welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Lara Dawson
14.09.17 3:34
Gimnázium
Saige Hannigan
30.08.17 22:56
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (648)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (449)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Timur Theodor Volkov
 
Lara Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 15:12

Mondjuk úgy, hogy azt hiszem hármuk közül még mindig ő a legkisebb rossz. Nincs más, fogalmam sincs, hogy kihez fordulhatnék... ezzel. A zsaru nem lenne jó megoldás, arról Tim tudna, plusz kétlem, hogy az a fickó segítene nekem ebben. Félek, hogy Danny sem fog, de hátha. Folyton azt bizonygatja, hogy mennyire érzéketlen, hát akkor most mutassa meg szépen, hogy tényleg így van! Az épületbe bejutni... nem volt gond. Ki persze könnyebb volt legutóbb, de ezt is meg tudom oldani. A járást ismerem, és csak annyi kellett hogy elég kedves legyek az egyik pincér fiúval még délelőtt. Így már nem jelentett gondot, hogy szépen a személyzeti bejáratot nyitva hagyja nekem egy jó numera reményében a munkaszünetében. Az más kérdés, hogy most kivételesen eszem ágában sem volt ezt komolyan megtenni. Egyszerűen csak kellett, hogy nyitva legyen az az ajtó és utána már könnyedén kereshessem meg a liftet, ami a legfelső emeletre visz, abba a puccos kis kéglibe, ahol Danny lakik. Egyetlen kérdés van csak, hogy itthon van-e. Sajnos nem tudtam volna összehangolni a srácot ezzel is szóval reménykedem, vagy egyszerűen csak megvárom és kész. Végülis ráérek, ezzel igazából nem kell sietnem... Akárhányszor arra gondolok, ami a táskámban lapul erősebben kezd el verni a szívem. Félek... tényleg félek, de akkor sem akarom ezt így tovább. Egyszerűen nincs kilátásom, nem látom azt, hogy valaha is normális életem lehetne, akkor pedig az a legegyszerűbb, ha nem kell Tim és Jas között vergődnöm. Nem akarom ezt mostmár tovább, bőven elég volt ez az időszak is velük. Megkönnyítem a dolgukat és szépen szabad utat adok nekik egymás felé, hogy ne engem kelljen rángatniuk közben.
Halkan pittyen a jelzés, amikor elérem a célállomást, a megfelelő emeletet. Furcsa, mintha most hosszabbnak tűnne a folyosó, mint legutóbb, amikor elfelé jöttem rajta. Érzékcsalódás, nem több. Célirányosan az ajtóhoz lépdelek, miközben az jár a fejemben, hogy a srác, aki bejuttatott mennyire érzi magát pocsékul, hogy átejtettem... Majd talál valaki mást, nem hiszem, hogy gondot okoz neki. Elég sok könnyűvérű lány van ebben a városban igaz? Az ajtó előtt megtorpanok egy pillanatra, nagy levegőt veszek aztán felemelem a kezem, hogy kopogtassak. Néhány óvatos ütés, ha itthon van, akkor biztosan meghallja igaz? Ha pedig nincs, akkor szépen letáborozol az ajtó előtt és kész. Egyébként egyszerű fekete harisnya van rajtam, mint mindig, egy rövid kissé kopott farmerszoknya, felül pedig egy mélyen dekoltált krémszínű felső vörös virágmintával. Elég egyszerű, de ehhez a naphoz nem is kell semmi több. Szóval vagy így vagy úgy, ha ajtót nyit, ha a folyosón ülve várom meg, amint meglátom megeresztek egy könyörgő pillantást felé.
- Danny... segíts nekem, kérlek. Csak pár perc lenne, nem akarlak feltartani. - mondom neki lassan. Remélem, hogy annyi azért van benne, hogy nem zavar el, hogy beenged. Tényleg nem akarom túl sokáig lekötni az idejét.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 16:00

Piszok jó este! A második nő heverészik éppen az ágyamban. Nem terveztem, hogy hazahozom, mégis megtettem. Így azért kényelmesebb volt, ráadásul elég esze van ahhoz, hogy tudja, lassan ideje elhúznia. Egy szóval sem kell neki mondanom, szép ráérősen kezdi összeszedni a ruháit, miközben én kiterülve az ágyon figyelem. Egész jó kis műsor. Jobb, mint az a sok szenny, ami a tévében megy. A legjobb az lenne, ha nem tettem volna olyan rohadt messzire a cigim. Most jól esne egy szál. De mielőtt megkérném Jennyt - vagy Julie? -, hogy adja ide nekem a dobozt, eszembe jut, hogy így is túl sokat szívok mostanság, úgyhogy elvetem az ötletem és nem szólok.
- Gyere ide drágám, még egy csókra! - kérem, de a hangom szinte parancsoló.
Esze ágában sincs tiltakozni. A ruháit ölelgetve jön oda és hajol fölém. Túl heves vagyok és ő is, de ez nem változtat azon, hogy ideje lelépnie. Csakhogy mielőtt kiléphetne az ajtón, kopogás hangzik fel. Eltolom magamtól a nőt és nagy sóhaj kíséretében állok fel, hogy legalább a bokszert magamra vegyem és úgy nyissak ajtót. Nem kis meglepetésemre ismerős, sötét szempárral találom szemben magam.
- Szia, szépségem! - mosolyodok el, annak ellenére, hogy élénken él bennem az előző találkozásunk végkifejlete.
Részben ennek fényében állok úgy az ajtóban, hogy épphogy csak a fejem dugom ki. A másik ok, hogy ezzel időt adok Jenny-Julienak, hogy felöltözzön.
- Segítsek? - ráncolom a homlokom és már majdnem hozzátenném, hogy nem adok több pénzt, megérzem a gyengéd cirógatást a hátamon.
- Viszlát, drága - hallom a suttogást a fülem mellett, mire gondolkodás nélkül elállok az útból és engedem, hogy végre elhúzzon.
A kis közjáték után már nyitva hagyom az ajtót és elsétálok onnan. Egy árva szóval sem mondom Josienak, hogy jöjjön be, de gondolhatja, hogy nem szellőztetni akarok.
- Mi kellene? - kérdezek rá nyíltan, ahogy felkapkodva a ruháimat, egy gyűrött inget lazán magamra kapok, majd felé fordulok.
Nagyon remélem, hogy ekkor már nem ácsorog olyan elveszetten a küszöbön, hanem fogta magát és bejött.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 19:31

Őszintén? Egyáltalán nem lep meg, hogy nincs egyedül. Talán pont az lepett volna meg, ha így lenne. Arra is felkészültem, hogy nem lesz itthon, bár arra nem, hogy mi van, ha teszem azt, pont akkor állít be valami nővel, és smárolják végig a folyosót, én pedig itt ülök az ajtóban. Fogalmam sincs, hogy akkor hogyan reagáltam volna, vagy épp ő. Így legalább nem rondítottam bele az estélyébe, legalábbis e téren, mert láthatóan a lényeg már lezajlott. Mondjuk, hogy ez legalább egy cseppnyi pozitívum lehet irányomba, aztán persze a következőekkel majd szépen lerombolom. De nem érdekel, csak az, hogy tegye meg, amit kérek és kész, utána már tuti, hogy nem kell velem többet foglalkoznia se neki, se senki másnak. Mindenkinek így lesz jobb igaz? Nem zavarom majd a köreiket és ők sem az enyémet. Várok, aztán végül nyílik az ajtó, de csak egy fej kukkant ki. A megszólítása már-már automatikusnak hangzik, úgyhogy egy cseppet sem érzem azt, hogy lenne bármiféle tartalma is. Úgyis ezt mondja mindenkinek, vagy egy hasonló szót, nem számít, hogy épp ki az illető. Bennem is élénken él a legutóbbi találkozásunk, és pont e miatt jöttem most ide, mert még mindig esetében van a legnagyobb csensz rá, hogy megteszi, amit kérek. A többiek nem tennék meg, Jas minimum felpofozna, ha ilyesmivel állnék elé. És hát nem is állhatok elé, hiszen sejtelmem sincs, hol találhatnám meg igaz? Szóval ez így se úgyse lenne esélyes.
- Igen, csak egy apróság. - teszem hozzá. Nem akarok tőle pénzt, egyáltalán nem kell már senkitől semmi, csak egy apró szívesség, egy apró mozdulat semmi több, amit ha olyan nagyon érzéketlen akkor gond nélkül megtehet nekem. Aztán végül nyílik az ajtón, én pedig akaratlanul is cseppnyi irigységgel a szememben nézem végig, ahogy az a nő távozik. Nem is tudom, talán a külseje, talán az, hogy normális összeszedett élete lehet... franc se tudja. Azt hiszem jelen állapotomban bárkire irigy lennék, akinek nem zilálták annyira szét az életét, mint az enyémet. Megvárom, amíg a nő elmegy, aztán belépdelek és behúzom magam mögött az ajtót. Kissé bizonytalanul állok meg pár pillanatra, majd végül az ágyhoz lépdelek, de nem ülök le, csak a táskámat teszem le rá, és nyúlok bele. Elég csak pár pillanat, pontosan tudom, hogy hol van, amit keresek. Ő pedig addig szépen felvesz egy inget legalább, remek, bár jelen esetben ez sem számít. Végre a kezembe kerül a fecskendő. Újra rá pillantok és próbálom leküzdeni a kezem remegését, ami most nem az elvonási tünetek miatt van.
- Csak egy... egy apróság. Nem bírom a tűt és... gyáva is vagyok, hogy megtegyem, de ha te... Azt mondhatnád majd a rendőröknek, hogy egyszerűen csak én csináltam magammal, és mire kijöttél a fürdőből már késő volt. - darálom le neki, mintha csak egy jól begyakorolt szöveg lenne. Tényleg elpróbáltam már, még a motelben, és út közben is, és már párszor. Persze nem sikerült most szó szerint idézni, és már eddig is több verzió volt, de a lényeget gondolom fel tudja fogni. Bizonytalanul szorongatom a kezemben a fecskendőt. Nincs más dolga, tényleg semmi, csak hogy segít. Nekem nem megy, képtelen vagyok rá egyedül, de nem bírom már ezt tovább. Valaki muszáj hogy segítsen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 21:11

Annyira kellemes kis estének indult ez a mai. Tényleg jól szórakoztam és még akkor sem számítottam semmi rosszra, amikor valaki kopogott az ajtón. Még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben, hogy jött a váltás. Jenny-Julie indul és itt a következő, akiért még teperni sem kellett érte. De ilyen szerencsém még nekem sincs. Ott állok az ajtóban, Josie szavait hallgatom és próbálom megtippelni, hogy mit keres nálam. Segítsek neki? Pont én? Eszemben sincs neki se pénzt adni, se semmit. Mégis tárva-nyitva hagyom az ajtót, hogy be tudjon jönni. Nem túl nagy figyelemmel magamra kapom a gyűrött ingem, hogy azért mégis csak legyen rajtam valami a bokszeren kívül, majd megfordulok és várakozva nézek rá. Hiába is tagadnám, piszkálja a fantáziám, hogy mit vár el tőlem, mit tegyek érte. Szinte bármit kérhet, biztos, hogy nem teszem meg. De egy százalék esély azért van rá, hogy segítek neki. Mondjuk ha azt kérdezi, hogy merre van az ajtó, szívesen adok rá választ. De teljesen más történik. Nem olyan apróságról van szó, még ha ő annak is nevezi a kérését. Leplezetlen értetlenséggel bámulok a tűre, amit a remegő kezében tart. Nem tehetek róla, kirobban belőlem a nevetés. Képtelen vagyok komolyan venni.
- Mi van benne? Valami csúcsminőségű heroin, vagy méreg? - kérdezem tőle, de a vigyorral ellentétben az arcomon, a hangom teljesen komoly.
Bár sejtem, hogy bármi is az, halálos. Miért másért hadoválni rendőrökről? El nem tudom képzelni, hogy mi hozta pont hozzám. Értem én, hogy egy utolsó szemétként viselkedtem vele, de előzőleg sem hagytam meghalni, most miért ölném meg?
- Hol szeretnéd? - teszem fel a nagy kérdést, miközben félretéve a pár perccel ezelőtti döntésem, cigire gyújtok.
Ráérősen juttatok egy nagy adag nikotint a tüdőmbe, majd még egyet, miközben az arcát fürkészem. A teljes érdektelenség látszik csak az arcomon, de az igazság az, hogy az agyam veszett sebességgel pörög. Persze nem azon, hogy megtegyem-e, amire kér. Nem. Ez egy pillanatig sem volt kérdés. Sokkal inkább azon, hogyha felpofozom, észhez tér, vagy még őrültebb lesz. De addig is, ameddig eldöntöm, játszom a komoly, határozott embert. Amolyan esélyt adok neki, hogy meggondolja magát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 21:34

Igazán nem akarom tönkretenni az estélyét, sőt igazából nem is akarom sokáig húzni ezt. Nem azért, mert attól félek, hogy meggondolom magam. Nem gondoltam meg magam délelőtt óta, és azóta sem, hogy megpróbáltam leugrani a tetőről, de az sem ment egyedül. Igazából, ha megteszi, akkor hamar túl leszünk az egészen, jönnek a zsaruk, felveszik a gyors jegyzőkönyvet és kész. Tuti, hogy nem fognak egy ilyen tehetős pasit feltartani feleslegesen, hiszen ebben a városban mindennapos az ilyesmi igaz? Nem lennék több, csak egy újabb elveszett lélek a listán, nem érdekelne senkit még az se, hogy mi volt a nevem. Nagyon remélem, hogy ő is így áll hozzá, és őt sem érdekli az egész annyira, hogy kötekedni kezdjen. Nagy nehezen végül belépkedek és előszedem a táskámból a fecskendőt. Elég sok pénzem ment rá, és még soha sem használtam ilyen formában semmit, de ha ez kész, akkor már ez sem számít majd. Végülis azt láttam már, hogyan vesznek vért, ez is hasonló, csak egy kis szúrás, aztán ugyanaz a bizsergető érzés, mint amikor kiütöm magam, csak annyi a különbség, hogy ebből nem fogok magamhoz térni. De erről már nem fogok tudni, ez ebben a jó. Szimplán fájdalom nélkül történik majd meg... igaz? Viszont, amikor elneveti magát konkrétan ledöbbenek. Ez... ez egyáltalán nem vicces, komolyan beszélek!
- Ne nevess, ne nevess ki! Csak csináld, nem kell hozzá kommentár. - nem is válaszolok a kérdésére. Nem mindegy, hogy mi van benne? Egyáltalán nem számít, csak a hatás, és az az, hogy vége lesz, nyugalom és... semmi. Azt mondták, hogy az én alkatommal ez tuti, hogy elegendő lesz arra, hogy ne keljek fel belőle és nekem ennyi elég, nem számít, hogy pontosan mi a tartalma. Tudom, hogy ide hozott legutóbb, tudom, hogy nem hagyta, hogy kinyírjon az a fickó, de én azt sem kértem tőle, nem akartam és... és most bebizonyíthatja, hogy mennyire nagyon érzéketlen. Úgy se számít neki igaz? Másnak se számít. És végül úgy tűnik, hogy nem akadékoskodik tovább. Lehuppanok az ágyra, és felé nyújtom a karim, mint ahogy akkor szokták, amikor az ember vérvételre megy az orvoshoz. Csak most nem kifelé kell hogy jöjjön valami, hanem befelé.
- Csak egyszerűen kb. találd el a vénát. Nem bonyolult, aztán letörlöd a fecskendőt, még csak ujjlenyomat se lesz rajta, meg semmi. Szerintem nem kell sok idő, hogy hasson. - magyarázom neki egész szárazon, mint egy újabb betanult monoton szöveget. Eszem ágában sincs meggondolni magam. Még akkor sem, ha a karomat konkrétan meg kell tartanom, hogy ne remegjen végig az egész, ahogy kinyújtom neki. Muszáj lenne nyugodtan tartanom, ha azt akarom, hogy esély legyen rá, hogy eltalálja a célt igaz? Igyekszem, tényleg. Nem tehetek róla, de valahol mélyen azért mégis csak félek ettől az egésztől, de egyszerűen nincs más megoldás, nincs más, ami kiút lenne, és e felől jelenleg nincs kérdésem. Csak egyedül nem vagyok rá képes, ehhez kell a segítség.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 19.09.13 22:20

Fogalmam sincs, miért nevetem el magam. Talán azért, mert annyira abszurd a helyzet. Minden apró részlet. Egy tökélesen estém volt, erre beállít Josie. Soha többet nem akartam vele találkozni az előző elválásunk után, erre most itt áll és megkér, hogy segítsek megölnie magát. Jó poén. A nevetés után viszont komoly arcot vágok és próbálom megjátszani, hogy képes lennék megtenni, csak azért, mert megkér rá. Persze igazából eszemben sincs. Bármilyen tapló vagyok vele, megölni nem fogom. De ezt neki nem kell tudnia.
- Nem szeretnéd hallani a hangom az utolsó perceidben? - vágok meglepett arcot, ahogy ráérősen mérgezem magam az egy szál cigivel.
Hova is sietnék? Ő is ráér, nem igaz? Most tíz percet él még vagy tizenkettőt. Igazán lehet türelmes.
- Szóval az ágyam. Szuper - jegyzem meg, de továbbra sem lépek közelebb hozzá.
Ott állok, ahol eddig és nézek rá. Nem tudom nem észrevenni a remegő kezét. Próbálok rájönni, hogy mitől van ez. Elvonási tünetek - mert elég egyértelmű, hogy most annak ellenére, amire kér, észnél van -, vagy a szimpla félelem az ok. De nem sok időt pazarolok erre.
- Mennyi idő volt, mire ezt a szöveget begyakoroltad? - kérdezek rá nyíltan, miután ledarálja a mondatokat és kivételesen eltűnik az érdektelenség az arcomról.
Ezután viszont tényleg közelebb megyek hozzá, leülök mellé az ágyra és végre elveszem tőle a fecskendőt. Egy kis ideig csak forgatom a kezemben. Meg akarom állapítani, hogy mi a fene van benne, de nem igazán megy. Nem értek én az ilyesmihez. Úgyhogy felhagyok vele és oldalra fordítom a fejem.
- Miért ide jöttél? Miért hozzám? - húzom tovább az időt, de közben tenyérrel lenyomom, hogy feküdjön végig az ágyon.
Elég, ha a karjához hozzáférek, az pedig úgy is lehetséges, hogy ő fekszik. Figyelje csak inkább a plafont, miközben én újra megvizsgálom a fecskendőt, most már leplezetlen undorral az arcomon. Mindeközben mérges vagyok. Mi a jó büdös franc ütött belé, hogy ki akarja nyírni magát?! Pontosabban velem, akarja ezt megtenni, mert ő gyáva!
A cigi végig ott lóg a számban, miközben az egyik kezemmel megragadom a karját. Egy övvel elszorítom a felkarját, hogy jobban látszódjon a véna. Még mindig nem tervezem megtenni, de az utolsó pillanatig esélyt akarok neki adni a meghátrálásra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 8:03

A nevetés ellenére is elhiszem, hogy megtenné, vagyis inkább reménykedem benne, hogy képes lenne rá. Akármennyire is segített már, nem hagyta legutóbb hogy eltegyenek láb alól, most mégis ebben reménykedem. Én kérem rá, én akarom ezt, és ha olyan érzéketlen, amilyennek mondja magát, akkor nem jelenthet neki gondot igaz? Biztosan napi szinten halnak meg mások is ebben a városban és senkiért sem hullajtana könnyeket, hát akkor velem sem kell kivételt tennie. Így lesz a legjobb mindenkinek, őt se zavarom többé, és engem sem zavarnak többé, akik ha lehet, akkor még a jelenleginél is jobban tönkre akarják tenni az életemet.
- A nevetésedet nem, az most nem illik ide. - a hangjával nincs bajom, igazából teljesen mindegy, hogy mit hallok az utolsó perceimben, de azt nem akarom, hogy kinevessen, vagy jól szórakozzon rajtam, vagy nem is tudom, hogy miért nevette el magát. De várni tudok, pedig úgy érzem, hogy húzza az időt. Lehuppanok az ágyára, végülis kényelmes, ezt már egyszer kifejtettem, jobb itt várni az utolsó perceket, mint a sajátomban, vagy egy koszos padlón valami bárban, vagy ilyesmi. Előkeresem a fecskendőt és remegő kézzel nyújtom felé. Nincsenek elvonási tüneteim és teljesen józan vagyok, egyszerűen csak félek. Miért ne félnék? Nem tudom, hogy nem fog-e fájni. Nem szeretném, hogy fájjon, nem szeretném, hogy valaha bármi is fájjon már. Csak csendben szűnjön meg minden. A kérdésére csak elhúzom a számat.
- Mit számít az? Csak az a lényeg, hogy tedd meg, nem a körítés. - rántom meg a vállam. Begyakoroltam igen, néhányszor és persze egyszer sem sikerült ugyanúgy, mint ahogy most sem, de a lényeg, a tartalom az ugyanaz maradt, mint most is. Nem értem, miért kell húznia az időt, miért nem lehet egyszerűen csak túlesni rajta és kész? Nem érdekelnek a kérdései, csak haladjunk már! Végre közelebb jön és átveszi tőlem a fecskendőt. Mintha csak mérhetetlen súly esne le a szívemről, úgy sóhajtok fel. Idegesített, hogy a kezemben volt, iszonyatosan idegesített, jobb ha nála van, így legalább tudom, hogy közelebb jutottam ahhoz, amit akarok, ha csak egy kicsit is. Meglepetten pillantok rá, amikor felteszem az újabb kérdést. Hát nem egyértelmű? Hova mehettem volna? Hagyom, hogy ledöntsön az ágyra, eszem ágában sincs ellenkezni, hiszen én jöttem ide ezért.
- Máshova nem mehettem. Alig ismerek valakit, akiről tudom is, hol lakik és aki... aki megtenné ezt. - nézem a plafont, és csak még hevesebbre vált a szívverésem, amikor elszorítja a karomat. Nagyot nyelek, de nem moccanok meg és nem is szólok egy szót sem. Félek, tényleg, nem így terveztem az életem. Nem így akartam. Nekem is megvoltak a magam tervei, álmai, hogy majd mi lesz, amikor felnövök. Még azt se találtam ki, hogy mivel szeretnék foglalkozni, abban sem voltak biztos, hogy hová menjek tovább tanulni. Persze Gisellnek már kész tervei voltak, én pedig inkább csak szórakoztam. De nem akartam elsietni semmit, csak élvezni még a fiatalkort, amit aztán egy mozdulattal elvettek tőlem. Igazából én sem tudom, hogy mi van a fecskendőben, csak azt remélem, hogy olyasmi, ami könnyen megoldja majd nekem ezt, amitől nem fog fájni, de, ha Danny megteszi, akkor már mindegy is. Csak szépen nyomja a karomba azt a rohadt tűt!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 15:05

Tudom én is jól, hogy a nevetés nem illett éppen a helyzethez, de nem érdekel. Csak úgy jött és hiába a morcos tekintet, nem bánom meg. Végül vállat vonok és már nem kell erőlködnöm azzal, hogy komolyan nézzek rá. El nem tudja képzelni, hogy mi játszódik le bennem. Igazából én sem tudom eldönteni, hogy mit érzek. Azon kívül, hogy szeretnék mindent kizárni. Talán mérges vagyok rá. De, hogy azért, mert fel akarja adni, vagy azért, mert pont engem kér meg arra, hogy segítsek, azt már nem tudom. Mégis egészen jól hozom az érzékelten tuskó szerepét és olyan lényegtelen kérdésekkel húzom az időt, amivel csak tudom.
- Mert én vagyok olyan kegyetlen, hogy meg is teszem - mondom, de az egész inkább csak motyogás.
Kezdem levetni az álcám. Már nem megy olyan jól ez az érdektelen szerep, mint szeretném. De mit számít? Már végigfektettem az ágyamon, elszorítottam a karját és ott térdelek mellette. Egy pillanatra, amikor rá nézek, amikor tényleg őt látom, elbizonytalanodok. Sajnálom őt. Azzal lennék vele igazán rendes, ha megtenném, amire kér. De képtelen vagyok vállalni egy gyilkosságot. Akkor sem, ha ő nem gondolja annak.
- Te nem vagy normális! Felfogtad egyáltalán, hogy mire kérsz? - kérdezem kiabálva, amikor is tényleg elveszítem a fejem
Kis híja, hogy nem ütöm meg. Tudom, hogy semmit nem érne nála, ezért fogom vissza magam. De valamin muszáj levezetnem a feszültséget, úgyhogy a fecskendőt a falnak vágom. Vagyis úgy tervezem. Helyette landol a nagy képernyős tévém képernyőjén és ott csattan szét. Csúcs.
- Mi lenne, ha megpróbálnád összekapni magad, hm? - kérdezem, de nem mozdulok mellőle.
Pont ott tartom az ágyamon, ahogy eddig és még a karjáról sem szedem le az övet egy ideig. Csak percekkel később lazítom meg a fekete bőrt, majd dobom le a feje mellé az ágyra.
- Embereld meg magad, vagy mindenki el fog taposni. Járj önvédelemre, szerezz be egy fegyvert. Akár megtaníthatlak lőni, de nem legyél ilyen rohadt gyáva! - üvöltök vele, minden dühömet rá zúdítva, amit csak kiváltott belőlem ezzel az egész "feladom-ölj-meg" dologgal.
Hogy hova tűnt az eddigi érdektelen és rideg viselkedés? Felülírta a düh. Már nem érdekel a színjáték. Nem akarom neki azt mutatni, hogy milyen tapló vagyok és nem érdekel semmi. Csessze meg az évek óta viselt álarc!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 16:05

Egyre jobban idegesít, hogy olyan az egész, mintha csak az időt húzná. Minek a sok hülye kérdés? Csak azért jöttem, hogy tegye meg, amire kérem. Hogy legyen olyan érzéketlen, mint amit mond mindig és szúrjon. Nem olyan nagy dolog ez igaz? Oké, persze azért az, de ezt most nem tudom értelmesen felfogni. Tuti, hogy nem lennék képes megtenni ezt másnak, de mégis azt várom tőle, hogy ő viszont igen. De nem vagyunk egyformák, hiszen ő nem érez, vagy ezt mutatja, én pedig túl sok mindent érzek, túl sok fájdalmat, amit már nem bírok elviselni. A kérdésére nehéz válaszolni, azt hiszem tényleg az is benne van, hogy nem tudok senki mást, aki megtehetné, aki segítene.
- Mert te mutatod azt, hogy az vagy. - teszem még hozzá halkan, hiszen emlékszem rá, amit legutóbb mondott. Színtisztán emlékszem, és nem vagyok hülye, sejtem, hogy nála ez volt a védekezési mechanizmus, hogy lényegében kizárt magából mindent, és úgy tesz, mintha semmi se érdekelné. Így volt könnyebb kezelnie a helyzetet, az anyja halálát, de én erre nem vagyok képes. Egyszerűen nem látok más megoldást, más kiutat. Tényleg elhiszem, hogy megteszi, hiszen már alig egy mozdulat választ csak el tőle és akármennyire is félek, mégis jobban félek attól, ami még várhat rám, mint attól hogy mindennek vége legyen. Aztán konkrétan ledöbbenek, amikor kiabálni kezd velem, hiszen eddig tökéletesen nyugodt volt. Nem is válaszolok a kérdésére, csak azt látom, ahogy a fecskendőt elhajítja és az konkrétan ripityára törik a tv-jén.
- Nem, neem! - mégse moccanok meg, azt hiszem arra most nem lenne erőm. Már eldöntöttem, már felkészültem és még kiabál is, láthatóan majd el robban az agya, annyira ki van bukva. A kérdésére csak megrázom a fejem. Ez nem ilyen egyszerű, nem tudom csak úgy összeszedni magam, ha ez menne, akkor már megtettem volna rég nem?
- Nem megy... nem tudom, és ez egyszerűen már túl sok. Nem akarom tovább! - mondom egészen halkan. Hiába kiabál, hiába ordít velem, én akkor sem fogok most. Nincs itt semmi, ami elvonná a figyelmét, meg fog hallani akkor is, ha csak suttogok, főleg hogy nem moccan mellőlem. Kioldja végül az övet a karomon, ekkor gördül le az első könnycsepp az arcomon. Miért nem volt képes rá? Azt hittem, tényleg azt hittem, hogy megteszi, hogy segít kiszállni ebből az egészből, amibe keveredtem. Az újabb üvöltözés hatására felhúzom magam és az ágy hátának dőlve ölelem át a térdemet. Mintha ez tényleg ilyen egyszerű lenne, hogy embereljem meg magam.
- Nem érted... nem értheted, az nem elég. Úgyis megtalálnak, és semmit sem ér egy fegyver, és az nem törli ki a fejemből az emlékeket. - mostmár potyognak a könnyeim, de nem zokogok hangosan. Már annyit sírtam, hogy arra nincs erőm, egyszerűen csak némán sírok minden körítés nélkül. Tényleg nem tudja felfogni, hogy milyen ez. Lehet, hogy látta az anyja halálát, de én ennél többet, láttam, ahogy megölték mindannyiukat, és után én sem úsztam meg. Nem maradt senkim, szó szerint senkim! Csak egy vadállat nővér, aki néha van olyan rossz, mint Tim.
- Én... én nem bírom ezt, érted? Nem tudok aludni, csak akkor ha kiütöm magam, de ébren se jobb. Ő azt akarja, hogy találjam meg neki a nővéremet, Jas pedig pont fordítva. Nem hagynak békén, és nem rég nála voltam... megint. - a végét már egész halkan mondom, és szinte remeg a vállam is az elfojtott félelemtől. Nem érdekel, ha gyávának titulál, az vagyok és kész. Nem vagyok bátor, nem vagyok erős, nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel és nem látok semmilyen kiutat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 18:02

Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Tényleg nem. De azt be kell látnom, hogy nem tehetem meg, amire kér. Nem ölhetem meg. Akkor sem, ha úgy látja, ez az egyetlen megoldás. Ahhoz, hogy megtagadjam tőle azt, amire kér, le kell dobnom az álcám. Teljesen. Az utolsó, apró darabot is. Akarva vagy akaratlanul is, de végül megteszem. Az agyamat elönti a harag, amikor látom, hogy hiába húzom az időt, hiába tűnik úgy, hogy komolyan megölöm őt, nem hátrál meg. Elhajítom a fecskendőt, hogy darabokra törjön és teli torokból kezdek vele kiabálni. Alig értem a válaszát. Túl hangosan dobol a vér a fülemben. Minden túl hangos, ő az egyetlen, aki szinte suttog.
- Egy frászt nem akarod tovább! Csak nem így akarod! - javítom ki a saját szavait. Jól tudom, hogy mit akar. Fenéket akar ő meghalni, csak nem akar emlékezni. Nem akarja feladni, csak a félelemtől megszabadulni.
- Nem törli ki semmi az emléket. Persze, hogy nem. De attól még el tudod rejteni. Idővel - magyarázom most már valamivel csendesebben.
Akkor döntöm el, hogy segítek neki és nem küldöm el, hogy keressen mást, aki megöli, amikor látom, hogy sír. Jó, nem ez az első alkalom, de most mégis más. Nekem. Mert most igazán látom. Ezért van az, hogy végül nem válaszolok az utolsó mondataira. Hallgatom és megértem a szavait, de nem válaszolok.
- A rohadt életbe! - káromkodom el magam a hajamba túrva, ahogy végül ledöntöm az utolsó védőfalaimat is és odaülök mellé, fel az ágyra.
Egy kissé még mindig durva mozdulattal, de magamhoz húzom és addig nem mondok egy szót sem, amíg nem mérséklődik a sírás. Nem érdekel, ha ez neki nem tetszik. Megpróbálhat eltolni, de úgysem engedem.
- Ha tiszta fejjel aludnál, egy idő után megszűnnének az álmok - kezdek bele egy egész hosszúnak ígérkező monológba.
Semmi okoskodás, semmi orvosi, kutatásokkal alátámasztott tények. Egyszerűen csak a saját tapasztalataim. Ebben a részben tudok neki segíteni. Ezt az egész bosszúhadjáratot - vagy bármi is ez -, amit rajta keresztül játszanak, nem tudom megoldani, de tanácsot adhatok.
- A nappalok annál jobbak, minél jobban elfoglalod magad. Ha lefárasztod magad, nem lesz erőd arra, hogy a múlton rágódj. Csak találj valamit, ami nem köthető a régi életedhez. Változtass. Zárj ki minden gyengeséget. És nehogy nyavalyogni kezdj, hogy neked ez nem megy! - nézek rá komolyan, majd egy pillanatra magam elé meredek.
Elkalandoznak a gondolataim. Nagyon is. Végül, amikor megszólalok, akkor sem nézek rá. Szigorúan csak a távolba.
- Pakold ide a cuccod és segítek ezzel az egésszel - jelentem ki, mielőtt meggondolnám magam, vagy eszembe jutna, hogy én ezzel az egésszel mi mindent kockáztatok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 19:16

Tényleg nagyon meglep, főleg, mert szinte már teljesen elhittem neki, hogy megteszi, amire kérem. Úgy tűnt, minden szava és mozdulata alapján, hogy így lesz. És végül még sem, egyszerűen csak kirobban belőle valami... harag, düh, vagy nem is tudom mi, de az tuti, hogy konkrétan kiabál, szinte üvölt velem, amit nem tudok hogy lereagálni, csak hogy szinte suttogva válaszolok a fejemhez vágott mondatokra. Aztán persze rátapint a lényegre, igaza van, azért félek ennyire az egésztől. Nem akarok meghalni, de egyszerűen nem találok más megoldást, nincs más kiút. Azt hiszem ezzel sokan vannak így, akik nem az életet választják.
- De ha egyszer máshogy nem lehet? - teszem fel az erőtlen kérdést. Hogy lehetne máshogy? Hogy felejthetném el ez, hogyan dolgozhatnám fel, hiszen a sebhelyek minden áldott nap ugyanúgy emlékeztetnek rá. Semmi sem engedi, hogy kitöröljem a fejemből és ők sem engedik a folyamatos zaklatásukkal.
- De... de hogyan? Te hogy csináltad? Én nem akarok olyan lenni... mint te. - teszem hozzá a végén, és itt már nem tudom visszatartani a sírást. Ha csak az a két út van, hogy kizárok mindent, mint ő, hogy nem számít semmi... vagy hogy végzek magammal, akkor inkább a második. Nem akarok érzéketlen lenni, egyszerűen csak vissza szeretném pörgetni az idő kerekét és újra normális életet élni. Csak épp erre nincs semmi esély, ez ebben a legkétségbeejtőbb. Baromira ki vagyok, nem csoda, ha csak reszketve ölelem át a térdeimet, és rá se merek nézni. Nem hiszem, hogy van erre épkézláb megoldás, és így már nem bírom tovább. Nem ellenkezem, amikor magához húz, még akkor sem, ha kissé erősen csinálja. Sőt pár pillanat múlva átölelem a derekát és szinte a mellkasába fúrom a fejem. Hetek óta nem ölelt meg senki, mármint így nem. Az egész más, amikor valakivel ágyba bújsz, vagy szimplán csak megkefél egy folyosón, az érzelem mentes. Iszonyatosan hiányoznak a barátaim, a családom, egy-egy normális érintés... szeretet. Mindig a társaság középpontjában voltam, tényleg mindig, már egész kicsi koromban is, de ebből nem maradt semmi.
- De félek... félek az álmaimtól... rettegek tőlük! És hogyan tudnék már szerek nélkül élni? - függő vagyok, ez egyszerűen tény, és nem tudom, hogyan lennék képes egyszerűen leállni velük. Azt pedig főleg nem tudom, hogy lennék képes rá egyedül. Elég volt az első pár éjszaka, amikor még nem kaptam altatókat, nyugtatókat, akkor még sikítva ébredtem néhány óra után, és aztán képtelen voltam visszaaludni. Pár nap alatt olyan lettem, mint egy zombi a kialvatlanság miatt.
- Azért dolgozol olyan sokat? - bukik ki belőlem a kézenfekvő kérdés, és mostmár felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Én... én nem tudom, hogy mi legyen az, mi köthetne le eléggé. És nem akarok a gyengeségekkel kizárni mindent? Ezt hogy lehet megoldani? - és azt végképp nem tudom, hogyan oldhatnám meg, hogy mindeközben ne zaklassanak tovább, Tim és Jas. Itt is megtalálnak, biztos vagyok benne és nem fogják csak úgy annyiban hagyni, hogy normális életet éljek. A következő kijelentésén viszont állatira meglepődöm. Konkrétan tényleg nagy szemeket meresztek rá, és csak értetlenkedve ráncolom a homlokom.
- Komolyan mondod? De hát... miért? És... és én nem akarlak bajba kerülni. Ő ezt nem fogja annyiban hagyni. Megint megtalál majd és akkor már nem lesz olyan finom, mint legutóbb. - képtelen vagyok róla rendes hangerővel beszélni, most is csak suttogok. Mintha attól félnék, hogy a falnak is füle van, hogy meghallhatja, még akkor is, ha nincs itt. Soha életemben nem rettegtem még ennyire valakitől, és nem tudom, hogyan változtathatnak ezen, hogyan űzhetném el a mumust.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 20:42

Beszélek és beszélek, miközben mindent ledobok magamról, ami a maszkomhoz tartozik. Nem tehetek róla. Már nem küzdök ellene, egyszerűen csak magamat adom.
- De, lehet - jelentem ki nemes egyszerűséggel.
Persze tudom én, hogy nem megy ez olyan könnyen, mint ahogy én azt most állítom, de ha nem hiszi el, akkor soha, de soha nem lesz képes ezen az egészen túltenni magát. Először higgye el, hogy meg tudja csinálni, aztán a többi majd alakul.
- Nem azért lettem ilyen, mert elzártam azt az emléket. Azért, mert nem akartam többet kockáztatni - magyarázom most már tényleg csendesen.
Saját magamról már nem beszélek kiabálva. Ilyesmit nem adok ki magamból hangosan. Az is kész csoda, hogy válaszoltam neki ahelyett, hogy valamivel visszavágtam volna. De ugye az álarcomnak most annyi. Az utolsó darabok is lehullanak, amikor mellé ülök az ágyon és magamhoz húzom. Meg nem tudnám magyarázni, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak most ez a helyes lépés. Érzem.
- Én is féltem a sajátjaimtól. Elhiheted, nem volt egyik sem kellemes. De mikor már túl sokat álmodtam ugyanazt... egyszerűen csak megszűnt. Elhatározás kérdése. Azt hiszem - bizonytalanodok el egy pillanatra.
Nem tudom, mi zavar a legjobban, de tény, hogy nem vagyok olyan magabiztos, mint voltam. Túl sokat hezitálok egy-egy mondat között és van, amit be sem fejezek teljesen. El sem hiszem, hogy ez tényleg én vagyok. Én ölelem át, miközben ő is körém fonja a karjait. Én mondom azt, hogy féltem. Nem vagyok észnél. De már nem számít.
- A drogok... nem tudom. Az ilyesmihez nem értek. Menj valami elvonóra vagy ilyesmi. Mindenki azt csinálja - mondom és talán egy pillanatra előtör az érdektelen énem.
Csakhogy most az az ok, hogy bizonytalan vagyok. A drogokkal és azzal, hogy hogy szabaduljon meg tőlük, nem tudok, mit kezdeni. Ezt saját magának kell elintéznie.
- Tessék? - kérdezek vissza kapásból a szavaira, majd nagy levegőt véve válaszolok. - Valami olyasmi.
Elég nagy vallomás ez részemről. Sőt, az egész. Minden amit tettem, vagy mondtam ebben a pár percben, elég nagy dolog tőlem. De aztán összekapom magam és végre válaszolok neki.
- Majd keresünk valamit. Ha más nem melózol nálam - ajánlom fel és mondanom sem kell, újra nem gondoltam át. - Majd ügyes leszel és megtalálod a határt és akkor nem leszel olyan, mint én.
Egy fájdalmas grimasz akaratom ellenére is kiül az arcomra. Nem egy ember mondta már, hogy milyen tapló vagyok, de az egész "nem akarok olyan lenni, mint te" szöveg ezerszer mélyebben hat most rám, mint szeretném. De aztán elrejtem az egészet. Jó mélyre. Aztán újra beszélni kezdek. Meggondolatlanul, de teljes magabiztossággal.
- Mikor mondok én bármit is nem komolyan? - kérdezek vissza ahelyett, hogy mondjuk megismételném a szavaimat. - Nem teljesen mindegy az ok? Amúgy sem tudom, hogy miért csinálom. Amúgy se velem törődj, hanem döntsd el, hogy mit akarsz - keményedik meg egy pillanatra a hangom, ahogy ránézek.
Kifogások helyett most már tényleges választ várok tőle. Mit akar? Megpróbálja a segítségemmel vagy inkább elhúz és keres valaki mást, aki majd megöli?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 21:16

Olyan furcsa ez az egész helyzet, még fel kell fognom, és tényleg eldönteni saját magamban, hogy mit is akarok, és mire vagyok képes akár segítséggel is, mert most azt ajánlja fel, ténylegesen a segítségét. És ez annyira meglepő. Persze tudtam, hogy ezt fogja mondani, hogy lehet, túl lehet ezen lépni, le lehet győzni, de egyelőre annyira nem látok kilátást rá, hogy ihaj. Tudom én, hogy a gondolkodásomon kéne változtatni, csak most olyan nagyon kilátástalan minden. Talán most egy egész leheletnyit kevésbé, de csak egy kicsit.
- Kockáztatni? - kérdezek vissza automatikusan, mert először tényleg nem értem, hogy milyen kockáztatásról beszél. Aztán lassan leesik a tantusz, mondhatni felgyullad az a bizonyos villanykörte a fejem felett. - Hogy csalódsz, vagy... más is elhagy? - kérdezem halkan és egész lassan. Sejtem én, hogy milyen nehéz lehet beszélnie ilyesmiről, főleg őszintén, hiszen amilyen eddig volt, amilyennek eddig én megismertem ez most egy egész új és nagyon más oldala, és nem tudom, hogy meddig fog nála tartani ez a változás. Tényleg, mi van, ha holnap reggel felkel és megint ugyanaz lesz, aki eddig? De most még ez van és örülni kell neki igaz? Szorosan bújok hozzá, mert iszonyatosan hiányzott már egy ilyen ölelés. A rémálmok pedig. Próbálok hinni neki, tényleg, hogy idővel majd elmúlhat.
- És ha... ha előjönnek, akkor... akkor segítesz? - nem bírnám ki egyedül, úgy tényleg nem megy. A legelején is azt hiszem azért csúszott félre minden, mert ott voltam a sebeimmel a kórházban egyedül éjszaka, nem csoda, ha képtelen voltam nyugtatók és altatók nélkül aludni. Nem volt ott velem senki, és én még azokat is elhajtottam magam körül, akik próbáltak segíteni és közeledni hozzám. De mindegyikük rájuk emlékeztetett, ez volt a legrosszabb. Az elvonós ötletére csak elhúzom kicsit a szám, de aztán megrázom a fejem.
- Nem akarok bezárva lenni valahol, ahol nincs senki, aki felfogja, hogy mi történik velem. - nem bírnám ki. Egyedül lennék, totálisan egyedül, vadidegenek között és az végképp felőrölne. Pont azért teszem azt magammal, amit teszek, mert nem bírom elviselni a gondolataimat, egy elvonón pedig a gondolataimmal lennék összezárva. Az úgy egyszerűen nem működik. Nem tudom, hogy mi lehet a megoldás, de biztos vagyok benne, hogy nem ez. És hát sejtettem, hogy igen lesz a válasz, hogy azért dolgozik annyit, mert ezzel is elvonja a figyelmét minden másról. Nála dolgozni, nem tudom, olyasmi kellene, ami tényleg érdekel, vagy leköt igaz? Nem akarok úgy tenni, mint aki hálátlan, szóval inkább csak magamra erőltetek egy mosolyt.
- Tudod... neked sem kéne ilyennek lenned. - jegyzem meg óvatosan. Nem akarok túlzásba esni, így is már mindez, amit most tett, amit most változott már nagyon sok egyszerre. Nem akarom, hogy hirtelen visszabillenjen és mindennek vége legyen. Újra komolyra vált a hangja, és tudom, hogy igaza van, tudom jól, hogy most kell döntenem, hogy elfogadom ,amit mondd, a segítségét, vagy elhúzok és szépen tényleg megöletem magam valakivel.
- Szeretnék normálisan élni... csak tudod annyi minden van, ami akadályoz. Mi van, ha holnapra megint visszaváltozol? Olyan vagy, mint a szépség és a szörnyetegből a szörny, most ez a herceg arcod, de reggelre lehet hogy megint szörnyeteg leszel... - mondom egész óvatosan. Nem akarom megbántani, hiszen láthatóan meg lehet bántani, egyszerűen csak, ha megpróbálok kimászni ebből, ha tényleg elhatározom, az csak akkor megy, ha van kire támaszkodnom. És jelenleg nincs senkim, igazán senkim ezen a világon.
- És még ott vannak ők is, a nővérem és ő. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. - tényleg nem akarom. Jas egyszer már neki esett. Ha segít nekem... Tim veszélyes alak, nagyon veszélyes. És akkor még nem ejtettem szót a rohadt vágásokról, amik minden áldott nap emlékeztetni fognak, amíg csak élek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 22:02

Túl sokat árulok el magamról és ezért kezdem én is kényelmetlenül érezni magam. Bizonytalan vagyok, nem fejezem be a mondatokat. Úgyhogy jobbnak látom hallgatni. Nem válaszolok. Akkor sem, amikor értetlenül visszakérdez és akkor sem, amikor már konkrétan rákérdez, hogy a csalódástól félek-e és attól, hogy elhagynak. Úgyis tudja már a választ, nem igaz. Eddig is rájött magától, ha elég időt hagytam neki, a hallgatásomból is leszűri az igazságot.
Az már sokkal jobban megy, hogy tanácsot adjak neki, vagy mellette legyek, ha kell, mint magamról beszélni. Persze így is újabb és újabb apró részletek csúsznak ki a számon, de azok belefér. Amíg nem kérdez állandóan vissza, addig nincs baj.
- Segítek - bólintok határozottan és talán most először egy apró, biztató mosoly is megjelenik az arcomon.
A valódi fajtából persze, nem abból a megjátszott fajtából, amit előző alkalmak bármelyikén láthatott rajtam. Ennyit tehetek érte. Biztathatom, ott lehetek mellette, de a drogokkal és a függőségével nem tudok mit kezdeni. Ahhoz nem értek. Ezért is ajánlom fel az elvonót, valahogy mégsem lep meg, hogy nem megy bele.
- Rohadtul nem fogsz szeretni, ha én próbállak meg leszoktatni róla, saját módszerekkel - magyarázom és csak ezután gondolok bele, hogy fogalmam sincs, ha nekem kellene a függőséggel kezdeni valamit, mit találnék ki.
Az nem valószínű, hogy működne, ha csak mindent elvennék tőle és hagynám szenvedni. Hogy a fenébe csinálják az elvonókon? Majd lehet, hogy utánanézek. Legalábbis egy kis ideig tényleg elszánom magam, de kezd az idegeimre menni, hogy ennyire ki akar ismerni.
- Most ki akar megmenteni kit? - szegezem neki a kérdést, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
Nem vettem én ezzel mindent vissza. Nincs rajtam az álarc, de ez az egy kérdésnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy észbe kapjon és hanyagolja a témát.
- Nekem jó így - teszem hozzá, de még mindig nem olyan határozott a hangom, mint szeretném.
Azt viszont már teljesen magabiztosan mondom, hogy döntse el, mit akar. Nincs kedvem több szentbeszédet tartani neki, ha végül úgyis elhúz és megöleti magát.
- Mit veszíthetsz? Legrosszabb esetben is egy napot csúszik az öngyilkosságod, nem? - döntöm oldalra a fejem, ahogy ránézek, továbbra is a válaszát várva.
Bár ne keresne újabb kifogást magának, hogy miért ne fogadja el a segítségem. Megkönnyítené vele a dolgom. Sőt, a sajátját is.
- Mi lenne, ha nem ezzel foglalkoznál? Akarod, hogy segítsek, vagy sem? - kérdezek rá most már nyíltan.
Nem az én érdekem, hogy mellettem legyen. Nem nekem kell ezen az egészen végigmennem és magam mögött hagynom. Én már megjártam ezt. Nem fogom egész éjszaka itt győzködni, hogy segíthessek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 22:21

Nem válaszol, mondjuk úgy, hogy értem a célzást. Hallgatás beleegyezés és ezzel együtt ne kérdezgessek annyit. Persze, végülis érthető, ha már ez is furcsa lehet még számára is, nem csak nekem, és ha kérdezgetem, még kényelmetlenebbül érzi magát. Halkan sóhajtok egyet és nem feszegetem tovább a dolgot, csak végül elhúzódom tőle, hogy rendesen rá is nézhessek, meg hát ki tudja, mikor válik kényelmetlenné számára egy ilyen helyzet. Csak akkor szokása nőket ölelgetni, ha az a célja, hogy megdöntse őket. Ha jól sejtem ez most neki is felettébb új és szokatlan helyzet. Azt hiszem most ez az egy szó is olyan, mint a megváltás, hogy segít és hogy mellé egy egész őszinte mosolyt ejt meg, amilyen még soha nem láttam az arcán, tényleg soha. Na jó, mintha olyan régen ismerném.
- Tudom, de akkor sem akarok elvonóra menni, nem menne egyedül. Ha nem lennének az emlékek... de vannak és így nem lehet. - a szerek segítenek, hogy ne emlékezzek. Ha ő segít benne ezek után, akkor az úgy nem megoldás, hogy elvonóra megyek, ahol ő sincs ott és ahol drogokhoz se juthatok hozzá. Máshogy kell megoldani. Én se értek ehhez, soha nem szedtem semmit ez előtt, még csak egy szál cigit se szívtam el, de tényleg. Az ismerőseim között se volt senki, akivel ilyesmi történt volna, szóval nincsenek ismereteim a témában. Értem a kérdését, ne feszegessem ezt tovább, persze, világos. Nem szólalok meg csak elhúzom a szám kicsit. Jó neki így... hogy lehetne jó így élni? Kizárni mindent, kötődést, szeretetet, nem hagyni másnak se hogy szeressen. Olyan nagyon mások vagyunk e téren, nekem ez nem menne. Nem egyszerűen szükségen van arra, hogy érezzem, hogy kellek, hogy fontos vagyok. E nélkül egyszerűen olyan üresnek érzem magam, hogy az elmondhatatlan. Ezért is jutottam erre a döntésre, mert vészesen egyedül vagyok jelenleg, támasz nélkül.
- Igazad van, csak egy napot veszíthetek vele. Maximum, ha most reményt csepegtetsz belé és holnap lerombolod, akkor könnyebb lesz megtennem. - rántom meg a vállam, de egyáltalán nem az látszik az arcomon, hogy ez ilyen jelentéktelen dolog lenne, mint ahogy kimondom. Nem szeretném, hogy reményt adjon, aztán lelökjön a szakadék mélyére. Nem kell több hullámvasút, mert azon ülök már mióta és száguldok lefelé a mélybe megállíthatatlanul, és mintha minden áldott nap csak még egy újabbat löknének rajtam.
- Jól van! - vágom rá hirtelen, talán egy kicsit még fel is emelem a hangom, ami az eddigi suttogásokhoz képes nagy előre lépés. Ez már szinte dac, hiszen már másodszor kérdezi meg, akarja, hogy adjak választ és ne keressek kifogásokat, pedig attól még ott vannak a kérdések a fejemben. Ide jöhetnek, vagy Danny is bajba kerülhet miattam, pedig tudom ám, hogy így se könnyű neki. Nem tudom, hogy mit mondjak, tényleg, majdnem moccanok, szeretném, ha megint átölelne, csak egy kicsit, de nem akarom erőltetni. Nem tudom, hogy mi lesz így, ha éjszakánként sikítva ébredek majd fel, ha totál ki leszek majd az elvonási tünetek miatt. Hogy fogja kezelni? Nem hagyja majd a fenébe, ha már túl sok lesz az egész?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 20.09.13 23:21

Hagyom, hogy elhúzódjon. Pedig nem volt zavaró a közelsége. Ráadásul a tudat, hogy ezzel segítettem neki, egész jó... és nekem is könnyebben ment így a beszéd. Mégsem kérem, hogy jöjjön vissza. Úgy teszek, mintha semmit sem jelentett volna és nekem így is ugyanolyan jó lenne, mint amikor öleltük egymást.
- Rendben. Akkor utálj majd engem, ha megvonom tőled a drogot. Túlélem majd - mondom egy vállvonás kíséretében, de halványan azért mosolyogva.
Most veszettül könnyen beszélek erről. De nem megy majd ez ilyen simán. Nemcsak neki, de nekem sem. Fogadok, hogyha eljutunk lesz olyan alkalom, amikor megunom a hisztijét - vagy bármit fog csinálni a szerek nélkül -, és az egészet hozzávágom. Vagy azt, ami a kezem ügyébe kerül. De még nem tartunk ott. Még azt sem tudja eldönteni, hogy kér-e a segítségemből, vagy sem. Állandóan kifogásokat hoz fel. Akadályokat keres. Már nem is tudom, kit akar meggyőzni. Engem, hogy adjam fel és dobjam ki?
- Na látod. Ha holnap már újra szörnyeteg leszek - használom szándékosan azt a hasonlatot, amit ő -, legalább hibáztathatsz - kacsintok rá mosolyogva, de ez most csak színjáték.
Nem élvezem én ezt annyira, mint mutatom. Oké, szörnyeteg vagyok. Mit számít? Bár ne vágná rá a tudatalattim, hogy rohadtul sokat! De azért sem foglalkozok most vele. Sokkal inkább újra felteszem a nagy kérdést és elvárom, hogy most már tényleg döntsön. Akarja, hogy segítsek neki, vagy sem? Beleegyezik én pedig elmosolyodok. Ez már tényleg mosolynak mondható. Nemhogy rábólint a dologra, de még egész határozottan is hangzik a szájából.
- Elmész ma a dolgaidért, vagy megleszel nélkülük legalább ma este? - teszek fel egy újabb kérdést.
Őszintén megvallva, nem sok kedvem lenne, most elfuvarozni őt, hogy átcuccoljon ide, de a lehetőséget megadom neki. Ha végül amellett dönt, hogy kibírja a ma estét a saját dolgai nélkül, akkor már folytatom is.
- Zuhany, adok valami kinyúlt pólót hálóruhának, én meg... nos, mivel nincs vendégszoba, szerzek még egy takarót és párnát az ágyra - vázolom a terveket, de azért kérdőn nézek rá és várok a beleegyezésére.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 21.09.13 9:41

Pedig szó se róla, szívesen maradtam volna a közelében, az valahogy megnyugtatóbb, csak hát most ez még szokatlan és nem tudom, hogy mikor sok neki is, vagy mikor válik zavaróvá. Azt hiszem inkább meg akartam előzni, hogy ez megtörténjen és ő maga húzódjon el, vagy toljon el magától.
- Majd azért igyekszem, tudom, hogy segíteni akarsz vele. - eresztek meg egy félmosolyt. Tudom, hogy ez hülyeség, annyi eszem még nekem is van, ha nem is vagyok e téren túl informált, hogy ha előjönnek az elvonási tünetek és nem csak egyszerű kézremegésben, hanem durván, akkor nem fogok erre emlékezni. Akkor majd csak az lebeg a szemem előtt, hogy szenvedek és miatta szenvedek. Nehéz lesz, tuti, hogy mindkettőnknek nehéz lesz. Igazából bele sem gondolok, hogy milyen agy áldozat lehet ez számára, főleg azok után, amilyennek eddig mutatta magát. Konkrétan homlok egyenest máshogy viselkedik, és kérdés, hogy mikor fog elpattanni benne az a bizonyos húr, ha kikészítem majd, még ha nem is szánt szándékkal. A válaszára kicsit elhúzom a szám, a mosolyára pedig még inkább.
- Ne csináld jó? Ezt... - mutatok célirányosan a feje, a szája felé, még egy kis kört is rajzolok a levegőben előtte. Nem szeretem ezt az oldalát, és most nagyon nincs is rá szükségem, hogy úgy tegyen, mintha minden hidegen hagyná. Nem hiszem, hogy így van, azok után, amilyen az elmúlt percekben volt velem, nem tudom már ezt ténylegesen elhinni. Nem akarom, hogy visszavegye azt a rohadt álarcot, legalább egy ideig ne. Végül aztán mégis csak magamhoz mérten egész határozottan sikerül igent mondanom. A mosolya láttán megint legszívesebben odakucorodnék szorosan mellé, de végül legyűröm a késztetést és nem teszem meg. Tényleg nehéz egyelőre felmérni, hogy mi az, amit szabad és mi az, ami sok lenne neki. Nem akarom ezt most elrontani, vagy visszalökni őt szörnyeteg üzemmódba.
- Nincs túl sok cuccom, szóval nem sürgős. Viszont... - hallgatok el egy pillanatra megint. Nem kifogást keresek, most tényleg nem, teljesen logikus probléma jutott eszembe, amit még nem tudom, hogy kéne megoldani. - Mi van ha... ha figyelik a motelt? Vagy nem is tudom, ő eddig mindenről tudott, ami velem történt, és... - próbálom felvázolni neki, hogy mi van, ha követnek. Bár ez butaság, mert akkor már eleve követhettek volna ide is igaz? A jó ég tudja, félek, hogy már van bennem egy leheletnyi üldözési mánia is, de azt hiszem ez totál érthető jelen helyzetben. Legutóbb is Tim egyértelműen úgy beszélt mindenről, mintha minden lépésemmel tökéletesen tisztában lenne. Aztán végül csak csendben bólintok, jó lesz minden úgy, ahogy mondja, majd megint felpillantok rá.
- Félek... - préselem ki magamból alig hallgató suttogással újra. Tényleg félek, az éjszakától, Timtől, túl sok mindentől félek az utóbbi időben. Hetek óta nem aludtam máshogy, csak először altatókkal, most pedig drogokkal kiütve magam. Nem tudom, hogy fogom átvészelni az éjszakát semmilyen szempontból, és aztán a reggelt, amikor majd jönnek erősebben az elvonási tünetek. Fogalmam sincs, hogy fogok aludni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 21.09.13 14:42

Ötletem sincs, hogy fogom véghezvinni ezt az egészet. Leszoktatni őt a drogokról. Sőt, abban sem vagyok biztos, mennyi idő kell ahhoz, hogy én adjam fel. Nem könnyű eset, erre már rájöttem és be nem zárhatom egy szobába. Főleg azért, mert hamarabb feladom én annál az egészet, minthogy ide fajuljanak a dolgok. Kitartó vagyok általában, mindent véghezviszek, amit elhatározok, de ez azért kicsit már helyzet.
- Én pedig igyekszek majd nem túl sokat kiabálni és... szóval nem ütni - mondom egész lassan, megfontoltan.
Ha már ígéreteket - vagy valami hasonlókat - teszünk, akkor ezt nekem is el kellett mondanom. Mindent beleadok, hogy ne szegjem meg a saját szavaimat. De ehhez muszáj lesz elhatároznia magát előbb. Próbálom elviccelni a szavait, ahogy az egész "szörnyeteg" dologra újra előveszem az álarcom. Először fel sem tűnik, hogy mit csináltam, ezért is nézek rá értetlenül, amikor megkér, hogy ne csinálja.
- Mit ne csináljak? - kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, aztán rájövök, ahogy elmagyarázza, hogy mi nem tetszik neki.
Szóra nyitom a szám, hogy visszavágjak valami megjegyzéssel, de egy hang sem jön ki a torkomon. Végül is, már minek ragaszkodnék az álarcomhoz előtte. Nagy levegőt veszek és bólintok egy aprót.
- Majd rám szólsz, ha váltok. Nem igazán tűnik fel, hogy mikor csinálom - jelenik meg valami halvány félmosoly az arcomon, ami talán kissé bocsánatkérő is.
Furcsa, de idiótának érzem magam. Most először kezd zavarni a saját viselkedésem. Mintha a viselkedésemmel kinyitottam volna egy kaput. Érzek és így zavaró a sok hülyeség amit mondtam és tettem vele. De elnyomom. Még ha nem is túl könnyen megy, de elvonom a figyelmem. Akkor már minden egyszerűbb, amikor elhatározza magát és arról folyik a beszélgetés, hogy hozza a dolgait, vagy meglesz ma este nélkülük. Nincs sok kedvem most felöltözni és elfuvarozni őt... akárhol is élt eddig. Szerencsére nem is ragaszkodik hozzá túlzottan. Már épp megnyugodnék, amikor újra habozni kezd. Hirtelen azt hiszem, hogy mégis meggondolta magát, de nem.
- Ha figyelik a motelt és...? - kérdezek vissza, de a tekintetéből rájövök, hogy mi lenne a folytatás. - Akkor ne menj oda vissza. Ha nincs sok cuccod, akkor azt könnyen pótoljuk. Hidd el, van annyi pénzem, hogy ne számítson egy kis plusz kiadás. Majd... ledolgozod - mondom és csak később tudatosul bennem, hogy ez azért kissé félreérthető volt.
Persze nem úgy értettem én ezt, hogy meg akarom kapni a testét és úgy dolgozza le. Egyszerűen csak, tudom is én, besegít, takarít vagy tudom is én. Majd kitalálunk valamit.
- Tudom, hogy félsz. Kezdhetnéd mondjuk azzal a változást, hogy nem suttogsz. Itt nincs senki, rajtunk kívül. Nem hall meg sem az a fickó, se az a ribanc nővéred - mondom határozottan és a keze után nyúlok, hogy magammal húzzam a fürdőszobába.
Ha magától nem megy, akkor segítek neki addig eljutni. Nem akarok éjszakázni. Hajnalban, vagy korán reggel meló és mennem kell. Hogy addig mi lesz vele? Nos, ez nagyon jó kérdés. Talán be kellene vinnem magammal, mint egy kisgyereket, akit nem hagyhat magára az ember?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 21.09.13 15:10

Én egyelőre még csak nem is merek igazán belegondolni abba, hogy mi lesz, hogy fogom kibírni én, vagy ő, vagy egymást. Azt hiszem jobb is, ha nem agyalok ezen, mert csak túl sok újabb kérdés merülne fel bennem amiket nem tudnék megválaszolni. Apró ígéretet teszek neki, amit remélem, hogy tényleg be is tudok tartani. Nem akarok vészesen az idegeire menni, de félő, hogy ezen nem sokat fogok tudni változtatni.
- Jól van, de nem haragszom érte, ha mégis... szóval ha túlságosan kiakasztalak és nem tudod visszafogni magad. - teszem még hozzá lassan. Nem várom el tőle, hogy tökéletesen menjen neki, vagy teljesen megváltozzon hirtelen, nem is lehetne ezt elvárni tőle igaz? Hiszen már az is nagy dolog, hogy ennyit változott, hogy ennyire rendes most magához képes, hogy levette azt a szörnyű álarcot. Csak remélhetem, hogy tényleg nem veszi vissza majd megint. Látom, hogy nem érti, amit mondani próbálok neki, csak amikor végülis mutatom is neki, hogy mire értem. Az a furcsa mosoly határozottan idegesítő. Így esik le neki a dolog végül.
- Jól van, majd mindig szólok. Jobb, ha őszinte vagy, ez az álizé... valami szörnyű! - eresztek meg egy apró félmosolyt én is. Megint nehezen győzöm le a késztetést, hogy ne húzódjak közelebb hozzá, de végül sikerül. Még így is visszavált néha, és nagy dolog, hogy segít, megígéri, hogy nem lesz majd velem agresszív, meg ilyenek, nem várhatok el túl sokat igaz? A cuccaimra tényleg nincs vészesen szükségem, igazából alig van érdemben holmim. Nem jöttem el otthonról túl sok cuccal és azóta se szereztem be annyi mindent. Fontos dolgokat pedig egyáltalán nem tartok magamnál, mert nem akarom, hogy emlékeztessenek a régi dolgokra. Az emlékek bőven elegek a fejemben, nem kell, hogy máshogy is jelen legyenek. Mégis megakadok és megpróbálom neki felvázolni, hogy mi is a gondom, amit először nem ért meg teljesen, de végül igen szerencsére.
- Tényleg nem lenne gond? - pillantok rá óvatosan. Olyan furcsa, első alkalommal, ami után megütött nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen szintre jutunk. Olyan ez, mint egy álom és valahogy félek tőle, hogy mi van, ha felébredek és szertefoszlik az egész. Ha nem nézne rám furán, akkor még meg is csípném magam, de komolyan. - Ledolgozom? - billentem oldalra kicsit a fejem, de nem hiszem, hogy arra gondolt volna. Maximum segíteni neki itt, vagy valami. Bár gondolom van takarítás is, szóval nem hiszem hogy túl sokat tehetnék, de a fene tudja, azért biztos megpróbálnám, legalább akkor, ha már túlestem a nehezén. A szavai hallatán akaratlanul is szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon. Igazából sokszor észre sem veszem, hogy suttogok, csak úgy jön magától.
- Bocsánat... hát akkor te is szólj, ha csinálom jó? - tudom én, hogy lehetnék erősebb, lehetne több akaratom, de egyelőre ezt még nem sikerült összehozni. Majd talán idővel, valahogy. Fogalmam sincs, hogy mi lesz reggel, vagy holnap, én ennyire nem szoktam előre gondolkodni. Még ott tartok, hogy rettegek az éjszakától, brutálisan félek. A kezemért nyúl és hagyom, hogy elvezessen a fürdőszobáig. Ismerős terep, egyszer már voltam itt, szóval meg fogom tudni oldani a dolgot. Egy pillanatig hezitálok, aztán végül mégis csak közelebb lépek, amikor megállunk, hogy megöleljem.
- Köszönöm! - mondom halkan, és pár pillanatig el sem akarom engedni. Jöhet a fürdés.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 21.09.13 18:16

Egész könnyedén megígérem neki, hogy keveset fogok vele kiabálni és nem fogom megütni. Nos, nagyon remélem, hogy be is tartom majd ezeket. Annak ellenére, hogy kapok egy kis "engedményt", még szeretném magam tartani az eredeti ígéreteimhez. Majd meglátjuk, hogy mennyire fog menni. Még abban sem vagyok biztos, hogy meddig tudom hozni az igazi énem és háttérbe szorítani az megjátszást. Főleg, hogy most sem értem, amit magyaráz. Csak nagy nehezen esik le, hogy újra úgy viselkedtem vele, ahogy ezelőtt.
- Lehet, hogy szörnyű, de beválik. Az "álizé" miatt tartok ott, ahol. Másképp lecsúsztam volna és ma is ott kuporognék a bátyám szobájában - mondom, mintha magyarázattal tartoznék neki, majd megrázom a fejem.
Miket beszélek? Túl sok, túl sok, túl sok! Mindenből túl sok, úgyhogy innentől fogva jobb, ha befogom és százszor átgondolom, mielőtt megszólalnék. Szerencsére a későbbiekben inkább ő van a középpontban, mint én vagy a viselkedésem. Így kevesebb a kockázat és kevésbé kell átrágnom magamban a szavaimat.
- Nem gond - bólintok, majd egy kis ideig hallgatok.
Még én sem tudom, pontosan, hogy gondoltam ezt a ledolgozást. De majd kitalálok valamit. Igaz, hogyha semmit nem tesz azért, hogy pénzt adjak neki, akkor sem dől össze a világ és kerülök utcára. Bár mégiscsak úgy normális, hogyha nem köszönömért tartom el.
- Majd kitaláljuk, hogy hogy tudod viszonozni - vonok végül vállat, de nem érdektelenül, hanem tényleg csak azt jelezve, hogy még én sem tudom, hogyan.
- Fogok is szólni! - jelentem ki határozottan és talán egy kicsit én is elmosolyodok, látva az ő mosolyát.
Ezután viszont megelégelem az időhúzást - még ha most nem is a felesleges verzióból tartozó volt - és megragadom a kezét, hogy mozgásra késztessem. Jobb, ha túlesik a zuhanyon, aztán én is és aludhatunk. Vagy valami olyasmi. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, pokoli esténk lesz. Ez viszont még odébb van. Most ott tartok, hogy nem tudok mit kezdeni az ölelésével. Sőt, még egy "szívesen" vagy "nincs mit" szócskát sem tudok kinyögni neki. Csak állok ott, mozdulatlanul, amíg le nem engedi a karjait, majd megköszörülve a torkomat, hátrálni kezdek.
- Tudod, mit, hol találsz. Megyek, keresek neked valami pólót az alváshoz - bólintok apró, majd egy mosoly és tényleg magára hagyom.
Egy nagy sóhajjal fújom ki az előbbi feszültséget, amit az ölelése váltott ki belőlem. Piszok furcsa volt és nem is tudtam mit kezdeni vele. Tényleg nem.
- Szedd össze magad, Danny! - motyogom, majd végre nekilátok, hogy találjak neki egy pólót.
Amint a kezembe akad egy, megnézem magamnak. Egyszerű fekete póló. A minta már lekopott róla és bármennyire is próbálok emlékezni, fogalmam sincs, mi volt rajta. Mindegy. Jó lesz. Fogom és nem zavartatva magam, visszamegyek a fürdőbe. Remélhetőleg már a zuhany alatt áll. Nem mintha nem láttam volna már mindent, de akkor is. Furcsa lenne látni. Nem tudok úgy ránézni, mint az első alakommal. Leteszem a pólót és már indulok is vissza ki.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 21.09.13 20:50

Én pedig nem tehetek mást, mint hogy reménykedem, hogy nem veszi fel hamar az álarcot. Nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha mégis ez történik, akkor azt hiszem még mélyebbre fogok zuhanni, mint ahonnan most próbálok kimászni, vagy nem is tudom. Pocsék, hogy ennyire másokra vagyok utalva, de egyszerűen képtelen vagyok egyedül megoldani ezt. Tizennyolc vagyok, nem vagyok elég erős és érett, hogy képes legyek rá, akármennyire is jó lenne. Tényleg engedményt adok neki, mert igazából nem várom el, hogy ténylegesen képes legyen arra, ami vár rá, ami vár ránk, a nélkül, hogy kiakadjon. Tuti, hogy nem lesz egyszerű. A válaszára csak elhúzom a számat, hiszen ezt határozottan rossz így ebben a formában hallani.
- De... de ez akkor is rossz így, kell hogy legyen valami átmenet, vagy aranyközépút... muszáj. - de inkább nem pillantok most rá. Azt hiszem már azokat is nehezére esett kimondani, amiket eddig megtett, és nem biztos, hogy jó ha feszegetek ilyesmit. De akkor is rossz ezt hallani, hogy máshogy nem képes megoldani, mert ezzel azt mondja, hogy máshogy én sem fogom tudni megoldani, az pedig határozottan szörnyű érzés.
- Jól van, kitaláljuk. Ha más nem hát... mit tudom én, összedobok neked reggel egy szendvicset, az azt hiszem menne. - főzni nem tudok, sosem volt rá szükség, hogy megtanuljam, de egy szendvicset össze tudok rakni. Bár azt ő is, szóval nem hiszem, hogy szüksége van rá, hogy én csináljam meg neki, hiszen ha egyszerű, akkor neki se jelent gondot. De egyelőre tényleg nem tudom, hogy mivel viszonozhatnám a segítségét. Megeresztek egy mosolyt, amikor a suttogásomról beszélünk. Tényleg megpróbálok leszokni róla, de folyton olyan érzésem van, hogy Tim figyel, hogy ha róla beszélek, akkor valahogy bevonzom és meghallja, és ez egyszerűen csak félelemmel tölt el. Tudom én, hogy butaság, de akkor is nehéz ezt levetkőzni. Aztán végül irány a fürdőszoba, ahol bár kicsit hezitálok, de aztán mégis kicsit lábujjhegyre emelkedem és megölelem. Jó, kellemetlen érzés, hogy olyan esetlenül áll közben, mint akinek fogalma sincs, hogy mit kell csinálni. Végül csak sóhajtok egyet, és elengedem. Érzem én, hogy kényelmetlen neki a dolog, kár lenne erőltetni.
- Tudom, igen és jól van. - nem szövöm most bele a köszönömöt, mert nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne. Inkább csak megvárom, amíg kimegy és után vetkőzöm le, hogy beálljak a zuhany alá. Kellemesen meleg víz, egy kicsit lenyugtat és határozottan jól esik. Legszívesebben itt maradnék egy ideig. Csak a lépteket hallom hamarosan, ami kizökkent a víz folyatásából. Nem látom a függönyön át, ahogy bejön, de sejtem, hogy biztosan a pólót hozta, amit ígért. Akkor ideje lenne rendesen fürdeni, mert eddig csak a víz arcomra folyatásából állt a dolog és az önmagában nem ér túl sokat fürdési célzattal. Csak akkor húzom el kicsit a függönyt és kukkantok ki, amikor már hallom, hogy kiment. Gyorsan befejezem a fürdést, aztán gyors törölközés és öltözés. Oké, alacsony vagyok és ez egy nagy póló hozzám képest, de még így is iszonyatosan zavaró, hogy a fél combok és a lábam teljesen kilátszik. Nem tehetek róla, ez azt hiszem még sokáig megmarad. Nem is maga a tény zavar, hogy rövid, inkább az, hogy teljes egészében látszanak a hegek. Józan állapotomban még nem látta senki, és most a hasamon és a hátamon lévő sebeken kívül minden látszik. Szótlanul sietek végig a szobán és bújok be gyorsan a takaró alá.
- Te jössz. - pillantok rá, ha itt van kint, de ugye hol máshol lenne. Annyira azért csak nem nagy ez a lakás, hogy eltűnt volna benne hirtelen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 22.09.13 13:42

- Majd te megtalálod azt az átmenetet - mondom egész halkan, kivételesen én is szinte suttogásra fogva.
Aztán megköszörülöm a torkom. Fogalmam sincs, miért nem tudtam az előbbi mondatot hangosabban kimondani, de most már mindegy is. Az bőven elég, ha nem köt bele és nem kell újra és újra elmondanom, hogy én ilyen vagyok, de neki nem kell rám hasonlítania. Eléggé megjegyeztem én már magamnak, hogy nem akar ilyen szörnyeteg lenni, felesleges elismételni.
- Összedobsz egy szendvicset és mondjuk behozod nekem, ha épp dolgozok - csillannak fel a szemeim, ahogy eszembe jut, hogy ez akár jó megoldás lehet. - Úgysem jut eszembe olyankor enni...
Persze könnyebb lenne egy megbeszélni valamelyik munkással, de inkább nem teszem. Jó lesz ez így. Persze csak azután, hogy már nem kell mellette legyek állandóan, mert bízhatok benne annyira, hogy nem szed be semmit. Ha jól sejtem, ennek az egész változtatás dolognak a drogokon lesz a legkeményebb túljutni. Ha egyáltalán túljut rajta. De előtte azon a fürdésen és a ma estén kell túljutni. Nekem meg azon az ölelésen, amit tőle kapok. Nem tudom miért zavaróbb ez most, mint amikor az ágyon húztam magamhoz, de nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Bármennyire is tudom, hogy nekem is át kellene ölelnem, nem teszem. Nem bírom. Inkább csak, amint leengedi a kezeit, magára hagyom és kutatni kezdek egy régi pólóm után, majd beviszem neki. Nem időzök sokat, csak leteszem és már ott sem vagyok. Amíg kint rá várok, próbálok okokat találni. Arra, hogy miért mondtam én neki annyi mindent és miért akarok segíteni. Ez valahogy nem én vagyok. Vagyis igen, csak nem. Mindegy. Szerencsére a gondolataimat félbeszakítják a halk léptek. Háttal állok neki és nem is fordulok meg, csak amikor megszólal.
- Ugye tudod, hogy nem kell nyakig takaróznod? Nincs itt olyan hideg - szólalok meg, pedig jól tudom, hogy a hideg miatt burkolja be magát ennyire.
Addig nem mozdulok, amíg lejjebb nem húzza a takarót és legalább a kezeit nem látom. Ha megteszi egy apró mosolyt villantok. Nem várom el tőle, hogy ne takargassa egyáltalán magát, de a teljes takaró-páncélra akkor sincs szükség.
- Amíg nem vagyok itt, nyugodtan nézz tévét vagy valami. Olvashatsz is, de a pénzügyi magazin nem hiszem, hogy érdekelni fog - mondom még visszanézve a fürdőszobából.
Igaz, hogy a tv kapcsolóért ki kell másznia az ágyból, de végül is, azt már nem fogom látni, igaz? Főleg, mert egy perc múlva már a víz alatt állok. Nem sietem el a dolgokat. Bőven van időm, de mikor azon kapom magam, hogy megint túlzottan pörög az agyam, inkább sietősre fogom. Felveszek egy tiszta bokszert és megcélzom az ágyat. Meg sem próbálok felkészülni a ma éjszakára.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 22.09.13 14:06

Nem feszegetem tovább a témát, legalábbis most nem. Ha jól sejtem már így is túl sok neki ez az este, ahogy nekem is, csak nekem más téren és lesz ez még ennél sokkal durvább is. Finoman szólva is rettegek az éjszakától, a holnaptól, a következő napoktól. Még soha életemben nem kellett leszoknom semmiről és a drogokkal nem épp a legkönnyebb végén kezdem meg ezt a próbálkozást. Jó lenne minél előbb túl lenni rajta, már ha egyáltalán sikerülni fog. Azért remélem, hogy tényleg nem leszek olyan, mint ő, és titkon azt is, hogy talán ő is változhat kicsit, hogy nem veszi vissza a maszkot többé. A felvetésére elmosolyodom. Végülis ez menne.
- Jó, abban benne vagyok, vagy akár elküldhetsz kávéért, vagy ebédért is. Futárkodni tudok, az nem lehet nehéz. - uralkodik el rajtam egy leheletnyi lelkesedés. Ez tényleg jó megoldás lehet, de persze csak akkor, ha már túl vagyunk ezen az egészen. Nem merek rá gondolni, hogy az hogyan fog menni, vagy egyáltalán merengeni a jövőn, akár csak a holnapon. Azt hiszem jobb is, ha ilyesmin nem merengek most, csak jobban félnék tőle, és már így is eléggé rettegek. Határozottan rosszul érint, amikor megölelem és olyan esetlenül áll, hogy még a kezét sem emeli meg, de nem mondok semmit, csak halkan sóhajtok egyet, amikor kimegy, aztán irány a zuhany. Buta dolog, de iszonyatosan zavar a póló, amit behoz, hiszen még úgy is, hogy majdnem a combom közepéig ér, túl keveset takar. Nem tudom, hogy mikor leszek képes ezt a viszolygást levetkőzni, hogy egyáltalán valaha menni fog-e. Még tükörbe se nézek, ha nincs rajtam elég ruha hozzá. Pedig lesz majd időszak, amikor nem ez lesz a legfontosabb, amikor majd jönnek az elvonási tünetek. Gyorsan be is bújok a takaró alá, pedig tényleg nincs hideg, hogy erre szükség lenne.
- Tudom, csak... - elharapom a mondatot, hiszen nem kell magyaráznom neki, látta már a karom, bár csak az alkaromat, és érezte a lábamon is a hegeket, de még nem látott mindent és akkor is zavar maga a tény. Végül mivel nem nagyon akar megmoccanni, lejjebb tolom a takarót és feljebb is ülök kicsit, hogy a hátamat az ágy támlájának vethessem. Zavar, még engem is zavar, hogy milyen a bőröm, nehéz felfogni, hogy valakinek ez nem kiborító, vagy nem viszolyog tőle.
- Jól van, akkor lehet, hogy a tv-nél maradok. - eresztek meg egy apró mosolyt. Azt hiszem a pénzügyi magazinok tényleg nem kötnének le. A tekintetemet körbefuttatom a szobán, miután ő eltűnt a fürdőben, a távirányítót keresem. Kibújok végül a takaró alól és végül csak sikerül meglelni a keresett tárgyat, úgyhogy újra eltűnök előbbi helyemen. Várom, hogy visszajöjjön, addig pedig bekapcsolom a tv-t. Jesszus nem tudom, hogy mikor néztem utoljára tv-t, mármint néha persze ment a háttérben az a szemcsés szörnyűség a motelben, de úgy istenigazából már nem szokásom. Valahogy a műsorok nem tesznek jó, a filmek, sorozatok csak olyan embereket mutatnak, akiknek normális életük van, vagy van kilátásuk, hogy egyszer az lesz, rám pedig ez nem igaz. Végül egyszerűen csak az esti híreken állapodom meg, és azt nézem. Ez se sokkal jobb, mert sorra jönnek a rémhírek, mintha csak pocsék dolgok történnének a világban. Elhúzom a szám és inkább Danny-re pillantok, amikor végül előkerül a fürdőszobából. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, azt hiszem zavarban vagyok, vagy valami ilyesmi.
- Mehet addig a tv, amíg el nem alszom? Azt nem kérem, hogy olvass nekem mesét. - teszem hozzá egy apró mosollyal. Az nem menne, hogy csak csendben csukjam be a szemem és próbáljak meg aludni, az tuti, hogy nem menne.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 22.09.13 17:44

Csak remélni tudom, hogy a rövid válaszomból és a hallgatásomból rájön, nem épp a legjobb témánál kötöttünk ki. Pontosabban az nem tetszik, hogy inkább rám terelődött a szó. Nem kell kimondania többször, hogy mekkora szörnyetegnek tart. Egyszerűen csak nem akarom hallani. Bízzon inkább csendben abban, hogy ő majd megáll valahol félúton.
- Személyes futárom lesz. Testőröm van, embereim vannak, akik minden szavamra ugranak, de futárom még soha nem volt - mosolyodok én is el.
Egyszerűen nem lehet reakció nélkül hagyni a mosolyát. Ilyenkor annyira ártatlan kisgyereknek látszik. Mintha semmi köze nem lenne ahhoz a vadóchoz, akit Bobby irodájában felpofoztam, mert megpróbált kizsebelni. Úgy látszik, nem csak nekem van két énem. Még ha nem is a beteges, skizofrén módon.
Végül a kisebb nehézségek ellenére eljutunk addig, hogy lezuhanyozzon. Megölel, de annak ellenére, hogy tudom, mit kellene tennem, nem bírom rávenni magam. Úgyhogy egy perccel később mindketten megyünk a dolgunkra. Kikeresem neki a pólót és kint várom, amíg végez. Látom, hogy szinte elbújik a takaró alatt és tudom is jól az okát. Hagyhatnám egyetlen szó nélkül, de nem teszem. Végül is változtatunk, nem igaz? Addig nem mozdulok, amíg lejjebb nem tolja a takarót. Elmosolyodok és pár szó után már el is tűnök a fürdőszobában. Nem kapkodok, csak ráérősen. Mikor visszaérek, elismerően nyugtázom, hogy nem takarózott vissza teljesen. Nem zavartatva magam, bebújok az ágyba. Van itt bőven hely mind a kettőnknek.
- Gondolom nem leplek meg vele, ha azt mondom, nincs egyetlen mesekönyvem sem - húzódik mosolyra a szám, ahogy megragadom a mondat poénosabb részét.
A komolyra csak egy apró bólintás a válaszom. Igaz, nekem idő lesz, amíg elalszok a tv mellett, de ennyi belefér. Valószínűleg úgyis a nullával lesz egyenlő, amit alszok mellette, úgyhogy teljesen mindegy.
- De én választok csatornát - nyúlok felé, hogy megkaphassam a távirányítót.
Amint a kezembe kerül, már kapcsolgatni is kezdem. Fogalmam sincs, hány csatornára fizetek elő, de van jó pár, az biztos. Percek múlva még mindig nem jutottam a végére. Nem mintha bármelyik műsor érdekelne, akár egy kicsit is. Ha akarnék se tudnék rá odafigyelni, mivel minden második percben oldalra fordítom a fejem és Josiet nézem. Vajon mennyit bír aludni? Megéri nekem egyáltalán megpróbálni becsukni a szemem?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 22.09.13 20:11

Ennyi beleérző képességem azért még nekem is van, sőt igazából kettőnk közül valahogy az enyém volt mindig is az bizonyos érzelmi intelligencia és a húgomé a tudományos verzió. Nem véletlen, hogy Gis a legtöbb dologban sokkal okosabb volt, többre jutott, én viszont mindent túlságosan erősen élek meg, mint ahogy ezt a jelen példa is tökéletesen mutatja. A húgommal tuti, hogy nem történt volna ilyesmi, ő megtudta volna oldani. A sors fintora, hogy mégis én vagyok most itt, nem pedig ő. Valahogy annyira nem érzem igazságosnak az egészet. A szavaira viszont kicsit kihúzom magam.
- Akkor ennek örülök, én leszek a személyes futárod! - örülök neki, tényleg nagyon örülök, hogy őszinte mosolyt tudok az arcára csalni időnként, az álca helyett, ami annyira szörnyen idegesítő tud lenni. És hát tény, nekem is van egy olyan oldalam, aki még régen voltam, amit megpróbáltak kiölni belőlem, és ami helyett felvettem ez a vad bulizós oldalt, amivel ki tudom szipolyozni magam és elszakadni a régi énemtől, ami túl sok rossz emléket tartogat. A zuhanyon végülis hamar túlesem, és gyorsan be is bújok a takaró alá, mert tényleg nem akarom, hogy lásson. Szerencse, hogy épp háttal áll, így erre nem is kerül sor. Aztán végül csak lejjebb tolom a takarót, hogy a kezem kint legyen, mert igaza van, hogy totál megsülnék csak. Hamarosan ő is visszatér, addigra már megszereztem a távirányítót és esti hírekre sikerült navigálni magam. A többi valahogy nem igazán kötött le, bár a hírek sem, de ez még talán mindig jobb, mint valami vidám sorozat, ami csak arra emlékeztetne, hogy mit veszítettem.
- Pedig azt hittem, hogy van egy titkos szobád, ahol mindenféle cuki dolgot rejtegetsz. - mosolyodom el újra, egy kicsit viccesebbre véve a dolgot. Az a helyzet, hogy most bármi jobb, mint a tény, hogy meg kell próbálnom aludni. Őszintén szólva szinte bármit választanék helyette. Tudom, hogy mi jön majd, átéltem nem egyszer még a legelején, mielőtt altatókat kaptam, hogy aludni tudjak. Iszonyatosan félek tőle, hogy mi lesz, és persze fogalmam sincs Danny hogy fogja tudni kezelni a helyzetet. És mi lesz, ha holnapra mindketten halálosan ki leszünk merülve, mert neki dolgozni kéne, nekem viszont akkor jön majd még mindehhez az elvonási tünetek hada is.
- Jól van, nem gond. - bólintok egy aprót, és át is adom neki a távirányítót, majd egy kicsit lejjebb csúszok, hogy normálisan fekvő helyzetbe kerüljek, ami ugye eddig nem igazán volt meg, amíg tv-t néztem, vagy legalábbis próbálkoztam vele. Egy ideig nézem, ahogy kapcsolgat. Próbálkozom, tényleg próbálom lecsukni a szemem, de folyton kipattan, mintha csak erőltetném, hogy így legyen. Viszont lássuk be, az utóbbi hetekben azért eléggé önpusztító életet éltem, amit a szervezetem is érez, szóval lassan csak azért is elnehezednek a pilláim, és elalszom. Akármennyire is nem akarok, akármennyire is félek attól, ami jönni fog. Mit félek? Rettegek az egésztől! Az álom nem jön azonnal, de lassan szépen közeledik, ez várható volt. Talán egy óra telik el azóta, hogy elaludtam. Az egész annyival kezdődik, hogy mocorogni kezdek, aztán az első elhaló nyöszörgés...
- Apa... ne... - alig hallható suttogással vegyített könyörgés csak. És eldördül az első lövés, majd a vér lassan teríti be a padlót. Nem tudok moccanni képtelen vagyok rá, mint aznap is, egyszerűen nem megy. Aztán a húgom torka, amire már szavak se jönnek ki a torkomon, csak a nyöszörgés marad. A gondolataimba kúszik az a riasztó szempár, az a félelmetes tekintet, aztán előkerül a kés is. Minden túl élénk, a fájdalom, az érintések. Az elején csak játszott, még csak nem is vágott meg, aztán már igen. Nem túl mélyen, de épp eléggé fájdalmasan.
- Ne... kérem... - az a rossz a rémálmokban, hogy néha képtelen vagy felkelni belőlük. Azt mondják, hogy nem halhatsz meg álmodban, előtte mindig felébredsz. Hát az a baj, hogy én nem haltam meg, ezért az ébredés is felettébb nehezen jön el.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please!

Vissza az elejére Go down

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Danny luxus lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához