welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
EOF - Empire of Fantasy
Vendég
09.12.17 8:27
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Hill (780)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Simon Whitlock
 
Benjamin Tate Hunter
 
Ifj. Jack Daniels
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Őrület határán

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 0:16

Költői kérdésemre nem igazán vártam választ, ő mégis magyarázattal szolgált, még pedig egy olyannal, ami egy pillanatra elgondolkodtat. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ennyire megrázta, amikor szakítottam vele, és kidobtam a cuccaival együtt a lakásból. Igen, azok a régi szép idők, amikor kora reggel, félig másnaposan, félig részegen haza tántorgott, kiszívott nyakkal, rúzsfoltos inggel, félre kötött nyakkendővel, én pedig csak fogtam a bőröndjét és kiraktam az ajtó elé a lábaihoz, hogy menjen Isten hírével, ahova csak akar. Nem is tudom, hogy azután hova is ment, de szerintem nem kellett féltenem. Valamelyik szukájánál biztos kapott menedéket egy kis kamatyolásért cserébe. De, hogy betartsam az újfent megfogadottakat, nem fogok többet a múlttal foglalkozni, csak is a jelenemmel és a jövőmmel.
-Érdekes, mivel csábítottad akkor a nőket az ágyadba? Hiszen valljuk be, a humorod volt az egyik fő erényed. - Persze csak is jól kidolgozott teste után, de arról nem kell tudnia, hogy még mindig ugyanolyan dögös macsónak tartom, mint amilyen az egyetem alatt is volt. Az egyértelmű figyelem elterelés végett bonyolódunk bele a szokásos, "kivel mi történt?" témába. Azt hiszem, hogy egy kicsit tévedtem ezzel az egyetem dologgal. Gondolhattam volna, hogy már rég kijárta, kivéve akkor, ha halasztott vagy bukott.
-Ááh, akkor tévedtem pár évet... - Bólintok egy nagyot. Néha még mindig úgy érzem, mintha egy részem leragadt volna a múltba. Amikor Lottyval vagyok, újra tizenéves, gimisnek érzem magam, most pedig, hogy Ryan is felbukkant, egyszerűen leragadtam az egyetemista éveknél. Ezért is nem vagyok teljesen tisztába ezzel az egésszel.
A feszült beszélgetés közben persze haladunk tovább. Kissé vonakodom attól, hogy átlépjem a következő helység küszöbét, de mivel a folyosó véget ér, kénytelen vagyok befordulni az egyik irányba, hacsak nem akarok faltörő kost játszani.
A beszélgetés fonalát egy pillanatra sem veszítem el, így érthető, ha gyanakvóan kérdezősködni kezdek -burkoltan-, arról, hogy mi az, amit tud rólam.
-Ez remek. Gyerünk, rajta! Röhögj ki, hogy mekkora idióta voltam, és mondd nyugodtan, hogy csak azt kaptam, amit megérdemeltem.- Szólítom fel rá, ezzel szabad utat adva neki a gúnyolódásra és kárörvendésre. Meglepő azonban, hogy semmi hasonlót nem tapasztalok. Igaz, mit is vártam? Ryan soha nem volt az a rosszmájú típus.
-Nem lep meg, hogy nem volt komoly kapcsolatod. Az ilyenek nem neked valóak. - Ezennel nem kötekedni akarok, mindez csak egy puszta tény megállapítás volt a részemről. Közben azért gondosan figyelek a lábam elé, és amikor kell, lerázogatom bokámról a rájuk tekeredett gazt. Éppen megállok, hogy a falnak támaszkodva, le tudjam cibálni magamról a futó gyomot, mikor is legnagyobb megdöbbenésemre kifakad, úgy ahogy azt már rég tette velem szemben. Csak állok és nézem, hallgatom őt. Állkapcsom megfeszül, ahogy csikorgatni kezdem a fogaimat. Dühöt érzek, hogy így a torkomnak ugrott, de ami még a dühömnél is erősebb -megint-, az a fel-felbukkanó bűntudatom, ami azt mondatja velem, hogy lehetnék kíméletesebb is Ryannel szemben. Azt sem tudom hirtelen, hogy erre mit mondhatnék. Annyi minden kavarog a fejemben, mégse találom a megfelelő szavakat. A folytatás viszont még jobban feldühít, ezennel már annyira, hogy el is nyomja bennem az eddig érzett bűntudatomat.
-Ezt úgy mondod, mintha az egy év alatt csak is trófeának kellettél volna, holott nekem lenne jogom ezt érezni! Ki volt az, aki felvette a telefont, akárhányszor csak hívott az apád a börtönből? Ki volt az, aki elolvasta és összetépte a leveleit? Ki volt az, aki éjszakákat átvirrasztott veled, amikor nem tudtál aludni a visszatérő rémálmok miatt? És még ezek után én lennék a szemét? Mert az ordításodból ítélve, annak tartasz. - Hiszen ő mondta, hogy nem neki nincs önbizalma ahhoz, hogy megemelje a szemét emberekkel szembe a hangját. Hát, most igazán felemelte a hangját.
-Tudod mit? Menj a fenébe! - Vágom hozzá a fejéhez sértetten, és elloholva mellette, előre indulok, hogy hamarabb kijussak. Idegesen dörzsölöm meg a szemeimet, hogy visszatarthassam a könnyeket. Csak találnám már meg az ajtót!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 8:12

A kérdésre csak értetlen kifújom a levegőt és egy pillanatra megállok. Egy ideig csak nézek magam elé válaszokat keresve, végül ismét Monára emelem a tekintetemet.
- Nyilván a tagadhatatlan vonzerőmmel - ezzel együtt megvonom a vállamat, mintha mind ez lényegtelen volna. Kicsit meglep, hogy kinézi belőlem azt, hogy megbuktam néhányszor, ezért vagyok még mindig a tanulás terén. Határozottan felvilágosítom exemet arról, hogy már ezer éve kijártam az iskolát, már csak a szakvizsgáig kell várnom és ha minden szép és jó lesz, akkor azt is sikerül túlvészelnem és mint az eddigi vizsgáimat, ezt is kiválóra végzem. Mikor felvilágosítom, hogy többet tudok róla mint kellene vagy mint amennyit szabadna, úgy veszem észre, kicsit kiborul nála a bili. Furcsa érzés lehet bevallom, ha egyik pillanatról a másikra derül ki, hogy valaki folyamatosan nyomozott utánad. Ezzel a gondolattal megvonom a vállam, majd közelebb lépek hozzá s megemelve a kezemet, az övé felé nyúlok, hogy végigsimítsak a karján egészen a kézfejéig, de mikor eszembe jut, hogy milyen undorral oldalazott el tőlem, inkább nem teszem meg. Helyette elégedetlenül hagyom, hogy a testemhez ütődjön, ahogy leeresztem.
- Tudod, ha hiszed ha nem, miután szétmentünk, fogalmazhatunk úgy is, hogy ráhangolódtam az életedre. Minden lépésedet figyelni akartam, tudni akartam mindenről. Így az is adott volt, mikor belekeveredtél abba a zűrbe, hogy jelen legyek. Lehet, hogy még csak akkor kezdtem el jobban ráhangolódni a jövőm melójára, de igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni... - vázolom fel a helyzetet gyorsan - És nem, nem foglak kinevetni! Nem azt kaptad, amit megérdemeltél, ennél te sokkal többet érdemelsz! Ha más nem is, én tisztára fogom mosni a nevedet! - állítom határozottan. Igen, ez lesz a tervem a szakvizsgák után. Már tudom is, miért kell annyira tepernem.
- Öhmm... nem tudom, de volt már egy és egy két éves kapcsolatom is... ezek nem számítanak komolynak? - meredek értetlenül a hölgyeményre.
Viszont a viharfelhők pillanatok alatt összecsapnak a fejünk felett. Elég kimondania valamit, ami nincs ínyemre, máris előtör belőlem a sértett vad, így határozottan, idegesen hozom a tudtára, hogy honnan sikerült idáig eljutnom.
- Tudod Mona, vannak akik ilyen múlt után nem tudnak felállni... nem tudnak mit kezdeni az életükkel, csak ülnek befásultan a házukba és azt figyelik, ki legyen a következő akit megöljenek... - nyugtatom le magam valamelyest, miközben igyekszek ökölbe szorított kezeimet is nyugalmi állapotba helyezni. Mikor az apámmal kezd el támadni, olyan érzés kerít hatalmába, mintha hasba rúgtak volna. Kétségbeesettségem az arcomra is kiül, és visszagondolva azokra az időkre, bizton állíthatom, hogy még egy olyan nő az életemben mint Mona, nem lesz több. Tényleg rengeteget köszönhetek neki, kezdve a szeretetét, azt, hogy megbízott bennem és a zűrös múltam ellenére is velem maradt. Azt, hogy velem virrasztott éjszakánkét, mikor kis híján belefulladtam a verejtékbe és a kiabálásba a rémálmaim miatt...
- Mona! Hagyd abba! - vágom rá határozottan, de elcsukló hangon - nem vagy szemét, és tényleg rengeteget köszönhetek neked, többet mint te valaha is nekem... - ám még mielőtt folytathatnám, elküld a fenébe és elviharzik mellettem ezzel folytatva az útját. Lesütött szemekkel fordulok utána és figyelem, ahogy vékony, csinos alakja egyre távolodik.
- Mégis egy befásult, utolsó szemétláda lett belőlem? - teszem fel a kérdést halkan, attól félve, hogy erre is meglesz a maga válasza. Idegesen fújtatva húzom ki magam és markolok bele a hajamba magatehetetlenségemben. Azt se tudom merre mi van, hogy mivel mit kellene csinálnom, hogy nyerhetném el ismét a lány bizalmát. Bár, van egy olyan érzésem, hogy ezek után nem fog menni. Lehet, hogy jogos volt a kiborulásom, de azt is meg kell hagyni, hogy kicsit elvetettem a sulykot. Érthetetlen mit ki nem tud hozni az emberből egy-két szó, mert tény, soha nem voltam az agresszivitás és a hangmegemelés embere.
Még mielőtt továbbindulhatnék, egy mellékszobából jövő hang megállásra kényszerít. Értetlenül, vadul dübörgő szívvel állok egy helyben, miközben a nyakamat nyújtogatva próbálok rájönni, melyik szobából jött a csörömpölés, amit most egy újabb követ.
- Mona, te vagy az? - érdeklődök, de nem kapok választ - Istenverte kísértet járta hely...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 9:47

Magabiztos válasza egy cseppet sem döbbent le. Még csak rácáfolni sem tudok, vagy jót mulatni rajta, mert tény, hogy tényleg jó pasi, és ha már az éterben eltűnt humorával nem is, attól még férfias sármjával fél perc alatt képes kibeszélni a nőneműeket a bugyijukból. Valószínűleg, ha most bepróbálkozna, és nem lenne köztünk ekkora feszültség, és nem haragban váltunk volna el, talán még engem is sikerülne rávenni erre arra, főleg, hogy már évek óta nem voltam úgy igazán senkivel.
-Strigulákat is szoktál húzni minden nő után? Hogy szoktad elmondani nekik, hogy csak egy éjszakára szólt az egész? - Kérdezgetem, mindezt puszta kíváncsiságból, és azért, mert érdekel, hogy az exem milyen kis fondorlatos. Néha már tényleg elgondolkodom rajta, hogy lehettem-e annyira naiv és olyan nagyon szerelmes az egyetem alatt, hogy talán észre se vettem, hogy lehet, hogy én se többre csak szexre kellettem neki. Ez már soha nem fog kiderülni, pedig nagyon böki a csőröm. Szívesen rákérdeznék, de tudom, hogy úgy is csak rácáfolna, na meg hát, mivel a múltamhoz kötő szálakat elvágtam, így nincs értelme azon rágódni, ami volt, és ami már elmúlt.
Merev tekintettel, megfeszült testtel, idegesen nézem, ahogy kezét kinyújtja felém, ám még mielőtt hozzám érhetne, arrébb sasszézom, a kezemet is félre húzva. Nincs szükségem arra, hogy felkavarjon bennem mindent.
Ezek után megköszörülöm a torkom, és vonakodva lépkedem tovább mellette, ezennel már nem csak három, hanem egyenesen öt méteres távot hagyva közöttünk.
-Mi van? Te... te nyomoztál utánam? - Döbbenek le, egy röpke pillanatra még meg is torpanva. Hihetetlen, hogy képes volt! Olyan ez, mint a filmekben azok a mániákus sorozat gyilkosok. Alig várom, hogy megjelenjen valami kép rólam az újságban, amint éppen zuhanyzom...
-Nem, ezt fejezzük be, itt és most, jó? Ami volt, elmúlt. Nem szándékozom tovább ezzel foglalkozni. Zűrös része volt az az életemnek és semmilyen formában nem akarok rá emlékezni! - Emelem fel tiltakozóan egyik kezem, ezzel együtt csendre is intve. Nem fogok se neki, se másnak beszámolót tartani azokból az időkből. Elég volt Lottynak és Sedricknek elmondani mindent szóról szóra. Lottynak azért kellett, hogy újra megtudjon bízni bennem, Sednek pedig azért, mert mégis csak ő az ügyvédem.
-Van ügyvédem, Ryan, nem kell velem foglalkoznod. Már csak a válás lebonyolítása van hátra és utána mindennek vége. - Mondandóm végére egészen elcsendesedem. Valamiért nem érzem készen magam arra, hogy újra belecsöppenjen az életembe. Ez a mai találkozás is úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Hirtelen és nagyon is lesújtóan. Tovább haladásunk közben kisebb nagyobb akadályokba ütközöm, ahogy egy egy gaz a bokámra csavarodva próbál megállítani. Orrom alatt morogva, magamban szitkozódva rázogatom le az oda nem illő dolgokat a bokámról.
-És végül mi lett? Grouppenba nyomtátok az adott barátnőddel és ez nem tetszett neki, és ott hagyott? - Sértegetem. Nem tudom, hogy miért viselkedem így, hiszen az együtt töltött egy év alatt sok szép, közös emléket szereztünk, én mégis csak arra a napra tudok gondolni, amikor kiraktam a szűrét. Megalázottnak éreztem, és még most is annak érzem magam, hogy ezt tette velem.
A viszonylag még nyugodtnak mondható beszélgetés rövid időn belül átesik egy jóval más milyenebb hangvételűbe. Szinte fel se tűnik, hogy hamarosan már úgy ordítunk egymással, mint akik beszorultak.
-Az iménti szavaidból nem erre következtetek... - Fújtatom -némileg nyugodtabban, halkabban-, és lesújtóan, némán, ökölbe szorult kezekkel végig koslatom magas alakját, aztán lesütött szemekkel, fejet csóválva egyedül leselkedek neki a további útnak. Kézfejemmel megdörzsölöm a szemem, amint homályosulni kezd előttem a világ. Már az sem érdekel, hogy lefolyik a festékem, már úgyis lekéstem az egészet. De már nem is számít, egy ilyen "beszélgetés" után nem is tudnék már rendesen alakítani.
Cipőm sarka sűrűn koppan a padlón, jelezve ezzel is, hogy sietősebbre vettem a lépteimet. Egy furcsa, ezen a helyen kísértetiesnek ható hang viszont megállásra kényszerít. Gyorsan körbe fordulok a tengelyem körül, hogy megkereshessem a hang forrását, de sehol nem látok semmit. Hát jó, minél hamarabb el kell tűnnöm innen, ez már nem vitás! És már amikor éppen indulnék tovább, egy megtépázott macska váratlanul előugrik egy rakás hordó mögül, párat le is borogatva, hangos zajt csapva mindezzel. Ijedtemben sikítva a falhoz simulok. Ryan kérdése csak halkan, foszlányokban jut el a tudatomig.
-Csak egy... rohadt macska volt... - Szólok oda neki, akárhol is van.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 10:44

- Micsodát? Nem. Nem strigulázok, nincs értelme. Nem azt számolgatom, hogy hány száz nőt d*gok meg, sőt, nem is számolgatom. Azt se tudom, hogy a száz hányadiknál tartok, én nem listázom... mind emellett szerintem hülyének is tartanának - válaszolok az első kérdésére.
- Hihetetlen, de vannak olyan nők, akik hamarabb löknek el maguktól, mint azt én tenném meg. Mind emellett csak annyi, hogy fizetek... Jó, tényleg nem azért fekszek le bárkivel is, mert egy hülye szexmán állat vagyok, aki nem tudja a nadrágban tartani, csak... na mindegy lényegtelen - vakarom meg a tarkómat. Őszintén szólva, tényleg nem akarom, hogy tudja az okát, miszerint miatta van az egész. Miatta fekszek le napi szinten más nőkkel,- azért ennyire nem komoly a helyzet,- csak azért, mert nem tudom sehogy se kiverni a fejemből. A gond csak az, hogy én vagyok a hülye, mert a saját hülyeségem az, ami még inkább hozzám láncolja a lányt. Legszívesebben lehúznám magam a klotyón.
- Nyomozni? Hát... igen, kicsit. Most mondjam el, hogy nem tudtam elszakadni tőled? És hogy nem volt pofám a kegyeidért könyörögni? Mert akkor nem mondom! - te állat, már megint kimondtad!
- Jó-jó értettem, bocsánat - kérek bocsánatot. Hihetetlen, de soha nem féltem bocsánatot kérni senkitől. Sok haverom mondja, hogy mekkora szánalomra méltó állat vagyok, minden apróság miatt mások bocsánatáért esedezek. Én pedig legszívesebben golyót eresztenék a fejükbe. Nem vagyok se szánalomra méltó, se állat azért, mert van elég erőm ahhoz, hogy tudjam mikor és kitől kell bocsánatot kérni. Mind emellett egy normális emberi viselkedésről van szó, ami a minimum, és mindenkitől elvárható még a legtahóbb taj parasztoktól is. Nem kell hozzá nagy lélekjelenlét, hogy valaki azt mondja a másiknak, hogy bocs!
- Értettem - emelem fel védekezőn magam elé a kezem. Tudom nagyon jól, hogy van ügyvédje és azt is, hogy mi van még hátra. De mind emellett szerintem nem ez a baja, sokkal inkább az, hogy fél tőle, megint közelebb kerülök hozzá, mint kellene, amire persze megvan az esély. Vagy szimplán tényleg utál és ezzel nem lehet mit kezdeni. Egy ember bizalmát nehéz még egyszer visszaszerezni, ha már egyszer, nagyon aljas módon eljátszottuk. Azon persze, ahogy a gyomokat szedegeti le magáról halkan morogva, jót szórakozok.
- Mi van?... - fordulok felé elkerekedett szemekkel, de végül elvigyorodok.
- Mona... legénybúcsún voltam... segg részegre ittam magam, még a nő nevére se emlékszek! - válaszolok a fejemet rázva - Azóta nem is láttam és nem is akarom többet.
Az iménti veszekedésünk egyáltalán nem tetszik. Úgy érzem, hogy ezzel megint sikerült elérnünk egy olyan szintet, amin már csak a csoda segíthet. Eddig is tudtam, hogy nem szívlel, hogy legszívesebben a pokolra száműzne, ha lenne hozzá hatalma. Letörten, elégedetlenül fordulok utána, ahogy elviharzik mellettem. Nem az volt a célom, hogy megsértsem csak, hogy tudja kivel áll szemben... Nem akartam őt felhozni példának, hogy vele szemben én hova jutottam, mikor nagyjából egy sorssal néztünk szembe kiskorunk óta.
Álmélkodásomból egy éles, csörömpölés ráz ki, mire rögtön fel is kapom a fejem. Monához intézett szavaimra nem kapok választ, így hozzá is teszem, a ház kísértet járta. Még tőlem is szarul hangzik. Kíváncsian indulok el a hang irányába, ezzel majdnem elérve a lányt, ki amint odaérek felsikít egy hangos zörgés kíséretében kapom a fejemhez a kezem, akárcsak egy ijedt gyerek, majd ahogy meghallom Mona hangját, nagy kő esik le a szívemről.
- Szívjon gázt... - morgok, majd határozottan kapom el a lány kezét - tűnjünk innen a francba - darálom, miközben a folyosó vége felé kezdem el húzni magam után. Nem óhajtok több időt eltölteni itt. Nem elég, hogy csak fokozza a feszültséget közöttünk, de még olyan állatok is megbújnak itt, akik előszeretettel riogatják az erre tévedő embereket. Nem a legmegfelelőbb hely ez a békülésre... persze nem mintha a békülés eddig szóba került volna.
A gond már csak az, hogy a hely ahol kilyukadunk, még véletlenül se az, amire számítottam. Egy újabb szoba, tele növényekkel.
- Mi a franc?... - engedem el a lány kezét, majd az ablakhoz rongyolok, hogy nagyjából feltudjam mérni a helyzetet, hol lehetünk, mennyire és merre van tőlünk a bejárati ajtó. Ahogy nyitnám ki a vaskos üvegű ablakot, az hangos dörömböléssel válik le a helyéről, és az egész a kezemben marad keretestül, mindenestül. Meglepetten, elkerekedett szemekkel fordulok hátra Monához.
- De jó erőben vagyok ma... - dobom félre a tákolmányt mely tompa puffanással ér földet. Óvatosan hajolok ki az ablakon, hisz csak ekkor tűnik fel, hogy a fal omladozóban van. Nem lenne szerencsés ki tudja hány métert zuhanni. Mi több, nem lenne kellemes egy ilyen helyen meghalni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 20:05

Hihető választ kapok a "strigulázós" kérdésemre, így nem is óhajtok mindezzel tovább és többet foglalatoskodni. Egyébként sem érdekel, és nem is rám tartozik, hogy naponta hány nő kerül be az ágyába, és hogy aztán milyen módon rugdossa ki őket onnan. Már nagyon rég nem vagyunk együtt, semmi közünk egymás életéhez. Ha úgy tetszik, nem is vagyunk már részesei egymás életének, így teljesen felesleges áskálódunk egymás jelenében. Jobb lesz, ha ezentúl nyelek, és tűrök, és megpróbálom nem feltenni neki azokat a válaszokat követelő kérdéseimet, amiket már rég a fejéhez kellett volna vágnom. A múltamat már lezártam, a jelenemben nincs helye, a jövőmben pedig magam kezeskedek róla, hogy ne lehessen jelen.
-Igen, szerintem is teljesen mindegy! - Nem fogom tovább firtatni róla, azt már nem mondom el újra, hogy miért nem. Előbb így is eleget vesézgettem a női ügyeit magamba. Nincs hozzá több gusztusom, na és persze kedvem se. Már rég nem tartozunk egymásnak semmiféle magyarázattal.
De, hogy még csak véletlenül se lehessen egy nyugodt percem se, máris azt kell hallgatnom, hogy a szakításunk után még sokáig nyomozgatott utánam, és nem csak az ügyem miatt, hanem egyenesen magam miatt. Az azonban egy cseppet sem hihetetlen, hogy a szakításunk után még sokáig nem volt képes elszakadni tőlem. Engem is megviselt a dolog, és nekem is hosszú időbe telt mire túltettem magam a dolgokon, hiszen tényleg őszintén szerettem, de az, hogy megcsalt, mindent tönkre tett, nálam pedig nincs több esély. Ami egyszer elromlott, azt már nem lehet megjavítani, maradéktalanul legalábbis biztosan nem, nekem pedig nem kell egy olyan újra kezdés, ami mindig a kapcsolatunk végére emlékeztetne. Már bízni sem tudnék újra benne, azt hiszem.
-Éppen most ejtetted ki a szádon. - Nem sok az, amit hozzáfűzök, de igazából tudom, hogy nem is lenne helyes, ha alaposabban is belebonyolódnánk. Abból csak újabb nézeteltérések alakulnának ki, és valamelyikünk sértett félként távozna. Nekem pedig nincs szükségem még több sebre, mint amit nap mint nap kapok az emberektől is. Sokkal jobb lenne, ha ütnének-vágnának, fizikailag bántanának. Az ököllel okozott sebeket krémekkel nyomtalanul el lehet tüntetni, de a lelki sérülések azok örökre belénk égetik magukat.
Ezeken morfondírozok magamban, miközben arra is ügyelek, hogy ne nyaljam fel ezt a szutykos talapzatot egy kúszó növény segítségével, ami minden egyes lépésem után előszeretettel csavarodik fel a bokámra. Ez a hely egy kész romhalmaz, ráadásul még veszélyes is, a fal is össze-vissza potyog, ahogy a mennyezet is. Most komolyan gondolják, hogy addig várnak, ameddig atomjaira nem esik az egész épület, és ember áldozatokat nem kezd el követelni az omlásveszély miatt? És ezek a gazok! Édes egy jó Istenem! Őrjöngve dobbantok egyet, hogy lehulljon rólam a gaz. Erre a tettemre a padló felporzik, és a falról is leomlik mellettem egy jókora vakolat darab.
-Sza*ok a legénybúcsúra! Lehetne az, hogy tényleg nem firtatjuk tovább? Mellesleg, amikor leánybúcsún voltam, én sem hagytam, hogy a chippendél fiú a kitömött fecskéjébe dugja a kezem! Látod, ez a különbség nő és férfi közt! -Ezennel el is viharzok, hogy még csak véletlenül se kelljen együtt folytatnunk az utat, ami még hátra van a "szabadulásig". Méregzsákként, dühöngve tartok előre, megannyi kavargó gondolattal a fejemben, amikor valami hangosan és ijesztően zörögni kezd. Először a szélre gyanakszok, hiszen elég szellős az épület ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, aztán váratlanul előugrik a kóbor macska, amitől annyira megijedek, hogy sikítani sincs időm, és belém szorul a levegő. A kisebb pillanatnyi sokktól még arra sincs erőm, hogy tiltakozzak a kézfogás ellen, amit egyébkét nem kifejezetten díjazok az ő részéről.
-Hé, Ryan, feltűnt, hogy milyen cipőben vagyok? - Remélem, hogy ezután már lassítani fog, és, ha eddig nem, majd most észreveszi, hogy nem bírom vele tartani az iramot, és hogy csak össze vissza bukdácsolok utána. Sokáig viszont nem kell játszanom a "járás képtelen" szerepet, mivel a szerteágazó folyosó egy újabb terembe vezet minket. Eltávolodom tőle, amint elenged, és követem őt az ablakhoz. Kinézve az üvegen keresztül, rá kell, hogy jöjjek, ha akarnék se tudnék innen úgy kiugrani, hogy életben földet érjek.
-Te szerencsétlen idióta! - Kapom fel rögvest a vizet, amint az ablak a kezébe marad, kis híján lecsapva a fejem a helyéről vele.
-Nagyon jó! Nem, hogy nem tudjuk, hogy merre menjünk ki, de még a házat is lebontod, hátha ránk omlik a tető. - Forgatom meg a szemeimet bosszankodva, és ijedtemben a szívemhez kapva arrébb ugrok, mikor eldobja az ablakot, és már veszem is elő a telefonom, hogy hívjam Lottyt, amikor... rájövök, hogy lemerültem.
-Francba! Itt a telefonod? - Kérdezem reménykedve.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 22:01

Próbálom a "strigulázós" témát mihamarabb lezárni. Nem csak azért, mert nincs ínyemre, hanem azért is, mert semmi köze hozzá. Az, ami a múltban történt közöttünk, az nem függ össze a jelennel. Már egy jó ideje nincs is közünk egymáshoz, így a téma nem rá tartozik. Legszívesebben elbetűzném neki, de jobbnak vélem, ha nem ejtek ki semmi újabb, számára olyan szót, ami nem fér bele a keretbe. Tuti megint civakodás lenne belőle, amit szeretnék elkerülni. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy semmi közünk egymáshoz, a múltat már lezártam, a jelenemben nem kapott szerepet, a jövőmben pedig... az nem rajtam múlik.
- Igen, nagyon jól tudom, hogy kimondtam... rossz szokásom - morgok az orrom alatt, ahogy továbbindulunk. Azon, ahogy a lába beleakad a növényekbe, legszívesebben fennhangon nevetnék, viszont inkább elkerülném a balhét. Segítségemet nem ajánlom fel, mivel túl jól ismerem a drága szende szüzecskénket. Első sorban visítana, hogy hozzá ne érjek a mocskos kezemmel, a végén megszégyeníteném. Másodszor viszont nyilván azt mondaná, hogy ura a helyzetnek, ami egyáltalán nincs így. Helyette inkább csendben mosolygok, igyekezve elrejteni előle.
Mikor viszont dobbant egyet azzal a flancos cipőjével, csak kihúzom a hátam, mintha attól tartanék, nekem szánta, bár fogalmam sincs mivel érdemeltem volna ki. Mind ennek ellenére sikerül a tudomásomra adnia, hogy a növény lekerült a lábáról, viszont a fal egy átnedvesedett, elengedett vakolatrésze úgy mállik le a helyéről, mintha legalábbis csomagolópapír lenne egy kisgyerek ajándékán. A vakolat halk puffanással ér földet, ezzel egy nagyobb porfelhővel lepve el a folyosó ezen, levegővel nem épp bővelkedő részét. Ami viszont aggaszt az az, hogy folytatja a szivatásomat. Öklömet a falba vágva harapok rá a nyelvemre, ezzel magamba fojtva a legtöbb szitokszót.
- Az Isten szerelmére te nő! Ha nem tűnt volna fel eddig, akkor most felvilágosítalak. Minden, de tényleg minden, ami eddig szóváltásként megesett közöttünk ezen a rohadt napon és veszekedést eredményezett, azt te kezdeményezted, ahogy ezt is! Miért épp te kéred, hogy ne firtassuk tovább? Emellett nyilván nem voltál annyira leszedálva, mint én... nem volt a legjobb társaság ez tény, az eredménye pedig meglett - teszek pontot az ügy végére köszönhető ez a megvadult macskának, aki kedvére ijesztgeti az erre tévedőket. Bemondva az unalmast kapom el Mona kezét, akinek ideje sincs arra, hogy tiltakozzon. Ez persze szerintem még mindig az ijedtég hatásának tudható be. Csak pár lépést követően hozza a tudtomra burkoltan, hogy nem tud ennyire sietni, így tiszteletben tartva ezt, elengedem a kezét, de már csak akkor, mikor egy újabb helyiségbe tévedünk be. A hirtelen fékezés meglepettségemnek tudható be. Nem számítottam rá, hogy egy újabb zsákutcába kerülünk. Halkan morogva veszem célul az ablakot, hogy majd azt kinyitva talán többet tudhatok meg a helyzetünkről, talán fel tudom mérni, hogy milyen messze vagyunk a bejárattól vagy a legközelebbi ajtótól. Mikor az ablakot igyekszek kinyitni, az a kilincsnél fogva marad a kezemben és csak a lány morgására kapok észbe.
- Mi lenne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer ezen a napon nem becézgetnél? - érdeklődök gyermeki kíváncsisággal - emellett ki mondta neked, hogy állj a nyakamba lihegni? Miért nem tudsz egyszer ráhagyni valakire bármit is? Mind emellett szerintem könnyebben és jobban tájékozódok én, mint te, ha állás interjú céljából jöttél ide - folytatom - Ja, és állj oda vissza szépen, mielőtt tényleg le találnálak véletlenül ütni! - mutatok az ajtó mellé, ahol az előbb is állt.
- Ez legyen az én bajom, jó? - nézek a szemeibe, majd visszafordulok az ablakhoz, amit nemes egyszerűséggel félre hajítok, így nagyobb hangzavart csapva az épületbe, mely visszhangozva, szó szerint, 5.1-ben adja vissza a robajt.
- A kocsimban maradt - tapogatom végig az összes zsebemet elhúzott szájjal.
Gyanakvó tekintettel lépek közelebb az ablak eredeti helyéhez, majd rátámaszkodva a párkányra kihajolok, hogy láthassam a talajt. Arcomon gúnyos vigyor jelenik meg, majd eljátszva, hogy kis híján kiesek, feljajdulok, profinak nem mondható színészi tudásommal.
- Na jó, csak vicc volt... a második emeleten lehetünk... csak tudnám, hogy kerültünk ide... - lököm el magam az ablaktól, mi a ránehezedő súly miatt felmordul, majd a téglák szépen ívelt eséssel hullnak a földre, én pedig egyensúlyomat veszítve kezdek el valami szilárd dolog után kapkodni, miközben azért imádkozok, hogy ne végezzem én is úgy, mint a téglák. Heves szívdobogással kapok a fal után, ami még stabilnak hat, így szerencsére nem kell attól félnem, hogy törött csontokkal tolnak be a sürgősségire. Ijedten pillantok fel Monára.
- Hát... legalább tudjuk, hogy ide se jövünk többet... Miért nincs kint, hogy omlás veszély? - suttogom a kérdést remegő hangon.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 24.08.12 23:41

Szívesen rábólintanék mondandójára, miszerint rossz szokása, hogy gondolkodás nélkül beszél -mert az előbb is hamarabb nyitotta ki a száját, minthogy átgondolta volna, hogy mit is fog mondani-, de sajnos már egyáltalán nem ismerem őt annyira, mint az egyetem kezdetekor is. Az ember öt év alatt rengeteg gyökeres változáson mehet keresztül -itt vagyok rá magamnak, mint élő példa-, és ahogy elnézem, ebből Ryan se maradt ki. Régen, amikor fiatalabbak voltunk, forró fejű volt, és mindig fejjel szaladt neki a falnak, vagy bele a tőle jóval idősebb testesebb pasik öklébe. Ebből a rossz szokásából, amint látom még így 25 éves korára is maradt bőven -tekintettel léve arra, hogy milyen váratlanul képes robbanni, ma már tapasztalhattam-, de szerintem már az ő öklébe rohannak bele az emberek hideg fejjel... A tovább haladás koránt sem akar olyan könnyedén menni, mint ahogy azt fejben elterveztük. A mellé, hogy még futó gyomok is rácsavarodnak a bokámra, így hátráltatva az előrejutásban, még a beszélgetésünkből fakadó feszültség is rátesz egy plusz lapáttal a dolgokra. Így érthető, ha minden nehezebbnek bizonyul. Feladva ezt az egész hatalmi harcot, értelmetlen szócsatát, felszólítom rá, hogy itt és most fejezzük be, mire csak egy vádló kijelentést kapok, amivel csak tovább szítja azt a tüzet, amit éppen most akarnék eloltani, ha hagyná.
-Én kezdeményeztem, igen, mert ennyi év után jogosnak tartottam, hogy végre elmondjam amit gondolok, és ami hónapokon keresztül bántott! - Vágom rá, ezzel egy időben dobbantva egyet a lábammal a földön futkosó gyökerek miatt, hogy így is valahogy lerázzam magamról, és ne kelljen folyton folyvást megállni, lehajolni, hogy letépjem a lábamról. Legközelebb ide csak sövényvágóval vagy maximum fűnyíróval jövök, bár egyik se túl jó ötlet. Elnézve az épület állapotát, egy hangosabb kiabálás is képes lenne ledönteni az egészet. Hát még egy benzinmotoros fűnyíró! Pokoljárást lehetne itt a hangjával egy pillanat alatt csinálni.
-Jó, igazad van, én hoztam fel mindent, de most már akkor hagyjuk abba! - Adom meg magam a mai napon először neki. Igaza van, jogosan vádol meg azzal, hogy eddig minden vitába fulladt beszélgetést én kezdeményeztem. Belül talán egy kicsit még örültem is, hogy mindent a fejéhez vághatok, amit az eddigi évek során elmulasztottam. Nem vagyok egy vérengző vadállat, aki abban leli örömét, ha fájdalmat, bántódást okozhat másoknak, de azt kell, hogy mondjam, most kivételesen is jó érzés volt egy kicsit bántani őt...
De, hogy teljes legyen immáron tényleg az életünk, még egy kóbor macska is ránk hozza a gyenge frászt, ami által "menekülésre" kényszerülünk. Furcsa, de először még nekem is ez tűnt a legkézenfekvőbb ötletnek, de most, hogy tudom, nem haladtunk előrébb, csak egy újabb ismeretlen helységbe keveredtünk, így már koránt sem tűnik olyan fényesnek az iménti ötletünk. Kíváncsiságból lépek mellé, hogy én is kinézhessek az ablakból,és megtudjam, hogy mi az, amit ilyen nagy érdeklődéssel néz, de a végtelennek tűnő magasságon kívül mást nem látok, de hogy ez ne legyen elég, kis híján a fejem is leszáll a helyéről, ahogy egy bravúros mozdulattal együtt véletlenül a kezében marad az ablak, amit állítom, hogy már nem tartottak a zsanérok.
-Oké, már úgyse sokáig kell kibírnunk itt kettesben... - Legalábbis nagyon bízom benne, hogy hamar kijutunk innen, mert már kezdem egyre nehezebben viselni a helyzetet. Talán ezért is hisztizek annyit, és kötök bele fűbe-fába. Ezt általában csak akkor teszem, amikor már tényleg nagyon elegem van. A telefonom totális lemerültsége csak még több hab a tortára. Ingerülten vágom vissza a helyére, és kérdezem reménnyel telve, hogy itt van-e az övé, a válasz azonban nemleges. Igaz, végül is minek kell telefon? Magamban zsörtölődök, azon morfondírozva, hogy mit is kéne tennünk, amikor Ryan kapálózni kezd az ablaknál állva.
-Ha most kiesel és össze is töröd magad, pluszban még agyon is ütlek! - Ezt mindig akkor mondtam neki régebben, amikor valami hülyeséget csinált, amit ő viccesnek, én pedig veszélyesnek tartottam. Az újabb kapálózásánál már közel járok ahhoz, hogy lekeverjek neki egy tockost, de végül csak megállom. Nincs hozzá jogom.
-Tudod mit? Forduljunk vissza, azon az útvonalon ahol jöttünk, és menjünk el ahhoz az ajtóhoz, amin keresztül bejutottunk. - Sóhajtom a végső lehetőséget, majd ha úgy önt, hogy velem tart, akkor el is indulok. Az út nagyjából fél órát vesz igénybe. Odakint közömbösen elköszönök tőle, és meg se várva, hogy felajánlja, hogy elvisz kocsival, már indulok is gyalog.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 25.08.12 0:48


Van egy olyan érzésem, hogy ezt a napot akkor se fogom elfelejteni ha egy ló rúgna fejbe. Persze nem azért, mert annyi jó emlékem lesz róla, sokkal inkább a negatívak fognak ehhez a naphoz kötni annak ellenére is, hogy ez... Nem jelent túl sok jót. Nem váltunk el szépen. Nem volt békés a külön költözés, bár külön válásnak se mondható... inkább kivágásnak. Mindig reméltem, hogy emberi körülmények között fogunk találkozni, de mint ez mutatja, olykor a remények is megbukhatnak. És most megbuktak.
E gondolatmenet közben fürkészem a mocskos plafont, mintha azon vélném megtalálni az erre való megoldást. De sajnos nincs. Nincs megoldás, nincs ez ellen semmi szérum. Csak rajtunk áll, többek között úgy, hogy Mona ne támadjon állandóan, érje be először kevesebbel, ne akarjon rögtön megtudni mindent. Én pedig türtőztethetném magam, nem kell rögtön mindenen kiborulni. Igaz furcsának tartom, hogy amúgy teljesen nyugodtan kezelem a hasonló helyzeteket, most mégis képes vagyok az exem nyakának ugrani. Bár, ez nem meglepő, hisz tényleg mondott olyanokat, melyeket azelőtt nem is gondoltam, hogy tőle fogom hallani.
- Persze, és a mostanit találtad a legmegfelelőbbnek... ügyes lány, nem csalódtam benned - tényleg nem ez a legszerencsésebb pillanat arra, hogy megvitassuk a sérelmeinket. Nem elég, hogy maga a hely egy penész lak, fenyegetőnek és ijesztőek hat, de még a mi veszekedésünk is egy újabb feszültséggel teli órát varr a nyakunkba.
- Neked pedig ez volt az elmúlt időkben a legnormálisabb megmozdulásod - vágok vissza hasonlóképpen, ahogy azt ő tette nem is olyan régen. Jogosnak tartom fennakadásomat, de nem pufoghatok egész nap. Miszerint Mona nem akar velem itt tovább egy levegőt szívni, valamelyest elveszi a kedvemet. Lesütött szemekkel kezdem el bámulni a padlót, majd ahogy ellököm magam a párkánytól, az előbbi "hülyítsük az embert" mutatványomat egy amolyan, "Úristen mindjárt meghalok" követi. A lány, talán megszokásból válaszol úgy, mint akkor, mikor együtt voltunk. Ez pedig akaratlanul is megmosolyogtat.
Az ablakos manőver a legizgalmasabb a nap folyamán. Már csak azért is, mert legalább erősnek érezhetem magam... Bár egy korhadt ablakkeret mellett ezt nem nehéz elérni.
- Pompás ötlet... csak az a kérdés, hogy az elhagyott folyosó közül melyik az, amelyiken jöttünk - indulok el a lány után, méterekre lemaradva tőle. Míg ő egyenes háttal, határozottan csattog előttem, addig én nesztelenül, csendben haladok mögötte.
- Tudod... ez az épület és ez a nap rávilágított arra, hogy milyen hamar véget érhet valami legyen az egy ember vagy egy állat élete, vagy akárcsak egy épület fénykora. Ennek ellenére mindig valami új születik helyette - pillantok le a padlóra és a csempék repedései között megjelenő növényekre.
- Talán az emberi szenny az, amit az evolúció, a fejlődés el akar tűntetni a föld felszínéről... mi pedig ez ellen harcolunk, pedig nincs jogunk hozzá - anélkül magyarázok, hogy megbizonyosodnék, figyel rám. Nem érdekel, ha nem vesz rólam tudomást.
Ahogy végül elhagyjuk az épületet, Mona meg se várja, hogy felajánljam, elviszem, ahova szeretné. Csak elköszön, és már itt sincs. Értetlen meredek a csinos alak után, miközben súlyomat a kocsimnak támasztva, keresztbe tett lábbal álldogálok. Tekintetemet a csillagos égre emelem, mi széles vigyort varázsol az arcomra. Nyolc éve nem láttam a csillagokat ilyen fényesen ragyogni...


// Játék vége!
Köszönöm kedves Wink //
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 12.09.12 19:12

Jasmine

A rendőr akkor a legboldogabb, mikor jön a telefonhívás, hogy szükség lenne rá, mert... na most ide sok variációt be lehet illeszteni. Jelenleg az a nagy büdös helyzet, hogy mikor én kaptam a telefont hogy fogjam magam és menjek be az őrsre, mivel egy hű de bűnözőt nyakon kellene csípnek, még nagyban Virginia belpolitikájával és bűnözőivel kellett foglalkoznom, szóval lehetőségem se volt rá, hogy összeszedve a holmimat, felfegyverkezve induljak szolgálatot teljesíteni. A legközelebbi gép is csak aznap éjszaka érkezett volna, de így azt elérve sikerül visszarepülnöm Vegasba. Szeretem, mikor nem hagyják az embert levegőhöz jutni se. Nem értem, mi a francért vállaltam el a CIA ezen munkakörét, de Istenem. Ha én nem, akkor más se... Persze, mert drága jó Aaronnak nyilván nincs semmi gondja, nem lehet egy szabad perce se, csak dolgozzon és dolgozzon megállás nélkül. Hol itt az élet, kérdem én? A szó szoros értelmében, egy gépezetté nőttem ki magam a társadalomba, aki napi húsz órákat gürizik megállás nélkül. Hát normális vagyok én? Nem mondanám... munkamániás hatökör.
Már reggel óta azzal vagyok elfoglalva, hogy annak a bizonyos "fejvadásznak" vagy kinek a nyomára bukkanjak. Tisztában vagyok azzal, hogy valamiféle mesterlövésszel van dolgom, hisz a szemem láttára adott le egy olyan lövést egy férfira, aki több mint fél kilométerre állt tőle. Én pedig csak hüledezve, kerek szemekkel köszönhetem a CIA-nak, hogy tele vagyok pakolva lövés biztos fémlemezekkel, így nem leszek olyan könnyen szita, mint egy átlagember.
A kocsi kerekét csikorogtatva fordulok be a következő sarkon, követve a menekülő járművet, benne a gyilkossal. Igen, gyilkos, hisz leszedett egy embert, aki a helyszínen meg is halt. A visszapillantóban látom, ahogy a többi járőr kocsi is követ, jócskán lemaradva tőlem, de minden esetre a nyomomban vannak, így szinte biztos, hogy van erősítésem.
Adrenalin túltengésemnek köszönhetően veszem be úgy a következő kanyart, hogy a létező összes port és követ felcsapom a méretes fekete járművel, ezzel rákanyarodva egy újabb utcára, mely az eddigieknél valamivel sokkal kihaltabbnak hat. Ekkor már csak az üres kocsit látom parkolni az egyik fa mellett. Gyorsan kivágom a kocsi ajtaját, hogy megközelíthessem az itt hagyott gépjárművet.
- A kocsi megvan, az üldözöttnek viszont nyoma sincs - adom le a helyzetjelentést a központnak, a fülesen keresztül, majd felkészülve a lövésre, elindulok a fák sokasága felé. Egy pillanatra két embert vélek felfedezni a közvetlen környezetemben, de csak egy felől érkezik lövés, mely gyors reakciómnak köszönhetően csak a vállamat súrolja. Egy pillanatra felszisszenek, de nincs időm arra, hogy tovább p*csöljek, inkább összeszedve magam, én is leadok egy lövéssorozatot rögtön az ő lövését köszönhetően.
- Na ne félj öcsém, én is tudok ám lőni - morgom, miközben elindítom a lövéssorozatot. Az egyik golyó célba ér, így a férfi meginog, én pedig gyors léptekkel indulok el felé, és vetem a nyakába magam, ezzel fellökve. Kis híján kitöröm szerencsétlen nyakát, de megérdemli.
- Ilyen közelről már nem vagy olyan nagyfiú mi? - szorítom hátra a kezeit, majd bilincset csapva a csuklójára felállok, ezzel felrángatva őt is a földről. Megállás nélkül morog valamit az orra alatt, én pedig a felém közeledő társaimnak átadva a férfit, az elhagyatott épület felé biccentek.
- Vigyétek be, még meg kell néznem valamit! - utasítom őket, majd magam előtt tartva a pisztolyt, elindnulok az épület felé, amibe rögtön betalálok, mihelyst megtalálom az ajtaját.

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 12.09.12 20:24

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, szeretek ölni. Elégedettséggel, és hatalommal ruház fel, ahogy végig nézem, amint az egyik, az én fegyveremből származó ezüstgolyó célt ér az embere koponyájába, vagy akár mellkasában, de persze a jól megköszörült késeket sem vetem meg. Igazából, hangulat, idő és főnök függő, hogy mikor mivel dolgozom… Mindegy, a lényeg, hogy mindegyik módszert élvezem. Miután ma Tim emberei a „body builderek” –mert én már csak így nevezem azokat a feka izomagyakat-, ma különböző módszerekkel faggatták és kínozták az egyik pénzes zsák hapekot, aki arra készült, hogy elnyomja Tim vállalkozását, végre megadhattam neki a kegyelemdöfést, ami igazából egy fejbelövéssel, és egy kis szurkálással ki is merült. Hihetetlen, hogy milyenek tudnak lenni a pasik, ha a „második” agyukról van szó. Nem kellett volna ennyire aggódnia…
De, hogy összegezzem, ma egész kíméletes voltam. A takarítás pedig a többiekre maradt, mint mindig. Erre az egész kis „rituáléra” nem is választhattunk volna jobb helyet ennél az elhagyatott elmegyógyintézetnél, aminek egyes részei nem mondhatnám, hogy túl kedves emlékeket idéznek fel a gyerekkoromból, de meg kell tanulni együtt élnünk a bukásainkkal is. Hiszen, ami nem öl meg, az megerősít! Az akcióról egyébként röviden és tömören csak annyit, hogy ennek a romos épületnek a kihalt padlásán ment végbe hangtompított pisztollyal, így nem aggódtunk, hogy lebukhatunk. Igazából, soha nem aggódunk az ilyen miatt. Ezek a lövések viszont… nos, az én számomra is kezdenek aggasztóvá válni.
-Lemegyek, megnézem, hogy már megint mit cseszett el az az idióta! – Mindig is utáltam, ha új ember került a csapatba! A maiaknak manapság már tovább tart a „kiképzése”, mint például az én korombelieknek. Látszik, hogy egyáltalán nem érdekli őket más a lövöldözésen kívül, már pedig fölöslegesen nem fogjuk pazarolni az ólomot!
-Ti négyen, kifele az ablakon, ezt a sajtszagút meg tüntessétek el! – Biccentek fejemmel az ablak felé, én pedig elindulok lefelé. Pillanatok alatt abban a padlásfeljáróban találom magam, ami tökéletesen álcázva van, így amikor kilépek az ajtón, egy rendőr sem szúr ki magának. Na, és ha már rendőrök.
Pillanatok alatt előcsúsztatom belső zsebemből a hamis rendőrigazolványt.
-Ömm… hello! – Adom elő a kezdő rendőrlányka szerepét.
-Whitney Morisson vagyok. Egy hete vagyok a vegasi rendőr főkapitányságnál, mint rendőrtanonc. – Nyújtok kezet felé –szerencse, hogy már levettem a bőrkesztyűimet-, majd felnyújtom az igazolványomat is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 14.09.12 19:04


Sokszor, mikor adrenalin túltengésben szenvedek, vagy sportolni járok, vagy szimplán beülök egy kávézóban és b*om a rezet egész nap. Persze ez utóbbi csak akkor lép érvénybe, ha végképp nincs semmi dolgom, kedvem állásának szintje pedig hasonló körülmények között vergődik. Legszívesebben most is hasonlóval tölteném az óráimat, tegyük fel, a Virginiai lakásomban, de mivel ezt nem tehetem meg, inkább üldözöm azt az embert, aki nem egy fajtársát lelőtte. Kegyetlen az élet, de nincs mit tenni, ha már egyszer elvállaltam, akkor uccu neki szaladjunk is.
Amint megjelenik tőlem nem is olyan messze a férfi, leadva rám egy lövéssorozatot, lelki szemeim előtt megjelenik az az eset, mikor Savannah édesapja a kereszttűz ellenére ugrott elém, ezzel tragikus halálát lelve. legszívesebben a holttestét vertem volna képbe, hogy hogy merte ezt tenni, hisz családja volt, de így utólag belegondolva, biztos nyomós oka lehetett rá. Kölyök voltam még, amit nem egyszer hangoztatott. Többször mondta, hogy előttem áll még az egész élet, hagyjak fel ezzel a veszélyes melóval, keressek társat magam mellé, aki majd gyerekeket szül nekem. Ennek ellenére én még inkább beletemetkeztem a tennivalókba, még csak véletlenül se küzdöttem azért, hogy legyen mellettem valaki, akihez élvezet hazatérni, aki mellettem van még akkor is, ha tudja, bármikor véget érhet az életem.
De most hagyjuk a csepegős érzelgést, inkább döngöljük földbe a szememet. Amint ez a gondolt megjelenik a fejemben, már rohanok a férfi után, és egy nagyobb ugrással ellököm őt, magammal együtt a földre küldve. Kezeit hátracsavarva teszem rá a bilincset majd adom át a többi társamnak, hogy a házba indulhassak, megnézni, van-e még valaki rajta kívül.
Mikor elérek az ajtóig, egy ismeretlen nő jelenik meg előttem bemutatkozás és egy jelvény felmutatása kíséretében. Értetlen meredek rá, hisz ismeretlennek tűnik. Nemhogy a nem láttam még, de még csak a nevét se hallottam. Ennyire le lennék maradva? Vagy csak a Virginiai "kiruccanásomnak" köszönhetem azt, hogy nem találkoztam még vele?
- Rendőrtanonc? Akkor nem értem, mit keresel itt a felettesed nélkül - vetek rá szúró pillantást, mintha csak arra várnék, hogy lehulljon a lepel és felkiáltson, ez itt a kandi kamera! Cseppet se lennék meglepve. Ennek ellenére kezet fogok vele.
- Aaron Graham - mutatkozok be én is még mindig gyanúval telt tekintettel, majd az épület felé biccentek.
- Menj vissza a csapathoz, vagy gyere velem. Muszáj körülnéznem bent - indulok el ismét, ezúton már végleg belépve a régi, ódon falak közé, melyben már nyilván nem járt a kutya se évtizedek, esetleg évszázadok óta.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 14.09.12 20:26

Rémegyszerű dolog volt eltenni ezt a pénzeszsákot láb alól. Azt is mondhatnám, hogy az egész folyamat unalmas volt, eltekintve attól, hogy azt csinálhattam vele, amit csak akartam mielőtt megadtam volna neki a végső kegyelem… lövést. Szeretem, ha láthatom a félelmet a szemükben, és azt a nevetséges halálra vált kifejezést a képükön, és össze-vissza kapálóznak az életükért, de mindebben most egyáltalán nem lehetett részem. A pasas feje le volt takarva valami ronggyal, kezei pedig szorosan hátra voltak kötözve a széktámlájához, hogy még csak véletlenül se tudjon menekülni. Egyszerű dolgom volt, pedig ma kifejezetten egy kis izgalomra, adrenalin löketre vártam, ami úgy hallom, hogy még sem fog elmaradni. Nem mondom, gyorsak voltatok fiúk! Csak tudnám, hogy mi lett azzal a szerencsétlen, idióta újoncunkkal! Egy biztos, ha Tim megtudja, hogy egyikünk a zsaruk kezére került, képes lesz szitává lőni mindannyiunkat. Hogy ez ne következhessen be, és hogy valahogy ki tudjam menekíteni azt a balf*szt, az lesz a legjobb, ha egy ideig-óráig együttműködök a zsarukkal, kiderítek egy-két dolgot, aztán mikor elérkezettnek látom az időt, lépek az ügy érdekében. Nem húzhatom mindezt tovább pár napnál… Ártatlan, értetlen ábrázattal lépek oda a pasas elé és mutatkozom be álnéven, hamis rendőr igazolványt tartva fel neki. A színjátékom úgy tűnik, hogy ismét sikert aratott.
-Ő is erre van valahol. Legalábbis, ide még együtt jöttünk. – Intézek irányába egy végtelenül bájos mosolyt, aztán követni kezdem, egy amolyan „megvagy” gyanús fél vigyorral a képemen.
-Mi is történt pontosan? Akkor szálltam ki pont a rendőrautóból, amikor már betették az egyik járőr kocsiba a tettest. – Jegyzem meg. Egyenlőre azt hiszem, hogy elég hitelesen hangzik a kis mese-mese mátkám. Már csak az a kérdés, hogy elég káposztalé lötyög-e Aaron fejében ahhoz, hogy ne jöjjön rá az igazságra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 11.10.12 19:11


Ha valaki azt hiszi, hogy imádom az embereket hidegre tenni, akkor nagyon nagyot téved. Ha tehetném, inkább behúznék nekik egyet-kettőt és beszélnék a kretén fejükkel, de mivel nem ez a hatásköröm, inkább megteszem, amit kérnek. Üldözök, ha elkapom, beviszem az őrsre, ha támad, védekezhetek, én is támadhatok.
Ez utóbbi alkalom is így alakul. A menekülő férfi mesterlövész ennek ellenére a közelre való célzása igen gyérnek bizonyul. Legszívesebben körberöhögném, és fennhangon kiabálva vonnám kérdőre, hogy „na öcsém ez mi a halál volt”
- Te mint mesterlövész? Neeem… csupán arról van szó, hogy azok az ártatlan emberek, akiket te nyakon vagy tökön lőttél, nem tudták, hogy te ott vagy. Nem vagy te mesterlövész csak egy szemét, sittre alak, aki ártatlanokat öl. Nálad még a nyolcvanéves vak nagyanyám is pontosabban céloz – rángatom fel a földről ezzel együtt átadva társaimnak, majd utasítva őket, az őrsre küldöm őket.
A lány megjelenése viszont nagy szelet kavar körülöttem. Értetlenül meredek rá.
- Aha… mégis furcsának tartom, hogy nem jön ide szólni, hogy mennek és figyeljek rá, vagy magával vigyen – biccentek egy vonallá préselt szájjal a távozó rendőr kocsik felé, ezzel együtt még egyszer végigmérve a lányt, akiről még csak hallani se hallottam. Még csak az arcára se emlékszek, pedig a képmemóriám nagyon jó.
Miután belépünk az elhagyatott épületbe, furcsa kérdést kapok, amire rögtön meg is dermedek. Kihúzva magamat meredek egy távoli pontra magam előtt, majd a pisztolyomra csúsztatom a kezem, hogy ha szükségem van rá, használhassam.
- Kislány, egész nap erről volt szó. Ha tényleg a feletteseddel jöttél, nyilván tudnod kell róla. Nem? – pillantok hátra a vállam felett. Miért érzem én úgy, hogy nem szabadna mögöttem lennie?
Lassított felvételként fordulok meg, hogy a nálam jóval alacsonyabb, viszont annál szemrevalóbb lányra nézhessek. Igen, férfiből vagyok és nyilván feltűnik, hogy egy kifejezetten szép és csinos hölgyről van szó.
- Esetleg van valami, amit nem mondtál el nekem odakint? – érdeklődök előhúzva a pisztolyt a helyéről. Ám mielőtt bármit tehetnék, valami megmozdul tőlünk nem is olyan messze, így megpördülve a tengelyem körül, leadok egy lövéssorozatot a szemközti helyiségbe reménykedve abban, hogy eltaláltam valamit vagy valakit. Attól nem félek, hogy egy társamról lenne szó, hisz akkor már rég jelezte volna. Ezzel együtt elterelődik a lányról a figyelmem, így vallatásom is befejeződik. Halkan, kimért léptekkel, előre nyújtott kezekkel, pisztolyt megtöltve haladok előre, tettre készen. Ez vajon csapda?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 11.10.12 20:08

Az a hasznavehetetlen, sza*házi azért lett lent hagyva, hogy figyelje a terepet, és csörögjön rá valamelyikünkre, ha egyenruhásokat lát. E helyett nemhogy nem figyelmeztetett minket, de még ahhoz sem volt elég kurázsija, hogy fogja magát és nyomtalanul kereket oldjon, mielőtt még észrevennék a fánk zabálók a színhelyen, Ha élve kitudom hozni abból az állatkertből, biztos, hogy nem fogok hosszú életet jósolni neki a szabadulása után, többek között azért, mert ha "jó kedvemben" fog találni, én leszek az, aki szabad kezűleg levágja a tökét, utána pedig kinyírja. Végülis, az ilyen kis zöldfülű pályakezdőkkel azt kezdek, amit akarok. Tim rám hagyta a dolgot. Hát miért ne választhatnám akkor mégis a legegyszerűbb megoldást? Elvégre, a selejtet is eldobják... Na, de mivel egyenlőre még nincs a kölyök a kezeim közt, úgy kell viselkednem, mint egy pályakezdő kis rendőr maca, akinek látszólag több lé nyomja a fejét, mint agy. Az lesz a legegyszerűbb, ha úgy teszek, mint aki segítségre szorul, és fogalma sincs arról, hogy mit keres itt, mert nem kapott pontos felvilágosítást a "felettesétől".
-Szerintem túl nagy volt a sürgés-forgás. Az hiszem, hogy talán megfeledkezhetett rólam, bár ilyen krízis helyzetben úgy érzem, hogy ez nem meglepő... - Motyogom tovább, jó tündérke bőrébe bújva, amitől egyszerűen felkavarodik a gyomrom. Annyira kinem állhatom ezt a bájolgást, és az olyan embereket, akiknek ez az alaptermészetük, de ha jót akarok magamnak, nem vállalhatom fel eredeti énemet. Így is csoda, hogy eddig még nem tűnt fel neki rajtam semmi furcsa. A gyanakvás szaga viszont úgy árad minden egyes kis bűzmirigyéből, mintha kötelező előírás lenne számára. Nagyon nagyon résen kell lennem!
-De, valamit mondott is, de nagyon szétszórt volt, és alig értettem meg bármit is belőle sajnos. A nagyját így is a járőrkocsiba ülve hadarta el, miközben igyekezett az adóvevőbe is közvetíteni a helyzetet az őrsre. - Biggyesztem félre számat egy tettetett, gondterhelt sóhajt követően, aztán mindvégig a nyomában maradva, elindulok vele beljebb. Kezem fegyveremen nyugszik. Legbelül igen csak erős késztetést érzek arra, hogy ameddig nem látja, fegyvert rántsak és beleröpítsek egy golyót a tarkójába... Azt azonban nekem is tudnom kell, hogy a halottak nem beszélnek... Még várnom kell! Amikor hirtelen megtorpan, és a fegyverét előkapva szembe fordul velem, én magam is megtorpanok. Póker arccal nézek bele egyenesen a szemeibe. Nem fog tudni megfélemlíteni! Még csak eljátszani se tudom a megszeppent lányka szerepét, annyiszor fogtak ár rám ilyen darabokat.
-Mire gondol? Miért gyanakszik ennyire? Ha gondolja, a felettesem nevét is elárulhatom, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy tényleg itt vagyok, mint tanonc... - Jegyzem meg, majd a beállt, hosszas csendben merev tekintettel szemezni kezdek a felém szegezett pisztoly csövével, amikor meghallom én is a furcsa zörgést. Mikor Aaron a hang felé fordul és lőni kezd, én is előkapom a fegyverem, és kisebb terpeszbe állva, hozzá hasonlóan, előre tartott pisztollyal, óvatosan mozogva, előrébb merészkedem.
-Miért nem bízik bennem? Maga szerint úgy nézek ki, mint egy megátalkodott gyilkos? - Suttogom kérdésem, majd "rejtőzködő" üzemmódba kapcsolok és hozzásimulok az egyik bomladozó falhoz a hátammal, pisztolyomat magamnál tartva. Pedig, ha tudná, hogy mi mindenre is vagyok képes!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 10:11


Megnyomkodva a vállamat, gyanúval telt tekintettel figyelem, ahogy az összes rendőrautó elhagyja a tett színhelyét, majd kénytelelen kelletlen kezdek el foglalkozni az előttem ácsorgó aprócska nővel. Nincs ínyemre, hisz ha őszinte akarok lenni, akkor kifejezetten frusztráló a jelenléte tekintettel arra, hogy nem tudom a pontos kilétét. A jelvény amit mutatott, egyáltalán nem ismerős. Mármint a név. De még az arca se. Tudom jól, hogy nem láttam még az őrsön, pedig minden újoncot számon kell tartanunk. Főleg így CIA ügynökként furcsának tartom, hogy nem hallottam még felőle.
- Hát... akkor jobban jár, ha pórázon vezet téged. Legalább neked lehetne annyi eszed, hogy követed és nem hagyod, hogy itt ragadj - jegyzem meg haragos tekintettel. Soha nem szerettem a sülegógya újoncokat... apropó, újoncról beszélünk egyáltalán? Mert, hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos.
- Aha... akkor nincs más választásom, mint dajkálnom téged. Remek lesz tényleg - fújtatom, miközben félre lökök pár üvegcserepet az utamból, folyamatosan mozgatva a karomat. Nyugodt szívvel könyvelem el magamban, hogy egy horzsoláson kívül más gondom nem esett. Bezzeg szerencsétlen "mesterlövész"... gyakorlatilag roppant a gerince, ahogy rávetettem magam. Kíváncsi vagyok milyen szintű károsodást szenvedett el nem csak az esés, de a lövések pillanatában is.
A romos házban, furcsa érzések kerítenek hatalmába. Mint titkos szerv, ügynök és rendőr, résen kell lennem mindig, odafigyelnem arra, hogy az az ember aki csak egy csepp kis gyanút is kelt bennem, ne terelje el a figyelmemet semmiről. Mikor viszont eljut a tudatomig valami igazán zavarba ejtő, előkapva a fegyveremet fordulok meg a tengelyem körül és nézek farkasszemet a lánnyal.
- Azzal nem mennék semmire, ha a felettese nevét mondaná el - rázom meg a fejem homlok ráncolva, majd furcsa neszezések hallatán megpördülök és a semmibe leadok egy lövés sorozatot. Szemem sarkából látom, ahogy a nő is megmozdul és maga elé szegezi a pisztolyát, de nem tesz semmi eget rengetőt.
- Igen! - morgom, majd elkapom a fegyvere csövét, ezzel kicsavarva a kezéből.
- A rendőrség nem használ ilyen fegyvert és gyanítom, hogy... - kapom ki a töltényt a pisztolyból - ilyen golyókat se.
Emelem rá a tekintetemet, ám el kell feledtetnem magammal az előbbi kirohanásomat, ugyanis léptek zaja kezd el egyre inkább hangosodni valahonnan arról, ahova az imént lőttem. Mi a franc folyik itt?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 11:40

A vérem szinte lávaként tombol és áramlik az ereimben, mintha csak valami kitörni készülő gyors folyam lenne. Nem tudom, hogy meddig fogom tudni még adni a kis bűbájos, ártatlan rendőrtanoncot, de már nagyon kezdem utálni magam azért, amilyen szerepbe bújnom kell, csakhogy azt a szerencsétlen idiótát valahogy kihozhassam a rácsok közül, bár igaz, először egész biztos, hogy a kórházba vitték. Elvégre, azt a golyót, amit bekapott, valahogy ki kell szedni belőle, azt pedig erősen kétlem, hogy abba az állatkertben, amit mások börtönnek hívnak, bármiféle komoly, szakszerű ellátás lenne. Golyó kivételre legalábbis ott biztos, hogy nincsen kiképezve senki! Mióta csak az eszemet tudom, és a mostani szakmámat űzöm -vagyis, 18 éves pattanásos korom óta-, teljesen jól és hitelesen beletudok bújni olyan szerepekbe, amik nem jellemzőek rám. Nem véletlen, hogy most is zsigerből adom elő a sületlen rendőrlányt, aki a jelek szerint még annyi kiképzést se kapott a felettesétől, mint amennyit egy rendőrkutya szokott...
-Sajnálom, ez az első, hogy ki kellett vonulnom a csapattal. Még soha nem csináltam ilyet, nem tudtam, hogy mit is kéne tennem... - Jaj, még a végén én is megsajnálom már itt magam. Ha ezeknek a nagy és kerek szemeknek és pilla rebegtetésnek ellenállni tud, akkor ez nem is ember!
-Nincs szükség dajkálásra, inkább a nyomában maradok, az a biztos. - Csicsergem, és még én magam is meglepődök, hogy mennyire megváltozott a hangom. Mikor meghallom a távolból, hogy az utolsó rendőrautó is itt hagyta a helyszínt, úgy érzem, hogy zöld lámpát kaptam. Innentől kezdve már jóformán azt teszek, amit csak akarok. Egy rendőr úgy sem lesz elég ahhoz, hogy elkapjon és bevigyen.
-Nos, akkor nem tudom, hogy mit akarna még azon kívül tudni... - Mondom határozottan, miközben mögötte haladok, és ahelyett, hogy jó újonchoz méltóan a környezetet vizsgálgatnám, szemeimet mindvégig Aaron tarkóján tartom, azt méregetve, hogy melyik pontot lenne a legjobb eltalálni rajta, akár pisztollyal, akár puszta kézzel. Az előző zaj forrása még mindig nem került lelő. Csak bízni tudok benne, hogy ez alatt a pár év alatt már elég képzetté és tapasztalttá vált R és K ahhoz, hogy ne bukkanjanak elő. Ezen a napon ők lennének a másodikok, akik elcsesznek mindent... A zörgésekre automatikusan kapom elő a fegyverem, és simulok hozzá az egyik falhoz, hogy kileshessek pisztolyomat magam előtt tartva a kiesett ajtó helyén... Szavai és leleplezése viszont olyan hirtelen ér, hogy megszólalni sem volt időm, ameddig kicsavarta a fegyveremet a kezemből. Az ilyenre pedig harapok! Hát akkor mutatkozzunk is be végre rendesen!
-Ez jogos, de ilyet sem használtok.... - Húzom elő belsőzsebemből pillangókésemet, amit szemtelenül meg is lengetek előtte, majd kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel, és az újabb zajra összpontosít, lendítem az egyik bakancsos lábam, és állon rúgom, amitől, ha szerencsém van, kizökkent az egyensúlyából.
-Ide a fegyverrel! - Mennydörgöm, és rúgok még egyet, ezennel a másik lábammal, de ugyanoda, miközben késemet úgy markolom, hogy az ízületeim már kifehéredtek tőle.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 12:08


Az ártatlansága egyik pillanatról a másikra vált ki belőlem gyengéd érzelmeket. Nem lehet sokkal idősebb Cameronnál... legalábbis a külsejét ítélve. Szerencsétlen lánykát is meg kellene már látogatnom. Már csak az a kérdés, hogy meddig kell elmennem érte, hol van egyáltalán, él-e még?
- Jól van jól van, csak nehogy itt elérzékenyülj nekem - puffogom hideg vérrel, majd határozottan csörtetek előre a düledező épületben. Persze az enyhén szólva túlzás, hogy csörtetek, elvégre nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki figyelmét felkeltsük, nem hiányzik egy hirtelen támadás.
- Ennek örülök - sóhajtom. Nem is lenne jó ötlet dajkálósdit játszani, ugyanis apai érzelmektől teljesen mentes övezet vagyok. Semmi ilyen fajta érzelmet nem tudok közvetíteni. Már nem egyszer megpróbáltam, hisz Cameron a rokonom, nincs apja, nem árt, ha kap valamiféle szeretetet egy olyan embertől, aki gyakorlatilag a rokona. És persze férfiből van. Talán én vagyok az egyik, aki azt mondhatja, tett azért, hogy Cameron és a testvére felnőjön. Az, hogy milyen életük van most, az már nem az én saram.
Következő szavaial nem válaszolok, helyette komoly tekintettel rácsúsztatom a ujjamat a ravaszra, ha kell ismét lőni tudjak. Minden zörgés egyre inkább felcseszi az agyamat. Még soha nem voltam ennyire ideges egy-egy magán jellegű nyomozás alkalmával. Általában ilyenkor vagyok leginkább toppon, hisz nem kell azzal foglalkoznom, hogy meglegyen a csapatjáték a társaimmal. Most is csak nekem kellene lennem, fürgén, határozottan haladni előre és nyakon csípni azokat, akik itt tartózkodnak. Mikor viszont tekintetem a hölgyemény fegyverére csúszik, meghűl bennem a vér, és legszívesebben könyékkel ütném ki az összes fogát a szájából magasról sz*rva arra, hogy nő. Mind idáig eljátszotta a szende tündérkét, akinek fogalma sincs, mit keres itt, hol van és ki is ő valójában. Ezzel szemben, ahogy elnézem a fegyverét és immáron a töltényét is, egy a mesterlövész társai közül.
Hirtelen harag fortyan bennem, ahogy ismét meghallok egy hangosabb zajt, mely ezek szerint jóval közelebbről érkezett, mint a legtöbb. A gond csak az, hogy voltam olyan hülye, hogy a nőnek hátat fordítottam. Többen vannak? Látnak minket és arra játszanak rá, hogy eltereljék a figyelmemet?
Amint ismét meghallom a hangját, felé fordulok, ám ekkor erőteljes rúgás éri az állkapcsomat, mire csillagokat látva, egyensúlyomat veszítve tántorodok neki a falnak. Egy újabb rúgás ugyan oda elég ahhoz, hogy elterülve a földön hadakozzak egy nálam közel húsz centivel alacsonyabb, apró lánykának. A kezemből kiesik a fegyver, elködösült tekintettel pillantok fel a lányra, ki kezében egy pillangókést szorongatva ácsorog mellettem.
- Tudtam... téged kerestünk mind végig. Jogos, hisz ki gyanakodna egy apró, vékonyka lányra? - morgom véreset köpve, majd amint elönt a pulykaméreg, egy gyors mozdulattal kirúgom a bokáját nem is törődve azzal, hogy milyen törékeny alkata van. Egy nagy koppanás tudatja velem, hogy valószínűleg valamit ellökött az útból, vagy a fejét verte be valamibe, minden esetre sikeresen a földre kerül, én pedig fölé kerülve szögezem a mocskos, nyálkás padlóhoz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 12:50

Egy kedvesnek és szerénynek tettetett mosolyt villantok a pasasra fel, amikor meghallom soron következő mondatát. Legbelül persze megszólal bennem a győzedelmi induló a "We are the championssal" keverve, ahogy eljut a tudatomig, hogy kezdi feladni, és hogy már koránt sem kételkedik bennem annyira, mint ahogy azt eddig is tette. Megtört volna a jég, és végre hatott az álcám? Nem tudom, mindenesetre, ha így lenne az nekem csak jót jelentene.
-Remélem, hogy nem fogok csalódást okozni! - Motyogom, már-már egy kis arcpírt is kicsikarva magamból. Esküszöm, hogy ha nem jön be ez az bérgyilkos ipar, kimegyek Hollywoodba és megpróbálkozom egy filmszereppel. Hátha befutó lennék és még Salma Hayeket is lesöpörném a színről!
Egyenlőre azonban nekem itt van dolgom, pontosabban az, hogy kövessem ezt a sajtszagú idiótát és a megfelelő pillanatban lecsapjak rá, ami már nincs messze. Szinte érzem a zsigereimben. Már alig várom igazából, hogy felfedjem előtte valódi énemet és szembeszállhassak vele. Nem lesz egy könnyű menet, előre látom, de pont ezért lesz izgalmas! Már unalmas a sok botkezű és falábú barom, akiket könnyen el lehet tenni láb alól, és akik olyan szerencsétlenek, hogy képesek egy közelharc közben a saját lábukat kitörni... Nem szeretem a könnyű prédát!
A különös zörgések -és amikről kezdem sejteni, hogy honnan és kitől is származhatnak-, csak előnnyel szolgálnak, ám az óvatlan pillanat engem sem felejt el, és már azon kapom magam, hogy szinte teljesen fegyvertelenné váltam. Olyan, mintha meztelen lennék! Azért szerencse, hogy van nálam egy "váltóruha" az ilyen esetekre, vagyis, a késem... Egy kis szóváltás, és már éri is az első rúgás az állát, ami ha jól hallottam roppant is egyet, bár nem tenném rá azért a fejemet.
-Add ide! - Ordítok rá újra, aztán megunva a várakozást, lábam megint lendül -ezennel a másik-, és a következő rúgás után a zsaru máris a földön találja magát. Ez aztán a helyzeti előny! Körültekintően közelebb iszkolok hozzá, amit ő kihasznál, és egyszerűen csak kirúgja a bokámat. A földet érés nem kicsit sikeredik fájdalmasra és hangosra ahogy fejemet beverem a nedves, kemény talajba. Hirtelen még meg is szédülök és a hányinger is elkap, amit csak tetőz azzal, hogy fölém magasodik, és a talajhoz szegez.
-Ba*dki! - Nyögöm, majd veszek néhány mély lélegzetet, pislogok párat, és összeszedve minden erőmet, a kezemben tartott kést a kezéhez csúsztatom, és a hegyét teljes erőmből ujjpercébe vágom. Nem megy mélyre, mivel megakad a csontban és az ott lévő porcokban, de azt tapasztalatból tudom, hogy piszkosul tud egy ilyen fájni. Ezután már csak -ha van akkora szerencsém-, behajlítom az egyik lábam, és a fölöttem görnyedő rendőr hasába rúgok vele, így gurulva ki alóla. Kicsit megszédülök, ahogy hirtelen felpattanok, az ő és ezennel már az én fegyveremet is magamnál tartva, késemet messzire rúgva tőle a lábamtól.
-Szóval engem kerestetek mi? Milyen kár, hogy nem lesz lehetőséged arra, hogy elújságold a munkatársaidnak, hogy megtaláltál... - Beleélve magam a nagy színészkedésbe, még a számat is lebiggyesztem, nyájasan, gúnyosan beszélve hozzá, mind a két fegyvert felé szegezve. Már éppen húznám meg lelkiismeret furdalás nélkül az ő pisztolyának ravaszát, amikor egy fémhordó kigurul, és recsegni kezd valami ott, ahonnan a hang is érkezett. Odakapva a fejem, meglátom azt a nőt, akit leütöttem, annak érdekében, hogy eltudjam kobozni tőle a jelvényét. Mielőtt beleszólhatna kétségbeesetten a recsegő adóvevőbe, én már lövöm is szét a készüléket, mire a nő felsikít, ezt követően pedig ő maga jön. A golyó pontos célzással a mellkasába landol.
-Viszlát Whitney, és köszi jelvényt! - Szólok oda a földön vergődő nőhöz, aki percek alatt elcsendesül...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 13:19

A szócsatákkal eltöltött percek valóságos káosszá formálódnak röpke másodpercek alatt. Talán, ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy a zajok forrását keressem, kitudtam volna védeni az első rúgást, mely olyan hirtelen érkezett, hogy még a levegő is belém szorult. Tántorogva kapkodtam a nyirkos fal után, majd kerültem a földre sec perc alatt, immáron arra összpontosítva, hogy összeszedjem magam és ne a szédüléssel, fülcsengéssel foglalkozzak. Az állkapcsomat alig tudom megmozdítani, hisz én magam is hallottam, mekkorát roppant a rúgás pillanatában. A következő rúgás volt az, ami talán helyre tette így ha mást nem is, hát ezt megköszönhetem neki.
Nagyot nyelve, pillantok fel a táncot lejtő lányra,- ez utóbbi az erős rúgásnak köszönhető,- miközben felrepedt alsó ajkamnak köszönhetően véreset köpök. Fém íze tölti el az egész számat, és legszívesebben minden ma és tegnap bevitt kaját kiadnám magamból az íz miatt. De megmakacsolva magam, inkább harcba szállok a hölgyeménnyel mégpedig behódolva neki. A Glock 17-esem rögtön ki is esik a kezemből. Nem akarom tovább húzni az agyát, bár szokták hangoztatni a rendőrőrsön, a legkétségbeesettebb emberek a legveszedelmesebbek de a legsebezhetőbbek is. Ezt szem előtt tartva próbálom tartani magam. A gond csak az, hogy a felidegesítésével nem mennék sokra, hisz véleményem szerint a kevesebb bérgyilkossal van dolgom, aki nem egy ember életét öltötte már ki életében. Egy ilyen apró nőcske, hogy lehet képes bárkit is meggyilkolni? Itt nem csak a lelki problémákra célzok, sokkal inkább a fizikai készségre.
Végül sikerül egy olyan lépést tennem, ami földre teríti a nőt. Sajnálom, ez van akkor, ha egy könnyű súlyú, de fürge egyénnel van dolgom. Nem tagadom, a nyolcvan pluszos súlyommal nem kell túl nagy erőfeszítésre késztetnem magam ahhoz, hogy könnyű szerrel elrántsam. Persze a koppanó hang hallatán megvonaglik az arcom, hisz kiből ne ezt váltaná ki?
Fölé kerülve préselem bele a földbe, miközben azt szajkózom magamban megállás nélkül, hogy "nem ölheted meg! Nem ölheted meg, be kell vinned az őrsre, értetted?!" A helyzet csak az, hogy ezzel saját magamnak teszek keresztbe, ugyanis éles fájdalom hasít a kezembe, minek hatására egy elfojtott kiáltás tör fel belőlem, mi hamar morgásba, hörgésbe torkosul. Határozottan, nagy erőt kifejtve ragadom torkon a nőt. Itt nem is azzal van a gond, hogy szorosan tartom, ami fulladást okoz, sokkal inkább az a fájdalmas, ahogy a gégét találja el a kezem.
Ám tekintettel mozgékonyságára, és apró termetére, sikerül hasba rúgnia, mely egy pillanatra eltereli a figyelmemet, így már ki is iszkol alólam, immáron állva figyelve az eseményeket. Remegő kézzel tapogatok az elejtett pisztolyom után, de azt csak nem találom, köszönhető ez annak, hogy sikeresen felkapta mikor felállt.
Egy vékony, ugyan csak kis termetű árnyat pillantok meg a sötétben, aki felénk tart rendíthetetlenül. Már épp nyomnám a pánik gombot a fejemben, hogy itt a vég, meg fogok halni, mikor kirajzolódik az árny valódi énje. Rendőr egyenruha, ismerős arc.
- Ne! Menj innen! Tűnj már el - ordítok rá a fiatal lányra, aki szembeszállva támadómmal próbál időt nyerni nekem... reménytelenül, hisz nem csak az adóvevőjét lövi szét a nő, hanem mellkason is találja az egyik golyó.
A gond csak az, hogy most jön a neheze. Türtőztetni magamat. Megölt egy rendőrtisztet. A társamat.
Fújtatva, gyors mozdulatokkal állok fel, majd félre rúgva sikerül egy éles vasdarabot leszakítanom az egyik zsanérról, amit határozottan belevágok a nő lábába, majd elkapva a karját rántom le magamhoz és feszítem hátra a nyakát.
- Megöltél egy rendőr tanoncot... ugye tudod, hogy ezt nem fogod könnyen megúszni? - fújtatom a fülébe, felbőszült bika módjára, vadul húzva hátrafelé a fejét, hogy ha kell akkor elég legyen egyet csavarnom rajta, ezzel a túlvilágra küldve.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 15:32

AZ álarc viszonylag hamar lehullik, és az eddigi szócsatából egy pillanat leforgása alatt véres küzdelem válik. Ameddig Aaron a zajforrásával van elfoglalva, én jó bérgyilkos módjára kihasználom az alkalmat és állon rúgom kétszer is egymás után, hogy biztos lehessek a dolgomban, és hogy tényleg alapos munkát végezhessek. Ha már belekezdek valamibe, azt csináljam már jól is!
Éppen ezért rántom elő késemet, hogy "megnyugtassam", azzal hogy elvette a 40 milliméteres Glockomat, van még nálam tartalékban egy szúró-vágó eszköz is, igaz, a pisztolyommal sokkal biztosabb lábakon érzem magam. Talán az olyan esetekre, mint amilyen ez is, be kéne szereznem még egyet belőle.
Nem vártan kerülök le a földre, amivel Aaron nem kis helyzeti előnyt nyer magának, főleg azzal, hogy még a fejemet is sikerült igen csak erőteljesen bevernem a talajba, amitől nem is kicsit megszédülök. Egy ideig vissza se tudok zökkenni a rendes kerékvágásba, de mikor kezemmel újra érzékelni kezdem a pillangókésem markolatát, hirtelen minden kábulat és köd elszáll a szemeim elől, és olyan határozottsággal vágom bele késem pengéjét ujjperceibe, hogy azon még én magam is meglepődöm egy pillanatra. Erre a mozdulatomra és Aaron fájdalmas kiáltására újra elborítja elmémet a hatalom vágy, mindez azonban csak addig tart, ameddig nagy kezei a nyakam köré nem fonódnak. Arcomból kifut az összes vér, de azért nyitott szájjal igyekszem valahogy levegőt préselni magamba, miközben egyik lábamat meglendítve hasba találom bakancsom orrával a pasast, így lépve újra fölénybe. Az előző torok elszorítás miatt még mindig csak sípoló hangot hallatva és zihálva sikerül csak belélegeznem a levegőt. Így állok meg mellette, késemet elrúgva tőle, mind a két fegyvert felé tartva. Érezze csak egy kicsit megalázottnak, gyengének és tehetetlennek magát! Aztán mikor már éppen húznám meg a ravaszt, hogy kiirtsam szánalmas, mocskos kis életét, valami zörgés, aztán egy női hang megcsapja a fülem, mire automatikusan a hang irányába fordulok és figyelmen kívül hagyva azt, amit Aaron kiabál a csajnak, először az adóvevőt, majd a kis szukát lövöm szét. Így legalább a mai napra is megvolt az élvezet!
-Rohadj meg! - Sikítok fel, ahogy egy váratlan és fájdalmas ütés éri a lábamat, amitől automatikusan összeesek. Hörögve tűröm, összeszorított szemekkel, ahogy fejemet hátrafeszíti. Nyakcsigolyáim sorra roppannak ki, én pedig elgyengült lábaimmal messzire lököm magunktól a két pisztolyt. Csak a késem az, ami még mindig a kezemben van.
-Nem fogok... bent megrohadni, úgy hogy... te kerítettél kézre... - Szűröm fogaim közt szótagolva, aztán egy őrült csatakiáltás szerűséggel egy időben összeszedem minden erőmet és a kezemben lévő fegyvert egyszerűen belevágom abba a karjába, amivel a fejemet is húzza hátra, aztán ha sikerül elengednie, remegő térdekkel, továbbra is zihálva szívva magamba a levegőt, kezeim közé szorítom a vasrudat és még egyszer utoljára hasba ütöm vele.
-Na ez milyen érzés? - Ordítok rá, majd alig állva a lábamon, felkapom fegyveremet és sántítva kocogva elindulok kifelé a lehető legrövidebb úton. Ki kell találnom valamit a továbbiakra, nem találhatnak rám! Tim nem tudhatja meg, hogy így elbuktam!

//Köszöntem! Razz Rolling Eyes //
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 29.10.12 16:21

Őrült táncot lejtve szapuljuk egymást állva és fekve is... na jó, a félreértések elkerülése végett, nem, nem arra gondolok.
Ha mást nem is, hát egy csepp kis agyrázkódást biztos kaptam én is és a nő is azután, hogy engem kétszer nagy lelkesen pofán rúgott, ő pedig megfejelte a betonos talajt. Legszívesebben már annyival letudtam volna, hogy amíg a kezemben volt a fegyverem, golyót repítettem volna a fejébe, de nem tudtam megtenni. Már csak azért se mert tudtam, nála is fegyver van és nem lettem volna boldogabb ha ő halott, nekem viszont nincs meg az egyik herém. Így határozottan állva az ütéseit próbáltam tartani magam.
Most pedig fölötte térdelve kapaszkodok a nyakába. Nem, tulajdonképpen itt nem csak a fojtogatásról van szó, sokkal inkább az ütésről a torkán, ami miatt nem fog rendesen levegőt kapni. Szóval a kezeim nyoma nem lesznek rajta a torkán még akkor se, ha a tükröt fogja babonázni azért, hogy mégis ott legyenek.
Az ujjpercemet eltaláló késpenge váratlanul él. Legszívesebben a puszta kezemmel szúrnám ki mind a két boci szemét nem törődve azzal, hogy hogy fog kinézni utána. A gond csak az, hogy teljesen le bénít a középső ujjamat ért szúrás ereje. Ahhoz nem volt erős, hogy teljesen átszúrja, vagy eltörje a csontot, ennek ellenére szinte biztos vagyok abban, hogy megrepedt.
Az agyam vadul kattog a fejemben még azok után is, hogy hasba rúgva sikerül leterítenie a földre. Szentségelve próbálom a nap folyamán sokadjára összeszedni magam ahhoz, hogy ellentudjak szegülni. Hihetetlen, hogy mennyi erő van egy ilyen aprócska nőben. Még a magam nyolcvan akárhány kilóját is olyan lazán teríti le, mintha egy súlycsoportba tartoznánk. Nem csoda, hisz bérgyilkos nem? Méghozzá az ügyesebb fajtából.
Mikor megjelenik a valódi tanonc, vadul hadakozva utasítom, hogy tűnjön innen, de nem teszi meg. Épp ez a veszte. A nő lelövi, ő pedig holtan hullik a földre és nem mozdul tovább. Ez a tette késztet arra, hogy összeszedjem magam, így meg is teszem a következő lépést. Minden erőmet összeszedve a térde hajlatába vágok, mely földre kényszeríti.
- Talán, ha... nem kötöttél volna belém - morgom rántva még egyet a testén, mikor feltűnik, hogy a pisztolyokkal babrál. Nem látom lehetőségét annak, hogy meg is kaparintsa őket, de nem szabad semmit se a véletlenre bízni.
Meglep a hangos kiáltása, épp ezzel sikerül is elterelnie a figyelmemet. Már túl késő, mikor lökök rajta egy nagyot, a kése célt ér, pontosabban a vállam alatti lágy pontban. Az alkaromat csak karcolta, de a kulcscsontomtól nem is messze, markolatig süllyed. Na szép... még egy vágás. Egyedül talán a hátsóm és a talpam az, ahol nincsenek vágás nyomok, és mentesek mindenféle harci megpróbáltatásoktól.
Még mielőtt magamhoz térhetnék, már kapom is az újabb ütést, ezúton a vasrúddal, mi határozottan vág hasba. Kétrét görnyedve kuporgok a mocskos padlón, miközben figyelem a nő egyre távolodó alakját. Ezt nem hagyhatom!
Zihálva kapok a fegyverem után, majd utána lövök. Három golyót sikerül kilőnöm, míg egy csak súrolja a vállát, addig egy másik ugyan azt a tagját éri, ezúton telibe. A harmadik? Az már lényegtelen... az valahova messzire repült és fogta fel az egyik fal.
Remegő kezem az ölembe hullik, és kénytelen vagyok elkönyvelni magamban, hogy egy nő vert szarrá. Egy nő, értitek? Egy tőlem harminc kilóval könnyebb, húsz centivel alacsonyabb nő. Ez... egy sz*pás. Ráadásul úgy nézek ki, mint akit vonat elé vágtak. Egy nyögés kíséretében tápászkodok fel, majd indulok el a földön fekvő fiatal nő felé, kinek szeme még nyitva van. Leguggolva mellé, tenyeremet az arcára téve csukom le a szemeit, melyből már rég eltűnt minden élet. Nagyot nyelve csúsztatom egyik karomat a lába hajlatába, másikat a háta alá, majd megemelve indulok ki a sötét éjszakába, hogy befektetve a kocsi hátuljába, elvihessem a rendőrőrsre, hol majd pontos feljegyzést készítenek róla, engem pedig minden bizonnyal kihallgatnak.
Elkeseredetten, szédelegve hagyom el az épületet, mikor is rendőrautók szirénája töri meg a végre beállt csendet. Két társam hamar meg is jelenik mellettem. Míg egyik gyászos tekintettel átveszi tőlem a lányt, addig a másik szemügyre veszi a szerzett sérüléseimet.
- Beviszlek a kórházba jó? - érdeklődik aggódóan.
- Vedd le rólam a kezed! Nincs szükségem kórházra! - mordulok rá, mire kihúzva a hátát bólint. A csúf helyzet az, hogy tényleg el kellene mennem minimum egy orvoshoz, de ezt nem fogom bevallani magamnak csak már akkor, mikor mozdulni se fogok tudni.
Csak kerüljön még egyszer a kezeim közé az a nő...


// én is Wink //
(Folyt.köv: Itt )
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 16.11.12 0:37

Szabad játéktér!

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 16.11.12 20:14

Dere R. Ashton

Sóhajtva lépek be az épületbe, nem épp a legoptimálisabb hely a munkámra, de nekem pont ez a tökéletes, néma csend...senki sem avar, telefont sem hoztam, minek? Elvégre magam akarok lenni...itt, vagy akár egyéb ilyen eldugott helyen hamar jön az ihlet, és könnyedén rajzolom meg a sablonokat a tetoválásokhoz...Most is ezért vagyok itt, vázlattömböm, és a kellő ceruzák a kezemben, és az oldalamhoz szorítva vannak, miközben lépkedek befelé, valami ülőalkalmatosságot keresve, más nem is merné betenni idea lábát, de szerintem izgalmasak, és valamennyire szépek is az ilyen helye, értem ez alatt a bezárt régi kórházakat, félig leomlott kastélyokat, szállókat, elhagyatott házakat.... Jó lehet én vagyok hülye, de ez van.
Végül lehuppanok az egyik ablakkeretbe, kellően széles, hogy elférjek, és a nem törött ablaknak vetve a hátam az ölebe fektetem a tömböt, és felsóhajtva bámulom az üres lapot, nos nézzük...
Előkapom a kis cetlit, mit kértek a bejövő emberkék, hmm...csak három tervem van, nem is sok...Felsóhajtva hátratűröm a hajam, és felvéve az egyik sárga ceruzát, halványan elkezdem felvázolni a sast, amit kért az eső faszi. Nagyjából hamar meg is vagyok a vázlattal, így felvéve a tollat rajzolom is meg erősen, határozott kontúrral, elvégre ebből lesz a minta. Tényleg megnyugtat a csend, és az egyedüllét, egészen a munkámba merülök, kinyújtott nyelvvel rajzolgatva a vonalakat, rossz szokás, még kicsiként szoktam rá, hogy így rajzolok, a szalonban mindig kinevetnek, de nem érdekel...
Lassan az a tipikus helyzet áll elő, hogy eltűnik a világ...biztos mindenki volt már így, zenehallgatás közben vagy ha egy személlyel beszélt...nos, nálam ez rajzolásnál van, ha most jönnének a zsaruk, észbe se kapnék rá....
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 16.11.12 21:59

Régebben sokat járt ide a kis csipet-csapat és egy magamban is jobban csíptem ezt a helyet mint a belvárosi puccos túlzsúfolt szórakozóhelyeket. Valahogy ez olyan más és szinte mondhatni itt minden magáért beszél és az ember már kapásból kétszer meggondolja, hogy elmerészkedjen-e. Ez már egy szűrőpróba, mert ugye itt taknyosoknak nincs helye ettől eltekintve viszont azért akad egy pár itt ott elvétve és már jó a fele azt sem tudja hol van... nagy valószínűséggel. Szánalomra méltó bolondok. Szart se tudnak. Akik viszont puszta véletlenségből csöppentek ide, nos azoknak is a túlnyomó része megfontolja a többszöri látogatást. Nincs ezzel a hellyel semmi gond csak nem kell még a széltől is parázni aki pedig ezt teszi annak nincs itt semmi keresnivalója, nyilvánvaló. Mondjuk a felső osztály ritkán fordul meg itt kivételt képeznek a ficsúrok és a csitrik. Kíméljük meg egymást. A verekedés szinte elmaradhatatlan. Itt mindenki valakinek képzeli magát.
Egyelőre még egyedül járom az üres és sötét folyosókat, de erősen gyanítom és ha azt akarom akkor ez már nem sokáig marad ennyiben. De az is lehet, hogy csak elgurítok párat és el húzom a belem és megpróbálom zúzódások nélkül átvészelni az itt eltöltött időt.
Megpillantok valakit az ablakpárkányon ülve és túl ismerős ahhoz, hogy ne vegyem célba. Mégis mi a fenét művel?

- Hogy s mint kicsi lány? - Állok meg igen közel az ablakhoz a fal mellett nekitámaszkodva. Ziher, hogy felismer. Na és vajon akkor mi történik?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán 16.11.12 22:22

Végül jó időn belül sikerül egy normális sasminta, így azt a lapot félretéve, már csinálom is a következőt, mindig csinálok több félét, hogy a "kedves" vendégek, vevők, vagy kliensek hogy a tökömbe hívjam őket, ne tudjanak reklamálni a szegényes választék miatt...elő melós napomon megkaptam már, így azóta erre ügyelek. Gondolataimból az szakít ki, hogy meghallom a hangot, mire ijedten kapom fel a fejem, nem sikítok, nem az a típus vagyok, de a szívem gyorsabban kezd kalimpálni annyi zihher.
- Őő.. - nézek végig rajta szemöldök ráncolva, először fel sem ismerem, majd ahogy végül felötlik egy rég ismert arc kikerekedik a szemem. - Derek! - ejtem ki a nevet meglepődve.
- Hát te? Jó rég nem láttalak... - teszem le a cuccaim, és állok fel a párkányról, aúúú elültem a seggem... fintorogva nyújtózok egyet, és mozgatom meg az elgémberedett lábam, miközben odalépve hozzá megölelem.
- Hogyhogy itt? - pislogok rá értetlenül, és kérdőn, elvégre tök rég nem láttam, és most itt találkozok vele.
- Mi van veled? - kérdezek megint, kíváncsi vagyok, jó látni! Láthatóan nem változott, bár ahogy felidézem a szavait amivel kérdezett valami nem stimmel...olyan...hűvös? Gúnyos? Nem is tudom milyen volt....Mire elgondolkodva ráncolom a szemöldököm.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Őrület határán

Vissza az elejére Go down

Őrület határán

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Similar topics

-
» Határvidék
» Határszigetek
» Határvidékek
» 17. - kiképzőterep
» Határvidékek

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Külváros :: Vegas rosszabbik környéke-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához