Név: Silas 'Zediach' Flynn
Becenév: Flynn, Silas, Sil' […] (Régi barátoknak, esetleg: Zed, Zé).
Kor: 33
Születése hely, idő: 1980. Október 16.; Chicago, Illinois (USA)
Tartózkodási hely: L' Vegas
Csoport: Rendőr
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
Hogy jó fiú volnék? Dehogy... Csak szeretem, ha "rend" van körülöttem. Ez persze, nem jelenti azt, hogy megszállott volnék, avagy eszement. Szeretem a munkámat, de a pihenőnapokat még jobban. Alapvetően jókedvű, életvidám srác vagyok, akiben tombol az energia, és nem hazudok, ha azt állítom: lappang bennem némi szórakozottság is. Ellenben... ezt az oldalamat igen kevesen ismerik, és hogy őszinte legyek: nem is bánom.
Első látásra hűvös, kimért tartás jellemez, amit csak hosszas idő után vagyok hajlandó levetkőzni magamról. Ez nem jelenti azt, hogy ne volnék közvetlen... Szimplán arról van szó, hogy igyekszem megtartani a tisztes távolságot, ameddig nem érzek valamiféle bizalmat a másik fél irányába.
Nem vagyok állhatatos, legalábbis nem mindenben. Önfejű annál inkább... Talán ez a két jellemvonás valahol mélyen, édes testvér, mégis a különbség kézzel fogható, ha személyes kontaktba kerülök valakivel.
Természetemnél fogva rejlik bennem némi maximalizmus, amit voltaképpen csak önmagam sanyargatása végett művelek, na meg persze azért is, mert ez így pont jó nekem. Viszont: Szeretem az életet, néha habzsolni is, néha csak lézengeni benne... Nincs is annál jobb, mikor minden gond, és káosz, ami az elmét uralja, kicsit köd mögé száll... Noha, ettől függetlenül egy pillanatra se tudom elfelejteni, hogy embernek születni: felelősséggel jár... Talán ezért is választottam a szakmámat annak idején...
Mindazonáltal, szarkasztikus, olykor nyers stílusom riasztó lehet, hiába a vigyor, hiába a lezser, laza életvitel a hétköznapokban. Ez van... szeretek kötekedni, rosszabb napjaimon kedvtelés nélkül is megteszem.
Hogy rossz fiú volnék? Dehogy... Csak nem csípem a felesleges hülyeséget és erőszakot. Szóval, egy valamiben biztos lehetsz: Ha felpiszkálod bennem az alvó oroszlánt, nem tart vissza semmi sem attól, hogy lépéseket tegyek ellened. Magadnak kavartad a szart, hát le kell nyelni!

Külső:
Éltünk már rosszabbat is, azt hiszem...
Mondhatni magasra nőttem, 182 centiméterre rúg a hajhosszom. Alkatomat tekintve erős, szálkás izomzat jellemez, mely vonalasan rajzolódik ki bőröm alatt. Nem vagyok nagydarab, nem is lenne értelme... Nem élek sem szteroiddal, sem a nagyi főztjével, szóval ezt akár ki is húzhatjuk.
A szemeim fagyosak, akár csak a kezdeti kiállásom. Alapvetően élénk kékek, mint a tenger, noha olykor zöldes-, avagy szürkés-kék árnyalatot öltenek. Hangulatfüggő...
A hajam gesztenyebarna; rendezett, többnyire... noha megesik - néha nap -, hogy ahogy ébredek, úgy is marad. Kócosan, elfeküdve. Bánom is én... A tükör még nem tört szilánkjaira, szóval, egyelőre jó ez így. Arcomat szinte mindennap rövid borosta borítja, ami megadja államnak, arccsontomnak a jellegzetes férfias vonásokat.
A nyakamban egy közép vastag ezüstlánc lóg, valamint jobb, középső ujjamon egy vastag, ezüst gyűrű díszeleg. Nem szeretem a kihívó megjelenést, de mindig is úgy tartottam: a dolgoknak meg kell adni a módját. Ha hányni mész, ne vegyél Armanit... például...
Jut eszembe... Öltözetemet tekintve átlagos figura volnék. A munkámnak megfelelő viseletet hordok. Ellenben, szeretem az ingeket, zakókat... ahogyan a trikókat is, vagy épp a szimpla edzőnadrágot, a laza farmert...

Előtörténet:



Már nem hiszek a mesékben... Talán sosem hittem.
Csípős őszi éjjel jöttem a világra, az eső minduntalan kopácsolt a fagyosra mart ablakon, a flaszter kövér lámpafényben úszó bordáin. Elmosta még anyám jajveszékelő hangját is, az ormótlan kórház falai között.
Hogy őszinte legyek: nem voltam várt gyerek, sem kívánatos öröm. Mégis, anyám boldogsággal tartott a kezébe, és egyengette az utamat, ahogy csak tudta. Apám korán meghalt. Nem sokkal az öcsém születése után lelt rá a komor, sötét vég egy Orosz megszállás kellős közepén. Tíz golyóval ölték meg, hidegvérrel, kegyetlenül... Mintha senkinek se hiányozna majd, mintha az élete egyetlen megtervezett út lett volna... semmi több.
Sokig viseltem a fájdalmat, az elvesztésének kínzó sebeit. Talán ezért is alakult úgy, hogy az lettem, ami. Kopó... Fakabát... Zsaru, akit szinte minden hétköznapi ember utál, elkerül, mert félnek... Félnek, hogy amit tesznek az bűn. Las Vegasban ez talán nem is akkora csoda. Sőt...
Noha, nem itt kezdtem a pályafutásomat, még csak az első lépéseimet sem.
Chicago, a szelek városa... Egyszerre volt az otthonom, és egy lyuk, ahol fojtogatott az életnek nevezett halál. Egyszerre szerettem és utáltam... Furcsa fiaskó, nem tagadom...

Korai tél volt, tisztán emlékszem... Alig múltam tizennyolc, mikor beálltam a rendőrök kínkeserves sorába. Hosszú nappalok teltek, hosszú, végeláthatatlan kiképzések, gyilkos hajszák borították fel, az amúgy sem unalmas hétköznapokat. Unalmas, fárasztó, és a legkevésbé sem érdekes évek teltek. Éjszakai műszakok, járőrözés a mocsokban, sárban... Piti bűnözők, drogosok, erőszaktevők... Más nem jutott.
De mindig is vágytam egy nagyobb, izgalmasabb megbízásra. Idővel meg is kaptam, huszonegy voltam.
Az ég dühödten tombolt a fejünk felett, záporozó könnyei pedig felitták a ruhám összes szegletét, ahogy az autóból kiugorva rohantam át a romos épület dohos ajtajához. A társam előttem haladt, kúszott, mint valami giliszta. Nem is értettem mire fel ez a marha nagy felhajtás... Addig nem, míg fel nem értünk a másodikra. A falak mállottak, az ablakok bőszen engedték be szilánkosra tört üvegükön át a fáradt, hideg szelet. Az egyik szobában leltünk rá a "prédánkra", aki épp ugyanazt tette, mint az elmúlt hat alkalommal. Gyilkos mámorban úszva, elborult elmével vonaglott a nőn, aki több ízből vérzett, rettegett, ám hangja nem volt, hiszen a szájára szoruló erős gumi elfojtotta benne a szó, a sikítást, már a könnyeiben fuldokolt.
Rémes látvány volt... De ezt is meg kellett emészteni. A történések pedig csak peregtek, olyan gyorsan omlottak alá a mázsás percek, hogy már csak azon kaptam magam, hogy a lihegő, izzadságban fürdő férfit a padlóhoz szegezem, tarkójába nyomva a stukkerem hideg, vasízű csövét.
Aztán minden megváltozott...
Egyre többet akartam, egyre jobb akartam lenni. Törtető módjára számoltam le számos bűnözővel, és juttattam őket a cellák koszos falai közé. Ez pedig Vegasban sem változott...
Huszonhét voltam, mikor áthelyeztek, mellém csapva egy suhancot, akit ezúttal nekem kellett egyengetni. Többnyire a nyakamon lógott, és amennyire szerencsétlen volt, több bajt okozott, mint segítséget.
Az egyik ilyen nap ráuntam... Ott hagytam őt is, meg a rohadt kocsit is, hogy a sikátorokon át elhúzzak, akár a világvégére is.
Ekkor találkoztam először Precious-al. Rosszkedvű voltam, talán  dühös is. Érdektelenül sétáltam el mellette, ám mielőtt a sarkon lefordultam volna a vállam fölött visszapillantottam rá. Csinos volt, vonzó, és bár a legkevésbé sem tudtam azonosulni a munkásságával, nem bírtam ellenállni a belőle áradó illatnak, kisugárzásnak... Automatikusan, önkénytelenül pördültem meg a sarkamon, mely során a parányi kavicsok finoman pattogtak arrébb, sercentek fel talpam alatt.
Nem mondom, hogy tétován közelítettem meg, hiszen nem... Egyszerűen csak nem akartam rá ijeszteni, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Az ajkaimba harapva érkeztem meg mellé, pillantásomat egykedvűen fúrva íriszeibe. Nem szóltam egy szót sem, percekig csak néztem őt, így nem is furcsálltam, mikor egyszerűen hozzám vágta: "Mi van, mit bámulsz? Akarsz is valamit, vagy csak kirakatot jöttél nézni?".
Persze elmosolyodtam, a magam halovány, sejtelmes módján. A fejem kissé oldalra dőlt, ahogy élénk kék tekintetem végigfutott nyakának finom ívén, hogy végül újra a szemeibe vesszek.
- Gyere velem... - suttogta csupán, fejemmel biccentve a hátam mögé, hogy kövessen. A kezeim a zsebemben zsongtak, feszültek, ahogy végül tompa, hangtalan léptekkel kezdtük el taposni az érdes aszfaltot.
Szép éjszaka volt... Túl szép, én pedig többet akartam belőle.
Idővel már csak akkor is felkerestem Precious-t, ha a társaságára vágytam, minden testi "juttatás" nélkül is. Volt benne valami, amitől nem tudtam szabadulni, noha a mai napig nem tudom mi volt az.
Az életem pedig innentől kezdve róla szólt...
Sosem tekintettem rá úgy, mint mások... sosem tekintettem annak, ami akkoriban volt. Mindig odaadással, figyelemmel kísértem őt, sokszor azért is fizettem neki, hogy láthattam.
Hogy szerelmes voltam-e belé? Nem tudom... Egyszerűen csak mindennél jobban vágytam a társaságára, a közelségére... Ezért is esett meg, hogy idővel arra kértem: költözzön hozzám.
Hiba volt... ma már tudom.
Pedig boldog voltam, és tudtam: ő is az. Lassacskán úgy tűnt, mintha egy pár volnánk, akik a szomszédok szemébe megtestesítették az önfeledt csodát. Az igazság az, hogy képes volt belőlem olyan dolgokat kihozni, amit más nem. Ám, mielőtt önmagamnak is bevallhattam volna, hogy szeretem őt - úgy törtem darabjaimra, mint egy kicseszett porcelán, amit egy óvatlan pillanatban lelöknek a szekrény sarkáról.
Akkoriban jelent meg a testvérem, aki abban a pillanatban mindent felforgatott, amit hosszú évek során építettem fel. Precious beleszeretett, amit valahol nem csodáltam... mégis: olyan kín tépte a mellkasom üregét, amit addig sohasem éreztem. Egyszerre tombolt bennem vihar és keserűség, néma szavak peregtek le az ajkamról, melyek fájdalmam igazolásául szolgáltak.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni a nő után, akit valami oknál fogva nem bírtam elengedni magam mellől addig a percig, amíg az öcsém nem lépte át a küszöbömet.
Utána csonka üresség maradt, sikító csönd... semmi más. De nem ekkor éledt fel bennem a gyűlölet, pedig egészen közel jártam hozzá. Mondhatni, a sarkamban lihegett az árnyéka.

A testvérem halálhíre olyan erővel vágódott a testembe, mintha csak egy karót döftek volna a bordáim közé. Az izmaim megfeszültek, az eszem pedig bármily meglepő is, sötét ködfelhőbe borult. A testem villámokat szórt, a dühöm pedig gyűlöletté forrt. Igen... ez volt az a pont, amikor végérvényesen is utálatot szült bennem a fájdalom Precious iránt.
Elhagyott, mélyen úgy éreztem: megalázott. És, ha mindez még nem elég... a halálba űzte az egyetlen öcsémet. Nem tudtam megbocsájtani, ezt már nem.
A telefon fájdalmas csattanással zuhant ki remegő ujjaim közül, ahogy a hír megkörnyékezett. Ekkor született az elhatározás is - noha kínzott, meggyötört a döntés: végérvényesen elégtételt veszek Precious-tól. Mindenért...
Lehet, hogy piti dolog... lehet, hogy nem hozzám illő. De minden követ meg fogok mozgatni, hogy keresztbe tegyek neki. Kezdve azzal, hogy a fiát a gyámságom alá helyeztessem.