welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Whataya want from me?
Eric Crawford
Yesterday at 18:51
Városháza
Grace Kendra Handrick
Yesterday at 12:11
Grimm
Timur Theodor Volkov
18.11.17 0:33
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (779)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Rebekah Walker
 
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Candice Westmiller
 
Crystal Haynes
 
Drake Combton
 
Lyna Frei
 
Ifj. Jack Daniels
 
Daisy McFly
 
Zachary M. Boild
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 16:24

Igen, most megint jobban hiszek neki, ahogy kezd feloldódni. Valahogy az esték jobbak, csak ne jöjjön majd reggel megint valami gond, ami az egészet lazán kettévágja. Az olyan jó lenne. Megpróbálok még egy apró mosolyt is az arcorma varázsolni, de nem megy valami jól, de mondjuk azt, hogy már a próbálkozás is nagy dolog igaz? A legrosszabb tényleg az az egészben, hogy nehéz olyasmiért tenni, amiben nem látod a végcélt. Mármint annyi mindent kéne legyőznöm és ez olyan rohadt nehéz, egyszerűen egyedül nem megy és tudom, hogy Danny nem lesz mindig itt, mint ahogy ma sem volt, és ki tudja, hogy meddig képes a maszkja nélkül létezni, mennyire lehet ezt ide-oda váltogatni folyamatosan. Tényleg nem tudom, hogy ő hogy bírja, érzések nélkül, nem gondolva arra, hogy mi lesz évek múlva, hogy mikor lesz az egésznek valami boldog kimenetele. Nem hiszem el, hogy nem akar boldog lenni, az mindenkinek fontos... tényleg mindenkinek az kellene, hogy legyen. A válasza hallatán csak elhúzom a szám, miután már legalább felültem és nem hátat fordítva neki fekszem az ágyban.
- Nem akarsz senkit magad körül... akkor ha jobban leszek mehetek ahova akarok? - mit is képzeltem? Nem is tudom, nem gondoltam át, de pont ez ebben a rossz, abban hogy nincs jövőkép. Nem gondolhatok igazán arra, hogy mi lesz, mert attól csak elmenne a kedvem. Most rendes velem, már amikor, mert kihívás vagyok, vagy mi fene, hogy megoldjuk az álmokat, meg a drogproblémát. De, ha minden rendben lesz... akkor már csak egy teljesített feladat leszek és kész igaz? Lebiggyesztem a szám, aztán nagy nehezen végre a tányér után nyúlok. Hát így kell akkor, ne ragaszkodjak semmihez és senkihez, mert akkor nem tudnak összetörni újra? Nem tudom, hogy erre képes vagyok-e, az a baj, hogy én mindig is túlságosan ragaszkodtam mindenhez, és hogy ezt teljesen levetkőzzem, szinte lehetetlennek tűnik. Aztán újra előjön a pesszimista énem. Hogy miért ne lehetne boldog jövőm? Hát mégis ki a franc akarna velem lenni, ha egyszer így nézek ki? Határozottan nem vagyok valami könnyű eset.
- A boldog jövő nekem azt jelenti, hogy van valaki mellettem, van aki szeret. És... és még a saját pasim is... ha nem is mondta... én tudom, hogy ki volt akadva, amikor meglátott így. Ez nem olyasmi, amit csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. - nem mutogatom már a hegeket, hogy bizonyítsam, látta őket és tudja hogy miről beszélek. Emlékszem pontosan Scott arcára, amikor először bejött hozzám. Olyan szín tisztán emlékszem, mint ahogy arra is, mennyire iszonyatosan fájt, ahogy nézett rám. Próbálta nem mutatni, de... nem ment neki. Aztán végül Danny lekapcsolja a tv-t, én pedig újra rá pillantok, amíg beszél.
- Igen, ez így egyszerűnek hangzik... - persze vannak célok, csak hát az a nyavalyás miért nincs meg. Ebből a három lépésből még egy is sok lenne egy embernek, nekem pedig mindhárom meg van, és ebből kettő szinte egyszerre, hiszen az elvonási tünetek és az álmok lényegében kézen fogva járnak. Az pedig tökéletesen kiszámíthatatlan, hogy mikor száll rám megint Tim, vagy Jas, vagy a fene se tudja, hogy még ki jön be a képbe közben. Annyira irigylem azokat, akiknek nincsenek ilyen gondjaik. Annyira jó lenne visszapörgetni az időt, és megint gondtalan tininek lenni! Aztán a következő szavaira homlok ráncolva pillantok rá, és adok magamnak pár pillanatot, hogy átgondoljam a választ.
- Jó ez igaz, de... de ez azért is volt, mert te is itt voltál velem és segítettél. Az ösztönzött és az segített benne, és attól lett kicsit jobb. - magyarázom, és a végén inkább már a szendvicsemre koncentrálok, aminek legalább már a felét sikerül elpusztítani, csak az utóbbi percekben maradt megint érintetlen. Túl komoly dolgokról beszélünk ahhoz, hogy képes legyek közben csak úgy eszegetni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 16:53

Nem volt tervbe véve, hogy a ma este nagy részét végigbeszélgetem vele, mégis úgy alakul, hogy percek múlva, amikor ott ülök mellette és látszólag a tv kapja minden figyelmem, megszólalok. Őszintén. Tényleg mindent beleadok, hogy legalább egy kicsit felvidítsam. Vagy valami olyasmi, ami közel esik a vidámsághoz. Azt elég könnyedén elérem, hogy ne háttal feküdjön nekem és úgy hallgassa a szavaimat. Hogy ehhez az kellett, hogy megint magamról beszéljek? Ez van. Talán megérte.
- Még nem tudom. Nem akarok semmit ígérni - mondom ki az igazságot annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel ezzel nem segítek neki.
De mi értelme lenne hazudni és azt mondani, hogy örökre itt maradhat? Nem sok. Nem látom értelmét, hogy ezt megjátsszam vele. Jobb, ha tudja az igazat és azt, hogy mire számíthat. Ami egyelőre a nagy bizonytalanság. Tényleg nem tudom, mi lesz még addigra. Ennyire előre nem tervezek soha.
- Azt hiszem, egy normális helyet azért majd szerzünk neked meg ilyesmi - próbálok javítani valamennyit az előbbi válaszomon.
Ennyit megígérhetek neki, még ha többet nem is. Már ez is jó lesz kezdetnek. De sajnos ettől még messze vagyunk. Nem egy vagy két hét múlva esedékes egy lakás neki. Valószínű, hogy inkább pár hónap.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg azért akadt ki, mert azt gyűlölte, aki ezt tette veled? Kérdezted egyáltalán tőle, hogy mit gondol? - kérdezek vissza kapásból, majd még egy apró kérdést hozzáteszek. - Te hagytad el őt?
Tényleg érdekel a válasza. De amíg erre várok, próbálom magam megfékezni. Tudom, hogyha azt fogja mondani, hogy ő hagyta el, mert úgy gondolta, jobb lesz a pasasnak így, akkor ki fogok akadni. Biztos, hogy ideges leszek. Ő hagyta el, most meg az a baja, hogy nincs senki, aki szeretné, meg boldogság és miegymás. Talán ezek nincsenek meg neki most, de céljai vannak, hiába nem látja őket. Úgyhogy elsorolom én neki, hogy miket kell elérnie.
- Egyszerűen hangzik, mert egyszerűen kell nézni és így nem adod fel már a legelején - mondom válaszként, majd egy kis gondolkodás után folytatom.
Azért volt jobban, mert én itt voltam? Oké, ez ha tagadni is akarnám, nem volt rossz hallani. De próbálom nem kimutatni. Inkább újra szóra nyitom a szám.
- Most is itt vagyok. Az, hogy reggel ideges voltam, nem a hibád. Az, hogy kiabáltam, amikor hazajöttem... szóval az a vér miatt volt. Pont olyan volt a karod a vágásokkal, mint... - megrázom a fejem. - Mindegy.
Nem akarok ebbe most belemenni. Ha ebből érti, akkor érti. Ha nem, akkor sem dől össze a világ. A lényeget tudja. Most is ugyanúgy itt vagyok neki, mint tegnap.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 17:43

Tudom én, hogy szívesebben aludni, de én valahogy ezt most is igyekszem tolni, amíg csak lehet. Meg egyébként is szeretek beszélgetni, azt mindig is szerettem, csak mostanában valahogy nem nagyon adódott rá lehetőség olyan értelmes formában. Szóval nem meglepő, hogy amikor hallom a hangját és úgy érzem, hogy bár megy a tv, de figyelni fog rám, akkor felülök végre, hogy ne csak a hátamat nézzem. Még ha ahhoz kell is egy kis idő, hogy arra is rászánjam magam, hogy egyek a szendvicsből. Még túlságosan ott van a gombóc a torkomban, hogy csak úgy gond nélkül egyből menjen. A válaszára elhúzom a szám, de nem is vártam mást igazából, nem is várhattam volna mást.
- Jól van, egy normális hely az jó lesz. - eresztek meg egy apró félmosolyt. Nem akarok erőltetni semmit, és egyébként is addig már állati sok mindenen kell átmennem, kár lenne előre gondolkodni, mert az is lehet, hogy Tim addig még eltesz láb alól és akkor csak felesleges reménykedés lett volna az egész. Egyáltalán nem nézek könnyű napok elé, sőt hetek, hónapok elé, szóval... majd valahogy lesz. Aztán Scott kerül szóba. A kérdésére csak megrázom a fejem. Az úgy túl egyszerű lenne igazából.
- Áh, még véletlenül sem. Tudod... - kis szünetet tartok, hogy megtoldhassam a dolgot egy hatalmas sóhajjal. - Scott meg én... az már-már követelmény volt. A focicsapat kapitánya, és a legmenőbb csaj a suliban. De azok után én már nem maradtam se menő, se szép. Hidd el láttam rajta, hogy ez neki nem megy. Tényleg láttam! Be se jött hozzám, az első után többet nem. Ez bőven elég volt. - az utolsó kérdésre nem válaszolok. Végülis nem én hagytam el, csak én mondtam ki ezt nyíltan, ő nem volt elég bátor hozzá. Csak nem jött be hozzám, és nem vette fel a telefont. Ez mi, ha nem szakítás? Csak egy rohadt gyáva nyúl volt, hogy nyíltan a szemembe mondja, hogy ő a normális életét akarja tovább élni, amibe én nem fértem bele. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha én hagynám ott, mint a többi mellett azt is feldolgozni, hogy ő tette. Igazából nem bátorít sokat azzal, amikor elsorolja, hogy miket kell megtennem, hiszen azért lássuk be egyik sem valami egyszerű.
- Próbálom, amennyire tőlem telik. - egyelőre ennyire megy, hogy nem suttogok, hogy nem követelek már most altatót, pedig rettegek az alvástól... egyelőre ennyi. Aztán óvatosan elmondom neki, hogy akárhogy is nézzük azért volt jó a tegnap este, mert ő itt volt nekem. Azért tudtam rávenni magam az alvásra, arra hogy ne suttogjak, mert segített benne. És ez egyszerűen tény.
- Tudom, de akkor is rossz volt hallani, annyira... ridegen néztél rám telefonálás közben. - a vérbe nem megyek bele jobban. Értem, hogy miről beszél és nem várom el, hogy esti mesének elmondja nekem, hogy mi is történt vele pontosan, ne csak úgy körvonalakban, mint ahogy legutóbb hozzám vágta. Hiszen én sem mondtam még el neki egyszer sem konkrétan az egészet. Nem menne, azt hiszem egyelőre még tuti nem menne.


Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 18:13

Nem tudok és nem is akarok feleslegesen ígérgetni neki. Segítek, de nem lesz örökre az életem része és ez így is van rendjén. Legalábbis most nagyon így látom. Szerzünk majd neki valami lakást és ott leszek neki talán utána is ha kellek, de nem lehet velem mindig. Tudom, hogy nem erre számított, de ő is belátja, hogy ennél többet nem várhat tőlem. Az apró mosolyból arra következtetek, hogy megértette mindezt. Így nekem is könnyebb. Tudom viszonozni a mosolyát. De hamar mind a ketten újra elkomolyodunk. Csak mikor mesélni kezd a pasijáról, akkor jövök rá, hogy közel sem tudok mindent. Szinte fogadni mertem volna, hogy ő hagyta el, de úgy látszik, tévedtem.
- Ezek szerinte ő sokkal gyávább, mint te vagy - húzódik valami mosolyszerűségre a szám.
Próbálom megakadályozni, hogy az emlékek hatására újra lezuhanjon. Szeretném ma még párszor látni az arcán azt a kis mosolyt, amitől olyan, mint egy kisgyerek, akinek tényleg segítségre van szüksége. Kár, hogy nem bánok jól semmilyen gyerekkel. Látszik, hogy vele sem igazán boldogulok, de folyamatosan próbálkozok, annak ellenére, hogy néha túl kegyetlen az igazság, amit felvázolok előtte. Mint most az apró célok, amiket át kellene majd lépni idővel.
- Már ez is valami. Több, mint amit eddig tettél, ha jól sejtem - mondom ki, ami az eszembe jut.
Igazából fogalmam sincs, eddig mennyire próbálkozott, hogy kiheverje ezt az egészet, de most legalább már eredménye is van. Még ha nem tűnik soknak, akkor is eredmény. Valahol el kell kezdeni.
- Sajnálom...? - használom szándékosan azt a szót, amit ő ma már többször is.
Az egész persze sokkal inkább hangzik kérdésnek, mint kijelentésnek. Mégis ez több, mint amit bármelyik nő kapott tőlem az évek alatt. Soha nem szoktam bocsánatot kérni, sem azt mondani, hogy sajnálom. Most mégis megtettem. Végül is, abban állapodtunk meg, hogy szól, ha én, túlzottan én vagyok. Megértem, hogy akkor miért nem szólt rám, ezért nem is hozom fel a dolgot. Helyette inkább megeszem a maradék szendvicset.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 19:57

Azt hiszem örülök is neki, hogy őszinte, mégha néha állatira pofon vág a szavaival, de jobb ez talán, mert fel tudok készülni a dolgokra és nem pedig majd hirtelen sokk-ként ér a dolog, miután hülye reményekben ringattam magam. Szóval összességében jó ez így, és nem is számítottam arra, hogy bármi olyasmit ígér, hogy majd mindig velem lesz. Az pedig tény és való, hogy nem tud rólam mindent, igazából még most is csak apró részleteket, de valahogy érthető módon nem azzal töltjük az időt, hogy kivesézzük a múltunkat, mert az egyiküknek se lenne igazán jó. Bár azt szokták mondani, hogy emlékezz a pozitív dolgokra, de ezt azért mondani sokkal könnyebb, mint megvalósítani, ha egyszer a negatívum is vele jár. A válaszára képtelen vagyok visszafogni egy mosolyt. Nem is tudom, hogy miért jön ez most ki belőlem, leginkább sírni szeretnél, ha Scott jut eszembe.
- Hát úgy néz ki, vagy csak túl fiatal ahhoz, hogy komolyan vegye az életet. Ő nem kényszerült rá, hogy felnőjön. - teszem aztán hozzá. Azt hiszem Scott sosem szeretett úgy igazán, csak jól megvoltunk együtt, mert mindenki ezt várta el tőlünk és kész. Aztán amikor már úgy nem működött, akkor szépen ejtett, mégha talán - remélem - nehezére is esett. Mindegy, ez már a múlt, lehet hogy így könnyebb volt eldöntenem, hogy eljövök, és legalább nem üldöztek a valóságban is az emlékek, az ismerős helyek.
- De, ha úgy vesszük, akkor jobb is így, különben nem jövök el, és jobban szenvednék ott. - mondom ki hangosan is, ami eszembe jutott. Végülis mindennek meg van a jó oldala igaz? Tényleg nehéz végighallgatni, amit mondd. Egyszerű lépések, de iszonyatos erőfeszítést fognak követelni, mint egyáltalán csak a ma este, hiszen ma már nem lesz altató. Azt mondta, hogy ma nem ad, úgyhogy sejtelmem sincs, hogyan fogom átvészelni az alvást.
- Ez biztos, eddig egyáltalán nem próbálkoztam, inkább csak azzal, hogy eltemessem és elfelejtsem az egészet. - mosolyodom el. Megint erős késztetést érzek rá, hogy közelebb húzódjak hozzá és megöleljem, de végül nem teszem meg. Még mindig nem tudom, hogy hol van az a határ, amit nem szeretné, ha átlépnék. Nehéz ezt egyelőre még meghatároznom. Bennem egyszerűen tombol a szeretethiány és minden egyes kedves gesztus, mosoly, vagy ölelés rendkívül sokat jelent, de tudom, hogy ő nem így van ezzel, vagy legalábbis nem ismeri be. Kicsit meglepődöm, amikor szinte kérdésként kér bocsánatot a reggelért és az este kezdetéért.
- Semmi baj, megértem. Tudom, hogy nehéz eset vagyok. - mosolyodom el újra, és kicsit bizonytalanul közelebb húzódom hozzá, miután az utolsó falatot is elfogyasztotta és én is így tettem.
- Szabad?- teszem fel bizonytalanul a kérdést. Csak egy rövid ölelés, semmi több, de mégis engedélyt kérek tőle, mint éjszaka, hogy hozzá bújhatok-e. Nem tudom, mi sok, ezért valahogy így gondolom egyszerűbbnek, minthogy csak úgy a nyakába ugorjak, és kész. Lehet, hogy attól csak leblokkolna és nem tudna mit kezdeni a helyzettel. Így viszont legalább felkészülhet, és persze mondhat nemet is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 20:24

Még ha apróságokat is, de állandóan megtudok valamit a múltjából. Mindent elraktározok magamban, de nem mindenhez fűzök megjegyzést. Megtehetném, hogy most győzködni kezdem, most is szép, de inkább nem megyek bele. Lehet, hogy megtudnám győzni róla, de az is lehet, hogy nem. Majd talán máskor visszatérünk még erre is. Az viszont már kicsúszik a számon - még ha szépítve is -, hogy a pasija egy gyáva féreg volt. Teljesen biztos vagyok ebben, úgyhogy egy szemernyi kétség sincs a hangomban.
- Neki van választása. Nem biztos, hogy ő járt jól. Most képzeld el, hogy mondjuk öt év múlva ő a legünnepeltebb focista vagy tudom is én és állandóan azon retteg, hogy mikor fedezik fel a titkos szobáját, ami tele van cukiságokkal - vázolok fel egy lehetséges jövőképet a srácról, szándékosan utalva ezzel arra a titkos szobára, amit tegnap még én kaptam.
Ez még az én képzeletemben is elég vicces képet alkot, az övébe pedig remélem, hogy még jobban. Nem akarok én egy bolond majmot csinálni a srácból, de ha ez az ára, hogy egy újabb mosolyt csaljak Josie arcára, akkor megteszem.
- Lehetséges - mondom a következő szavaira, már sokkal komolyabban.
Lehet, hogy tényleg ott lenne neki rosszabb, de én azért ebben nem vagyok benne biztos. Emlékeztetné minden a történtekre, de talán már akkor régen megbirkózott volna mindennel. Ez már azt hiszem soha nem fog kiderülni.
- De most azt teszed és ez a lényeg - mosolyodok el, most úgy igazán.
Én már alig emlékszek arra, hogy milyen volt az az időszak, amikor igyekeztem összekapni magam. Persze azt tudom, hogy hogy csináltam, de másra nem. Csak az apró lépésekre. Azt hiszem, a többire igyekszek nem emlékezni.
Végül az esetleg, bocsánatkérésnek alig mondható szavaim után elmosolyodok. Tényleg nem tudott évek óta senki ilyesmit kicsikarni belőlem, ő pedig most még csak nem is erőltette! Egy röpke pillanatra értetlenül nézek rá, hogy mire kér engedélyt, majd újra elmosolyodok.
- Szabad. Neked, szabad - nyújtom ki az egyik kezem, hogy még ha kissé esetlenül is, de én is át tudjam ölelni.
- Tényleg jó érzés neked ez? Az ölelés? Segít? - érdeklődök egész csendesen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 20:49

Pedig, ha pár napja kérdezett volna valaki, akkor nem mondtam volna, hogy figyel arra, amit mondok, vagy egyáltalán megjegyzi. Pár napja még biztos voltam abban, hogy ha idejövök, akkor segít nekem és tényleg használja a fecskendőt. Fura, hogy rövid idő alatt mennyire a feje tetejére tud állni a világ, bár hát lássuk be az életemet is egy pillanat alatt törték ketté, úgyhogy ezekben a gyors változásokban lassan már kezdek profi lenni. A Scottot érintő szavait már mosolyogva hallgatom végig, sőt a végén egy egész rövid pillanatra el is nevetem magam. Fogalmam sincs mikor nevettem utoljára úgy igazán? Ez sem olyan most, még a közelében sincs, de az eddigi heteimhez képest óriási előre lépés.
- Pont olyan, mint a te titkos szobád? Amit még azóta se találtam meg? - tényleg vicces lenne, ha ilyesmi derülne ki Scottról, és hát azért lássuk be, ha gyáva és engem is dobott e miatt, akkor mikor lesz majd normális élete, amiben teljes lehet, ahol tényleg szereti valaki. És vajon ő képes lesz-e valakit tényleg szeretni, ha így áll másokhoz, ennyire felületesen? Mondjuk én se ítélhetem el, hiszen ugyanolyan voltam, mint ő, felületes és szétszórt és gyerek, csak nekem beállt egy olyan kemény helyzet az életemben, amikor kénytelen voltam ezen változtatni. Azért mégis hozzáteszem, hogy ha otthon maradok, akkor rosszabb lenne. Minden rájuk emlékeztetne és azt nem viselném túl jól. Szóval jobb nekem itt, még akkor is, ha az életem állatira kisiklott közben, drogok és a hajsza miatt, amit Tim és Jas között vergődve töltök. De talán még lehet ebből valami értelmes, próbálom elhinni neki, hogy lehet. Az pedig határozottan jól esik, hogy bocsánatot kér, vagy valami ilyesmi. Pedig egyáltalán nem vártam el tőle ezt, egy pillanatig sem, hiszen én voltam buta, én csináltam hülyeséget, neki pedig csak nehézséget okozok a többi gondja mellé. Megvárom, amíg megeszi a maradék szendvicset és én is bekapom az utolsó falatot, majd óvatosan közelebb húzódom hozzá, de még meghagyva pár centi távolságot és lassan megkérdezem, hogy szabad-e. Először azt hiszem nem is érti, de végül szerencsére igen. És nem mondd nemet! Az most nagyon nem tett volna jót, amikor próbálok erős lenni és nem sokára jön az a bizonyos alvás, amire igazán nem vágyom. Újabb mosolyt csal az arcomra, amikor még ki is hangsúlyozza, hogy nekem szabad. Odabújok hát, átölelve a derekát. A kérdésére csak belebólogatok a mellkasába.
- Neked nem? Egyáltalán nem érzed, hogy jó... kicsit sem?- dobom vissza halkan a kérdést. Nekem persze, hogy jó, nem kérném, ha nem így lenne. Segít, megnyugtat, hiszen végülis az ember társas lény igaz? Valahogy mindenkinek szüksége van valakire, mégha vannak is olyanok, akik ezt tagadják, vagy nem ismerik be. Néha még azt is betudom mesélni magamnak, hogy Jas vagy Tim is ide sorolható, csak nekik valahol nagyon el van ásva ez az érzés a lelkükben.
- Tudod egyszerűen csak megnyugtat, és segít lenyugodni, békét találni. Nem is tudom, kicsi koromban is mindig így volt, és nem is változott. Talán, mert olyan keveset voltam egyedül. Ha már születésedtől fogva ott van melletted egy testvér, közös kiságy, közös szoba, akkor valahogy elviselhetetlen egyedül. - adok meg egy újabb apró infot, szinte észre sem veszem. Rémesen hiányzik Giselle. Akkor is, ha olyan ellentétesek voltunk, de ő volt az én józan felem, az okosabb és a megfontoltabb, és az időnkénti marakodás ellenére is nagyon szerettem. Szörnyű űrt hagyott maga után, iszonyatosan nagyot.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 21:11

Át sem gondolom, csak elkezdek a drágalátos volt pasijának egy jövőképet felvázolni. A vártakhoz mérten egész jól sül el a sztori. Nevet. Még ha rövid ideig is, de nevet. Nekem most ennyi elég ahhoz, hogy tovább vigyem a gondolatot a közbeszúrt megjegyzése után.
- Olyan - bólintok határozottan, majd aggódó arcot vágok, mintha ezzel tényleg lelepleztem volna magam. - Még mindig nem találtad meg? Majd holnap újra nekiállsz keresni - mondom továbbra is mosolyogva.
Persze a mosoly nem virít ott az arcomon hosszú percekig, de tény, hogy egyszer többször jelenik meg a beszélgetéseink alatt. Sőt, nem tagadom, hogy még élvezem is a társaságot, a beszélgetést. Úgy összesítve majdnem mindent. Hogy meg tudnám-e szokni ezt a felállást? Abban azért nem vagyok olyan biztos. De ki tudja? Ha két napja valaki azt mondja, hogy jó pár átrágott téma után itt fogok ölelkezni valakivel anélkül, hogy meg akarnám kapni. Hát, szépen szólva is elküldeném a jó büdös francba, hogy engem nem fárasszon ilyen baromságokkal. Most mégis ez a helyzet. Szinte gondolkodás nélkül engedem, hogy megöleljen és fél kézzel én is ezt teszem. Különös az egész helyzet, de nem mondanám, hogy kellemetlen. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő jobban élvezi, mint én, mégis rákérdezek. Talán tudni szeretném, hogy mit is kell ilyenkor érezni pontosan.
- Nem is tudom... inkább csak furcsa. De nem rossz - mondom és az utolsó szavakat már egészen magabiztosan mondom ki.
Végül is, ez igaz. Nem rossz érzés, csak különös. Bár azért nem vinném túlzásba. Ha ő nem kérné, most nekem eszembe sem jutott volna.
- Akkor majd gyakrabban kérd, hogy öleljelek meg - mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut.
Aztán majdnem folytatom. Kis híja, hogy kicsúszik pár kérdés is a számon, de végül csak hallgatok. Érdekel a dolog, ez tény. Most akkor van még egy testvére? Vagy volt? Mert a nővéréről nem tudok ilyesmit elképzelni, vagy... nem is tudom igazán, hogy mit gondoljak. Inkább felhagyok a találgatással és csendben várom, hogy folytatja-e a történetet, esetleg újba kezd bele. Ha nem teszi, akkor sem erőltetem. Végül is, nem lenne ez olyan rossz végszó mára, nem igaz?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 25.09.13 21:27

Tényleg nagy dolog, hogy ha még kicsit is, de sikerült megnevettetnie. A jó életbe nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz, aki ezt eléri. Hát ezt nem volt képes a nővérem felfogni. Én nem olyan vagyok, mint ő. Nem akkor leszek erős, ha rugdos, hogy legyek már az. Én akkor tudok... vagyis akkor tudom megpróbálni, hogy erősebb legyek, kibírjak dolgokat, ha van miért, ha valaki segít benne, ha támogat lelkileg. A nővérem pedig erre képtelen lenne, legalábbis én nagyon úgy érzem, hiszen mindent leszólt, ami az érzésekkel kapcsolatos és bár ezt tette eddig Danny is, azért mégis mutat pozitív változást.
- Jól van, ezek után nem adom fel! Megtalálom azt titkos szobát! - jelentem ki határozottan, még mindig mosollyal az arcomon. Tudom ám, hogy nincs ilyesmije, még véletlenül sem, de attól még határozottan vicces ilyesmire gondolni. És ő is mosolyog, ami pedig megint csak határozottan jó pont. Nem is gondolok most a holnapra. Nem tudom, valahogy az esték jók, annak ellenére is, hogy ilyenkor vészesen közel kerül a alvás és az álmok, de mégis jól éreztem magam vele tegnap és ma is. Aztán óvatosan rákérdezek, hogy megölelhetem-e, amire szerencsére igent mondd. Meglep a kérdése, tényleg olyan, mint aki most próbálja ezt az egészet kiismerni, mert még csak azt se tudja pontosan, hogy mit is kéne éreznie. Ez annyira... furcsa nekem, aki pedig pont ellentétben vele állatira kötődik mindenféle érzéshez. Ezért tudok olyan nehezen feldolgozni minden nehézséget és fájdalmat, mert amennyire határtalanul boldog tudok lenni, épp annyira össze is tudok törni apró darabokra. Igen, azt hiszem elég erősen végletes vagyok.
- Az jó... az jó, ha nem rossz. - mosolyodom el, amit most nem nagyon láthat, hogy nem rá nézek éppen, de nem számít. Nekem viszont határozottan jó, és még pár őszinte szót is előhoz, a múltamból egy keveset, amiket nem nagyon tudhat rólam. Örül neki, hogy nem kérdez rá. Most elég annyi, hogy megpróbálok a szép dolgokra emlékezni, ha ki kéne fejtenem, hogy volt egy ikertestvérem, akkor eszembe jutnak, hogy a szemem láttára vágták el a torkát, és akkor valami iszonyatosan meghasadt bennem. Ezzel most nem akarnám elrontani az estét.
- Kéne fürdeni, vagy... majd reggel? - nyomok el egy feltörni készülő ásítást. Hosszú volt ez a nap, akkor is, ha egy részét totálisan kiütve töltöttem el a padlón. De mégiscsak elfáradtam, és sejtem hogy ő is. Tuti, hogy baromi sok minden miatt kellett egész nap rohangálnia, aztán meg ezek után engem is pesztrálni. Nem irigylem érte, tényleg nem, jól jönne neki is az alvás. Bár fogalmam sincs, hogyan fog majd menni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 12:49

Ha megkérdeznék sem tudnék visszaemlékezni, hogy honnan jött ez a titkos szoba, pedig tegnap volt. Valahogy nem vág úgy az agyam, mint kellene. De végül is, nem ez a lényeg. Az már sokkal inkább számít, hogy nevetni kezd, és ez engem is mosolygásra késztet.
- De ha megtalálod, titokban kell tartanod. Hogy néznének rám, ha megtudnák, hogy van egy ilyen szobám? Túl sokat dolgoztam és meg kell tartani a kemény főnök látszatot mindenki előtt - magyarázom de olyan hangon, mintha tényleg könyörögnék neki, hogy ne árulja el senkinek a titkom.
Valahogy tényleg jó belemenni ebbe az őrültségbe. Élvezem, hogy a ne létező, titkos szobámról beszélgetünk. Talán én is kezdek kicsit bekattanni, de most nem érdekel. A lényeg az, hogy a nevetése után könnyebben megy minden. Könnyebben beszél és nekem sem kell erőlködnöm, hogy érdeklődést mutassak. Tényleg érdekel, amit mond, amikor úgy alakul, mégsem kérdezek vissza. Beszél, ha szeretne. Nem fogom faggatni. Majd csak összeáll a kép és a múltja minden egyes darabja a helyére kerül. Addigra valószínűleg én is változni fogok. Akkor is, ha minden áron szeretnék ugyanolyan maradni, mint eddig voltam. De néha, egy pillanatra eltöprengek, hogy nem lenne-e mégis jobb érezni. Most is, ahogy ölel ez fordul meg a fejemben. Ezért is kérdezem meg, hogy pontosan mit is kellene érezni. Igazából nem vagyok biztos abban, hogyha akarnám, le tudnám-e teljesen dobni az álcám. De nem számít. Amikor már nem fonja körém a karjait és én sem ölelem fél kézzel, már pont úgy gondolkozok, mint ezelőtt és kiűzöm az előbbi baromságot a fejemből.
- Ráér reggel. Lesz időnk bőven - felelem és úgy, félig az ágyban fekve próbálom levenni legalább a zakót, majd a nyakkendőt.
Mindegyiket odadobom a fotelba. De nem szoktam én ilyet csinálni! Utálom, ha valami nincs a helyén, most mégsem zavar. Csak lejjebb csúszok és kinyújtom a kezem, ahogy ránézek egy mosoly kíséretében. Pont úgy odafészkelheti magát hozzám, mint tegnap.
- Igen, szabad - előzöm meg, mielőtt bármit is kérdezhetne.
A tv-t viszont nem kapcsolom be, hacsak nem kéri, hogy amellett aludjon el. Az altatók pedig még mindig a zakóm zsebében pihennek. Azokat viszont nem szándékozom kivenni onnan. Akármi is lesz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 13:30

Azt hiszem erre én se tudnám már a választ, azóta annyi minden történt. Fura, mert igazából csak egy nap telt el, vagy még talán teljesen annyi sem, de mégis sok minden távolinak tűnik. Csak tegnap volt, hogy megakartam öletni magam vele és ahhoz képest, amit most van... egyszerűen elképzelhetetlen lett volna ez még pár napja és még most is olyan hihetetlennek tűnik. Végül pedig még el is nevetem magam a felvetésére, ha csak röviden is, de mégis csak sikerül. Régen nagyon sokat nevettem, szerettem nevetni, de hát ki ne szeretne, és egy eszetlen tini hajlamos is rá, hogy mindent viccként értelmez, főleg ha egy kicsit be van kattanva, persze jó értelemben véve. Hiányoznak azok a régi idők, még akkor is, ha sok minden végülis értetlen volt belőlük, mint Scott, vagy sok felületes barát, ami a népszerűség mellé párosul.
- Jól van, ígérem, nem árulom el senkinek. Eskü! - eresztek meg még egy mosolyt. Örülök neki, hogy belement ebbe a buta kis játékba, amit már nem is tudom, melyikünk indított útra. Egyszerűen most még az sem zavar, hogy tudom hamarosan jön az alvás, ami finoman szólva is félelmetes, de mégis tudok felszabadult lenni, és még arra is meg merem kérni, hogy hadd öleljem meg. Furcsa, hogy el kell magyarázni valakinek, hogy ez miért jó, tényleg érthetetlen számomra, de akkor is megpróbálkozom vele. Én egyértelműen az a bújós típus vagyok, és jó, ha van ezt kivel megtennem, mégha nem is eshetek túlzásba, mert neki ez még szokatlan, de kellemes, ez a fő. Végül aztán mégis csak elhúzódóm, hiszen nem maradhatunk így a végtelenségig igaz? Nem tudom, hogy most kellene-e zuhanyozni egyet, vagy majd reggel, de nem szívesen másznék most ki az ágyból, ha nem muszáj. Remélem, hogy ő is így van vele, és ma már a sokadik alkalommal lesz végül az, amit szeretnék.
- Jó, ha jól sejtem úgyis jó fog majd tenni reggel, hogy felébredjünk tőle rendesen. - nem hiszem, hogy túlságosan fényes éjszakánk lesz, most sem, főleg, mert legutóbb megígértette velem, hogy csak egy szem altatót kaptam és ma már nem lesz ilyesmi. Én igazából még mindig ugyanabban a pólóban vagyok, amit tegnap adott, és már igazán nagyon hiányzik valami normális ruha. Legalább a sajátomat kimostam és holnapra megszárad, így eltudok egyáltalán indulni innen. Haladás! Lejjebb csúszok végül az ágyban, és megvárom, amíg ő is leveszi azt, ami felesleges.
- Nem lesz így kényelmetlen? Mármint ing, meg nadrág, nem így aludtál tegnap. - na nem mintha zavarna, ahogy neki jó, csak tényleg rendesen túl van öltözve az alváshoz, és totál össze fog gyűrődni a ruhája, bár tény, hogy tuti van belőle bőven még pár váltásnyi. Széles mosolyra húzódik a szám, amikor kinyújtja a kezét, és megelőzve az esetleges kérdésemet lényegében felajánlja, hogy hozzá bújjak.
- Köszönöm! És akkor csak le kell csuknom a szemem... - ezt már csak egész halkan teszem hozzá, szinte már csak motyogás, amikor elhelyezkedem. Nem kell most a tv, fel sem merült bennem. Tegnap azért volt rá szükségem, mert nagyon ki voltam borulva, és egyedül kellett megpróbálnom elaludni. Az azért más helyzet volt. Bőven elég monoton zakatolásnak hallgatnom, ahogy dobog a szíve, más nem kell most. Lecsukom a szemem, ahogy tegnap is mondta és várok. Fáradt vagyok, ő is biztosan az. Talán pont a fáradtság miatt egész lassan jön bármiféle álom is elő a fejemben. Pár óra eltelik, talán 2-3, mire elkezdenek újra bekúszni a fejembe a képek. Már azt is hihetném, hogy talán most nem jönnek, de ez balga remény lett volna. Ugyanúgy játszódik le minden, mint legutóbb, először apa, aztán a húgom, a rengeteg vér, és az a riasztó tekintet. Most nem nyöszörgök, a testem valószínűleg túlságosan fáradt az efféle reakciókhoz, egyszerűen csak sikítva ülök fel hirtelen a sötétben, és megint ráz a sírás. Mindig abban a pillanatban történik meg, amikor a nyakamhoz ér a kés. Automatikusan nyúlok oda, a heghez, ami azóta is megmaradt, mintha csak el akarnám szorítani, hogy ne vérezzen, pedig semmi ilyesmiről szó sincs.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 14:35

Csak mosolyogni tudok, ahogy újra meghallom a nevetését. Nem is igazán érdekel az ígéret, sem az, hogy tovább húzzuk a titkos szoba történetet. Inkább a nevetésével foglalkozok, amíg abban nem hagyja. Fene se gondolta volna, hogy ilyen jó érzés, hogyha valakinek te csalsz mosolyt az arcára. Még akkor is igyekszem ezeket a kellemes érzéseket megtartani, amikor alvásra adjuk a fejünket, miközben láthatóan egyikünk sem szándékozik felhozni, hogy ez az este sem valószínű, hogy nyugodtan telik majd. De sebaj. Megbirkózunk vele. Legalábbis nagyon remélem.
- Most így fogok. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kimásszak az ágyból - magyarázom, de igazából nem csak a fáradtság az ok, amiért nem vetkőzök alsónadrágra.
Nem sok értelmét látom. Úgyis ki kell majd még kelnem az ágyból pár órán belül, ha jól sejtem. A nyugtalan alváshoz meg teljesen mindegy, hogy miben vagyok.
- Igen. Csak becsukod a szemed én pedig ébren maradok, amíg el nem alszol - ígérem, bár nem vagyok benne biztos, hogy be is fogom tudni tartani.
Túl fáradt vagyok. A tegnapi nem épp pihentető alvás meg a mai feszültséggel teli nap megtette a hatását. Pár perc sem telik bele és már hiába akarom, nem tudom nyitva tartani a szemem. Úgyhogy egész hamar elalszok és meglepően mélyen. Ezért is nem a legjobb ébresztő a sikoly. Nem ülök fel azonnal, hanem fekve próbálom megtalálni a forrást és megállapítani, hogy mi történt.
- Oh, Szépségem - bukik ki belőlem, amikor meglátom, hogy ott ül a sötétben.
Meg sem kell kérdeznem, hogy mi történt. Fogom magam és én is felülök, majd gondolkodás nélkül húzom el a kezét a nyakáról. Helyette a saját tenyeremmel fedem el a heget. Csak egy pillanat az egész, majd végigsimítok a nyakán és próbálok biztatóan mosolyogni. A sötétben még lehet, hogy látná, de a könnyei akkor is eltakarnák előle. Most én húzom magamhoz.
- Nem éri meg sírni... nyugodj meg... - motyogom neki, miközben a válla felett az órára nézek.
Tényleg egész jól bírta. Sokkal jobban, mint tegnap. Ha most ezután már egybe átalussza a maradék időt, akkor azt hiszem, az már haladásnak mondható.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 15:04

Pedig az az igazság, hogy velem nem lehet senkinek se nehéz dolga, nem olyan bonyolult egy kicsit is feldobni a napomat, és a pocsék indítás ellenére neki sikerül. Határozottan jól érzem magam, és ez a kis nevetés is simán belefér. Félek az estétől, de mégsem tudja most rányomni a bélyegét a mostani nyugodt időszakra. Bár csak így maradhatnánk és egyszerűen elfelejthetnénk minden bajt, ami még vár, minden veszélyt, ami még az ajtón túl lesz ránk... vagyis rám, bár félek tőle, hogy valamilyen szinten akaratlanul is bele fogom rángatni őt is ebbe az egészbe. Úgyse marad csak úgy titokban, hogy itt lakom, idővel ki fog derülni. Csak biccentek egy aprót a válaszára. Végülis jogos. Ha jól sejtem elég rendesen felrúgtam a megszokott napjait ennyi idő alatt is. Az lenne a tippem, hogy általában rendesen kialussza magát, időben lefekszik és nem húzza az időt felesleges dolgokkal, maximum az időnként beiktatott csajozás, de azt is csak annyira, amennyi még nem megy a munka rovására. Ehhez képest én mondhatjuk, hogy fenekestül felforgattam az életét.
- Jól van, úgy menni fog. - teszem még hozzá halkan, amikor megígéri, hogy ébren marad, amíg el nem alszom. Nem is baj, ha nem így történik, nekem már az is elég, hogy ezt mondta, és amúgy se látom a szemeit most. Sőt a beálló egyenletes szuszogás még jót is tesz nekem, jó hallgatni és könnyebben elalszom tőle. Sikerül vagy 2-3 órán át nekem is aludnom. Azt hiszem elég fáradt voltam már ahhoz, hogy az álom ne tudjon befurakodni a fejembe, de persze nem várhattam, hogy ez így is marad. Hamarosan jönnek a szörnyű képek és egy hangos sikollyal ülök fel hirtelen. Kell pár pillanat mire felfogom, hogy hol vagyok, hogy már ébren vagyok, ezért is van a kezem a nyakamon, mintha csak el akarnám szorítani a sebet, mert félek tőle, hogy csorogni kezd lefelé a vér. De semmi ilyesmi nem történik, csak sírok és sírok. Annyira rossz, amikor még az ébrenlét és az álom határán evickélsz, és fogalmad sincs, hogyan pofozd tényleg ébrenlétre magad. A szavai rángatnak végül vissza és az érintése a nyakamon. Egyáltalán nem olyan, mint legutóbb. Akkor bántani akart vele, akkor fájdalmat akart okozni, de most óvatos és csak azért tette, hogy felfogjam, hogy már nem alszom. Halkan sóhajtok egyet, és a nyakára borulok. Lassan mérséklődik a sírás is. Tudom, hogy nem éri meg sírni, de képtelen vagyok visszatartani. Annyira szeretném, hogy végre elmúljon ez az érzés. A félelemmel kevert fájdalom, ami annyira szorongat, hogy néha majd meg fulladok tőle. Szeretnék én erősebb lenni, olyan jó lett volna bátornak és harcos alkatnak születni, de ez nem így történt, szóval most így kell boldogulnom. Végül már csak csendesen szipogok, és elhúzódva tőle megtörlöm a szemem. Az órára pillantok, és megjelenik az arcomon egy egészen halvány erőtlen mosoly.
- Ez most... most egész jól ment. - de hogy fogok ezek után megint visszaaludni? Ez a legnehezebb. Rá pillantok, látom a biztató tekintetet és már az is nagy dolog nekem, hogy számára nem riasztó és undorító a nyakam, vagy bármi más, ahol a hegek vannak. Lassan a felgyorsult szívverésem is nyugodni látszik a légzésemmel együtt. A párnára nézek. Tudom, hogy vissza kell feküdni, tudom, hogy muszáj. Meg kell próbálnom valahogy. Azt mondta, hogy idővel majd elmúlik és elhiszem, tényleg elhiszem neki. Muszáj így lennie!
- Próbáljuk meg... - mintha engedélyt kellene adnom neki, hogy aludhatunk. Mégis kinyögöm ezt a két szót, ezzel is mutatva mennyire igyekszem elviselni ezt az egészet. Megvárom, amíg visszafekszik, majd én is így teszek. Vissza mellé, a mellkasára. És jöhet a küzdelem, lecsukom a szemem, majd ki, majd újra le. Egész addig, amíg a sokadik alkalommal már nem kúszik be azonnal a sötétbe az a riasztó vigyor annak a szörnyetegnek az arcán. Most jóval tovább tart, és sokkal nehezebb, de mégis el tudok aludni. Sikerül... tényleg sikerül, és ez a lényeg!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 18:41

Felkészültem rá, hogy ez az este is veszett nehezen indul majd. Fél óra alvás, fél óra ébrenlét. Valami ilyesmire számítottam. De ehelyett kapok pár nyugodt órát, ami akárhogy is nézzük, egész jó. Bármilyen abszurd, még talán mosolyognék is, hogyha nem a sikolya ébresztett volna. Így viszont még véletlen sem teszek ilyet. Helyette felülök és elhúzom a kezét a nyakától. Van egy tippem, hogy mi ment éppen a múlt filmjén a szeme előtt, amikor felébredt. De most már ébren van és  nincs kés a torkánál. Úgyhogy a saját tenyerem teszem rá a hegre, miközben próbálom nyugtatni. Mikor hozzám bújik, minden kimondott szavam ellenére hagyom, hogy sírjon. Egy szóval sem mondom, hogy tartsa vissza. Végül is, talán ha kiadja magából, egyszer csak elfogynak a könnyek. Gondolom én. Már fogalmam sincs, nálam hogy volt. Sírtam? Áh, dehogy - legalábbis erről győzöm meg magam.
Hosszú percekig tudnék itt ülni a csendben, miközben ő sírdogál, de végül elfogynak a könnyek és elhúzódik tőlem. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak én is, amikor az órára néz.
- Még szép, hogy jól! Tudtam én, hogy így lesz. És ez még csak a második este. Lesz még jobb is - mosolygok tovább, miközben a szavaim egész halnak hagyják el a szám.
Mintha félnék megtörni a kialakult csendet. Akkor sem mozdulok, amikor látom, hogy ő igen. A párnára néz, de egy szót sem szólok. Nem mondom neki, hogy akkor most azonnal feküdjünk vissza és újra aludjon el. Én nem. Ő mondja ki. Egy igazán büszke mosoly jelenik meg az arcomon.
- Fogalmad sincs arról, hogy milyen bátor vagy - fogom most én suttogóra, amikor már fekszünk.
Nem azért beszélek ilyen halkan, amiért ő tette még tegnap. Egyszerűen csak nem szoktam ilyesmit mondani. Ez nem én vagyok. Mégis kimondom a szavakat. Az egész olyan számomra, mintha én is újabb és újabb lépéseket tennék meg a változás felé. Nem akarom, mégis így történik. Mielőtt azon kezdhetnék agyalni, hogy ezt a változást hogy akadályozzam meg, már lecsukom a szemem és nem gondolkozok. Még az sem tűnik fel, hogy miközben ő próbál aludni, még az utolsó félig ébren töltött pillanataimban újra simogatni kezdem a hátát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 20:58

Talán tényleg előre léptünk és talán tényleg valamivel jobban viselem az estét, hogy 2-3 óra alvás után kelek csak fel. Persze eléggé kiborít a dolog, sikítva ébredek fel és szinte érzem, ahogy a kezem között csordogál a vér. De ez nem igaz, csupán az álom és ébrenlét közötti furcsa átmenet, amikor még nem teljesen fogom fel, hogy már sikerült magamhoz térnem. Megnyugtató, amikor elveszi a kezem és ő ér a nyakamhoz, majd lassan a sírás is alábbhagy a karjai között, és kicsit hátrébb húzódóm. Szívesen maradnék még így akármeddig, de tényleg nem tudom, hogy hol van a tűréshatár nála, még nehéz ezt meghatározni. Annak is örülnöm kell, hogy itt van velem igaz? Az viszont tudatosul bennem, hogy egészen sokáig bírtam. Lehet, hogy még sokszor előjönnek majd ezek az álmok, de legalább láthatja, hogy tényleg nagyon igyekszem, hogy túlessek az egészen végre. Elmosolyodom a bátorítás hallatán. Úgy örülök, hogy ő is ilyen lelkes, de tényleg!
- De csak, mert segítesz, egyedül nem menne ennyire. Azt mondtad, hogy egyszer vége lesz és... elhiszem. - igen, azt hiszem azért tudok kitartani, mert elhiszem neki, hogy egyszer majd tényleg abbamarad ez az egész. Csak halvány emlék marad és nem folyton újra és újra feltörő rémkép. Tudom, hogy igaza van, neki is elmúlt igaz? Akkor biztosan nekem is el fog, és hát megbeszéltük, hogy bízom benne és hinni akarok neki, akkor így is fogok tenni. Ő is bízik bennem, hiszen itt van velem és nem adta fel. Ez a legfontosabb! Hezitálok kicsit, de aztán mégis rászánom magam, hogy visszafeküdjünk. Hozzá bújok és ez egyszerűen megnyugtat annyira, hogy a zakatoló szívverésem lassan tényleg normális állapotra csökkenjen vissza, és hogy megpróbáljam elüldözni a képeket a szemem becsukásával és újra kinyitásával. Addig csinálom, amíg tényleg nem megy rendesen a dolog.
- Ha van, aki erőt adjon nekem, akkor az is tudok lenni. Ezt nem érti a nővérem... szerintem soha sem fogja felfogni. - sóhajtok egy aprót. Azért ez rossz, pedig ha csak egyszer megpróbálná megérteni, csak egyszer! Nekem támogatás kell, nem ostor a hátamon, hogy márpedig azért is legyek erősebb és bátrabb. Szerintem nincs ember, akit így tényleg ösztönözni lehet. Jólesően felsóhajtok, amikor mozgásba lendül a keze, és szépen lassan eltűnnek végre a rossz képek, hogy újra az alvásnak adhassam át magam. Könnyebben megy most, és nem társul hozzá egyetlen álom sem, pedig nem vettem be altatót sem.
Jó néhány órával később már arra nyitom ki a szemem, hogy egészen világos szűrődik be a sötétítő alatt. Nem tudatosul bennem, hogy mennyi lehet az idő, de minden bizonnyal már reggel van. Fáradtan pislogva nyitom ki a szemem, és nézek körbe, hogy ő vajon ébren van-e már, vagy még alszik. Hason fekszem, egészen begyűrtem magam alá a takarót, de már nem érdekel, hogy mennyire látja a sebhelyeket a lábamon. Nem zavar egyáltalán, hiszen soha sem láttam a szemén viszolygást, remélem, hogy ez mindig így is marad, vagy hát amíg lesz hozzám türelme. Csak akkor szólalok meg, ha már ő is ébren van, vagy ha lassan felébred utánam.
- Jó reggelt! Éhes vagyok. - pillantok rá egy apró mosollyal. A tegnapi elfelezett szendvics azért nem volt valami nagy cucc annyi tény. De mégse moccanok meg, kényelmes most az ágy, puha és pihentető. Azt se nagyon veszem észre, hogy egy leheletnyit már remeg a kezem, épp csak az ujjaim vége. Várható volt, de most nem foglalkozom ezzel. Viszont erősen reménykedem, hogy véletlenül sem fogja tönkre tenni a reggelt és az estét egy újabb telefoncsörgés. Csak most hagyják békén!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 26.09.13 21:48

Hosszú percekig lennék képes hagyni, hogy hozzám bújjon. Kezdem megszokni a közelségét, azt hiszem. Nem azt mondom, hogy élvezem, de pont úgy, mint az ölelés, nem rossz. Mielőtt én elhúzódnék vagy felvetném az alvás gondolatát ő megteszi helyettem. Tényleg kezdek rá büszke lenni. Piszkosul próbálkozik, látszik rajta.
- Vége lesz. Egyszer vége lesz - bizonygatom újra és nagyon remélem, hogy igazam van.
Végül is, miért ne sikerülne neki is legyőznie? Csak idő kell. Működik a módszer a kérdés csak az, hogy mikor jut el arra a pontra, amikor már nem jelennek meg az álmok. Ha jól sejtem, még az is lehet, hogy hamarabb eltűnik a mumus az álmaimból, mint régen az enyémből. Még csak a második esténél tartunk, de majd' három órát alszik egyhuzamban? Ugyan jó eredmény!
- Ne törődj vele. Ne érdekeljen a nővéred - mondom, és tényleg úgy sejtem, hogy jót fog neki tenni, ha nem jár a testvérén az agya.
Eddig nem segített neki, én pedig kifejezetten gyűlölöm. Nem én vagyok a jó ember arra, hogy biztassa, javítsák meg a kapcsolatukat. De még ha ilyesmire képes lennék, akkor sem most tenném. Egyelőre az alvás van terítéken. Próbálok ébren maradni még most is, amíg elalszik, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült. Túl fáradt vagyok és túl hamar elnyom az álom. Az ébrenlét határán evezve még mozdul a kezem, hogy párszor végigsimítsak a hátán, de aztán vége. Elalszok és mikor következőleg kinyitom a szemem, már világos van. Megdörzsölöm a szemem. Alig hiszem el, hogy tényleg átaludtuk az este további részét. Mosolyogva nézek oldalra Josie tekintetét keresve. Ébren van, de látszik rajta, hogy még csak pár perce ébredt fel.
- Igen, jó reggelt - mosolygok továbbra is, még kissé gyűrött arccal, de egész kipihenten.
- Csinálj valami... - kezdek bele, majd szépen beszivárog a konyhában látott káosz. - Vagyis rendelünk valami kaját. Én is majd éhen halok. Csak le kell szólni. Vagy mást szeretnél? - fordulok felé, de semmi pénzért nem másznék most még ki az ágyból.
Nem tudom mikor volt utoljára, amikor megengedtem magamnak akár tíz perc lazítást. De most miért ne tehetném? Ennyi belefér. Végre egy nap, ami egész jól és nyugodtan indul. Ki kell élvezni, amíg lehet.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 10:06

Hát igen, ha van miért, akkor tényleg tudok igyekezni. Azok, akik ismertek régen már tudták, hogy kell hozzám viszonyulni. Giselle mindig tisztában volt vele, hogy az életben nem írom meg a házimat, ha piszkál, hogy már pedig meg kell tenni, de ha megígérte nekem, hogy ha készen leszek, akkor utána leülünk együtt és megnézünk egy filmet, vagy csak velem tölti az időt valami jó kis csajos módon, akkor simán hatni tud rám. Jas ezt nem képes megérteni. Az a típus vagyok, akit a jutalom motivál, nem pedig a kényszerítés. A jutalom pedig bármi lehet, egy kedves gesztus, vagy csak egy jó szó, teljesen mindegy, csak meg legyen a pozitív visszacsatolás. Nem hiszem, hogy ettől olyan kifacsarodott lennék. Tényleg elhiszem neki, hogy egyszer vége lesz, mert hinni akarok neki és mert olyan biztatóan mondja. Ezért is tudom magam rávenni, hogy önként mondjam, hogy próbáljunk meg visszaaludni.
- De mégis csak a nővérem... - mondom halkan. Tudom, hogy igaza van, nem kéne rá gondolnom, de annyira rossz, hogy így áll hozzám... hozzánk. Mégis csak a családjáról van szó és a mai napig nem értem, hogy mi az a nagy bűn, amit elkövettünk ellene, ami miatt ilyen nagyon haragszik, mert így van, haragszik tudom jól. Az egyetlen élő rokonom, aki csak kínoz. Pocsék érzés.
- Neked van testvéred Danny? - csúszik ki még egy kérdés a számon, mielőtt újra hozzábújva megpróbálnék megküzdeni a démonaimmal és újra elaludni. Úgy teszek, ahogy legutóbb is mondta, és szépen lassan eltűnnek a képek. A simogatása is nagyon sokat segít ebben. Azt hiszem pont e miatt megy nekem talán könnyebben mint neki, van valaki velem, aki erőt ad hozzá. Egyedül biztos, hogy képtelen lennék rá, és még csak nem is szaladhatnék senkihez a rémálmok után. Újabb órák telnek el és nem jönnek vissza a pocsék álmok, hanem már csak arra ébredek fel, hogy világos szűrődik be a sötétítő alatt. Álmosan nyitom ki a szemem, de nem nagyon moccanok meg még, főleg mert úgy tűnik, hogy Danny még alszik. Aztán ő is megmoccan én pedig egy apró mosollyal köszönök neki. Bárcsak még nagyon sok reggelem lenne ilyen a következő hetekben. Aztán megkorran a gyomrom és felvetem, hogy finoman szólva éhes vagyok, sejtésem szerint ő is az lehet. A konyha viszont romokban áll, ami neki is leesik, amikor elharapja a megkezdett mondatot.
- Tegnap már csináltam valamit... káoszt. - viccelem el a dolgot kicsit. Egyelőre még azzal sem törődök, hogy egy leheletnyit remeg a kezem, ez még nem olyan vészes, tegnap kora délutánra sokkal rosszabb volt. A kajarendelés ötletére csak bólintok egy aprót, még mindig ugyanúgy hason fekve, kiterülve. Nagyon nem esne jól most megmoccanni.
- Tökéletes, nem sok kedvem lenne elmászkálni most. Bőven elég lesz útba ejteni majd azt a bizonyos helyet. - nehezen szánom rá magam, hogy kimondjam az Elvonó szót. Nem is tudom miért, valahogy olyan, mintha egy veszélyes hely lenne, pedig épp hogy csak benézünk és kérünk egy kis segítséget, semmi több. Attól nem lesz bajom, sőt előtte még eszünk is, nem kell azonnal menni, van időm még felkészülni rá.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 14:03

Meglepően nagy előrelépésnek számít, hogy nem kell neki könyörögni, vagy felemelni a hangom ahhoz, hogy visszafeküdjön. Ami pedig még jobb, még csak meg sem említi az altatót. Tényleg jól halad és nem hezitálok ezt közölni vele. Az egyetlen, amit talán nem kellett volna mondanom az az, hogy felejtse el a nővérét. Elég egyértelmű, hogy ez lehetetlen, mégis jobb lenne, ha ezt tenné.
- Igen. A nővéred, aki nem foglalkozik veled. A nővéred, aki bánt és arra használ, hogy elérje a célját. Igazán jó testvér, akivel érdemes törődni - mondom, mintha csak egy cikk lenne valamelyik újságban.
Nem az a célom, hogy ellene fordítsam, csak azt tudom, hogy jobb lenne neki nélküle. Ha ő esetleg nem így látja, akkor nem fogok nekiállni győzködni. Az én tanácsom, de az ő döntése.
- Van. Egy bátyám. Pontosabban mostohabátyám. Majd mesélek róla, ha érdekel. De nem most - beszélek és szinte fel sem tűnik, hogy ezzel újabb lépést tettem én is a változás felé.
Mesélni egy - bárhonnan is nézzük - szinte idegennek a saját életemről. Egy gyenge pontról, ha úgy vesszük. Végül is Lee a múltam része is. Elkerülhetetlen, hogy ne essen azokról az időkről is szó, ha már ilyen készségesen megígértem egy mesedélutánt. De most nem gondolok ezekre. Túl hosszú és fárasztó nap volt. Csak aludni szeretnék, semmi mást. Bár abban nem is reménykedek, hogy következőleg reggel ébredek fel. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán átaludtam egy újabb rémálmot, de az üdvözlő mosoly gyorsan kiveri ezt az eshetőséget a fejemből. Sokkal inkább mindkettőnknek a reggeli jár az eszében.
- Igen, csakhogy a káoszt nem tudjuk megenni. Úgyhogy marad a rendelés - foglalom össze és úgy ügyeskedek, hogy elérjem a telefont.
Csak a portára kell leszólni, hogy két főre kérünk reggelit és kész. Most már nem hangzik olyan különösen a kérésem, mint első alkalommal. Sokkal inkább, mintha örülne a portás, amiért két adagot kérek? Áh, baromság. Mindegy is. Amíg beszélek, végig szemmel tartom Josiet, majd utána felé fordulok.
- Az a bizonyos hely pedig, ahova ezután megyünk...? - hagyom félbe a mondatot és várom, hogy ő fejezze be.
Jobban jár, ha lassan azt is megtanulja, hogy attól, hogy nem mond ki egy helyet vagy akár egy nevet, nem lesz semmi jobb. Ahogy rosszabb sem, ha kimondja.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 14:37

Az altató... igen felmerült bennem, de aztán mégis sikerült legyűrnöm a késztetést hogy megemlítsem. Főként azért, mert sikerült eléggé megnyugodnom. Arra főleg akkor volt szükség, amikor nem volt velem senki, amikor egyedül kellett volna ezzel az egésszel megküzdenem, akkor az a kis pirula volt az egyetlen társam a harcban és nélküle nem is sikerült volna eljutnom az alvásig. Most viszont egészen más a helyzet. Jas említésére csak sóhajtok egyet. Tudom én, hogy igaza van, tényleg tudom, hiszen bántott, és azért kellek neki, hogy szembe tudjon szállni Timmel, de akkor is a nővérem. A rohadt életbe, az egyetlen élő rokonom, aki maradt. Nem tudom, hogy lehetne változtatni azon, hogy ne így álljon hozzám.
- Tudom, hogy igazad van Danny, csak hát... - elharapom a mondatot, és inkább csak szorosabban a mellkasába fúrom a fejem így fekvő helyzetben. Nem szabad most ezen agyalni, az a cél, hogy el tudjak aludni, az is elég nehéz már önmagában is, nem várhatok el túl sok mindent magamtól egyszerre. Mégis kicsúszik még egy kérdés a számon, pedig tudom, hogy ő is álmos és nekem is aludnom kéne.
- Jól van, szavadon foglak. - elhiszem én, hogy nagyon álmos, úgyhogy nem is erőltetem a dolgot. Hagyom aludni, holnap amúgy is nehéz nap vár ránk, mert el kell menni az elvonóra, amire most nem akarok még gondolni, és amúgy sincs nálam több drog, ő pedig nem hiszem hogy szerezni fog nekem, amikor majd könyörögni fogok, hogy tegye meg. Fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap, hogyan fogom... fogjuk átvészelni, de most nem is gondolok erre. Egyszerűen csak kimossák a fejemből a rossz gondolatokat a szavai és a simogatása. Reggel egészen kipihenten kelünk mind a ketten, már világos van amikor kinyitom a szemem. Úgy látom, hogy neki is jobb most még az ágyban maradni, mert nem nagyon szánja rá magát, hogy felkeljen. A konyha persze használhatatlan, erről tegnap sikerült gondoskodnom.
- Tudom. Majd segítek feltakarítani, vagy ilyesmi. - az hirtelen eszembe se jut, hogy lehet valami bejárónője, vagy tudom is én, aki megoldja ezt helyette, helyettünk. Elnyúlok még, amíg telefonál. Tényleg jobb most itt maradni, mintha nekünk kéne szendvicset csinálgatni. Amikor leteszi a kagylót visszakérdez, én pedig elhúzom a számat és kissé nyafogva fúrom bele a fejem a párnába.
- Az elvonó... tudom. - újra felpillantok rá egy halvány mosolyt azért még sikerül összehoznom. Tudom, hogy nem lesz semmi jobb, ha nem mondom ki a dolgokat és haladok is, hiszen már nem suttogok, ha Tim neve felmerül, bár a nevét tuti, hogy nem tudnám kimondani, mint ahogy a családomról is nehezemre esne beszélni, pedig szeretnék. Igazából tényleg jó lenne elmesélni valakinek, mert még sosem tettem. Egyedül a rendőröknek mondtam el bármit is, de azt is érzelemmentesen, mintha tényeket mondanék, mintha nem én lettem volna ott.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 16:44

Meg akarom arról győzni, hogy felesleges a nővérére számítson. Jobb lenne, ha elfelejtené és még véletlenül sem reménykedne abban, hogy majd megváltozik. Mégsem erőltetem. Megemlítettem. Elmondtam a véleményem. Innentől rajta áll, hogy hogy dönt. Hallgat rám, vagy sem. Az viszont teljesen a saját döntésem volt, hogy őszintén válaszoltam neki és megemlítettem a bátyám. De nem most fog az megtörténni, hogy többet meséljek róla. Talán majd egy másik nap vagy másik este, amikor nem akar leragadni a szemem. Most túl nagy úr a fáradtság. Ezért is van az, hogy percek alatt elalszok és csak reggel ébredek. Egész jól érzem magam, meg kell hagyni. Mondhatjuk, hogy kialudtam magam és egy mosoly fogad egyből ébredés után. Nem rossz.
- Azzal te ne foglalkozz. Más majd megcsinálja - mondom továbbra is azzal a mosollyal, ami kezd állandóvá válni a közelében.
Akkor váltok kicsit komolyabbra, amikor leszólok a portára, hogy jöhet a reggeli, majd marad ez az arc akkor is, amikor belekezdek egy mondatba. Elvárom tőle, hogy befejezze és még ha nehéz is, kimondja az elvonó szót. Ez nem túl nagy kérés és azért előrelépésnek számít.
- Pontosan - mosolygok én is, ami elárulja, hogy örülök az újabb lépésnek, amit megtett.
Nem jövök a tegnapi szöveggel, hogy büszke vagyok rá meg bátor és társaik, de attól még így van és ezt remélem ő is tudja. Attól, hogy nem ismételgetem, még jól halad.
- Részemről egy gyors zuhany - jelentem be, amikor végre rászánom magam, hogy megmozduljak és kikeljek az ágyból. - Majd hozd be a reggelit, ha időközben megérkezne - teszem hozzá, szándékosan nem említve, hogy valószínűleg mire kikel az ágyból a kopogás után, csak a tálcák fogják várni.
Bevallom, talán egy kicsit gonosz húzás, de kíváncsi vagyok, hogy megteszi-e, amire kérem. A póló elég nagy rá, hogy takarjon annyira, amennyire kell, még akkor is, ha ettől még látszanak a hegek. Szeretném, ha rászánná magát, hogy legalább ajtót nyisson és a fejét kidugja a résen. Akkor már úgyis rájön, hogy nincs ott senki, aki leszólhatná vagy megbámulhatná a vágások helyét.
- Nem kell megvárni az evéssel - szólok még vissza, amikor rájövök, hogy nem kis időt fogok bent tölteni, tekintve az egyre nagyobb borostát az arcomon.
Végül már a karomon a gondosan vasalt, tiszta ruhákkal már be is csukom magam mögött az ajtót. Nem sietek, ez tény. Talán húsz perc is beletelik, mire mindennel végzek, de szinte minden második percben az ajtó felé lesek, mintha keresztül láthatnék mindenen. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál. Ajtót nyit, ha felhangzik a kopogás, vagy inkább elnyomja az éhséget. Ennek a kíváncsiságnak köszönhetően sikerül megvágni az arcom borotválkozás közben.
- Hát ez remek! - vágok egy grimaszt, ahogy a tükörben nézem az egyetlen csepp vért.
Semmi komoly. Szinte azonnal letörlöm a cseppet és már tökéletesen felöltözve indulok ki. Mégis egész végig zavar a tény, hogy bárkinek sikerült annyira elvonnia a figyelmem, hogy hibázzak. Mi jön még?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 17:12

Nem is arról van szó, hogy számítok rá, sőt egyáltalán nincs így, inkább csak talán valamiféle balga remény él bennem, hogy talán majd idővel felfogja, hogy miről is szól ez az egész, hogy mégis csak testvérek vagyunk és ennek muszáj lenne jelenteni valamit. Tudom, hogy ez csak hiú ábránd, de nem akarok csak úgy lemondani róla, akkor sem ha a találkozásainkkor mindig kiborít és bánt és olyankor leginkább a pokolba kívánom. A bátyja viszont határozottan érdekel, mégha most túl fáradt is hozzá, hogy meséljen róla, nem fogom azért csak úgy annyiban hagyni, rá fogok még kérdezni, de most tényleg engedek a mindkettőnket vonzó alvásnak. Reggel még a takarítást is felajánlom, hiszen tegnap nagyon nagy káoszt sikerült összehozni, bár tényleg lehetne annyi eszem, hogy van aki rendet rak nála.
- Jól van, de azért igyekszem többet nem csinálni ilyet. - mondom egy újabb mosollyal. Örülök neki, hogy ez már nála is kezd megszokássá válni, amikor rám néz. Sokkal jobb a mai reggel, mint ami tegnap jött össze, így a nap nehézségei elé is bátrabban tudok állni. Hamar megrendelésre kerül a reggeli is, és sikeresen kimondom azt a félelmetes szót is. Tényleg fejlődök, ezt senki sem vitathatja. Furcsa, hogy pont neki sikerült elérni, hogy bátrabb legyek, amit eddig másnak még nem.
- Az majd rám is rám fér, de majd reggeli után. - válaszolok a zuhany kérdésre. Amikor viszont azt mondja, hogy hozzam be reggelit határozottan megijedek. Az rendben van, hogy vele már nem vagyok zavarban, nem zavarnak a hegek, amiket tökéletesen lehet látni a pólóban, de ha ott kint lesz valaki, valami pincér. De végül nagyot nyelek és lassan bólintok. Majd... majd megkérem azt a valakit, hogy menjen el, és csak akkor megyek ki, ha már így történt. Csak épp kilesek. Lehet, hogy megérti majd az illető, biztos volt már rá példa, hogy Danny nem akarta mutogatni, hogy ki van itt nála, vagy ilyesmi. A másik mondatára viszont már megrázom a fejem.
- Megvárlak, annyin már nem múlik semmi. Ez így fair.- egyébként is én ahhoz szoktam régen, hogy ha rendesen eszünk, akkor azt nem egyedül teszem. Az utóbbi hetekben csak bekaptam valami minimálisat, de ha most tényleg normálisan fogok reggelizni, kiadósan, akkor azzal igenis meg fogom várni őt is. Aztán eltűnik az ajtó mögött, én pedig időnként aggódva pillantok az ajtó felé. Persze, azért drukkolok, hogy hátha előbb lesz kész Danny a zuhanyzással, mint ahogy megjön a pincér, vagy mi a szösz. Aztán mégis kopogtatnak. Én pedig automatikusan húzom magamra a takarót. Hülyeség, hiszen nem lát át az ajtón. Beletelik pár pillanatba, mire végül nagy nehezen rászánom magam, hogy felálljak. Nagy levegőt veszek és kinyitom az ajtót. Na persze nem tárom ki szélesen, csak kilesek. Nincs kint senki. Elmondhatatlanul hatalmas kő esik le a szívemről. Kinyitom végül és mostmár kimegyek, hogy behozzam a tálcákat. Első körben csak az ágyra pakolom le őket, és szépen törökülésbe lehuppanva ülök le én is oda, hogy megvárjam Dannyt. Egész büszkén húzom ki magam, amikor végül előkerül, szépen, tisztán és majdnem tökéletesen. Csak akkor veszem észre, hogy megvágta magát, amikor közelebb jön. Ha leül, akkor úgy, ha nem, akkor én térdelek fel és automatikusan nyúlok az arca felé, óvatosan simítva végig az apró vágáson.
- Megvágtad magad, még sose láttam rajtad semmi... hibát. - igen azt hiszem így van. Találkoztunk már párszor, amiknek a nagy része nem volt valami kellemes, de mindig mindig tökéletes volt rajta, a ruhája, a kinézete, a haja.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 17:50

Egy pillanatra talán megfordul a fejemben, hogy megkérem, ő takarítson össze, ha már sikerült mindent felforgatnia, de szinte azonnal el is vetem az ötletet. Emlékeztetem magam, hogy nem azért van itt, mint mindenki mást. Nincs értelme - és nem is akarom - kihasználni, vagy befogni személyes szolgának. A futár az rendben van, arra még szükségem lehet, hogy azt játsszon a későbbiekben, de semmi több. Úgyhogy közlöm velem, hogy lesz, aki rendet tegyen a konyhában, neki nem kell foglalkoznia vele.
- Nem olyan nagy katasztrófa. Csak összetörni ne törj semmit, amivel megvághatod magad - mondom és csak később jövök rá, hogy ezt inkább magam miatt mondtam, nem azért, mert őt féltem.
De mindegy is. A lényeg, hogy próbáljon meg nem összetörni több dolgot. Minden más káoszt, amit esetleg okoz majd a jövőben, elintézi a takarító. Ezzel nekünk nem kell törődni. Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire esedékes már egy zuhany és borotválkozás. Úgyhogy még ha nehezen is, de rászánom magam, hogy kimásszak az ágyból, bármilyen kényelmes is csak ott feküdni és lazítani. Még mielőtt eltűnnék a szeme elől, egy egyszerű feladatot adok neki. Hozza be a reggelit, ha időközben megérkezne. Jó, tudom, neki ez elsőre nem tűnik olyan egyszerűnek, de javára legyen mondva, nem kezd tiltakozni. Elrejtem az apró mosolyt, amikor már egyértelművé válik, hogy nem keres kifogásokat. Akkor sem haragudok meg rá, ha nem teszi meg ezt a lépést. Az már haladás, hogy nem mutatja ki, mennyire megrémiszti ez az apró feladat. Persze senki nem láthatja meg, ha rászánja magát és ajtót nyit, de erre majd ő is rá fog jönni, ha lejut odáig. A lényeg, hogy egy kicsit legyőzze a félelmét.
- Rendben. Akkor várj meg. Majd igyekszek - mosolyodok el, bár belépve a fürdőszobába, mégsem sietem el a dolgokat.
Anélkül, hogy kapkodnék is sikerül megvágni magam. Semmi komoly sérülés. Egyetlen csepp vér, ami megjelenik és szinte azonnal le is törlöm, de attól még látszik, hogy nem figyeltem eléggé. Nem az zavar, hogy megvágtam magam, inkább maga a tény, hogy hibáztam. De mindegy is. Ezen mérgelődhetek, már nem változtat semmi. Úgyhogy visszaindulok a szobába és elégedett mosollyal nyugtázom, hogy ott vár az ágyon a reggeli. Nem tervezem, hogy szóvá teszem, vagy különös figyelmet fordítok rá, de mégsem bírom megállni, amikor látom, hogy kihúzza magát.
- Nem volt az ajtóban senki, mikor kinyitottad, igaz? - érdeklődök, persze ezzel leleplezem magam, miszerint tudtam, hogy nem fogja ott senki várni.
Ennyiért csak nem fog megharagudni. Nem az a lényeg, hogy volt-e ott valaki végül vagy sem. Sokkal inkább az, hogy megtette ezt a lépést is és rászánta magát, hogy egyetlen pólóban, ami neki szinte hálóing, ajtót nyisson.
- Tudtam én, hogy megteszed - szélesedik ki a mosolyom és kis híja, hogy amolyan nagy testvér módjára, ahogy Liam is szokta néha, összeborzoljam a haját.
De a mozdulat alig kezdődik el, már félbe is marad. Ott állok előtte, az ágy szélén és meg sem kell szólalni, már tudom, mit vett észre. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy megragadjam a csuklóját, mielőtt az arcomhoz érne, de végül megengedem neki.
- Megesik. Én is emberből vagyok, még akkor is ha néha szörnyeteggé változok - mondom, de ha bárki kérdezné, nem tudnék válaszolni, hogy miért hozom újra és újra fel ezt az egész szörny dolgot.
Annak ellenére, hogy most is említem, nem változok azzá. Csak a keze után nyúlok és óvatosan elhúzom, miközben egy félmosoly még most is ott virít az arcomon.
- De legalább az idő nagy részében tökéletes vagyok - jegyzem meg, hogy kicsit poénosra fogjam a helyzetet.
Igazából nem vagyok ennyire eltelve magamtól, de most úgy érzem, ez a megjegyzés kellett ide. Ezután viszont már nem akarok a megejtett hibával foglalkozni. Sokkal inkább a reggeli érdekel.
- Nem hittem, hogy tényleg kibírod és megvársz - beszélek, miközben az ágy szélére ülve az ölembe veszem a tálcát.
Talán ráért volna még az a zuhany és akkor kényelmesebben ehetnék, de most már mindegy. Jó ez így. Ez úgyis csak ideiglenes változtatás. Ahogy az is, hogy nem a konyhában, asztalnál eszek. Vagy az, hogy ő itt van. Mind csak ideiglenes, nem?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 19:13

Azért örülök neki, hogy nem nekem kell rendet raknom, nem vagyok valami profi takarítás terén. Szóval határozottan fellélegzem.Az persze jogos, amit mondd, hogy lehetőség szerint ne legyen semmi durvább akcióm. Teljesen jogos, ha nem akarja hogy ripityára törjem a fél lakását.
- Jól van, nagyon fogok igyekezni, hogy ilyesmi ne történjen, becs' szó! - ejtek meg még egy mosolyt. Tudom, hogy miért mondja, nagyon kiakadt a vér miatt legutóbb is, szóval erre nagyon fogok figyelni. És ha itt lesz velem, akkor tuti, hogy nem is lesz semmi gond, akkor nem kattanok be, nem ütöm ki magam. És igazából nincs is most semmim, amivel ki tudnám ütni magam, úgyhogy talán ez az lehetőség már nem áll fenn. A kis feladat, amit mára kapok tényleg megrémít elsőre, de azért sikerül megnyugodnom és végül vállalom a feladatot. Tényleg szeretnék megfelelni neki és ügyesnek lenni, amennyire tőlem telik, szóval amikor kopogtatnak rászánom magam egy rövid hezitálás után, hogy kimenjek. Persze csak a fejem dugom ki, de már ez is nagy haladás. És nincs kint senki. Ez az! Amire visszatér, már az ágyra tettem a tálcákat. A kérdésén határozottan meglepődöm.
- Héj, te tudtad, hogy nem lesz ott senki? - vágok egy pillanatra durcás pofit, de aztán persze, hogy elmosolyodom. Azért rendes tőle, hogy nem olyan feladatot adott, ami kellemetlenül érinthet, csak azt akarta, hogy legalább rászánjam magam, hogy igenis kiszállok az ágyból és kimegyek a tálcákért.
- Te honnan tudtad, ha még én se voltam benne biztos? - nézek rá kérdőn. Valahogy olyan érzésem van, hogy többet néz ki belőlem, mint amit én magamból, de talán pont ezért sikerülnek a dolgok, amiket elvár tőlem. Azzal, hogy elhiszi, hogy sikerül, hogy ő bízik bennem, valahogy nekem is több erőm van. Aztán fel is tűnik a tény, hogy megvágta magát, automatikusan nyúlok oda, hogy végigsimítsak az apró kis sebesülésen. A válaszára picit elhúzom a szám.
- Azért remélem egyre ritkábban leszel szörnyeteg. - mondom ki halkan. Az utóbbi időszakban nem volt az, már tegnap óta és ez most nagyon jó dolog, örülök neki. Azt pedig csak remélhetem, hogy még egy ideig tényleg bírni fogja, hogy emberként működjön és ne érzéketlen robotként. A kezemet végül elhúzza az arcától. Nem baj, azt hiszem az is nagy dolog, hogy ennyit hagyott nekem, hiszen még a legtöbb öleléssel is nehezen kezd valamit. Ha jól sejtem baromira nem viselné jól, ha ilyesmit véletlenül mások előtt csinálnék, erre majd nagyon figyelni is fogok.
- Jajj te... tökéletes. - nevetem el magam egész röviden. Végülis igaza van, de azt hiszem a tökéletesség nem minden. Én is egy időben folyton az voltam, mindenre figyeltem, de már rég nem vagyok a közelében sem semmiféle tökéletességnek, se ami a külsőmet, se ami a belsőmet illeti. Egyelőre még próbálom összerakni magam, hogy normális legyek, nem tökéletes, csak normális.
- Ez így fair, te segítesz, akkor én megvárlak a reggelivel. - el is helyezkedem a tálcám előtt törökülésben, amikor ő is leül és végre enni kezdek. Egészen habzsolva, mert akárhogy is nézzük baromira éhes voltam már. Határozottan jól esik most a reggeli. Oldalra pillantok, bár most csak a hátát látom, hiszen az ágy szélén ül. Vajon most jó az időzítés? Nem tudom, ha nem, akkor majd úgyis szólni fog igaz? - Mesélsz nekem a bátyádról? - teszem fel végül óvatosan neki a kérdést és remélem, hogy nem lesz tőle morcos kicsit sem.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 20:20

Kivételesen nem azért térek ki a tálak és hasonló törékeny dolgok összetörésére, mert őt féltem vagy nehéz lenne egy-két tárgyat újra beszerezni. Most csakis magam miatt kérem arra, hogy vigyázzon velük. Lehet, hogy önző dolog, de mit számít az? Nem akarok túl sok vért látni azt meg főleg nem akarom megkockáztatni, hogy megvágja a karját. Így is csoda, hogy nem dobtam ki tényleg azonnal, amikor összevagdosta a kezét a sok üvegszilánk. Másodjára vagy harmadjára már nem biztos, hogy tudnék magamon annyira uralkodni. Egy aprót bólintok, amikor ténylegesen megígéri, hogy vigyázni fog. Talán túl komollyá válok erre a pár percre, de nem rideggé. Aztán persze hamar összeszedem magam és elűzöm a fejemből az ehhez kapcsolódó gondolatokat. Inkább figyelek arra, hogy egy apró, neki mégsem olyan egyszerű feladatot adjak. Amíg a fürdőszobában vagyok és összekapom magam, egész végig azon jár az eszem, hogy vajon képes lesz-e megtenni ezt a lépést és rávenni magát, hogy ajtót nyisson. Az apró hiba után, amit a figyelmetlenség miatt vétek, szinte azonnal elfeledteti velem a két adag reggeli az ágyon és a tény, hogy milyen büszkén húzza ki magát. Akaratom ellenére is elárulok egy olyan részletet, amit nem terveztem, hogy megosztok vele.
- Még szép, hogy tudtam. Én még nem tudtam olyan gyorsan ajtót nyitni, hogy ott bárkit is találjak. Mai napig nem tudom, hogy pontosan ki is szállítja a reggelit - magyarázom és szinte tudomást sem veszek a durcás maszkról, amit felvesz.
Tudom én, hogy egészbe sincs rám haragudni. Ő is tisztában van azzal, hogy nem a saját szórakoztatására kértem meg, hogy nyisson majd ajtót, ha kopognak. Bevallom, kételkedtem abban, hogy megteszi, most mégis igazán büszke lehet magára.
- Mondjuk úgy, hogy nem hittem, hogy meg mered kockáztatni, hogy csalódást okozz - vigyorgok, de a szememből kiolvashatja, hogy egyszerűen csak bíztam benne.
Ezt persze most nem vallanám be neki. Túl sok volt már az ilyen szövegből részemről az utolsó két napban. Érje be a felületes válasszal. Úgyis tudja, hogy mi az igazság főleg most, hogy eszemben sincs igazán titkolni. Azt viszont nem bántam volna, ha nem veszi észre, hogy megvágtam magam. Nem tudom, miért zavar a tény, de zavar és attól nem érzem magam jobban, hogy ő is megjegyzi. Mégis egész jó képet vágok hozzá és még azt is hagyom, hogy megérintse az apró vágást.
- Eddig elégedett lehetsz a változással. De ez mind csak itt érvényes. Kint más a helyzet - beszélek és ezzel ha úgy vesszük figyelmeztettem, hogy ha olyan emberrel találkozunk, akkor az álarc visszakerül és nincs vita.
De hiába hangzik el mindez, mégis képes a következő megjegyzésemen nevetni és ez tetszik. Én is mosolyra húzom a szám, de most jobban érdekel a reggeli, aminek a láttán megkordul a gyomrom. Úgyhogy leülök az ágy szélére, miközben vigyázok a frissen vasalt öltönyöm állapotára, majd enni kezdek.
- Akkor sem hittem volna, hogy képes leszel megvárni. De örülök neki - mondom kicsit megkésve, már két falat között.
Csak most érzem igazán, hogy mennyire éhes vagyok. Az esti szendvics az rendben volt, a baj a tegnapi reggelivel volt. Hogy kimaradt. De most bepótolom az elmaradást és egy falatot sem fogok hagyni. Legalábbis ez az elhatározás. De aztán elhangzik a kérdése, és akaratlanul is lassítok a tempón. Először nem válaszolok, majd kis mozgolódás után nem törődve a ruhámmal, felülök rendesen az ágyra és a hátam a támlának döntöm.
- Mit szeretnél hallani? - kérdezek vissza, de mielőtt válaszolna, már bele is kezdek. - Eleinte utáltam, amikor megismertem, de mostanra ő az egyetlen, aki bármi történt, mellettem maradt. Ő az a tipikus rendes fickó. Minden, ami én nem vagyok - beszélek, egész végig mosolyogva, még ha nem is mindig őszintén.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please! 27.09.13 21:22

Igen, sejtem, hogy ez elsősorban saját maga miatt van, nem azért mert engem félt, nekem annyira nem volt durva ez a vágás dolog, de ő nagyon kiakadt tőle. Tudom, láttam, ennyit már meg tudok állapítani, még úgy is, hogy nem ismerem olyan nagyon behatóan. Szóval egyáltalán nem kárhoztatom ezért, és nem is esik rosszul, hogy most kicsit komolyabb. Nem kell folyton vigyorogni, az a lényeg, hogy nem rideg, mint tegnap reggel volt, nekem ez bőven elég, de tényleg. Még a reggelit is behozom, akkor is, ha nem veszem rá magam túl könnyen, de mégis csak sikerül. Azért persze, hogy egy kicsit eljátszom a kis dacost, amikor kiderül, hogy ő pontosan tudta, hogy nem lesz odakint senki sem, de hamar elmúlik. Nem tudok igazán haragudni rá, olyan sok mindent tett és olyan sokat változott lényegében a kedvemért, hogy segíteni tudjon kimászni ebből az egészből, hogy eszem ágában sem lenne igazán haragudni rá.
- Lehet, hogy van benne valami csel, vagy mondjuk egy titkos rekesz a padlóban, amivel csak úgy felküldik és nem is jön senki igazából. - ez így tök jól hangzana. Nem teszem hozzá, hogy esetleg az illető láthatatlanná tud válni, vagy van valami műszere, mint azokban a bankrablós filmekben. Bár nem tudom, hogy miért körülményeskednének ennyit egyetlen tálca reggeli miatt. Viszont így legalább lehet vicces történeteket köré szőni.
- Hogy nem mertem megkockáztatni? Elárulok egy titkot... nem félek tőled Daniel! - hiába mondom ki a rendesen a nevét, és hiába húzom magam ki nagy komolyan, akkor is ott van a széles mosoly az arcomon. Rendben lehet, hogy van bennem egy cseppnyi félsz, vagy rosszul érzem magam, ha kiakad, mint tegnap reggel, vagy este, de nem félek tőle. Igazából valahogy tőle sosem féltem, akkor sem, amikor kiakadt a pénztárcás ügy miatt, vagy amikor ordított velem, mert beállítottam, hogy öljön meg. Félek Timtől, Jastől, félek az élettől, de tőle nem. Azt hiszem annyira egyszerűen nem látom aljasnak, mint az előbb felsoroltakat. Nem feszegetem tovább a vágás kérdést, látom, hogy eléggé zavarja, de már annak is örülök, hogy pár pillanatra engedi, hogy hozzáérjek az arcához. Olyan fura, hogy mennyire nehezen viseli az érintést így, mert egyébként egy cseppnyi gondja sincs vele, amikor mindenféle nőkkel hempereg.
- Elégedett is vagyok, és értettem. Mások előtt szörnyeteg, velem pedig lehetőleg nem. - bólintok egy aprót. Majd igyekszem mások előtt csendben maradni, nem lenne jó, ha csak azért nézne rám csúnyán, vagy szólna rám, mert azt mások elvárják tőle. Akkor inkább hallgatok, és meghúzom magam, ha kilépünk azon az ajtón. Ennek ellenére mégis újra megnevettet, ami határozottan jó érzés. Talán egyszer még arra is képes legyek, hogy úgy istenigazából nevetni tudjak, mint régen, de azt hiszem addig azért még sok idő fog eltelni.
- Azért nem vagyok valami kiéhezett oroszlán, aki azonnal ráveti magát az ételre, amit meglátja. - ennek ellenére mégis elég erőteljesen kezdek el falni. Jól van na, éhes vagyok akárhogy is nézzük, de mégis volt annyi akaraterőm, hogy megvárjam őt is. Így tartom ezt igazságosnak. Már majdnem a felét elpusztítottam, amikor mégis csak előhozakodom egy újabb kérdéssel. Arról volt szó, hogy majd beszélgetünk róla, hogy visszatérhetünk rá, szóval csak nem fog kiakadni miatta. Amikor lassít az evéssel már nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt ezt felhozni, de aztán mégis feljebb ül és beszélni kezd. Majdnem rávágom, hogy bármit, hogy egy kicsit én is többet megtudjak róla, de aztán azonnal folytatja is. Felé fordulok, törökülésben a tálcámmal az ölemben és eszek tovább, mintha csak ez lenne most az esti mese reggeli kiadása.
- Az jó lehet, ha melletted valaki, aki ilyen... aki rendes. Akkor végülis neked sem kellett egyedül talpra állnod igaz? - legalábbis sejtem, hogy így van, biztosan közrejátszott a bátyja is benne, ha nem is annyira, mint ahogy ő most nekem. Az utolsó mondatára viszont csak azért is kitérek külön, mert nem kellene mindig ilyen rossznak beállítania magát. Szinte olyan, mintha direkt beszélné be magának, hogy bizony ő a rossz fiú.
- Te se vagy pedig olyan nagyon szörnyeteg, velem rendes vagy, szóval mondhatni igazából... az vagy. - nem is nagyon nézek rá közben, és csak egész halkan beszélek. Nem akarom, hogy kiakadjon azon, amit mondok, csak a végén szánom rá magam, hogy felpillantsak, hogy vajon mit reagál, addig úgy teszek, mintha az étel annyira lefoglalna, hogy ihaj.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Danny & Josie - Help me... please!

Vissza az elejére Go down

Danny & Josie - Help me... please!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Danny luxus lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához