welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Lara Dawson
14.09.17 3:34
Gimnázium
Saige Hannigan
30.08.17 22:56
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (648)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (449)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Timur Theodor Volkov
 
Lara Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Lorraine Síle MacRae

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Lorraine Síle MacRae 21.04.13 1:15

Lorraine MacRae


Név: Lorraine Síle MacRae
Becenév: Lora, Rai, Raine, Síle
Születése hely, idő: 1988. november 11., Skócia, Ayr  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Elítélt
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Biszexuális
Avatar alany: Emilia Clarke

Ki vagyok én...?!

Ki gondolná rólam, hogy gyilkos vagyok, még annak ellenére is, hogy a sors kényszerített bele olyan helyzetekbe, amelyekbe nem vágytam, régebben valóban csak egy egyszerű bárány voltam, aki inkább meghúzódott a háttérben, mosolyogva értett egyet, s véleményét soha nem merte kifejteni, azonban az évek megváltoztattak. Felnőtté tettek. Nem is emlékszem pontosan, mikor nevettem szívből utoljára, minden bizonnyal még csak gyerek lehettem, akinek akkoriban jól ment az élete, hiszen mindenem megvolt, család és kellő vagyoni helyzet, stabilitás. Azonban ahogy elkezdtem felnőni, mindez megváltozott, hiszen kevés dolog alakult úgy, ahogy szerettem volna. Álmodozó voltam, optimistán indultam neki Amerikának, azonban miután az első hónapban teherbe ejtettek rájöttem, hogy mindez csupán gyermeki remény volt, nem volt szívem elvenni egy keletkező életet, nem bírtam megtenni. Szerettem volna egy gyereket mindig is, örömöt okoztak... Olyan ártatlanok és naivak, talán evégett szerettem őket, olyanok voltak mint én. Egyszerűek. De az élet később újabb helyzetbe kényszerített, levetve akkori vallásosságom, gátlásaimat fel kellett ajánlanom mindent a megélhetésért, hogy eltartsam magamat és a kisgyermekemet... Megkeményedtem lelkileg, szinte érzéketlenné váltam. Merevvé. Rabszolgává. Egy semmivé. Önbizalmam pusztán látszólagos volt, valójában mindig is rettegtem az előítéletektől, mint ahogyan most is, ma már mindentől félek, különösen az újdonságoktól, azt hiszem az évek idegi ronccsá tettek, megkínoztak, fájdalmat okoztak. Alakulhatott volna másként is, azonban ezen már nem gondolkozom... Értelmetlenség lenne. Ma már úgy beszélek, hogy bárkit semmibe veszek, nem foglalkozom az érzéseivel, velem is ezt tették, vissza akarom kamatoztatni a fájdalmat. Egy reménytelen kihalt világban élek. Szerető anya voltam, most inkább eltaszítok magamtól mindenkit. Ribanc voltam... élek ezzel az adottságommal a börtönben is, bizonyos juttatások itt is járnak, ha valaki jó kislány. Azt viszont nem tudom, hogy ki vagyok. Talán egy kétségbeesett senki, egy rovar, amit agyon kell taposni.


A sors nem különösebben áldott meg vékony termettel, egészen egyszerűen mindig is ott gömbölyödtem, ahol a férfiak kívánatosnak tartották, most azonban a börtönéletnek köszönhetően, elveszítettem a súlyomat, annak ellenére, hogy ez étel többnyire ehető volt, mégis annyit ettem, mint egy madár, jóllaktam a gyógyszerekkel, amelyeket kaptam, másra nem éreztem, hogy szükségem volt. Alacsonynak éreztem magam mindig a többi ember között, nem is véletlen, hiszen a magasságom még csak a százhatvan centimétert sem éri el, így meglehetősen sokszor sikerült is az embertömegnek fellöknie. Arcom mindennek ellenére megőrizte a maga bájos vonásait, azonban szemeim alatt többnyire sötét karikák éktelenkednek. Világoskék íriszeim vannak, amelyek üresek. Bárhogy is, már semmi sem a régi, valaha őszinte mosolyom lehetett, mostanra már csak a cinikus vagy a hitetlen nevetést látni rajta. Hajam viszonylag hosszú, sötétbarna, mostanság azonban többnyire összefogva hordom.
Életem, létem, világom


Az anya
„Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.” – Victor Hugo
Reszketeg sóhajt hagyta el ajkaimat, amint a doktor úr a tények közlése után egy biztató öleléssel hagyott magamra a hatalmas üvegablak előtt állva, ahonnan egyetlen kisfiam boldog mosollyal integetett nekem, s én pedig vissza azonban egy fájdalmas mosolynál nem tudtam többet kipréselni magamból. Kezeimmel szorosan öleltem át magam, így talán kevésbé éreztem magam egyedül, hiszen nincs olyan férfi, aki vigasztalóan ölelne át, eme fájdalmas percekben, hogy átsegíthessen ezeken a nehéz időkön, azonban a szerelem számomra csak múló ábránd, amely fölösleges reményekkel táplálja, amúgy is sajgó szívemet. Végtagjaimat nehéznek éreztem, fölösleges tehernek, amelyeket vasmarokkal szorított a béklyó, s ezek az évek elteltével sem engedtek szorításukon, csupán felsebezte puha bőrömet, szemeim fájtak az éjjel-napos sírástól, s ezt még az alapozó és a szemfesték sem tudta elrejteni, inkább csak rontott a helyzeten, ahogy elmaszatolódott a sok könnytől, fejem pedig lüktetett ezek eredményeként.
– Anyuci – fiam hangja szinte szívütésként ért, hiszen gyenge volt, s kimerült a napi vizsgálatoktól, amelyeken legalább heti egyszer át kellett esnie – nézd, mit kaptam a doktor bácsitól – felmutatott egy barna plüssmackót, aminek ugyan egyik füle le volt szakadva, de úgy látszott, hogy Louis-t ezt nem igazán zavarta, hiszen ritkán engedhetem meg magamnak, hogy bármit is hozzak valamit, s valójában a doktor úr egy aranyat érő ember volt, legalább is, amennyire én ismertem meg az elmúlt hetek során.
– Nagyon szép mackó – simítottam végig az arcán, ezt követve pedig a szék mellé ültem, ami a betegágy mellé volt kihelyezve. Egy kissé összehúztam magamon a pulóvert, amely legalább két számmal volt nagyobb, mint amelyet viselnem kellene. – Mit szeretnél ma? Meséljek esti mesét vagy inkább dúdoljak valamit? – Az elmúlt napokban mindig azt szerette volna, hogy dúdoljak neki, mindig megtettem, amit csak megtudtam meg tettem érte, akár erőn felül is teljesítve.
– Az esti mesét – felelte gyorsan, majd rendes kisgyerekként helyezkedett el az ágyban, szorosan magához ölelve a mackót, szemeim könnybe lábadtak.
Rettegtem attól a naptól, amikor…
– Elmeséled újra a Kis herceget? – Kérdezte csöndesen, reménykedő kék szemeinek, ha akartam sem tudtam volna ellent mondani
– Természetesen – minden szava szent volt számomra, hiszen jelenleg még annak is örültem, hogy él egyáltalán, hiszen az orvosok már csak pár hetet jósolnak számára – szerencsére néhány héttel ezelőtt is hasonlóképpen álltak hozzá.
A mese befejeztével csöndesen álltam fel, s csak az után voltam hajlandó távozni, miután egy gyors búcsú puszit csókoltam a homlokára. Egy ideig még az ajtóból meredtem rá, aztán elindultam, hiszen az óra már fél tizenkettőt mutatott, s a munkaidőm már legalább fél órája elkezdődött, a főnök ezt pedig ennek ellenére sem nézi jó szemmel.


A céda
"Nincs olyan megalázás, amit egy céda meg ne érdemelne." – Gabriel García Márquez
A lila selyem köntös könnyedén adta meg magát a férfi erőszakos rántásának, amellyel lerántotta rólam a vékony anyagot, amaz pedig tollpiheként hullott a lábamhoz, már egy ideje nem zavart, hogy testemet áruba bocsájtom pénzkereset céljából, azonban mind a mai napig úgy éreztem, mintha csak egy húsdarab lennék a hentes bódéján, s a gazdag tehetős asszonyok pedig kedvükre válogathattak.
Kezdetben még összerándultam, ahogy a férfiak érdes kezei végigsimítottak testemen, azonban mára már nem zavart, mindennapossá vált, próbáltam ellazítani a testemet, noha tudtam, hogy a képek a fejemben csupán remények, amelyek tönkre porrá zúzzák életemet, mára már nem tiltakoztam, ha valaki ki akarja tépni a szívemet a helyéről, minden alkalommal az történik, minden átkozott alkalommal! A férfi kéjesen a fülembe súgott valamit, miután durván arrébb lökött, hogy körbe járhasson, alaposabban is szemügyre véve minden porcikámat, nem ért hozzám, egyelőre. Úgy tettem, ahogyan kért, óvatosan gyöngéden vetkőztettem le, lassan csigázva fel érzékeit, amelyet már éreztem is nadrágja alatt, ma este szerencsém volt, hiszen nem egy olyan férfi jött, aki hatalmas méretekkel rendelkezik, így kevésbé fog fájni, ugyanis mindegyik csak a saját vágyaira koncentrált – miért is lepődöm meg? Hiszen prostituált vagyok! Hangja tompán visszhangzott a fejemben, miközben kieresztettem a nadrágjában megbúvó szörnyeteget, kezemet finoman mozgattam rajta, késése s óhaja szerint egyre gyorsabban, erőszakos mozdulattal fordította arcomat felé, majd dárdáját durván a számba döfte… Undorodtam, szemeim könnyel teltek meg, azonban sűrűn pislogva eltüntettem őket, nyelvemet finoman jártattam a rúdján, s mikor hímtagját lenyomta a torkomon fuldoklani kezdtem, igyekeztem az orromon lélegezni, megnyugtatva magamat, hogy minden rendben lesz – persze, újonnan is csak fölösleges hitegetés volt, amellyel segíteni akartam szánalmas életemet.
Felrántott, majd megfordított, aztán pedig keményen belém döfött, nem élveztem, ahogy fallosza ki-be járkált nőiességemben, hiszen feszített az érzés, az ágy szélébe kapaszkodva, imádkoztam azért, hogy túléljem az este további részét. Nem tettem mást, csak imádkoztam, halott reményekért.
Végtelennek tűnő idő elteltével, vége szakadt mindennek, könnyes szemekkel pillantottam az órára, lejárt az idő, elmegy.
– Legközelebb is jövök, édesem – suttogta nyájas hangon, hallottam, ahogy a pénzt az asztalra dobja.
– Alig várom, hogy újra örömöd leld bennem – suttogtam monoton hangon, szinte reflexszerűen, hiszen tudtam, hogy tennem kell azért, hogy visszajöjjön, ugyan nem szokott itt rengeteg pénzt hagyni, azonban a kuncsaft az kuncsaft, s kifizeti a kötelező összeget, amelyet megkívánok tőle, noha megtehetné, hogy többet fizet, azonban az ilyen alávaló férgektől nem várhatok többet. Sóher alak az összes!
Fájdalmas mozdulattal keltem fel az ágyról, fogalmam sincsen, hogy miként kerültem ide, azonban a következő vendég hamar megérkezik. Odasétáltam az éjjeliszekrényhez, amelyből elővettem egy gyógyszert, nem akartam egy újabb gyermeket szülni, hiszen Louis is egy ilyen senki félétől van, aki nem tart rá igényt, s még csak segíteni sem segít...
Majd pedig a bilincsért és a korbácsért nyúltam, ugyan ez a vendég a finomabbik fajtából való volt, a következő már nem ismeri a kegyelmet.


A gyilkos
"A gyilkosok nagyon is hasonlítanak a hétköznapi emberekhez, és úgy is viselkednek. Kedvesek, csendesek, jó modorúak, és gyakran igen értelmesek." – Agatha Christie
– Annyira sajnálom – suttogtam halkan bele a levegőbe, hangom szaggatott volt, kezem remegett, ahogy a vörös hajú luvnyára szegeztem a nehéz fémet, majd feszesen meghúztam a ravaszt, egy pillanat erejéig elmosolyodtam, ahogy a golyó keresztül hatolt a nő fején, majd holtan esett az ágyra, mire a férjem – pontosabban már csak az ex férjem – ordibálva dobálja le magáról az élettelen testet, majd élesztgetni kezdi. Ábrándozva bámulom a jelenetet, miközben felteszem magamnak azon kérdéseket, hogy vajon értem is így sírna, hogy az én életemért is ilyen megalázóan könyörögne? Reszketeg mosolyra húzva az ajkaimat, megrázom a fejemet, hiszen ha nem is merem kimondani magamban sem a választ, szívem legmélyén tisztában vagyok vele. Soha nem szeretett, ha szeretett volna, figyelt volna rám, valamint nem csalt volna meg, pedig én figyelmeztettem, hogy ennek rossz vége lesz. Jeleztem neki! Még csak komolyan sem vett!
Dühösen emeltem fel a fegyvert, de igazából nem éreztem, hogy így kellene véget érnie, sokkal inkább szerettem volna az egyik életlen konyhakést a testébe mártani, akkor legalább fájt volna neki is, mint ahogy nekem fájt! Elégtételt akartam, hogy mennyi csalódást és fájdalmat okozott számomra az elmúlt pár évben, utcanőként többnek éreztem magam, hiába voltam a felesége, mégis rosszabb volt, tán már meg kellett volna tanulnom, hogy a gyermekmesék csupán hitegetések, hogy egy ideig távol tartsuk magunkat a gonosz világtól...
Lassan emeltem fel a pisztolyt, a hangok követelték, hogy tegyem meg, megakartam szabadulni tőlük, valahol hiába éreztem, hogy ez nem helyes. Nem szabad annak lennie, de mégis a tomboló kis zizegő hang erősebbnek bizonyult mint én... Szinte éreztem, ahogyan a képembe nevet...
Véletlenül húztam meg a ravaszt, ami elsült...
... meghalt a férjem, de nem lett jobb...
... rosszabb lett... minden.
Odakúsztam hozzá.
– Szeretettelek – suttogtam elhaló hangon, miközben fejemet a mellkasára fektettem, összehúztam magam és szorosan bújtam hozzá, ha gyengén is, de még élt.
– Én soha... – nyögte, de nem akartam meghallani, másra sem vágytam jobban, csak arra, hogy szeressen valaki, hogy... hogy igaz szívből.
Olyan nagy kérés ez?
S megérte nekem, hogy megöljem?


A hozzászólást Lorraine Síle MacRae összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb 14.04.14 18:34-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Lorraine Síle MacRae 21.04.13 2:10

Precious Maréchal!
Tetszett a történeted, nem mondanám szokványosnak, egyedi és kreatív volt. Sőt a stílusod is nagyon bejött, nem is találtam kivetnivalót történetedben, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Precious innentől már csak annyi dolgod van, hogy elfoglald a játékteret! Wink

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com

Lorraine Síle MacRae

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Karakterlapok :: Elítéltek-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához