welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Whataya want from me?
Eric Crawford
Yesterday at 18:51
Városháza
Grace Kendra Handrick
Yesterday at 12:11
Grimm
Timur Theodor Volkov
18.11.17 0:33
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (779)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Rebekah Walker
 
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Candice Westmiller
 
Crystal Haynes
 
Drake Combton
 
Lyna Frei
 
Ifj. Jack Daniels
 
Daisy McFly
 
Zachary M. Boild
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Jenna & Link - I am so sick?!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 8:23

Igazából nincs ellenemre, hogy Link itt van. Oké, persze egy kicsit megkeveredtek a dolgok, meg még az életben nem laktam együtt egy gekkóval, akár csak rövid időre is, de nem az a kimondottan hangos állat. Persze volt olyan, hogy arra ébredtem fel az éjszaka közepén, hogy valami kaparászgat a terráriumban és úgy félkómás állapotban, amikor még nem tudatosul benned, hogy mi is a helyzet egy enyhe pánikot okoz a dolog, főleg ha a közelmúltban még valami horrort is néztél... De azért túl lehet élni. Link pedig cuki, és én örülök neki, hogy kiállt magáért, alap, hogy ezek után nálunk lehet, amíg szeretne, amíg nem tisztázódnak a dolgai a kereszt szüleivel, vagy amíg ők nem képesek felfogni, hogy ez így nem fog tovább működni. Persze így is úgyis bonyolult ez az egész, hiszen azzal, ha felnőtt akarsz lenni együtt járnak mindenféle kötelezettségek is, mint pl. az hogy nem ártana valami állás sem, no meg azért én azt nem vállaltam, hogy kiszolgálom. Az már az ő dolga, hogy megtanulja mit hogyan kell kezelni, amit eddig megcsináltak helyette, főleg mert nekem attól még ugyanúgy be kell járni dolgozni. Még úgy is, hogy az utóbbi napokban határozottan nem vagyok jól, bár furcsa módon csak reggelente. Gyomorrontás lehet, vagy egyszerűen csak az új helyzet annyira még szokatlan, hogy nem tudtam mit kezdeni vele és a szervezetem hülyén reagál. A fene tudja, őszintén szólva annyira nem is foglalkoztam ezzel. Pár reggeli rosszul lét még nem jelent azonnal pánikot.
Az viszont már annál inkább, amikor az egyik munkatársnőm megpedzegetett egy másik lehetőséget is a gyomorrontáson kívül. Kizárt, hogy terhes legyek, hiszen figyelek az ilyesmire, gyógyszert szedek, hogy még véletlenül se történhessen semmiféle baleset. De ezek a reggeli rosszullétek sehogyan sem akarnak elmúlni, és... és ezért szántam rá magam végül, hogy az éjszakai műszakból hazafelé menet bemenjek a gyógyszertárba is. Csak a biztonság kedvéért, mert egyszerűen... ez nem lehetséges, és szépen majd a teszt be is fogja bizonyítani. Ettől még persze ugyanúgy enyhe gyomorgörcsben értem haza. Link tuti, hogy még alszik, és simán előfordult már az is, hogy fel sem ébredt, amikor én reggel a mosdóba rohantam ki, szóval most sem biztos, hogy feltűnik neki azonnal, hogy megjöttem. Én pedig nem fogom direkt felverni, ezért is lépdelek fel halkan az emeletre, hogy megcélozzam a fürdőszobát. Még így is alig sikerül elérni a célt, mielőtt az a három harapásnyi reggeli is távozik belőlem, amit voltam olyan bátor, hogy meg mertem enni. Rá kell jönnöm, hogy az evést maximum délelőtt lehet elkezdeni, csak hát akkor aludni szándékozom. Nehéz alkalmazkodni ehhez az állapothoz akkor, ha amúgy össze-vissza dolgozol.
Percek telnek el, elég hosszú percek, amíg feszülten várom azt a bizonyos eredményt. És persze tökéletes befagyást, sokkot, nem is tudom mit eredményez. Újra és újra megnézem a leírást. A két csík... egyértelműen azt jelenti, bár persze tévedhet is ez az izé, bár kicsi az esély rá. Őszintén szólva megmoccanni se nagyon tudok, újabb percek telnek el, mire végre rászánom magam, hogy kikeveredjek a fürdőszobából, és a szobám felé vegyem az irányt. Kb. olyan a mozgásom, mint egy zombinak, ahogy tartom a kezemben a tesztet, és végül erőtlenül ülök le az ágy végébe egy szó nélkül. Nem tudom felfogni, tényleg nem! Ez nem lehet, én nem vagyok felkészülve az ilyesmire és egyébként is túl fiatal vagyok és nem így terveztem az életem, és nem tudok mit kezdeni egy gyerekkel. Nem is értek hozzájuk! Plusz ott van az éneklés, azt nem lehet úgy csinálni, ha közben egy baba is a nyakadon van, az úgy nem működik! Komolyan leginkább sikítani szeretnék, vagy felébredni, hogy ez csak valami rossz álom.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 13:56

______________________________________________________________
Az a nap óta sem éreztem újra az a feszültséget és haragot. Az üresség viszont ott maradt egész végig, amíg Jennához nem értünk és el nem aludtam. Másnap már jobb volt. Nem sokkal, de jobb. Ekkor már képes voltam arra, hogy átgondoljam a történtek és rájöjjek, legalább pár ruháért és Ollieért vissza kell mennem. Nagyon nem akartam, de muszáj volt. Mindenképp egyedül akartam intézni. Valamikor este szántam rá magam, mikor már úgy éreztem, képes leszek pont úgy viselkedni, mint amikor eljöttem. Mégis a ház előtt állva elbizonytalanodtam. Mi van, ha azt mondja, hogy maradjak? Ha könyörög? Ha... bármi! Nem hiszem, hogy képes leszek kiabálni vele vagy úgy tenni, mint aki nem is hallja.
Szerencsémre csak Robert volt otthon. Vele lehetett beszélni. Igaz, hogy csak pár szót, de legalább nem próbált ott tartani. Én pedig kisebb szüneteket tartva elmagyaráztam neki, hogy nem tudom, mit fogok tenni. Arra viszont már nem tudtam válaszolni, hogy mi is az egész Jenna meg köztem. Nem mintha nem lennék vele tisztában. Mégis csak mosolyogtam, elvörösödtem és hallgattam.
Körülbelül egy óra alatt megvoltam a pakolással. Már csak azt kellett kitalálni, hogy viszem a nagyobb táskát, amibe pár ruhát pakoltam - ügyelve arra, hogy az ing és farmer is ott legyen a szuperhősös dolgaim között -, és Ollie. Az ő dolgai okozták a nagyobb bajt. Hogy viszek el mindent egyedül? Végül Robert adott egy fuvart és elhozott. Útközben már egy szót sem szólt, de ez így volt rendjén.
Azóta pedig? Első este úgy vetettem magam egy elszabadult tücsök után, ami kiszabadult, hogy sikerült belerúgnom... valamibe. Kissé feldagadt a bokám, de semmi komoly. Mára már csak egy lila folt van rajta. Azt hiszem, képes vagyok párszor Jennára ráhozni a szívbajt az ügyetlenségemmel, de utána mindig kárpótolom. Összességében viszont egész kellemes itt lenni és nem alkalmazkodni semmiféle szabályrendszerhez. Persze meg kell szenvednem azzal, hogy valami ehetőt vadásszak magamnak. Kezdek belejönni. Egy szendvics azért megy csukott szemmel is. Akkor nem tudom, mi lesz, ha kifogyok a tiszta ruhákból, de majd megoldom valahogy. Vagy a mosás nem számít kiszolgálásnak és azt megcsinálja nekem az övéivel együtt? Mindegy. Végül is ráérek ezen aggódni később.
Most inkább azzal törődök, hogy a fejem még jobban belenyomjam a párnába. Félálomban sikerült lejutni a lépcsőn és inni egy pohár tejet, valamikor hajnalban, most pedig túl sokat forgolódok. De végül sikert visszaaludni. Akkor fordulok csak a másik oldalamra, amikor halk lépteket hallok. Nem kell rajta gondolkodnom, hogy tudjam, Jenna az. Már felismerem a lépteit. De eszemben sincs felkelni. Tudom, hogy pár perc és befekszik mellém az ágyba.
Bármilyen biztos is voltam ebbe, nagyon nem akar megtörténni. Pedig fogadok, hogy pár percre újra elnyom az álom és amikor keresem magam mellett, csak az üres lepedőt találja a kezem. Úgyhogy kinyitom a szeme, hogy megnézzem, itt van-e egyáltalán. Lassú, álmos mosolyra húzódik a szám, amikor meglátom az ágy szélén ülni. Ülő helyzetbe tornázom magam és oda térdelek mögé. Mosolyogva csókolok bele a nyakába.
- Hallottam, hogy jössz... Nem fekszel mellém? - kérdezem kissé álmos hangon, szigorúan suttogva. Szeretnék még visszaaludni, de csak úgy, hogyha ő is ezt teszi. Nem igazán akarom feleslegesen alvásra pazarolni az időnket. Bármi mást szívesen csinálok, ha azt vele tehetem.
- Gyere... - nyúlok a keze után, hogy kicsit megsürgessem a döntését és tényleg lefeküdhessünk. Ekkor látom meg az az... izét. Fogalmam sincs, mi lehet az, de biztos vagyok benne, hogy nem kell most vele törődnünk. Lehet, hogy fontos, de akkor sem érdekel most. El akarom érni, hogy lefeküdjön velem és úgy aludhassak tovább, hogy átölelem.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 15:18

Egész ügyesen alkalmazkodik az új helyzethez, és azt hiszem én is, mert bármennyire is vele akartam menni, amikor elment a cuccaiért, végülis elfogadtam, hogy egyedül akarja intézni. Én meg csak reménykedhettem benne, hogy nem lesz gond, hogy a végén nem marad ott, vagy nem kér elnézést, vagy tudom is én. És sikerült vennie az akadályt, bár úgy, hogy Mary nem volt otthon, de az a fő, hogy ment neki, nem az, hogy miért, vagy milyen körülmények között igaz? És itt is egész jól feltalálja magát, én pedig igazából szívesen segítek bármiben. Ha arról van szó a mosógép használatra is megtanítom, mert feltűnik ám, hogy már eléggé fogynak a ruhái. Az sem olyan rémesen bonyolult dolog, kipakolni, felteregetni és azért az is belefér, hogy időnként egy-egy apróságot megtegyek neki és érte. Azt hiszem azért csak úgy van vele, hogy a nehézségek ellenére is jó, hogy így döntött, mégha nem is marad itt a végtelenségig, hiszen az már olyan lenne, mintha össze lennénk költözve, ami azért mégis csak korai. De amúgy fogalmam sincs, hogy mi lesz a továbbiakban és nem is nagyon mertem egyelőre még felvetni neki a jövő gondolatát. Egyelőre most ehhez alkalmazkodunk és kész.
Az viszont, ami rám vár rendkívül rémisztő. A rosszullétek még elviselhetőek, ha az ember úgy van vele, hogy csak vége lesz egyszer. De az, ami aztán mégis reggel vár rám... Hát én erre nem gondoltam ,egy pillanatig sem. Már attól is görcsbe rándult a gyomrom, amit a kolléganőm mondott, hogy van rá esély, hogy terhes vagyok, de most hogy a kezemben szorongatom ezt a kis tesztet és tényleg azt mutatja, hogy így van... Finoman szólva is sokkol a dolog, és ez még kicsit sem fejezi ki, hogy milyen pánik szállt rám, már csak a felismeréstől is. Ezért kell még perceket a fürdőszobában időznöm mire végre oda jutok, hogy egyáltalán kimerészkedjem és a szobám felé vegyem az irányt. Hogy a fenébe magyarázzam ezt el neki. Még csak most jutott oda, hogy kiállt magáért, mi a fenéhez fog kezdeni azzal, hogy terhes vagyok? És én mihez fogok kezdeni vele? Még csak az sem biztos, hogy tőle van, hiszen nem tudom mióta tart ez, mikor... fogant.
Nem tudom, hogy mit csináljak, ezért is ülök le csak úgy az ágy szélére és nem is fogom fel, hogy ő megmozdul-e, vagy simán visszaalszik, ha egy ideig nem mászom be mellé. Vajon érteni fogja, hogy mi van nálam? Vajon fel tudja fogni, hogy mindent... sok mindent megváltoztat, ha tényleg így van. Összerezzenek, amikor megérzem a csókját a nyakamon és a közelségét. Nem is hallottam, hogy megmoccant és mögém térdelt, tényleg nem hallottam! A kérdésére csak megrázom a fejem és még mindig a tesztet szorongatom, képtelen vagyok levenni róla a szemem, mintha odatapadt volna a pillantásom. Nagyokat pislogok, amikor újra megszólal, amikor megfogja a kezem és igyekszik behúzni maga mellé. Újra megrázom a fejemet és elhúzom a kezem. Aztán jövök rá, hogy ezt tuti, hogy félreérti, majd megint azt hiszi, hogy vele van baj, pedig szó sincs róla. Ezért szinte csak pár milliméterre távolodnak el az ujjaim az övétől és máris újra utána nyúlok.
- Link... - felhúzom legalább a lábaimat, és szembe fordulok vele, vagy legalább féloldalasan, bár kissé remeg a hangom és nehezen nézek rá. - Tudod, hogy mi... ez? - mutatom felé a tesztet. Nehéz konkrétan kimondanom azt, hogy mi a helyzet, azt, hogy ez egy terhességi teszt és főleg azt, hogy pozitív eredményt mutat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 16:34

______________________________________________________________
Magam sem tudom, hogy meddig maradok itt. Bár lehet, hogy inkább úgy kellene feltennem a kérdést, hogy meddig maradhatok? Annyi biztos, hogy még most sem fordul meg a fejemben, hogy visszamenjek oda. Attól, hogy nem kiabálok és bámulom némán a szemközti falat, még nem jelenti azt, hogy minden rendben van és elfelejtettem, ami történt. Egyszerűen csak azt hiszem sikerült elfogadni. Végül is, az új rend nem olyan rossz. Persze furcsa és új, meg valamilyen szinten elég nehéz is egy része. Nem igazán csináltam még magamnak enni, sőt, az is fél órás gondolkodást igényel, hogy kiválasszam, mit vegyek fel. Az első pár napban nem volt baj, mert ott volt az ing és a farmer. Egyértelmű volt, hogy ezek lesznek rajtam. Mert Jenna szereti, én pedig meg tudom szokni. De azt nem bírja a végtelenségig. Mostanra már a szuperhősös ruháim is kezdenek elfogyni. De legalább a Marveles pizsamám bírja még.
Lehet, hogy itt már nem kötnek szabályok és nem lenne muszáj ennyire nagyon felöltözve aludni, de ezt tényleg megszoktam már. Az, hogy külön pizsamában alszok, nem a kellemetlen része volt a szabályoknak, így egyelőre megtartottam. De most már csak szokás és nem kényszer. Semmi nem kényszer. Bármi, amit teszek, azért csinálom, mert így szeretném.
Nem lenne muszáj magam mellett keresi őt. Nem lenne muszáj kinyitnom a szemem és felülni. Nem kell átölelnem az alváshoz. De szeretném. Úgyhogy amikor rájövök, hogy nem fog lefeküdni mellém, feltérdelek mellé és gondolkodás nélkül csókolok bele a nyakába. Az apró jellel, ahogy összerezzen, eszemben sincs foglalkozni. Betudom annak, hogy túl fáradt és nem tűnt fel neki, hogy felébredtem. Azt viszont már nem tudom betudni a semminek, hogy nem akar jönni, hiába kérlelem. Még a kezét is elhúzza. Ekkor persze megdermedek egy pillanatra. Nem tudom mi baj történt. A legrosszabb, amire tudok gondolni, hogy talán kirúgták. Mi más lehetne még? Hiszen minden annyira tökéletes, hogy ez az egyetlen, ami belerondíthat a képbe.
Ha ezekből az apróságokból nem értettem volna meg, hogy baj van, most biztos eljutott volna a tudatomig. Ahogy kimondja a nevem... csak akkor szokta így, ha baj van. Ha tényleg baj van. Nem lenne rossz azt mondani, hogy nem akarom tudni. Csak feküdjön mellém és hagyja az egészet, bármiről is van szó. De nem tehetem. Ott térdelek az ágyon továbbra is, és nem szólok egy szót sem. Vajon most mit rontottam? Már felkészülök arra, hogy jön a panaszáradat és a végén az, hogy nem maradhatok itt. De nem. Egy kérdést tesz fel, mire én csak értetlenül ráncolom a homlokom, majd lepillantok a kezére. Alig láthatóan, bizonytalanul megrázom a fejem.
- Egy darab műanyag? - válaszolok kérdéssel. Ez nekem nem mond annál többet, hogy műanyag és... fogalmam sincs. Ezt viszont biztos nem én törtem le valamiből vagy ilyesmi. Emiatt nem lehet ilyen rossz kedve.
- Számít? - teszek fel egy újabb kérdést, valószínűleg teljesen feleslegesen. De csak azt tudom, hogyha nem én rontottam el valamit, akkor nincs értelme, hogy itt üljünk és nézzünk egymásra. Szeretném magamhoz ölelni. Megcsókolni. Aztán aludni.
Akkor tettem meg először kérdés nélkül, amikor a szobámban voltunk. Azóta egyszer sem kértem engedélyt ilyesmire. Egyre jobban ragaszkodok hozzá és ha lehet, csak még jobban szeretem minden egyes nappal.
- Nem akarok most ezzel foglalkozni - mondom még egyértelműen nyűgösen, ahogy kezdem felfogni, hogy bármit teszek vagy mondok, nem fog velem együtt lefeküdni aludni. Úgyhogy jobb felébredni. Álmosan dörzsölöm meg a szemem és újra a kezében tartott műanyagra nézek. Majd fel rá, teljesen értetlenül. Bárhogy próbálkozok, nem bírom összerakni a részleteket.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 18:29

Nem tudom, hogy mi lesz később, hogy meddig marad. Nem küldeném el azt hiszem, egész jó most így, bár azt a tényt elfogadni, hogy hogy most összeköltöztünk vagy mi, fura lenne. Arról nem is beszélve, hogy ez mégis csak a bátyám háza, és ha ő elköltözik keresnem kell majd egy saját lakást, és nem fogom tudni kettőnket is eltartani, főleg úgy, hogy... ez is megtörtént még, amivel végképp nem tudok mit kezdeni most. Egyszerűen kiborít az egész, hogy pozitív a teszt és hogy nekem ezt el is kell magyaráznom, mert Link nem érti. Csak azt akarja, hogy bújjak mellé. Szívesen tenném, nagyon akarom, szeretnék vele lenni, odabújni, hogy megnyugodjak, de sajnos erre most esély sincs. Még a kezemet is elhúzom, nem tudok most ezt úgy kezelni, ahogy kéne. Aztán persze leesik, hogy ettől meg fog ijedni, hiszen én is ezt tenném a helyében, ezért nyúlok én a keze után, de attól még ugyanúgy ülve maradok. Csak szembe fordulok neki. Valahogy el kell mondanom, de még nem megy. Előbb kérdezek, hátha tudja, hátha látott már ilyet, hátha nem nekem kell kimondani azt, ami a nagy helyzet. Sok filmben van ilyesmi, és van rá esély, hogy találkozott már hasonlóval. Bárcsak így lenne! Szinte már kérlelően nézek rá, hátha beugrik neki valami, hátha leesik neki a lényeg, hogy mi ez a műanyag, hogy mit jelent a két apró csík, de nem ez történik.
- Nem egy darab műanyag... vagyis az, de... - megrázom a fejem. A kérdésére csak elkerekedik egy kicsit a szemem. Hátha nem számítana, akkor nem ülnék itt? Éjszaka melóztam, fáradt vagyok, aludnom kellene tudom én, de most mégse megy. Azt viszont sejtheti, hogy ha egyszer ébren maradok, akkor biztosan nagyon is fontos, amiről most szó van, amit próbálok valahogy a tudtára adni. Az a fontos, hogy tudja, hogy most nem ő a hibás, nem ő rontott el valamit, bár amit ez után mond az nem sokat segít a helyzeten. Hogy nem akar ezzel foglalkozni... azért ez nem így működik. Én nem vagyok jól, láthatja, és képes lenne visszaaludni.
- De muszáj Link, muszáj ezzel foglalkozni. - emelem meg kicsit a hangom, hiszen azért én is fáradt vagyok és kissé morcos, hogy így áll a helyzethez. Plusz még kellően ideges is a tény miatt, hogy mit tartok a kezemben. Végül sóhajtok egyet és megpróbálok egy gyenge mosolyt elővarázsolni. Nem akartam megemelni a hangom, nem neki szól igazán, csak ennek az egész helyzetnek, amivel nem tudok most mit kezdeni még, és nem tudom kimondani magát a tényt.
- Ez egy terhességi tesz... egy pozitív terhességi tesz. - bököm ki végül. Valahogy most sem megy, hogy tényleg kimondjam azt, amit kéne, hogy... terhes vagyok, bár már szinte így is sikerült, de csak szinte, így valahogy könnyebb. De persze ránézni nem tudok közben, csak a kezemet bámulom, ahogy az ő kezét szorongatom.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 21:08

______________________________________________________________
Eszemben sem lett volna felkelni, ha nem jövök rá, hogy hiába ért haza, nincs mellettem. Hiába tapogatok vakon magam mellett, hiába nyitom ki a szemem, nem látom itt feküdni. Először semmi rossz nem fordul meg a fejemben. Ott ül az ágy szélén, rendben van. Nincs ebben semmi különös. Csak oda kell mennem hozzá és megmondani neki, hogy feküdjön mellém. Még én is rá tudok húzni vagy két óra alvást az eddigiekre. Ha ott van mellettem. De ha nincs, akkor nem akarom alvásra pazarolni az időt. Viszont neki aludnia kell. Ilyenkor szokott, munka után. De most úgy tűnik, bármit is teszek, eszében sincs. Arra a műanyagra nem is igazán nézek. Amikor észreveszem, nem is fordítok rá figyelmet. Nem érdekel, hogy mi az, csak azt szeretném megtudni, hogy mi baj történt.
Először nem túl meglepő módon az jut eszembe, hogy elrontottam valamit. Legalábbis nagyon arra utal a hangja, amikor megszólal. Csak akkor mondja ki így a nevem és akkor nem néz rám, ha valamit csináltam. Persze, hogy azt hiszem, most közli majd, hogy nem maradhatok itt. Hiába fogja újra meg a kezem az a pillanatnyi szünet után, már nem sokat segít. A kérdés viszont, amit feltesz, meglep. Mi köze ennek az... elméleteimhez? Nem igazán értem, hogy mire akar célozni. Az viszont biztos, hogy fogalmam sincs, mi az a kezében. Azon kívül, hogy egy darab műanyag.
Most biztos nem mondanék rá semmit, ha annyiban hagyná, hogy ez nem egy darab műanyag. Ahhoz túl... szomorú? Feszült? Nem tudom megállapítani. Annyi biztos csak, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Szeretném meggyőzni, hogy feküdjön le velem, hogy magamhoz ölelhessem. Én csak jót akarok ezzel. Bármi is az a műanyag, nem számít. Vagy legalábbis várhat addig, amíg felébred. Tényleg nem vitatkozni akarok vagy ilyesmi. Egyszerűen csak tudom, hogy fáradt és aludnia kell, amikor hazaér. Jól megtanultam az első pár nap után, amit itt töltöttem.
Mikor viszont hangosan szólal meg, elég nagy a késztetés, hogy elhúzzam a kezem. Most tudom, hogy én mondtam rosszat. Akkor is, ha igazából nem bántani akartam és eszemben sem volt addig beszélni, amíg dühös nem lesz. Nem akartam.
- Akkor foglalkozunk vele - mondom szinte suttogva és most még könnyebben észrevehető az eltérés. Az ő hangja és az én suttogásom között. De nem ragadok én itt le. Mocorgok, hogy most már ne az ágyon térdeljek, hanem mellette üljek az ágyon. A kezét viszont egy percre sem engedem el. Akkor sem, ha ez előtt megfordult a fejemben, amikor hangosabban szólalt meg.
Most viszont csak nézek hol rá, hol a kezére. Kezdem érteni, hogy bármi is az a kezében, amiatt ideges. Legszívesebben megfognám és elhajítanám. Akkor talán nem okozna bajt. De erre nem szánom rá magam végül, mert meglátom a nagyon is gyenge mosolyt. Valami hasonlót viszonozok neki, de nem szólok. Megteszi ő helyettem és elmondja, mi is ez a műanyag. Pislogok rá párat, de továbbra is hallgatok. Ha eddig nem ébredtem fel rendesen, most igen. Ez eléggé beindítja az agyam minden fogaskerekét és már kezdem összerakni a részleteket. Eleinte csak magamban gondolom végig és teszem egymás mellé a kirakós darabjait. Aztán hangosan folytatom, mert túl hihetetlennek tűnik.
- Szóval ez egy teszt arra, hogy megtudd... - elhallgatok és ráncolom a homlokom. Általában pörög nekem az agyam és átlátom az ilyen összefüggéseket és most is látok egy megoldást, mégis arra kell jutnom, hogy léteznie kell más magyarázatnak is. Úgyhogy a fél percnyi hallgatással esélyt adok neki, hogy kimondja, csak viccelt. Vagy ne gondolja semmi rosszra. Végül mégis folytatom, mert nem hagy nyugodni a - remélhetőleg - téves következtetésem.
- Ez a tiéd és mivel pozitív, azt jelenti, hogy tee... - most sem vagyok képes kimondani. A tekintetem viszont a hasára téved. Oké, tudom én, hogy ez mit jelent. Ezért is rémiszt meg egy pillanatra a dolog. Most már értem, hogy miért nem akart mellém bújni és aludni. Most már értem.
- Egy gyerek az jó. Rohangál és szuperhőst játszik és... minden más - mondom ki lassan a szavakat, mindegyik után kis szünetet tartva. Még csak most kezd összeállni a fejemben, hogy ez mivel jár. Elsőre azt mondanám, hogy ez nagyon is jó. Ennek örülni szoktak, nem? Végül is, nem rossz egy gyerek, csak...
- Én nem akarok... apa lenni. Én... nem tudok - kezdek újra beszédbe, miközben elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Akkor is, ha neki eszében sincs rám nézni. Kis híja, hogy megkérdezzem, ha eldobjuk a tesztet, akkor is az lesz-e. De be kell látnom, hogy ennél nagyobb őrültséget most nem igazán mondhatnék.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 31.01.14 21:58

Valahogy meg kell ezt beszélni, egyszerűen muszáj. Nem tudok csak úgy lefeküdni mellé, nem tudok csak úgy aludni, amikor teljesen meg vagyok zavarodva, amikor nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, amikor szó szerint ki vagyok borulva, hogy tudom, hogy mi van, és attól talán még jobban, hogy ő meg nem érti meg. Nem fogja fel, és én nem tudom még nyíltan kimondani, hiába mutatom meg neki a tesztet, nem tudja mi az. Pedig nem egy filmben lehetett már látni ilyet, és annyival könnyebb lenne, ha értené, ha nem kéne elmagyaráznom. De muszáj, főleg mert meg is ijed, amikor elhúzom a kezem. Látom én rajta, pedig nem akarom, hogy hibásnak érezze magát, azt igazán nem akarom. Csak kezdeni kell ezzel valamit, remélem, hogy mondd rá olyat, ami segít, amitől jobban leszek, és nem uralkodik el rajtam még jobban a pánik, vagy nem is tudom, hogy mi az most, ami a lelkemet szorítja olyan nagyon erősen.
Arról sem tehetek, hogy még a hangomat is megemelem a végén, mert nem érti, mert képes azt mondani, hogy nem akar ezzel foglalkozni, csak aludni. De én nem tudok aludni! Nem érzi, milyen feszült vagyok és hogy mennyire esélytelen az, hogy én most csak úgy lenyugodjak és elfeküdjek? Végül csak belemegy, bár suttogva, sejtem, hogy nem értékelte, hogy megemeltem a hangom, majd elnézést kérek tőle, ha ez segít, de most arra még tuti, hogy nem leszek képes. Muszáj végül kinyögnöm, hogy mi van, hogy mi ez a kezemben és főleg, hogy mit jelent, bár az nem megy, hogy tényleg szó szerint azt adjam a tudtára, hogy terhes vagyok.
- Igen, arra, hogy megtudjam, hogy... terhes vagyok-e. - bólintok, és végül csak kimondom, részben, mert még nyíltan most sem megy, az, hogy igen, hogy terhes vagyok. Remeg a szám kissé, amikor úgy fest, hogy kezdi érteni már, miről is van szó. Remélem, hogy tényleg hajlandó, hogy felfogja, hogy mond majd valamit, ami segít. Nem tudom, hogy mit, de bármit amitől egy kicsit megnyugszom, mert most még totál ki vagyok. A szavaira viszont kissé elkerekedik a szemem, pedig előtte még bólintok egyet, amikor nem fekezi be a mondatot.
- De... de nem egyből úgy születik. Egy gyerek nehéz és... és... - megrázom a fejem, nem hiszem, hogy ezt ő nem tudja megérteni, nem hiszem, hogy ő nem érti az egész lényegét. Most muszáj... muszáj egy kicsit megpróbálnia felnőttesebben gondolkodni, felnőttként beszélni. Muszáj segítenie, nagyon-nagy szükségem lenne rá! Egyedül nem tudok ezzel mit kezdeni, egyszerűen nem megy akkor sem, ha belegebedek, teljesen szét vagyok csúszva, azt érzem. A következő szavak végképp nem segítenek semmit, sőt! Megremeg a szám és most már tényleg elhúzom a kezem.
- Szerinted én akarok... én akarok anya lenni? Nem vagyok rá alkalmas, én még fel sem nőttem igazán, én még... nem értem el semmit. Én... én... - nem tehetek róla, de nem tudom visszatartani, egyszerűen csak felpattanok mellőle és szó szerint futva menekülök vissza a fürdőszobába. A teszt persze a földön köt ki, és miután bevágtam magam mögött az ajtót hagyom, akkor hagyom hogy utat törjön a sírás. Nem csak az a csendes pityergés, hanem az az igazi feszültséglevezető fajta, amit jó eséllyel még a földszinten is hallani lehet, nem pedig pár méterrel arrébb. Leroskadok az ajtónak háttal és a térdeimet átkarolva rázkódik a vállam. El kéne vetetni... de... ő már egy élőlény nem? Így mondják sokan, akkor az olyan lenne, mintha megölnénk, de... Nem tudom mi lesz, nem tudom... nem tudom!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 01.02.14 21:58

______________________________________________________________
Ha az ember boldog és minden jól alakul, úgy tűnik, jönnie kell valaminek, ami mindent tönkretesz. Vagy csak engem üldöz ilyesmi? Fogalmam sincs. Ahogy azt sem értem, hogy mi ez az egész. Mire a nagy felhajtás? Egy darab műanyag van a kezében, én meg szeretném elérni, hogy ne azzal foglalkozzon, hanem feküdjön le mellém. Tudom, hogy fáradt ilyenkor és már azt hiszem közös szokásnak mondhatjuk, hogyha hazajön, befekszik mellém aludni. Ez így van rendjén. De most minden felborulni látszik. Az egészre csak rátesz egy lapáttal, kiabál, mire én ösztönből kapcsolok suttogásra. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy jobban legyen. Igazából azt sem tudom, mi a baj! Semmi olyasmi nem jut eszembe, amit rontottam volna.
Aztán persze kiderül és nekem is világossá válik, hogy ezúttal nem én hibáztam és nem miattam ideges. De még így is lassan rakom össze a részleteket. Pedig az már rég nem játszik közre, hogy álmos lennék, vagy félig aludnék. Már teljesen éber vagyok. Aztán összeáll a kép. Persze még kissé kérdő a hangom, ahogy minden a helyére kerül, de úgy tűnik, nem tévedek.
- És... az vagy - nyelek nagyot és akaratlanul is a hasára téved a tekintetem. Lehet, hogy nem tudok mindent, de azért az alapok megvannak a fejemben. Robert elég sokat magyarázott. Talán csak nem figyeltem rá teljesen. Ugyan miért is tettem volna? Nem állt fenn a veszély, hogy ilyen... bajba kerülhetek.
Most viszont nem fogom fel, hogy ez baj. Legalábbis először nem. Csak arra tudok gondolni, hogy egy gyerek végül is nem olyan nagy baj. Az jó dolog. Mindig, mindenki ezt mondja. Akkor csak nem lehet olyan rossz, igaz? Úgyhogy ki is mondom, ami a fejemben jár. Részemről ez valami vigasztalás lenne, vagy megnyugtatás, vagy nem is tudom én. A lényeg, hogy nem akarok vele rosszat. Mégis úgy tűnik, hogy nem nyugtattam meg túlzottan. Hiába fogom a kezét, nem sokat segítek vele. Én is tudom és kicsit csalódott vagyok, mert szeretnék jót tenni, de képtelen vagyok, bárhogy is igyekszek.
Ezután viszont, a pillanatnyi csendben beugrik, hogy ez az én gyerekem lenne. Az pedig máris megváltoztat mindent. Nem mondom, hogy nem lenne jó, de nem lennék rá képes. Legalábbis nem hiszem. Mielőtt jobban átgondolnám és döntenék, már ki is csúszik a számon, hogy nem vagyok apának való. Ezt nem kellett volna. Borul a kártyavár és én a lehető legkisebbre próbálom összehúzni magam, amíg kiabál. A kezem már rég a pizsamanadrágom szárát markolja, mintha azt tesztelném, mennyit fog kibírni. Akkor sem akartam ennyire nagyon láthatatlan lenni, amikor itt ébredtem másnaposan.
- Pedig biztos jól csinálnád... - mondom ki, mielőtt átgondolnám. Hiába próbálok láthatatlanná válni, nem hiszem, hogy a beszéd elősegíti a sikert. Én csak egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Csak azt tudom, hogy mit akarok elérni, de azt nem, hogy hogyan.
Mozdulatlanul nézem végig a röpke jelenetet, ahogy ledobja a tesztet és elrohan. Ha akarnám, sem tudnám kizárni a sírást, ami a csukott ajtón át is hallatszik. Bizonytalanul állok fel az ágyról valamivel később. Egy perc telik el körülbelül, amíg állok a teszt felett. Nem merem megfogni vagy felvenni. Még csak közelebb sem merek hajolni. Végül felemelem a fejem és a nyitva hagyott ajtót nézem és megindulok a fürdőszoba felé. Újabb perc, amíg csak állok előtt és kopogásra emelem a kezem, de képtelen vagyok rászánni magam, hogy tényleg megtegyem. Szükség van egyáltalán kopogásra?
- Jenna...? Bemehetek? - szólalok meg csendben, de azért úgy, hogy még épphogy hallhassa. A fejem az ajtóhoz nyomom, hogy én is halljam, ha csak szipogva is jön valami válasz. Még nem is érkezik válasz, már próbálkozok is a kilinccsel. Fogalmam sincs, mit fogok tenni, ha bent leszek, de majd igyekszem feltalálni magam.
- Sajnálom, hogy nem azt mondtam, amit kellett volna. Nem akartam, hogy rosszabbul legyél vagy... akármi. Nem fogok eltűnni, mert... mert... Szóval itt leszek... és segítek és... Csak segíts, hogy mit mondjak - mondom ki, ami csak eszembe jut és csak remélni tudom, hogy bejutok közben. Legalább akkor meg tudom ölelni, igaz? Az már csak segít valamennyit. Most már tudom, hogy talán ezzel kellett volna kezdeni, nem hülye kérdésekkel bombázni és közölni vele, hogy nem menne nekem az apaság. Ahhoz még... túl gyerek vagyok, ahogy ő is mondta már és biztos gondolta több ezerszer.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 10:50

Nem tudom neki csak úgy nyíltan elmondani, muszáj, hogy rájöjjön a részletekből, muszáj, hogy segítsen nekem és felfogja, hogy ez most nagyon komoly, hogy nem akarok lefeküdni mellé, mert az most nem menne. Nem tudnék aludni, akkor sem, ha rendkívül álmos vagyok. De ez most akkor is sokkal-sokkal fontosabb, ezt meg kell értenie végre! Végül csak sikerül, nem könnyen, de csak sikerül kinyögnöm annyi részletet, amiből már ő is összerakja, hogy miről van szó. Bólintok egy aprót, amikor végre megvilágosodik, de attól még mást nem nagyon tudok mondani. Mit is lehetne mégis, ha egyszer minden olyan nagyon zavaros még nekem is? Fogalmam sincs, hogy mit várok most tőle, mit kéne mondania, talán elég lenne, ha csak megölelne, de az, amit mondd biztos, hogy nem jó. Egy gyerek nem olyan egyszerű, egyáltalán nem könnyű, ahogy mondja, hogy játszani lehet vele. Minden felforgat és mindent megváltoztat, az egész életemet, és az... az övét is, ha akarja, de azzal, amit mondd nem úgy fest, hogy akarná. Ezért is szakad majd bele a szívem a szavaiba és persze mindez az eddigi idegességgel együtt más végképp szinte egészen hangos kiabálásban nyilvánul meg. Nem akarom ennyire leüvölteni a fejét, de akkor is kiborító, amit mondd. Miért nekem egyszerű? Én akarok anya lenni? Én tudnék az lenni? Dehogy is! El sem tudom képzelni magamról, de nekem nincs választásom. Ő megteheti, hogy elmegy, hogy nem vállalja ez,t hogy egyszerűen csak más életet keres magának és másik lányt, de én... én nem hátrálhatok ki. Annyi jó érzés van bennem, hogy ne vetessek el egy gyereket, egy kezdődő életet, vagy hogy ne adjam oda csak úgy másnak. Azt hiszem ezt a bátyám sem engedné. Ezért is fájdalmas annyira, amit mondd, hogy nem segít, nem támogat, nem megnyugtatni próbál. De hát mit is vártam! Ő még ugyanúgy gyerek, még csak épp most indult el azon az úton, hogy kicsit kiállt magáért, de attól még nem változott meg hirtelen gyökeresen.
Meg sem hallom már az utolsó halk szavakat, hogy jól csinálnám szerinte, egyszerűen csak elviharzok és bevágom magam mögött a fürdőszoba ajtót. Olyan erővel, hogy csoda, hogy nem szakad ki a helyéről. Ha valamivel erősebb lennék, tuti, hogy leesnének a polcról a dolgok. Aztán nem marad más, mint a sírás, ami olyan erővel ráz, amivel már egészen régen sikerült szembe kerülnöm és képtelen vagyok mit kezdeni vele. Nem is tudom mennyi idő telik el, mire meghallom kintről a hangját, aztán mozdul a kilincs, én pedig kicsit arrébb húzódom a földön maradva persze, mert most nem tartana meg a lábam, hogy be tudjon jönni. Könnyes szemmel, egészen elmaszatolódott sminkkel nézek fel rá, de az istennek se tudom abbahagyni a sírást, csak rázkódik a vállam, és tördelem a kezeimet az ölemben, mivel immár törökülésben ücsörgök a fürdőszoba kövén.
Végre megölel és alig hallom most a szavait, csak az számít, hogy a mellkasához nyomhassam a fejem, és hogy lassan végre csökkenjen az a feszítő érzés, ami nem hagyja, hogy elapadjanak a könnyeim. Percek telnek el, vagy nem is tudom, olyannak tűnik, mire végre sikerül eléggé lenyugodnom ahhoz, hogy újra kicsit hátrébb húzódhassak, és megtörölhessem a szemem. Felesleges, így is úgyis pocsékul festhetek, elkenődött sminkkel, vörös szemekkel, mint valami albínó nyúlnak.
- Én nem tudom megmondani... nem tudom, hogy mit kéne mondanod. Én csak... nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel. Pedig én mindig figyeltem és fogalmam sincs, hogy történt, és... nem tudok mit kezdeni egy gyerekkel. Mindent megváltoztat... mindent! - szipogok persze, és újabb könnycseppet gördülnek le. Nem tudok azért egy könnyen lenyugodni, az nem megy. - De én nem tudnám... nem tudnám megölni. - nyögöm ki még a végén. Azt már hozzá se merem tenni, hogy még csak az se biztos, hogy ő az apja, még csak azt sem tudom, hogy melyikük, és ettől csak még jobban elönt a pánik.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 12:28

______________________________________________________________
Hiába tudom, hogy nem én vagyok a hibás. Vagyis nem úgy, ahogy általában, nem érzem magam jobban. Mégis van egy olyan érzésem, hogy egyelőre jobban viselem, mint ő. Próbálok én neki segíteni. Megnyugtatni. Szinte minden, amit mondok, azért van, hogy jobban érezze magát. De nagyon úgy tűnik, hogy nem megy ez nekem. Nem bírom kezelni a helyzetet, Nem tudom megnyugtatni. Hiszen bármennyire is igyekszek, a végén újra kiabálni kezd és elviharzik. Én még vagy egy percig ülök ott az ágyon és próbálok továbbra is láthatatlanná válni. Nem meglepő, hogy nem sikerül, így végül felállok, újabb egy percig nézem a tesztet, ami emlékeztet a valóságra és megindulok a fürdőszoba felé, ahonnan a sírást hallom.
Először nem tudom, mit kellene csinálnom. Az rendben van, hogy eddig eljöttem, de most? Be kellene kopognom és újra megpróbálkozni a vigasztalással? Vagy inkább hagyni, hogy sírjon és megvárjam itt kint? Még egy perc, amúgy csak kopogásra emelt kézzel állok ott, de nem merek semmi mást tenni. Aztán csak kopogok és szinte rögtön már a kilinccsel is próbálkozok. Az biztos, hogy könnyebb lenne kint megvárni, de nem bírom tovább hallgatni, hogy sír, miközben én semmit nem teszek. Úgyhogy lenyomom a kilincset, ami meglepő módon, második próbálkozásra enged is.
Próbálok valami mosolyt felvarázsolni az arcomra, amikor felnéz rám, hátha az megnyugtatja egy kicsit, de nem mondanám, hogy könnyen megy. Rossz így látni, ennyire... összetörve. A tudat pedig nem igazán segít, hogy ez azért részben az én hibám is. De ezzel majd ráérek később foglalkozni. Most inkább időhúzás nélkül térdelek le mellé a földre és ölelem meg. Ezzel kellett volna kezdenem. Még ott, a szobában. Amikor láttam rajta, hogy baj van. Csak simogatom a hátát, néha adok egy-egy puszit a feje tetejére. Mindent megpróbálom, ami csak eszembe jut. Nem tudom, hogy mennyire köszönhető nekem, hogy megnyugszik legalább nagyjából és mennyire lett volna így akkor is, ha nem jövök be... de ez nem is számít.
Amikor elhúzódik, csak nézek rá, de elengedni akkor sem vagyok hajlandó teljesen. Jó, persze nem húzom vissza, de ott van rajta a kezem, ahol épp elérem.
- A változás, nem olyan rossz. Csak nehéz - mondom kis gondolkodás után, ahogy visszagondolok, hogy nekem sem volt könnyű ezt a kicsit sem meglépni. De neki jobban megy, nem igaz? Ő bátrabb, és ha itt maradok mellette, akkor menni fog.
- Meg...ölni? - kérdezek vissza bizonytalanul. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben, mintha ez nem is létezne. Erősen kutatok az emlékeimben, hogy rájöjjek, pontosan miről beszélni. Aztán megrázom a fejem.
- Nem is kell. Nem kell... megölni. Én végül is... Szóval jó dolog lesz apának lenni. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de menni fog az - beszélek magamhoz képest nagyon is határozottan és magabiztosan. Az már részletkérdés, hogyha jobban belegondolok, tudom, hogy ez nagyon nem fog ilyen könnyen menni, mint ahogy a szavak jönnek. De attól még megpróbálom. Ezt veheti ígéretnek.
- És neked is menni fog. Mert... mert segítek, hogy jól csináld - nem túl meglepő, hogy elakadok a "mert" után. De aztán próbálom úgy befejezni, hogy legalább egy halvány mosolyt csaljak vele az arcára. Jó vicc, hogy én segítek neki, bármit is jól csinálni. De itt leszek és ez a lényeg.
Közben pedig tovább ismételgetem, hogy jó dolog egy gyerek. Hogy addigra, mire megszületik, hogy fogok én magam felnőtté válni, azt még nem tudom. Még azért is kutatnom kell az agyam legmélyén, hogy rájöjjek, mennyi időm van addig.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 13:43

Tudom, hogy nehéz ez neki, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, de most nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezzel kezdeni tudjak valamit. Nem tudom kezelni, nem tudom megmondani, hogy mit tegyen és nem tudok csak úgy helyette gondolkodni, ami magam helyett se tudok. Egyszerűen csak fáj, amit mond és totálisan kiborít, ezért rohanok el végül és ezért kiabálok vele. Egyszerűbb most ez, pedig én nem vagyok az az elmenekülős típus, de most egyszerűen muszáj, hogy magam lehessek, hogy kibőghessem magam, hogy megpróbáljam ezt az egészet valahogy túlélni, átvészelni, mert egyelőre még semmi ötletem sincs mi lesz a jövőben, vagy pár hónap múlva. Minden túl bonyolult így. Mit mondok a bátyámnak? Honnan lesz pénzünk, ha én nem tudok dolgozni, mit kezdek egy gyerekkel, ha nem értek hozzájuk?
Alig hallom meg először a hangját, de azt már felfogom, amikor lenyomja a kilincset. Hátrébb húzódom kicsit, hogy be tudjon jönni. Nem számít most, hogy mit mondd, csak az, hogy megölel. Ez segít, lassan de segít. Tudom, hogy neki is nehéz, tudom, hogy ki van bukva, tökéletesen meg is értem, de akkor is muszáj segítenie. Nekem is nehéz, sőt nekem nincs választásom és én leszek majd nagy és terhes és... nem akarom! Csak akkor húzódom el kicsit, amikor meg akarok szólalni, hogy a szemébe nézhessek vére. Még azt hiszem nem is látott ilyen szinten kiborulva soha.
- De így... nem fogok tudni dolgozni Link. Nem leszek soha énekesnő, minden... minden szétesik. - nem így gondoltam ezt, nem így akartam a jövőmet. Nem azért jöttem el a szüleimtől, hogy végül mégis csak oda jussak, hogy családom van, dolgozom és nincs más az életemben. Valahogy még én sem vagyok elég felnőtt ahhoz, hogy arra gondoljak, lehet ez másképp is. Valahogy egy gyerek nekem olyannak tűnik elsőre, ami annyi kötelezettséggel jár, hogy teljesen megváltoztat mindent. Próbálok figyelni a hangjára, a szavaira, de nehezen megy most, főleg azután, amit mondd. Hogy jó dolog lesz apának lenni. Olyan magabiztos most, úgy igyekszik, és én ettől még rosszabbul érzem magam jelenleg. Újra potyogni kezdenek a könnyeim, és hozzá kell bújnom, hogy képes legyek vagy egy perc múlva egyáltalán megszólalni.
- De mi van... mi van, ha nem is a tiéd? Én... én nem tudom. - nem is merek felnézni a szemeibe, nem megy. Tudom, hogy már az is mennyire fájt neki, amit elmondtam, de hogy fogja kezelni ezt a mostani helyzetet? Nem hiszem, hogy igazán belegondolt, hogy erre is van lehetőség, lehet hogy igyekezett kimosni szépen a fejéből minden erre utaló emléket. - De akkor neked nem kell... neked nem kell, hogy megváltozzon az életed, én nem várhatom el. - bököm ki egész halkan, szipogva, és nagyon nehéz nem megint sírni. Az viszont most sem megy, hogy felemeljen a fejem, főleg hogy ő próbál nyugtatni, hogy velem lesz és segít, de ha egyszer nem is az ő gyereke, akkor végképp nem várhatom el ezt tőle. Nem akarok egyedül maradni egy babával, nem akarok! De abban is biztos vagyok, hogy Dave-et én nem akarom ezzel kiborítani, nem akarok szólni sem neki, hogy talán az övé. Nem tudom, talán az a jobb, ha nem tudom kié.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 16:34

______________________________________________________________
Egy idő után képtelen vagyok hallgatni a sírást. Lehet, hogy egyszerűbb lenne kint maradni és megvárni, amíg összeszedi magát és kinyitja az ajtót. Akkor itt várnám. De nem bírom az ajtó túloldaláról hallgatni. Muszáj lenyomnom a kilincset és bemenni hozzá. Eddig hiába próbáltam megvigasztalni, nagyon nem jól csináltam. Ezt mutatja az is, hogy itt kötött ki. Most viszont újra nekifuthatok. Fogalmam sincs, hogy kellene, de ahogy felnéz rám, gondolkodás nélkül cselekszek. Tudom, hogy le kell térdeljek mellé. Tudom, hogy át kell ölelnem. És hallgatni. A szavakkal könnyen elronthatok mindent. Ha akarom, ha nem. Úgyhogy csendben maradok egészen addig, amíg el nem húzódik és nem szedi magát össze annyira, hogy beszélni tudjon.
Meg nem tudnám mondani, hogy egy perccel később honnan jön a nagy magabiztosság, amivel válaszolok neki. Tényleg nem tudom. Hiszem továbbra sem hiszem igazán, hogy apa akarok lenni. Nem hiszem, hogy képes leszek ennyi idő alatt felnőni. Egyszerűen csak túl nagy feladat és nem érzem úgy, hogy képes vagyok ilyesmire. A szavak mégis elég hihetően hagyják el a számat.
- Lehetsz attól még énekesnő. A szüleim is turnéztak és ott volt a bandájuk. Mióta csak az eszemet tudom, a világot járták és zenéltek - mondom ki az első, a fejemben nagyon is meggyőző érvet, ami az eszembe jut. Nem tudom, hogy ezzel meggyőzöm-e, de fogalmam sincs, mi mást mondhatnék neki.
Attól még tovább próbálkozok. Ha szükség lenne rá, újra elismételném, hogy mindent megteszek, hogy jól csináljam és mellette legyek. Majd én segítek neki, hogy ő is jól csinálja. Nem mintha annyira jó lennék az egészben, hogy rám kelljen támaszkodnia. Egyszerűen csak megpróbálok mosolyt csalni az arcára. Ha én mosolygok és könnyedén veszem, akkor ő sem lesz olyan feszült. Vagy ez nem így van? A való életben nem így működik?
Amikor újra sírni kezd, tehetetlenül fonom újra köré a karjaimat. Fogalmam sincs, most mi rosszat mondtam, amiért megint eleredtek a könnyei. De nem kérdezek rá. Hagyom, hogy sírjon. Talán majd felvetem, hogy legalább menjünk vissza a szobába és ne a kövön legyünk, de... nem most.
- Ha nem az enyém? Hogy lehetne nem... Oh - kezdek bele értetlenül, majd elhallgatok, amint eszembe jut az az apróság, amit minden erőmmel próbáltam elnyomni. Az a másik, akivel együtt volt. Elég a gondolat, hogy felszínre törjön valami belső feszültség, cseppnyi dühvel vegyítve. Legszívesebben felkelnék innen és... nem is tudom. Talán kiabálnom kellene. Úgy, ahogy Maryvel tettem. Az segített eltüntetni ezt a kellemetlen érzést. Talán most is segítene. De mit mondhatnék? Hiszen azt mondtam neki, hogy nem baj, hogy együtt volt mással. Hogy én nem haragszok érte. Pedig... pedig... Inkább igyekszek nem foglalkozni az erősödő remegéssel és elnyomni.
Helyette inkább hallgatok, amitől csak még rosszabbnak tűnik minden. Kényszerítem magam, hogy ökölbe szorítsam a kezem és megpróbáljam csökkenteni a hirtelen remegést. Amikor már úgy látom, hogy nem olyan feltűnő, felé nyúlok és csak azért is felemelem a fejét. Az nem megy, hogy elmosolyodjak és azt mondjam, minden rendben lesz, vagy azt, hogy nem érdekel, ha nem a másik fickóé a gyerek. Ahhoz viszont nem kell megerőltetnem magam, hogy megcsókoljam - már ha engedi és nem húzódik el. Erre most valahogy szükségem volt, hogy érezzem és szerintem neki is.
- Mi lenne... ha visszamennénk a szobába? - vetem fel az ötletet és már állok is fel a földről és nyújtom felé a kezem, hogy őt is felhúzzam. Nem a legkényelmesebb itt üldögélni a kövön és ha jól tudom, amíg is most már vigyázni kell magára. Mintha valami ilyesmit is említett volna Robert. Bár jobban figyeltem volna a szavaira! Akkor most biztos, hogy többre emlékeznék és jobban tudnám, mit kell tenni vagy mondani.
- Nem kell aludnod meg semmi. Le sem kell feküdnöd, ha nem szeretnél. Csak... ne itt ülj - teszem hozzá, amikor eszembe jut, hogy mennyire kiakadt, amikor azt mondtam, hogy csak feküdjön le mellém. Akkor még nem tudtam, hogy mi baj van. Most viszont tudom és lehet, hogy még nem pánikolok annyira, mint elvárható lenne, de talán nem fogtam fel mindent, ami ezzel jár.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 20:02

Azt hiszem azért hiszem el most a szavait, azért elég hogy próbál határozott és magabiztos lenni, mert ezt akarom hallani, mert úgy érzem ettől könnyebb lesz, ettől elviselhetőbbé válik ez az egész. El akarom hinni, hogy képes lesz felnőni és segíteni nekem, hogy tényleg nem esik majd pánikba, ha eljön az idő. Muszáj, hogy így legyen, mert egyedül ez nekem biztos, hogy nem megy, nem leszek képes rá, hogy végig csináljam még a terhességet sem, nem hogy utána bármit a gyerekkel, és abba még bele se merek gondolni, hogy mi lesz majd a szüléssel. Azt végképp nem akarom igazából az egészet nem akarom! Miért nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, és egyszerűen csak semmissé tenni az egészet?
- De én még semmit sem értem el... talán nem is fogok. Talán apának volt igaza... - azt hiszem most semmivel sem tudna meggyőzni, hogy ez nem így van. Túlságosan magam alatt vagyok, és egyszerűen semmi sem tud most ebből kibillenteni, akármennyire is igyekszik nekem segíteni. Nagyon kedves tőle, csak most még nem megy, hogy jobban reagáljak. Minden olyan pocséknak tűnik, majd talán pár óra, pár nap múlva már könnyebb lesz. Még azt sem tudom, hogy adom be ezt a bátyámnak. Vajon nagyon ki fog akadni? A mosolyát sem tudom most viszonozni, akármennyire is szeretném, pedig tényleg jó lenne. Egyelőre még nem megy, főleg mert nekem még valami jár a fejemben. Még valami, ami rossz érzéssel tölt el, ami nem segít, hogy túl tudjam tenni magam ezen és pozitívan értékelni. Ő pedig elsőre nem is érti, aztán látom az arcán, hogy megérti mi az, amit mondtam.
- Lehet, hogy a tiéd, nem tudom Link. Én szeretném, ha... ha így lenne. - nem tudom, hogy ez mennyit számít, mennyire lesz neki kevésbé fájdalmas felidézni megint ezt az egészet. Vele vagyok itt, de attól még ugyanúgy fájdalmas neki, hogy voltam mással is, ebben biztos vagyok még akkor is, ha őt választottam, ha most itt vagyok vele. Persze az más téma, hogy ha Dave máshogy reagál... akkor nem biztos hogy ilyen könnyen döntöttem volna, magam sem tudom igazából.
Nem válaszol és én nem is várom el, hogy mondjon valamit, hogy azt mondja újra, hogy nem baj, hiszen tudom én e nélkül is, hogy az, hogy fájdalmat okoztam neki, és most akaratomon kívül újra megint meg teszem. Akkor nézek csak a szemébe, amikor megemeli a fejemet, és megkapom azt a lágy csókot. Édes és persze sós is egyben, hiszen már nem is tudom, hogy mióta nem marad abba hosszabb időre a sírás. A kérdésre végül csak bólintok egy aprót. Azt hiszem tényleg jobb lesz, nem kell most ezt túlmagyarázni. Mindkettőnknek kell talán egy kis idő, amíg feldolgozzuk, arról nem is beszélve, hogy nem aludtam semmit egész éjszaka és még rémesen kimerült is vagyok.
- Jól van, menjünk vissza. - elfogadom a kezét és feltápászkodom a hűvös kőről. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, még most sem, de az biztos, hogy nem fog megoldódni csak annyitól, ha itt ülök és sírok. - Lefeküdhetünk, azt hiszem jót tenne, ha átölelnél és kész... fáradt vagyok. - bököm ki végül. Most hogy lábra állok, most érzem csak igazán, hogy mennyire nincs erőm. Rémesen kevés van és akkor még finoman fogalmaztam. Az alvás hiány, az eddigi idegesség és kétségbeesés, meg pánik, plusz persze az a bűntudat elég rendesen ki tudják készíteni az embert akár rövid idő alatt is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 02.02.14 21:31

______________________________________________________________
Fogalmam sincs, hogy vigasztalhatnám meg. Nem tudom, mit kellene tennem vagy mondanom, hogy jobban érezze magát. Én nem értek ilyesmihez. Soha nem csináltam még. Nem tudom, mi a jó. Hiába térdelek mellette a kövön, hiába ölelem és próbálom magabiztosan állítani, hogy nekem nem baj ez az egész... úgy tűnik, nem sokat ér. Abban sem vagyok biztos, hogy akár egy szavamat elhiszi. Még sincs jobb ötletem. Pedig még a szüleim példáját is felhozom, pedig nem szeretek túlzottan beszélni róluk.
- Dehogy volt igaza - szólalok meg valamivel hangosabban, mint indokolt lenne. Nem tehetek róla, de így látatlanban is utálom az apját. Azért, amit vele tett. Elég, ha csak szóba kerül és máris minden mást kiver a fejemből. Csak az utálat van, amit iránta érzek.
Ennél pedig még csak rosszabb, amikor felhozza, hogy hiába adok bele mindent, talán nem is tőlem van a gyerek. Az utóbbi napokban minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem ezt az apró tényt, hogy mással is volt. Másképp hogy bízhatnék benne? De hiába minden erőfeszítés, ezzel a mondattal újra eszembe juttatja, hogy mi történt. Hiába mondtam akkor, hogy nem számít, nem baj és nem haragszok, most megint azt a különös dühöt érzem legbelül. Idő, amíg megnyugtatom magam és csökkentem a remegést. Közben alig vagyok képes felfogni a szavait. Arra, hogy válaszoljak, sok esély nincs. Túl sok mindent kavart fel bennem. Nem mondanám, hogy sokkal jobban érzem magam még ezek után sem. Talán örülnöm kellene, hogy azt szeretné, ha tőlem lenne... De van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy ha nem velem lenne most itt. Ha a ma estét nem velem töltötte volna, akkor ugyanezt mondaná, csak a másik fickónak.
Miért nem tudom elhinni a szavait?
Miért nem hiszek neki?
Nem akarok törődni ezzel. Igazat mond, így gondolja, úgyhogy jobb, ha elhiszem. Egy pillanatra még a szemem is becsukom és emlékeztetem magam, mennyire szeretem. Hinnem kell neki! Mikor újra ránézek, már nincs bennem kétség. Sikerül elnyomni a remegéssel együtt. Most már képes vagyok arra, hogy felé nyújtsam a kezem és felemeljem a fejét. Csak egy pillantás az ismerős, most könnyes tekintetbe, egy kissé talán erőltetett mosoly, majd megcsókolom. Csak óvatosan és lágyan. Most csak megnyugtatni akarom és ezzel együtt emlékeztetni magam minden jóra. Nem is nyújtom túl hosszúra, mert tudom, hogy most nem kellene túl sokáig itt ülni. Egy perc múlva már nyújtom felé a kezem, hogy felhúzzam a földről és rábírjam, menjünk vissza a szobába.
- Átölellek és soha többet nem engedlek el - kúszik fel egy nagyon is halvány, de legalább őszinte mosoly az arcomra, mikor már talpon van és vele együtt indulok vissza a szobába. Akaratlanul is megtorpanok, ahogy meglátom a földre dobott tesztet. Tudom, hogy az nem megoldás, de utálom a kis műanyagot. Mintha egy ilyen tárgy lenne az oka mindennek. De egy másodpernél tovább nem foglalkozok vele. Emlékeztetem magam, hogy ágyba kellene mennünk és őt alvásra bírni.
Most először nem húzom a fejemre a takarót. Helyette azzal törődök, hogy ő be legyen rendesen takarózva és úgy tudjam ölelni, hogy egy pillanatra se felejtse el, hogy itt vagyok mellette.
- Próbálj meg aludni - suttogom, ahogy még szorosabban ölelem magamhoz és a szabad kezem a fejem alá teszem. Szó sem lehet róla, hogy én is aludjak vele együtt. Én már pihentem eleget, most inkább arról akarok meggyőződni, hogy őt elnyomja a fáradtság.
Hallgatom a légzését, ami remélhetőleg egy kis idő múlva rendeződik. Ahogy ő megnyugszik, rajtam úgy vesz erőt újra az idegesség. Őrültebbnél őrültebb gondolatok kavarognak a fejemben. Mi van, ha tényleg nem az enyém a gyerek? Mi van, ha nekem nem fog menni az egész apaság? Mi van, ha képtelen vagyok felnőni a feladathoz? Mi van, ha... ha megfutamodok? Ha egyik napról a másikra eltűnök?
Talán fél órát vagyok képes ott feküdni nyugodtan. Annak ellenére, hogy azt ígértem, nem engedem el, lassan húzom el a kezem. Nem akarom felébreszteni. Csak abban reménykedek, hogy elég fáradt ahhoz, hogy ne vegyek észre, magára hagyom. Halnak nyitom az ajtót és még a folyosón is vigyázok, hogy ne lehessen hallani a lépteimet. A földszinten nézek végi magamon az egyik szembejövő tükörben. Marveles póló, tele szuperhősökkel. Milyen... felnőttes! Úgy kapom le magamról a felsőt, mintha nem ez lenne a kedvenc pizsamám. Azt hiszem, most még a ruháimat is képes vagyok hibáztatni a történtekért. Bármit. A baj, hogy ettől nem lesz jobb. Nem érzem magam jobban, hogy a felső a földön köt ki és még meg is taposom, mint valami hisztis gyerek.
Végül a konyhában kötök ki egy pohár tej mellett. Képtelen vagyok arra, hogy magára hagyjam és eltűnjek. Még a gondolat is borzasztó volt, amikor egyáltalán megfordult a fejemben. Nem megyek én innen sehova. Az asztalnál ülve fogom megvárni a reggelt... a délt... azt, hogy megoldódjon minden.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 03.02.14 16:39

Meg akarok nyugodni, tényleg meg akarok nyugodni, de most iszonyatosan nehéz. Ahhoz össze kéne szednem magam kicsit jobban, és persze elfogadnom ezt az egészet tényként, de még akármit is teszek nem megy. Főleg, hogy tényleg úgy érzem elszúrom az életemet, hiszen eljöttem otthonról most már négy éve és ennyi idő alatt sem értem el igazából szinte semmit. Én nagyon igyekeztem, de tényleg, de csak időszakos munkáim vannak, időszakos pasijaim, nem is volt hosszabb komoly kapcsolatom van az én, vagy a másik fél hibájából és most erre még bejön egy gyerek. Tényleg olyan érzésem van, hogy apámnak igaza volt, hogy talán maradnom kellett volna ott, azt tenni, amit kell, amit ők akarnak és akkor most minden átlagos mederben haladna. Az mégis egy halvány mosolyt csal az arcomra, amikor Link reagál, kissé hangosabban is, mint kéne. Tudom mennyire kiakadt, amikor elmeséltem neki, hogy mit tett az apám, tehát e téren végülis megértem a reakcióját teljes mértékben. Fene gondolta volna, hogy pont ezzel fog segíteni, de igazából minden egyes alkalommal, amikor kicsit határozottabb, akkor büszke vagyok rá.
Az viszont újra csak kétségek közé sodor, amikor végül elmondom neki, mi bánt még. Hogy a gyerek nem biztos, hogy az övé, és e miatt nem kötelező segítenie, tényleg nem várom el tőle, nem is tehetném. Arról nem is beszélve, hogy ez még tuti, hogy új neki és nem fut vele mit kezdeni, hiszen... túlságosan zavaros minden még nekem is, neki meg még inkább, hiszen még csak nem rég szánta rá magát, hogy kiáll a kereszt szülei ellen. Érzem én, hogy mennyire rosszul esik neki, amit mondtam, hogy szinte remeg a haragtól talán? Mégis kinyögöm, hogy szeretném ha tőle lenne, és nem érzem, hogy hazudnék. Nem... igenis ez így... így van! Ahogy a bátyám is mondta, ki lenne megfelelő arra, hogy hosszú ideig vele legyek, hogy megosszak vele minden bajt, minden jót és vele akarjak ébredni akár minden reggel? Nem egy olyan valaki, mint Dave, hiszen neki nem számított más, csak a testi dolgok. Akármennyire is jól csinálta, attól még nem lehetett volna rá építeni. Oka van annak, hogy az a másik nő elhagyta, és most egyedül van, én pedig nem hiszem, hogy egy ilyen nehéz dolgot egy labilis valakivel akarnék végigcsinálni. Félek, nagyon is félek, hogy mi lesz, attól is, hogy Link mire mit reagál, de végül mégis csak megcsókol és most ez a legfontosabb. Ha jól sejtem ez nem azt jelenti, hogy nincs semmi baj, hogy minden a legnagyobb rendben, de... annyit igenis jelent, hogy megpróbálja most nem figyelembe venni a negatívumokat, miattam azt hiszem. És abban is tudom, hogy igaza van, hogy nem kéne itt ülnöm a hideg kövön, neki sem, ezért állok fel végül. Jó lenne bebújni az ágyba vele és pihenni egy kicsit. Túlságosan ideges vagyok, kimerült és azt hiszem pillanatok alatt elnyom majd az álom.
- Ne tegyél soha túl nagy ígéreteket. - egészen halvány mosoly jelenik meg az arcomon, és a kezem is az ő arcára siklik egy pillanatra. Nem jó, ha ezt mondja, mert egyáltalán nem biztos, hogy be tudja tartani. Láttam én, hogy ma este egyszer határozott, máskor iszonyú bizonytalan volt, nem várom el tőle, hogy most akkor hirtelen minden rendben legyen. Én sem tudok csak úgy túllépni ezen, nem is lehet, mert a tény tény marad. Igazából észre sem veszem, amikor egy pillanatra megtorpan, csak bemászom az ágyba. Még addig se jutottam el, hogy levetkőzzem, farmer és is utcai ruha, csak a cipő nincs már rajtam, mert azt még lent letettem.
- Azzal nem lesz gond, amíg itt vagy. - halk a hangom, pedig nincs már éjszaka, de én túlságosan fáradt vagyok. Befészkelem magam, és a karom rácsúsztatom az övére, ahogy átölel hátulról. Akárhogy is, de ez így nagyon kellemes és tényleg csak pár perc mire elalszom. Nem kell sok, nem is gondoltam, hogy sok fog kelleni. Azt sem veszem észre, amikor végül mégis itt hagy. Maximum egy kicsit mozdulok, hogy újra elhelyezkedjem, átöleljem a takarót és ennyi. Pár óra eltelik mire odáig jutok, hogy felébredjek. Nem volt se pihentető az alvás, se elég, hiszen még közben is olyan sok minden kavargott a fejemben, hogy az már szinte kezelhetetlen. Azt viszont hamar észre veszem, hogy ő már nincs itt mellettem, hogy ő közben kiment. Talán csak a mosdóba? Várok pár pillanatot, talán egy percet is, de nem hallok motoszkálást az közelből. Muszáj lesz felkelni, megnézni hol van. Lehet, hogy máris... máris feladta? Az nem lehet, hiszen annyira ígérte, úgy bizonygatta!
Végül a konyhában találom meg. Álmosan, nyúzottan és kifejezetten gyűrötten lépdelek be, és ülök le vele szemben először egy szó nélkül, aztán csak egész halkan szólalok meg.
- Tudnod kell Link, hogy én... én nem fogok haragudni rád, ha te ezt nem akarod. Ígérem, nem fogok. Tudom, hogy ez most sok, nagyon sok egyszerre. - nem teszem hozzá, hogy nekem is, de én nem hátrálhatok ki az egészből, de szerintem ezzel ő is tisztában van. De akkor is akarom, hogy tudja, nem leszek rá mérges, ha nem akarja, nem fogok kiborulni - legalábbis nem akkor, amikor látja - és nem fogom utálni ezért. Nem várok el tőle semmit.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 03.02.14 18:13

______________________________________________________________
Egy pillanatig sem kérdés, hogy mellette maradok. Egész magabiztos vagyok, amikor kijelentem, hogy soha többet nem engedem el. Annak ellenére, hogy egy perce még úgy kellett emlékeztetni magam, hogy mennyire szeretem, most határozottan állítom, hogy egy percig sem kételkedek benne és soha nem fogom elengedni. A szavaira viszont elgondolkozok, végül csak bólintok egy aprót, mint a gyerek, aki a nap tanuláságát hallotta és jelzi, hogy elraktározta a fejében. Nem most fogok azon gondolkozni, hogy akkor ezt pontosan hogy értette. Ez most a leglényegtelenebb. Nem fogom magam kijavítani és azt mondani, hogy ma mindenképp vele maradok. Már azzal megelégszek, hogy felkelünk a földről is elindulunk a szobája felé. Ott persze egy pillanatra megtorpanok, amíg a tesztet nézem, de aztán megyek tovább és fekszek mellé az ágyba. Amint elhelyezkedik, már ölelem is át. Nem gondoltam volna, de úgy tűnik, nekem is szükségem van rá. Eleinte még meg is nyugtat, hogy átkarolhatom, miközben elnyomja az álom. Később viszont egyre idegesebb leszek. Lehet, hogy a csend megy az agyamra, de az is, hogy megkésve értem meg az egész helyzet lényegét. Bármennyire is azt ígértem neki, hogy vele maradok örökre... ma... amíg alszik, kimászok mellőle és elindulok a konyhába. Útközben akaratlanul is megállok a tükör előtt és a szuperhősös pizsama felsőm a földön köt ki. Tényleg mindenre haragszok most.
Mire a konyhába érek és a pohár tejet iszogatom, már csak saját magamra vagyok mérges. Főleg azért, mert akár egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy eltűnhetnék. Egyik napról a másikra. Könnyedén megtehetném. De képtelen vagyok rá és elég pocsékul érzem magam már csak azért is, mert eszembe jutott ez a lehetőség. Nem tehetem ezt. Túlzottan szeretem ahhoz, hogy elhagyjam azért, mert... mert terhes.
Úgy iszom meg az ekkorra maradt fél pohár tejet, mintha valami kemény alkohol lenne és attól várnám a megoldást. De míg az oldaná a feszültséget és tompítana, most csak még jobban felpörögnek a gondolataim. Egyre vadabb vizekre evezek. Az egyik percben újra láthatatlan akarok lenni, a következőben pedig - hiába nem látja senki - kihúzom magam és úgy érzem, képes vagyok végigcsinálni. Nem számít, hogy az enyém-e a gyerek vagy sem.
- Nem számít... nem számít... - ismételgetem magam elég motyogva és az üres poharat bámulva. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy meg sem hallom a könnyed lépteket. Tényleg nem tűnik fel, hogy itt van, csak akkor, amikor már leül velem szemben. Gondolkodás nélkül húzom meg magam, mintha valami nagy bűntett közepén kapott volna rajta. Az már csak ráadás, hogy hiába voltunk olyan sokszor együtt, nem érzem jól magam mellette még így sem, hogy csak félmeztelen vagyok.
De a felső az előszobában a nagy tükör előtt hever megtaposva. Nem tudok odateleportálni, hogy egy pillanat alatt magamra kapjam és visszaérjek. Úgyhogy kissé meggörnyedve, de maradok, ahol vagyok. Bennem van a késztetés, hogy magyarázkodni kezdjek, miért nem maradtam mellette, mikor megígértem, de mire én összeteszem a mondatot, ő már beszél.
- Tényleg nem akarom - mondok csak ennyit, miközben a pohárral babrálok. A végén még eltöröm, de most nem jut eszembe. A szavakkal küzdök. Annyi biztos, hogy nem fogom azt mondani, hogy el is döntöttem, mit kell tennem. Inkább csak tartanom kell egy szünetet, amíg átgondolom, mit akarok még mondani.
- De téged igen. Úgyhogy maradok. Az apaságba... bele lehet tanulni. Vannak könyvek... meg tanfolyamok. Azt hiszem - bizonytalanodok el egy pillanatra, mikor végre felnézek rá. Most kellene megpróbálnom mosolyogni, de nem menne őszintén, úgyhogy inkább hagyom.
- Muszáj... muszáj azt mondani, hogy nem tudod, kié? Nem lehet azt állítani, hogy az enyém és akkor... egyszerűbb - mondom ki még ezt is, ha már így belefogtunk. Eddig tényleg jól bírtam és visszafogtam magam ilyen téren, de most túl sok időm volt gondolkozni és minden eszembe jutott. Az utálat, a másik fickó iránt. A... harag, Jenna iránt, amiért ezt csinálta. A kétség, hogy mi van ha...
Gyorsan megrázom a fejem és lezárom a saját magammal folytatott vitát. Most már képes vagyok egy mosolyt varázsolni az arcomra. Pont olyan kisfiús, mint amit akkor kapott, amikor még alig ismertük egymást.
- De egy család leszünk és a család... az jó - bólintok magabiztosan. Ez az a pont, ahol sikerül saját magam is meggyőzni arról, hogy ez tényleg jó dolog lesz. És még van időm betanulni, hogy mit hogy kell tenni. Van... bőven időm. Az mellékes, hogy első utam Roberthoz fog vezetni. Muszáj lesz vele beszélnem. El kell mondania mindent, amit tud, hogy bele tudjak egyáltalán vágni. De ez még ráér. Egy vagy két napot még hanyagolhatok.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 03.02.14 21:27

Lehet, hogy egyszerűen csak az ébreszt fel, hogy felkel mellőlem. Még ha nem is azonnal, de talán tudat alatt később érzékelem, 1-2 óra múlva, de így is, hogy valami nincs rendben, és végül csak magamhoz térek. Azt mondta, hogy velem marad, ígérte, hiába mondtam, hogy nem érdemes olyat kijelenteni, ami nem tartható meg, hiszen... ez inkább csak hirtelen kijelentés, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is lesz. Most is kiment, és nem csak a mosdóba, mert nem hallok onnan halk motoszkálást, meg semmit az ég világon, ami erre utalna. Ezért veszem rá magam végül, hogy megmoccanjak, hogy én is összeszedjem magam és felkeljek, hogy megkeressem. Olyan nagyon nem bonyolult, mert ha nincs itt fent és nincs a fürdőszobában sem, akkor csak lent lehet, és valahogy sejtem, hogy nem a nappali a célállomása, ahol mondjuk tv-t néz, vagy valami. Azt pedig remélem, hogy nem megy el, bár a földön lévő felsője arra utal, hogy itt van. Nem is értem az egészet, de még túlságosan nyúzott vagyok ahhoz, hogy ezt azonnal szóvá is tegyem. A motyogást már messziről meghallom, de nem érnek hozzám el a szavai pontosan, így csak egyszerűen leülök vele szemben, amikor végre meglelem. Látom, ahogy szinte összehúzza magát és egyszerűen nem értem az okot. Fel sem merül bennem, hogy kényelmetlen neki, hogy félmeztelenül van, hiszen láttam már elégszer, akkor... akkor meg miért?
- Feszengsz... - jegyzem meg halkan, mielőtt még rászánnám magam, hogy megszólaljak, hiszen ezt egyértelműen jól látom. Végül mégis sikerül kimondani, amit akarok. Szeretném, ha tudná, hogy nem zavar, ha neki ez sok, nem fogok haragudni rá, és nem várom el, hogy most azonnal képes legyen megváltozni és felnőni a feladathoz. Én sem akarok, de nekem kell, így hát... én meg fogom tenni, de attól még rá nem erőltetem. Az első reakciójára persze azonnal elszorul a szívem. Tényleg nem akarja, nekem ez kb. azt jelenti, hogy akkor ennyi, hogy meg kell oldanom egyedül, de én mondtam, hogy megteheti, hogy nem fogom hibáztatni, ezért igyekszem tényleg rezzenéstelen arccal viselni mindenféle reakciót. Ráérek akkor kiborulni, ha már nem lesz itt.
- De én nem akarom, hogy utáld majd őt, mert... mert muszáj volt. Nem fogod igaz? - nehéz ezt így kimondani, máris személyként emlegetni valakit, aki még szinte csak alig van, de akkor is már valaki, és én nem akarom, hogy csak azért vállalja, mert én fontos vagyok neki. Lehet, hogy ez az egész teljesen tönkre tenné és felforgatná az életét, de ha csak rólam mondana le az maximum egy időre, pár hétre jelentene fájdalmat neki. Az mégis csak rövidebb idő.
- Akkor a tiéd. - bólintok egy aprót. Úgy lenne igazságos, hiszen vele voltam többször és ő a fontosabb nekem és ő az, aki szeret. A sorstól az nagyon csúnya játék lenne, ha nem így tenne, ha nem az övé lenne ez a gyerek. Én annyira szeretném, hogy így legyen és talán nem is számít. Talán ez... lényegtelen, hiszen vannak, akik örökbe fogadva is a sajátjuknak tudnak érezni egy gyereket, de épp ez esetben... ha a kicsinek kedvesen göndör haja lesz és huncut tekintete... az csak minden áldott nap emlékeztetne engem is és őt is, hogy mit tettem, pedig ezt elfelejteni akarjuk mind a ketten. A sors nem lehet ilyen kegyetlen!
- Egy család... - ízlelgetem kicsit, amit mondott, aztán végül elmosolyodom és előrenyúlok, hogy legalább a kezét megfoghassam. Lehet, hogy az most túlzás lenne, ha felpattannék, hogy az ölébe üljek, és egy apró csókot is követelnék még mellé? - Szerinted mi lesz? Fiú... vagy lány? Minek örülnék? - buta kérdés, tudom én, hogy nem ez a fontos, de én... én mindig is lányt szerettem volna, ha egyszer gyerekem lesz. Nem most és nem így képzeltem el az biztos, de akkor is lányt akartam.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 03.02.14 22:16

______________________________________________________________
Szerettem volna egész végig vele maradni, amíg alszik, de fél óra múlva már megőrjítettek a gondolataim, így kénytelen voltam nagyon óvatosan és nagyon halkan kimászni az ágyból és egy kisebb megállótól eltekintve megcélozni a konyhát. Ha tovább fekszek ott mellette, biztos, hogy becsavarodok. Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy képtelen vagyok velük mit kezdeni. Egyik őrültebb, mint a másik. Olyasmi is eszembe jut, ami miatt már azért bűntudatom van, mert egyáltalán eszembe jutott, mint választható lehetőség. Nem hagyhatom itt, ezt mindenekelőtt leszögezem magamban a tejet kortyolgatva. Túlzottan szeretem ahhoz, hogy eltűnjek egyetlen szó nélkül. Az pedig, hogy a szemébe mondjam, hogy nem fog ez nekem menni? Esélytelen. Maradok. Most már csak arról kell meggyőznöm magam, hogy nem számít, igazából kitől van a gyerek. Mert tényleg nem számít. Részben Jenna az és ez... így rendben van. Ez a fontos, nem igaz?
Erről próbálom minden erőmmel meggyőzni magam, miközben megiszom a maradék tejet. Az is csak késve tűnik fel, hogy már nem vagyok egyedül. Amint erre rájövök, összehúzom magam és bármennyire is nem szeretnék, úgy maradok.
- Nem, csak... - kezdem tagadni, de hazudok. Látszik az arcomon. Látszik, ahogy megrándul a szám széle, pedig még nem is mondtam komplett hazugságot. Csak belefogtam és máris. Még mindig nem megy ez nekem. Viszont ha az igazat kellene elmondanom, az még kellemetlenebb. Hogy venné ki magát, hogyha most kezdenék bele, hogy a helyzet ellenére is szerencsésnek érzem magam és azt hiszem, hogyha ruha nélkül lát, rájön, élete tévedése vagyok? Nem vagyok kigyúrt, nem vagyok... semmi. Csak egy nagy gyerek.
Jobb mindezt magamban tartani és inkább vállat vonni, mintha nem számítana és én sem tudnám, miért csinálom. Pedig ha képes lennék hazudni, tudnék mit mondani neki. Csak fázok. Csak megszoktam, hogy nem mászkálok félmeztelenül. Csak a régi szabályok egyiket, ami túlzottan megmaradt bennem. Annyi lehetőség lenne. De maradt a vállvonás és az ő szavai, amire válaszolnom kellene. Végül ki is nyögök valami válaszfélét. Igaz, két részletben pár másodperc szünettel, de legalább sikerül értelmesen megfogalmazni a mondatot és nem össze-vissza beszélek.
- Nem... Nem fogom utálni - mondom egy bólintás kíséretében és próbálok magabiztosnak tűnni. Nem mintha megfordulna a fejemben, hogy képes lennék utálni egy gyereket. Azért vagyok bizonytalan, mert még mindig szoknom kell a gondolatot, hogy egyáltalán... létezni fog.
Az viszont nem lenne rossz, ha képes lennék már most úgy gondolni rá, hogy az enyém. Még azt sem bánnám, ha nem említette volna meg a lehetőséget, miszerint lehet másé is. Annyival könnyebb lenne! Inkább hazudott volna most az egyszer... csak most az egyszer tette volna meg vagy hallgatta volna el ezt az apróságot!
- Akkor... jó. Így jobb - próbálok valami mosolyt erőltetni magamra, amiből csak egy furcsa grimasz lesz, de legalább részben felfedezhető benne valami, ami mosolyra emlékeztet. Később már szerencsére könnyebben megy. Képes vagyok kimondani; család és tudok neki valamilyen szinten örülni. Vagy legalábbis el tudom fogadni a gondolatot. Ez már haladás, nem?
Amikor felém nyújtja a kezét, gondolkodás nélkül fordítom felfelé a tenyerem, hogy össze tudjam kulcsolni az ujjainkat. Így már azért én is jobban érzem magam és a mosoly még tovább javítja a hangulatom. Sőt, még arról is megfeledkezek, hogy nincs rajtam a felsőm és feszengenem kellene. A kérdése viszont meglep és először nem is tudok rá válaszolni.
- Hát... izé... az baj, ha fogalmam sincs? - kérdezek vissza homlok ráncolva, de apró mosollyal az arcomon. Az egész kicsit olyan, mint egy bocsánatkérés, amiért nem tudok erre a kérdésre válaszolni.
- Te mit szeretnél? Az jó lesz nekem is - mondom végül egy apró mosollyal, miközben a hüvelykujjam apró köröket ír le a kézfején. Igen, most már azt hiszem, jól vagyok. Nem csak azért, mert ő sincs annyira kibukva az egész miatt, de én is látok rá esélyt, hogy megbarátkozzak a gondolattal.
- De úgyis megtudjuk majd... öm valamikor - akadok el megint a mondat közben és egy pillanatra elszégyellem magam, hogy ennyire nem tudok semmit az egészről. Hiába kívánom újra és újra, hogy bár jobban figyeltem volna akkor Robert szavaira, attól még most nem leszek most jobb helyzetben és nem fogok többet tudni.
Jobbnak látom inkább témát váltani. Bármi olyanra, amiről ha beszélünk, nem érzem magam teljesen elveszettnek. Ahogy felnézek rá újra, eszembe is jut.
- Nem szeretnél visszafeküdni és aludni? Most már tényleg veled maradok, csak túl sok minden járt a fejemben és... szóval sajnálom, hogy azt mondtam maradok és mégis lejöttem, de... - kicsit hosszúra nyúlik a magyarázat, pedig még nem érzem úgy, hogy megmagyaráztam, miért csináltam. Pedig nagyon igyekszek. Még a kezem is elhúzom az övétől és úgy próbálom megértetni vele, miért csináltam.
Csak azt érem el vele, hogy leverem az üres tejes poharat. Hiába kapok utána, az törik a kövön.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 04.02.14 15:30

Tényleg jó lenne, ha mellettem maradna, de végülis nem várhatom el, ha nem álmos már. Vagy legalábbis könnyebb erre gondolni, mint valami másra. Nem azért ment ki, mert... ki nem akart velem maradni, egyszerűen csak már nem álmos és így unalmas feküdni. Persze én sem tudok túl sokáig aludni egyedül, és túl sok a gondolat a fejemben, ezért csak felkelek végül és utána megyek. Egy kicsit sem zavar, hogy felső nélkül találok meg, de azt mégis látom, hogy ő valahogy zavarban van, feszeng, csak nem tudom, hogy e miatt van-e. Furcsa lenne, ha meg is mondaná, tuti, hogy nem érteném miért jelent neki gondot, hiszen láttam már úgy. Engem sem zavar egy kicsit sem, ha ruha nélkül lát, ez már nem olyan nagy újdonság.
- Csak ne firtassam most igaz? - értem én, hogy nem akarja elmondani az okot és mindketten tudjuk, hogy nem nagyon tud hazudni. Nem is erőltetem, most nem menne. Van, amikor ragaszkodom hozzá, hogy kimondjon valamit, amit gondol, hogy ne is akarja eltitkolni azt, amit szeretne, de most nem vagyok elég kipihent hozzá és persze még most is kellően feszült vagyok. Ezért is mondom ki, amit gondolok, hogy elmehet, ha szeretne, nem kell végigszenvednie ezt, ha nem akarja. De azt akkor sem akarom, hogy utálja majd azt a gyerkőcöt. Még nem is fura, hogy tudom máris személyként kezelni, de valahogy mégis csak úgy jön ez. Az viszont nem, hogy ebben hazudjak. Igenis muszáj volt kimondanom, hogy esetleg nem az övé, mert különben tudom, hogy rémesen éreztem volna magam minden áldott nap minden egyes percében. Akkor is, ha ő is tudja, csak nem gondol rá, de mégis ki kellett mondanom, hogy tudjam, hogy nem bánja, hogy akkor is mellettem marad. Pont ezért nem tetszik annyira, hogy végül mégis azt várja, hogy inkább mondjak olyat, ami nem biztos, de megteszem, ha neki ettől lesz könnyebb. És igaza van, végülis egy család leszünk, még ha ezt most még így kimondani tényleg furcsa is. Arról nem is beszélve, hogy még nem tudom hogyan fogom mindezt elmondani a bátyámnak. Sejtelmem sincs, hogy fogadja majd. De most nem ez a lényeg, inkább csak megfogom a kezét végre, attól csak jobb lesz.
- Semmi baj, nem kell, hogy tudd, nem várom el. Én azt hiszem lányt szeretnék, valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd egyszer... kislányom lesz. - halvány mosoly, most még több nem megy, de azt hiszem már ez is valami. Próbálom a pánikot és a félelemet elnyomni magamban és inkább tényleg csak valamilyen módon a lehetséges jóra gondolni. Még nem megy ugyan tökéletesen, de tudom, hogy idővel csak menni fog.
- Igen valamikor ez is kiderül. - bólintok egy aprót, amikor válaszol, de azt is látom, hogy megint nincs épp a toppon. Valahogy sejtem, talán megérzés, hogy mi lehet a gondja, de még azonnal nem teszem szóvá. Egyszerűen csak felállok és nem foglalkozom azzal sem, hogy a pohár épp előttem csapódik a földbe és törik darabokra. Kikerülöm szépen a szilánkokat és a kezemet nyújtom neki, hogy felhúzzam. Remélem, hogy jön, és hogy átkarolhatom a nyakát legalább egy kicsit, hogy egy aprócska csókkal indítsak, és csak utána szólaljak meg.
- Nem vagyok álmos, vagyis, az vagyok, csak közben annyi minden van a fejemben. Talán azért tudnék aludni és nincs baj rendben? Tudom, hogy ez most még nehéz és zavaros, nekem is az, és... én se tudok erről az egészről az ég világon semmit, de majd utána nézünk ketten jó? - nem akarom, hogy azért aggódjon, hogy nem csúcs profi, ami a babákat illeti, hiszen én se tudok róluk az ég világon semmit. Nem volt kisebb testvérem, nincsenek gyerekes ismerőseim, maximum Dave, de tuti hogy nem tőle fogok nevelési tanácsokat kérni. A bögrével nem is foglalkozom most, ráérünk eltakarítani később is, nem számít.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 04.02.14 18:42

______________________________________________________________
Nem szeretném kényelmetlenül érezni magam a közelében, most mégis megtörténik. Pedig csak a felső hiányzik rólam, amit megtapostam az előszobában. Annyiszor vetkőztem már előtte, de... de akkor mindig hajtott a vágy és nem gondolkoztam. Most viszont igen, és ezért húzom össze magam. Azt kívánom, bár rajtam lenne a felső. Bár képes lennék teleportálni és egy pillanat alatt felvenni. De ilyesmi nem történik. Akkor sem, ha nagyon szeretném. Úgyhogy maradok ott, ahol vagyok és hülye módon megpróbálok hazudni neki. Ha be is tudnám fejezni a mondatot, akkor sem lenne hihető. Látszik rajtam, ha hazudok. Bármennyire is nem akarom, látszik. Így meg sem lepnek a szavai. Csak egy apró, bocsánatkérő mosoly a válaszom.
Túl sok minden van a fejemben, hogy komolyan válaszolni tudja neki. Pedig könnyebb lenne. Könnyebb lenne mindent kimondani. Azt, hogy miért feszengek most előtte. Azt, hogy miért félek ettől az egész apaság dologtól. Ráadásnak ott van a kétség, hogy talán nem az enyém. Bármennyire is szeretném, ezt a gondolatot nem bírom kiűzni a fejemből. Pedig esküszöm, mindent megpróbáltam! Tényleg! Utolsó mentsvárként azt kívánom, bár el se mondta volna, hogy akár egy kis esély van rá, hogy a másik fickó az apa. Annyival könnyebben meg bírnék barátkozni a gondolattal. Annyival... kevesebb kétely lenne bennem. A végén már azt kérem, hogy mondja ki, biztosan az enyém. Reménykedek benne, hogy ez segít és el fogom neki hinni. Akkor is, ha igazából tudom, hogy nem állíthat ilyet biztosra.
Nem mondanám, hogy egyből elhiszem, amit mond, mégis úgy érzem, enged a görcs, ami mintha eddig belülről szorított volna. Nem teljesen, de lazul. Így már jobb. Képes vagyok mosolyogni is, egészen addig, amíg fel nem teszi a következő kérdését. Hogy fiút vagy lányt szeretnék? Tudnom kellene?
- Akkor lányt szeretnék én is. És nekem kell majd az ajtóban várni a fiúkat, puskával a kezemben - húzom újra mosolyra a szám, ahogy felnézek rá. Tudom, hogy az lesz a feladatom, hogy minden fiút, aki veszélyt jelenthet rá, elüldözzem és megvédjem tőlük. Persze az biztos, hogy nem fogok szabályokat alkotni. Vagy legalábbis nem úgy... rendszerben. De azért egy puskát be kell majd szereznem.
De hogy ezen kívül mit kell majd tennem? Fogalmam sincs, és ez elég kétségbeejtő. Még arra sem tudok rájönni, hogy akkor mennyi időm van beletanulni az egészbe. Mikor... születik meg? Majd kell orvoshoz is járni és... és... És most még mindenek előtt ki kell magyaráznom, hogy az ígéretem ellenére, miért nem maradtam vele az ágyban és öleltem egész végig. Annyira szeretném megértetni vele, hogy gondolkodás nélkül húzom el a kezem és hamar le is verem az asztalról a poharat. Hiába kapok észbe szinte azonnal és nyúlok utána, nem sikerül megfogni és az hangos csattanással törik szét a földön. Már épp bocsánatkérésbe kezdenék és puszta kézzel kezdenél el felszedni a szilánkokat, amikor észreveszem, hogy már nem a helyén ül. Halványan elmosolyodok, de nem szólok. Túlzottan lefoglal, hogy egy ujjal végigsimítsak a karján, a kezem a derekára csússzon és viszonozzam a csókot. Utána is csak a szavai figyelem és néha az ajkaira téved a tekintetem.
- Ketten. Együtt - mondom egy félmosollyal és már fogalmam sincs, hogy ki akar megnyugtatni kit. Eddig biztos voltam benne, hogy én kezelem igazán jól, de most már nem mernék rá megesküdni, hogy így van.
- A bátyád ki fog engem csinálni, ha... elmondod neki? - vágok valami furcsa grimaszt akaratlanul is, de annyi biztos, hogy egy percre sem mozdul a kezem a derekáról. Normális dolog az, hogy egy részem minden ellenére szeretné ágyba vinni? Úgy könnyű lenne mindent kizárni és utána talán könnyebb lenne még egy kicsit pihenni. Vele. Mellette.
Egy pillanatra erősebben is tartom és újabb csókot lopok tőle. De aztán észbe kapok. Hiszen ez okozta a bajt, szóval... talán nem kellene. Elszégyellem magam, enged a pillanatnyi szorítás és csak visszaülök a székre, majd őt is az ölembe húzom.
- Szeretlek... - suttogom az ajkaiba. Tudom, hogy nem kellene ezt túl sokszor mondanom és ezzel emlékeztetnem, hogy mit érzek. Nagyon sokáig bírtam. Mindig csak akkor suttogtam, mikor ő már aludt, vagy csukódott mögötte az ajtó. De most képtelen vagyok magamban tartani. Nem várok tőle választ, de... nekem attól még ki kellett mondanom.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 04.02.14 21:29

Tényleg jó lenne, ha őszinte lenne velem, ha mindig elmondaná, ami bántja, de nem várhatok el tőle egyből túl sokat. Nem szabad, mert így is nagy dolog, hogy itt van, hogy kiállt magáért, ezzel én nagyon is tisztában vagyok. Ezért nem feszegetem most ezt, de biztos vagyok benne, hogy egyszer igenis a tudtára fogom adni, ha fontos, hogy mindent elmondjon, ami bántja, ami az eszébe jut, hogy igenis megbeszélhessük a dolgokat, hogy kitárgyalhassuk a gondokat, hogy azzal könnyebb legyen és előre léphessünk, mert így működik egy kapcsolat. És azt is tudni kell majd, hogy engem nem zavar a külseje, én nem látok benne semmit ami rossz. Hiszen én most még fiatal vagyok, de nem leszek mindig ilyen, nem leszek mindig szép, arról már nem is beszélve, hogy a terhesség alatt is tuti, hogy sok minden fog változni a testemen majd, és nem tudom, hogy erre hogyan fog majd reagálni. De nem akarok most újabb kérdéseket és kétségeket előhalászni, az butaság lenne.
Az viszont belefér, hogy füllentsek, ha neki ettől lesz jobb. Hogy a gyerek az övé, pedig fogalmam sincs, de tényleg azt szeretném, ha az övé lenne, úgy lenne a jó, úgy lenne az igazi, hiszen vele vagyok itt és a sors durva és csúnya játéka lenne, ha nem így lenne.
- Héj, ne legyél olyan szigorú apuka! - mosolyodom el. Furcsa, de jó érzéssel tölt el erről beszélni, valahogy most megpróbálok minden gondot és leendő problémát kizárni, csak arra gondolni, hogy mi lehet ennek az egésznek a jó része. Mert igenis lesz az is, ez biztos, meg persze egy csomó nehézség, de most nem azokon kell agyalni, mert akkor minden sokkal nehezebb. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg olyan szigorú apuka lenne-e, mint ahogyan mondja. Az pedig cseppet sem érdekel, hogy nem tudja mit kell mikor tenni, és milyen lesz az egész, hiszen én sem tudom. Nekem sincs semmi fogalmam a gyerekekről, a nevelésről, a csecsemőkről. Az egészről nem tudok semmit, de majd együtt megtanuljuk és utána járunk és... átvészeljük. Akkor lesz jobb, a pánik nem old meg semmit igaz? Ezért is állok fel végül és még a bögrével sem foglalkozom. Csak meg akarom nyugtatni, most én őt, hogy nem lesz baj, hogy majd megoldjuk közösen és most csak figyeljen rám. Nem nehéz szerencsére ezt most sem elérni, tudja már, hogy mit kell tennie, hogy mire vágyik és mit akar. Ez azért jó, nagyon nagy fejlődés. A kérdésére most először nevetek fel hajnal óta, azóta, hogy haza értem. Nem hangosan és nem erősen, csak egy rövid apró nevetés ez, és közben persze megrázom a fejem.
- Dehogy is fog, vagy legalábbis nem hagyom neki. Tudod, szerintem... sokkal jobban fél attól, hogy újra eltűnök az életéből, mint hogy ilyet tegyen. - maximum ki lesz akadva kicsit... nagyon, fogalmam sincs. Még arról se egy könnyen beszélt velem, hogy nekem két srác tetszik, attól meg már végképp kiverte volna a víz, hogy a hugicája bármilyen pasival is ágyba bújik. Egy gyerek pedig erre aztán végképp nyilvánvaló tény. Azt viszont megértem, hogy szorosabban húz magához és a kezem már szinte automatikusan csúszik a tincsei közé. Egyáltalán nem lenne ellenemre az, hogy felmenjünk és most ne az alvás miatt akarjon ágyban tudni. Nem merül fel bennem, hogy pont abból lett a baj, most már nem lehet. Igazából most már bármit tehetünk büntetlenül, nem lesz semmilyen következménye, hiszen az már meg van. Elmosolyodom, amikor végül az ölében kötök ki, és azt a szót is meghallom. Most valahogy nem zavar, kicsit sem. Kicsit hátrébb húzom a fejemet, de csak azért, hogy a kezeimbe vehessem az arcát és pár pillanatig csak nézzem. Nem tudom mit keresek, talán válaszokat, talán azt, amit a bátyám kérdezett tőlem karácsony este.
- Azt hiszem... - rövid szünetet mondok, soha nem volt annak jó vége, ha ezt kimondtam valakinek, nem csoda, ha félek tőle most is. - Azt hiszem én is szeretlek. Tudom, hogy ez még kevesebb, mint amit mondhatok, de... de szerintem ez csak egyre erősebb lesz. Most úgy érzem, nagyon úgy és... - újra elhallgatok, de csak azért, hogy közelebb hajoljak és egy elnyújtott lassú csókba kezdjek, és a következő szavakat már csak halkan az ajkaiba suttogjam. - ...szeretkezni akarok veled. - azért figyelek hova lépek, de nem várok választ és végül felállok, hogy a kezemet nyújtsam neki.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?! 04.02.14 22:02

______________________________________________________________
Meg nem tudnám mondani, hogy honnan jön a puskás dolog. Biztos láttam valami filmben és most eszembe juttatta a gondolat, hogy lányunk lehet. Vagy azt szeretnénk... vagy... szóval eszembe jutott és persze, hogy kimondom. Annyira nem lehet nehéz szerezni egy puskát. Biztos van valami bolt, ami ilyen célokra árul fegyvert. Kislányok megvédése a fiúktól. Majd megtalálom azt a helyet. De ezzel még ráérünk. Most inkább próbálom az eszembe vésni a mosolyát. Annyira szép ilyenkor. Ha naponta ezerszer látnám elmosolyodni, az is kevés lenne. Az pedig csak ráadás, hogy miattam teszi. Miattam mosolyog!
- Ne? De meg kell védenem, nem? Téged is és őt is - mondom teljesen ártatlanul. Nem látom, ebben hol a baj. Jó, persze értem én, hogy nem szabad túlzásba vinni. Ismerem azt a végletet. Túlzottan is. De majd én megtalálom a középutat valahogy. Lesz rá időm.
Arra viszont nagyon is kevés, hogy felkészüljek a találkozóra, amikor már a bátyja tudni fog arról, hogy nagybácsi lesz. Szerencsére eddig megúsztam mindenféle kihallgatást és férfias elbeszélgetést... vagy inkább szerencsétlenségemre? Lehet, hogy pont azért, mert még nem igazán beszéltem, tűnik olyan félelmetes figurának. Mi más is juthatna eszembe, minthogy ki akar majd csinálni, ha megtudja, mi a helyzet. Biztos, hogy engem fog okolni és fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni. Máskor igyekeznék magamban tartani a félelmet, de most kicsúszik a számon. Kissé értetlenül figyelem a reakcióját. Tényleg nevet?
Bármennyire is szégyelltem magam amiatt, hogy nem tartottam magamban a szavakat, most elmosolyodok. Bármikor csinálnék magamból bolondot, ha nevetni hallom cserébe.
- De nem fogsz eltűnni, ő pedig nem öl meg engem. Minden jó lesz - állítom magabiztosan és talán most először hiszem el én is a saját szavaimat. Valahogy sokkal könnyebb így, hogy közben a kezem a derekán és érzem a közelségét. Megnyugtat. Támpontot ad. Emlékeztet arra, hogy mennyire szeretem és neki csak elég lenne kérni, hogy bármit megtegyek érte.
Az már más kérdés, hogy néha nehezen megy. Nem tudtam elsőre szembeszállni Maryvel, hiába tudtam, hogy meg kellene tennem. Hiába szerette volt ő is, ha megteszem. De az elhatározás megvolt és ha késve is, de végül nem hátráltam meg. Innentől fogva már minden lehetséges. Az egyetlen, ami nem, hogy most ágyba vigyem. Egy részem pedig nagyon is szeretné. A vérem felé húz, de nem teszek semmit azon kívül, hogy vigyázva az üvegszilánkokra, leülök és őt is az ölembe húzom. Nem kell a csupasz bőrét éreznem a kezeim alatt ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. Ennyivel is beérem. Annak az egy szónak viszont nem tudok megálljt parancsolni. Eddig is nagyon sokszor tartottam magamban. Először azt hiszem, hogy csak hallgatás lesz a válasz. Nem is várok igazából választ, ezért lep meg, amikor mégis megszólal. Egy pillanatig feszengve várom, hogy mi lesz a mondat vége, de amikor megértem, akkora mosoly terül szét az arcomon, hogy az már szinte fáj. El sem hiszem, hogy tényleg kimondta! Hogy tényleg így érez! Kissé úgy érzem, hogy a székkel és vele együtt lebegek pár méterrel a föld felett.
A mosoly még akkor is ott marad, amikor megcsókol. A kezem hátrébb csúszik és már éppen lassan belekezdene az útjába a gerince mentén, amikor befejezi a félbehagyott mondatot. Egy pillanat alatt kapcsol még nagyobb sebességre a szívverésem és a vér egyetlen irányba indul meg. Ha akarnám, se tudnám takarni a hatást, amit a szavai gyakorolnak rám. Főleg ebben a vékony pizsamanadrágban. Nem kell kérlelnie, hogy menjek vele. A lépcsőknél járva már szinte én tolom magam előtt és ösztönzöm nagyobb tempóra.
- Veszettül... kívánlak... - csúsznak ki a szavak a számon, szinte teljesen más hangon, mint ahogy beszélni szoktam és csak előre nyúlok mellette, hogy kitárjam az ajtót. Minél hamarabb bent vagyunk... minél hamarabb elérjük az ágyat, annál jobb.
Egész végig csak az jár a fejemben, hogy ez most nem szex. Ez szeretkezés. És isteni lesz!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Jenna & Link - I am so sick?!

Vissza az elejére Go down

Jenna & Link - I am so sick?!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Csapat/Játékos/Mesélő Kereső
» Jenna Collins
» Jenna Dewan-Tatum

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Bruce Kohei Ariva háza-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához