welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Lara Dawson
14.09.17 3:34
Gimnázium
Saige Hannigan
30.08.17 22:56
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (648)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (449)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Timur Theodor Volkov
 
Lara Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

I know that I was an idiot - Jussy & Devon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 24.11.13 21:51

Miért kellett nekem más? Mintha olyan egyszerű lenne ezt megválaszolni. Úgy nagyjából volt rá egy egész éjszakám a kanapén feküdve, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre most pedig próbál számolni a következményekkel, de fogalma sincs hogyan tudna ezen változtatni. Egész éjjel azon kattogtam, hogy reggel majd mit mondhatnék? Mert az nyilvánvaló, hogy az ágyunkban egy jó ideig nem szeretne látni, csak szerintem egyébként sem, amivel azért már járnak bizonyos problémák na meg persze újabb felmerülő kérdések, amit jó lenne megbeszélnünk, nem magam miatt, nem miattunk. De holnap este várni fog ránk két kis csöppség, hogy haza hozzuk őket és bár apróságok nem fogják beérni annyival, hogy ez bonyolult.
Tudom, hogy magyarázattal tartozom, de nem hiszem, hogy a megoldás a válaszokban keresendő. Tudni szeretné rendben, ez szíve joga, de miért akarja saját magát gyötörni ezzel? Nem azért mondtam el, hogy ne legyek egyedül a problémámmal, hogy ne csak engem mardossanak a történtek, hanem mert nem hagyhattam, hogy úgy akarja minden erejével helyrehozni, talpra állítani a házasságunkat, hogy erről mindvégig nem tudott. Én elszúrtam. Egy idióta voltam én is tudom. De most először is talán nem magunkkal kellene foglalkoznunk, jobban mondva nem velem. mert neki itthon sokkal nehezebb lesz a gyerekekkel nap mint nap ugyanazokat a kérdéseket végighallgatni, hogy apu mikor jön már haza és miért nem jön már? Talán már ez sem számít, de pontosan emiatt nem akartam ezt az egészet, de hiába ennyivel tartoztam a feleségemnek. Hogy ezután hogy fog alakulni a kettőnk kapcsolata arról fogalmam sincs. Mi mindig mindenben megbíztunk egymásban, ez viszont most az egyik pillanatról a másik szűnt meg létezni és nem tudom hogyan kellene ezek után folytatnom, folytatnunk. Meddig fog ez tartani? Hogyan fogjuk elviselni? Hányszor kell majd a kisfiam vagy a kislányom sírását hallgatnom? Amíg ők maguk nem hányják a szememre, hogy mit tettem? Mert előbb-utóbb valamit mondanunk kell majd, hogy apu miért nincs, nem lehet itthon. És én őszintén nem szeretném ha valaki mástól tudnák meg... Egyáltalán hogy lehet két ilyen kicsinek elmagyarázni, hogy apu és anyu most egy ideig nem lesznek együtt, hogy ne várjanak haza vacsorára, hogy nem együtt fogjuk fürdetni, elaltatni őket, hogy ha éjjelente rosszat álmodnak egyedül anyu fog felkelni hozzájuk, mert apu nem lesz ott?

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni... Csak kell néhány dolog, összecsomagolok és már itt sem vagyok. - Egyáltalán nem akartam zavarni, sem felébreszteni, talán szó nélkül mentem volna el, de úgy elég mikor még az utazótáska is a hálóba van, nem beszélve a ruhákról meg egyéb apróságokról, amik jól jöhetnek főleg, hogy nem tudom, hogy meddig fogunk külön lenni, ami most egész biztosan jót fog tenni nekünk. Ezen nincs mit megbeszélni. Kétlem, hogy most bármit is szeretne hallani tőlem. Én pedig belátom nem nagyon tehetek mást, minthogy egyedül hagyom egy kicsit. Tudom, én sem így terveztem a közös hétvégénket. Nem így akartam. De így legalább eggyel kevesebb dolog, amit a fejemhez vághat. De nem is ez számít. Az sem érdekel ha fél percen belül üvölteni támadna kedve, sokkal jobban fog majd fájni az, amit a gyerekeim arcán látok.
- De előtte jó lenne ha még tudnánk beszélni. - Jegyeztem meg még egyszer hátrafordulva az ajtóból majd levittem a bőröndöt a nappaliba. Persze az sem kizárt, hogy nem fog lejönni, mert a legkevésbé kíváncsi most rám, csak hogy én most nem a nem régiben elhangzottakat szeretném tovább folytatni vagy feleleveníteni. De most neki kell eldönteni, hogy hogyan tovább, hogy mit szeretne mi legyen velünk. Nem is csak kettőnkkel sokkal inkább a családunkkal. Mert most még van illetve lesz ideje kicsit gondolkodni, de holnap is lesz, méghozzá nem is olyan sokára, meg holnap után is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 24.11.13 22:34

Pocsék éjszakám volt.... és akkor ez azt hiszem még finom kifejezés. Nem is tudom, talán még soha nem éreztem magam ilyen pocsékul, ennyire semminek, ennyire megalázva és összetörve. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az egésszel. Fél éjszaka csak néztem a plafont, és újabb és újabb zsepiket használtam el, mert egyszerűen nem akartak elapadni a könnyeim. Én törtem magam, én küzdeni akartam, miközben ő végig tudta ezt az egészet, és... és még érezzem úgy, mintha az én hibám lenne, mintha én tehetnék róla, hogy ezt meg kellett lépnie, mert én nem tettem eleget azért, hogy ne történhessen ilyesmi. Akármennyire is megnőtt tegnap legalább valamelyest az önbizalmam, olyan könnyű volt azt a cseppnyi remény szilánkokra törni, mint egy kristálypoharat. Jóval előbb hazaértem, mint ő, és akármennyire is megfordult a fejemben, hogy talán... talán le kellene mennem hozzá, egyszerűen nem ment. Nem tudtam, hogy jó lenne, ha ő jönne fel, ha megpróbálna nem is tudom bocsánatot kérni, hogy ez most érne-e valamit így hirtelen, vagy az a jó, hogy lent maradt. Semmit sem tudok, egyszerűen most minden annyira ködös és annyi a kérdésem, amiknek persze nincs értelme. Miért akarom tudni, hogy miért tette, vagy hogy milyen volt neki. Nincs értelme, hogy ezzel tisztában legyek, akkor csak még jobban fájna nem? De mégis ott motoszkál bennem ez az egész, hiszen e miatt érzem magam semminek, akkor is, ha nem jelentett neki semmit, ha csak pusztán testiség volt, ha az én hibám, hogy eltávolodtunk, mert nem voltam képes vele megbeszélni a dolgokat. De ez akkor is... hát nem maradt más, mint a sírás. Valamikor hajnalban sikerült addig eljutni, hogy végre elaludjak. Nem tudom, hogy egy pontosan mikor került sor, olyan két óra magasságában már leálltam azzal, hogy az órát nézegessem, úgyhogy onnantól nem tudom mennyi idő telt el.
Az csak ennél még fájdalmasabb, hogy nem tudom mi lesz holnap, amikor menni kell a kicsikért, amikor a szemükbe kell nézni és addigra valamit ki kell találnom, de mégis mit? Mégis hogy lehet ezt csak úgy elfelejteni, vagy csak úgy túllépni raja? Sejtelmem sincs, mit mondjak majd a gyerekeknek. Nem fogják még érteni, nem fognak még tudni mit kezdeni ezzel, hiányolni fogják az apjukat és kész, és a végén még a szemükben én leszek a rossz, amiért nem lehet velünk. Nem akarom, hogy ez legyen, így is nehéz most ez, túl nehéz.
Fáradtan nyitom ki a szemem, amikor nyílik az ajtó. Pár órát aludtam talán, nem volt valami sok, a szemem vörös még most is a sírástól és karikás a fáradtságból. A sok zsepiről nem is beszélve, ami a papírkosárban pihen. Rendesen sikerült termelni az éjszaka, még én sem gondoltam, hogy ennyit. Képtelen vagyok ránézni, egyszerűen csak elfordulok, háttal, magamra húzva a takarót. Gyerekes lépés lenne a fejemre húzni? Legszívesebben azt tenném, legszívesebben elmenekülnék mindenki elől, elbújnék valahova, de mégis hova lehetne? Fogalmam sincs, tényleg sejtelmem sincs, hogy mi legyen, pedig igaza van, tudom, hogy igaza van, hogy ezzel valamit kezdeni kell.
- Összekapom magam és... lemegyek. Pár perc. - fordulok meg végül, bár a hangom inkább hat suttogásnak, mint rendes beszédnek. Határozottság pedig egy cseppnyi sincs benne. Figyelem, ahogy ki megy, hogy viszi magával a táskát. Nem akarom, hogy vége legyen az egésznek, a házasságunknak, de most ilyen hirtelen nem tudom, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Hogyan leszek képes újra megbízni benne. Nem leszek minden áldott nagy halálosan féltékeny, ha elmegy itthonról, ha csak ránéz egy másik nőre? És mi lesz, ha idősebbek leszünk, ha én már nem nézek ki még így sem, ha... mi lenne ha becsúszna egy harmadik gyerek egészen véletlenül? Ha újabb problémák adódnának, folyton attól rettegnék, hogy nem keres-e megint máshol vigaszt helyettem. Újra fojtogatni kezd a sírás, de megpróbálom lenyelni a könnyeket és nem előröl kezdeni az egészet. Annak nem lenne értelme, nem visz előre, és amúgy is le kellene mennem most nem sokára, hogy legalább azt megbeszéljünk, mit mondunk a kicsiknek, vagy a szüleinknek, vagy úgy bárkinek. Nem ketten vagyunk csak, és vannak elegen, akiket érdekelni fog majd, hogy mi ez az egész. Végül csak sikerült tényleg pár perc alatt összeszedni magam. A pizsi marad, nem húzom az időt az átöltözéssel, egy sima egyszerű vékony pántos hálóing, semmi extra. Az arcomat legalább jól megmosom, de a tükörképen cseppet sem tetszik, nyúzott és enyhén szólva is halálra vált a külsőm. Holnapra ezen változtatni kell, a gyerekek nem láthatnak így.
- Azt szeretnéd megbeszélni, hogy mi legyen holnap igaz? Hogy mit mondunk... másoknak. - bököm ki végül, miután a nappaliba érkező lépcső aljára ültem le csak így egyszerűen. Nem tudom, hogy neki van-e már ötlete. Mondhatjuk azt is a gyerekeknek, hogy apa pár napra elutazik, vagy nem is tudom... hiszen itt lesz a városban és attól még ugyanúgy láthatja a gyerekeit, csak most én nem akarom látni, most nem tudnék mit kezdeni vele. És persze kérdés, hogy mit mondjunk a szüleinknek erről az egészről. Na ezt sem tudom... mert őszintén én nem akarom anyám litániáját hallgatni arról, hogy ő megmondta. Egyszerűen erre nincs szükségem.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 25.11.13 13:31

- Miért? Szerinted nem kellene erről beszélnünk? - Mert szerintem nekünk most nagyon is lenne miről beszélnünk. Az elfogadható ha a tegnapiakról egy ideig hallani sem szeretne, de legalább ezt beszéljük meg, mert ez fontos mindkettőnk számára egyaránt. Bármi is történt attól még ugyanúgy szeretem a gyerekeimet és ezen semmi és senki sem tud változtatni, ahogy azon sem, hogy tovább is, mindig törődjek velük. Megérdemlem a következményeket, de attól még neki sem lehet mindegy. Valahogy a kicsik szemébe kell nézünk ezután is, akárcsak reggelente a tükörbe. Arról most inkább ne beszéljünk, hogy én mit látok... Nem azt amit éveken keresztül szerettem volna,de most nagyon szeretnék abban hinni, hogy igaza volt, hogy még valahogy helyretudom hozni a hibámat, csak akarnom kell. Nem gondolkodtam... Tudom, hogy ez nem mentség. Mert valami ténylegesen hiányzik a kapcsolatunkból, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy már nem szeretem vagy azt, hogy már nem tudnám úgy szeretni mint régen. Kérdés, hogy ez vajon kölcsönös-e, hogy most már mindenről tud. Annyira bízott ebben az egészben, hogy talán kezdhetnénk tiszta lappal, hogy nem lett volna képem továbbra is eltitkolni, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a leghelyesebb dolog, amit tehettem.
- Engem most nem kimondottan mások érdekelnek, sőt egyáltalán nem érdekelnek. Mióta várnak már arra egyesek, hogy az arcunkba vágják, hogy mennyire megmondták, hogy nekik mindvégig igazuk volt, nem illünk össze meg minden... Hát most megtehetik. - Ami azt illeti remélem élvezni fogják, méghozzá nagyon. Persze senkit sem akarok megnevezni azt hiszem mindketten jól ismerjük már az érintetteket és szinte biztos vagyok, hogy mindkét oldalon egyaránt lesznek jó akaróink. Akkor meg minek törjem magam magyarázatokkal... Elfogom viselni őket, ezt is. Annyiszor sikerült már, most miért ne menne?
- Engem kizárólag az érdekelne, hogy mit fogunk mondani a kicsiknek? Tudom... Én sem vagyok még felkészülve arra, hogy a szemébe hazudjak a négy éves kisfiamnak vagy a két éves kislányomnak, de valamit akkor is mondanunk kell majd. - Azt hiszem erre nem is lehet felkészülni. Csak ennek még nem most lenne itt az ideje. De ne áltassuk magunkat... Még mindig nem ez az egyetlen problémánk, sőt ami azt illeti egyre több van. Mert tudom, hogy amint én kiteszem a lábam valaki más nagyon hamarjában megfog érkezni a jó tanácsaival, ami most a legkevésbé sem hiányozna. Nem akarom, hogy telebeszélje az unokái fejt puszta jóindulatból mindenfélével. Azt most teljesen mindegy, hogy én mit gondolok erről. Előbb-utóbb úgyis elválik és őszintén remélem, hogy nem nekem lesz igazam végül. Sőt, hogy egyáltalán el sem fogunk jutni odáig, hogy aktuális téma legyen számunkra, hogy kinek miben volt és nem volt igaza.
- Te sem akarhatod, hogy Abram egy napon azt vágja hozzád sírva, hogy miattad van, mert elküldtél. Én nem akarom, hogy hibáztassanak. Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy mi mindent vágna az én fejemhez. Szóval, mi lenne ha ezt megpróbálnánk megelőzni és elkerülni? - Hagy ne keljen már mindezt végighallgatnunk, ha nem szükséges, ha elejét vehetjük mindennek csak meg kell egyeznünk bizonyos dolgokban. Mert azt már sokkal nehezebben viselném el, ha egy napon már a gyerekeink is újjal mutogatnának ránk, hogy mi tehetünk róla, a mi hibánk volt.
- Tudod az a nevetséges az egészben, hogy rajtad kívül senkinek sem okoztam igazán csalódást, csak most nincs kedvem szórakozni ezen. - Néztem rá egy pillanatra a bőröndöm fölött ácsorogva majd hanyagul beledobtam, ami épp a kezemben volt egy olyan bassza meg mindenki arckifejezéssel, hol ott egyedül én voltam, aki elbaszta, de nagyon. Akár azt is mondhatnám, hogy már hozzászoktam ehhez az érzéshez, csak eddig valahogy mindig más volt. Könnyebb volt elfogadni, hogy valaki csalódott bennem. Mert mellettem volt és amikor kellett, szükségem volt rá megint csak ott volt, hogy emlékeztessen rá, hogy nem vagyok egyedül. De most igen és csakis magamnak köszönhetem és nem túl felemelő érzés.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 25.11.13 15:29

Olyan nagyon nincs erőm kimászni az ágyból. Annyira szeretnék csak úgy itt maradni és elbújni a takaró alól, megpróbálni elfelejteni mindent és mindenkit, mintha nem is léteznének. Olyan nagyon jó lenne egy kicsit eltűnni, hogy mindenki hagyjon békén. Nem tudom, hogy ettől jobb lenne-e, de most az megy a legkevésbé, hogy bárkit is lássak, hogy bárkivel beszéljek, vagy hogy egyáltalán csak megmoccanjak. De tudom, hogy igaza van, hogy ki kell kelnem innen, hogy át kell beszélni, hogy mit mondunk a kicsiknek, vagy hogy egyáltalán mi lesz... nem ezt még nem tudom megbeszélni, még eldönteni sem. Fogalmam sincs róla, hogy tudok bízni benne ezek után, hogy nem kell-e folyton attól rettegnek, hogy a legkisebb zűrnél feladja és másnál keres menedéket. Végül csak rászánom magam és a lépcső aljában ülök le, ami a nappaliba vezet, ahol ő épp pakol. Nem gondoltam soha, hogy erre valaha is sor kerülhet.
- De meg kell beszélni, tudom. - szerintem sejti, hogy mit érzek, hogy hogy vagyok, azt hiszem látszik rajtam. Az arcom megmosása se sokat változtatott azon az állapoton, ami most meg van. Biztosan tisztában van ezzel, kár lenne kifejtenem neki, kár lenne megpróbálnom felvázolni mennyire semminek érzem magam. Eddig sem volt túl sok önbizalmam, de most még annyi sincs, mint volt. Fogalmam sincs, hogyan fogom összerakni magamat, miután sikerült darabokra törnie.
- Még most is anyámmal jössz igaz? Képzeld... nem akarom hallani, amit mondani fog, most nincs rá szükségem. - bármennyire is azt hiszi, nem fogom felhívni anyámat. Nem fogok neki panaszkodni, mert tudom, hogy nem örülnék a reakciójának. Nem akarok végighallhatni semmiféle litániát a részéről, eszem ágában sincs ezt vele kitárgyalni. Nem tudom, hogy mitől lenne most jobb, vagy bármitől jobb lenne-e, de attól biztosan nem. Abban sem vagyok biztos, hogy az jó, ha most elmegy, de nem tudok mást. Azt hiszem most semmiről sincs fogalmam, éjszaka is volt amikor azon kaptam magam, hogy az üres helyét néztem az ágyban és majdnem megfordult a fejemben, hogy lemegyek hozzá, de aztán újra és újra levetettem az ötletet, amikor eszembe jutott, hogy ő meg az a másik nő... hogy lehetne ezt elfelejteni, hogyan?
- Talán mondhatnánk, hogy pár napra elutazol, amíg... amíg nem találom ki, hogy mi legyen. - nem akarok nélküle élni, de most vele sem tudok. Annyira pocsék érzés, hogy magam sem tudom, mit is akarok, és ezt így a gyerekeknek beadni. Amúgy se értenék még a lényeget, azt ami történt, nem fognák fel, ami teljesen érthető, valami viszont akkor is mondani kell nekik, amivel kezdeni tudnak valamit. Olyan infot, ami hihető, de persze nem igaz. Kénytelenek leszünk nekik hazudni, talán most először úgy igazán, de most nincs más választás. Előre félek a holnaptól, főleg mert közben jópofát kell vágni az egészhez, hogy ne lássák rajtunk, hogy baj van. Bár ez... nagyrészt eddig is ment.
- Nem akarom, hogy nekik legyen rossz e miatt, hogy rajtuk csattanjon. Majd valahogy... valahogy megoldjuk. - többes szám, igen azt használok. Ebből talán érezheti, hogy szeretnék valamit, szeretném, ha nem lenne végleges, hogy összepakolja a cuccait és hogy elmegy most, de egyelőre még nem tudom, hogy mi lehetne az a megoldást. Most még túl friss a seb és sejtelmem sincs, hogyan tudnám gyorsan begyógyítani és helyrehozni a lelkemet, amiben most mérhetetlen űr tátong. Egyszerűen nem vágyom most másra, csak hogy kibőghessem magam és a legkönnyebb ezt az ő karjai között lenne megtenni, de akkor megint csak pocsékul érezném magam. Sehogy se jó ez.
- Utálnom kéne téged most, de még az sem megy. Annyira semminek érzem magam Devon... olyan megalázottnak. - újra elhomályosodik a pillantásom, de próbálom tartani magam és nem kiborulni. Tényleg nagyon próbálom, inkább nem nézek rá, inkább csak a földet nézem magam előtt, és csak csendben törlöm le azt az egy könnycseppet, amit engedtem, hogy most legördüljön. Nem tudom, hogy miért akarok erősnek tűnni előtte, talán hogy magamnak is megmutassam, hogy holnap is képes leszek rá a gyerekek előtt. - Hova fogsz menni? - nyögöm ki a kérdést, pedig totál egyértelmű a válasz, csak hát most igazából nem fog az agyam.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 26.11.13 19:48

- Nem egészen. Most kivételesen nem csak a tiédről lenne szó, de megértheted, hogy a sajátomtól még mindig jobban eltűröm, hogy lehordjon, hogy a szemere hányjon dolgokat mint... Nézd, talán önző vagyok. De még mindig a feleségem vagy legalábbis remélem, hogy még annak tartod magad. Te azt vághatsz a fejemhez amit akarsz, mert megteheted, mert megérdemlem és mert valószínűleg igazad is lenne. De mástól ne várd, hogy elviseljem, mert nem fogom. - Én is tudom, hogy hibáztam, hogy elszúrtam, hogy én tehetek róla. Akárki akármennyiszer is dörgöli az orrom alá, akkor sem fog semmi sem megváltozni. De ha még tudnám is ennél vacakabbul érezni magam azért sem másnak kellene köszönetet mondanom. Azt hiszem van már ahhoz elég problémánk, hogy nemszükséges külön kiemelni vagy rámutatni egyre sem, anélkül is jól láthatóak. Nincs fontosabb és kevésbé fontosabb... Pontosan ez lenne a gond. Őszintén sosem akartam odáig jutni, hogy látszatot kelljen fenn tartanunk a házasságunkról, már pedig most muszáj lesz ezt megtennünk, ha nem akarjuk hogy végleg minden összeomoljon a családunkban. Ha magunkban nem is megy, nem is mindig sikerül, de legalább a kicsikben tudjuk tartani a lelket. Tudom, hogy ez sem szép dolog, nem fair velük szemben, ahogy az élet sem az, amivel talán még nem most kellene szembesülniük. Arról pedig megvan és meg is fog lenni a véleményem, akinek lesz szíve és bőr a képén ahhoz, hogy lerombolja a kis álomvilágukat, amire nekik még nagyon is szükségük van.
- Pedig amint a segítségét fogod kérni valamiben hallani fogod akár akarod, akár nem. Már hallom előre pedig itt sem fogok lenni valószínűleg. Én megmondtam...  Nem így lenne ha most az egyszer azt tenné, amit minden anya és ahelyett, hogy azt szajkózná mit rontottál el megpróbálna összetartani. Őszintén meglepne. Talán jobban is kedvelném dacára, hogy nekem kellett volna.- Azt hiszem nem is kell tovább folytatunk, hiszen mindketten tudjuk, hogy nagyjából mi is következne ezután. Annyiszor kérte, hogy ne csinálja ezt, mert butaság, egy hóbort, ami elfog múlni. Hát hogyne... Akkor biztosan a kisfiunk és a kislányunk is csak egy hóbort, ami elfog múlni. A véletlenek műve, mert épp a szeszélyes korszakunkat éltük. Nem bírtunk magunkkal. Nem tehetünk róla. Na igen, akkor legalább megvolt a lehetőség arra, hogy ha még váratlanul is, de terhes maradjon. Mert az utóbbi időben erre nem igazán volt esély. Ez lenne az első napi rendi pont. A második, hogy nézzen csak jó alaposan végig magán, hogy mennyivel jobb élete is lehetett volna, hogy jobbat érdemelne nálam. Ebben többé-kevésbé egyet értünk. De akkor sem értem, hogy miért vagyok ennyire szálka a szemében már évek óta. Tudtom szerint soha semmivel sem bántottam meg. Nyilvánvalóan Justice miatt... Most tényleg megbántottam. Most minden oka megvan arra, hogy utáljon.
- Rövidtávon ez is megteszi... - Annyira nevetséges, hogy ezek után mindenkinek hazudnunk kell majd, mint a gyerekek mindenkinek mást. De most nincs ennél jobb. Vagy ez vagy az igazság. Ami most nem hiányozna. Miért? Mert nem hiszem, hogy kifejezetten arra lenne szükségünk, hogy mindenki véleményt nyilvánítson, beleszóljon az életünkbe, megmondják mit hogyan kellene csinálnunk, mikor lássuk be még mi sem tudjuk pontosan mihez kezdjünk a jelenlegi helyzettel.
- Kezdetnek talán eldönthetnénk, hogy mindenkinek hazudni fogunk vagy inkább egyenesek leszünk? Akárhogy is, nem akarom, hogy telebeszéljék a kicsik fejét sem rólam, sem rólad. Nekik erről még hagy ne keljen tudniuk. - Bár kissé nehezemre esne, de ha úgy szeretné, akkor tartozom annyival a szüleimnek, a családomnak, hogy már csak tiszteletből is őszinte legyek velük szemben. Tudom, először is vele kellett volna, de annyira összejöttek a dolgok, hogy nem akartam még egy lapáttal rátenni. Meglehet nem volt épp a legjobb ötlet várni ezzel, de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem... Hibát hibára halmoztam. Azt hiszem most már minden egy rakáson van. Még válogatnunk sem kell, ahhoz a dolgok túlságosan összefüggnek. Szóval lényegében nem is olyan kusza, inkább csak nehéz, nagyon nehéz szembenézni velük. Az a vicc az egészben, hogy mindketten egyedül érezzük magunkat, de ez már jó ideje így van nem most kezdődött, nem is tegnap este. Pedig talán csak annyit kellett volna tennem, hogy megfogom a kezét vagy magamhoz ölelem azt mondván, hogy minden rendben lesz, mert együtt mi majd ezt is megfogjuk oldani. Nem arról van szó, hogy nem akartam, egyszerűen csak semminek sem láttam értelmét. Minden erőfeszítésem olyan feleslegesnek és hiábavalónak tűnt, hogy inkább végül már semmit sem csináltam. Hagytam az egészet a fenébe... Ezt sem kellett volna.
- Tudom... Én egy idióta voltam. Még szánni sem tudom magam. Épp ezért emiatt nem neked kéne pocsékul érezned magad. Megalázottnak meg aztán még kevésbé. Több vagy ennél. Mindig is az voltál. Talán még igaza is volt az anyádnak. Jobban érdemeltél volna nálam. Sajnálom... Ha ez egyáltalán számít. - Fogalmam sincs mit akarok ezzel. Talán nem épp nekem kellene megpróbálnom lelket önteni belé vagy igen? De a történtek után még annyira sem tudom, hogy valójában mit is várna tőlem, hogy legbelül mit szeretne mit tegyek, mert ha tudnám, akkor még ha belepusztulnék is megtenném, hogy neki jobb legyen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 27.11.13 14:20

- Ne félj, nem fog az anyád a nyakamra járni, hogy piszkáljon. - rázom meg a fejem. Hát most is itt tartunk? Most is folyton anyámról kell beszélni? Olyan volt, mintha én lennék minden okozója, mintha az, hogy ő itt van tönkretenne mindent, pedig nem azért menekült el a férjem más ágyába, legalábbis nem foghatja erre. Amit tett arra nincs mentség, hiszen akkor én miért nem tettem meg? Miért nem kerestem másnál vigaszt, miért nem választottam ezt a könnyebb utat? Én harcolni akartam, tényleg annyira szerettem volna, ha újra működhet minden, de ezek után hogyan bízzak meg benne? Hogy érezzem azt, hogy fontos vagyok, hogy érek még valamit neki, ha egyszer mással... az egészbe még belegondolni is rossz, és folyton csak ez lebeg a szemem előtt. Hogy nevet, hogy jól érzi magát egy másik nővel. Képtelen vagyok kiverni ezt a fejemből, pedig egész éjjel próbáltam, és ha rá nézek, akkor csak újra és újra előjön.
- Hát akkor majd nem kérem a segítségét, majd megoldom... egyedül. - majdnem kicsúszik a számon, hogy ahogy eddig is tettem, hiszen anyára nem támaszkodhattam mindig és mindenben, ő pedig nem volt mellettem, hogy segítsen, hogy erőt adjon, és legalább már azt is tudom, hogy miért. Más mellett volt. Annyi mindent vághatnék tényleg a fejéhez, de nem tudom, hogy lenne-e értelme, hiszen tisztában van azzal, hogy mit csinált ezt nagyon jól látom az arcán. Minden egyes rezdülésben. Tökéletes tudja, hogy baromi szemét húzás volt ez a részéről és talán azt is megérdemelné, hogy mindenki beszóljon neki e miatt, de... én nem akarom őket hallgatni. Nem akarom látni a szánakozó arcokat, nem akarok együtt érző pillantásokkal találkozni minden nap. Az egyszerűen nem tenne jót, attól nem érezném kicsit se jobban magam. Más ötletem viszont nincs, mint hogy Devon elutazott egy időre, pár nap, munkaügyben, vagy mit tudom én. Szeretnék tisztán gondolkozni, de nem megy most úgy istenigazából. Muszáj, hogy segítsen benne, mégis nekem szegezi a kérdéseket, bár persze jogos, hiszen nekem kell eldönteni mi legyen, hogy mi lesz ennek a vége.
- Talán jobb, ha nem teregetjük ki a szennyest. Neked se lenne jó, ha faggatnának, és én sem kérek a szánakozó tekintetekből, vagy a jó tanácsokból, hogy mit kéne tennem. - ezt tényleg nem akarom, hogy mások próbálják eldönteni helyettem, hogy mit tegyek. Hogy bocsássak meg, vagy sem, hogy mennyi időt adjak neki, vagy magamnak. Ezt nekem kell eldönteni, nekem kell magamban rendezni a dolgokat, hogy képes legyek majd újra a szemébe nézni és ne mást lássak ott magam helyett. Ez egyelőre még nem megy, most még csak az jár a fejemben, amit tett. Talán jobb, hogy nem tudom kivel, talán jobb egy arc nélküli nőt elképzelni vele egy ágyban, mintha tudnám ki volt az. Biztos hogy nem akarnám, hogy valaha is újra találkozzon vele, de kétlem, hogy sokat elérhetek azzal, hogy bárkitől is eltiltanám. Ez csak akkor fog működni, ha újra képes leszek bízni benne, ha nem lesznek rossz gondolataim, ha csak elmegy dolgozni, vagy két szót vált egy másik nővel.
Alig vagyok képes felnézni rá. Épp azon küzdök, hogy ne jöjjön megint a sírás, mert abból már untig elég volt éjszaka, de amit mondd az nem sokat segít abban, hogy nyugodt maradjak. Sajnálja... tudom, elhiszem, de attól még nem könnyebb. Egyszerűen csak átölelem a térdeimet, és úgy pillantok fel végül. Könnyes szemmel persze, mert akármennyire is próbálom, nem megy, hogy visszatartsam a sírást.
- Nem tudok változtatni azon, amit érzek. Annyira fáj... mert én... én téged szeretlek, nem érdekel, hogy mások mit mondanak, hogy anyám mit mondd. De ez az egész..., csak téged látlak folyton mással... - nem megy tovább, nem akarom ezt most. Lehet, hogy jobb lenne tombolni, nekiesni, vagy ordítani vele, nem tudom, hogy attól jobban érezném-e magam. Nem hiszem, nem látok rá semmi esélyt, így egyszerűen csak utat engedek a sírásnak, a homlokomat a térdemre fektetem. Nem akarok beszélgetni, nem akarom, hogy itt legyen, közben pedig arra vágyom, hogy valaki öleljen át, vigasztaljon meg... nem valaki, ő tegye ezt meg. Hogy lehet kibírni, ha az érzéseid ennyire ellentétesek, ha egyszer szeretnél a karjai között lenni, hátha akkor megnyugszol, mint régen, egyszer meg leginkább verni akarod a mellkasát, hogy egy szemét alak, akit utálnod kéne. Úgy érzem, hogy egyszerűen szétszakadok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 27.11.13 18:30

- Csak téged bántalak ezzel, ugye? - Pedig nem akarom, de úgy tűnik, hogy mostanság csak ez megy, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy csalódjon bennem, hogy ami volt az is elvesszen. Csak azt tudnám, hogy mi kapcsolatunkban mi az ami még megvolt, ami alapul szolgált volna arra, hogy tovább emeljük a dolgokat, mert az utóbbi időben semmit sem éreztem, amit kellett volna. Olyan üres volt közöttünk minden. Olyan hivatalos mintha tényleg csak az a vacak papír számítana, amit mindketten aláírtunk, amit akkor meglehet nem vettünk eléggé komolyan, csak mi azt hittük, abban bíztunk, mert azt akartuk. Mert akartam... De most mit akarok? Fogalmam sincs. ezt sem így akartam. Az egészet nem, mégis megtörtént nem másképp mint ahogy most van, hanem pontosan így. Mindenben igaza van, mégis túl jól viseli a történteket, ami talán nem is annyira jó. Talán neki is könnyebb lenne ha kiadná magából a dühét, a csalódottságát, mindent ami belé szorult. Én meg maximálisan kiérdemelném minden egyes szavát, vagyis azt már megtettem. Szóval teljesen jogosan fakadna ki belőle minden, mégis próbál nyugodt maradni és inkább csak sír, a könnyeivel adja ki magából a dolgokat, amit annyira nem akartam látni, de mégsem tudok elfordulni tőle. Legszívesebben most én magam kérném meg rá, hogy üvöltsön, hogy vágja a fejemhez az első dolgot, ami az eszébe jut. Úgy legalább tényleg tudnám, érteném, hogy mit szeretne. Így viszont csak találgatok vagy inkább csak rá várok., Nem tudom...
- Nem miattam, hanem miattad. Justice, csak rád kell nézni. Minden az arcodra van írva, amit mások is észre fognak venni és normális, hogy tudni szeretnék majd mi a baj. Tudom, hogy a történtek után nem pont nekem kellene azon aggódnom, hogy mások már ne bántsanak, de nem vagyok képes egyszerűen csak hátat fordítani neked. - Az nem megy. Tudom, hogy sokszor volt egyedül, hogy most megint egyedül fog lenni, de így lesz a legjobb. Más különben nem mennék el. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor most elhagyom. Inkább csak elejét vettem a dolgoknak és próbálom megérteni többek között, hogy most egyedül akar lenni, hogy egy bizonytalan ideig nem kér most belőlem. De biztosra veheti, hogy ha kicsikkel lesz valami akkor mindig rá fogok érni, főleg mert most tudom, hogy tényleg egyedül van és hogy én tehetek róla. Nem titok, hogy szeretném jóvá tenni, hogy mit megadnék azért, hogy képes legyen mellettem maradni.
- Nem akarom, hogy más döntsön rólunk helyettünk. Engem nem az érdeke, hogy mások szerint mi volna a helyes. Engem csak az érdekel, hogy te mit akarsz. - Mert az fog lenni, ami alatt nagyon remélem, hogy nem a válást értjük, mert abba azért nem fogok belemenni olyan könnyen. Ő sem akarhatja ezt. Ő is egy anya. Tudom önző dolog már megint csak erre gondolni, de két kis csöppség miatt csinálom, hogy ezek után is a szemükbe tudjak nézni valahogy. Nem akarom, hogy más nevelje fel őket. Ennyire azért talán még nincs minden veszve. Ha kell akkor végigcsinálom csak értük... Tartozunk ennyivel. Nem értenék meg. Én pedig nem bűnbakot akarok a családban, csak egyfajta megoldást, amit mindenki kész elfogadni.
- Ne csináld ezt... Én csak azt hiszem így könnyebb lesz. - Nekem viszont iszonyatosan nehéz így látnom, hogy magatehetetlennek érzem magam. Igazság szerint hozzá sem merek nyúlni, mert attól tartok, hogy attól még inkább kikészülne, ha a közelében lennék. De így meg nem tudom itt hagyni. Fogtam a bőröndöt és simán csak becipzároztam. Már azt sem tudom, hogy beletettem-e mindent, amit akartam. Nem is érdekel. A pokolba az egésszel... Inkább csak lassan odasétáltam hozzá majd szó nélkül leültem mellé a lépcsőre.
Akkor miért volt ezt eddig annyira nehéz kimondanunk? Talán csak annyi kellett volna, hogy újra érezni tudjuk azt a tüzet kettőnk között, ami megkérdőjelezhetetlen volt. Nem igazán tudok erre mit mondani, hogy folyton csak egy másik nővel lát. És azt hiszem úgy egyáltalán nem tudom mit mondhatnék, hogy most mit kéne tennem, mert eddig úgy gondoltam, hogy most azzal teszem a legtöbb jót neki, ha elmegyek egy bizonytalan időre.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 28.11.13 8:52

- Azzal igen, hogy most is anyámmal jössz, hogy még így is én érezzem magam rosszul, hogy tudjam miben hibáztam. Mintha az... az mentség lenne. - igenis fáj, hogy újra ugyanazokat a dolgokat hozza fel és lényegében azt várja el tőlem, hogy vagy egyedül birkózzam meg ezzel, vagy pedig változtassam meg anya hozzáállását. Egyik se megy, vannak dolgok, amiket nem tudom befolyásolni, mint ahogy azt sem, hogy mennyire pocsékul érzem magam és nem tudom, hogy mikor fog ez elmúlni, vagy egyáltalán hogyan lehetne túltenni magam rajta. Pedig annyira szeretném, annyira jó lenne elfelejteni, meg nem történtté tenni. Úgy akartam tegnap, annyira szerettem volna mindent rendbe hozni, és most az egész teljesen felesleges erőfeszítésnek tűnik, hiszen ő végig tudta, hogy mit csinált. Végig tisztában volt az egész szarsággal, és hagyta, hogy én meg küzdjek és próbáljak tenni valamit értünk.
- Tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Eddig is ment... - persze most nem, most még túl korai, most még minden az arcomra van írva, az a mérhetetlen fájdalom, amit nem tudom, hogyan adjak ki magamból. Lehet, hogy tényleg jó lenne kiabálni vele, vagy ajtót csapkodni, de nincs rá erőm, nem érzem, hogy menne. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy mitől érezném legalább egy kicsit jobban magam. Az az egy jól eshetne, hogy aggódik értem, de miért nem aggódott akkor, amikor megtette? Miért nem jutottam eszébe akkor? Tudhatta, hogy ez lesz, hogy iszonyatosan fog fájni, mégis képes volt rá, nem tudott megálljt parancsolni magának és kész, ez a tény. Az összes többi nem számít, hogy mennyire sajnálja, vagy hogy próbál együtt érezni velem. Akkor kellett volna megtennie, nem most, utólag.
- Én most még nem tudom, hogy mit akarok. Annyira ellentétes dolgok vannak a fejemben, percenként változik és képtelen vagyok rendet tenni odabent. - nem tudom, hogy mi lenne a megoldás. Ha csak elfogadnám ezt és elfelejteném... de hogyan? Vagy pár nap alatt talán változik valami és könnyebb lesz? Nem akarok őrült féltékeny perszónává válni a jövőben, attól rettegve, hogy ha egyszer megtörtént, akkor újra megtörténhet, ha bármi nem jól alakul közöttünk, vagy nehéz időszak jön, mert ilyesmi mindig lehet nem? Mégis annyira szeretnék neki megbocsátani, annyira akartam tegnap, hogy újra kezdjük valahogy... hogy visszakaptam őt és egyben magamat is, hogy boldog lehessek, de most minden megint olyan távolinak tűnik. Az életem eddig sem volt valami fényes, eddig is csak tengődtem napról-napra, és nem találtam másnál vigaszt, nekem ő kellett volna, de ő helyette máshoz fordult.
- Könnyebb? Ez... ez nem lesz könnyebb semmitől, mindenhogy ugyanolyan nehéz, mindenhogy ugyanúgy fáj. - próbálom én letörölni a könnyeket, tényleg, de az istennek sem akarnak elapadni megint. Mégis azon vagyok, hogy abbamaradjon a sírás, hogy elmehessen, ha neki attól könnyebb. Én nem hiszem, hogy úgy jobban érzem majd magam, bár így sem jó, fogalmam sincs, hogy lenne jó. Talán ha nem lesz itt, akkor tényleg nem juttatja eszembe minden pillanatban, de nem garancia rá, hogy az agyam képes lesz leállni. Alig veszem észre, amikor leül mellém, hiszen a homlokom a térdeimen pihen. Nem tudom, mit mondhatnék még, nem tudom, hogy mi tenné ezt elviselhetőbbé. Felpillantok rá végül megtörölve a szemeimet és már csak halkan szipogva. Képtelen vagyok lemosni az arcomról a szomorúságot, a csalódottságot, a keserűséget, egyszerűen nem megy.
- Annyira szemét húzás volt tőled, és hagytad, hogy én tegnap próbáljam helyrehozni, hogy a végén már mindenért csak magamat hibáztassam, miközben te meg... - talán most jön ki belőlem, hogy ennyire közel van, hogy mellettem ül, de igenis hangosabban beszélek, és a végén neki is próbálok esni. Nem erősen, nem keverek le neki egy pofont, és semmi, csak egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj valamivel bántanom, és máshogy hogy tehetném, ha nem fizikailag? Ha nem megpróbálva gyenge ütésekkel verni a vállát, ahol csak érem, de még ehhez is túl erőtlen vagyok most és az újra felszínre törő sírás nem sokat segít abban, hogy ez erősebben menjen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 29.11.13 12:38

- Az nincsen... - Ha lenne már megtaláltam volna, legalább is mindent megtettem volna azért, hogy meglegyen, hogy jobb legyen, könnyebb legyen, elviselhetőbb legyen. Mert így nem fog menni. Egyszerűen nincsen semmiféle mentségem a történtekre, nem tudom megmagyarázni, mert jól tudom, hogy mit kellett volna tennem, hogy jobban ki kellett volna tartanom, hogy nem akartam eléggé. Ezt megbántam, de mindez most nem elég. Túl hamar feladtam a dolgainkat, elfogadtam, hogy nem működik és mivel fogalmam sem volt, hogy mi ennek az oka, így nem is éreztem magam hibásnak. Most pedig már túl késő ahhoz, hogy másképp csináljam. Már semmin sem tudok változtatni. Már olyan mindegy. De mégis a legrosszabb a tehetetlenségem, amit azt hiszem megérdemlek, hogy arra keljen várnom, hogy eltudja dönteni hogyan legyen ezután.
- Miért? Miben hibáztál? Anyuék elvoltak ragadtatva tőled. Okos, szép, helyes... Olyan, akit nem is lehetett volna nem szeretni. Ellentétben most nézzük a másik oldalt, azt a csöppnyi csalódást mikor kiderült, hogy ez az egész nem csak egy nyári hóbort. Az apáddal, akiről azt hittem, hogy keresztben fog lenyelni sokkal egyszerűbb volt elfogadtatnom magam pedig semmit sem csináltam, csak elmondtam, hogy mi az amit szeretnék az életben. Jessicanak pedig valahogy mindig is ott volt a szemében, hogy nem elég... Minden a legnagyobb rendben. - Nem vagyok elég. Mégis most mire kellene gondolnom? Hogy majd minden erejével azon lesz az anyósom, hogy rábeszélje, hogy a történtek ellenére is maradjon velem, mert muszáj helyrehoznunk ezt? Én ebben valahogy nem tudok hinni. De legyen így. Legyen csak igaza és akkor megteszem. Megpróbálok majd megfelelni, eleget tenni, közösen helyrehozni... Persze a maga módján biztosan elfogadott, beletörődött abba, hogy ez a helyzet, de ez valahogy nekem sem elég. Eleinte tényleg akartam, próbáltam magam megkedveltetni vele, de egyre inkább úgy tűnt, hogy mi is csak a túlnyomó átlaghoz fogunk tartozni. Talán most venném a fáradságot, hogy nekifussak még egyszer, ahhoz viszont szükségem lenne a segítségére, de ha arra vár, hogy váratlanul becsöngessek hozzá ezzel attól tartok ismételten csalódás fogja érni.
- Hogy lehet úgy megfelelni valakinek, ha folyton magasan van a mérce? - Állandóan a szemed előtt és állandóan emlékeztetnek rá, hogy el ne felejtsd, hogy mindig lásd, hogy valami még hiányzik, hogy még mindig nem elég. Nem akkora csoda, hogy beelégeltem, hogy felhagytam ezzel. Más nem ha majd lesz még egy dobásom másképp fogom csinálni. Nem tudom majd figyelmesebb leszek vagy tudom is én. Majd ha lesz értelme elgondolkodom rajta, hogy mit és hogyan nem kellene elszúrnom ezúttal.
- Nem kellett volna mindig. - De most már ennek sincs jelentősége, igaz? Akkor minek van? Mindig is utáltam találgatni. Jobban szeretem a tényeket, mert azokkal lehet is mit kezdeni. Veszettül idegölő napoknak nézek elébe, amikor is azt hiszem nagyon elfoglalt ember fogok lenni, csakhogy ne legyen időm gondolkodni, de legfőképp, hogy ne keljen egyedül lennem a lakásomon, hogy még az üres lakás is a gyerekeimet juttassa eszembe, hogy hiányoznak, hogy mennyire hiányozhatok neki, hogy remélem nem sírnak, hogy nem nehezítik meg még jobban Justice minden napjait kérdésáradatokkal.
- Én végig tudtam, hogy nem vagy hibás ebben... - Tettem hozzá halkan. Én elakartam mondani, tényleg, de nem ment. Valahányszor ránéztem és szóra nyitottam a számat egyetlen hang sem jött ki rajta, egészen addig amíg világossá nem vált, hogy valami baj van.
- Tudom, tudom, tudom... Én tehetek róla. De mégis ha úgy érzed, akkor keress fel, rendben? - Közben megfogtam mindkét kezét, hogy legalább még eltudjam mondani, amit akartam. Nem is tudom... Ha úgy érzi, hogy szeretne beszélni, ha úgy érzi, hogy egyedül sem jó, bár kétlem, hogy most éppen rám lenne szüksége.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 29.11.13 15:53

Pedig milyen jó lenne találni valami egyszerű okot, valami magyarázatot, valamit amitől könnyebbé válik ez az egész, amitől egy kicsit többnek érezhetem magam, nem azon kellene, hogy járjon az eszem, hogy mit szúrtam el, ami miatt ezt tette velem. De tisztában vagyok vele, hogy az ilyen vágyaknak nincs helye, nem fog ez az egész egyszerűen csak helyrejönni, nem fogom csak úgy feldolgozni az egészet, és elfogadni hirtelen. Idő kell hozzá, de azt még nem tudom, hogy mennyi. Talán részben jó büntetés is ez neki, hogy addig rágódhat rajta. Ha tudnám is, hogy megtudok bocsátani idővel, akkor sem szabadna csak úgy engednem neki ilyen hamar. Butaság arra gondolni, hogy muszáj egy kicsit legalább kínoznom? Legalább valamennyit visszaadnom neki abból a fájdalomból, amit most én élek át? Nem tudom, hogy érezhetné át ezt az egészet úgy igazán.
- Nem tudom Devon, de hibáztam, ha egyszer te máshoz fordultál helyettem vigaszt keresni, akkor mindenképpen hibáznom kellett. Nem figyeltem eléggé... hagytam, hogy anyám közénk álljon. Fogalmam sincs, és... és nem is akarok ezen rágódni, attól még nem válik semmissé. - pocsék érzés folyton csak ezt hallani. Egyébként pedig lehet, hogy anyunak senki sem lett volna elég, vagy olyan valaki, aki nekem nem jó. Nem az számít, hogy neki ki kell, hanem az, aki nekem, ez ennyire egyszerű. Nekem pedig ő kellett, igenis őt akartam, őt szerettem meg annyira, hogy egy rövid románc sokkal hosszabbra nyúlt, mint ahogy bárki is hitte volna a környezetünkben. Mindenképpen szeretném ezt még most is megmenteni, csak hát iszonyú nehéz túllépni a történteken.
- Hát ne akarj megfelelni másnak, csak nekem... csak a családodnak, más nem fontos. Miért nem érted meg még most sem? - nem akarom, hogy megfeleljen az anyámnak, vagy bárki másnak. Persze nem kell direkt haragban lenni vele, de akkor is meg lehet próbálni valahogy másra figyelni, másra koncentrálni. Én nem tudom hogy, ezt neki kell megoldani, én maximum megpróbálhatom anyámat leszerelni, hogy kevesebbet legyen nálunk. Mást tényleg nem tehetek egyelőre, vagyis azt sem most, hanem majd... ha már képes leszek átlépni ezen az egészen, mert szeretnék, nagyon szeretnék, de ezt neki egyelőre még nem kell tudni. Egyelőre érezze csak veszélyben magát... mert, mert így fair.
- Tudom, ahogy neked sem. - egyikünk sem volt képes rendesen odaállni a másik elé és egyszerűen a szemébe mondani, megbeszélni vele, hogy mit érez és gondol. Egyikünknek sem ment, akármennyire is próbáltuk, és már tényleg késő ezen gondolkodni utólag, hiszen nem változtathatunk, nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Most próbálhatunk meg ezen változtatni, jobbá tenni... valahogy, amikor képes leszek végre továbblépni és túltenni magamat ezen az egészen, valahogy.
- Most már mindegy... már mindegy. - nem teszem hozzá, hogy már minden mindegy, pedig néha tényleg így érzem. Egyelőre nehéz magamban bármit is lezárni, néha egy kicsit jobb, néha pedig rosszabb, mint valaha. Lehet, hogy most jön az, hogy be kéne nyalni egy bödönnyi csokifagyit? Lehetséges, hogy az segítene legalább valamennyit. És végül tényleg kifakadok, már nehéz nyugodtan tűrni mindent, egyszerűen nem megy tovább. Konkrétan csak nekiesek, és ütni próbálom erőtlenül és gyengén, csak akkor hagyom abba, amikor finoman, de lefogja a kezeimet.
- Rendben... felkereslek. - bólintok végül egyszerűen csak leejtve a kezeimet, miután újra megtöröltem a szemem. Igen, ha menni fog, akkor elmegyek hozzá, vagy egyszerűen csak felhívom, vagy valami... most még igazán nem tudom, hogy mi és hogyan legyen. Újra visszahúzom a kezem és az ölembe ejtem, nem is nézek rá, megint a szőnyeget fixírozom, mint az előbb.
- Menj... kérlek. - nem akarom most ezt tovább, annyira kínzó az egész, nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá, és amíg látom minden össze-vissza kavarog csak bennem. Elviselhetetlen már, muszáj legalább egy kicsit lenyugodnom valahogy.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 29.11.13 22:12

Én... Én rettenetes sajnálom és szégyellem magam, amiért olyan könnyedén képes voltam elfordulni tőle, hogy csak úgy megtörtént, hogy akkor azonnal még csak lelkiismeret furdalásom sem volt. Talán csak most van, mert érzem, hogy végleg elveszíthetem. Tudtam, hogy nem helyes mégsem vetettem véget a viszonyunknak. A könnyebbik utat választottam, ami nekem jó. Én akartam egy kicsit jól érezni magam, felszabadultnak és valaki megtudta ezt adni nekem, amikor csak akartam, még csak kérnem se kellett. Az egyik oldalról rosszul éreztem magam, a másikon viszont pokolian jól. Kár lenne letagadnom, hogy szükségem volt erre. Arról pedig nem tehetek, hogy kettőnk között nem működött ez a kapcsolat, már ami a hálószobatitkot illeti, ami nekem már bárhol megfelelt volna vele a lakásban. Egyszerűen csak kiborultam és nem gondolkodtam és belementem, mert kellett. erre pedig nincs mentség bárhonnan is nézem, mert akartuk mindketten. Eleinte talán kevésbé, hiszen sosem voltam az a fajta férfi, aki csak úgy megcsalja akivel épp van, akkor inkább szakítottam az akkori barátnőmmel. Ez viszont most sokkal  komolyabb. Mert Justice már nem csak a barátnőm, hanem a feleségem, a gyerekeim anyja és nem csupán néhány hónapja vagyunk együtt, hogy ne lenne olyan fontos, hogy könnyen túltennénk magunkat a kudarcon, a csalódáson. Én elszúrtam, ő pedig csalódott.
- Azért ne felejtsük, hogy azt a fajta vigaszt tőled jó ideje nem kaptam meg. Igen, hiányzott a szex, csakhogy nem mással, hanem veled. Ha ez az egyetlen bűnöm, hogy gyenge voltam, akkor elismerem. Férfiból vagyok... - Teljesen normális, hogy igénylem a szexet a feleségemmel. Abram és Samantha sem szeplőtlenül fogant. Ketten kellettünk hozzá. Nem állíthatja, hogy nem voltam türelmes, hogy annyira nem figyeltem volna oda rájuk, mert ez nem igaz. Egyszerűen csak egy idő után kezdett sok lenni. Kellett valami, ami nem volt meg közöttünk és egyre inkább eltávolodtunk. De mégis hogyan kellett volna kérnem? Azt hittem, ha majd újra készen áll rá tudatni fogja velem is. De még akkor sem volt az igazi, engem pedig mi tagadás zavart, hogy nem értettem ennek a miértjét, hogy valójában mivel van a probléma? Velem? Vele? Velünk? Miért nem működött? Még mindig túl sok a megválaszolatlan kérdés, feltételes módról nem is beszélve, mert vagy így beszélünk vagy tagadásban. Még mindig csak hárítunk...
- De most már úgy tűnik, hogy ezt sem tudok... - Úgy tűnik, hogy mást már ez sem megy. Egyre inkább tanácstalannak érzem magam és meg kell mondjam most hiányzik ez a legkevésbé, hogy semmiben sem lehet biztos még abban sem, hogy tényleg ismerem, hogy tudom mit szeretne, mire vágyik, mi az amit elvárna tőlem a történtek után. Fogalmam sincs. Megváltozott. Megváltoztunk és velünk együtt minden körülöttünk. Már semmi sem olyan mint volt nem is lesz. Ez lehetetlen. De valami összhangot kellene találnunk kettőnk között, amiben jól tudnánk érezni magunkat egymás mellett, mint régen. Mert ha az nincs meg, akkor semmi sem. Elvesztünk...
- Justice, miért nem működünk? Most kérlek csak tegyél félre mindent... Mi az ami nem működik közöttünk? Nem értem. De ha még ezt sem tudjuk, akkor mégis azt honnan tudhatnánk, hogy mi az amit helyre kellene hoznunk, amin változtatnunk kellene? - Úgy talán hiába is próbálnánk nem sikerülhetne, mert azt sem tudnánk hol kezdjük. Lássuk be, mi már nem kezdhetünk mindent elejétől. Tény, hogy elfelejtettünk dolgokat, hogy van egy csomó minden, amit nem tudunk a másikról, de ott van a hátunk mögött közel tíz év, azt sem tehetjük csak úgy félre, mint egy zavaró tényezőt. Nem lehet csak úgy félrelökni az útból, mert elmúlt, ami alatt úgy szintén sok minden történt velünk.
- Rendben. - Jegyeztem meg halkan majd felálltam mellőle a lépcsőről, hogy összeszedjem magam, előkerítsem a kocsikulcsot, amit lövésem sincs hová dobtam le az éjjel, a dzsekimet és azt hiszem minden megvan. De akkor miért olyan nehéz megindulnom? Mintha képtelen lennék, akár egy lépést is megtenni, mint akinek a földbe gyökerezett a lába és mozdulni sem tud.
- Csak még... Holnap elmész a gyerekekért vagy elhozzam őket? - Erősen kétlem, hogy az anyám szemébe tudnék hazudni, ha észrevenné rajtam, hogy valami baj van, ha viszont Justice menne értük, akkor talán nem tenné szóvá gondolván, hogy csak kimerült. Lényegében mindegy hogy teszünk furcsa lesz, nagyon.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 01.12.13 21:35

Annyira nehéz bármit is kezdeni a helyzettel, vagy egyáltalán csak ránézni és nem mást látni, mint ami előttem van. Egyszerűen csak ülnék itt teljes letargiában legszívesebben, mint akinek egyik pillanatról a másikra hullott darabokra az élete, meg a hite úgy nagyjából mindenben, az életben,a párjában stb. Nem tudom, hogyan leszek képes ebből kilábalni, vagy mi lesz az, ami majd valahogy életet lehel belém. Valami jó lenne, tényleg jó lenne, ha segítene, de egyszerűen semmi sincs, nekem pedig marad ez a rémes érzés, ez a rohadt egyedüllét, hiszen még csak igazán megbeszélni sem tudom senkivel, mert hát csak olyannal lehetne, aki rendesen áll ehhez hozzá, aki tényleg mellettem lenne és nem károgna csak rá, mint anya. Leginkább visszamennék most az ágyba, és továbbra is a takaró alatt múlatnám az időt, mintha úgy el lehetne bújni minden baj és fájdalom előtt. Arról már nem is beszélve, hogy végeredményében még érezhetem hibásnak is magamat, hiszen... én tehetek róla, hogy nem adtam meg, amire szüksége van, azért menekült máshoz.
- Tehát érezzem magam még pocsékabbul, hogy végülis az én hibám, én löktelek más karjaiba. - ez nem elég még így? Tudom, hogy férfiből van, és hogy vannak bizonyos szükségletei, de attól még nem kellett volna mással lefeküdnie, akkor igenis megpróbálhatott volna küzdeni, vagy megpróbálni újra közeledni, vagy tudom is én, de ez akkor sem volt jó megoldás, és akkor sem fair az, hogy még vállaljam fel a terhet is, hogy az én hibám az egész.
- Hát így nem. - azt hiszem már tényleg csak azt szeretném, hogy menjen el, hogy hagyjon egy kicsit levegőhöz jutni, hogy elmerülhessek a jóleső letargiában, mert most arra van szükségem. Nem lesz tőle jobb természetesen, de ennél már rosszabb nem lehet és nem tudom, hogy mitől lenne jobb. Nagyon szeretném, ha egyszerűen csak ki lehetne kapcsolni bennem minden érzést és akkor nem fájna annyira semmi. Mert most rémes, iszonyatosan kínlódom, és ameddig itt van, azt hiszem nem is leszek képes ezen sehogy sem túllépni. Az újabb kérdésére már nem is tudom, hogy mit mondjak. Miért kell ez most? Miért kell még ilyesmit is válaszolnom, amikor legszívesebben csak sírva kucorognék egy sarokban. Nem tudok most válaszokat találni, hogy tehetnék félre egyszerűen csak mindent.
- Ezt... ezt neked kell jobban tudni, te voltál az, aki... - elharapom a mondatot. Nem akarok ebbe megint belemenni, nem hiszem, hogy képes lennék rá, hogy kimondjam és megint ezen agyaljak tovább. - Én csak azt tudom, hogy... - csak egy gyors mozdulattal hajolok előre és lehelek egy egészen apró csókot az ajkaira, aztán már vissza is húzódom, hiszen a könnyeimnek hála az íze biztosan kellően sós. -... ez még számít nekem valamit. Neked kell tudni, hogy te is így vagy-e ezzel. Én próbáltam, ezért akartam tegnap, de most már nehezebb... sokkal. - igenis előzőleg is mondtam, hogy még mindig szeretem, bár ő ilyesmit nem nagyon említett mostanában, ha jól emlékszem. Én akartam változtatni, de közben nem is az, hogy elbizonytalanodtam, de minden sokkal zavarosabb lett. Egyébként is mi van akkor, ha az a másik nő... ha majd rájön, hogy vele jobb volt, miután én megpróbálom magam illúziókban ringatni, hogy van esély rá, hogy helyrehozzunk még bármit is. Lehet, hogy nincs, lehet hogy már tényleg semmi esély az egészre.
- Elmegyek értük, ha azt szeretnéd. Menni fog. - legyen így, meg tudom tenni, csinálhatok úgy majd, mintha semmi se történt volna, mintha semmi sem lenne. Nem vagyok teljesen biztos magamban, de azt hiszem képes vagyok rá, hogy tartsam majd magam valahogy, főleg a kicsik miatt. Ők nem fogják érteni, és nekik majd el kell magyaráznom, ha hazaértünk, hogy hol van az apjuk, hogy hol van, és mikor jön majd haza, miközben ezt egyelőre még én sem tudom. Jó is lenne, ha tudnám.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 03.12.13 20:45

- Jó lenne ha nem próbálnád meg kiforgatni a szavaimat. Nem tudom, hogy mit vársz tőlem ezek után, de célravezetőbb lenne azt látni, ami előttünk van és azt hallani, amit tényleg kimondtunk. - Ha tényleg csak bántani szerettem volna, azzal csak mindkettőnk életét még inkább megkeserítettem volna. Egyébként sem tudtam volna sokkal tovább húzni, elhallgatni mindenki elől ezt a dolgot, csak még jobban elmérgesedett volna a helyzet, ha nem találunk ki valamit az orvoslására. Én is tudom, hogy nem ez volt ennek a módja, sem a megoldás, de annyit igazán megérdemelt, hogy őszinte legyek vele. Azt tettem, amit kellett, amit elvárt volna tőlem, még a történtek után is. Úgy cselekedtem, ahogy helyesnek éreztem. Egyszer már elhibáztam, méghozzá nagyon. Ezt most sem segít, csak még nehezebb. Mert nem tudom egyáltalán van-e még esélyünk, hogy mit kéne tennem.
- Miért gondolod, hogy mindennel csak téged akarlak bántani? Hogy azért mondom most ezeket, mert azt akarom, hogy csak még pocsékabbul, hibásnak érezd magad? Én nem akartam, hogy fájjon... - Most bájam meg azt is, hogy egyáltalán elmondtam? Tényleg inkább hallgatnom kellett volna? ?Minden fordítva történt, mint ahogy kellett volna. Én azt hittem jót teszek azzal, ha őszinte leszek hozzá, hogy majd könnyebb lesz, hogy legalább már ez nem nyomja a lelkiismeretemet, hogy így majd tisztábban tudok gondolkodni. Igen, most tényleg másképp látom az egész helyzetet. Kilátástalanabbul mint eddig.
Neki időre van szüksége, nekem pedig válaszokra. Egyelőre csak néhány napra csomagoltam össze, abban bízva, hogy idővel majd tényleg megfog keresni, ha már kitisztult a feje, amikor ismét képes lesz szabadon eldönteni, hogy mit szeretne, beszélni erről anélkül, hogy sírásban törne ki. Mert most sehogy sem tudnánk előrébb lépni. Én azért mert nem tudom tovább nézni, ahogy zokog. Ő pedig mert egyszerűen most nem tud másra gondolni.

- Mindig is tudtam, hogy nem érdemellek meg. - Ezt az egy dolgot határozottan merem állítani... Talán tényleg jobb lett volna, hallgatnom kellett volna. Változtatni már úgy sem tudok a történteken. Eddig viszont csak egyedül engem terhelt mindez, most pedig már mindkettőnknek és mintha minden csak még rosszabb lenne mint volt. Mert az is... Fogalmam sincs már, hogy mit vártam az igazságtól. Talán, hogy valahol legbelül könnyedebbé válik ez a teher, de nem így lett.
- Én voltam az akinek jobban kellett volna akarnia... - ...ezt. Pontosan ezt. Talán csak ennyi kellett volna mindeddig. Mert most megint azt érzem, hogy nem akarom elveszíteni, hogy azt akarom, hogy ismét az enyém legyen. Most rettenetesen a nehezemre esik nem megérintenem, hogy magamhoz sem húzhattam... De amilyen hirtelen történt, olyan hamar el is múlt. De akkor honnan tudom, hogy egyáltalán tényleg velünk esett meg mindez? Mert pokolian szeretném, hogy egyszer legyen még ennek folytatása, mert éreztem a szívemet egy hatalmasat dobbanni. Így már nagyon régen nem vert...
- ... Ezt. Szeretni téged. - Rettenetesen elrontottam mindent. De akkor régebben olyan távolinak, elérhetetlennek, mi több olyan idegennek hatott mindez. Mintha már nem is mi volnánk, csak két idegen, akik a gyerekek miatt megpróbálnak együtt élni, de semmi több. Úgy még indokolt is lenne a sok veszekedés, de az utóbbi időben már ennek sem volt értelme. Eleinte sosem voltak olyan komoly vitáink, sosem fajultak odáig a nézeteltéréseink. Legalább csak egy kicsit legyen olyan mint régen és esküszöm, ha visszakapom azt az életemet, a feleségemet, többé sosem fogom elengedni!
- Hát akkor... Vigyázz magadra. És ha baj van, bármi, ha szükségetek van valamire, akármire ne felejts el szólni! - Azt hiszem most szeretném mindennél jobban magamhoz ölelni a kisfiamat és a kislányomat. Miért érzem úgy, hogy szépen lassan minden elveszett, mi pedig észre sem vettük? Nem akarom őket elveszíteni! A bőrönddel az egyik kezemben, a kulcsokat csörgetve, szorongatva a másikban torpantam meg egy pillanatra, csakhogy erőt vegyek magamhoz, némi határozottságot magamra erőltetve, de főként a lépteimre indultam meg ki a kocsihoz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon 04.12.13 9:41

- Tudom Devon, én csak... most még nagyon nehéz rendesen gondolkodnom és azt hallani, amit mondasz. - sóhajtok egy hatalmasat. Tudom én, hogy nem direkt bántani akar most sem, és azzal sem, amit tett, de most még annyira fáj mindent, hogy inkább csak mindenre visszatámadok és talán néha ok nélkül vagdalkozom is, mintha így lenne könnyebb. A keserű szavak most jobban jönnek a számra, mint bármiféle pozitívum, akármennyire is igyekszem. Már az, hogy itt van, az is megnehezít minden pillanatot, akármennyire is akartam még tegnap, hogy végre minden rendben legyen közöttünk. Ez egyelőre most még nem megy egyszerűen, és azt hiszem könnyebb nekem, ha rajta vezetem le a fájdalmamat, mintha magamon próbálnám, vagy a tányérokon, vagy mit tudom én, ami épp a kezem ügyébe kerül.
- Nem gondolom, egyszerűen csak mindenképpen fáj, ha nem akartad, akkor is, és nem tudom csak úgy elfelejteni. - fogalmam sincs, hogy mi lett volna jobb, ha nem mondja el, vagy ez, hogy tudom. Talán a második megoldás, mert minél később derül ki, annál rosszabb lenne, bár azt hiszem ez sehogy sem az igazi. A legjobb az lett volna, ha nem is történik meg az egész, ha nem teszi meg, ha megtud állni félúton, vagy én nem is tudom. De nem volt rá képes és ez ebben a legfájdalmasabb. Miért nem jutottam eszébe akkor? Miért nem ugrott be neki, hogy családja van, hogy igenis sokat veszíthet? Ennyire el tudta csavarni a fejét egy nő, vagy csak ennyire rossz volt már velem... velünk, hogy máshogy nem tudott létezni? Bármelyik megoldás igaz, ugyanúgy pocsékul érzem magam tőle és igenis kár lenne tagadni, hogy valamelyest még hibásnak is. Azt hiszem ez érhető, valakit hibáztatnom kell, csak percenként mást sikerül. Magamat, őt, azt a nőt, a körülményeket... a világot.
Nem tudom már, hogy mit mondhatnék neki, csak szeretnék egyedül maradni. Nem erősítem meg abban, amit mondd, hogy nem érdemel meg, de most cáfolni sem fogom. Nem akarom megkönnyíteni a dolgát, igenis legyen nehéz neki is, ugyanúgy, ahogy az én életemet most ilyen nehézzé és fájdalmassá tette, csak azért, mert nem próbálta meg jobban, nem akarta eléggé. A könnyebb utat választotta. Csak egy egészen apró kis csókot lehelek az ajkaira, talán hogy érezzem legalább egy pillanatra. Talán azért is, hogy ő is érezzen engem, hogy tudja, mit dobott el, mi az, amiért nem küzdött eléggé.
- Vagy csak... vagy csak nem tenned semmi ilyet. - nem tudom melyikünknek kellett volna lépni jobban, nagyobbat, de már nem is számít. Nem szabadott volna ezt tenni, bántania, és fájdalmat okozni, de lehet hogy ez kellett neki ahhoz, hogy tudja, hogy mit veszíthet el, és hogy jobban ragaszkodjon hozzá, vagy küzdeni akarjon érte... értem... értünk. Nem tudom a válaszokat, csak azt, hogy most jelenleg nehéz ezen túllépni, akármennyire is szeretnék. Én igazán próbálom, de biztos vagyok benne, hogy kelleni fog pár nap nekem is. Abban biztos vagyok, hogy szeretem őt, hogy szükségem van rá, és hiányozni fog, ha nem lesz itt, de talán jót is fog tenni nekünk ha ezt ténylegesen érezhetjük, ha tényleg távol leszünk egymástól egy kicsit.
- Én is ezt szeretném, ha érezhetném megint, hogy szeretsz. - mondom egész halkan, mert hát így van, én szeretem, de ő ezt már olyan régen mondta, és még csak a szemében sem látom sosem. Talán most egy egész kicsit. Érzem, hogy megbánta, ami történt, megbánta, amit tett, de attól még nem könnyebb feldolgozni és elfogadni csak úgy az egészet. Idő kell nekem, de fogalmam sincs, hogy mennyi és hogy attól majd könnyebb lesz, vagy épp ellenkezőleg nehezebb.
- Rendben, szólni fogok. - képes vagyok megállni, hogy az utolsó mondatnál se csukoljon el a hangom. Megy nagyjából, csak nézem a hátát, ahogy kisétál és nem szólok már egy szót sem. Nem lehet ezt hová csépelni, és most nem is lenne értelme. Csak egy halk sóhaj marad és akkor engedek utat a könnyeknek, amikor behúzta maga mögött az ajtót. Kéne innom egy kávét, vagy reggelizni, vagy bármilyen emberi tevékenység, de ennek ellenére mégis az emeletre megyek vissza az ágyba a takaró alá, elrejtőzni a világ elől.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: I know that I was an idiot - Jussy & Devon

Vissza az elejére Go down

I know that I was an idiot - Jussy & Devon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Jackson családi ház-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához