welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Lara Dawson
14.09.17 3:34
Gimnázium
Saige Hannigan
30.08.17 22:56
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (648)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (449)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Timur Theodor Volkov
 
Lara Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók"

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 06.02.13 10:39

Az utóbbi pár napra nincs jobb szó, mint az, hogy Pokol! A fejemben nem szűnik a káosz, bármit is teszek... és én már belefáradtam a próbálkozásba. Túl sokat kivett már belőlem az, hogy küzdöttem. Harcoltam saját magam ellen és próbáltam visszaállítani belül a rendet. De semmitől nem lett jobb. Úgyhogy, utolsó lehetőségként az utcán kóborolva kerestem a megfelelő embert. Kell. Bármit is mondott a doki, bármit is próbálok magamnak hazudni, kell a nyavalyás nyugtató. De valami bivalyerős, ami eléggé kiüt ahhoz, hogy napok óta először csend legyen a fejemben. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy teljesen tompa lesz minden. Abból nem lehet baj, nem igaz?
Sikeresen győzöm meg magam arról, hogy ez a helyes lépés. Meg nem tudnám mondani, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy megszerezzem a bogyókat, de amikor a kezemben vannak, már nem is számít. Csak az, hogy elhúzzak onnan és egyből kettőt is bedobjak az apró szemekből. Valamelyik koszos fal mellett várom a hatást, ami csak nem akar jönni. A fejemben nem szűnik meg a zűrzavar, de még csak nem is csökken. Már saját magammal kiabálok, mire páran megbámulnak, de ki a jó fenéket érdekel?! Kezdem azt hinni, hogy átvertek és hiába várom, semmi hatás nem lesz.
Végül rászánom magam, hogy felálljak a földről és elinduljak. Haza(?) Vagy valami olyasmi. Az első pár lépés után jövök rá, hogy mégis volt valami azokban a bogyókban. Kissé olyan, mintha részeg lennék. Minden távolinak hangzik. Még a kocsik dudálása és sofőrök ideges kiabálása is, amikor nem törődve azzal, hogy ők most éppen "száguldoznak", eléjük lépek. Végül rájövök, hogy a fejemben szűnik a zaj. Egyik pillanatról a másikra. Mintha becsuktak volna egy ajtót és a megmaradt szoba hangszigetelt. Lassú mosoly jelenik meg az arcomon és egy pillanatra az ég felé fordítom a fejem. Hálát adok a nyugtató kitalálójának és ráérős léptekkel indulok tovább. A fejembe húzott kapucnitól nem látom a forgalmat, de annyira hidegen hagy az egész! Még akkor is, amikor egy velem egyidős pasas néz velem farkasszemet és fenyegetőzik, meg magyaráz valamit.
- Hát peeeersze, haver... - motyogom neki bólogatva, de a keze a felsőm nyakánál kissé megakadályoz ebben az egyszerű mozdulatban.
Ő csak néz rám, aztán megjegyzi, hogy nem tudja, mit szedtem be, de vigyázzak magamra. Én csak elnevetem magam - persze, hogy vigyázok! - és amint elenged, már megyek is tovább. Bármilyen furcsa, hatással voltak rám a szavak. Ezután csak kisebb sikátorokat választok és kerülöm a forgalmat, ahogy csak tudom. Ezért is van az, hogy valószínűleg több órába telik, amíg elérek a hotelig. Egy teljes percig bámulom a feliratot és nagyokat pislogok, hogy meggyőződjek arról, hogy biztos jó helyen vagyok.
Nagy léptekkel megyek be és haladok a már jól ismert előtéren keresztül. Fogadni merek, hogy nagy a zaj, de én csak lábakat látok és az összefüggő zúgást hallom, ami szerencsére nem a fejemben szól. Ezen is elmosolyodok és már ott is vagyok újra a sötétben, a szűk folyosón, pár lépésre az ajtómtól.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 07.02.13 20:27

Amikor tegnap reggel elindultam a földi pokolba, még nem gondoltam volna, hogy addigra az egész porta személyzetét lecserélik az ott dolgozók részlegén. Úgy voltam vele, hogy ugyanolyan lesz az a bizonyos reggel is, akárcsak a többi. Nehezen, de rászánom magam arra, hogy kikeljek valahogy az ágyból, ami valamiért mindig akkor a legkényelmesebb, amikor el kell kezdeni a napot, aztán egy gyors, frissítő reggeli zuhany, egy erős fekete és indulás. A portán egy kurta, fáradt köszönés, amit szinte meg se lehet hallani. Ehelyett mi várt? Kis híján lesitteltek -börtönőr létemre-, hogy nem volt nálam az azonosító belépőkártyám. Abban a pillanatban, hogy szembesültem a ténnyel, miszerint akármennyire is szerettem volna minél hamarabb kitörölni az emlékezetem minden egyes kis képkockájából, azonnal -mintha csak tudtak volna a portán valamit és direkt a bolondját akarták volna velem járatni-, bevillant egy kép arról a bizonyos kártyámról az Ő matracán heverve. Már hetekkel ezelőtt eszembe jutott, hogy el kéne mennem érte, de akkor még nem gondoltam volna, hogy ilyen elválásban lesz részünk, és hogy le fogják váltani a porta személyzetét, akik követelni fogják a kártyámat, mivel annyit se tudnak rólam, hogy mégis, hogy a viharba hívnak. Két nap állt rendelkezésemre, hogy megkeressem és fel tudjam mutatni azoknak a magukat olyan nagynak képzelő, alkalmi munkából élő seggfejeknek a kártyámat. Hát, mit ne mondjak, nem pont úgy képzeltem el a szabadnapomat, hogy meglátogatom a kártya miatt. Valamiért nincs ínyemre, és igazából nem is tartom elég felkészültnek magam arra, az ebben az esetben bonyolultnak bizonyuló dologra, hogy újra a szemeibe nézzek. Arról meg aztán ne is ejtsünk szót, hogy az mennyire nem fog menni -és nem is az én kenyerem-, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna a legutóbb nálam. Helytelen lenne olyat tenni, amire még a durva összeveszésünk után is bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben gondolkodás nélkül vállalkoznék vele. Azt hittem, hogy azzal, hogy mocskos szavakkal elküldöm, akkor majd az iránta táplált nyughatatlan vágyam, vonzalmam is meg fog szűnni. Mellényúltam! Kiba*ottul! A helyzet az, hogy mióta kilépett az ajtómon, minden eddigi érzésem -ami még csak csíráiban van jelen-, felerősödött, és szinte már fájdalmasan hasogatnak belülről, ahogy ki akarnak törni. Minél többet gondolok rá, minél jobban ki akarom ölni ezeket az érzéseket magamból, azok annál erősebbé válnak. Szívás ez az egész álca dolog! Nyugtalanul mocorogni kezdek az ülésen, mikor a taxi lefékez. Egy-két mély levegő, és már nyújtom is át a taxisnak a pénzt. Meg se várva a visszajárót, szállok ki a járgányból, és mikor elhajt, már tudom, hogy nincs visszaút. Ha már idáig eljutottam, most már végig csinálom. Csak bekopogok, még bemennem se kell, elkérem a kártyát, aztán megyek is. Ahogy elérem a bejáratot, és belépek a nem túl színvonalas épületbe, már el is kezdem megfogalmazni magamban azt a szöveget, amit majd mondani kívánok neki. Legnagyobb meglepetésemre viszont még időben megpillantom őt lebattyogni az alagsorba. Kicsit mintha... bizonytalanul menne. Mintha minden percben fel akarna borulni. Káromkodva egy szép cifrát az orrom alatt, indulok el utána ökölbe szorított kezekkel, párszor rosszallóan meg is rázva a fejem.
-Hé! - Szólok utána, mikor már az alagsorban vagyunk az ajtaja előtt. Ott sikerül csak beérnem.
-Hé! Igen, Te! - Nyomom meg minden szavamat, hogy figyelem felkeltőbb legyek, ezzel együtt el is kapva a karját, így fordítva magam felé. Tekintetem ekkor találkozik csak össze az ő fátyolos, üveges szemeivel. A pupillái akkorák, mint egy ház!
-Mi a franc van veled? - Engedem el hirtelen, mintha megégette volna a kezemet. Nem akarom kitalálni, hogy mit szedett be!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 08.02.13 14:55

A matracomat akarom! Fáradt vagyok, ez az egyetlen, amit tudok. Fogalmam sincs, hány órája vagy napja vagyok talpon. Még abban sem vagyok biztos, hogy a lábaim elbírnának még egy kicsit, amíg irányt váltok és elmegyek a hotelbüféig, hogy vegyek egy szendvicset. Amire jobban belegondolva nem is lenne pénzem. Az utolsó vasamat is ezekre a nyugtatókra költöttem. Ami valljuk be, tökéletesen bevált. A fejemben csend van és nem keringenek folyamatosan az elmúlt napok eseményei. Ráadásul mivel minden tompa és az égvilágon semmit nem érzek a fáradtságon kívül, egész jól vagyok.
Mire ez az egész végigfut bennem, már kisebb-nagyobb kilengésekkel már ott is állok az ajtóm előtt. Magamban már látom a matracom és mosolygok előre, de mielőtt lenyomnám a kilincset valami furcsa szorítást érzek a karomon. Az első gondolatom az, hogy elhúzom onnan a karom. Bármi vagy bárki is az, most nem érdekel. De a mozdulat csak gondolatban történik meg, a tényleges cselekvésig nem jutok el. Helyette engedek a késztetésnek és oldalra fordulok. Jó párat pislognom kell, mire rájövök, hogy ki áll előttem. Különös módon... ezután sem érzek semmit csak a fáradságot. Nem tudom eldönteni, hogy ennek most örülök, vagy inkább bánt a dolog. Végül feladom és pár pillanat múlva a kérdés eljut a tudatomig.
Felemelem a kezem és mély levegőt veszek, mint aki nagy bejelentésre készül, pedig csak a válasz után kutatok a fejemben. Most nem az a kérdés bennem, hogy mi a jó, illetve rossz válasz. Sokkal inkább az, hogy mi is az a szó, amit keresek.
- Semmi - fújom ki a levegőt ennek az egész szónak a kíséretében. Ez nem olyan nagy igazság, ami indokolná az előbbi rákészülést, de érdekel is most engem? Persze, hogy nem. - Amúgy te... mit is keresel itt? - teszem fel a nagy kérdést egy kisebb csend után. Muszáj szüneteket tartanom, amíg megtalálom a megfelelő szavakat és értelmes mondatokká alakítom őket. Elég nehezen megy még így is, de most valahogy ez sem számít.
Gondolkodás nélkül nyúlok a kilincsért és kisebb próbálkozás után már meg is találom. Nem törődve Roxyval és azzal, hogy valószínűleg most éppen nagyon csúnyákat gondol rólam, belépek és azonnal megcélzom az én drága kis matracomat a földön. Amint leülök rá - ami inkább néz ki úgy, hogy lerogyok rá - el is dőlök és a karomat a fejem alá téve nézek oldalra. Nem vagyok benne biztos, hogy az ajtót szándékosan hagytam nyitva neki, vagy csak túl vonzó volt a matracom és nem érdekelt, hogy nyitva vagy éppen csukva van.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 08.02.13 20:23

Tudtam, hogy nem fogom már tudni sokáig halogatni, és előbb vagy utóbb, de el kell majd jönnöm érte. Az a kártya túlságosan is fontos ahhoz, hogy egy ilyen apróság miatt elveszítsem az állásomat, a büszkeségem azonban még az állásomnál is magasabb helyet foglal el a képzeletbeli dobogón. És mégis... be kell, hogy lássam, ezennel a büszkeségem lesz az, amit vágóhídra küldök. Ki tudja, hogy mikor jutnék újra munkához, ha véletlenül szárnyak nélkül kiröpítenének a börtönből? Az utána következő időszakot már a büszkeségem sínylené meg. Jobbára Clovernek kellene nem csak anyáékat, de már a húgocskáját is eltartania, nekem pedig nincs szükségem rá, hogy utána a fáradt, vagy éppen a piros betűs ünnepnapjain mindezt a fejemhez vágja. Már nem egyszer kaptam meg így is azt, hogy ő sokkal több pénzzel segít be anyáéknak, mint én. Azért van különbség egy mezei börtönőr, és egy divattervező fizetése közt, azt hiszem. Oké, anyagi hátterekkel félre te kis női vasgyúró! Kavargó, egymástól különböző érzésekkel teszem meg a hotel felé az első lépéseket. Újra itt állni az előtt a hely előtt, aminek az alagsorában mindennek a java kezdetét vette... nos... egyszerre rémiszt meg és bizonytalanít el, amikről nem mondható el, hogy a legjobb párosítás lenne. Próbálva elűzni a rossz előérzetemnek nyomasztó gondolatait -miszerint nem pont ma kellett volna eldobnom a büszkeségemet és idemerészkednem-, surranok be a hotelba és indulok el az alagsor felé célirányosan, mikor a folyosó végén, az ajtaja előtt toporogva megpillantom Davidet. Egy röpke pillanatig -megállva mögötte-, elgondolkozok azon, hogy most még visszafordulhatok, még nem vett észre, a kezem valamiért mégsem akar engedelmeskedni az agyamnak, és önkéntesen kap Dave karja után. Nem tudnám megmagyarázni miért tettem, mégis ott motoszkál egy nagyon is bosszantó, de sajnos teljes mértékig igaz tény a ki nem mondott szavak között. Közömbös válasza hallatán eresztem csak el.
-Jöttem valamiért, amit itt hagytam még múltkor, és amire szükségem van... - Talán leszűkíthettem volna a kört ennél jobban is, mégse tettem. Ahhoz túlságosan is elfoglal az a viselkedés, amit produkál, a kitágult pupillái, a lassú felfogása és a lomha léptei, amikkel beljebb csoszog, majd akárcsak egy darab farönk, ledől a matracra, ami újabb emlékeket szabadít fel bennem.
-Ömm.. nem akarom túl sokáig rabolni a... "drága" idődet, szóval... majd inkább én megkeresem... - Nem kevés iróniával, lesajnáló gúnnyal telve emelem ki azt a bizonyos egy szót mondandómba, majd anélkül, hogy engedélyt kérnék, beljebb merészkedem, becsukva magam mögött az ajtót. Rögtön megcsap a hőmérséklet különbség, és ahogy egy pillanatra tekintetem elkalandozik a matrac irányába, Rá és a már oly' ismerős takarókra, eszembe jut az, hogy hogy viselkedett velem akkor, mikor legutóbb itt jártam. Takarót kaptam, hogy ne fázzak, gondoskodó volt.
-Én nem tudom, hogy mit szedtél be, de amint látom, elég jó anyag volt ahhoz, hogy tovább csússz, egyre mélyebbre a szánalmasság szakadékában. Gratulálok! - Jól vette észre -már, ha ebben az állapotban bármi is feltűnik neki-, hogy ismét visszatértem a régi, szidalmazó nővér szerepéhez, aki nem bízik meg még csak annyira sem az öccsében, hogy felügyelet nélkül leküldje a boltba kenyérért. Kihúzva az asztal fiókját -ami újabb és újabb emlékekkel áraszt el-, kezdem el lázasan keresgélni a kártyát, látszólag figyelmen kívül hagyva Őt, mégis, sokkal inkább összpontosítok rá, mint a keresgélésre, amivel jobb lenne minél hamarabb végezni, valamiért mégis húzom tudat alatt az időt.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 09.02.13 16:47

Annyira furcsa, hogy még most sem érzek semmit. Se dühöt vagy haragot, sem azt, hogy akár csak egy kicsit is gyorsabban dobogna a szívem. Hidegen hagy, hogy ki van előttem és miket mond. Még mindig csak a matracom az egyetlen, amire vágyok, nem az, akiért pár napja még megőrültem.
- Aha... - bólintok rá, amikor elmagyarázza, hogy mit keres itt, de már régen nem állok ott előtte. Csak kissé bizonytalanul megyek beljebb és le nem veszem a tekintetem a matracomról. Egy halk sóhaj hagyja el a szám és egy nagy mosoly jelenik meg az arcomon, amikor végigfekszek rajta. Kisebb mozgolódás után a karom a fejem alá teszem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megkeressek egy párnát, vagy akár egy takaróval helyettesítsem.
- Csak teljesen nyugodtan... kutakodj - beszélek, ahogy a lehető leglustább mozdulattal fordítom felé a fejem. - Én nem foglak kitenni - jegyzem meg teljesen közömbös hangon. Még ekkor sem érzek semmit, a fáradtságon kívül. Az első valós reakciót az váltja ki belőlem, amikor rájövök, hogy a maradék pár bogyó a zsebemben maradt és ha ráfekszek, lehet összetörnek. Nem a legjobb bevenni egyetlen gyógyszert sem, ha már darabos, vagy akár porrá van zúzva.
Percekig azzal vagyok elfoglalva, hogy megtaláljam a saját zsebem és az abban lévő kis zacskót. A kezem viszont valahogy nem találja az apró rést, bármennyire is próbálkozok. Még akkor is a keresgélés vonja el a figyelmem, amikor tompítva beszűrődnek az újabb szavak.
- Kösz - vigyorodok el, de az már inkább a megtalált nyugtatóknak szól. - Nagy részed van benne - teszem hozzá mindenféle érzelem nélkül. Nem azért mondom, mert hibáztatom, hiszen az én döntésem volt az, hogy beszélek... ahogy az is, hogy az utcáról szerzek nyugtatót. Egyszerűen csak közlöm vele, amit gondolok, miközben hallgatom a kutakodása hangjait.
Egy egész hirtelen ötlettől vezérelve ülök fel. Ahogy a falnak dőlök, a hátam és a fejem egyaránt nagyot koppan. Kicsit elszámítottam magam, hogy hogy is van a fal, de sebaj. Nem érzem úgy, hogy bármi is fájna... úgyhogy nem lehet nagy baj.
- Mit is keresel... pontosan? - nézek rá újra és mióta megláttam, most először kalandozik el a tekintetem a testén és csak utána térek át az arcára, miközben a bogyókat magam mellé teszem. A szabaddá vált kezemmel túrom fel a takaró és párna halmazt. - Ezt? - emelem a levegőbe a kártyát, majd le is engedem a karom. Nem szándékozom neki odaadni. Talán a tompa tudatom legmélyén szeretném még itt tartani egy kicsit. Akkor is, ha erre a leggyerekesebb módszert is választottam most ki.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 09.02.13 22:34

Egész testemben megfeszülök, amint feltűnik, hogy látszólag teljesen hidegen hagyja a tény, hogy történetesen nem más, mint az a szerencsétlen, idióta nő áll az ajtajában, akibe elvileg szerelmes, és akit -ha lenne hozzá elég mersze-, látszólag még gondolkodás nélkül le is köpne, csakhogy ezzel büntesse azért, amiért a múltkor úgy viselkedett vele ahogy. De nem! Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam, hogy ez a közömbös hozzáállása tudat alatt mennyire nyomaszt, és idegesít. Ha ő így játszik, hát én is a legkegyetlenebb módszereimet fogom bevetni ellene! Bőven van még a tarsolyomban. Pár "kedveskedő" megjegyzés részemről, és már bent is vagyok, a biztonság kedvéért becsukva az ajtót. Egy kívülállónak sincs köze ahhoz, hogy mi történik idebent! A rozoga íróasztal előtt állva időhúzás nélkül húzom ki annak egyetlen fiókját, a keresést valahogy mégsem bírom elkezdeni. Tekintetem ugyanis akaratom ellenére megragad Daviden, és szinte szikrákat szóró szemekkel bámulom, ahogy végig fekszik a matracon, és béna, ügyetlen mozdulatokkal, de keresni kezd valamit a zsebeiben. Mikor a kis zacskó előkerül, és a kurta, minden létező sebemet feltépő megjegyzése elhangzik, olyan erősen kezdem el szorítani az asztal peremét, hogy ízületeimnek mindegyike kifehéredik kézfejemen, ujjbegyeim pedig teljesen belilulnak az erőkifejtéstől.
-Ne aggódj! Amint megtalálom azt, amiért jöttem, már itt sem vagyok... - Köpöm ridegen, ellenséges hangnemet megütve azt a néhány szót, ami először az eszembe jut. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem lehetett látni rajtam, és hallani a hangomból az igyekezetet, amivel mindvégig azt akartam elérni, hogy ne látszódjon rajtam, hogy mennyire kiborít a viselkedése, az hogy az én módszereimet felhasználva próbál bosszút állni rajtam a múltkoriért. Lesajnáló tekintettel, reménytelen sóhajjal fordítom fejem a fiók irányába, végig azzal a kényszerrel viaskodva, ami arra ösztökél, hogy Davera figyeljek, nézzek rá, tudjam meg, hogy mit csinál. Csak akkor állok meg ismét, mikor érzem tekintetét a hátamba fúródni. Már-már pofátlan az ahogy provokál! Az újabb és újabb megjegyzéseiről meg ne is beszéljünk! Nem sok választ el attól, hogy idegességemben porrá zúzzam ezt a rozoga tákolmányt. Ehelyett azonban csak irigylésre méltó, idegesítő higgadtságot erőltetek az arcomra, így nézve rá hátra vállam felett. Cinizmussal telített, pofátlan vigyorom azonban hamar lefagy az arcomról, és a következő percekben már azon kapom magam, hogy egész testemmel felé fordulok, és hogy kitartóan szemezek -ökölbe szorított kezekkel-, a kezében tartott kártyával, egészen addig, ameddig az el nem tűnik a látómezejemből. Ekkor fogom csak fel igazán, hogy mire is megy ki a játék. Beletelik néhány percbe, míg -magamban viaskodva-, de elfogadom, hogy ezennel az ő játékszabályai szerint fogunk játszani. Kezdődjön hát a móka! Dübörgő léptekkel érek oda a matrachoz, és nyújtom ki felé a kezem követelőzően, ugyanilyen szemekkel kapva el kótyagos tekintetét.
-Kérem! Minél hamarabb ideadod, annál hamarabb szabadulhatsz tőlem! - Parancsolok rá, miközben képzeletben kiszaggatom a szívemet a helyéről, amiért rendellenesen gyorsan kezdett el dobogni egyik pillanatról a másikra a közelében.
-Vagy talán pont ez az, amit nem akarsz, és kivagy már éhezve a közelségemre? -Biccentem kicsit oldalra a fejem egy arrogáns, sejtelmes vigyorral. Had fájjon csak neki!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 09.02.13 23:35

Úgy támasztom a falat és mosolygok a közeledő Roxyra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk. Mintha nem vallottam volna neki szerelmet. Mintha nem küldött volna el a fenébe. Csak ülök nyugodtan és figyelek. Nem mozdulok akkor sem, amikor megáll a matrac szélénél és... mondjuk úgy, hogy nem viszonozza a mosolyom.
- Nem - mondom egyszerűen, amikor nem húzva az időt kéri a kártyát. Be kell valljam, teljesen benyugtatózva is veszettül élvezem ezt a játékot vele. Ez az egyetlen dolog, ami most át tud törni a tompaság falán és én kihasználom.
- Igazából, nem sokat érzek. Tudod, veszett jó ez a... valami - kezdek teljesen másról beszélni, mint azt kellene. Figyelmen kívül hagyom a feltett kérdését és nem választom egyik opciót sem. Nem hiszem, hogy képes lennék most átgondolni és mérlegelni, hogy mit is szeretnék jobban. Kapaszkodni még egy kicsit belé és a jó érzésekbe, vagy azt mondani, amit ő nekem. Hogy tűnjön el végre és így legyek túl rajta minél hamarabb.
- Azt hiszem... rád is rád férne egy - vigyorodok el lustán és a fejemmel az ökölbe szorított keze felé intek. Mindeközben fél kézzel szétnyitom a zacskót, amiben van még két apró szem. Vagy talán három? Nem számít. Van elég mind a kettőnknek.
- Tudod mit? - váltok témát és kapom fel egész gyorsan a fejem. A tekintetem gondolkodás nélkül fúrom az övébe. - Vidd... ha akarod - mondom és magam mellé teszem a kártyát a matracra, rá egyet az én drága nyugtatómból. Oda azért nem adom neki egyiket sem. Ennyire nem könnyítem meg a helyzetét.
Viszont a sajátomat megnehezítem elég szépen. Két dolog miatt is. Az egyik, hogy nem bírom elfordítani róla a pillantásom. A másik, hogy talán nem olyan jók ezek a bogyók. Nem, nem erősödik újra a zaj a fejemben. Csak érzek. Ami ebben a helyzetben ezerszer rosszabb. Érzem a saját szívem dobogását. Érzem ahogy a vér lüktet a halántékomnál. És talán valami bűntudatfélét is. Hogy miatta vagy a saját tetteim miatt, azt már nem tudom. Ráadásul minden egyes pillanattal tisztább a tudatom, világosabban tudom, hogy mit akarok. És ez nem tetszik. Vissza akarom kapni a nyugalmat és a teljes higgadtságot! Úgyhogy teszek érte.
Most már nem vesződök azzal, hogy rá nézzek. Ahogy azzal sem, hogy hogy dönt. A mi kis játékunk újra értelmét veszti számomra. A zacskóért nyújtom a kezem és kissé remegő kézzel kiszedek magamnak is egy bogyót. Egy mosollyal vizsgálom az apróra sűrített nyugalmat és már előre érzem a tompaságot, amit egy pár perc múlva újra felerősít majd bennem. Víz nélkül akarom leküldeni, de előtte még valami... Valami, ami felszínre tör. Csak a nyelvemre teszem az apró szemet és Roxyra emelem a pillantásom. Kicsit szétnyitom a szám és kész vagyok így átadni neki az én részemet egy csókért cserébe.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 10.02.13 15:01

I know I can't take one more step to it you...

Az a buja, kótyagos mosoly -amit tuti, hogy csak a gyógyszerek váltanak ki belőle-, ami ott virít az arcán, egyszerre keserít el, és dühít is fel az eddigieknél is jobban. Látom rajta a puszta érdektelenséget, tudom, hogy én itt már nem tehetek semmit, hogy ide kevés vagyok. Kevés ahhoz, hogy jóra bírjam, hogy kirángassam őt abból az egész lelki nyomorból, amibe nem mellesleg részben miattam esett bele. Annak ellenére, hogy mennyire utálom jelen pillanatban, jóvá akarok tenni minden rosszat, amit elkövettem ellene, de azzal a viselkedéssel, amit produkál, egyre inkább csak eltántorít a célomtól, és engem is csak messzebb taszít magától. Mindezt csak addig folytathatja, ameddig teljesen le nem mondok róla, ennek az esélye pedig most csak megduplázódni látszik. Soha nem éreztem még ilyet, mintha kifacsarnák az összes vért a szívemből. Szóval ez az az érzés, amit úgy hívnak, hogy csalódottság, mélypont, elkeseredettség? Odaérve a matrachoz -ahol a kelleténél is gyorsabb tempóra kezd a ketyegőm-, már kérem is a kártyát. Úgy tűnik, hogy nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam! Miért is hittem azt akárcsak egy pillanatra is, hogy nem fog még így teljesen belassúlva is kitalálni valamit, amivel elérheti, hogy kényszerből de itt tartson? Mi a pi*áért reménykedtem abban egy percre is, hogy könnyen megoldható lesz a kialakult helyzet? Minden porcikám megfeszül, és a tarkómon is égnek állnak a rövidebb hajszálak, mikor eljut a tudatomig minden szava.
-Olyan vagy, mint egy rossz, lecsúszott drogos! - Próbálkozom minél több keménységet, kíméletlen élt csempészni a hangomba, de az igyekezetem egyre inkább kezd alábbhagyni, amint rádöbbenek, hogy akármi teszek, mondok teljesen hidegen hagyja. Már semmivel sem hathatok rá. A szavaimnak egyike sem okoz már neki olyan fájdalmat, mint ezelőtt, nem keltenek benne egy csepp bűntudatot sem. Mintha egy érzéketlen farönkké vált volna, amit az sem érdekel, ha kivágják tüzelőnek... Tudom, hogy mindebben sok szerepe van most annak a bogyónak, amit beszedett, mégsem vagyok nyugodt, és tudom elhitetni magammal, hogy ez csak egy amolyan ideiglenes állapot. Nem álcázva tovább idegességemet, szakad fel hangosan tüdőmből az a sok, visszatartott levegőtömeg, amit eddig magamban tartottam azzal a rengeteg vulgárisnak minősíthető, David számára mindenképpen bántó szóval együtt, amik most sem kaptak még hangot. Már nem tudok mit mondani. Szemeimmel kimérten követem minden mozdulatát. Azt, ahogy leteszi maga mellé játszi könnyedséggel a kártyát, arra pedig az ígért bogyót. Összepréselt ajkakkal, lassan irányítom vissza arcára szemeimet, és mikor tudatosul bennem, hogy mit is akar, egy nagy gombóc fut végig a torkomon. Ha ez az ára annak, hogy megcsókolhassam, képes lennék vállalni érte! De...! Nem, nem azért vagyok itt, hogy mélyebbre nyomjam a fejét a nyomorba! Pár mély lélegzetvétel, és letérdelek a matrac végében, négykézláb mászva közelebb hozzá, egyenesen két lába közé -ha így helyezkedik-, ahol aztán megtámaszkodom combjain, veszélyesen közel hajolva hozzá. Olyan közel, hogy le kell hunynom a szemeimet egy pillanatra és erőt kell vennem magamon, hogy ne tegyem meg azt, amire vágyom. Egyik kezem lassan emelkedik fel róla, és simít végig mutatóujjam alsó ajkán, miközben vágyakozva, beharapott alsó ajakkal kezd el íriszem cikázni szemei és szája között, majd egy újabb mély levegő vétel, és kezem felemelkedik szájáról, hogy fájdalmas pecsétként hagyhassam rajta egy pofon formájában arcán a kéznyomomat. Ha máshogy nem tudom észhez téríteni, ha a szavak itt már semmit nem érnek, hát tettekhez folyamodok! A durva mozdulat után szinte rögtön elkapom róla tekintetem, hogy ne láthassam az arcát, a szemeit. A gyógyszert -ha ezzel elérhettem azt, hogy kiessen a szájából-, lesöpröm a matracról, én pedig eltávolodom tőle, és ahelyett, hogy a legésszerűbb dolgot tenném, elkövetem a legnagyobb őrültséget, és leülve mellé, én is nekidöntöm fejem és hátam a falnak, így gyújtva rá idegességemben egy szálra, fejemet elfordítva felőle. Fogalma sincs róla, hogy mennyire fáj, hogy ezt kellett tennem!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 10.02.13 20:15

Nem tudom, pontosan mire számítok. Azt viszont igen, hogy a tompaság falán áttör egyfajta furcsa bizsergés, ahogy látom letérdelni és közelebb jönni hozzám. Az érintése ezt az egészet egy szinttel feljebb fokozza, de ez az egész meg sem közelíti azt, amit eddig minden egyes alkalommal éreztem a közelében. Ez csak egy gyenge utánzat, mégis túlzottan jó ahhoz, hogy csak úgy hagyjam eltűnni. Ezért ülök mozdulatlanul, félig nyitott szájjal és nagyokat nyelve várom, hogy még többet kapjak. Most már azt szeretném, hogy megszűnjön a tompaság és úgy érezzem őt, ahogy régen. A testem úgy reagáljon, mintha perceken belül túlhevülne és hamuvá égne. De ez nem történik meg. Nem érzek semmit a bizsergésen kívül egészen addig, amíg nem csattan a tenyere az arcomon. Ekkor kezd égni az arcom egy része és fogadni merek, hogy akkorát kaptam, hogy meglátszik az ujjainak nyoma rajtam. Ez mégsem zavar annyira, mint a tény, hogy a nyugtató kiesett a számból és kárba veszett. Egy fél perc múlva viszont ez sem érdekel.
- Ha jól gondolom... ezt most megérdemeltem - mondom, ahogy oldalra fordítom a pillantásom és a tekintetét keresem. Egész hamar rájövök, hogy hiába próbálkozok, ő makacsul a másik irányba néz.
Percek telnek el a csendben, és az arcom továbbra is ég. Majdnem megjegyzem, mint valami bűnbánó gyerek, hogy "ez fáj", de inkább befogom a szám és nem szólok egy árva szót sem. Helyette újra oldalra nézek, majd vissza magam elé. Jó párszor eljátszom ezt. Abban reménykedek, hogy legalább egy alkalommal elkapom a pillantását és látok benne valami olyat, amit még ilyen állapotban is képes vagyok megfejteni. Végül már megelégszek annyival, hogy itt maradt. Amíg itt van mellettem, emlékeztet rá, hogy mit nem kellene tennem. Nem kellene megfutamodnom és megkeresnem az elgurult nyugtatót. Nem kellene igazat adnom neki, mert nem vagyok egy lecsúszott drogos, csak valaki, aki nem tudja szabályozni a fejében zajló eseményeket. És, hogy mit kellene tennem? Ez a jó kérdés, de a választ egyelőre nem találom. Így hamar fel is adom a keresést és hallgatok arra az ösztönre, ami képes áttörni a nyugtatót erős falán.
Egy pillanattal később mozgolódni kezdek és úgy fekszek Roxy ölébe, mintha ez teljesen természetes lenne. Meg sem fordul a fejemben, hogy eltol, elhúzódik, csak az, hogy így milyen kényelmes. Egy újabb ösztönre hagyatkozva, magamhoz ölelem a kezét, mintha az egy kispárna lenne és mélyen beszívom a bőrének illatát. Ekkor már ismét mosolygok és ennek most semmi köze a fejemben lévő nyugalomhoz, amit a bogyók okoztak. Sokkal inkább ahhoz a fajtához, amit mellette érzek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 11.02.13 22:35

Amint látom, már azok a nem éppen dicséretnek szánt szavaim sem rendítik meg, amiket eddig sikerült a fejéhez vágnom. Pedig ha tudná, hogy mennyi akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek tovább vívni ezt a harcot, itt maradni mellette, és valahogy rávenni arra -még, ha ilyen durva szavakhoz is kell folyamodnom az ügy érdekében-, hogy álljon le ezzel az új fajta, semmi jóra nem vezető életmóddal! És mégis... mintha csak a falnak beszélnék, vagy félvállról véve egyszerűen csak mindent elengedne a füle mellett. Már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt idejönni, és felkeresni csakhogy meglegyen végre ez a nyomorék kártya. Azt hiszem, hogy várhatott volna még magára egy kicsit. Hosszas percekig csak teljes hipnózisba esve figyelem az egymástól elnyílt ajkait, amiken egyértelműen látszik, hogy nem másért, mint egy csókért könyörögnek... tőlem... Tudom, hogy mit érez, tudom, hogy mennyire epedve vágyik arra, hogy újra megérinthessen, és hogy megkaphassa a hőn áhított csókját. Tudom, mert én is pont azon megyek keresztül, mint amin Ő is, azzal a különbséggel, hogy az én elmémet nem ködösíti el semmiféle bevett szer... Tudom, hogy bármikor képes lennék arra, hogy újra, egymás után többször is neki adjam magam, a testem, de ha ragaszkodni akarok az eredeti, fejben már elképzelt, elég ingatag tartópilléreken álló tervemhez -ugyanis még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy megfogom tudni csinálni-, akkor nem szabad engednem, hogy a vágyaim felszínre törjenek. Testem megremeg a visszafojtott vágyaimtól, amikor ujjammal érintem ajkait. Csak nehezen sikerül észhez térnem, és emlékeztetnem magam arra, hogy mit is kellene most tennem, miért voltam képes eddig megállni mindazt, amit egyetlen csókkal megkaphattam volna. Még a tenyerem is belefájdul egy pillanatra az arcára adott pofontól. Mindennél azonban mégis sokkal fájóbb a tény, hogy így kellett Őt kirángatnom ebből az euforikus állapotból. Itt lenne az ideje az indulásnak, egyszerűen csak fel kéne állnom, hátat kéne neki fordítanom, és ki kéne lépnem azon az ajtón, mégse teszek semmit annak érdekében, hogy ez a nagyon is ésszerű gondolat megvalósuljon. Egyszerűen csak fogom magam -szinte teljes önkívületbe esve-, és nem teszek mást, csak leülök mellé, fejemet és hátamat is a falnak döntve, mintha ezektől várnék valamiféle enyhülést. Még egy szál cigaretta is előkerül, majd az eddigi kínos csendet félbeszakítja a hangja. Csak egy pillanatra fordítom felé a fejem, teljesen rideg, kifejezéstelen arccal, de mikor meglátom az általam okozott ütésnek a nyomát rajta, csak lehunyt szemekkel, lemondó, beletörődő sóhajjal ismét elkapom róla a tekintetem. Fejemet hátra döntve, kezdem el bámulni átható szemekkel a repedezett, itt-ott megrongálódott, málló vakolatú plafont, a füstöt is felfelé fújva ki, mikor megérzem a mocorgását magam mellett, amivel egészen addig nem foglalkozok, ameddig feje az ölembe nem kerül, és magához nem szorítja szabad kezemet. Sűrűn pislogva tekintek le rá, arcát kezdve el vizsgálgatni, ami most leginkább egy kisgyerekére hasonlít. Egy elégedett kisgyerekére.
-Meddig fogod még ezt csinálni? - Szólalok meg végezetül annyi idő hallgatás után ismét, egészen halkan beszélve.
-El akarok menni. Nem akarok itt maradni. - Szakadnak fel belőlem azok a szavak, amikkel még magamat sem tudom eléggé meggyőzni, majd ismét tanácstalanul hátra döntöm a fejem, az utolsó adag füstöt is kifújva ezzel.
-De mivel nem bízom benned... előtte... megfoglak motozni, hogy nincs-e nálad még több ebből a szarból. - Közlöm vele teljesen komolyan, így is gondolva. Megfogom tenni, mert ez többet nem ismétlődhet meg, és talán... azt hiszem, hogy ezzel... egy kis időt is nyerhetek majd. Csak tudnám, hogy mégis minek?! A tényközlésem után ismét hátra döntöm a fejem, és csak hosszas percek után tűnik fel, hogy ujjaim időközben összekulcsolódtak az övéivel. A rohadt életbe! Észrevételemre összeszorított fogakkal, szándékosan neki ütöm egyszer a falnak a fejem, mintha csak észhez akarnék térni, pedig az igazság az, hogy nagyon is észnél vagyok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 12.02.13 15:39

Bármennyire is tagadnám, próbálnék leszokni arról, hogy szükségem legyen a közelségére, eddig nem sok sikerrel jártam. Most is úgy fekszek az ölében, mintha az lenne a világ legbiztonságosabb helye. Úgy mosolygok magam elé és már kezdem azt hinni, hogy a nyugalom és a közelsége egyenlő a boldogsággal. Számomra ez a hely az, ahova nem ér el egy rossz gondolat, egy őrült tettem következménye sem.
- Mit meddig? - kérdezek vissza egy kis idő múlva, ahogy felnézek rá. Egy perccel később megértem, mire célzott. - Majd abbahagyom... amikor... már nem fog fájni - motyogom, miközben eltűnik az előbbi mosoly utolsó maradványa is.
Csak az idő elteltével jövök rá arra, hogy megint túl őszinte voltam vele. Anélkül beszéltem, hogy rendesen átgondoltam volna - na nem mintha most képes lennék erre. Pedig az utóbbi pár napban megfogadtam magamban, hogy soha többet! Soha nem leszek annyira őszinte, hogy kiadjam magam! Soha... de már most megszegtem a saját magamnak tett ígértem és cseszhetem az egészet. Úgy látszik, csak egyszer kellett lerombolnom a magamban felépített falat és már nm tudom tégláról téglára újraépíteni. Talán mégis megpróbálkoznék vele, még így teljesen belassulva is, ha nem szakítana ki a hangja a gondolataim közül.
- Nem... Nem akarsz menni - nyitom ki az időközben lecsukódott szemeimet. Minden tény ellenére egész magabiztosan beszélek, de amikor felnézek rá és látom, hogy elfordítja a tekintetét, már nem vagyok olyan biztos az előbb kimondott szavaimban.
Mindent beleadok abba, hogy megfejtsem vajon tényleg itt akar-e hagyni, vagy csak erről akarja magát meggyőzni. Ezért reagálok a mostani átlagnál is kicsit lassabban. Talán csak egy fél perccel, de akkor is lassabban, mint szükséges lenne. Most először bánom a mai este folyamán, hogy nem forognak úgy a fogaskerekek az agyamban, ahogy szeretném.
Elnyújtott mozdulattal csúsztatom lefelé a szabad kezem és látatlanban simítok végig a matracon. Valamelyik párnámat keresem. Vagy a pulóveremet... vagy egy kisebb takarót. Végül a párna akad a kezembe, amit azonnal meg is markolok. Kisebb próbálkozás utána belátom, hogy muszáj elengednem a kezét és felülnöm ahhoz, hogy a feje alá tudjam csúsztatni.
- Most már csinálhatod - mosolyodok el mellette térdelve, mint aki jól végezte dolgát. Ezután sem mozdulok mellőle és figyelem, hogy megismétli-e az előbbit és újra a falhoz üti a fejét vagy sem.
Eközben az agyam keményen dolgozik, hogy megbirkózzon a pár perce elhangzott szavakkal. Amikor sikerül úgy nézek rá, mintha továbbra sem érteném teljesen, hogy miért mondta azt, amit.
- És haaaaa... nem adom oda? - teszem fel a nagy kérdést továbbra is mosolyogva és újra végigfekszek az ölében. A világ legkényelmesebb fekvőhelye így az enyém.! - Még szükségem lehet rájuk. Ha újra elküldesz a fenébe. Vagy ha újra elmegyek apához. Vagy... - hiába keresek, nem találok több indokot. De talán jobb is így, mivel még mindig túl könnyen csúszik ki az igazság a számon. Egyelőre ráfogom az egészet a bogyókra.
- Meg amúgy is... Sokat fizettem értük - makacskodok, miközben elég durcás arcot vágok. - Ha akarod őket... neked is fizetned kell - vigyorodok el újra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 12.02.13 19:00

Don't try to explain your mind I know what's happening here...

Álmomban se gondoltam volna, hogy olyan durva visszautasítás után, mint amilyenek az előzőek is voltak, még képes lesz megtenni azt, hogy -továbbra sem tágítva a közelemből-, még közelebb férkőzzön hozzám azzal, hogy az ölembe hajtja a fejét. Mintha csak így keresne magának valamiféle óvó-féltő menedéket. Bár tudnám, hogy miért vagyok pont én a "titok nyitja", miért táplál irántam gyengéd érzelmeket, amiket képtelen vagyok elfogadni és viszonozni számára. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi az oka annak, hogy belém szeretett, mit tettem, esetleg mondtam, amivel ilyen érzelmeket váltottam ki belőle, hiszen olyan vagyok, mint egy áttörhetetlen, rendíthetetlen sziklafal, ami az évek múltával sem változik soha semmit, és ami nem tud semmi újat mutatni. Egyszerűen csak... csak úgy van és "él", ameddig egy természeti katasztrófa, el nem pusztítja, vagy az emberek önző célokból el nem tüntetik a föld színéről.
-Gondoskodj róla, hogy ez hamar megtörténjen! Én nem fogok segíteni többet! - Szembesítem a színtiszta igazsággal, ügyelve arra, hogy arcomról továbbra is lehetetlen legyen leolvasni a hazugságról árulkodó jeleket. Annyira jól megy már ez a szemrebbenés nélküli hazudozása, hogy már-már -amikor különösen jól sikerülnek-, én magam is elhiszem az állítottakat, amiknek egy csepp valóságalapjuk sincs. Mert az igazság az, hogy soha nem lennék képes végérvényesen is magára hagyni, és hagyni, had küzdjön meg egyedül azokkal a mindennapi gondokkal, amik napról napra egyre csak halmozódnak, míg nem már tényleg megfogják fojtani, és senki nem lesz, aki segítőkezet nyújtson neki, hogy az utolsó pillanatban, de kihúzhassa őt a kínok, fájdalmak, a démonjainak fojtogató markából.
-Ez már nem az az idő, amikor meggyőzhetsz az ellenkezőjéről! - Ó, dehogynem! És igazából győzködnie se kell, hogy bevalljam magamnak, hogy tényleg nem akarok innen egy tapodtat sem mozdulni. Addig legalábbis biztos, hogy nem, ameddig meg nem szerzek minden nyomorék kis bogyót tőle, amivel árthat magának! Ha kell, felforgatom ezt az egész nyomortelepet és minden létező cuccát feltúrom, hogy biztos, hogy minden "betakarítsak". Még a már egyébként is málló tapétát is képes lennék levakarni a falról. Egy függőnél(?) soha nem lehet tudni! Nagyon okos kis módszereik vannak a függőségük okozóinak az elrejtéséhez. Néha tudom is irigyelni őket az éles eszük miatt! A cigiből hamarosan már csak egy egész kis csikk marad, amit komótosan félre is rakok, utána koppintva csak hozzá koponyámat a falnak. Mintha ettől bármi is megváltozhatna, és visszaforgathatnám az időt. Ha megtehetném, mindent másképp csináltam volna, és már rég nem itt lennék, hanem... hanem... inkább valahol a metró alatt... Egyszerre könnyebbülök meg, és válok az eddigieknél is nyugtalanabbá, mikor felül, szembe kerülve velem. Mintha az egész rohadt testem összeköttetésben állna Vele, és tudná, hogy mikor kell aktiválódnia, felgyorsítania a vér száguldását az ereimben, és libabőrt okoznia, megremegtetve egész testemet Dave közeledésére. A párnát még sem vagyok hajlandó elfogadni. Helyette csak mélyen szemeibe fúrom zöldjeimet, és kezemmel megállítom a mozdulatban, úgy rakva vissza a matracra a párnát, hogy közben végig érzelmekkel telt szemeit bámulom, amiket csak akkor engedek el, amikor visszahelyezkedik. Testem ismét aktiválódik, és már csak nagyon kevés választ el attól, hogy robbanjon.
-Most egyedül csak te tudnál elküldeni engem a fenébe... - Vonok vállat, ahogy érzelemmentesen, mégis megfeszült testtel közlöm vele a tényeket, ismételten lepillantva rá. A magyarázatlan vigyora csak ekkor szúr szemet, és csak ekkor dolgozza fel az agyam -néhány másodperces késéssel-, az utoljára elhangzottakat is. Tényleg képes lenne pénzt kérni ezekért a szarságokért cserébe? Az eddigi komorság az arcomon váratlanul undorral vegyített hitetlenkedésbe alakul át.
-Áh, szóval már üzletelsz is? Mennyit kérsz értük? - Szúrópróba! Csak nem gondolja, hogy majd fizetni fogok? Nem fogom én őket vacsorára elfogyasztani. Egyszerűen csak ki akarom vágni mindet a legközelebbi kukába, ilyen egyszerű!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 13.02.13 17:12

Mint egy értetlen kölyök úgy térdelek szótlanul mellette, amikor eljut a tudatomig, hogy nem kéri a kispárnát. Válaszolni már nem tudok semmit, így egy apró bólintással veszem tudomásul. Jobb híján egy kis habozás után újra visszafekszek az ölébe. Ez a legjobb, amit tehetek. Kihasználom, amíg itt van és eszébe nem jut, hogy szeretem. Ez az egy, amiben még így is biztos vagyok. Hogy a pár nappal ezelőtti kissé idétlen vallomásom nem csak az aktuális hangulatom miatt hangzott el. Most is elég közel vagyok ahhoz, hogy így az ölében fekve megismételjem, de a megfelelő pillanat elmúlik, mire megszólalhatnék és az agyam kis, gondolkodni képes részét máris másféle gondolatok töltik ki.
Üzlet. Persze, hogy üzletelek! Nem adom neki oda csak úgy a nyugalmam kulcsát. Ha tévedtem és ő pár perc múlva úgy dönt, hogy kisétál a kártyájával a kezében, szükségem lesz arra, hogy felerősítsem a tompaságot. Vagy inkább a következő nap. Tekintve, hogy még mindig túl lassan forognak azok a bizonyos fogaskerekek, lehet, hogy csak másnap lesz szükségem egy újabb bogyóra.
Kicsit sok időbe telik, amíg kigondolom a tényleges választ a kérdésére. Vagyis inkább pontosítok. Amíg értelmesen megfogalmazom. Hosszú-hosszú percekbe, de nem adom fel. Túlzottan is piszkálja a letompult agyamat, hogy tényleg képes lenne-e megadni, amit kérek cserében a nyugtatókért - vagy akármik is ezek valójában.
- Nem mennyit hanem mit - beszélek magabiztosan a tekintetét kutatva, de aztán túl könnyen elkalandozik a pillantásom. Nem vagyok benne biztos, hogy nem telnek el újabb percek csendben. - Két dolgot - fogok bele újra. Lassan és vigyázva ejtek ki minden szót. Így legalább nem hangzik úgy, hogy mindegyik után el kell gondolkoznom. - Egy csókot - emelem fel egy ujjam, majd a következőnél még egyet. - És egy választ. Tényleg nem érzel semmit? - ülök fel végül és elhatározom magamban, hogy nem hagyom kibújni a válaszadás alól. Az pedig nem elfogadható válasz, hogy nem tudja miről beszélek. Biztos vagyok benne, hogy tudja, ez minden második gondolata. Csak akkor adom neki oda a nyugtatókat, ha megkapom, amit kérek cserében.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 13.02.13 20:36

Szívem szinte már-már fájdalmas gyorsasággal és erővel kezdi el pumpálni a vért az ereimbe, az egész testembe, amint David felemelkedik az ölemből, és egész közel hajolva hozzám -veszélyesen közel, amikor már abszolút minden értelmes gondolatom megszűnik létezni, és amikor már csak a tettek azok, amik vannak és irányítják nem csak a testem, de az agyamat is-, megkockáztatja belevájni tengerkék tekintetét a szemembe. Jó lenne kideríteni, hogy mit adtak el neki, és hogy ki volt az a seggarc. Először biztos, hogy Dave lenne az, akit addig vernék, ameddig még van rajta üthető felület -ha kiderülne, hogy valami illegális cuccot vett-, aztán jönne az, akitől megvette drágán. Mindenesetre, egyenlőre -sajnos-, sokkal inkább szeretném őt gyengéd érintésekben részesíteni, mint felismerhetetlenre verni.
Olyan messzinek tűnik az, amikor legutoljára együtt voltam vele, hogy már szinte azt is elfelejtettem, hogy milyen az, amikor úgy néz rám, mintha valami világi csoda lennék, amikor puha ajkaival minden létező porcikámat megízleli, és amikor egész testem miatta remeg olyan vágyakozóan.
-Ugye tudod, hogy eddig a csókból mindig több lett? - Ezennel mégsem engedek a kísértésnek! Nem azért jöttem, hogy szexszeljünk, és hogy ezzel oldjuk meg a jelenlegi problémát. Ha most odaadom neki magam, azzal mindent csak tovább bonyolítanék köztünk. Már így is túl sokat engedtem neki. Az eddigi vágyakozással teli érzések azonban váratlanul megváltoznak, és már nem érzek semmit, csakis mérhetetlen haragot. A hallottakra legszívesebben egy újabb pofont lekevernék neki, de sikerül megfékeznem az indulataimat, és mikor ujjával kezdi el mutatni a számokat, már minden figyelmem a mutatóujjára összpontosul, és ameddig ő beszél, megnyalom számszélét, és közelebb hajolva hozzá, először csak érzékien megnyalom felém tartott ujját, majd ugyanezzel az érzékiséggel ráharapok ujjbegyére, mindvégig Őt figyelve közben, a szemeit nézve, az arcát, hogy hogy változnak vonásai, mennyire tartja mindezt izgatónak. Ám minél többször átvándorol nedves ajkaira a tekintetem, annál jobban kezdem elveszíteni magam felett az önuralmat. Egyik kezemet tarkójára csúsztatom, ujjaimmal belemarok a hajába, és egy szempillantás alatt magamhoz rántom -térdeimet szétnyitva, hogy elférhessen-, hogy immáron már a szája részesülhessen abban a kényeztetésben, amiben az előbb az ujja is. Keményen, olyan akaratosan ostromolom ajkait, hogy ebben a hévben talán az is kimegy majd a fejéből, hogy nem válaszoltam a kérdésére. Szándékosan...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 13.02.13 21:50

Elég hamar rájövök, hogy fel kellett volna cserélnem a két feltételemet. Alig bírom végigmondani a másodikat, a tekintetem az arcára téved. Arra nem vagyok képes, hogy megállapítsam, mit is látok rajta pontosan, de abban biztos vagyok, hogy ismerem azt az arckifejezést. Már láttam, amikor... Még a gondolat végére sem érek, érzem az ajkait az ujjamon, ami valahogy a levegőben maradt még azután is, hogy befejezem a beszédet. Ha éppen egy mondat közepén tartanék, most biztos belém fagyott volna a szó. De így csak levegőt felejtek el venni egy pillanatra és valami furcsa bizsergés járja át a testem. Az izmaim megfeszülnek és egy pillanat alatt minden csepp vérem egyetlen pontba irányul. Ez mégsem teljesen olyan, mint máskor. Mintha valami gát lenne bennem, ami nem hagyja, hogy minden úgy történjen, ahogy kell. Talán a nyugtató az oka. Talán nem. Viszont nincs is sok időm ezen rágódni. Adok időt a testemnek és majd csak...
A fejem pillanatok múlva megszabadul minden gondolattól, amit eddig nagy nehézségek árán összeszedtem. Amint köddé válnak én is elveszítem az eddig olyan nagyra tartott magabiztosságom és elhatározásom. Az ég szerelmére! Pedig még nem is történt semmi...! Csak az ajkai... egy kis harapás és az a sokat ígérő nézés, aminek tudat alatt még így is tudom a jelentését. Azt ígérik, hogy perceken belül a földi mennyországban fogom érezni magam!
De egyelőre teljesen kiszolgáltatottan fekszem mozdulatlanul. Csak a mellkasom emelkedik és süllyed egyre gyorsuló tempóban. Ez ha lehet még jobban fokozódik, amikor megérzem a kezét a bőröm. Mint valami apró áramütés, úgy érzem minden ujját. Ahogy a hajamba markol, még utoljára sikerül elkapnom a pillantását. Az ezután következő események viszont túl gyorsan történnek ahhoz, hogy a belassult agyam képes legyen felfogni. A testem viszont nagyon is reagál és szinte belülről égek el egy pillanat alatt, amikor megérzem az ajkait és a nyelvét, amit kérés nélkül is beengedek.
Valami még legbelül ekkor sem stimmel velem, de mit számít már? Mit számít akkor, amikor a kezem kisebb ügyetlenkedés után megtalálja az utat a felsője alá és felcsúszik a testén? Semmit. Ahogy az sem, hogy már alig kapok levegőt, de a csókok nem lágyulnak el és esélyt sem hagynak arra, hogy akár csak egy kis oxigénhez jussak. Ennek ellenére még többet akarok belőle. Képes vagyok lemondani a levegőről - már ha ez lehetséges -, hogy teljesen megkapjam őt. Valószínűleg emiatt térdelek fel vele szemben és próbálom elérni, hogy én legyek előnyben, miközben csak elszakadok egy pillanatra az ajkaitól.
- Szeretlek... akarlak - használom ki azt a kis időt amit kaptam és mondom ki, ami azonnal beférkőzik a gondolataim közé. Persze ezzel el is pazarolom a megszerzett plusz levegőt, de nem számít. Ahogy az sem, hogy továbbra sincs minden rendben a testemmel. Az egyetlen, ami érdekel, hogy ezt kimondtam és most már ugyanolyan hévvel tapadjak az ajkaira és olyan tempót diktáljak, amilyet ő... vagy amekkorát képes leszek a nyugtatóktól.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 14.02.13 20:30

Akkor sikerül -a helyzet komolysága, és a köztünk szikrázó, elektromos töltetű feszültség ellenére is-, elveszítenem a maradék, ésszerű gondolataimat is, amikor mutogatni kezd előttem az ujjával, ami hirtelen sokkal csábítóbbnak tűnik, mint bármi más. Mindez elég bizarrul, és betegesen hangozhat, mégis így gondolom, és már nincs semmi, ami megakadályozhatna abban, amit tenni készülök. Szinte egy perc alatt törlődik minden eddig gondolat a fejemből, és már azt sem tudnám megmondani, hogy miért jöttem. Ha fegyvert tartanának a fejemhez, és így kényszerítenének válaszadásra, akkor sem tudnék semmivel előrehozakodni. A szenvedély, és perzselő vágy köde annyira elborította az elmémet, mintha most szipuztam volna fel egy emberes adag kokaint, ami rögtön el is érte a kellő hatást. De, hogy gondolataimnak értelme is legyen, nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy számomra Ő a világ leghatásosabb kábítószere. Függőséget okoz! Érzékien, vágykeltően harapom ujjbegyét. Közben kényszerítem magam arra, hogy nyissam ki a szemeimet, és keressem meg az arcát, az Ő szemeit. Mosolyom csak akkor jelenik meg az arcomon -továbbra sem eresztve ujját-, amikor testének egyes reakcióiból rájövök arra, hogy elértem nála a kellő hatást Ekkor vagyok képes csak még tovább fokozni a helyzetet. Fogaim lassan mozogni kezdenek ujja körül, egy bizonyos ritmust, tempót diktálva. Innen már szabad utat engedek a fantáziájának, hogy olyan helyzetet képzeljem bele ebbe az egész kis figyelem elterelő, izgató közjátékba, amilyet csak akar. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a szám most egy egészen más testrészével tenném ezt, nem pedig az ujjával. Szívesen folytattam volna még azt, amit az előbb is tettem, de az ajkai mostanra már túlságosan is fájdalmasan csábítóvá váltak ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy továbbra is hanyagoljam őket. Ezért is tapadok rá ajkaira olyan őrületes, vadállatias hévvel, amivel biztos, hogy kárpótolhatom őt azért, hogy abba hagytam az előbbieket. Mellkasommal reflexszerűen simulok hozzá kezéhez, amikor már a fölsőm alatt tapogatózik. Borzongató érintésének hála kezem nyaka vonalát követve előre siklik tarkójáról, hogy ujjaimmal közre foghassam a nyakát -már amennyire ez sikerül így fél kézzel-, és ujjaimat belemélyeszthessem bőrébe. Mindezt persze csak annyira, hogy ne okozhassak neki fájdalmat vele, inkább csak élvezetet.
-Bizonyítsd be, hogy mennyire! - Szakad ki belőlem teljesen váratlanul, saját magam számára is meglepően. Nem akartam volna Őt soha bizonyításra kényszeríteni, de ha ennyire bizonygat, akkor ne legyen hiába való az, hogy hiszek neki. Kezeim ekkor már rég fenekénél barangolnak, és kedvükre markolják a formás testrészt, ajkaimmal pedig vadul szívogatom nyakának puha bőrét, ujjaimmal beférkőzve farzsebébe, megkeresve azt a kis zacskót, amiben rögtön kitapintom a bogyókat. Nem tudnám elmondani, hogy mit érzek most. Bűntudat? Csalódottság? Harag? Látatlanban hajítom el valahova jó messzire a kis zacskót, nagyon reménykedve abba, hogy a nagy hévben nem vette észre, hogy mit is tettem. Kíváncsi vagyok, hogy hol lapulhat még ilyenből nála...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 15.02.13 16:16

18+

Hiába az ereimben tomboló vér, hiába a zihálás, az agyam még mindig nehezen veszi be az információt. Sőt, talán még nehezebben, mert a figyelmem folyton folyvást elkalandozik. De ki vetné a szememre, hogy mellette nem tudok rendesen koncentrálni? Az a két szó is csak azért csúszik ki a számon, mert nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy bármit is magamban tartsak. Kell az idő és egy pár perc elszakadás az ajkaitól, hogy az agyam feldolgozza a hallottakat. Bizonyítani... bebizonyítani... Nem könnyíti meg a helyzetemet, ahogy a nyakamon érezem az apró szívásokat és a kezét végigcsúszni a gerincem mentén.
És ez az a pont, amikor valami kattan bennem. Végre eljut a tudatomig a szó jelentése. Egyetlen mozdulattal húzom ki a kezem a felső alól és mielőtt ezzel véget vethetném a hangulatnak, már csúsztatom is hátra és döntöm végig a matracon. Nem mondom, egy pillanatra én is elveszítem az egyensúlyomat, de igyekszem nem tudomást venni erről az apró bakiról. Két kézzel megtartom magam mellette és onnan mosolygok le rá. Persze egy szót sem szólok. Tudom, hogy mit akarok - még ha csak lassú mozdulatokkal is sikerül is véghezvinnem -, és nem fogom csak úgy elárulni neki. Majd rájön magától is.
Így hát nem húzva tovább az időt, toltam fel a felsőjét. Nem tudom, miért nem vettem le róla inkább. Talán az már túl sok erőt igényelt volna és... az még újabb levesztegetett másodperceket. Jó volt ez így is. A lényeget, a bőrét láttam, és éreztem ahogy apró csókokkal haladtam végig lefelé. Teljesen ráérős tempóban.
- Hogy az a... - csúszik ki a szám inkább csak magamnak mérgelődve, amikor az utamat állja a nadrág. Csak elvesztegetem a másodperceket, amikor meg kell birkóznom a nadrággal. Nem mondom, hogy könnyen megy, de végül csak lekerül minden mással együtt. Pontosabban csak elkerül az útból. Egy utolsó mosoly jelenik meg az arcomon és folytatom a csókokat. Most már semmi nem akadályoz meg benne.
Bizonyítást akart? Most megkapja. Ez a legtöbb, amivel úgy győzhetem meg, hogy nem szakít félbe és nem makacsolja meg magát. Legalább az a legtöbb, amit most, ilyen állapotban tehetek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 17.02.13 11:21

18+ annyira nem... csak kicsit... Rolling Eyes

Akaratom ellenére kezd el egész testem úgy reagálni mindenre, ami Davidhez köthető, ahogy most a legkevésbé sem szeretném. A fülemben tomboló vér, ami az ereimet szinte szétrepeszti, már-már olyan fülsüketítően követelőzik odabent, hogy minden lüktetésnél attól félek, hogy mikor fogok belesüketülni abba az édes kínba, amit már a puszta tekintetével is okoz. Az érzések hamarosan újabb vágylavinát indítanak meg bennem, ami félresöpri az útjából az összes olyan épelméjű gondolatomat, amik eddig visszatartottak attól, amit valójában tenni akarok. Olyan váratlanul veszítettem el a fejem, és hagytam előtörni a testemet szétfeszítő vágyat, hogy már arra sem emlékszem, hogy hogy kerültünk hirtelen ilyen veszedelmesen közel egymáshoz. Csak azt tudom, hogy egyre jobban élvezem azt, ahogy minden porcikám az övének feszül, azt ahogy birtoklóan csókolhatom az ajkait, követelőzően, türelmetlenül játszadozva nyelvével, miközben -ha tehetném-, még ennél is közelebb kerülnék hozzá, amikor megérzem felhevült felsőtestemen játszadozni a felsőm alatt a kezeit. Szívesen mondanék neki valamit, bármi, amivel csak folytatásra ösztönözhetném, de egyetlen percet sem akarok elvesztegetni fölösleges beszédre ebben a hatalmas, határokat nem ismerő vágykavalkádban, amibe hagytuk magunkat belesodródni. Egyébként sem tudnék mit mondani. Az agyam teljesen blokkolva van, és bár tudom, hogy jobb lenne megálljt parancsolni, mikor kezem fenekére csúszik és megtalálja a kis tasakot a farzsebében, ami azonnal a szoba másik végében végzi, mégsem bírok megálljt parancsolni mohó vágyaimnak. Most ők azok, amik irányítanak. Alulmaradtam velük szemben, mégsem érzem, hogy küzdenem kellene ellenük. Nem küzdök ellenük, és már Dave akarata ellen sem. Miért is tenném? Hiszen én magam voltam az, aki bizonyításra kényszerítette, csak fogalmam sincs, hogy miért, amikor süt róla, hogy azt akarja, hogy viszont szeressem, úgy ahogy Ő is engem. Engedelmeskedve ki nem mondott kérésének, dőlök hátra, mikor mozdulataival erre késztet, majd gyorsuló lélegzetvétellel, kíváncsian, türelmetlenül várom, hogy mi is lesz a következő lépés, amikor felhúzza a fölsőmet, és megcsókolja a hasamat. Forró ajkainak érintése rögtön libabőrként hagy nyomot bőrömön. Kezemmel nyögve hajába túrok, hátamat ívbe feszítve, és viszonylag csak akkor kapok észhez, amikor keze már a nadrágom környékén ólálkodik. Meg kéne állítanom, ameddig még nem késő, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni és ezzel még az eddigieknél is több csalódást okozni neki. Veszek egy mély levegőt -amikor elhatározom magam, és belemegyek az újabb tiltott dologba-, és mikor meghallom morgolódását, egy halovány mosoly szökik az arcomra. Így segítek neki heves mozdulatokkal kigombolni a nadrágomat. Tudom, hogy mi lesz a következő lépés, már nem bírok várni rá! Remegve, elfúló nyögéssel adom át magam az érzésnek, amit lentebb okoz a szájával.
-Istenem, annyira jó vagy! - Hebegem behunyt szemekkel, testemet és lelkemet is átadva az érzésnek, erősebben markolva meg a haját, egyik lábamat vállára téve, másikat továbbra is behajlítva tartva a matracon, hagyva, hogy a nyakamban lihegő élvezet mindent elborítson, és hogy a földi paradicsomba repítse a testemet egy elhaló, mindenről számot adó nyögéssel keveredett, élvezetes sikoltással együtt. Amikor testem egy kicsit lecsillapodik, sikerül végre kinyitnom a szemeimet, amik a szürke, repedett plafonnal találják magukat szembe, nem pedig David kék szemeivel, amikkel egy egy csúcsra jutás után találkozni szoktam. Kezem lehullik róla, ahogy lábam is a válláról, és sűrűn pihegve fordítom el fejemet valahova oldalra, titkon abban reménykedve, hogy majd közelebb kerül hozzám, vagy bármi, mégis tudom, hogy ez ma nem fog megtörténni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 17.02.13 15:26

Pont annyira élvezem, ami csinálok, mint ő. Pedig nem szokásom ilyesmit tenni, de most bizonyítanom kell, nem igaz? Hogy szeretem és akarom. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ezt kell tennem és még ha ezzel nem is győzöm meg, azt elérem, hogy ne legyen elég akaratereje tiltakozni. Az elhaló nyögéseiből és a testének reakcióiból tökéletesen tudom, hogy elérem a célom.
- Annyira? Mennyire? - kérdezem szünetet tartva, hogy tovább húzzam az édes kínjait. Persze azt már nem várom el, hogy bármiféle választ kinyögjön. Anélkül is le tudom szűrni, hogy megfogalmazná. A reakcióit lehetetlen félreérteni, vagy akár elsiklani felette. Még nekem is.
Aztán meghallom az utolsó nagy nyögést, kihasználom a lehetőséget és óvatosan a combjába harapok, mielőtt eltávolodnék tőle és hagynám, hogy a teste lenyugodjon. Már újra a falnak dőlve ülök, mint vagy egy órával ezelőtt. Csakhogy most nem magam elé bámulok és nem is vagyok elveszve a saját üres fejemben. Most sokkal inkább a saját nadrágom bámulom és próbálok rájönni, hogy mi a baj velem. Miért nem tudtam ennél többet adni. Az egyetlen elfogadható magyarázatként csak a nyugtatókra tudok gondolni. Lehet bennük valami, ami... ami miatt...
Nem bírom végigvinni a gondolatot. Vagy talán nem is akarom. Minek foglalkozzak vele? Ez úgyis csak most van. Az egész agyalás helyett inkább oldalra fordítom a fejem és olyannal kötöm le a figyelmem, ami megéri. Roxy. Nem tudom miért, de nem megyek oda. Nem fekszek mellé, de még csak egy pillanatra sem hajolok oda, hogy megcsókoljam, mint ahogy ilyenkor szoktam. Az egyetlen dolog, amit teszek, hogy a kezemet a lábára csúsztatom és ott hagyom, miközben valami idétlen, ideges mosoly jelenik meg az arcomon. Egy perccel később már sehol nincs a mosoly és én fejben újra ott tartok, hogy valami nincs rendben velem. A zsebembe csúsztatom a szabad kezem. Meg akarom nézni magamnak azt a nyugtatót. Nem tudom igazából miben reménykedem... Találok majd valami papírt mellékelve, amit nem vettem észre? Vagy magára a tablettára lesz ráírva...?
- Tudod, hogy nem válaszoltál... a kérdésemre? Csak az egyik feltétel... - kezdek beszédbe kicsit akadozó szavakkal, miközben nagyban keresem a kis zacskómat a maradék bogyóval, de hiába. - Hol a...? - be sem fejezem a mondatot. Furcsa módon egyből rájövök a válaszra. Vagy legalább elég erős a gyanúm. - Elvetted - mondom ki, ami a fejemben jár és most először, azt hiszem, tényleg haragszok rá. Ideges nem vagyok de nagyon is haragszok. Hogy elvette egyetlen szó nélkül. Hogy kihasználta, hogy el tudja venni az eszem. Hogy... hogy...
Egyetlen szó nélkül adom ki az útját, ahogy megkeresve a kártyáját felé nyújtom. Bármit is mondtam, vagy tettem, vagy akartam... most valahogy lényegtelenné válik. Mintha az előbbi meg sem történt volna. Bármennyire is nem vagyok most teljesen önmagam, azt tudom, hogy utálom, amikor ezt csinálja. Úgy kezel, mintha az öccse lennék és meg akar védeni. Még akkor, ha a saját hülyeségemtől védene... Azt meg főleg nem tetszik, hogy... szóval nem tetszik!
- Miért kell neked folyton ezt csinálni... - motyogom az orrom alatt. Igazából azt hiszem inkább magamra vagyok mérges, mert tudom, hogy igaza van, mégsem vagyok ezt hajlandó beismerni. Csak nézek magam elé, a felhúzott térdeimet ölelem és várom, hogy menjen el végre. Most először én is azt akarom, hogy hagyjon békén. Nem kell egy szerető és aggódó nagytesó.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók" 17.02.13 20:26

Átadva magam neki, az akaratának, engedelmeskedve dőlök hátra, amikor érzem, hogy Ő is pont azt akarja elérni a tetteivel, hogy végre vízszintesben fekhessek a matracon. Nem is kell túl sokáig türelmetlenkednem ahhoz, hogy megtudjam, hogy mire is készül azzal a bizonyos nadrág kigombolással. Szinte egy perc se kell neki, Ő máris a lényegre tér, és olyat tesz, amit még soha nem tapasztaltam részéről, és amivel újabb és újabb, kósza, összekuszálódott érzelmeket, érzéseket szabadít fel a testemben, itt valahol legbelül. Játékos, két szóból álló, kíváncsi visszakérdezésére már semmi erőm válaszolni. Az egész testem olyan, mintha lángokban állna, és tőle várnám a segítséget, a vizet, ami majd eloltja a körülöttem táncoló lángnyelveket. Enyhülést akarok most rögtön! Ha rövid időn belül nem kapom meg, és tovább húzza a kedélyeimet, biztos, hogy szétszakadok! Aztán váratlanul -mintha csak imám hallgató fülekre lelt volna-, mindennek vége szakad, és már nem érzek mást, csak az édes megkönnyebbülést, és a bizsergést. Az élvezet, és teljes tudatlanság falán alig tör át az a bizsergető, izgató érzés, amit a combom környékén tapasztalok, mikor beleharap. Kezemmel ekkor erősebben markolom mát a haját, másikkal pedig tovább gyűröm magam mellett a már így is eléggé megviselt állapotban lévő lepedőt. Az élvezet mindent elsöprő hada azonban szinte egy röpke másodperc alatt tovaszáll, és nem marad utána már semmi, csak a hatalmas kongó, szabályszerűen fojtogató üresség, amikor eljut a tudatomig, hogy nem fekszik mellém, nem csókol meg, még csak rám se néz. Ez a kielégülés most egészen másmilyen volt, mint az ezelőttiek is. Hiú reményeket táplálva a dolog iránt, fordítom oldalra a fejem, és húzok alsótestemre közben egy, éppen a kezem ügyébe került takarót, egyik térdemet továbbra is felhúzva tartva. A csoda azonban nem következik be, és ekkor már tudom, ha beledöglök is hiába várok arra, amit most akarok! Már arra sem vagyok megmozdulni, vagy bármit mondani, amikor kezének érintését érzem a lábamon. Egyedül a következő gyanakvó, bizonytalan mondata az, ami kizökkent minden eddigiből. Ekkor már felé fordítom a fejem. Szívem kihagy egy ütemet, amikor eljut a tudatáig, hogy a drága, sz*os bogyóit már tulajdonképpen ba*hatja. Én magam sem tudnám megmondani, hogy a nagy hévben hova is hajítottam el. Lassacskán felülök,és elfordulva tőle, halálosan nyugodtan, mindenféle érzelmet mellőzve, veszem magamra a levett ruhadarabjaimat, amikor kimondja a végszót és felém nyújtja a kártyát, amit egyszerűen csak kikapok a kezéből, és begyűrök a farzsebembe, így állva fel.
-Ezt én is kérdezhetném tőled! - Rivallok rá, majd egy lemondó, és egyben lesújtó pillantás David felé, és felkapva a kabátomat, az ajtó felé tartva, félúton kapom fel azt. Ekkor jut csak el a tudatomig, hogy ráléptem valamire. Megállva a szoba ajtó előtt, hajolok le a kis tasakért, amikben a bogyók vannak. Egy ideig csak átható tekintettel figyelem őket, majd egy mély levegővétellel együtt szorosan összezárom a kis tasak körül a markomat, és még utoljára a matrac felé fordulok.
-Tudod mit? Akkor fulladj bele ezekbe a sz*jaidba, nesze ba*d meg! - Vágom hozzá, egyenesen a képébe, ezzel tulajdonképpen ki is mondva azt a bizonyos végszót. Milyen ironikus, hogy ez az egész, ami köztünk van, illetve, már csak volt, nem rég kezdődött de már vége is. Azzal, hogy visszaadtam neki ezeket a tablettákat, csak jelezni akarom, hogy végleg levettem róla a kezem. Többet rám ne számítson! Az ajtót visszhangozva csapom be magam után, és már akkor veszem elő a telefonomat, hogy tárcsázzam Olivert, amikor még fel se érek az alagsorból...


//Köszi Wink //
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók"

Vissza az elejére Go down

Roxy és Dave - Azok a bizonyos "bogyók"

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Azok a zűrös 20-as évek...
» Avian
» Dave & Jo - Száguldás

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Wormwood Hotel - David pince lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához