Az egész cseszett világ a feje tetejére állt a balesetem óta. Persze tudom én, hogy ez nem teljesen így van. Nem hullanak békák az égből, de még pókok sem. Minden teljesen normális, csak én érzem úgy, hogy semmi nincs a helyén. Azzal senkit nem lepek meg, ha azt mondom, hogy már egy hét után alig bírtam megmaradni nyugton. Hát még most, több, mint két hét elteltével! Állandóan mennék valahova, csakhogy ez nem lehetséges. Örülök, ha a lakásban való mászkálás után nem fáradok el. Nem mintha sok értelme lenne egyik szobából a másikba bicegni azokkal a rohadt mankókkal, de jobb, mint a semmi. Este viszont állandó jelleggel az ágyat nyomom. Eleinte ez is nagyon ellenemre volt, hiszen tudtam, hogy a kaszinómban most van csak igazán élet. Sőt, még az utcákon is. Hiányzott a pörgés, a szórakozás. Az, hogy elfoglaljam magam. Az ágyban fekve viszont mindig túl sok időm volt gondolkodni. Rászoktam arra, hogy a tv-t kapcsolgatom egész este és próbálok belemerülni valami idióta műsorba vagy éppen meccsbe.
Kivéve az olyan estéknek, mint amilyen a mostani. Amikor tudom, hogy Winter perceken belül beállíthat és megmentheti az estém, már meg sem próbálok a képernyőre összpontosítani. Percenként az ajtóra pillantok és fülelek. A teljes csendet hallom csak. Főleg akkor, amikor Josie leviszi sétálni magával azt a bolhás dögöt.
Soha nem gondoltam volna, hogy szinte még a lélegzetem is vissza fogom tartani egy-egy hallgatózás alkalmával, amikor rá várok! Akkor sem vártam ennyire, amikor először próbálkoztunk. Hogy most miben más a helyzet? Talán abban, hogy szükségem van rá. Nem igazán azért, mert beleszerettem volna - még mindig tartom magam ahhoz, hogy képtelen vagyok szeretni, mert olyan jól kizártam minden hibalehetőséget. Inkább az lehet az ok, hogy csak azzal, hogy itt fekszik mellettem, kevésbé érzem úgy magam, mint akinek széthullott az élete egy rohadt törés miatt.
Megvan rá az esély, hogy még pár perc egyedül és olyan mélyre süllyedek a kusza gondolatok tengerében, hogy onnan senki nem rángat ki. De szerencsére nyílni hallom az ajtót és bármennyire is fáradtnak éreztem magam eddig, minden fájdalom és miegymás ellenére megpróbálok talpra állni.  A küszöbnél tovább nem jutok el a mankókkal, de onnan is látom az ismerős arcot és úgy mosolygok, mint a kisgyerek, aki most nyitja ki a karácsonyi ajándékát.
- Szia, Édes - szólok meg végül és továbbra is mindent elnyom az öröm, amit miatta érzek. - El nem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! - beszélek egészen lelkesen annak ellenére, hogy az újabb megerőltetés miatt tompán érzem az egész testemben a fájdalmat.
Tényleg nagyon örülök neki, hogy itt van. Miatt elviselhetően az éjszakáim. Eleinte, még egy-két szem gyógyszer is kellett, hogy nyugodtak legyen az éjszakáim, de mostanra már elég a közelsége és pár együtt töltött óra.

Annyira kényelmetlenül érzem magam ebben a melegítő, póló összeállításban. Hiába telt egy két hét, nem tudtam megszokni. Hiányzik az élére vasalt ingem, a nyakkendőm. Minden, ami egy kicsit is én voltam. Nem mintha bármelyik elegáns ruhára szükség lenne ahhoz, hogy ágyban feküdjek. Az első napokban még próbálkoztam, de azóta inkább csak morgolódok és kerülöm a tükröket. Ma este mégis a szokásosnál jobban zavar a saját öltözékem. Tudom, hogy Winter átjön és remélhetőleg fergeteges esténk lesz. Nem mintha szükség lenne arra, hogy az öltözködésemmel nyűgözzem le. Azon mi már túl vagyunk. Odáig van értem. Úgyhogy megpróbálom kiűzni a kellemetlen gondolatokat a fejemből, amíg várok az ajtó nyíló hangjára. Mintha egy örökkévalóság telne el a teljes csendben, mire megérkezik, akit úgy vártam. Kisebb nehézségek árán kibotladozok elé. Ekkor már nagy mosoly játszik az arcomon. Hiányzott. Tényleg hiányzott. Soha nem volt bajom azzal, hogyha egyedül kellett lennem, de mostanság kész kínszenvedés, amikor senki nincs a lakásban rajtam kívül.
De most szerencsére ő is itt van és közölhetem vele, hogy mennyire örülök neki. Ez még mindig jobb, mintha azt vágnám a fejéhez, hogy hét perccel később jött, mint ígérte. Igen, túl sok a szabadidőm, így ezt is megfigyeltem. Ma estére viszont végeztem az ilyen szánalmas tevékenységekkel. Itt van ő és minden figyelmem az övé. Főleg akkor, amikor odalép hozzám és megkapom a nekem járó édes csókot.
- Megmutatnám én... - kezdek bele, majd elhallgatok és inkább még egy ráadás csókot lopok tőle.
Jobb nem részletezni, hogy legszívesebben már most a falnak nyomnám, hogyha tehetném. Rohadt baleset! Rohadt lábtörés! Rohadt mankó!
- Mit hoztál nekem? - bökök fejemmel a szatyrok felé, majd gyorsan meggondolom magam. - Nem számít. Beérem veled - mosolyodok el és legszívesebben már húznám magam után az ágyba... még ha most csak tv-t néznénk és összebújnánk, akkor is.

Piszkosul vártam, hogy este legyen és Winter végre megjelenjen. Abba inkább nem gondolok bele, hogy tényleg rá vártam-e ennyire vagy csak valakire, aki feldobja az estémet. Sanszos, hogy inkább utóbbi, de mit számít ez? Most Winter van itt, én pedig úgy örülök neki, mint egy kisgyerek karácsony reggelén. Csak amíg az a kölyök kapásból letépi a csomagolást az ajándékáról, én egyelőre még egyben hagynám az én hercegnőm ruháit. Egyelőre - ezen a szón van a lényeg. Olyasmi meg sem fordul a fejemben, hogy a mai este során ilyesmire nem kerül sor. De addig is beérem a lopott csókokkal és azzal, hogy rajtam csimpaszkodik. Még jó, hogy ebben a pár hétben sikerült annyira megedződnöm, hogy könnyedén megállok így is féllábon.
- Neked köszönhetően... - suttogom az ajkaiba, miközben egy lassú mosoly kúszik fel az arcomra.
A kezeim ekkor már javában a derekán pihennek. Ha a fal a hátam mögött lenne, kevésbé fárasztó lenne itt állni, de most valahogy ez sem érdekel.
- Vacsora? Azt hittem, ennél mocskosabb fantáziád van és valami érdekesebbek készültél - húzódik sejtelmes mosolyra a szám, majd szinte azonnal apró csókkal engesztelem ki.
- Mellesleg éhen halok - teszem még hozzá, hogy mentsem a menthetőt.
Ezután persze már nem árt hátrálni a szobám felé. Nem mondhatnánk, hogy profi módon lépkedek hátrafelé, de azért megoldom. Az ágyhoz érve kapásból kényelmesen helyezkedek el. Hátam az ágytámlának döntve és miközben Winter a cipővel bajlódik, én eljátszadozok a hajával. Jó, talán még a nyakát és az arcát is sikerült "puszta véletlenségből" megcirógatni. A meccs még mindig lenémítva megy a tv-ben, de hol érdekel ez már engem?
- Biznisz? - kérdezem vissza félig inkább morgolódva, de egy percre sem veszem el a kezem, amíg ő nem mozdul és fordul felém.
Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy én ebből az üzletből jól fogok kijönni. Látom a tekintetét és tudom, hogy így vagy úgy de nekem csak jó lehet.
- Hmm... - felelek először ennyit és úgy teszek, mint aki elég keményen vívódik magában.
- Bármit? Bármit kérhetek cserébe? - kérdezek vissza, mintha a válasza döntené el, hogy hajlandó vagyok-e masszírozásba fogni.
Utána persze már bólintok is és úgy helyezkedek, hogy háttal nekem, de azért az ölembe üljön. Jó, talán nem olyan kényelmes neki, a gipsz is valószínűleg nyomja de bízok abban, hogy ez nem fogja zavarni.
- Nem is tudom, hogy fogjak bele... nem értek én ehhez... - motyogok apró kifogásokat, de attól a kezem a vállára csúszik, majd a nyakára.
Tényleg elég ügyetlenül csinálom, de annál gyengédebben és izgatóbban. Ha látná, hogy milyen elégedett arcot vágok itt magamban! Nem igazán érdekel ebben a helyzetben már a vacsora.
- Szóval, kemény napod volt? - kérdezem a füle mellett suttogva és a helyzet ellenére, most először a tv képernyőjére téved a tekintetem.
Kérdezem a napjáról, mert így illik, de abban már nem vagyok biztos, hogyha órákon át tartó beszámolóba kezd, minden szavára figyelni akarok.

Szinte azonnal nagy vigyorra húzódik a szám. Nem csak azért, mert látom, hanem azért is, mert most, kivételesen nem ott bántjuk egymást, ahol tudjuk. Ő is és én is azon vagyunk, most most másképp legyen. De az nem jelenti azt, hogy egy bizonyos korláton belül nem vághatok neki vissza, nem igaz? Ezért is mondom ki a következő szavakat is.
- Nem merek én veled ellenkezni. A végén még megvonod tőlem a szexi tested - vigyorgok még szélesebben és úgy vagyok vele, hogy ez a megjegyzés akkor is megérte, hogyha azonnal kapok tőle a fejemre.
Úgysem ütne túl erősen, ráadásul utána már nyafoghatok is, hogy kérek kárpótlást, mert nem illik egy sérültet bántani. Ha jobban belegondolok, legalább ennyi előnye van annak, hogy törött lábban vagyok bebörtönözve a saját lakásomban. Van időm gondolkodni és megtalálni az ilyen apróságokat. Ha nem segíteni akarnak az embernek és azt éreztetni vele, hogy képtelen megcsinálni egyedül, akkor nem olyan rossz dolog az, ha gondoskodnak róla.
- A kettő együtt már tökéletesen hangzik. De akár fel is cserélhetjük a sorrendet - jegyzem meg, miközben vágyakozóan nézek rá, mire tiltakozásul felmordul a gyomrom is.
Nos, lehet, hogy mégis inkább azzal a vacsorával kellene kezdeni. Vagy nem. Nem tudom eldönteni. Nem hiába, a férfi lét két legalapvetőbb szükséglete között szinte lehetetlen fontossági sorrendet felállítani. Végül úgy döntök, hogy inkább rábízom a döntést. Ahogy alakul.
Az ágyban már más téma köti le a figyelmem. Nem mintha olyan sokat kellene gondolkoznom azon, hogy képes vagyok-e neki megtenni egy apró szívességet, ha cserébe bármit kérhetek. De azért megjátszom magam és úgy teszek, mint aki élete egyik nagy döntése előtt áll.
- Nem ér bevetni a titkos fegyvert és befolyásolni - jegyzem meg sértett hangon.
Kár, hogy a szám szélén ott bujkál a mosoly és elrontja az alakításom. Nem számít. Végül így is, úgy is megtettem volna, amire kér. Elég meggyőzőnek hangzik az a "bármi". Nem mintha nagyon értenék ahhoz, hogy hogyan kell valakit masszírozni. Ennek ellenére próbálkozok, sőt, még kérdezgetem is. Majdnem elhagyja a szám egy nagy sóhaj, amikor belekezd, de nem tart kiselőadást és nem fog irdatlan panaszáradatba. Ezért figyelek rá. Sőt, annyira figyelek, hogy apró csókokkal lepem meg és fokozom a masszírozást.
- Szeretnéd... - egy csók - hogy esetleg - még egy csók - segítsek? Bármit el tudok intézni - fejezem be végül és a soron következő csók már az ajkaira megy.
Nem hiszem, hogy zavarja, amikor hátradőlök, őt is magammal húzom és úgy fordítom a fejét, hogy félig kicsavarodva, de csak megízlelhessem az ajkait.
- Szóval, hol van az a vacsora? - váltok hirtelen és még a csókokkal is felhagyok. - Vagy hozzuk előre azt a "bármit"? - mosolygok csillogó tekintettel.