A motel egyik kényelmes, nagy franciaágyas szobája, fürdővel együtt.

Kawasaky, az egyik legjobb motor márka a világon, legalábbis az én szememben. Sportos, gyors és megbízható, minden ami jelen pillanatban nekem kell. Csőszárú farmert viselek és bokacsizmát, és a szabály kedvéért vettem fel egy bélelt bőrdzsekit és a sisakot. anélkül már alaposan megbüntetik az embert és nekem nem nagyon akaródzik rendőrkézre kerülni, kapásból be is vinnének, mert keresnek ám, de az orruk előtt sem találnak meg. Valamivel száz fölé megy a sebesség amivel száguldok a kerülőutakon, vakmerő kanyarokkal és életveszélyes bevágásokkal. Élvezem ahogy hasítok az utakon, de sajnos nem túl sokáig, mivel hamarosan elérem a motelt, ahová Jamest hívtam, hogy beszélgessünk egy jót. Ami persze megint másba fog torkollani, és még némi ajándékot is hoztam neki, micsoda jófej vagyok ma mi?

Az épület előtt leparkolok, leállítom a motort, és kiláncolom az egyik oszlophoz. Leveszem a bukósisakom, és a tartóra szíjazom azt is, nem fogom magammal cipelni, megrázom szőke kicsit már hosszú hajam, és elindulok befelé. Korábban jöttem, direkt persze, mert utálom ha én érek be valahova utoljára, rossz érzéssel tölt el. Besétálok motoros dzsekiben, és egyenesen a recepciós hölgy felé, magamon érzem kutató és egyben érdeklődő tekintetét, mire egy halvány, gúnyos mosolyt jelentetek meg az arcomon. Közlöm hogy volt egy szobafoglalásom ma éjjelre, másnap reggel tíz óráig, és a kulcsot szeretném megkapni, valamint ha valaki ezt a szobaszámot keresi, hívjon fel a szobatelefonon. Mikor megkapom a kulcsot, felfelé indulok, és az első emeleten meg is találom a szobám. Benyitok, és körülnézek, átvizsgálom az egész szobát. Paranoiás? Ki ? Én? Soha! Mikor mindent rendben találok, leülök az ágy szélére és töltök magamnak a kis bárból egy pohárka gint. Aztán leülök az ágy szélére és megszabadulok a dzsekitől, alatta egy egyszerű kockás inget viselek. Meg ezzel a lendülettel lerúgom a csizmákat is, fekete zoknim téve közszemélére. Várok. Várom hogy az én kisfiús arcú alkalmi szeretőm, és védencem megérkezzen.

Sietősre vettem a lépteimet. Nem is tudom miért, még bőven időben voltam, hisz a megbeszéltek szerint tízkor van a találkozó - néztem közben a karomon feszítő öreg angol órára ami a megboldogult anyám szerint apám egyetlen itt maradt hagyatéka - és valóban, a mutató még bőven csak háromnegyed tízet mutatott. Nem szerettem előbb érkezni. Egyrészt a pontosság az egyik erényem, másrészt viszont egyes kuncsaftok nem vették jó néven, ha esetleg csak tíz perccel is de korábban beállítok. A megbeszélt idő, az megbeszélt idő, most mégis valahogy erősebben húzott a szívem. Asher... Asher ő más volt. Nekem... volt más. Semmi komoly, hisz hogy is lehetne bármi komoly ebben a tetves életben, de talán ő volt az egyetlen aki pótolta nekem az apámat.. a bátyámat... és valaki mást... vagy legalábbis az egyetlent aki törődött velem. Persze jól tudtam én, nem vagyok hülye, hogy a törődésnek ára van, de neki... nos neki mindent sokkal szívesebben adtam minden tekintetben.

Hangosan nyikordult az ajtó a kezem alatt, a recepción ugyanaz a nő ült, mint legutóbb, és a berendezésen túl is minden ugyanaz. Én is ugyanaz vagyok, még ha azóta két hét is telt el, számtalan újabb kuncsaft a hátam mögött, mégis ugyanolyan lelkesedéssel léptem be.

- Jó napot kívánok, ha minden igaz a 104-es szobában várnak rám. - tartottam az egyesek szerint angyali mosolyomat, amit a még visszakapott tudálékossággal teli lenéző tekintet sem tudott lemosni az arcomról.

- Azonnal telefonálok... - jött a válasz, én meg mint mindig körmömmel hangosan kopogtatva a pulton nézelődtem a térben míg lefolynak a részletek.
Engedély! - igen, ez volt az amire még szélesebb iramot vett a mosolyom, és valahogy ugyanilyen léptekkel indultak meg a lábaim a lift helyett a lépcsőn. Nem árt meg egy kis mozgás vacsora előtt...

Alig néhány percbe telt.. mire az emeletre értem, és ahogy az ajtón kanyarodó szám már messziről megcsapott, muszáj volt, hogy megálljak egy percre.
Nem tudom miért. Fogalmam sincs róla, hogy mi az ami erre késztetett, mégis csak egy nagy sóhajt vettem, és újra felkenve az arcomon a korábban lehervadt mosolyomat, bekopogtattam az ajtón.

- Szobapincéééér.. - húztam el csak úgy játékosan kedvesen, és éreztem hogy szabad kezem a testem mellett lógva, szinte reszketve várta, hogy az ajtó feltáruljon előttem.

Izzad a tenyerem. Igen, egészen beleizzadt a várakozásba, a feszültségbe, vagy csak abba a ténybe, hogy újra itt vagyok, vele, és ha ez még nem is lenne elég emlékezetemben még mindig ott dübörögnek a szavak.
"Most másképp szeretném... Úgy.. ahogy a múltkor. " - cseng még mindig vissza minden egyes szava a fülemben, és igen, jól emlékszem a múltkorira, nem is kell hogy részletezzen. Pár hónapja.. vagy csak hete? Arra már nem emlékszem. De akkor és ott annyira más volt minden.

Nagyot nyelek ahogy meghallom a bentről kiszűrődő mozgás zaját, és egyre hevesebb iramot vesz a szívem. Hogy miért? Nem.. nem tudom, vagyis inkább nem egészen, de az biztos hogy feldobott vagyok. Egészen.. feldobott.
Kattan a zár, és nem is telik egy röpke percbe sem amikor végre már ott áll, teljes egészében előttem.

- Szia... - mosolygok rá kedvesen, mire félre áll, én belépek, és hallom az ajtó újbóli kattanását a hátam mögött. Elmosolyodok. Hallom ám a szavait, mégis csak a szememmel követem a mozgását, minden mozdulatát, már el is felejtettem. Tényleg ennyire rég lett volna? Aztán viszont.. nem tudom mi ütött belém. Hülyeség! Csak engedtem az ösztönöknek, amit egy rendes kuncsaftnál sosem lehet, de nála... nála egészen másképp szóltak a szabályok. Hirtelen lépek közelebb... elég közel, meg sem gondolva a tetteimet, csak szemem a szemében kutat, az arcát végigmérem, és a kezem ellenőrizetlenül fut a hajába a feje oldalán.

- Akkor lehet hogy ma csak szerencséd van... - suttogom halkan, alig néhány centiméterről a szemeibe, és hozzá hajolva csak egy egész óvatos csókkal illetem.
Ekkor kapok csak észbe. Hoppppáááá....! - elrántom a kezem, és egyet hátrébb lépek. Való igaz, hogy Ash más, de akkor is, ő az aki vezényel... vagy legalábbis amíg fel nem hatalmaz erre.

- Merne csak valaki egy ujjal is hozzám érni... - felelem én is mosollyal ahogy látom az ajkán nincs baj, vigyorogni kezd és ekkor merek csak ellépni a szeme elől, csak hogy megcélozzam a minibárt.

- Lehet!? - kérdezem félig már lehajolva előtte, a kezem a hűtő ajtajáért kutat, mégis még engedélyt kérek. Engedély.. szinte ebből áll az egész életem. Mégis... ő az aki fizet. Vagyis jelen esetben én. Csak természetben...

Azt mondják, az ember érzi azt ha értékelik. Ilyenkor éreztem csak igazán ez mennyire igaz. Ha valaki úgy ér hozzád.. úgy érint… teljesen másképp.. és habár tisztában voltam vele, hogy ő is csak akar tőlem, mint mindenki más… mégis valamiért szívesen adtam neki. Akár önkéntelen...

Hogy a vadság meglepett? Nem, nem mondanám. Hisz az esetek többségében mindig ő az aki rendelkezik velem, mégis szendén húzódok el keresve a válaszreakciót a szemeiben. Igen, azt mondta ma én jövök. De valahogy szükségem van a megerősítésre, személyesen, talán csak nem hiszem el, hogy az egészet újra... végre én is élvezhetem. A ritka pillanatok egyike...

- Ne haragudj, tudod hogy én... - nyelem le a dolog végét, nem akarom, hogy megtudja mi is történt velem, két napja? Vágy három? Az a szemét rohadék a téren, aki berángatott a gyárépületbe, de... én voltam a hülye. Sosem kezdek újakkal, pláne nem egy ilyen kietlen környéken, mégis valahogy.. meggyőzött. A bizalmamba férkőzött, talán az ígért pénzzel, és én.... de áh, nem keresek mentségeket. Már csak azt reméltem nem látja meg a homlokom magaslatán, a rálógó hajam alatt az összevarrt apró sebet.
Aztán hirtelen jelenik meg mögöttem. A minibár ajtaja a kezemben, mégis a lehelete a fülemben az ami összerántja az izmomat, nem a hűtőből kiáramló hideg. Nagyot nyelek. Mégsem teszek semmit sem, pedig nagyon is tennék. Csak behajolok, kiveszem az első italt ami a kezem ügyébe kerül, meg se nézem mi az, és kiegyenesedve sóhajtok fel. Remélem hogy a hátamról teljesen eltűntek a flekkek..

Pattan a kupak, az üveget megemelem, egy-két korty lecsúszik a torkomon, csak hogy kissé.. én is lazább legyek... hogy elhiggyem? Még talán az is. De sokkal inkább feszengek. Azok az átkozott foltok.. - villan fel a fejemben, de reméltem már nem látszanak annyira, hogy... Ekkor lép megint közelebb. Érzem a teste melegét a hátam mögött, a karok, kedvesen ölelnek körbe és érzem, ahogy kezemben az üveggel elmosolyodok, aztán már csókját érzem a nyakamon. Lehunyom a szemem. Kellemes... Talán soha nem volt ennél kellemesebb, és amikor elenged, lassan fordulok szembe vele.

- Biztos vagy benne.. ?- kérdezem gyenge hangon, vagy talán már gyengéden? Nem vettem észre. A szemeim mégis beletapadnak a szemeibe, ha azt mondja nem, akkor sincs gond, megteszem, akkor is bizserget, de az érzés... bízik bennem... eszméletlen volt. Mindennél eszméletlenebb...

- Én örülök, hogy hívtál.. – teszem hozzá egyszerű mosoly kíséretében, szinte közvetlenül azután, hogy kimondja a szavakat. Hogy hiányzott? Azt már nem teszem hozzá hangosan. Mégis be kell valljam magamnak, hogy hiányzott az érintése... A becéző szavai, és a tény hogy őt, végre tényleg kedvelem, nem csak színjáték az egész.

Alig, hogy legurul az a néhány korty a torkomon, máris érzem az engem ölelő kezet, a csókot a nyakamon, és félszeg mosoly fut szét az arcomon. Mikor hozzá fordulok, még egyszer reményteljesen a szemeibe nézek, és nem is kell csalódnom. "Biztos…" hallom vissza ugyanazokat a szavakat, és a dolog - a tegnapi után talán még inkább – hihetetlen örömmel tölt el. Szeretem, amikor kényeztethetem…

Érzem az arcomon végigfutó kezet, de ennek bűvöletében, az enyém már a hasán simul végig... majd a bőrén... betörve a könnyű felső alatt és lassan, puhán érintve azt a hívogató hasfalat, mindvégig a szemeibe nézek.

- Ha azt akarod, hogy keményen... - suttogom már a fülébe a feje mellett, miután elszakítom tőle a csókomat, és nem is habozok bevallani az ajkamba harapó foga mennyit dobott a véremen. Hogy élvezem? Őt bármikor, de így.. egyre inkább feltüzelve, talán nem kéne, de önálló életre kel a kezem, lassan csúszva végig az oldalán, végigsimítva azt a formás, izmos hátat, és amint megint a szemeibe nézek, hogy vágyakozón az ajkára csókoljak, hirtelen tépve le magam, rövid idő húzom le a pólóját.

A szavaira csak könnyed mosoly fut át az arcomon. Hogy vigyáz rám? Szeretem ezt hallani. Tőle… hallani. Vagy úgy egyáltalán bárkitől, mégis csakis tőle nem vesztik érvényüket a szavak.

Jól esik a csókja... Az viszont még inkább, amikor meghallom a bizonyítékot a fülemben, nem gondolta meg magát, tényleg engem akar, és ahogy belém harap és a szavak... együttesen dobják meg a véremet.

- Örömmel… - suttogom már csak egész halkan, a leheletem súrolja a nyakán a bőrt, ahogy a nyelvem finoman a füle tövét, és lecsukódik a szemem. Magamba szívom azt az édes illatot, amihez bár ritkán jutok hozzá, mégis annyira szeretem, de aztán erőt vesz rajtam a követelő vér, és az elhangzott szavak nyomdokaiba lépve az ajkára kapok, majd ahogy a kezeim is cselekszenek, lassan, mégis egy szemvillanás alatt kerül a pólója a földre.

A csupasz bőőőr… Szinte elvarázsol… Egy pillanatra meg is torpanok, csak amig őt nézem, azt a tökéletes mellkast, amihez már volt szerencsém, de nem elégszer és teljesen beleveszve húzom rajta végig, keresztben az ujjaimat. De aztán nem várok tovább. Egy csók… majd még egy… a nyakán… majd egyre le, élvezem a bőrét az ajkam alatt, ahogy haladok, egyre lejebb.. lassan, még.. kíméletesen, de kezem közben már a derékszíját bontogtaja éppen. Hogy akarom? Minél előbb! Mégse kapkodok el egyetlen percet, sem, kiélvezem…
Ekkor térek csak vissza a szemeibe. Belenézek.. mélyen… a lélegzetem már szapora iramot vett, de hogy visszafogjam? Nem törődöm vele. Csak nézek, mélyen a szemeibe, közel hajolok, az ajkam az ajkát súrolja, de én csak a szemeit nézem, és ekkor csúszik be a kezem, be egyenesen a nadrágba, az anyag alá, és megrázkódom, ahogy megérintem.

- Akarlak… - suttogom, de nem, talán még hangja sincs, csak az ajkam mozog az ajkain, és a szó… elszáll… finoman… nem tükrözi a vadságot, amit maga jelent, mert… mert… nem tudom miért, de én így szeretem, és így is akarom, hogy az enyém legyen…

A szemeit.. Imádom a szemeit, ahogy az enyémbe néznek, a vágy tombol benne.. De nem csak az a forró, kielégítést vágyó vágy, ahogy minden kuncsaftban ha elkap egy menetre, ez annál sokkal több! Törődik velem! És ezért én is imádom, ha törődhetek vele..

Belemosolygok a csókba. Érzem a testét megrázkódni a kezeim alatt, hát még a kezemben. Egyre feszültebb tartást vesz a testem, az én izmaim is dolgoznak, de most őt akarom! Benne akarom, hogy vágyat keltsek, hogy élvezetet, és ahogy a kezem, szorosan markolva lassan dolgozni kezd, majd egyre kitartóbban... hevesebben, már az ujjait is érzem belém marón a fenekemen, és már én sem tudom türtőztetni magam.
Az ajkaim önmaguktól indulnak meg, hátrahagyva azt a kívánatos ajkat egyre feszültebb apró harapásokkal térnek a nyakán le, majd egyre hevesebben követve az előbbi utat lejjebb, lassan térdre ereszkedem.
Ekkor eresztem csak el, hogy számomra is kényelmesebbé tegyem a megcélzott terepet, és ahogy két kezem a nadrágja övtartójába mar, vele egyetemben fogadva az ajkaim közé, ellentmondást nem tűrően húzom le.
A fenekébe marok! Most én, a csupasz bőrbe és most tudatosul csak a fejemben, hogy mennyire hiányzott már hogy érezzem, hogy élvezzem, hogy én is élvezzem, és főleg vele! Ahogy végre nincs szükség színészetre, ahogy az agyamban már tényleg tombol a köd és a vér az ereimben, ahogy akarom, egyre erősebben, és a tudat, hogy már csak pillanatok választanak el tőle!

Imádtam vele lenni... Pokolian szerettem. És míg minden egyes porcikám azt diktálta, álljak a talpamra végre, most megtehetem.. mégsem bírtam nem engedni az érzésnek, hogy továbbra is az ajkaimmal szeressem. Még! Még egy kicsikét! Csak amíg.. amíg.. Nem tudom meddig, de amíg úgy érzem, elég...