welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Timur Theodor Volkov
Yesterday at 0:33
Városháza
Logan Whitmore
10.11.17 19:57
Emily & Derick
Emily Hastings
07.11.17 20:14
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (779)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Candice Westmiller
 
Rebekah Walker
 
Lyna Frei
 
Zachary M. Boild
 
Jennifer Ariadne Lively
 
Austin Dawson
 
Logan Whitmore
 
Crystal Haynes
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 22.09.13 22:29

Túl sokáig húzzuk az időt. Kint már javában sötét van. Ilyenkor már aludni szoktam, de most még ott tartok, hogy zuhany. A baj pedig ott kezdődik, hogy jól tudom, még ezután sem lesz itt alvás. Legalábbis elég kevés rá az esély. Apró sikerek vannak, ha úgy vesszük, amiért nem vagyok teljesen pesszimista. Hiszen rávettem, hogy Josiet, hogy ne húzza magára annyira a takarót. Ennek ellenére tudom, hogy pokoli éjszakának nézünk elébe. Ha tényleg annyira rosszul alszik, ha tényleg nem megy neki drogok nélkül... hosszú este lesz. Nagyon hosszú. De előtte még belefér egy kis viccelődés. Talán ezután majd nem fog annyira félni, mint most.
- Ennyire rosszul hazudok? Vagy rátaláltál a titkos szoba bejáratára? - vágok meglepett arcot egy pillanat alatt, majd nem bírom tovább és elnevetem magam, ahogy bemászok én is az ágyba.
Legszívesebben már most kikapcsolnám a tévét és eltenném magam holnapra. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy percek alatt elaludjak, mégis marad bekapcsolva a tv és csak váltogatom a csatornákat. Ha akarnék sem tudnék így aludni. Viszont őt úgy látom, elnyomja az álom. Halványan elmosolyodok és még pár percig váltogatom a csatornákat, majd végül csak lenémítom a készüléket és úgy hagyom. Egy kis fény még nem árt meg. Valami tudományos csatorna, úgyhogy nem nagyon fog az villogni.
De nem sok nyugtom marad. Még igazán mélyen nem is alszom, amikor felébreszt a mocorgás, de nem törődök vele. Ennyi belefér. Amikor viszont már nyöszörögni kezd és meghallom a hangját is, felülök. Aggódva figyelem, majd amikor nem marad abba, magamhoz húzom. Akkor is, ha ez a mozdulat keveredik az álmával és tiltakozni kezd. Szorosan ölelem, félig ül, félig fekszik az ölemben, miközben megnyugtató szavakat suttogok neki. Nem akarom felébreszteni. Jobb, ha legyőzni az álmait és irányítja őket, mintha kirángatom belőlük.
- Küzdj ellene, Szépségem! Rúgd tökön a gazembert. Verd ki a kezéből a kést. Ne engedd, hogy ő győzzön - folytatom a beszédet, de nem tudom, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek. Maximum ha ez sem segít, akkor felébresztem. Majd holnap este megküzd a démonjaival. Vagy holnapután.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 8:55

Azt hiszem akaratlanul is én húzom az időt, beszélgetéssel, kérdésekkel, mert tényleg nehezen szánom rá magam, hogy megpróbáljam. Végülis már hetek óta nem tettem. Az első egy-két éjszaka próbáltak csak rávenni, hogy magamtól aludjak, de akkor is volt bennem fájdalomcsillapító, hiszen a sebek miatt igazából se hason, se háton nem volt valami kellemes az alvás. De úgy se nagyon ment és amikor már két napja alig aludtál a kórházban, amikor gyógyulnod kéne, mégis rászánják magukat a dokik, hogy altatót adjanak, hiszen csak teljesen kimerültem volna, ami nem igazán segíti elő a gyógyulást. Így aztán végkép hiába lettem rendben fizikailag, ha ezt egyáltalán annak vehetjük, lelkileg sikerült tökéletesen szétesnem. Ez pedig a következő hetekben még durvább lett. A viccelődés talán egy kicsit elvonja a figyelmem, pedig már ágyban vagyunk, be van kapcsolva a tv, odakint pedig sötét, tudom, hogy már sokáig nem húzhatom. Örülök neki, hogy ő is benne van a dologban, és annak még inkább, amikor el is neveti magát. Apró előrelépés igaz?
- Hát ezek után tuti, hogy keresni fogom! - teszem még hozzá egy szélesebb mosollyal, de a nevetés most nem megy. Túlságosan bennem van a félsz, túlzottan ideges vagyok, hogy ennyire fel tudjak oldódni. Egy ideig még figyelem, ahogy kapcsolgatja a tv-t, aztán lassan csak elnyom az álom. Sok volt a szervezetemnek az utóbbi hetek önpusztítása és persze a mai nap is, hiszen lássuk be, konkrétan felkészültem a halálra és akárhogy is nézzük most mégis egy sokkal nehezebb és fájdalmasabb útra léptem rá. Nem tudom, hogy végig tudok-e menni rajta. A szemeim végül elnehezülnek és már nem jut el hozzám, amikor leveszi a hangot. Nem kell sok idő, talán egy óra, amennyit az agyam hagy, amíg tényleg kikapcsolt állapotban aludni enged, aztán elkezdődik. Ez ebben a legrosszabb, olyan nagyon valósághű, mintha újra ott lennék és átélném az egészet. A látványt, a fájdalmat, a rettegést, azt a rengeteg vért. Furcsa, mert valahogy a képzelet mindig felnagyítja a dolgokat, már-már olyan, mintha el akarná lepni a szobát a vöröslő folyadék, pedig azért ennyire nem volt durva a valóságban, bár azt hiszem számomra abban a pillanatban igen. Ezt egyszer is bőven elég volt látni, csoda, ha tökéletesen rászoktam a drogokra, hogy nélkülük már nem is tudtam aludni. Normális embertől hogy lehet elvárni, hogy ezt ép elmével kibírja? A kezdeti mozgolódásom és suttogásom nyöszörgésbe torkollik, pedig a fejemben már üvöltök és sikítok, amit akkor sem tettem meg. Talán, ha lett volna erőm, ha meghallják a szomszédban, de mire bármire is képes lettem volna már ugyanúgy ott virított a számon a ragasztószalag, mint a családom többi tagjának. Emlékszem, hogy abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy nekem is végem, de nem így lett, valami sokkal rosszabb történt és most sem marad abba. Egyre erősebb a fájdalom, a félelem, mintha tényleg minden újra megtörténne. Akaratlanul is ellenkezni próbálok, amikor Danny magához húz, túlságosan el vannak most mosódva a határok a valóság és az álom között és egyszerűen nem akar véget érni ez az egész, aztán mégis hirtelen térek magamhoz. Először még azt sem tudom, hol vagyok pontosan, az sem tudatosul bennem, hogy a takarót már rég teljesen lerúgtam magamról, csak hangosan zokogva fúrom bele a fejem Danny mellkasába. Lassan áll csak össze a kép, jut eszembe az előző este, fogom fel, hogy már ébren vagyok.
- Megölte őket... hogy tehet valaki ilyet... mégis hogyan? - tudom én, hogy nincs erre válasz, de most még túl élénken él bennem. Igazából a mai napig is nehéz felfognom, hogy miért kellett ennek megtörténnie. A nővéremet úgyse érdekli igaz? Egyáltalán nem, hidegen hagyja az egész, akkor pedig miért kellett szétzúzni az életemet? Igazából még csak el sem mondtam eddig Danny-nek, hogy mi történt pontosan, a vágásokról tud és Timről és talán a részletekből sejti, hogy kb. mi történt.
- Nem megy nekem Danny, túlságosan élénk az egész. Mintha megint ott lennék, látom őket, a sok vért, érzem a fájdalmat, még most is zsibong a bőröm. Mikor lesz vége? - szipogom, amikor valamelyest már kezd alábbhagyni a testemet rázó zokogás. Én nem tudom, hogy ő hogy volt erre képes, hogy tudta legyőzni a rémálmokat, én egyszerűen képtelennek érzem magam rá. Képtelen vagyok megmoccanni, akár csak felnézni rá, csak kucorgok az ölében, mint egy elveszett kisgyerek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 13:31

Nem bírom ki és belemegyek a játékba. Persze, van nekem egy eldugott szobám, ahol mesekönyvek vannak meg játékok. Naná. Tudom, hogy neki az egész arra szolgál, hogy elterelje a figyelmét, de valahol mélyen én is jól érzem most magam vele. Még azt sem bánom annyira, hogy éjszakáznom kell, mert a tv mellett nem tudok aludni. Valamikor, éjfél után mégiscsak megpróbálkozok vele csakhogy nem sokáig lesz nyugtom. Már a mocorgásra felébredek, a nyöszörgést és a könyörgő szavakat pedig akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha akarnám. Jobb ötlet híján először csak az ölembe húzom őt és próbálom megnyugtatni. Meg sem lepődök, amikor már az érintésem ellen is tiltakozik, de akkor sem engem. Csakhogy a szavaim mit sem érnek. Kissé megkésve jövök, amikor felteszi azt a bizonyos kérdést, hogy ébren van. Nem válaszolok. Felesleges lenne. Főleg azért, mert erre tényleg nincs válasz. Vagy ha mégis, én biztos nem tudom neki megadni.
Szép lassan, a szavaiból és a saját fantáziámat használva kezd összeállni a kép, hogy mi történt vele. Persze úgy lenne a biztos, ha rákérdeznék nála, de nem hiszek abban a baromságban, hogyha beszélsz róla, akkor jobb lesz. Nem attól lesz jobb. De az biztos, hogy attól sem, hogy arról győzi meg magát, hogy neki ez nem megy.
- De. Menni fog, úgyhogy jobb ha leállsz azzal, hogy az ellenkezőjéről győzködöd magad - jelentem ki határozott hangon, mégis egész csendesen.
Arra viszont bármennyire is szeretnék, nem tudok felelni, hogy mikor lesz vége. Már arra sem emlékszem, hogy nálam mennyi időbe telt, mire elmúltak az álmok. Fogalmam sincs, de ő amúgy is más.
- Majd egyszer vége lesz, de ahhoz az kell, hogy most visszafeküdj... - kezdek bele és szándékosan nem fejezem be a mondatot.
Ha hozzátenném, hogy "és visszaaludj", akkor biztos, hogy tiltakozna. Úgyhogy anélkül, hogy ezt közölném vele kicsit mozgolódok, hogy magamhoz ölelve fekhessünk vissza. A saját takarómat osztom meg vele.
- És most, szépségem, csukd be a szemed - kérem, pedig igazán nem szokásom.
Inkább parancsolni szoktam, nem kérni. De ez nem jelenti azt, hogy ebből engedni fogok. Nem azt kérem, hogy most azonnal aludjon vissza. Tudom, hogy az a lehetetlennel egyenlő. Csak annyit akarok, hogy csukja be a szemét és maradjon nyugton.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 14:03

Én is jól érzem most magam vele, de mégse tudok igazán felengedni, akkor is ott marad bennem a gát, amit a tény húz fel, hogy hamarosan aludnom kell, és biztos, hogy nem úszom meg álmok nélkül, mert az agyam egyszerűen nem fogja engedni, hogy így legyen. Be fog kapcsolni és mint egy leállíthatatlan filmet, úgy fogja pörgetni az eseményeket és sejtelmem sincs, hogy mikor lesz majd vége. Az egész egyszerűen szörnyű, már nem is emlékeztem rám pontosan, hogy milyen, hiszen jó ideje volt az utolsó, sikerült azóta teljesen megszabadulnom az álmoktól, még ha ilyen áron is. Most mégis önként vállaltam és ugyanolyan ijesztő az egész, mint régen. Kész csoda, hogy nem hisztérikusan sikítozva térek magamhoz, hanem csak szimplán a zokogás az, ami rázza a testemet. Aztán mégis képes vagyok megnyugodni, amikor rájövök, hogy a karjaiban tart, hogy nem egyedül vagyok, és talán érezhetem, hogy valaki megvéd, még ha nem is fizikálisan, de legalább a gondolataimtól próbál. A kérdésem igazából tényleg csak költői, nem is várok rá választ. Szerintem még maga Tim sem tudna erre felelni, lehet hogy egyszerűen csak élvezte, vagy tényleg azt hitte, hogy számít valamit Jasnek, amit tesz. De én ezt tényleg nem vettem észre rajta, amikor találkoztunk és azóta sem. Képtelen vagyok megmoccanni, úgy kucorgok egészen összehúzva magam, mint egy rettegő kisgyerek és az is vagyok most. Aztán persze egyből jön a megszokott ellenállásom, az, hogy nekem ez nem megy. Tényleg nehéz elhinnem, hogy képes vagyok rá. Soha sem kellett igazán erősnek lennem, tényleg soha életemben. Pocsék dolog, hogy másoknak éveik vannak rá, hogy felnőjenek úgy igazán, nekem egyik pillanatról a másikra kellene.
- Én próbálom... tényleg. - suttogom az elejét, aztán az utolsó szót már normális hangerővel mondom ki, ha nem is kiabálva, hanem halkan, de legalább nem suttogva. Tényleg próbálkozom, csak épp nem megy valami jól. Felpillantok rá, amikor azt mondja, hogy vissza kéne feküdnöm. Tudom én is, ha kialvatlan leszek, akkor még rosszabb lesz az egész, tudom, hogy milyen volt a kórházban, a vége felé már konkrétan szinte behallucináltam a dolgokat ébren is, annyira ki voltam merülve, amikor még nem kaptam altatókat. Csak hát iszonyatosan nehéz erre rávennem magam. Végül csak lassan bólintok egyet, és lejjebb csúszom vele az ágyban, hogy félig a vállán, félig a mellkasán nyugtatva a fejemet helyezkedjek el, átölelve a derekát.
- De úgy újra látom... - mondom halkan. Tényleg így van, most ha csak lecsukom a szemem máris ott van előttem minden. Érezheti a mellkasán, ahogy a szempilláim lecsukódnak, majd újra kinyílnak és ezt még megismétlem párszor. Tudom, hogy igaza van, de mégsem megy. Mintha a szemhéjam egy rohadt vetítővászon lenne, amire azonnal felkerül a rémálmom filmje, ahogy leeresztem a szemem elé. Végül halkan szólalok meg, egész óvatosan, hiszen tudom, hogy nem fog örülni, tudom, hogy nem kéne ezt mondanom, de képtelen vagyok megállni.
- Nincs egy altatód? Semmi komoly, csak... csak egy altató? - nem merek felnézni, megmoccanni sem, tényleg. Még annyira nem tudom, hogy mikor hogy reagál, meddig bírja a tűrőképessége azt, hogy most próbál nekem segíteni. Félek tőle, hogy kiakad, hogy rám fog ripakodni, hogy elszakad nála a cérna, hiszen még kialvatlan is, a mellett, hogy én húzom az idegeit. De muszáj megkérdeznem, és hát lássuk be lesz ez még rosszabb is, amikor ténylegesen jönnek majd az elvonási tünetek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 16:33

Egyetlen szó nélkül veszem tudomásul, amikor az igazán rövid pihenő véget ér. Egész jól tűröm. Egyelőre. Végül is, máskor is voltam már ébren akár huszonnégy órán keresztül is, most sem lesz ez végzetes. Az viszont sokkal jobban aggaszt, amikor minden próbálkozásom ellenére Josie felébred a karjaim között. De nem várhatom el, hogy elsőre megküzdjön az álmaival, nem igaz? Gyerekes baromság lenne ebben hinni. Az egyetlen, ami nem tetszik az az, hogy már most belefog abba a szövegbe, hogy ez neki nem megy. Nem kiabálok vele, de elég határozott a hangom ahhoz, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Az pedig, hogy nem suttogva válaszol már tényleg egész jó jel. Egy pillanatra elmosolyodok és nagy a késztetés arra, hogy mondjuk a feje tetejére adjak egy apró puszit. Még jó, hogy végül nem teszem meg. Akkor borulnának végleg a józan érveim és okaim!
- Egész ügyesem próbálkozol - jegyzem meg végül újabb mosollyal, majd egy félbehagyott mondat után úgy helyezkedek, hogy újra feküdhessünk.
Annyi különbséggel, hogy ő félig rajtam, én pedig átölelem. Nem szorosan, semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak annyira, hogy érezze, nincs egyedül. Csak ezután mondom ki az előbbi mondat lényeges részét, hogy csukja be a szemét. Nem kérem, hogy aludjon, mert az tudom, hogy lehetetlen, de már az is valami, ha nem rettegve néz körül, hogy mikor jelenik meg itt is álmai réme.
- De bármikor, amikor sok lesz, ki tudod majd azonnal nyitni a szemed. Aztán pedig újra becsukod - toldom meg pár szóval a mondandóját, miközben érhetetlen okokból lassan megindul a hátán a kezem.
Csak apró, le és fel mozdulatok, semmi több. Fogalmam sincs, ér-e valamit, de rontani nem igazán tud a helyzeten. Akkor viszont szinte azonnal abbahagyom, amikor felhozza az altatót. Van, persze, hogy van - néha nekem is szükségem van rá, de ezt egy istenért sem vallanám be.
- Talán - válaszolok végül ennyit, nagyon is komoran, de nem mozdulok.
Már így is elég feszült a testem. Egy pillanatra még a levegőt is bent tartom, amíg villámgyorsan átgondolom. Könnyű lenne megadni neki, amit kér. De az megint valamiféle menekülés lenne. Ha minden este kérne és én minden este adnék neki, annak semmi értelme nem lenne. Végül mégis, egy nagy sóhaj kíséretében leengedek és úgy döntök, hogy belefér.
- Csak ma este! Holnap nincs egy szem sem! Érthető? - kérdezem, ahogy elhúzódok tőle és elérem, hogy a szemembe mondja a választ, megértette-e.
Lehet, hogy egy kicsit keményebben és talán idegesebben is hangoztak a szavaim, mint szerettem volna, de mellettem sem volt ott senki, aki kedveskedően suttogott volna a fülembe meg hasonlók. Csak segítségnek vagyok itt és nem azért, hogy állandóan az engedelmes barátot játsszam. Úgyhogy most szépen egymaga marad az ágyban, amíg én kihuzigálom az éjjeliszekrény fiókjait. Régen használtam és fogalmam sincs, melyik rekeszbe tettem. Végül megtalálom a kis műanyag üveget. Nincs rajta se címke, se semmi. De én tudom, mi van benne. Nem a legerősebb, de mégis hatásos altató. Egyetlen szemet veszek ki és adom oda neki. Ha vizet kér mellé, akkor saját magának kell kimásznia az ágyból. Nem is lenne olyan rossz, ha erre kényszerülne. Így legalább idővel rájönne, hogy előttem nem kell sem takargatnia, sem szégyellnie a testét borító hegeket.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 17:04

Na igen, azt hiszem az tényleg nem várható el, hogy első alkalommal már minden szuperül menjen, főleg az én esetemben, amikor eddig se ment semmi jól, sőt kifejezetten nagyon pocsékul ment minden. Már az is nagy dolog, hogy azt vállalom, hogy megpróbálom, és hogy nem léptem le tőle, hogy keressek valaki mást, aki segít és ténylegesen eltesz láb alól. Igazából nem is várok el tőle nagy dolgokat, már így is elég sokat tett és magához képes igazán jól viseli ezt az egészet, mégha vannak apróságok, amik egy kicsit elveszik a kedvem, mint amikor nem ölelt vissza. Elmosolyodom a dicséret hallatán és hozzá bújok, amikor megint fekvő helyzetbe kerülünk. A szívdobogás egyszerűen megnyugtat, és ha nem is vagyok képes aludni, azért megpróbálom lecsukni a szemem. Pillanatokra sikerül csupán, tovább nem, hiszen minden alkalommal előjönnek azok a rémes képek.
- Tudom... de úgy félek, hogy mi van, ha már ébren is látni fogom. - hülyeség igaz? De valahogy félek tőle, hogy ha túl sokat látom, akkor beleég a gondolataimba és nem tudok elvonatkoztatni tőle. Persze ez totál lehetetlen, hiszen ha nyitva a szemem, akkor a szobát látom, de a félelem sok esetben irreális is lehet igaz? Halkan sóhajtok egyet, amikor a keze lassan megindul a hátamon. Fel és le, nyugtatólag, ami most határozottan jót tesz. El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi is képes lehet az eddigi találkozásaink során semmi ilyesmit nem mutatott. Talán így sikerül néha egy kicsit hosszabban lecsukni a szemem, de nem merek aludni, és ilyenkor is előjönnek a szörnyű képek, az a riasztó szempár, így végül bár nem moccanok meg, de mégis felteszek egy kérdést. Félek tőle, hogy kiakad, vagy ideges lesz miatta, hogy ilyesmi felmerült bennem, de úgy érzem, hogy nem tudok hirtelen ilyen nagyot lépni előre. Kicsikkel haladok, és ez most így első estére túl sok nekem, arról nem is beszélve, ami holnap vár rám, amikor már teljesen ürülni kezd a szervezetemből a drog.
- Talán? - kérdezek vissza óvatosan, de még mindig nem merek megmoccanni, főleg hogy érzem mennyire meg van feszülve. Aztán végül mégis csak megmoccan, én pedig felülök az ágyban és határozottan bólintok a szavai hallatán.
- Igen, csak ma! Köszönöm... - teszem még hozzá halkan, de nem suttogva! Tényleg haladok ám, csak a saját tempómban, ami hát nem valami gyors. Figyelem, ahogy feláll és keresgélni kezd. Igazából meglep, hogy van ilyesmije, de nem kérdezek rá, hogy miért. Talán ős is szedett ilyesmit régen? Ezek szerint biztosan, díszből nem tartana magánál altatót. Bár ha nem tudja hol van, akkor biztosan régóta nem volt már szüksége rág igaz? Végül kinyitom a tenyerem, hogy beleejthesse az apró pirulát. Víz... víz az kéne. Igazából valahogy sosem voltam jó abban, hogy folyadék nélkül nyeljem el a dolgokat, szóval most sem tudom rászánni magam. Kibújok hát a takaró alól, és igyekszem kizárni a tényt, hogy a póló mennyire zavaróan rövid. Na nem a lábam látványát féltem tőle, de ezt ő is nagyon jól tudja. Óvatos léptekkel haladok a konyha felé. Legutóbb megmutatta hol van, bár akkor egyáltalán nem használtam ki, mert a reggeli a padlón végezte. Keresek egy poharat, és már akkor térek vissza, amikor a kis pirulát sikeresen lejuttattam a gyomromba. Visszabújok a takaró alá, visszafelé jövet akaratlanul is az arcát nézem, hiszen tüzetesen láthatta a hegeket mindenhol a lábamon.
- Szabad megint? - fordulok aztán felé, kicsit közelebb helyezkedve, hogy átölelne-e, hogy odabújhatok-e hozzá. Az altató mostmár hatni fog és segíteni, hogy elaludjak, de akkor is könnyebb lenne, ha közben hallhatnám a szívverését, és érezném a bőre illatát. Egyszerűen megnyugtatóbb.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 17:50

Különös érzés átadni magam a megérzéseimnek. Nem gondolom egy szinte egyetlen tettem vagy szavam sem. Csak teszem, amit hirtelen jónak látok. Ezért is dicsérem még valami kezdetleges mondattal. Nem lepek meg senkit azzal, hogyha azt mondom, ilyesmit sem szokásom csinálni. Ahogy nem szoktam csak úgy önszántamból, hátsó szándék nélkül magamhoz húzni valakit és megnyugtatásként a hátát simogatni. Most mégis megteszem egy pillanatnyi habozás nélkül.
- Ez baromság - jelentem ki határozottan, mégsem bántó vagy ideges hangon. - Nem fogod látni, ha ébren vagy.
Egész magabiztosan mondom, de a valóság az, hogy most az egyszer tényleg hazudok neki. Láthatja ébren is. Hiszen én is állandóan vért láttam, hiába voltam ébren és teljesen észnél. Még ma is vöröslik minden a szemem előtt, hogyha feljön a szó anyáról és arról a napról. Annyi a különbség, hogy én csak képzelem. Az ő mumusa viszont tényleg ott állhat előtte. De azt hiszem, ezt nem most kellene megbeszélnem vele. Ráérünk ezzel később is foglalkozni. Főleg, mert most rajtam a sor, hogy meghozzak egy döntést. Ezért is felelek neki elég bizonytalanul. Abban az egy talán szóban benne van a teljes mondat. "Van, de nem hiszem, hogy adok". Igaz, nem kerülne semmibe. Könnyedén adhatnék neki egy szem altatót, de egyszer úgyis anélkül kell aludnia. Viszont nem muszáj már ma - jutok végül erre az álláspontra és ráveszem magam, hogy kikeressem neki. Egy szemet nyújtok felé. Csak egyetlen egyet, miután biztosít arról, hogy megértette, hogy ma kap és holnap nem. Ha jól sejtem persze ez akkor már nem megy majd ilyen könnyen. Holnap este még jobban fog könyörögni a következő szemért. De bármilyenek is a kilátások, mégis csak elmosolyodok. Ezerszer jobban tetszik, hogy már bármilyen halkan is, de azért határozottan beszél. Haladás. Ahogy az is, hogy nem kell hangosan kimondanom, menjen vízért, ha szüksége van rá. El akarom érni, hogy ne szégyellje a hegeket. Újabb apró mosoly, amikor kimászik az ágyból és elindul a konyha felé. Mikor visszatér, egy apró megjegyzést sem teszek a hegekre. Sőt, mintha ott sem lennének. Látom őket, de nem megbámulom.
- Gyere - engedek neki gondolkodás nélkül és hagyom, hogy újra befészkelje magát.
- Szemeket becsukni - adom ki az utasítást komoly hangon, de mosolyogva.
Még én is engedelmeskedek a saját hangomnak és tényleg próbálok aludni. Vagyis valami olyasmi. Bár van egy olyan érzésem, hogy részemről csak akkor lesz alvás, miután már megbizonyosodtam arról, hogy ő is elaludt. Remélhetőleg most már csak reggel ébredünk. Valamennyire legalább kipihenve. De addig is, újra lassan simogatni kezdem a hátát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 20:35

Tudom én, hogy semmi értelme annak, amit mondok, és a szavaival meg is erősít ebben, bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha esetleg bejönnek az elvonási tünetek, akkor nem fog-e tényleg bekövetkezni ilyesmi, nem fogok-e hallucinálni, vagy valami. Arról már nem is beszélve, hogy az én rémálmom egy valós személy, akit ténylegesen bármikor láthatok, ha megint elkap és félek tőle, hogy ez így lesz, mert bárhol képes megtalálni.
- Maximum, ha... megtalál. - teszem hozzá halkan. Hát igen ettől enyhén szólva is rettegek, de most nem szabad erre gondolni igaz? Ő nem csak a rémálmaimban szerepel, hanem úgy általában egy létező személyről van szó. Bárcsak végre megoldanák Jas-zel egymás között a dolgaikat és nem lennék én abban a rohadt célkeresztben. Vajon be fog következni ez valaha is? Vagy ha igen, akkor rólam vajon leszállnak? Tényleg próbálom utána lecsukni a szemem, de nem megy az, hogy csendben maradjak és nyugodtan várva, hogy elaludjak majd. A végén mégis csak megkérdezem tőle, amit akarok, bár csendben is óvatosan, mert nem akarom hogy kiakadjon, vagy nagyon felidegesítsem. Úgy fest, hogy végül még sem ez történik, hanem kapaszkodhatok egy apró talánba, bár nem tudom, hogy mitől függ, hogy ez esetleg igenné változzon. Végül mégis beleegyezik egyetlen feltétellel és én persze, hogy rávágom az igent. Így is gondolom, de hogy holnap is így lesz-e? Nem hiszem, akkor már nem lesz ilyen könnyű dolga, de az a holnapra tartozik igaz? Nem kell előre gondolni, azzal most senki se járna jól. Megkapom végül és bár kissé bizonytalanul, de elindulok a konyha felé kibújva a takaró alól, hogy vizet töltsek és bevegyem a gyógyszert. Mégis figyelem az arcát, amikor visszajövök, de nem látok rajta semmit, amit már olyan sokakon amióta lezajlott az a szörnyű este. Megeresztek egy mosolyt, aztán óvatosan megkérdezem, hogy odabújhatok-e hozzá. Úgy sokkal könnyebb lenne, az altató mellett is.
- Köszönöm! - mondom halkan csak úgy magam elé. Igazából nem csak azt köszönöm meg ezzel, hogy most ide bújhatok, hanem úgy általában az egész estét. Rendben még csak pár óráról volt szó, ez még nem olyan nagy teljesítmény, de szerintem akkor is nagy dolog és jól kezeli a helyzetet, határozottan jól.
- Igenis! - emelem meg egy kicsit a fejem és pillantok rá egy mosollyal, aztán vissza is bújok, feljebb húzva kicsit a takarót magunkra. Így könnyebb lesz és menni fog, az altató meggátolja a képeket, és hagy álmok nélkül is aludni. Kell is ez, hiszen holnap iszonyú nap lesz, és ki tudja még meddig. Őszintén szólva halvány sejtésem sincs róla, hogy milyen ez az egész, milyen leszokni valamiről, főleg így konkrét orvosi segítség nélkül. De akkor sem bírnám, ha bezárnának valahova, és ott kéne szenvednem egyedül. Végül aztán tényleg lecsukom a szemem és sikeresen csak valamikor reggel ébredek fel. Egészen kipihenten végeredményében, annak ellenére, hogy azért nem aludtam olyan veszélyesen sokat. Persze ekkorra már nem mellette vagyok közvetlenül, mégis csak mocorog éjszaka az ember, úgy elzsibbadtunk volna, a saját oldalamon, hason fekve, a takaró valahol a derekamnál. Mindig is sokat mozogtam álmomban régen is. Álmosan pislogok, hunyorogva nézek az ablak felé, és pillantok Danny oldalára, hogy alszik-e még. Úgy látom, hogy igen, a szeme legalábbis csukva. Nem moccanok meg, egyszerűen csak nézem, és próbálok nem figyelni arra az aprócska tényre, hogy a kezem leheletnyit remeg
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 21:08

Elég hamar rájön, hogy a szavaim végül is hazugságon alapulnak. Nem ígérhetem meg neki, hogy nem fogja viszont látni a mumust ébren. Mégis megpróbáltam és most, hogy rávilágít a valóságra, nem tudok mit mondani. Felesleges lenne ragaszkodnom a hazugsághoz így inkább hallgatok. Talán annyi a különbség, hogy egy leheletnyit szorosabban ölelem, de semmi több. Nem ígérem neki, hogy majd én megvédem, mert tudom, hogy nem fogom. Még nem döntöttem el, hogy ebbe a részbe mennyire keverem bele magam. De nem is most fogom ezt kigondolni.
Az elhangzó kéréssel viszont kénytelen vagyok most foglalkozni. Nem tagadom le azonnal, hogy van altatóm, de nem is akarok először adni neki. Végül csak megkapja. Persze neki kell rászánnia magát és kimennie vízért, amit meg is tesz. Újabb lépések előre a siker felé. Mikor visszajön, nem teszek egyetlen megjegyzést sem. Csak nézek rá és még véletlen sem bámulom a hegeket. Amúgy sincs mit nézni rajtuk. Vannak és kész. Látom, hogy elmosolyodik, majd az újabb kérésének gondolkodás nélkül engedek. Hagyom, hogy hozzám bújjon, majd végre valamivel határozottabb hangon szólalok meg. Nagy mosolyra húzódik a szám a válasza hallatán és csak remélni tudom, hogy most már tényleg aludhatunk. Az altató ellenére nem vagyok biztos semmiben. Mégis úgy tűnik, hogy a maradék pár órában megpróbálhatjuk kipihenni magunkat.
Szinte percek kellenek ahhoz, hogy elaludjak. Nem kicsit vagyok fáradt. Az egész nap sokkal hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. De reménykedek abban, hogy az a pár óra elég lesz. Valamikor reggel arra ébredek, hogy veszett hangon szólal meg a telefonom. Csukott szemmel tapogatózok a készülék után, majd felveszem, hogy végre megszűnjön a zaj. Nem éppen kedvesen szólok bele. A hangomból nem hallani, hogy most ébredtem. Miközben az én drága, üresfejű biztonsági őröm valami lopásról beszél, kinyitom a szemem. Nagy hangon kiabálok a telefonba, de amikor oldalra nézek, egy pillanatra elhallgatok. Még csak ekkor rémlik fel, hogy nem éppen szokványos este volt a tegnapi és nem egy bárban felszedett nő fekszik mellettem. Se egy mosoly, se más Josiera, csak lerántom magamról a takarót, ami rohadtul nem akar engedni. Félig én fekszek rajta, félig ő. Kikelek az ágyból és a fürdőszoba felé indulok, majd bevágom az ajtót. Ennek ellenére is biztos vagyok abban, hogy hallani a hangomat.
- ... bemegyek - hangzik el végül az utolsó szó részemről és kinyomom a telefont.
Nagy levegőt veszek, miközben a készüléket ledobva az egyik halom ruhára a tükörbe bámulom magam. Talán egy perc is eltelik így csendben, majd megnyugszok. Nem jött jól ez az egész balhé most. B*szottul nem volt rá szükségem. De összekapom magam és kilépek a fürdőszobából. Most már nem csapkodom az ajtót.
- 'Reggelt, Szépségem! - mosolyodok el, de az egész nem sikerül úgy, ahogy szeretném.
Nem, nem vele van bajom. Még az alváshiányra sem fogom az idegességem. Egyértelműen ez az üresfejű majom az oka! Miért nem tud jobban figyelni? Miért nem tudnak egy rohadt estét sem végigcsinálni nélkülem?
- Sietősre kellene fogni - túrok az alvás alatt összekócolódott hajamba. - Bejössz velem? Majd... elfoglalod magad valamivel, vagy mit tudom én.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 21:30

Nem is várom el tőle, hogy megvédjem Timtől. Ő egy bűnöző, egy állati veszélyes alak, eszem ágában sem lenne ilyesmit elvárni tőle, sőt határozottan nem is szeretném, hogy belekeveredjen, vagy baja essen. Valahogy most, legalábbis ebben a pillanatban, ezen az estén úgy érzem, hogy ő az egyetlen ember, akire lelkileg támaszkodhatok, vagy legalábbis valami olyasmi, és ezt nem szeretném azzal elrontani, hogy bajba kerül. Végül aztán csak sikerül elaludni, és ahhoz képest, amint amire mindketten számítottunk eredetileg viszonylag értelmesen alakul az éjszaka további része, hála az altatónak. De hogy holnap mi lesz majd? Az már egy igen remek kérdés. Akkor már nem fog rábólintani, ha kérem, és sejtelmem sincs, hogy akkor mit csinálok majd. Vagy egyáltalán holnap. Csendben ébredek fel, sikítozás és rémálmok nélkül és pár pillanatig csak nézem, ahogy még alszik, aztán hirtelen csendül meg a telefon, veszettül hangosan, ami így reggel még ötször olyan hangosnak is tűnik, mint normális esetben. Konkrétan összerezzenek a hirtelen csörrenés hallatára, és végképp lefagyok, amikor Danny szinte kiabál a telefonba. Vagy rossz hír, vagy csak kiakadt, mert valaki olyan hívta fel, akinek nem kellett volna. Fogalmam sincs, de attól még nem kellemes ezt hallani. Aztán oldalra néz, azt hiszem most fogja fel, hogy én vagyok itt, vagy hogy egyáltalán van itt valaki. Elhúzom a szám, amikor már eltűnik a fürdőszobában, hiszen ahogy rám nézett... persze tudom én, hogy biztos a telefonhívás miatt, de akkor is rossz dolog, hogy megint az az álarc van rajta, amit kifelé mutat mindenkinek. Őszintén szólva rémálmok ide, vagy oda, szívesen visszatekerném az idő kerekét. Amit mondd az viszont határozottan rosszul hangzik. Ha ő bemegy, akkor velem mi lesz? Itt egyedül? Vagy... vagy hogyan? És hát ruhám sincs ugye, csak amiben tegnap jöttem. Feltornászom magam és felülök az ágyban. egyszerűen csak törökülésben, és az ölemben próbálom tartva a kezemet erőltetni, hogy alábbhagyjon valahogy a remegés, de nem igazán akar. Tudom, sejtem, hogy ez ennél sokkal rosszabb is lesz.
- Jó reggelt! - köszönök én is neki, amikor előkerül a fürdőből, egy apró félmosollyal, hiszen az övé sem volt őszinte, ezt még a hülye is láthatta rajta. - Valami baj van igaz? - de már amikor felteszem a kérdést tudom, hogy butaság. Hát persze, hogy baj van, és biztos nem az lesz most az első dolga, hogy elmesélje nekem, hogy ki húzta fel annyira.
- Attól félek, hogy zavarnálak csak, ne várjalak meg itt? Tudod nincs egy cuccom se. - pillantok rá óvatosan. Őszintén nem akarok egyedül maradni, tényleg nem, de félek, hogy bent az irodájában ideges lenne, felvenné az álarcát és velem is kiabálna, ha zavarnám. És tuti, hogy zavarnám, mert már most elkezdett remegni a kezem és ez még csak a jéghegy csúcsa. Arról pedig ugye nem beszélve, hogy az egyetlen ruhám a tegnapi, és még csak tiszta fehérneműm sincs, ami pedig azért eléggé kéne. Hát lássuk be, ez a telefon tuti, hogy nem épp jó időpontra lett időzítve.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 23.09.13 22:46

Igazán nem tudom eldönteni, hogy most kialudtam magam, vagy csak felébresztett és észhez térített ez a telefonhívás. Az biztos, hogy elég ideges vagyok ahhoz, hogy ne törődjek olyasmivel, mint álmosság vagy kialvatlanság. Hiába teszem le a telefont egy nagy adag kiabálás után, még ezután is szükségem van egy kis időre. Attól, hogy nem beszélek azzal a tökfejjel, még a gondok ott vannak. Fogalmam sincs, mi ez az egész, de az biztos, hogy az a barom repülni fog, ha kiderül, hogy ő a hibás. Addig viszont muszáj legalább egy kicsit megnyugodnom. Amíg ez nem következik be, a tükörben nézem a saját arcom, végül rászánom magam, hogy kimenjek és szembenézzek a másik nagy gondommal. Josie. Nem mondom, hogy mindent megbántam, amit tegnap mondtam vagy felajánlottam, de most határozottan tehet, hogy itt van. Mégsem mondom ezt egy szóval sem. Sőt, még egy mosollyal is megpróbálkozok. Nem az igazi, de remélem arra elég, hogy meggyőzzem, nem rá haragszok most.
- Van hát! Azok a szerencsétlenek semmit nem tudnak rendben tartani nélkülem! - vágok rá a kelleténél idegesebben, majd újra a hajamba túrok.
Nagyon úgy tűnik, hogy mégsem sikerült annyira megnyugodni, mint szerettem volna. Vágok egy alig látható grimaszt, ami csakis magamnak szól és a sikertelenségnek, amiért nem nyugodtam le, hiába akartam.
- Nem. Fogalmam sincs, mikor jövök. Most nem csak beugrok tíz percre. Jössz velem - jelentem ki és még ha eddig hajlandó is lettem volna megfontolni valami javaslatot, most már nem.
- Öltözz és megyünk - mondom, ahogy végre rá emelem a tekintetem.
Már épp indulnék, hogy én is rendbe szedjem magam, amikor is megtorpanok. Csak ekkor tudatosul bennem az utoljára elhangzott mondata. Lassan eszembe jutnak a részletek. Semmit nem hozott magával és tegnap éjszaka nem fuvaroztam haza, hogy összepakolja a ruháit. A fürdőszobában a ruháskosár üres. Pár napja ürítettem.
- Vagyis... a rohadt életbe! - káromkodom végül el magam, majd újra felé fordulok.
Végül is, már hiába rohanok, nem lesz jobb semmit - állapítom meg magamban és amíg kigondolom, most már tiszta fejjel, hogy mi legyen, leülök az ágy szélére.
- Nyújtsd ide kezed! - parancsolok rá.
Szeretném látni, hogy mennyire remeg. Nem vagyok benne biztos, hogyha egyedül hagyom, nem nyúl droghoz. Rá azért csak nem zárhatom a lakásajtót egész napra. Vagy mégis?
- Maradni akarsz? Megleszel? - kérdezem nyugodt hangon, de határozottan. - Vagy beugorjunk a dolgaidért és jössz velem? - adom meg minden eddigi gondolatom ellenére neki a választás jogát.
Remélhetőleg nem órákon át hezitál. Bármennyire is ráérek már igazából, annyira nem vagyok nyugodt, hogy itt dekkoljak és várjam a válaszát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 8:37

Csoda, hogy féltem a reggeltől? Nem csak a fizikai dolgok miatt, hanem szimplán tudtam, hogy az a maszk vissza fog kerülni, ha nem is azonnal, vagy nem is örökre, de akkor is. Kicsit sokkol, hogy máris megtörténik, amikor kiabálva megy ki a telefonnal és olyan érzéketlenül néz rám, hogy az már szinte fáj. Feljebb tornászom magam és várok, amíg végre leteszi a telefont. Eltelik egy kis idő, mire megint előkerül, fogalmam sincs, hogy mit csinálhat bent, csak azt remélem, hogy nem épp azon gondolkodik, hogy hülyeség volt részéről itt tartani engem, és jobb lett volna, ha elküld. Konkrétan mire visszajön már majdnem görcsben van a gyomrom, de végül mégis megjelenik egy nem túl tökéletes mosoly az arcán. Próbálkozik azért és ez jó. Igyekszem én is viszonozni, remegő kezemet az ölemben tartva, mert hát lássuk be... ez várható volt reggelre, és még csak a kezdet. Óvatosan kérdezek, pedig tudom, hogy butaság, hiszen látszik rajta, hogy mennyire ideges.
- Sajnálom. - mondom halkan. Tényleg rossz lehet, hogy minden rá hárul, és erre még én is itt vagyok neki gondnak, de akkor sem tudom visszafogni azt a félszt, ami akkor van bennem, ha valaki ilyen nagyon ideges a környezetemben. Mostanában túl sok ilyen helyzettel volt dolgom, kezdve a nővéremtől, mindenféle veszélyes fickókig. Megpróbálom óvatosan felvetni neki az ötletet, hogy itt maradhatnék. Valahogy majd csak megleszek. Még nem tudom, hogy de nem akarok láb alatt lenni, attól csak még idegesebb lenne. De olyan határozottan válaszol, hogy mennem kell, hogy tényleg nem is merek ellenkezni. Mégsem moccanok meg és mászom ki az ágyból, hiszen úgy fest nem jutott el hozzá az, amit mondtam.
- De Danny, a ruháim... - próbálkozom megint óvatosan, hiszen már meg is fordult, hogy elinduljon öltözni, de nekem nincs mibe. Csak a tegnapi cuccaim vannak meg, amit még csak-csak fel lehet venni, de az már elég kényelmetlen lenne, hogy váltás fehérneműm sincs. Újabb káromkodás, ami végképp megerősíti bennem azt, hogy jelen helyzetben nem akarok vele menni. Nagyot nyelek, amikor leül az ágyra és felé nyújtom a kezem, amikor kéri. Igazából próbálok koncentrálni, hogy abbamaradjon a remegés, de nem nagyon lehet ezt irányítani. Nem annyira vészes, de ha jól sejtem órák, vagy talán csak rövid idő kérdése, hogy erősödjön. Végül nekem adja a választás lehetőségét, ami jó, ennek határozottan örülök.
- Maradok. Nem lesz baj. Majd... bezárod az ajtót, vagy valami. Nem akarlak zavarni, biztos sok lesz a dolgod és... tudod csak láb alatt lennék. - nem hiszem, hogy ezt akarja, tényleg nem. Azt pedig nem merem nyíltan kimondani, hogy nem akarok azzal a másik arcával túl sokat együtt lenni, attól félek. Nem azért, mert fizikailag bánthat, hanem mert lelkileg, mert olyasmit vághat a fejemhez idegességében, amit nem akarok hallani, akár azt is, hogy hülyeség volt a részéről az egész tegnap este és minden, amit tett értem. Összetörnék tőle, nagyon durván, pedig már így is darabjaimra hullottam az utóbbi időben.
- Menj nyugodtan, tényleg! - teszem még hozzá egy apró mosollyal. Egyáltalán nem vagyok biztos magamban, de akkor is így a jobb. A két rossz lehetőség közül választom a kevésbé rosszat és ennyi.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 11:53

Mondhatni, rosszabbul nem is igazán indulhatott volna a reggel. Nem hiányzott az ébresztő, nem hiányzott ez a telefon. Annak ellenére, hogy próbálok megnyugodni, mégis ideges vagyok, amikor meg kell szólalni. Tudom én is és talán aggódnom kellene amiatt, hogy a haragom Josien vezetem le. De ez nem történik meg. Azon kívül, hogy a kelleténél hangosabban beszélek - bár azért nem kiabálva -, nem teszek vagy mondok semmi rosszat.
- Nem te tehetsz róla, nem kell sajnálni - mondom reflexből teljesen átlagos hangerőn, majd szinte azonnal vissza is váltok.
Indulni kellene. Indulni, indulni, hogy leszedhessen valamelyik baromnak a fejét. Csak ez jár a fejemben és az is későn jut el a tudatomig, hogy nem jöhet velem, mert nincs mit felvennie. Akaratom ellenére is kicsúszik a káromkodás, majd leülök az ágyra. Kezdem magamban fontolgatni, hogy mégis itt kellene hagynom, de nem igazán akarom. Vagyis akarom, mert könnyebb lenne, de akkor mi van a tegnapival? Azzal, hogy mellette leszek és segítek neki? De rohadt nehéz, ha az ember saját magával vitázik! Végül, miután láttam a remegő kezét egy pillanatra megfogom, majd lenyomom az ágyra. Megtudtam, amit akartam. Azt hiszem azon lepődtem volna meg, ha nem remeg a keze. Bár bevallom, rosszabbra számítottam. Úgyhogy megadom neki a választás lehetőségét.
- Ne az én szempontomból nézd a helyzetet. A saját érdekeid tartsd szem előtt. Azt, hogy neked mi a jó. Mindig - közlöm vele, amolyan alapszabályként.
Ha lenne most időm és egy kicsivel jobb kedvben lennék biztos, hogy felnevetnék a gondolaton. Szabályokat állítok fel neki a túléléshez. Mint valami idióta filmben, ahol a két főhős a dzsungelbe kerül és ilyen okosságok kellenek a túlélésükhöz. Csakhogy a dzsungelben nincs munka, itt viszont van és veszettül szeretnék már bent lenni. Úgyhogy egy apró bólintással fogadom el a választását és már kapom is ki a ruháimat. Nem vonulok el meg semmi. Minek? Percek alatt kész vagyok, majd mielőtt indulnék még megtorpanok.
- Nincs altató - kezdek a felsorolást és egy pillanatnyi gondolkodás után magamhoz is kapom a kis üveget - bezárom az ajtót és jó lenne ha nem törnél össze mindent. Ha éhes vagy, rámold ki a hűtőt vagy valami. Találd fel magad - bővítem az ideiglenes szabályokat pár ponttal, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve még visszalépek hozzá és kap egy puszit.
Szigorúan az arcára és csak egy aprót. Aztán lakás- és kocsikulcs az ajtó mellől és amint kattan a zár, már ott sem vagyok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 16:11

Igen, sokkal jobb lett volna, ha nyugisan indul a reggel és ha tényleg itt tud maradni, de mégse várhatom el, hogy felrúgja hirtelen az egész életét miattam. Már az is nagy dolog, amit eddig tett, szóval próbálom kezelni a helyzetet és nem nagyon fancsali képet vágni, amikor kiabál a telefonba és rám is olyan nagyon érzéketlen pillantást vet. Tudom én, hogy nem az én hibám, csak hát valamit muszáj mondani, ha a másik ilyen idegesen áll ott előtted. Nem hiszem, hogy azzal javítanék a helyzeten, ha teszem azt odalépnék hozzá és megölelném, az legutóbb se jött be igazán jól a fürdőszobában. Lehet, hogy csak még feszélyezettebben érezné magát tőle. Megmutatom neki a kezem, és bármennyire is próbálok arra koncentrálni a remegés nem marad abba. Igazából mennék én vele, tényleg, csak hát tartok attól, hogy milyen lesz az irodájában, mennyire lesz bepöccenve, vagy ilyesmi. Azt igazán nem akarom, hogy rajtam vezesse le az idegességét, vagy még én is jobban kiborítsam ott.
- De ez... ez butaság. Nem vagyok ilyen önző. - biggyesztem le a szám egy halk válasz után. Eszem ágában sincs csak magamra gondolni és csak a saját érdekeimet szem előtt tartani, bár át vitt értelemben most is ezt teszem, nem csak miatta nem megyek vele. De akkor se mondjon nekem ilyet, ezt nem fogom tudni betartani ebben biztos vagyok. Aztán már öltözik is, én pedig addig is ülve maradok az ágyán, és gondolkodom, hogy mit fogok vajon csinálni itt napközben? Nézzek tv-t, vagy... oké itt ki is merültek az ötleteim, sejtelmem sincs, hogy mi a fenét fogok kezdeni magammal. A hangja ránt vissza a valóságba. Jó, azért annak nem örülök, hogy az altatót elviszi, de csak bólintok. Mintha lenne választásom.
- Jól van, igyekezni fogok, biztos találok majd valami kaját, meg majd nézek tv-t. - pillantok rá, aztán tényleg meglepődöm, amikor visszalép és ad egy puszit. Őszintén szólva annyira letaglóz a dolog, hogy még az se jut eszembe, hogy esetleg viszonozni kéne, addigra már az ajtónál van. - Azért szép napot! - bököm ki még, de már abban sem vagyok biztos, hogy hallja, mert egy pillanat múlva csukódik is az ajtó és kattan a zár. Oké, akkor most szépen találjuk ki, hogy mihez is kezdjek magammal a mai napon. Azt sem tudom, hogy mikor jön, délután, vagy csak este? Elhúzom a szám, hiszen még ezt se tisztáztuk igazán. Mondjuk nem is kell nekem beszámolnia, miért várnám el? Bizonytalanul dobom hátra magam az ágyon és pár pillanatig csak bámulom a plafont. A kezem remegése persze nem igazán akar abbamaradni, de próbálom ezt a tényt egyelőre kizárni a tudatomból, hátha sikerül. Bár persze ez az egész koránt sem ennyire egyszerű...

Sikerül kb. egy órán át elfoglalnom magam azzal, hogy kapcsolgatom a tv-t. Nem sok értelmes adás van a korai időpontra való tekintettel. Aztán áttérek arra, hogy kicsit körülnézzek nála. Na nem fogom felforgatni a lakást, meg kihúzogatni a fiókokat, de kicsit azért körbepillogok, a szekrények terén, van-e valami érdekes, valami film, amit nézhetek, vagy újság, ami nem pénzügyekkel kapcsolatos, bármi, amivel le tudom kötni magam kicsit. Aztán végül a ruháimhoz keresek valamit, csak van egy mosógépe nem? Ha meg nincs, hát akkor valamelyest ki lehet öblíteni a dolgokat a csapban is, ha szükség lenne rájuk, akkor fogjuk rá, valamelyest használható állapotba kerülnek, mire megszáradnak. Egész jól sikerül elhúznom az időt, közben még a hűtőből is sikeresen magamhoz veszek egy kis reggelit.
A gondok ott kezdődnek, amikor már nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, a kezem remegését, és amikor ez már fokozódni kezd és egy leheletnyi hidegrázás is kapcsolódik mellé. Újra visszabújok hát az ágyba, és marad a tv kapcsolgatása és nézése, de az egész kezd egyre rosszabb lenni, az enyhe fejfájással még megfűszerezve. Bizonytalanul pillantok a táskám felé. Talán... úgy jobb lesz. Mi lenne, ha fokozatosan menne ez az egész? Nem kell csak úgy hirtelen egyik pillanatról a másikra leállni. Az úgy nagyon nehéz! Pocsékul vagyok, így a kutakodás helyett egyszerűen a földre borítom a táskám tartamát, miután én is lecsúsztam oda az ágyról. És meg van! Egy kis zacskó van nálam, afféle tartalék, meg azt hiszem régebbről keveredett el a többi cucc között. Nem egyszerű remegő kézzel normális csíkokban elhelyezni a fehér port, de a szükség most elég erősen tombol bennem, így végül sikerül megoldani. Amikor végre bennem van, hátradőlök az ágyon, ahová visszaültem közben és várok. Nem kell sok, szinte azonnal enyhülnek a tünetek, és kezd minden olyan kellemesen kótyagossá válni. Így már sokkal jobban fog telni a délután biztos vagyok benne. Egy kis zene, amire táncolhatok, szó szerint kipakolok mindent a hűtőből, és sikeresen magamba tömök mindenféle baromságot, amik cseppet sem illenek egymáshoz. Mondjuk úgy, hogy jól szórakozom, de Danny állatira ki fog akadni, ha megjön. Érdekel? Nem, ez most fel sem merül bennem. Aztán kiszúrok valamit a konyhaszekrény tetején. Nem is tudom mi az, de megcsillan rajta a fény, és azonnal rákattanok, mint valami buta szarka. A kezdeti nyújtózkodás után végül egy széket pakolok oda, és úgy mászok fel a konyhapultra, hogy elérjem. Valami nagy üveg tál, halálosan poros, ki tudja, hogy mióta van ott. Biztos jó ideje. Csak az a nagy helyzet, hogy beállva nem épp a legjobb ötlet a magasban egyensúlyozni. Nem is igazán fogom fel a helyzetet, amikor megcsúszik a lábam, és a tálat egyszerűen magam után rántva zuhanok le a földre. Az utolsó reakcióm még ösztökél, hogy magam elé kapjam a kezem, amikor a tál a fejem felé zuhan, így csak a karomat vagdossa össze a darabokra hulló üveg. Aztán elsötétül minden, hála annak a nem kis ütésnek, amit a tarkómra kaptam a széktől, amire félig sikerült ráesni. Oké... nem törtem össze mindent, csak a berendezés egy részét.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 17:59

Szeretnék minél hamarabb indulni, de most nem foghatom csak magam és léphetek le egyetlen szó nélkül. Úgyhogy kénytelen vagyok maradni és megbeszélni, hogy mi legyen vele.
- Pedig mindenki más ezt csinálja, csak te nem veszed észre - jegyzem meg és nagyon remélem, hogy legalább elgondolkodik majd rajta.
Nem erőltetem a témát. Nem kényszerítem, hogy így gondolkodjon - hisz' nem is tudnám. Csak jó lenne, ha átgondolná. Mindenki ezt csinálja körülötte. Nem az, hogy én, de ez a Tim fickó is csak a saját érdekeit nézi, ha jól sejtem, ahogy a nővére is. Mindegy, hogy hány embert tipornak el út közben. Ezért vannak még életben és ezért nem szenvednek úgy, mint ő. De ezt vagy belátja majd, vagy nem. Nem fogom azért is erre az életszemléletre kényszeríteni.
Ezek után viszont már tényleg sietősre fogom. Marad, ezt eldöntötte, én pedig nem ellenkezek azután sem, hogy láttam a keze remegését. Viszem magammal az altatót, majd kulcsra zárom az ajtót. Még hallom az utolsó szavait, de már nem törődök vele. Szép nap... arról már lecsúsztam. Minden csak még rosszabb lesz, amikor beérek. Káosz van odabent. Igazából, kívülről nem látszik, de az én szememmel nézve semmi nincs a helyén. Az üresfejű biztonsági őröm láthatóan összehúzza magát, amikor meglát. Szórakoztatna a helyzet, ha nem lennék túl ideges még ehhez is. Végül jó egy óra alatt eljutunk addig is, hogy megkapjam az egész történetet. Nem szó szerint lopás volt. Átverés. Fogalmam sincs, hogy történt, nem is érdekel. Megfizetnek minden centet, ami hiány lesz. Hogy az őr, vagy a kasszás, vagy valami szimpla dolgozó nekem édes mindegy. Eldöntik egymás között. Nem akarok hiányosságot a hónap végén. Intézzék el.
Még mindig kissé idegesen, de elindulok az irodám felé. Senki nem mer egy rohadt szót sem szólni. Helyes. Pár órát ott töltök és miközben a papírokkal vagyok elfoglalva, szép lassan megnyugszok. Már sötétedik, amikor eljutok addig, hogy ideje lenne hazaindulni. Az egész napom úgy telt, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe Josie, most viszont csak ő van a fejemben. Úgyhogy minden bezárok és lezárok, majd egyetlen szó nélkül indulok a kocsimhoz. Nem állít meg senki így egy perc múlva már felbőg a motor és úton vagyok. Nem fogad épp kellemes meglepetés, amikor megérkezek.
Fogalmam sincs miért, de minden ok nélkül először a szobába megyek. Van annyi eszem, hogy tudjam, a földön szétszórt cuccok nem jelentenek semmi jót. Mégis mindenek előtt kikapcsolom a tv-t és csak utána indulok Josie keresésére. Párszor a nevén szólítom, de belátom, hogy nincs sok értelme. Végül megtalálom. Nem tudom, mi zavar jobban. Az, hogy láthatóan nincs magánál, hogy minden szanaszét van és jó akarattal sem mondható ez kis rumlinak, vagy az, hogy vérzik a keze. Ha lenne rá időm, hogy biztosan megtántorodnék és foglalkoznék a vörösödő világgal. De nem teszem. Csak odalépek és egy pofonnal próbálom magához téríteni.
- Mi a büdös francot csináltál? - kérdezem ha magánál van, ha nincs.
Minden józan érv ellenére nem kiabálok. Főleg, mert a vér miatt kénytelen vagyok felvenni a maszkomat, ha azt akarom, hogy itt maradjak vele és ne futamodjak meg. Pedig veszett nagy a késztetés. A karja vérzik és az fest apró vörös cseppeket a kőre! Arra gondolok, hogy hiba volt. Az egész tegnapi. Minden. Leengedtem a falakat és hova jutottam? Újra harcolnom kell saját magammal. És miért? Mert úgy döntöttem, segítek egy vadóc, eszetlen drognak. A k*rva életbe!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 18:42

Újfent bizonyítom, hogy túlságosan gyenge vagyok. De most komolyan, létezik ember, aki képes leszokni csak úgy egyedül? Nem hiszem, szerintem ez tök esélytelen. És persze lássuk be csak akkor megy, ha van valami, ami miatt teszed, nekem pedig ez még mindig nem igazán van meg. Nincsenek normális kilátásaim az életre, és ezen egy este is igen keveset változtat, főleg amikor megint egyedül maradok. Próbálom én lefoglalni magam, de tényleg, tv, körülnézés, még a ruháimat is elrendezem, de csak nem megy ez egész nap. Annyi teendő egyszerűen nincs. Igazából nem várhatom el, hogy folyton mellettem legyen valaki, így viszont... Szóval nem meglepő, ha végül mégis kiforgatom a táskámat, hogy megtaláljam azt a még hetekkel ezelőtt belepakolt anyagot, amin már egy ideje jár az eszem, csak próbáltam elhessegetni. No meg lássuk be pocsékul vagyok, és a fene se akarja ezt elviselni önként. Mások egy sima fejfájásra is gyógyszer vesznek be, nekem pedig nyugiban kéne tűrnöm, hogy ráz a hideg, ver a víz és remeg a kezem? Szóval mégis újra kiütöm magam, még ha nem is ájulásig, de épp annyira, hogy jól érezzem magam és jó kedvem legyen végre egy kicsit, ami már egy ideje nem volt. Persze ez csak olyan, mintha, hiszen semmi sem változik tőle, de ez egyáltalán nem számít. A gondok csak akkor kezdődnek, amikor a magasból akarom levenni a tálat, ami ki tudja mióta porosodik már ott. Ez már végképp a vesztemet okozza, rövid eséssel kerülök a padlóra, a tál pedig rám, aminek hála szépen össze is vagdalja a kezem, pedig így is épp elég sebem van már. Egyáltalán nem hallom meg, amikor Danny megérkezik, azt hiszem, ez nem meglepő. A pofon után kell pár pillanat, amire végül kinyitom a szemem.
- Én csak... annyira fájt, nagyon rosszul voltam, és... a többire nem igazán emlékszem. - első lépésben még az sem igazán tűnik fel, hogy vérzik a karom több kis vágás miatt. Most se vagyok sokkal jobban, de legalább az elvonási tünetek nincsenek meg, csak a fejem hasogat kicsit, ami jó eséllyel a miatt is lehet, hogy elég szépen bevertem, amikor leestem, és amitől sikerült elájulni. Megpróbálok feltápászkodni, ami most nem a legjobb ötlet, hiszen minden tele van üvegszilánkokkal.
- Elmegyek jó? Nem leszek a terhedre, csak... csak elmegyek és kész. - szétvertem a fél konyháját, csak mert egyedül hagyott egy napra. Nem mondom ki újra, mert attól csak ideges lenne, de nem megy ez nekem. Nincs miért mennie. Lehet, hogy ő képes úgy élni, hogy csak dolgozik és nőzik és kizár mindent az életéből, de én erre képtelen vagyok. Ha nincs ok, ha nincs miért, akkor nincs értelme sem, hogy kínlódjak az életben maradásért nem? Egyszerűen nem látom azt a bizonyos célt. Ahogy Jonah mondta, meg kell találni a miértet, legyen az valami, vagy valaki, de nekem egyik sincs meg. Nem feltétlenül sikerül ez mindenkinek igaz?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 19:14

Tudtam én, hogy nem megy majd minden könnyedén, de... Na jó, fogalmam sincs, mit hittem igazából. Meglep a felfordulás, de már a szobában járva számítok valami ilyesmire. A vér az egyetlen, amire nem vagyok felkészülve még akkor sem, amikor belépek a konyhába. Persze próbálok elvonatkoztatni tőle. Végül is nem nagy a hasonlóság. Tényleg nem. De az már biztos, hogy a pofon után sem tudok teljesen megfeledkezni a részletekről. Mégis jól bírom.
- Aha. Igen. Persze - vágom rá idegesen.
Nem arról van szó, hogy nem hiszem el, amit mond. Egyszerűn csak nem tudok neki nagy jelentőséget tulajdonítani. Nem megy, hogy teljesen rá figyeljek.
- Persze. Menj csak és játszd a gyáva nyulat, amit eddig is. Ha lehet, következőleg ne velem akard megöletni magad - beszélek, anélkül, hogy akár egy szót is átgondolnék.
Csak jönnek a szavak, miközben az arca helyett a kezén lévő friss, még vérző vágásokat bámulom. Egy pillanatra becsukom a szemem, de akkor is egyre vörösebb a kép.
- Ne sajnáltasd magad és gyere - ragadom meg a csuklójánál fogva és a cipőmmel elrugdosom az útból az üvegszilánkokat.
Minden szó ellenére, amit mondtam, mégsem az ajtó felé vonszolom. Sokkal inkább a fürdőszoba a cél.
- Lásd el azokat a rohadt vágásokat, aztán beszélünk. Mindent megtalálsz a kis szekrényben - mondom szinte parancsoló hangon, de eszem ágában sincs átlépni a küszöböt.
Ő viszont jobban teszi ha megy és azt csinálja, amit mondtam. Nem kérdezem, hogy képes-e rá, vagy észnél van-e annyira. Ott állok az ajtóban és várom, hogy hozzálásson. Egyszerűen nem tudok vele addig normálisan beszélni - sem normálisan gondolkodni -, amíg látom a vért a karján.
- Csak tüntesd el a vért - teszem hozzá ahogy elfordulok tőle, és most én váltok suttogásra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 19:52

Én biztos voltam benne, hogy nem fog könnyen menni, igazából ezért is nem gondoltam bele az egészbe érdemben, jobb ha nem is készülök fel rá, mert különben csak kiakadok már jó előre. Így viszont ugyanúgy jöttek a nehézségek, főleg mert egyedül is maradtam velük. Amikor aztán magamhoz térek megpróbálom elmagyarázni neki, hogy tényleg iszonyú pocsékul voltam, hogy fájt minden, és egyszerűen muszáj volt. Nem is tudom, hogy mit csinálok akkor, ha nincs nálam egy kis adag, akkor lehet hogy arra jött volna haza, hogy szenvedve gubbasztok valahol és amint belép azért könyörögtem volna, hogy adjon valamit... bármit amitől jobb lesz. A válaszától végképp arra jutok, hogy le kell lépnem. Nem kell ez neki és nekem sem igaz? Szépen tovább rombolom magam, majd csak belebotlom valakibe, aki eltesz láb alól, vagy majd Tim megteszi idővel. Aztán az újabb szavak, amire már csak lebiggyed a szám és próbálok feltápászkodni, csak épp még mindig kissé kóvályog a fejem az esés, és az ütés miatt, ami tarkómat érte. Azt hiszem tényleg elmennék, ha képes lennék rá, de még ez se megy. Rohadtul nem akar sikerülni semmi!
- Nem sajnáltatom magam... - mondom azért halkan. Tényleg nem, egyszerűen csak túl sok ez nekem és nincs semmi, ami miatt érdemes lenne végigszenvedni az egész tortúrát. Őszintén szólva nem gondoltam át ezt igazán tegnap este, amikor végülis azt mondtam, hogy rendben. Vagyis, azt hiszem azért egyeztem bele, mert kedves volt, mert úgy éreztem, hogy talán vele sikerül, de aztán reggel kiakadt a telefon miatt és most is olyan nagy száraz, hogy az elmondhatatlan. Végül mégis a fürdőszobában kötünk ki, mármint én, ő pedig mintha nem is akarna átlépni a küszöbön. Nem igazán értem így hirtelen, de most nem is akarok kitérni erre.
- Jól van, csinálom. - bólintok végül és egész monoton kezdem el az egészet, miután kiszedtem a szekrényből, amit kell. Fertőtlenítőt, kötszert, ilyesmiket. Mintha értenék a sebek ellátásához. Jó vicc! A változatosság kedvéért ehhez sem értek. Azért próbálkozom, nagyjából sikerül is, és a véres vattákat, meg a többit szépen beledobom a kukába. Ekkorra már rég háttal áll nekem, én pedig csak megállok pár pillanatra és a tükörbe pillantok. Pocsékul festek, akárhogy is nézzük de cseppet sem hasonlítok a régi önmagamra. Valamikor tényleg igazán szép voltam, de mostanra már csak a beesett arc és a fáradt, keserű tekintet maradt.
- Kész. - mondom egész halkan a hátának. Nem tudom, hogy mi legyen, és végképp nem tudom, hogy mit csináljak. Fáradt vagyok, olyan nagyon iszonyú fáradt, mint egy öreg ember, pedig annak még a közelében sem vagyok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 21:29

Egyetlen szavam sem gondolom át azok közül, amik elhagyják a szám. Tényleg nem. Még ha nem lett volna elég borzasztó a mai nap, akkor most már az lett. Nem akartam én volna ki ennyire, hogyha csak széttör pár dolgot. Legalábbis elég kevés rá az esélye. Számítani lehetett ilyesmire, nem igaz? A vér viszont... onnantól, hogy az bekerült a képbe, már nem bírom úgy kezelni a dolgokat, mint ahogy terveztem, vagy szerettem volna.
Annyira nem tudnak érdekelni a szavai. Ráadásul alig fogom fel őket. Hogy kijavít? Most nem számít. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eljuttassam a fürdőszobáig és megmondjam neki, lássa el a vágásokat. Mindent ott talál a szekrényben, amire szüksége lehet. A lényeg, hogy eltűnjön a vér a karjáról. Egy kis ideig nézem és amikor látom, hogy ha nehezen is, de boldogul, elfordulok. Amíg ő végez én becsukom a szemem, majd kinyitom. Pont azt csinálom, amit neki mondtam este. Amikor túl sok lesz a vér a szemem előtt - csukott vagy nyitott - váltok. Egy idő után halványulni kezd a vörös és mindent rendesen látok. Talán csak percek kérdése az egész. Még szerencse, hogy az évek alatt egész jól megtanultam kezelni. Ha ilyen apróságról van szó, hamar összekapom magam. Nem a vértől voltam rosszul. Nem attól, hogy láttam, sokkal inkább az volt a baj, hogy vágások voltak rajta. A karján. De csak voltak. Most már nincsenek. Ezért is fordulok felé, amikor mögöttem el. Nem mosolygok, de nem is vagyok olyan érzéketlen, mint pár perce. Felé nyújtom a kezem és óvatosan, az álla alá nyúlva felemelem a fejét. Szeretném látni a szemét. Szeretném tudni, hogy mennyire tiszta a tudata.
- Mit sikerült beszedni? - kérdezem, továbbra is a kissé ködös tekintetet vizsgálva.
Végül elhúzom a kezem és egy halk sóhaj kíséretében a szoba felé indulok. Nagyon remélem, hogy megindul ő is utánam. Nem érdekel most a konyha, ahogy az ottani felfordulás sem. Majd megcsinálja valamelyik takarító vagy tudom is én.
- Meddig húztad drog nélkül? Legalább megpróbáltad? - teszem fel az újabb kérdéseket, de a hangom teljesen nyugodt.
Nem kiabálok vele és azt hiszem, nem is haragszok rá. A szobában félresöpröm a táskáját meg minden egyéb szemetet. Csak a kis zacskó érdekel, ami végül a kezembe akad. Ha van benne, ha nincs, gondolkodás nélkül zsebre vágom.
- Holnap összeszedjük a cuccaidat és bemegyünk az elvonóra. Kérdezősködünk kicsit. Adnak valami szert, amivel könnyebb a leszokás. Valami... fogalmam sincs, mi a neve, de így csinálják - magyarázom el a tervet és nem agyalok azon, hogy hova tűnt az előbbi "menj csak" gondolat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 21:57

Igazából nem tudhatom, hogy kifejezetten a vér az, ami miatt ennyire kiakadt, én inkább csak azt látom, hogy nagyon ki van és már az egész nap nem indul valami jól reggel sem, és egyszerűen már ez kezd sok lenni. Ezért is vetem fel, hogy elmegyek. Tudom gyáva vagyok, feladom stb. stb. de tényleg az a legfőbb gond, hogy nem tudom mi értelme egyáltalán az egésznek. Ezt viszont egyelőre nem kötöm az orrára, főleg mert azt hiszem, hogy mehetek is, amikor felállít. Mondjuk vicces lenne, ha egy szál pólóban kivágna a folyosóra, mert betelt nála a pohár. Végül aztán mégis a fürdőszobában kötök ki, ahol ellátom a sebeimet úgy nagyjából, nulla szakértelmet mutatva. De a vérzés eláll és annyira nem voltak durvák a vágások, hogy olyan nagy tudást kellett volna a rendbetevésükhöz. Csak akkor szólalok meg halkan, amikor már teljesen készen vagyok és mindent el is pakoltam. Felpillantok rá, amikor megemeli a fejem. Ködös még kissé a tekintetem ez tény és való, de az esés és az eltelt idő miatt annyira már nem vészes.
- Csak találtam még egy kis adag kokaint a táskámban. Nem volt sok. - adom meg neki a választ csendesen és amikor elengedi az állam a padlót nézem inkább. Szégyenlem magam, hogy nem bírtam ki egy napot, tényleg, de akkor se ment. Túlságosan pocsékul voltam hozzá, és mivel még volt is nálam egy kis anyag. Nem vagyok én olyan erős, hogy órákon át szenvedjek, ha egyszer egyszerűen csillapíthatom. Pár pillanatig csak állok ott, miután elindult, aztán végül utána lépdelek. A gyomrom vészesen korran meg. Este van és én ma egy darab étkezést hajtottam végre, azt is valamikor délelőtt, ami már elég régen volt. Az, amit utána belőve csináltam nem volt érdemben evésnek nevezhető, inkább csak kipakoltam mindent a hűtőből, és egy-egy falatot magamhoz vettem. Leroskadok az ágyra, és lassan bólintok.
- Próbáltam, tényleg, ment egész délelőtt, csak valamikor kora délután kezdődött. Nem tudtam mit kezdeni magammal és annyira fájt a fejem és rázott a hideg és... annyira rossz volt... sajnálom. - rebegem el neki a takarót gyűrögetve az ölemben. Tényleg szörnyű volt és egyszerűen nem bírtam ki, akármennyire is próbáltam, mert tényleg próbáltam. Figyelem, ahogy összepakolja a cuccaimat. A zacskóban már nincs semmi, eleve nem volt valami nagy adag és azt mind sikerült magamhoz venni. A következő szavai hallatán viszont határozottan megijedek. Rossz érzésem van, talán csak szimpla üldözési mánia, mert mostanában cseppnyi pozitív tapasztalatom se volt az emberek részéről, de akkor is ott motoszkál bennem.
- De... de nem fogsz ott hagyni ugye? Kérlek... akkor inkább elmegyek, de nem akarom, hogy bezárjanak! - akaratlanul is könnybe lábad a szemem, de nagyot nyelek és nem hagyom, hogy felszínre törjön a sírás. Lenyelem a könnyeket, és csak halkan szipogok párat. Így is valami kis gyenge hülyének néz, nem kell ezt még fokozni is igaz? Aztán halkan sóhajtok egyet, elnyomva magamban az apró problémát, miszerint korog a gyomrom egyre erősebben. Nehezen veszem rá magam, hogy megszólaljak, tényleg nagyon nehezen, de akkor is el akarom neki mondani, ami a fejemben jár. Nem nézek fel, csak gyűrögetem a takarót, és lefelé nézek.
- Tudod, azt mondta nekem nem rég valaki, hogy csak akkor mászhatok ki a gödörből, ha van valami cél, ami miatt megtegyem, vagy valaki, aki miatt megtegyem. De nekem... nekem nincs semmi. - fogalmam sincs mi lenne, ha tiszta lennék. Oké, tudom nem kell előre gondolni folyton, de akkor se tudom. Mi lenne utána a következő lépés? Boldogan élek, míg meg nem halok? Baromság, ez nem odázná el a problémákat, és még csak nem is Timre gondolok, hanem, hogy szétcsúszott az életem és totál semmiféle életcélom nincs már. Semmi és senki nem maradt, amiért érdemes lenne küzdenem. Mindenki csodálja, hogy feladtam és szerintük gyáva vagyok, pedig egyszerűen csak a miért hiányzik.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 24.09.13 22:30

Ha bárki megkérdezné, nem tudnám megmondani, hogy mégis miért tartom még mindig itt. Tényleg nem tudom. Egyszerűen csak csinálom, amit az ösztöneim mondanak. Az egyetlen értelmes oknak, ami számomra is elfogadható az az, hogy ha kidobnám, azzal én is feladnám. Feladnám, hogy segítsek neki. Azt pedig nem szoktam. Úgyhogy maradok ennél az oknál, amíg nem találok jobbat. Amikor már nem látok se friss vágást, se vért, már jobban érzem magam. Könnyebben gondolkodok és felemelve a fejét próbálom megállapítani, hogy mennyire van észnél.
- Kinek mi a sok - szólalok meg, majd tényleg elengedem a fejét és a szoba felé indulok.
Sejtem, hogy csak volt valamennyi nála és az egész már régen benne dolgozik. Vagy nem olyan régen. Itt az ideje, hogy feltegyem neki a következő kérdésem. Valamilyen szinte örülnék neki, ha azt mondaná, hogy legalább megpróbálta. Hogy csak pár órája jutott el addig, hogy felszívjon pár csíkot. Azt persze nem várom el, hogy hazudjon róla. A valóság sem olyan rossz azért.
- Sajnálod? - nézek rá most először, mióta bejöttünk és az üres zacskót a zsebembe mélyesztettem. - Nem kell. Legalábbis nem miattam.
Próbálom figyelmen kívül hagyni a feltörekvő késztetést, miszerint üljek oda mellé és biztassam valamivel. Szerencsére sikerül visszafogni magam. Ugyanott állva, ahol eddig, a szoba közepén elmondom neki a tervemet a holnapi napra. Elvonó. Bemegyünk és majd onnan szerzünk pár gyógyszert neki. Bármit is adnak ott a bent lévőknek, azt fogja ő is szedni. Gondolom így sem lesz könnyű, de talán könnyebb.
- Nem hagylak ott. Ha az lenne a tervem, már ma este kitennélek ott - mondom és ebben teljesen biztos vagyok.
Eszemben sincs őt otthagyni. Veheti a szavamat akár ígéretnek is. Nem fogok ott hagyni, se nem hagyom, hogy bezárják. Jön vissza velem. Csak meghallgatjuk, mit mond valami nagyokos, mert én nem értek az ilyesmihez.
Részemről ez volt a végszó. Az az ígéret, hogy nem hagyom ott. Már készülnék is, hogy lassan aludhassak - vagy valami olyasmi -, amikor feltűnik, hogy nagyon gyűrögeti azt a takarót. Jobb, mint eddig. Bökd már ki! Gyerünk! - biztatom kimondatlan szavakkal a magam módján. Kis híja, hogy nem szólalok meg tényleg. Szerencsére megteszi ő. Hallgatom a szavait és a homlokom ráncolom. Most legalább nem kell kényszerítenem magam, hogy ne a karján lévő kötést nézzem.
- Akkor keress valamit, valakit! Mi tart vissza? Azon kívül, hogy ma a zárt ajtó - teszem hozzá az utolsó mondatot kicsit halkabban, mint a többit mondtam.
- Próbáld ki azt a módszert, aztán meglátjuk, hogy sikerül-e. Az elvonóra attól függetlenül bemegyünk. Fog kellene az is, amit ott adnak - térek vissza egy pillanatra a tervhez.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 9:11

Én se tudom igazából, hogy miért tart itt. Olyan nagyon nehéz kiigazodni rajta, annyira nem fér össze az, ahogy időnként viselkedik és az, ahogy az esetek nagy részében. Tökéletesen összezavar vele. És mi van, ha holnap is kap egy telefont, vagy... vagy csak bal lábbal kel, vagy mit tudom én. Olyan mellette, mint valami hullámvasúton, ahol még csak nem is látok előre az utat, így nem tudsz felkészülni a zuhanásra, és a mélypontokra, csak egyszerűen jönnek, amikor nem számítasz rájuk. Ha legalább tudnom, hogy mikor következik be a váltás nála, úgy talán könnyebb lenne. Ezért nem akartam bemenni vele az irodába és ezért vetem fel most is, hogy elmegyek, amit végül nem hagy. Ellátom a sebeket és felpillantok rá, amikor felemeli a fejem. Tényleg nem volt sok, ennyit már tudok, nálam az alap az szokott lenni, amivel teljesen kiütöm magam és annak most még a közelében se jártam. Utána indulok egy pillanatnyi hezitálás után, aztán csak leroskadok az ágyra. Túl sok nekem a fizikai szenvedés, és hogy lelkileg se ért meg senki. Nem fér el bennem ennyi minden. A kérdésére felpillantok, és az igazat mondom. Tényleg megpróbáltam, igazán, amíg nem volt annyira pocsék bírtam is, amíg megpróbáltam lefoglalni magam, de túl hosszú volt a nap, nem tehetek róla.
- Persze... értem én. - sóhajtok egyet a válasza hallatán. Nem érti igaz? Képtelen felfogni, hogy magam miatt nincs értelme. Én tudom, én már értem ezt, de ő úgysem lesz képes értelmezni azt, amit mondok, ezért is szánom rá magam olyan nehezen és örülök neki, hogy más témák terelik addig is a gondolataimat. Amikor az elvonót említi mégis megijedek. Persze logikus a válasza, hogy ha akarna már rég kitehetett volna ott, de akkor is félek az egésztől. Mi van, ha kitalálják, hogy muszáj maradnom? De nem tarthatnak ott, ha én nem akarom igaz? Vannak jogaim!
- Jól van elhiszem. De tudod nekem nem nagyon vannak papírjaim... nem lehetnék itt. - teszem még hozzá, bár Danny ezt a kórházban is gond nélkül elintézte. Csak hát lássuk be, tényleg nem lehetnék itt, egyszerűen csak azért engedtek be az országba, mert turistaként jöttem meglátogatni a nővéremet. De ennyi, angol vagyok, vagyis hát ír, nem amerikai hivatalosan. Viszont még mindig ott van bennem az, amit eddig nem sikerült kimondanom, pedig nagyon szeretném. Bár az is igaz, hogy nem remélek tőle értelmes választ, de talán jobban fogom érezni magam attól, ha kimondom... talán. Végül aztán csak kibököm, bár nem is nagyon nézek fel közben, csak egészen a vége felé. A válasza tényleg nem lep meg.
- Erre nem gondoltam, egyszerű... keressek valamit, vagy valakit. - rázom meg a fejem, és nem is mondok mást, csak befészkelem magam az ágyba és jól magamra húzom a takarót. Oldalt fordulok szépen, hogy csak a hátamat lássa. Hogy is foghatná fel igaz? Keressek... mert ebben a városban az így megy igaz? Mész és találsz valakit, akinek kicsit is fontos vagy, aki nem riad vissza a testedet borító hegektől, amitől még a pasid is kiakadt, ha próbálta is leplezni. Persze, ő se gondolja komolyan, hogy ez csak így megy, ilyen könnyedén. Fele fúrom a fejem a párnába és csendben maradok. Hangtalanul hagyom, hogy a párnámat lassan eláztassa az a pár könnycsepp, aminek most már utat engedek, amiket eddig sikerült visszafognom. Hát soha nem lesz már senki, aki megért?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 14:32

Tényleg nem értem, hogy mi zajlik le benne. Vagy talán csak nem akarom igazán érteni. Segíteni akarok neki, ez biztos. Elhatároztam és nem adom fel annak ellenére, hogy néha azt kívánom, bárcsak megtenném. De segítek neki, csak nem mindent beleadva. Nem akarom annyira érteni, hogy az esetleg az én páncélom is végleg levetkőzzem. Próbálom megtalálni az a középutat, hogy vele rendes legyek ne az a szörnyeget, akit lát bennem, de másokkal szemben ne változzak. Csak nem könnyű feladat. Ahogy én nem várom el tőle, hogy egyik napról a másikra változzon, úgy ő sem kívánhat ilyet. Az a reggeli telefon szépen rányomta a bélyegét az egész napra. Nem tehetek róla. Ha nem láttam volna a vért a karján, talán nem úgy térítem magához és nem úgy viselkedek vele. De láttam. Ez van. Majd most kényszerítem magam, hogy rendesen viselkedjek vele.
- Rájöttem, hogy nincsenek papírjaid. Nekem viszont van pénzem, ami mindent megold. Legalább egy kicsit próbálj bízni bennem. Tudom, hogy nem könnyű, de akkor is. Ha azt mondom, hogy segítek és nem hagylak ott, akkor az úgy is lesz. Velem együtt fogsz visszajönni onnan - magyarázom, a szükségesnél hosszabban.
Ezzel próbálom megnyugtatni és talán azért is részletezem, mert kezdem magam rosszul érezni, amiért akaratom ellenére is vele kiabáltam a vér meg az egész félresikerült nap miatt. Jó lenne lezárni az egészet és minden további nélkül aludni, csakhogy neki még van mondanivalója. Figyelmesen hallgatom a szavait, de semmi érdemleges választ nem tudok adni. Mikor lefekszik és elfordul szívesen ragadnám meg és kényszeríteném, hogy rám nézzen ahelyett, hogy durcás kisgyereket játszik, de végül nem teszem. Csinálja csak. Addig én ráveszem magam, hogy szembenézzek a konyhában található káosszal. Nem rakok rendet és állok neki takarítani, csak valami ehetőt keresek. Már ha maradt itt olyan. Egyetlen, boltban vett, előre elkészített szendvics? Tényleg? Újra ellenőrzöm, de akkor sem találok többet. Legyen. Kibontom a csomagolásból a két, háromszög alakú szendvicset. Két kerek tányérra teszem, majd irány vissza a hálószoba. Egyetlen szó nélkül bújok ágyba, úgy ahogy vagyok. Az egyik tányért leteszem a feje mellé, a másikat én tartom és a tv-t bekapcsolva kezdem enni. Nem szokásom ágyban vacsorázni - már ha ezt annak lehet mondani -, de most valahogy nem számít.
- Nem tudok neked segíteni. Legalábbis ebben nem. Nem kereshetek helyetted értelmet az életednek - szólalok meg, miközben valami agyatlan műsorra kapcsolok.
Egyáltalán nem érdekel, hogy mit beszélnek benne. Csak kell valami, amolyan háttérzajnak. Valami, ami úgy tűnik, hogy leköti a figyelmem és nem gondolom át, amit mondok. Pedig nagyon is.
- Javasolhatok dolgokat, de mint rájöttél, az én napjaim sem túl változatosak. Meló, csajok. Néha, amolyan ünnepnapokon lejárok a gyakorlópályára lőni. Ennyi - beszélek továbbra is, de a tekintetem le nem veszem a tv képernyőjéről.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 14:55

Nem tehetek róla, annyira rohadt nehéz az egész. Azért jöttem el otthonról is, mert tökéletesen úgy éreztem, hogy senki se érti meg, mi zajlik bennem. Hiába próbálták bizonygatni, hogy szeretnek, hogy segítenek, de hogy tehették volna meg, ha egyszer nem tudták, hogy mit láttam ha nem érezték, amit én, nem sejtették, mi zajlik le bennem. Így egyszerűen lehetetlen. Csak a sajnálatot láttam a szemükben és azt már nem akartam tovább. Inkább leléptem és voltam olyan emberek között, akik nem tudtak rólam semmit, és akiket nem is érdekelt, hogy mi van velem. Egyszerűbbnek tűnt, de mégis egyre üresebb lettem tőle és egyre keserűbb. Sejtelmem sincs, hogyan lehet ebből felállni még. Nem tudtam a barátaim körében sem kimászni a bajból, akkor itt hogy fog sikerülni? Talán az időt tényleg segít és mindent megold, de... nem tudom, hogy ki akarom-e várni. Próbálom, tényleg próbálom, de istentelenül nehéz. Érezni a fájdalmat, az elvonási tünetekkel együtt, iszonyatosan egyedül lenni mindezzel, még akkor is, ha fizikailag nem vagyok magamra hagyva teljesen. Tényleg megijedek először, hogy ott akar hagyni, nem is tudom miért hiszem ezt, talán a kiakadása miatt, reggel és most is. De végül csak bólintok neki.
- Jól van, igyekszem bízni benned, tényleg. - próbálok megereszteni egy félmosolyt is mellé, de nem nagyon megy most. Csak egy félresikerült grimasz lesz belőle. Túl sok bennem az egyéb kérdés, az egyéb gond, hogy rendesen tudjak mosolyogni. Tökéletesen felejtettem már azt milyen felszabadultam józan állapotban nevetni, csak azért, mert egyszerűen minden rendben van és boldog vagy. Egyáltalán nem rémlik már, pedig csak hetek teltek el, hogy utoljára megtörtént, de valahogy sokkal hosszabb időnek tűnik. A válasza nem sokat segít, de nem is lep meg, hogy ezt mondja. Inkább csak magamra húzom a takarót és hátat fordítok neki. Nem vagyok durcás, szó sincs róla, amit érzek az fájdalom és mérhetetlen szomorúság. Még hirtelen azt is elfelejtem, hogy mi jön majd, amikor elalszom. Hallgatom, ahogy kimegy, és pakolászni kezd. Tény, hogy elég szép káoszt csináltam a konyhában és alig maradt valami használható a hűtőben. Érezem, ahogy benyomódik az ágy, amikor visszaül, majd leteszi a tányért a fejem mellé. Bekapcsolja a tv-t is, amitől még pocsékabbul érzem magam, mintha csak ki akarná zárni a tényt, hogy itt vagyok. Nem moccanok meg, csak hagyom, hogy a párnám lassan kellemesen átázzon. Akármennyire is korog a gyomrom, és érzem a szendvics illatát, nem fordulok felé, hogy én is egyek. Aztán megszólal. Hallgatok továbbra is. Mit mondjak rá? Annyira... annyira nem tudom. Az élet egy nagy rakás sz*r és ezt minden nap erősebben érzem így. Aztán végül mégis megmoccanok, kicsit arrébb tolom a tányért, és ülő helyzetbe húzom fel magam. Erőtlenül ejtem le a kezeimet az ölembe miután legalább nagyjából megtöröltem a szemem.
- És ezt hogy lehet kibírni? Igazán jó dolgok nélkül? - nem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy neki így jó, hogy így bármennyire is teljes lenne az élete. Ilyen céllal nincs értelme élni, ez így... ugyanolyan pocsék, mintha bezárnának valahova. Ő lényegében saját magát zárja be a saját életébe.
- Én... egyszerűen képtelen vagyok úgy erőt venni magamon, hogy nincs semmiféle esélyem a boldog jövőre érted? És az csak egy maszlag, hogy majd megtalálom, meg keressem, mert... áh... - lemondóan legyintek csak, és a szendvicsért nyúlok. Így kell? Monoton kielégíteni a test szükségleteit és nem gondolni semmire, ami a léleknek lenne fontos? Így csinálja ő is igaz? Teljesen kizárva mindent érzést, mint egy robot.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 15:57

Legalább próbálkozik. Tényleg elhiszem. Ha eddig bármiféle kétség felmerült volna bennem, most biztos, hogy elmúlt. Egyszerűen csak hinni akarok neki és kész. Remélem, hogy ő is így van velem. Tényleg el akarja hinni a szavaimat, miszerint nem fogom otthagyni az elvonón és bezáratni. Már régen megtehetettem volna, ha ez lenne a célom. De eszemben sincs ilyesmit tenni. Viszont bármennyire is szeretnék, egyedül nem tudok segíteni neki. Tudok tanácsokat adni, de semmi több. A nagy csatát magának kell megvívnia. Nem csoda, hogy nem tudok okosat mondani az ezután következő szavaira sem. Találnia kell valamit. Hát találjon. Biztatni tudom, de semmi több. Fogalmam sincs, mit várt, hogy mit mondjak erre, de úgy látom, nem kapta meg. Lefekszik és elfordul én pedig szó nélkül hagyom a dolgot. A konyha felé veszem az irányt és figyelmen kívül hagyva a káoszt és minden mást előszedem az egyetlen ehetőnek és sértetlennek tűnő ételt, amit találok. Egy rohadt szendvics. Mégis megfelezem vele, amikor visszamegyek a szobába. Láthatóan nem kér belőle, de majd később úgyis meggondolja magát.
- Ki lehet, ha nincs időd gondolkodni azon, hogy mi lehetne még jobb. Nem agyalok ilyesmin. Ha időm lenne rá, akkor sem tenném. Mi értelme lenne? Nem akarok senkit magam körül. Semmiféle családot meg hasonló baromságok. Célnak ott a kaszinó. Az egyetlen fontos dolog az életemben. Egyszerűen csak... ilyen vagyok - vonok vállat és egy pillanatra felé fordítom a tekintetem a tv helyett.
Aztán újra a képernyőt nézem, amíg beszél. Figyelek rá akkor is, ha ez nem látszik. Kapcsolgatom a csatornákat, de végig az ő hangjára koncentrálok.
- Már miért ne lenne? Miért ne lehetne boldog jövőd? - hagyom abba a csatornák váltogatását, majd ki is kapcsolom az egészet inkább és ledobom a kapcsolót.
- Na idefigyelj - kezdek bele határozottan, de nem kiabálva vagy idegesen. - Azt mondod, kell egy cél. Van, többi is, csak nem látod. Mert ki akarsz mászni ebből az egészből. Még ha nincs is igazán kiért, nem hiszem, hogy tényleg meg akarsz halni. Először is megküzdesz az álmaiddal. Aztán a drogok, utána pedig az a Tim meg a nővéred. Szépen sorban. Az álmokhoz én kellek. A drogokhoz az elvonóról kapott akármi. Azokhoz a szerencsétlenekhez meg zsaruk - magyarázom sorban, majd elgondolkozok.
Gondolok most kellene megemlítenem valami olyan nyomós érvet, amiért megéri végigcsinálni. Csakhogy nem jut eszembe semmi. Semmiféle ígéret vagy hasonló, amiért kitartson. Nem. Ezt tényleg neki kell megtalálnia.
- Ne mondd, hogy például tegnap este nem érezted jól magad! Amikor végre nem suttogtál, hanem tényleg csak beszéltél. Vagy amikor egyetlen szem altatóval átaludtál jó pár órát ahelyett, hogy kiütötted volna magad! - teszem hozzá mégis, miközben kíváncsian várom, erre mit felel.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please!

Vissza az elejére Go down

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Danny luxus lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához