Nem hittem volna, hogy lesz olyan alkalom, amikor megadom magam, de most megtörtént. Örültem, hogy elszabadultam a temetőből és annak az állatnak az ökle is elkerül ezentúl. Legalábbis nagyon remélem. Nem állok bosszút. Ezúttal nem. Úgy tűnik, változtam annyit, hogy tudjam, mikor kell leállni. Így is az egész estét és éjszakát azzal töltöttem, hogy a közeli bárban egy adag jeget nyomtam az arcomhoz, miközben addig öntöttem magamba a piát, amíg csak már kellemetlen bizsergéssé nem vált a fájdalom. Már hajnalodott, amikor hazatántorogtam. Ha nem segít lent a portás, akkor valószínűleg valahol a hallban alszok el az egyik kanapén. De ő a segítségemre sietett és miután felkísért én úgy löktem el a közelemből, mintha ő látta volna el a bajom. Nem viselem túl jól a fájdalmat, ez tény. Soha nem is tűrtem el könnyedén, egyetlen jajszó nélkül. Most viszont, amíg az ital dolgozik bennem, nincs nagy baj. Ingerült vagyok, de mikor nem? Pár percre szükségem van, amíg beletalálok a kulcslyukba, majd még vagy tízre, amíg újabb és újabb kulccsal próbálkozok. Mégsem vágok túl nagy zajt, amikor bejutok. Csendben csukom be magam mögött az ajtót és körülnézek. Nem látok senkit. Szerencsére azt a bolhás dögöt sem. Most biztos, hogy a szemközti falnak repülne, ha a közelembe jönne. De egyedül vagyok. Persze nem mernék rá megesküdni, de egyelőre beérem a majdnem biztossal. A kulcscsomót ledobom a kanapéra, majd a szobám felé veszem az irányt. Minél hamarabb bent akarok lenni. Mivel kint már világosodik, ha túl sokáig maradok, még a nappal is képes lennék leállni vitázni.
Amint magamra csukom - és zárom - a szobám ajtaját, már dőlök is le az ágyra. Halkan morgok az orrom alatt, ahogy az alkohol ködén át  is végigcikázik az egész testemben a fájdalom. Nem kell nekem ahhoz tükör, hogy rájöjjek, pocsékul festek. Nem hiszem, hogy bordám tört volna el, de ha így lenne, se nagyon érdekelne most. Az ital elég arra, hogy az ilyen gyanúkat elaltassa bennem. Az ingem a saját véremtől foltos, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy ledobjam magamról. Mindennél jobban úgyis az zavar, hogy a fél szemem fel van dagadva és kavarog a gyomrom. Utóbbi valószínűleg elsősorban a kapott ütések miatt és csak másodsorban a piálás miatt, amit ma leöntöttem a torkomon.
Mégis valami idióta oknál fogva azt hiszem, hogyha még többet iszok, talán még az ilyen apróságok sem fognak zavarni. Úgyhogy csukott szemmel, vakon kezdek el tapogatózni a polcon, reménykedve, hogy az ujjaim majd egy hideg üveg sört markolnak. Italt nem találok, de sikerül mindent levernem az éjjeliszekrényről. Törik a pohár, az óra és még a telefonom is a földön landol. Na erre már hangosan káromkodom el magam. Hiába vagyok elég durván részeg, minden szót érhetően ejtek ki és szidom azt a nem létező istenséget ott fenn.

Összevertek és részeg vagyok. Eszembe sem jut, hogy holnap milyen pokoli napom lesz. Mindenem fájni fog, és még ráadásnak olyan másnapos is leszek, hogy legszívesebben majd a fejem verném a falba. De most még szó sincs ilyesmiről. Persze újra és újra áttöri az alkohol ködét a fájdalom és ekkor rájövök, hogy nem ittam eleget. Lehet egyáltalán elég részeg valaha is az ember? Annyi biztos, hogy én eddig még soha nem értem el azt a szintet. Most viszont, kinyúlva az ágyon, valami csodában reménykedek, miszerint találok egy üveg sört az éjjeliszekrényen. Persze, hogy nincs ekkora mázlim! Sorban ütöm le az ott lévő dolgokat, de nem foglalkozok vele. Amíg teljesen nem válik üresség a felület, folytatom a kutatást. Végül kénytelen vagyok elfogadni, hogy bármennyire is szeretném, nem jelenik itt meg egy adag sör. Pedig milyen jó lenne! Csak szólnék valami cselédnek, aki bemasírozna ide és...! Erről eszembe jut Josie. Őt megkérhetném, de hamar elvetem az ötletet. Azért zártam be az ajtót, hogy még véletlen se nyisson be és ne lásson összevert arccal meg véres ruhában. Úgyhogy inkább addig káromkodok, amíg a dühöm el nem száll. Na jó, még utána is morgok magamban, de ekkor már oldalra fordulok és félig elnyomja a párna.
Aztán hallom a könnyed lépteket. Egyértelmű, hogy az illető megáll az ajtóm előtt. Persze nekem eszemben sincs vele foglalkozni. Elhatározom, hogy még csak válaszolni sem válaszolok, bármit is mond, vagy kérdez. Becsukom a szemem és próbálom kizárni a hangját. Aggódik? Vagy éppen teljesen hidegen hagyja? Mit érdekel engem? Úgysem tudom megállapítani ilyen állapotban.
- Alszok! - kiabálok ki, majd még egyszer elismétlem, hogy biztos lehessek abban, nem akad össze a nyelvem és érthető ez az egyetlen szó.
- Ne nyaggass már! Most nem vagyok vevő a sok hülyeségre... szépségem - teszem még hozzá, szintén nem épp kedves hangnemben, majd teljesen váratlan módon felnevetek.
Kénytelen vagyok megdicsérni magam, amiért bezártam az ajtót. Mintha az agyam egy része előre tudta volna, hogy mindez meg fog történni. Annyira persze nem voltam észnél, hogy magamhoz vegyem a pótkulcsot, ami ott lóg a bejárati ajtó mellett. Mind a két szobához tartozik egy ilyen, de fene sem tart ilyesmit észben. Remélhetőleg Josienak sem jut eszébe és nem próbálkozik azzal, hogy feltörje a zárat. Nem akarom megkockáztatni, hogy elboruljon az agyam.

Most van az, hogy képes lennék csak úgy bezárkózni és eltűnni pár napra. Nem akarok senkivel sem találkozni, vagy beszélni. Amilyen nagyon mehetnékem volt, amíg a gipsz a lábamon pihent, most annyira szeretnék csak itt lenni. Egyedül. És ez itt a kulcsszó. Nem akarom, hogy bárki, akárki így lásson. Azt hiszem, pár napra még Wintert is levakarom magamról - nem mintha az utóbbi napokban túl sok időnk lett volna egymásra. A keményebb dió majd Josie lesz. Őt sem akarom látni. Tudom, hogy mi lenne az első reakciója. Elképedne, kérdezgetné, hogy mi történt, aztán ápolni akarna. Én ebből nem kérek. Elegem volt a kiszolgáltatott helyzetből jó időre - mondjuk úgy örökre.
Különös, hogy mindezt így részegen is képes vagyok végiggondolni. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy nem ittam eleget. De az ajtóm már zárva van és eszemben sincs felkelni az ágyból és kisétálni sörért. Pedig talán valami ütősebbet is magamhoz vehetnék a vitrinből, de... nem. Még azért sem éri meg innen felkelni és kockáztatni, hogy Josieval találkozzak. Miután utolsó kétségbeesésemben végigtapogatom az éjjeliszekrényem és szerencsésen leverek mindent, már csak káromkodva fekszek az ágyamon. Végül oldalra fordulok és próbálok valami alvásfélét produkálni. Nem megy. Cseszd meg Josie! - szidom magamban, de végül csak egyetlen szót mormolok. Remélem, hogy megérti. Egyértelmű, hogy nem alszok igazán, de azon vagyok. Ez pont olyan kifogás volt részemről, mint amikor a hülye filmekben azt mondja a lakó, hogy "nincs itthon senki". Nem csoda, hogy sem ott, sem a valóságban nem jön be a hasonló kifogás. Úgyhogy újabb perc hezitálás után már ingerültebben szólok ki. Nem bánnám, ha megértené és elhúzna, de persze, hogy eszében sincs. Tényleg muszáj neki ilyen rohadt makacsnak lenni?
- Nincs de, én vagyok a főnök - vágom rá kissé megkésve, továbbra is elég dühösen, de most biztos, hogy cseppnyi bűntudatom sem lenne, ha megbántanám.
Nem tudom, hogy ezzel ő tisztában van-e, de ha tovább csesztet, akkor biztos, hogy megismeri ezt az oldalamat is. Vagy talán jobb, ha úgy mondom, hogy emlékezni fog rá, milyen is voltam vele az elején.
- Ha ehhez van kedvem... akkor ezt teszem - morgolódok és elég valószínű, hogy csak akkor érti a szavaimat, ha nagyon figyel.
Van egy perc, amíg azt hiszem, hogy feladja és elsétál. Hiszen hallom a lépteit! Most az sem érdekel, hogy egy gyerekhez hasonlított. Máskor ezt kikértem volna magamnak és elérem nála, hogy vonja vissza, de most nem érdekel. Úgyhogy újra átfordulok a hátamra, majd újra az oldalamra. Egyszer a mellkasom fáj, a gyomrom, utána pedig az arcom, ahogy a párnához ér. Sehogy nem érzem magam jól, mégis végül az ajtónak háttal fekszek és csukom be a szemem.
Aztán hallom a kulcsot a zárban. Hát ez remek! Igazán remek!
- Mit nem értettél abból, hogy ne b*sztass állandóan? - mordulok fel ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére.
Remélem, hogy legalább összerezzen a szavaimra vagy ilyesmi. Csak annyit szeretnél nála elérni, hogy ne legyen itt, ne lásson és még csak véletlen se vegye elő az aggódó arcát.
- Csak szórakoztam és... részegen nem szeretem, ha csesztetnek - magyarázom kissé lejjebb véve a hangerőt, miközben a szemközti falat és a szobámban lógó sötétítőt bámulom.

Egy szavamat sem gondolom át azok közül, amiket hozzá intézek. Csak úgy jönnek a számra én pedig kimondom őket. Talán ha megpróbálnék jobban visszavágni, még eredménye is lenne, de így nem sok. Úgyhogy a következő mondatom átgondolt fél perc eredménye.
- Ha akarlak, a lakásból is kizárhatlak - beszélek, de most már tényleg csak magamnak.
Eddig nem éreztem, hogy fáradok, de túl sok agymunkát igényel, hogy visszavágjak neki és rávegyem, húzzon a fenébe. Bár idővel kénytelen vagyok belátni, hogy sokra nem megyek az elmorgott szavaimmal. Ha kiabálnék, akkor sem lenne sok hatása. Mégis van egy pillanat, amíg elégedetten mosolygok magam elé, mert azt hiszem feladta. Egy frászt! Túl makacs ő ahhoz, én pedig elég naiv így részegen, hogy elhiggyem, békén hagy. De aztán hallom, hogy matat a zárnál. Valamilyen szinten érdekel, hogy hogy a fenébe jutott be, de annyira nem, hogy megforduljak és megkérdezzem tőle. Nem akarok vele szóba állni. Kölyök módjára várom sértetten, hogy megunja a ácsorgást és mégis magamra hagyjon. De nem teszi. Valamit morgok a szavaira, amiben benne van az is, hogy mihez kezdjen a segítségével, de az egész inkább egy érthetetlen maszlag. Ennek ellenére próbálom neki beadni, hogy csak szórakozni voltam. Kiereszteni a gőzt. Nevezze, aminek csak akarja. De úgy látszik, neki eszében sincs ezt elfogadni vagy ilyesmi. Fájdalmas, lassú mosolyra húzódik a szám, majd pont úgy, ahogy a gyerekek, a fejemre húzom a takarót, hogy ne lásson. Végül kénytelen vagyok belátni, hogy ez a mozdulat még részegen is szánalmas.
- Azzal segítettél volna, ha... nem jössz be - mondom egy apró sóhaj kíséretében, mire úgy érzem, hogy azonnal megtalálja a visszautat a sok pia, amit ma leöntöttem.
De szerencsére nem így történik. Csak egy percig nagyokat nyelek és nem történik semmi.
- Miért nem fogod fel, hogy bármikor kitehetlek, ha felidegesítesz? - nézek fel rá és ülő helyzetbe tornázom magam.
Persze ez azzal jár, hogy felszisszenek, majd megtámasztom a hátam a falnál. Lazán, oldalra döntött fejjel nézek Josiera, majd felé nyújtom a kezem. Ha veszi a lapot és odaül mellém, akkor rendben van, ha nem, akkor odahúzom. Nekem mindegy. Most már inkább üljön itt mellettem, minthogy szorgoskodni kezdjen és próbáljon rendbe hozni.

Ha józan lennék, biztos, hogy nem tennék ilyesmit. Nem zárnám be az ajtót, nem húznám a fejemre a takarót. Kétségbeesetten akarok menekülni előle és valljuk be, elég szánalmas, amit csinálok. De a fenébe is, ő hozza ki ezt belőlem! Nem kellett volna egy percig sem az ajtóm előtt szobroznia, nemhogy még bejönnie! Nem értem, hogy miért nem képes tenni arra, hogy mi van velem. Ha nem akarom látni, akkor ne lássam. Én hozom itt a szabályokat - legalábbis elméletben -, legalább próbálhatna rendesen viselkedni és eltűnni, amikor kell.
De nem, neki muszáj bejönni, itt állni és kérdezgetni. Én pedig kénytelen vagyok feladni a bujkálást. Amúgy is egyértelművé vált számomra, hogy már úgyis látott, akkor mi értelme tovább játszani? Úgyhogy amikor csak úgy hozza a helyzet, hallgatok. Nincs kedvem válaszolgatni neki. Persze azért kicsúszik még egy amolyan félig burkolt fenyegetés, de látszik rajta, hogy nem leptem meg.
- Menj el - ismétlem a szavait, ennek ellenére egy perccel később már felé nyújtom a kezem.
Ezt nem szabadott volna. Ha tényleg meg akarnék tőle szabadulni, akkor most nem mozdulnék, nem lenne ott a kezem, mintha el akarnám érni. Sokkal inkább újra, erőteljesebben, durvábban meg kellett volna ismételnem az előbbit és kész. De nem tettem, ő pedig kis idő múlva már mellettem is van.
- Röviden, a nővéred sikerült kifognia egy hősszerelmes típust - foglalom össze a lényeget.
Az meg sem fordul a fejemben, hogy hazudjak neki, vagy húzzam az időt. Ahhoz nincs elég lélekjelenlétem. Máshogy viszont van. Kis mocorgás után gombolni kezdem az ingem. Jó, bevallom, kissé nehezen megy, de na. Trükkös tud lenni a rohadt gomb.
- Mi lenne, ha kimosnád ezt nekem? Szerettem... és nem akarom eldobni - ügyködök még mindig az ingemmel és a fene egye meg, nem végleg kifog rajtam az utolsó gomb?
- Utána pedig... utána... - hm csak tudnám, mit akartam utána.
A semmibe meredve próbálok rájönni, ami egy pillanattal ezelőtt olyan rohadt egyértelműnek tűnt! A tarkómat dörzsölöm és ekkor veszem észre, hogy az is fáj, amikor végigszántok rajta az ujjaimmal.
- Igen. Utána pedig megcsókolhatnál - döntöm oldalra újra a fejem és teljes természetességgel ejtem ki a szavakat.

Gondolkodás nélkül vágom rá, hogy menjen el, amikor így kívánja a helyzet. Aztán persze a következő percben már felé nyújtom a kezem és azt akarom, hogy a közelemben legyen. Ő nem tudhatja, de mindig ezt csinálom. Hogyha arra kérnek "csak mondjam", én megteszem. Szemrebbenés nélkül ismétlem el a szavakat attól függetlenül, hogy akár csak egy kicsit is komolyan gondolom vagy sem. Hogy most mi a helyzet? Nos, fogalmam sincs. Addig még tudtam, hogy mit akarok, amíg ő kint ácsorgott a kulcsra zárt ajtó másik oldalán. Azt akartam, hogy hagyjon békén. Mikor bejött a szobába, el akartam bújni a szeme elől. Most fogalmam sincs. Ahogy látom őt is elég jól sikerül meglepni a szavaimmal, amikor elküldöm, hogy menjen innen, de egy szóval sem tiltakozik, amikor mégis felé nyújtom a kezem. Ott ül mellettem az ágyon én pedig azon kapom magam, hogy fáradt vagyok a hazudozáshoz és könnyedén bevallom neki, mi történt.
- Én pedig azt, hogy... tűnj a szobám elől. Nem tudom feltűnt-e... de nem hallgatunk egymásra - magyarázom mindent tudóan, teljes magabiztossággal annak ellenére, hogy egy egy szónál néha megakard a nyelvem.
Nem az én hibám például, hogy az "egymásra" egy nehéz szónak tűnik. De kimondom és végül totál elégedetten nézek rá, mintha nem is arról beszéltünk volna fél perccel ezelőtt, hogy félholtra vertek. A következő pillanatban pedig egyetlen szó vagy magyarázat nélkül gombolni kezdem az ingem. A nyakkendőm valahol elhagyhattam, mert nincs rajtam, de azért úgysem voltam annyira oda. Az ingem viszont imádom. Úgyhogy jó lenne, ha ki tudná szedni nekem belőle a vért meg a koszt az én szépségem.
- Meg tudod te csinálni - motyogom az orrom alatt, miközben már azon kapom magam, hogy a nyelvem is kint van kicsit a számból, ahogy a gombokkal ügyeskedek.
Arra sem igazán figyelek, hogy pontosan mit akarok neki mondani. Belekezdek valamibe, aztán félbehagyom, mert mire a lényeghez érnék, elfelejtem. Persze aztán beugrik és gondolkodás nélkül mondom ki, hogy igazán megcsókolhatna.
- Hé, én is meg tudom csinálni! - morgolódok, de ennek ellenére hagyom, hogy ő küzdjön meg az utolsó gombbal - furcsa, pillanatok alatt lezajlik a harc - és már veszi is le rólam az inget.
Csak amikor lekerül, akkor veszem észre, hogy a karomon is van egy szép volt, amit talán csak beütöttem. Nem rémlik, hogy a szuper-fickó oda is ütött volna. Nagyobb rá az esély, hogy az én vertem be valahova. De mindegy is.
- Siess vissza, szépségem! - kiabálok még utána. - Mielőtt újra bezárom az ajtót.
Oké, kissé össze-vissza beszélek, de nem számít. Tekintve, hogy amúgy sem a beszéd a lényeg, ugyanis egy perc sem kell, de már tántorgok is utána. Kissé amolyan faltól-falig megyek, de azért viszonylag haladok is. Csak akkor torpanok meg, amikor megszalad a talaj és valaminek nekimegyek. Nem lökök le semmit, de ha épp úgy sikerül ütközni, akkor egy pillanatra a fájdalomtól elfelejtek levegőt venni.

Nem hiszem, hogy akár egy szavaim is újdonság számára. Egyszer sem hallgattam még rá és azért ő sem igazán fogadja most már meg a tanácsaimat. Az elején még kénytelen volt. Akkor annyira kétségbe volt esve, hogy szerintem az útszéli koldus - nem mintha erre lenne ilyen -, tanácsát is képes lett volna megfogadni, hogyha egy kis esély is van arra, hogy attól jobban lesz. De most már? Nem hallgatunk a másikra és fene se tudja, de most úgy gondolom, hogy ez így van rendjén.
- Rosszabbul... na persze... - beszélek, de inkább nevezhető ez csak morgásnak.
Nem azért nyitom szóra a szám, mert nem lenne igaza vagy ilyesmi. Egyszerűen csak még részegen is ragaszkodok ahhoz, hogy enyém legyen az utolsó szó és kész. Utána persze, amint ezt letudtuk, hirtelen ötlettől vezérelve, vetkőzni kezdek. Egyesével birkózok meg a gombokkal - vagy legalábbis erősen próbálkozok. Jó lenne, ha az én szépségem meg tudná menteni. Sőt, azt hiszem, elvárom tőle, hogy megmentse az egyik kedvenc ingem! Lehet, hogy ez nem tűnt fel neki, de mivel nekem sem, hogy igazán hogy válaszol... A lényeg, hogy látom rajta, mindent megtesz, hogy helyrehozza az inget és nekem most ez elég. Észre sem veszem, hogy halványan én is elmosolyodok az ő arcát látva.
Aztán persze már folytatom is a gombokkal vívott harcot, amiben végül besegít. Azonnal felháborodok, hogy meg tudom egyedül is csinálni, de ennek ellenére engedek neki. Ő viszont nem igazán felelt arra, amikor csókot kértem tőle. Hmm. A puszi viszont elég biztatás számomra, így miután kisiet a szobából az ingemmel együtt, kis hezitálás után már ki is kászálódok az ágyból. Tántorogva, de haladok előre. Az ajtóban megállok egy pillanatra és megtámaszkodok, hogy újult erővel folytathassam a nagy utat.
- Mert így akartam és makacs vagyok? - felelek kérdéssel a kérdésre, amit annyira imádok csinálni.
Félig ennek köszönhetően, félig az érintésének, vigyorra húzódik a szám. Valamilyen különös módon most nem érzek fájdalmat és ez jó. Talán ő jobb, mint az ital. Amint tudatosul bennem ez a felismerés, már csúszik is a kezem végig a testén. Kicsit ügyetlenül és inkább néz ki céltalan kapaszkodópont keresésnek, mint simogatásnak, de na. Bármilyen szégyenletes is bevallnia, nem könnyű ez most nekem.
- Tudod, hogy... emlékszel... - kezdek valami hablatyolásba, majd addig lépkedek előre, amíg őt falhoz nem szorítom.
Ő simán betudhatja annak, hogy mozog a lábam alatt a padló és nem akarok elesni vele együtt. Talán ebben még van valamennyi igazság. De amint a falnál koppan a háta, fél kezemmel a feje mellett támaszkodok, a másikkal pedig kisimítok egy tincset az arcából. Szigorúan ügyelve arra, hogy azért érintsem az arcát, majdnem az ajkai és a nyakát. Közben pedig úgy mosolygok, mint egy elégedett kisgyerek.
Ha jobban belegondolok, részegen pont olyan vagyok, szinte minden tekintetben, mint egy gyerek. Utálom ezt az énemet!

Bármennyire is szeretem, ha enyém az utolsó szó, végül mégis feladom és nem szállok vele vitába. Talán igaza volt, de mit számít ez most? Bevallani úgysem fogom soha, úgyhogy teljesen mindegy. Az viszont már sokkal inkább érdekel, hogy mi lesz az ingemmel. Valószínűleg egy szóra sem fogok emlékezni ebből holnap, de az biztos, hogy most, ebben a percben elvárom tőle, hogy ő ezt megoldja nekem. Holnap már fel akarom venni, ha megyek... Ja, nem megyek holnap sehova. Egy hétig ki sem mozdulok, amíg nem rendeződik az ábrázatom. Ezt egy kisebb fájdalom juttatja eszembe. Utána már inkább csak hagyom, hogy kigombolja az utolsó gombot és levegye rólam az inget. Nagyon remélem, hogy tényleg siet, ahogy megígérte. Nem mintha képes lennék ezt az ágyban fekve megvárni! Nem ám! Én nem vagyok olyan. Kisebb nagyobb nehézségek árán feltápászkodok és próbálom egyik lábam a másik elé tenni. Mondjuk úgy, hogy elég nagy sikernek számít, hogy egyszer sem fejelem le a földet. Nem lenne valami szerencsés, ha megtörténne. Bár valószínűleg az arcomnak már úgyis mindegy. Egy sérüléssel több vagy kevesebb, már nem számít. Az egész miatt majd ráérek holnap aggódni, amikor majd másnaposan a tükörbe nézek és azt fontolgatom, hogy vajon minden el fog-e tűnni nyom nélkül.
De egyelőre a legfontosabb, hogy kijussak a szobámból és megtaláljam Josiet. Azt hiszem ő talál meg inkább engem, de ez részletkérdés. Ahogy az is, hogy milyen okból másztam ki az ágyból. Nem mindegy az neki? Talpon vagyok és kész, mert így akartam az már nem érdekel, hogy ehhez ő jó képet vág-e vagy sem.
Máskor nem engedném, de most egyetlen szó nélkül tűröm, hogy megpróbáljon támogatni. Vicces látványt nyújthatunk éppenséggel, de engem az foglal le, hogy végigcsúsztassam a kezem a testén. Kapaszkodót keresek. Na persze. Aztán már csak annyi hiányzik, hogy bizonytalan léptekkel ugye, de előrebotorkáljak, amíg a háta nem ütközik a falnak. Itt legalább én is könnyebben meg tudok támaszkodni, de még így sem tudok egy értelmes mondatot kinyögni.
- Nem tudom - vallom be, amikor visszakérdez és ez az igazság.
Fogalmam sincs, mit akartam ebből az egészből kihozni. Talán azt az esetet szerettem volna felemlegetni, amikor megemlítette, hogy meg tudna szeretni. Amikor többet akart tőlem. Hát én most akarom azt a többet. Lehet, hogy csak ma estére és lehet, hogy csak azért, mert jobban elfelejtetni velem a fájdalmamat, mint az ital.... a lényeg, hogy akarom. És ha én akarok valakit, azt meg is kapom.
- Ágy vagy kanapé? - kérdezem egész érthetően, miközben csak arra a pillanatra kapom el róla a tekintetem, amíg megbizonyosodok arról, hogy a tenyere a csupasz mellkasomon van.
Utána már újra a szemeit vizsgálom és sokat sejtetően, csábítóan mosolygok. Az eszembe sem jut, hogy eléggé össze vagyok ahhoz verve, hogy ne legyen az a csábító mosoly annyira csábító. Láthatóan viszont rá hat, ez pedig nekem elég. Kár, hogy csak az egyik kezem vethetem be, mert a másikkal támaszkodnom kell, különben nem maradok talpon.
- Nagyon is jól vagyok - jelentem ki, kissé megkésve, ahogy lenézek rá és most nem éppen a szemeit keresem.
A kezem pedig magától indul útnak. Pont onnan kezdem, ahol abbahagytam. A nyakától. Lassú, simítás, végig a mellei között de a hasánál megállok és beharapom a szám szélét. Érzem a saját vérem ízét, ami így a számba kerül, de nem foglalkozok vele. Azzal annál inkább, hogy kimondhatatlanul szexi ebben a kis... akármiben, ami rajta van. Nem jut eszembe a neve, de nem is ez a fő. Úgysem szeretném sokáig rajta tudni.
- Szóval, amit bent mondtam... kellesz nekem - suttogom már szinte az ajkaiba beszélve.
Vagy eltol, vagy megcsókol, de az biztos, hogy véglegesen csak egy bizonyos választ vagyok hajlandó elfogadni.

Fene se gondolta volna, hogy a pia ellenére is működnek egyes ösztöneim. Példának okáért arra is hamar rájövök, hogy most ő kell nekem, hogy jobban érezzem magam. Mélyen legbelül még azt is tudom, hogy nem kell nagyon kitennem magamért, hogy megkapjam. Hiszen odavan értem! Vagy legalábbis így volt én pedig elég optimista tudok lenni, hogy továbbra sem változott a helyzet. Nem is én lennék, ha nem mennék utána és nem használnám ki a lehetőséget, amikor próbál segíteni, hogy visszajussak a szobámba. Nekem viszont már ennyire nem sürgős a dolog. Nekem megfelel a kanapé is. Persze csak és kizárólag az ő társaságában. Látom a pillantását, amikor rájön, hogy hogy is értem én a szavaimat. Mosolygok. Rendületlenül mosolygok.
- Egy szót sem ejtettem alvásról - mondom lassan és ennek köszönhetően egyszer sem akadok meg a mondatban, de még a nyelvem sem gubancolódik össze.
Megy ez a beszéd dolog nekem még mosolyogva is. Akkor már annyira nem, amikor elbizonytalanít a szavaival. Kissé bonyolultnak tűnik nekem ez a mondat így elsőre. De hamar feladom és inkább meg sem próbálom megérteni. Helyette cselekszek. Ahhoz sokkal jobban értek.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy jól vagyok. Jól érzem magam és mióta a sokadig italt ledöntöttem, nem volt ennyire éber, mint most. Nem hiába használom ki az alkalmat, amikor nem menekül és nem lök el magától. Ennyi nekem bőven elég biztatás - józanul sem szoktam többet várni -, és már szalad is végig a kezem rajta. A hasánál persze megállok. Nem sietek sehova. Most nem. Első alkalommal, akkor este, amikor találkoztunk, rohantam. Csak meg akartam kapni és eldobni, mint egy használt játékot. De most... most annyiban más a helyzet, hogy sehova nem sietek. Ráérősen hajolok közel hozzá, mégis hagyom, hogy ő tüntesse le azt a kis távolságot. Utána persze elégedetten veszem át az irányítást, de még ekkor sem siettetem. Sőt, belemosolygok az apró, félénk csókba.
De mint minden jó, ez sem tart túl sokáig. Pedig már kezdtem beleélni magam! Az istenit te lány! Már nincs is ott előttem, én pont úgy bámulom a helyet, ahol állt, mint eddig. Végül lassan, a karom felett oldalra nézek rá. Elégedetten állapítom meg, hogy láthatóan nem éppen unottan áll ott.
- Hmm - mondok csak ennyit, már ha ez beszédnek minősül.
Akár ez számára úgy is tűnhet, hogy megfontolom a javaslatát - mert ez nekem szigorúan csak egy javaslat -, miszerint feküdjek le és aludjak.
- Ki miatt is aggódsz? - lépek egyet felé, a kezem végig a falnál, hogy tartam az irányt.
De mikor előtte állok, nem támadom le újra. Nem. Eszemben sincs ennyire nyomulni nála. Úgyis megkapom és felesleges sok energiát fektetni a dologba.
- Jó éjt, szépségem! - mondom még mielőtt elindulnék a szobám felé.
Lehet, hogy csak számomra, de valahogy sokkal, de sokkal másképp hangzott most a becézés, mint eddig bármikor. Magamban mosolygok, amikor hátat fordítok neki és teszem egyik lábam a másik után. Egész jól haladok. Még a küszöböt is átlépem, de az ágy előtt felbukok valamiben, ami útban van. Hangos nyüszítés részemről pedig káromkodás. Tényleg bent volt a rohadt dög a szobámban és kicseszett velem? Úgy morgok rá vissza, amikor ő kiiszkol innen, mintha valami falkavezérnek képzelném magam. Én pedig ott maradok a földön, az ágyam mellett ülve. Ennyi fájdalom, már meg sem kottyan nekem a mai után. A következő pillanatban már kifelé bámulok a szobámból, miközben a tekintetem Josie után kutat.

Teljesen elégedett vagyok magammal és valamilyen szinten vele is. Utóbbi nem csak azért, mert veszett izgatóan néz ki ebben a kis semmiben, ami rajta van, hanem azért is, mert attól, hogy még nem vág jó képet, beismeri, hogy érti, mit szeretnék. Ez nekem pedig elég, hogy teljesen élvezni tudjam a helyzetet. Az már csak a ráadás, hogy hiába fogom vissza magam, ő megteszi azt az apró lépést és megcsókol. Nem sokáig hagyom persze irányítani, de attól még közel sem vagyok olyan durva vagy követelőző, mint szoktam. Úgy tűnik, hogy a kedvességemnek az az ára, hogy képes észbe kapni és elmenekülni tőlem. Oké, ez fájt. Nem úgy, mint a sérüléseim, de fájt. Elhatározom, hogy nem küzdök tovább érte. Nem mintha nem tartana ki a magabiztosságom. Talán jobb megfogalmazás, hogy taktikát változtatok. Úgyis utánam jön. Mindig utánam jönnek.
- Felesleges aggódnod. Tudok magamra vigyázni - beszélek, szép lassan ejtve ki a szavakat, amik így kimondva kissé nevetségesen hangzanak, tekintve, hogy most is hogy nézek ki.
De ennyi baj legyen. Ezen majd holnap, józanul aggódok. Most fontosabb az, hogy megjátsszam a jófiút és elbotorkáljak a szobámba. Talán tényleg rám fér egy kis alvás. Talán mellém fekszik. Talán majd ébredés után az enyém lesz. Egész szépen elábrándozok magamban, amikor is nem figyelek eléggé a lábam elé. Nem estem volna hasra csak úgy, de mivel sikerült belebotlanom a bolhazsákba, így a földön kötök ki. Nem tudom, hogy az dühít jobban, mert elestem, vagy maga a tény, hogy a dög bent volt a szobámban. De nincs sok időm magamban forrongni, hiszem megjelenik Josie és olyan édesen, aggódva néz rám, hogy kis híján elmosolyodok. Utána pedig? Azt a látványt inkább nem fogalmazom meg, sokkal inkább élvezem, ahogy a tekintetem leplezetlenül rajta legeltetem. Ő valószínűleg túlzottan el van azzal foglalva, hogy felállítson innen, de...
Végül megesik rajta a - sokak szerint - nem létező szívem és félig az ő segítségével, félig magamtól, feltámaszkodok. Ott állok egy pillanatig fölé tornyosulva, majd mintha csak elveszítettem volna az egyensúlyom, végigdöntöm őt az ágyon. A lába még éri a földet, de fekszik az ágyamon én pedig ráhajolok.
- Említettem, igaz, hogy megkapom, amit vagy akit akarok? - teszem fel azt a kérdést, amit valószínűleg a mélyre temetett józan részem diktál.
Nem mondom, hogy pont olyan hűvös fejjel gondolkozok, de nem is számít. Talán ezért van az, hogy gyengéd és türelmes tudok vele lenni. Mosolyogni... és igen, csókolni, amint lehetőségem nyílik rá, megakadályozva ezzel, hogy válaszoljon.
- Ígérem... gyengéd... leszek - mondom egyesével a szavakat és ha most nem vág kupán és akadályoz meg, ezután már nem lesz rá lehetősége.
Ha engem nekem, rájön majd, hogy nem csak durva tudok lenni. Képes vagyok másokkal is törődni, még ha nem is hosszútávon. De egy este igazán... nem nagy ár. Kedves leszek vele és figyelni fogok rá. Ha hagyja. A holnap az már más kérdés.

Nem voltam benne biztos, hogy ilyen kitartó leszek. Hiszen valamilyen szinten tényleg hívogató volt az ágy, de azután, hogy a földön kötök ki és Josie annyira, de annyira édesen próbálkozik, hogy összeszedjen onnan... Nos, kénytelen vagyok beismerni, de nagyon is akarom őt. Nem úgy, mint eddig bármikor. Nem azért akarom, mert szükségem van rá, hanem csak akarom, mert veszett szexi és kész. Ma este, természetesen.
Úgyhogy összekapom magam, félig az ő segítségével, de talpra állok, csak azért, hogy aztán együtt köthessünk ki az ágyon. Persze arra vigyázok, hogy ne én rántsam őt magamra - hiszen akkor hol irányíthatnék én igazán? -, és arra is, hogy ne feküdjek rá teljes súlyommal. Ott mosolygok felette és teljesen elégedett arcot vágva konstatálom, hogy ennyi volt a játszma. Az enyém. Utána már nem igazán tervezem, hogy szavakra pocsékolom a drága időt. Mégis, amikor csókra vetemedek, a kis szünetekben megígérem neki, hogy ezúttal gyengéd leszek. Tényleg úgy érzem, hogy képes vagyok rá. Hiszen nem vagyok én akkora állat, mint józanul. Csakis azért vagyok olyan, mert azt szoktam meg és ráadásul hozzátartozik az álcámhoz.
- Mire kérsz? - kérdezek vissza, miközben azon igyekszek, hogy tartam magam és tényleg ne essek rá.
Persze emellett még jut arra is erőm, hogy az ajkairól a nyakára vándoroljak az apró csókokkal. Hogy tényleg választ várok-e arra, hogy mire kér? Hm, talán. Igazából nem tudom eldönteni, hogy akkor most akar-e vagy sem. Mond, amit mondd, de a keze már a hátamon jár és az ujjai a hajamba siklanak. Nos, nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy eldöntsem, az összes, most fel nem tett kérdésre, "igen" választ kaptam.
Úgyhogy az ajkaira tapadva próbálom feljebb tornászni magunkat. Csak akkor szakadok el tőle, amikor megszabadítom a felsőjétől. Nem mintha túl sokat takart volna, de most tényleg szeretném levetkőztetni, nem csak úgy vele lenni, hogy lehúzom az alsót róla, kigombolom a nadrágom és kész. Ennél most több kell. Lassan, ráérősen teszek mindent, miközben minden egyes felszabadult porcikáját csókolom. A baj, ott kezdődik, amikor egyre sürgetőbb a vágy és mivel nem szoktam ahhoz hozzá, hogy vissza kell fognom magam... Ettől függetlenül próbálkozok. Tényleg próbálkozok!
- Ne engedd, hogy... siessek... - kérem, miközben már a feje mellett markolom a lepedőt, miközben próbálom hűteni magam.
A fejem viszont egyre józanabbnak tűnik. Ami azzal jár, hogy kezdem érezni a testemen lévő zúzódásokat. Főleg az arcom lüktet piszkosul a szívverésem ritmusára. De sebaj. Megkeresem azokat a tekinteteket és már csókolom is, hogy elmúljon a fájdalmam.

Hagyjam abba. Hát persze, hogy azt fogom tenni! Csak még nem most. Egy kicsit még játszadozunk egymással. Vagyis egyelőre főleg én vele, de majd beszáll ő is idővel. Hiszen tudom, hogy akarja. Idő, amíg kikapcsolja az agyát. De szerencsére ez hamar bekövetkezik. Egy perc múlva már érzem a kezét a hátamon kalandozni. Nos, akkor húzzunk bele. Addig ügyeskedek, amíg feljebb nem jutunk az ágyon. Így azért már sokkal kényelmesebb. Persze továbbra is bizonytalanul tartom magam, de hamar tisztul a fejem egy keveset és utána már minden könnyebb. Ilyen téren legalábbis. Most már csak azzal kell megbirkóznom, hogy ne türelmetlenkedjek. Pedig mennyire szeretnék! Még felöltözve fekszik előttem, de gondolatban én már a harmadik verziót próbálgatom magamban, ahogy az enyém lehet. A valóságban viszont tényleg igyekszek lassan haladni és gyengéden érni hozzá. Nem olyan könnyű ez, mint eddig hittem, mégis próbálkozok.
Amikor viszont nekem köszönhetően lekerül róla az a vékony réteg felső ruha, már nem igazán bírok magammal. Ha bárki kérdezi, tagadom, de valami birtokló morgás tör fel a torkom mélyéről. Ilyen sem sűrűn történik. Nem szoktam annyi időt hagyni, hogy beleéljem magam. Apró csókokkal hintem be az egész testét és próbálom arra rávenni, hogy állítson le, ha sietnék. Nem tudom, ezt pontosan hogy gondoltam. Nem hiszem, hogy meghallanám a szép szót, vagy ha mégis, akkor megfogadnám.
Eleinte kerülöm a testén a hegeket, de aztán finoman cirógatom azokat is. Amikor viszont a nadrágomnál kezd matatni, egy apró harapást kap válaszul. Veheti biztatásnak, de figyelmeztetésnek is, hogy nem fogom sokáig visszafogni magam, ha ő is besegít. Nem mintha amúgy bánnám. Hadd csinálja csak, én addig elfoglalom magam a melleivel és a nyakával.
Egyre jobban élvezem a dolgot és egyre távolabbinak tűnik a fájdalom, ami a sérülések miatt ott lüktet a testemben. A másik viszont... a kínzó fájdalommal már más a helyzet. Az egyre elviselhetetlenebb és nem segít a tudat, hogy ő is a legjobb helyen matat. Végül elpattan bennem valami. Nem váltok durvábbra, de attól függetlenül, ha még nem oldotta meg a nadrágom baját, akkor besegít neki, majd egy pillanatra ledermedek. Oké, egy "kissé" kanos vagyok, úgyhogy meg kell állnom. Utána viszont egyetlen mozdulattal rántom le róla az apró alsót és egy csók kíséretében veszem birtokba.

Tényleg nem szeretném elsietni. Most az egyszer nem. Ha jobban belegondolok, abban sem vagyok biztos, hogy most képes lennék olyan durva lenni vele, mint akkor. De végül is, mindegy. Most meg főleg. Igyekszem visszafogni magam és a sürgető vágyat a testemben és ez eléggé lefoglal. Persze van egy-egy pillanat, amikor engedek és annak ellenére, hogy pont olyan gyengéd vagyok vele, mint amikor figyelek, nem vagyok észnél. Ilyen az a pillanat is, amikor pár perc - vagy másodperc? - kerülgetés után először érek hozzá az egyik heghez és adok rá egy apró csókot. Eszembe sem jut, hogy talán úgy kellene tennem, mintha ott sem lennének. Persze így sem sokat időzök ott. Egyre kevesebb idő az, amit "józan gondolkozással" töltök, az viszont nő, amikor csak az ösztöneim vezérelnek. Amikor pedig megérzem, ahogy a kezével a nadrágomnál ügyködik... na az az utolsó pillanat, amikor még észnél vagyok. Ezután már minden csak ösztön és azt teszem, amit a testem akar. Akar? Egy frászt! Szó szerint követel! Én pedig megadom neki.
Az egész valamiféle fájdalommal vegyül részemről. Élvezem, veszettül élvezem, ahogy kis idő múlva együtt mozog a testünk, mégsem tudom tökéletesen figyelmen kívül hagyni, hogy néha végigcikázik a fájdalom bennem a sérüléseknek hála. A különbség, hogy nem érdekel. Furcsa elegy ez, mégis el tudnám viselni. Újra... és újra... és újra. De most, ebben a pillanatban nem kalandoznak el a gondolataim. Most csak ő van, a kezem bejárja a testét és csókolom, ameddig csak bírom szusszal.
Az pedig, hogy nem sietek, már sehol sincs. Egyre veszettem tempót diktálok, de durva nem vagyok. Pont úgy figyelem az ő teste rezdüléseit, ahogy a sajátomat. Lassítok, amikor úgy érzem, hogy már nem bírom tovább és bevárom. Kivételesen, talán most először teszek ilyet, de bevárom őt is. Mert így akarom. Utána pedig, nos, még tovább csókolom. Nem olyan hévvel, sokkal inkább úgy, mintha most ismerkednék a helyzettel. Ami végül is igaz. Ilyenkor általában már ott sem vagyok, de most maradok és tényleg megadom neki ezt a kedveskedő csókot. Majd rámosolygok.
- Köszönöm - ejtem ki tisztán ezt az egyetlen szót.
Nem emlékszek az utolsó alkalomra, amikor ezt kimondtam. Ez is azt bizonyítja, hogy veszett régen volt. De most úgy éreztem, itt az ideje felidézni a szó jelentését. Addig is elhessegetem, a csókolózásban felszakadt szám fémes ízét. Ilyen apróságokkal én most nem fogok törődni. Elégedetten fekszek le mellette és próbálom eldönteni, hogy mit kellene és mit akarok most. Magamhoz húzni? Újra megcsókolni és folytatást követelni? Feláll mellőle és elszívni egy cigit? Általában az utóbbit teszem, de most egyelőre nem.