***

Cujo már egy órája szűköl – hajnali kettő lévén adná magát a dolog, hogy dolga volna a kutyafuttató tűzcsapjai, fái között… Cameron nincs otthon? Randizik? Otthon van csak annyira rosszul, hogy nem bír felkelni a kutyához, esetleg segítséget hívni? Hatvanadik alkalommal nézem meg a mobilomat, a karórámat, az órát az éjjeli szekrényen, a konyhában, az ablakon túli templomtornyon. Kész, eddig bírtam – jóganadrág, trikó, köntös, tangapapucs, mobil, Cameron lakásának a kulcsa: ez van rajtam/nálam, amikor mint az őrült, ki letépte láncát hagyom el a hatodik emeletet. Nem kértem vissza az én lakásom kulcsát tőle, de nem is adtam vissza az övét.
Kopogtatásra emelem a kezemet, és ugyanazzal a lendülettel nyitom is a zárat – a fene sem fog a lábtörlőn ácsorogni, inkább egy veszekedés vele, mint az órája mardosó félelem még egy percig.
- Cameron? –
Cujo lelkesen üdvözöl, én pedig egy fél pillanatig várom, hogy megszólaljon és elregélje, mi a fene baja van. Hol a gazdája?! Végigjárom a lakást, egy vesztes csata színterét – ha nincs itt, úgy fogom a pórázt, és megsétáltatom az ebet: észre sem fogja venni, a beagle pedig nem árul el. Ha itt van és eszméletlen, életfunkcióit ellenőrizném először, attól téve függővé a továbbiakat.

Nagyon küzdöttem. Én tényleg rohadtul erősen akartam, de képtelen voltam rá. Valami visszatartott, megragadott a nyakamnál fogva, több tonnás súlyokat pakolt a mellkasomra, és szépen lassan megfojtani látszott.
Cujo siránkozó, aggodalmas nyüszítése az éktelen sípolással, földöntúli hangokkal ellentétben csak holmi alig hallható háttérzajként tört utat magának az éterbe, és törte át a rémálom és az ébrenlét közti masszív átjárót. Ki akartam nyitni a szemeimet, fel akartam ébredni, de az egész testem bénult volt. A szörnyeteg nem eresztett, nekem pedig a maradék erőm is fogytán volt, hogy küzdjek vele.
Aztán –mintha csak az elkésett őrangyalom a segítségemre sietett volna-, felcsendült egy újabb hang. Egy olyan hang, ami mindennél többet jelentett, és ami egyszeriben elűzte a legrettegettebb mumusomat…

A hosszas fulladás után bekövetkező első mély légvételemet úgy élem meg, mint egy szerencsétlen csupasz újszülött. Egyszerre tűnik ijesztőnek és újnak is, de ösztönből tudom, hogy mit kell tennem.
Az isten bassza meg a rémálmokat!
Öklömmel többször is rásózok meztelen, hideg verejtékcseppekben úszó mellkasomra, ahogy szépen lassan magamhoz térek, és a kezdeti kétségbeesésemet felváltja valami földöntúli megkönnyebbülés.
Már csak a megszokás hatalma az, ami arra kényszerít, hogy oldalra biccentsem a fejem. Az ágy azon oldala, ahol Trisha éjjelente nyugovóra tért, még mindig üres. Csak Cujo az, aki néha befurakszik mellém, hogy ne érezzem annyira nyomorultul magam, de… tényleg! A kutya. Az a rohadt kis dög…
Úgy pattanok fel az elnyűtt, kapcaronggyá gyűrött lepedővel fedett ágyból, mintha csavarhúzót dugtak volna fel a seggembe.
Már-már ösztönösen csattogok ki a sötét nappali felé –útközben nem egy cseszett bútorba is belerúgva csakhogy ne legyen elég a reggeli merevedésem, ami kemping sátrat csinált az alsónadrágomból-, végül csak-csak célt érek, és az ösztöneimre hagyatkozva hamarosan a villanykapcsolót is megtalálom. Tény, hogy Cujot kerestem, mégsem a nyughatatlan eb az, akin először megakad a tekintetem. Trisha látványa annyira letaglóz, hogy már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a vitorla a gatyámba egyedül csakis a reggel műve… Mit reggel? HAJNAL! Kibaszott HAJNAL!
A szívem rendellenesen dörömbölni kezd a szegycsontom mögött, és már-már attól félek, hogy mikor fog keresztültörni a bordáimon, és egyenesen Trish lábai elé hullani, hogy ő aztán kéje-kedve szerint a maradék szuszt is kitaposhassa belőle.
-Hát őő… nem számítottam rád… - Böfögök elé valami igazán szánalomra méltó, balfasz üdvözlő szöveget, majd villantok valamiféle idétlen mosolykezdeményt miközben zavartan beletúrok sötét fürtjeimbe. És, ha még nem lenne így is elég kínos a szitu, azt hiszem most tapostam telibe Cujo hugyát is, amit ajándék gyanánt hagyott a nappali közepébe. Csodás!

Kulccsal jöttem, mégis besurranó tolvajnak érzem magam – aztán hallom megmoccanni: öt hónap távollét nem elég arra, hogy bárki is elfelejtse a jobbik feléhez köthető neszeket, zajokat. A nappali mint találkozási pont napvilágnál talán alkalmas lenne, de így pitymallat előtt minden, csak nem semleges terep – kutyanyál a kezemen, kutyapisi a talpa alatt, „Pedigree, mindenünk a kutya” – ő legalább meg tud szólalni. Csak bámulok rá, verejtéktől fénylő bőrére, mosolyára, a mozdulatra amivel hátratúrja félhosszú haját, a merevedését pedig akkor is látnám ha szürkehályogom lenne és háttal állnék – pillantásom a farkáról visszaugrik a szemeire, le megint és újra fel, szám enyhén szétnyílik és egy pillanatig őszintén azt akarom mondani, hogy dönts hanyatt és szeretkezzünk reggelig... Aztán csak egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki a mellkasomból.
- Jól vagy? –
Meg sem próbálom megmagyarázni az ittlétemet, vagy azt, hogyan jutottam be és miért éppen ebben az időben – ebből nem lehet jól kijönni, így nem töröm magam.
- Leviszem a kutyát sétálni, addig te… -
Intek felé a kulcsokat és mobilt markoló kezemmel, aztán megrázom a fejem – nem, nem adok ötleteket mit csináljon a távollétünkben. A magam részéről fordulok is száznyolcvan fokot, hogy a pórázt felmarkolva ráerőltessem azt a kutyára, aztán ajtón kívül legyünk végre. Visszafelé a kilincshez kötözöm, és soha többé nem beszélünk erről.

Jól vagy?
Megállás nélkül visszhangzik fejemben ugyanaz az egy nyomorult kérdése. Hogy jól vagyok-e? HOGY JÓL VAGYOK? Ezt most tényleg véresen komolyan gondolta, vagy annyira kínosnak érzi a helyzetet, hogy más eszébe se jutott?! Ha nem lennék annyira megzavarodva, mint egy elmeroggyant, lehet hogy a fejére olvasnék néhány nem kívánatos választ. Egyszeriben megannyi szó kezd el kavarogni a fejemben, amik nagyon küzdenek annak érdekében, hogy normális összetett mondatokká alakuljanak, de nem tartom túlságosan jó ötletnek, hogy hangot is adjak nekik. Túl sokat szerepel bennük isten káromlás, a prostituált szó egy durvább megfelelője, és többek közt a "rohadt" szavacska összes létező szinonimája, tehát...egy szó, mint száz: Szájzár, és csak nézek rá, mintha fel se fogtam volna, hogy megszólalt.
Majdnem mindennap összefutunk odalent, de egy kényszer köszönésnél és sanda pillantásnál tovább valahogy soha nem szoktunk jutni. Többek közt ezért is lep meg ennyire az ittléte. A nem éppen jónak mondható időzítéséről pedig ne is beszéljünk... Ha nem lenne annyira lefagyva az agyam, mint a Windows xp, akkor már biztos, hogy rég ontanám magamból a sok debilséget, amikkel természetesen csak oldani akarnám a kézzel fogható feszültséget kettőnk között.
Miközben igyekszem összekaparni magam, nem tudja elkerülni figyelmemet az, ahogy végig stíröl tetőtől talpig. Szemeim kéretlenül követik pásztázó tekintetét, és rohadjak meg, ha nem a dákóm az, ami annyira rabul ejtette az elmúlt pár percben azokat a páratlanul tökéletes szemeit!
A magamban letisztázott tényekre mosolyognom kell, és meg is teszem. Arcmimikám tüstént perverz vonásokat ölt, és szemeim előtt fél perc alatt megannyi kép kezd el gyorsan végig pörögni, amiknek kivétel nélkül, egytől egyig közük van meztelen, felhevült testünk egymásnak feszüléséhez, a kanapéhoz, konyhapulthoz, ágyhoz és talán még a mosógéphez is. Édes Jézus!
-Mimimimivan? Hova viszed ilyenkor?! - Makogok, mint egy eszement, és még mielőtt kiléphetne azon a nyüves ajtón, gondolkodás nélkül marnak rá ujjaim az egyik csuklójára, hogy maradásra kényszerítsem. Jó ég! A bőre még mindig olyan bársonyos, mint amilyenre emlékszem, az illata pedig...! Mindennél jobban szeretném megízlelni. Cöhh... szép ábránd tesó!
Most, hogy annyi idő után végre újra megérinthettem -még ha egy jelentéktelen kis véletlen is volt az egész-, úgy érzem, hogy nem leszek képes arra, hogy újra kiengedjem azon az ajtón. Ennek ellenére mégis csak elengedem a csuklóját, és némileg hátrébb is lépek tőle.
-Ha most leviszed, hozzá fog szokni, hogy ilyenkor is kijár, és egy rohadt percet sem fogok tudni tőle aludni. - Na, mintha legalábbis nem az alvásra, és szánalmas önsajnáltatásra pazarolnám el így is a mindennapjaimat!

Na igen. Noha a sóbálvány-selejtezőn az élmezőnyt képviselnénk jelen állás szerint, pupillája tágul, arcizmain egyetlen másodpercre megjelenik azon típusú kifejezés, ami alapján csak örülni tudok a zavarodottságának: nem akarok veszekedni. Nem vagyok hajlandó elfogadni a betegségét sem, szóval tehet akármit ez a gyönyörű anyaszomorító kurafi, igenis élni fog. Gyógyszer, mágia, emberáldozat árán, de ímhol egy kép a sanyarú jövőről: ősz öregemberként fogja feldobni az agyonhordott bakancsát, ha nem akarja hogy végigkergessem a poklon. kép A kérdés ennek az órának szólt, rosszat álmodott, fáj a valamije, az én tiszteletemre van a sátortábor, vagy azért csatakos az izzadtságtól, mert valami szajháról álmodik?! Hiba, óriási hiba volt idejönnöm, hívnom kellett volna a PETA-t, nem szétaggódni az agyam eb és gazdája miatt, különben is mit hallgatózok én éjjel?
Ha nem követné a pillantásom, vélhetőleg akkor is tudná, hogy sötét csigás üstököm alatt mit rejt a szürkeállományom – mert mellesleg nem fázom, trikóm alatt pedig nem rejtegetek kettes kiszerelésű üvegvágót. Apropó rejtegetés: a láncon hordott gyűrű a nyakamban, baromira nem jutott eszembe levenni – a trikó mondjuk eltakarja, hosszú a lánc, de ha megerőlteti magát kivehető a körvonal. Vérző Krisztus a kereszten add, hogy a melleimmel legyen elfoglalva! Perverz vonásai okán szaporábbak a lélegzetvételeim, összehúzom magamon a köntöst, nem mintha nem adnám el a lelkemet is azért, hogy örökké így nézzem rám.
- Sétálni. – Ismétlem el megint sóhajtva, előbb csuklómat markoló ujjaira függesztve tekintetemet, majd csípővonal alá: a lakás méreteiből adódóan nem úgy nyúlt utánam, mintha csatárláncot kellene alkotnunk tűzvész idején, közel van, és esküszöm mindenre ami szent, ha vitorlás kedvével hozzám ér, hát rámászok. Csak a jegyzőkönyv és az utókor kedvéért megemlítendő, nem vagyok nimfomániás, csak kiéhezett.
- Egy alkalomtól nem fog hozzászokni, Cam. Egy órája nyüszít. Ha nem visszü..viszem ki, reggel tényleg pisiben pancsolhatsz a felborított vizestál tartalma helyett. –
Nézek vissza mellette a tálkára – hullámosra harapdált széléből ítélve a tarka jószág legújabb játékát tisztelhetjük az edényben.  Cujonak végre eszébe jut kaparni az ajtót, hogy induljunk már kétlábú, mit pöcsölsz még itt, én pedig gondolok egyet és leguggolok hozzá – a fejem ideális magasságban van, Cameron zavarára épül a terv: az eleve kínos jelenetet ha még kínosabbá teszem, talán hajlandó lesz végre kiereszteni azon a kicseszett ajtón. Ha nem, lelejmolom egy cigivel – ameddig elmegy megkeresni, kislisszolok…
- Ha menni kell, hát menni kell, igaz? -
Dédelgetem a dögöt, Nixonon arcán és egyéb frontális helyein nyugtatva a pillantásom.

Igen, még egy olyan sokat látott ürge számára is kifejezetten zavarba ejtőés kezelhetetlen a jelenlegi helyzet, amibe csöppentünk, mint amilyen én vagyok. Hiába megéltünk már sok mindent az együtt töltött két évünk alatt, még az a tény sem nyugtat, hogy a lakásnak szinte az összes pontján volt már szerencsénk lezavarni egy, vagy néhol akár több menetet is.
Azt hiszem, hogy most, és így ütközik ki az a bizonyos félév, amire nem akarok többé emlékezni. Egyszerűen csak le akarom már zárni az egészet -életem egyik legelviselhetetlenebb időszakát-, és új lapot nyitni. Bármikor képes lennék megbocsájtani neki azt, hogy hazug szemétládának titulált, és elhagyott, amikor kurva nagy szükségem lett volna rá. Hiszen nem titok, hogy a mai napig úgy verdesem utána a nyálam, mint ahogy egy befogadott szegény korcs szokta újdonsült gazdája után, hogy ezzel fejezze ki háláját és hűségét. Már csak az a kérdés, hogy ő hogyan vélekedik a közös dolgainkról, mert azt váltig állítom, a két herémet teszem rá, hogy nem sikerült annyira elfelejtenie, hogy teljesen közömbös legyek a számára. Csak rá kell nézni! Az arcára, a kéjvágytól csillogó gombszemeire, és arra a feszült testtartásra, ami arról ad tanúbizonyságot, hogy bizony, ha ezzel meg is fertőzném, akkor is az elmúlt időszakának a legjobb döntése lenne, ha itt helyben rám ugrana és csaknem megerőszakolna... Az iménti erotikus töltetű gondolatomra szinte már-már fájdalmasan felszisszenek. Ha arra gondolok, hogy az a nő, aki nemrég még a menyasszonyom volt, és akit mindennap magamévá tehettem, mára tiltott gyümölccsé vált, legszívesebben elevenen lenyúznám magamról a bőrömet! Olyan ez, mintha azt mondanád egy gyereknek, hogy nem kaphatja meg azt a távirányítós autót, ami a haverjának is van, és érje be annyival, hogy akkor játszhat vele, amikor esetleg kölcsönbe kapja.
-Hé, állj már meg egy kicsit...! - Csendül fel az ébredéstől még javában rekedt, és mély baritonom jóval erélyesebb hangnemben, mint ahogy az előbb is beszéltem vele. Az persze továbbra is haláli jó kérdés, hogy miért akarom ennyire marasztalni.
-Azért tisztázzunk már pár dolgot... - Kezdek bele, és kínomban valami kuncogásszerű nyekkenés is feltör a torkomból.
-... bejössz ide hajnalban, felzavarsz csak azért, mert a kutya hisztizett, amit nem mellesleg máskor is szokott csak egész egyszerűen átalszom az egész jelenetet. Nem lehet úgy egészen véletlenül, hogy más oka van annak, hogy most itt szobrozol a lakásomon? - Szűkítem össze résnyire, vallatójellegűen feketéimet, majd újfent pimasz fények csillannak beesett tekintetemben.
-Ja, és ne szemezz ennyire látványosan a kobrámmal! - Egy kéjenc szemétláda vagyok, de ezt nem hagyhattam ki. Na, de komolyodjunk már meg egy kicsit...
Hosszas hezitálás után leguggolok melléjük, és igyekszem elkapni a tekintetét, miközben egyik kezem vakargatni kezdi Cujo füle tövét.
-Trish, soha nem hagytad, hogy megmagyarázzam... - Hangom suttogássá alakul, szemeimből pedig a bűnbánat egyértelmű jelei olvashatóak ki.

Rég szánkázott már ilyen áramosság a gerincemen, mint most, érces mélységű hangjának határozott színezetét hallván. Noha az nem erőszak, ha a másik fél hagyja magát tény és való, hogy ellenállásom leomlásának pillanatában hétszentség, hogy fütyülnék az előjátékra. A postaládáknál összefutni, elmotyogni-elmorogni egy sziát nem ugyanaz, akkor is megvan persze a feszültség, a levegő vibrálása de akkor napvilágnál, gyakorta szomszédok jelenlétében rohanva a dolgunk után, s ami a legfontosabb: ruhában! Addig kellett volna kutya, póráz és magyarázat nélkül kimenekülnöm a lakásból, ameddig olyan kómás volt, hogy azt sem tudta milyen rendezvény zajlik éppen – álmos Cam a szemem láttára vedlik át énvagyokadominánshím Cameronná, én pedig arra gondolok milyen lenne ha megragadna, megharapna… Legyen eszed Bennedict!
Felszegem az államat jelezvén, hogy nem lesz fáklyásmenet ez a beszélgetés, ha tartja ezt a stílust – tekintetemben ugyanaz a fény parázslik, ami elsőt találkozásunkkor is; Szabad kezem ökölbe szorul, pedig ma már nem ütném meg (vagy ki) csak úgy.
- Mi más oka lenne, Nixon? –
Hangom a gunyoros és az évődő közt van valahol, állom a vallató tekintetét - Életem kapj már az agyadhoz, egy ügyvédet próbálsz sarokba szorítani!
- Talán ha nem fognád rám…–
Vonok vállat könnyedén, változatlanul stírölve a férfit akit szeretek – ami utána következik az viszont tényleg ijesztő: bűnbánat? Mi a fene bajod van tudod, hogy nem csináltál semmit! Földre teszem a kulcsot, a mobilt, kezemet az arcára simítom ha hagyja, hüvelykujjammal cirógatva végig lassan járomcsontján.
- Ezen nincs mit magyarázni Cameron. Nem akarom, hogy magyarázkodj. –
Önző, önző, önző vagyok, hazug és gonosz - nem hagyom beszélni, mert nekem is beszélnem kellene akkor – mindketten tudjuk, hogy nem hibás, hogy én voltam az aki elhagytam amikor a legnagyobb szüksége volt rám, hogy öt hónapja játszom a jeges ribancot. Hinné-e bárki ha azt mondanám, azért teszem mert nem akarom hogy elhagyjon? Szörnyetegnek tartanak – az is vagyok. Elveszem a kezem, és mert jelen helyzetben nem tudom sehogy sem periférián kívülre száműzni, lehunyom a szemeimet – struccpolitika.
- Engedj ki, Cam. Csak engedj ki. -

Mi más oka lenne? Ez egy baromi jó kérdés, de nem érzem úgy, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdjek vele barkochbázni a válaszon. Ahhoz túlságosan is szorít most az idő, és ahelyett, hogy ilyen lényegtelen dolgokra pazarolnánk, jó lenne végre a tárgyra térni. Mind a ketten tudjuk, hogy miért vagyunk most itt. Az a genyó sors akarta így ezt az egészet! Már rég semmi köze az ittlétének ahhoz, hogy a kutyám egy-két órával ezelőtt úgy vonított, mintha legalábbis nyúznám, vagy éheztetném. Nem! Ha annyira el akart volna menni, akkor már rég átléphette volna azt a retek küszöböt. Tény, hogy mindent elkövettem volna annak érdekében, hogy itt tartsam, de Trish van annyira talpraesett lány -helyesbítek:nő-, hogy egy karlendítéssel könnyedén megoldotta volna a helyzetet, ezzel eltakarítva útjából az egyetlen zavaró tényezőt, az az engem. Ha egy kicsit komolyabban a dolgok mélyére akarok nézni, be kell vallanom magamnak, hogy valahol talán mindig csak egy kolonc, egy fölösleges teher voltam a számára. Elvégre miattam és a "pazar" ötletem miatt kellett halasztania egy évet az egyetemen, mert Mr.Nixonnak nem felelt meg, hogy a diplomaosztója után kezdjük el szervezni az esküvő költségeit, amihez ugyebár az kellett, hogy egy időre felfüggessze a sulit, mert akárhogy is nézzük, azért a tandíja elég sokat elvitt a közös kasszából... És akkor a hóhér se tudja, hogy vajon mennyi minden zavarhatta még ezenkívül is?! Hiába, egy szánalmas pancser vagyok, aki nem vette észre az apró utaló jeleket, amik minden elhangzott szóban, légvételben aljas módon megbújtak a háttérben, arra várva, hogy mikor fedhetik végre fel magukat. Én mindössze csak boldoggá akartam Őt tenni, erre tessék! Elhagyott, és ha ez még nem lenne elég: rohadok, haldoklom!
A szemét kis visszakérdezésére elismerően összevonom a szemöldökömet, és miután a zavarodott mosoly kezdemény is eltűnik szám széléről, elgondolkodva forgatni kezdem a nyelvemet a számban, de válaszadásig már nem jutok el, ahogy akkor sem jut eszembe semmi frappáns visszavágás, amikor ismét a kibiztosított őrmesterre terelődik minden figyelme. Ha szájkaratéról volt szó, mindig alulmaradtam. Úgy tűnik, hogy ez mostanra sem változott semmit, de már nem ejt kétségbe a veszteség, amit általában férfi büszkeségből soha nem tudtam elviselni. Nem úgy, mint a következő szavak, és a keze, ahogy arcomra simul.
A hideg borzongatóan végig szalad az egész testemen, és egy percre azt is megengedem magamnak, hogy behunyt szemekkel élvezzem puha bőrét az enyémen. A szavai azonban -mint derült égből villámcsapás-, jutnak el az agyamig, és változtatják át a földi mennyországot pokollá.
-Miért menekülsz? Miért akarod... mindig a szőnyeg alá söpörni a problémákat?! Miért? - Húzódom hátrébb, és még azelőtt eltaszítom magamtól a kezét, hogy ő önkéntesen eltávolodna tőlem.
-Mindig ezt csinálod! Mindig ilyen voltál! - Öklelek bele egyik kezemmel a szőnyegbe, majd egy mély, ingerült sóhajjal hátravetem a fejem, és megmasszírozom az orrnyergemet. Kettőnk közül egyedül ÉN! vagyok az áldozat, és mégis ő játssza a mártírt. Neki könnyű. Nem neki kell mindennap szembenéznie azzal a ténnyel, hogy hamarosan feldobja a talpát. Lefekvés előtt mindennap újabb X kerül a naptárba. Fogytán van az időm, és ő látszólag egy cseppet sem akarja ezt megérteni.
-Kell egy cigi... - Fújom ki hangosan a levegőt, ahogy felállok, és halványlila fingom sincs róla, hogy miért, de nekiveselkedek a konyhának, és egy erős fekete lefőzésének.

Pedig birtokában van mindannak, mellyel kicsikarhatná belőlem a választ – magabiztos fellépésem, hanghordozásom megtévesztő lehet, egy ügyvéd van olyan jó, ha nem jobb színész, mint Hollywood fényes csillagai. Kérdésre kérdéssel felelni már-már sztoikus nyugalommal megtévesztő, de a tényen mit sem változtat: kikerültem a válaszadást, kezem pedig vagy ökölben, vagy a kutya puha bundájában, de semmiképpen nyújtott ujjakkal dologtalanul, különben észrevenné a reszketést. Nem kellene fegyvert (vagy a farkát) fognia rám, hogy elérje amit akar és ha a gát egyszer átszakad… A szám nem hazudik, csak perspektívát kell váltani. A pszichiáter, vagy melyik is a beszélgetős doki szerint az öt hónapja kialakult insomniát rögtön megoldaná egy kis őszinteség, és nem-e gondolom úgy fekete szívem legmélyén, hogy a nagy Ő-nek joga van nem csupán ahhoz, hogy végighallgassák, de az igazsághoz is, hogy tovább tudjon lépni?
Az első kurzus/ ülés/ terápiás foglalkozás alatt kivágta a helyes megoldást, mint a kutyafittyet – soha többé nem mentem vissza, de szavai akár a méreg: savvá változtatták a véremet, és ez napról-napra rosszabb. El kellene mondanom, hogy tovább tudjon lépni. Nem akarom, hogy tovább lépjen. Önző vagyok.
- Ezért. –
Hanyatlik le a kezem, ahogy ellöki azt, s talán érti majd – a problémák már rég nincsenek a szőnyeg alatt, kinőtték magukat a láthatatlanságból, nem telik úgy el nap, óra hogy ne gondolnék rájuk: manapság csontvázként állnak a szekrényemben.
Nem felelek a többire, hagyom átkozódni, zokszó nélkül tűröm ha a pokolba kíván, mert kicsinység ez ahhoz képest, hogy milyen lesz akkor ha megtudja… Nem vagyok sem sértett, sem dühös, sem mártír – hazug vagyok.
Ő a konyhába megy, én pedig a ki a lakásból, házból ezzel a büdös döggel – nem kapok levegőt! Mélységesen egyetértettem az utolsó kijelentéssel, a kutyafuttató (hat háztömbbel távolabb) egyik padján alvó hajléktalant felébresztem, lelejmolom egy cigivel, gyufával… és valami olyanra vetemedek, amire nyilvánosan sosem: bőgök. Zokogok egy hontalan vállán, és kitálalok neki mindent, de mindent, a szerencsétlen pedig hagyja előbb, sírj csak kislány, sírjál – mondja, hogy aztán olyan fejmosást kapjak amilyet eddig csak apám tudott abszolválni, isten nyugosztalja. Már elsőre ide kellett volna jönnöm, nem elkölteni négyszáz dollárt negyvenöt percre valakivel, aki még cigit sem adott!
Hasad a hajnal. Hazaérve nem sietek az ebet visszaszolgáltatni a tulajnak, aligha aggódik a kotorékért - nem tüntetek, mint a Greenpeace, de állatbarát lényemmel nem egyszer fajultam már kutyalopásra, ha rossz tartási körülményeket tapasztaltam valahol… Cujonak nem lesz semmi baja.
Állásinterjúim lesznek egész nap, a szemem alá kent aranyérkenőcsnek hála eltűntek az olimpiák, a zuhany felfrissített, ettől még úgy érzem magam mint a mosott szar vagy mint akit meghágott egy taliga aprómajom. Miért apró? Hogy több férjen a taligára. A kutya nyakörvére csíptetem a borítékot, melyben lakáskulcs, és két papír – orvosi leleteim. Keltezést tekintve a vetélésem volt előbb, 2-3 hetes lehetett, jövője nem volt, de még múltja sem: nem terveztem elmondani egyáltalán Cameronnak. Tíz héttel később nem csak Nyilas Misi kapott pakkot, de én is levelet, újabb leletet a rutinvizsgálat során elvégzett tesz eredményéről. Gratulálnak, jó hír, CCR5 Delta 32 gént hordozok. A rossz pedig az, hogy mellette a HIV vírust is – ama bizonyos gén miatt rajtam nem fog a modernkori pestis, de a partneremen… Alkalmas időben fáradjak be tanácsadásra, addig pedig tartsam szem előtt: a fertőzés terjedhet tárgyakkal (wtf), cseppfertőzéssel, vér útján, szexuális úton, étellel, stb – nemi életem másik szereplőjét mindenképpen küldjem el szűrésre. És hazajött Ő, azt mondta megszúrta magát, én pedig ráolvastam a fejére az igazat: összeszűrte a levet egy fertőzött szajhával. Öngyűlöletem akkor még csak akkor kezdett bimbózni. Egy hónapig imádkoztam, megígértem mindent Istennek, kértem Hekatét, a woodoo kultúra entitásait, magát az ördögöt: kíméljék meg a kedvest.. Nem tették. Az sms után…
Megrázom a fejemet, Cam ajtajának kilincsére akasztom Cujo pórázát, és futva hagyom el az épületet – remélhetőleg egész nap nem leszek itthon, éjjel pedig inkább felmászom a tűzlétrán, semmint összefussak vele. Meg akarod magyarázni? Nem a tű okozta…
Szörnyeteg vagyok.

Egy szánalmas pöcsnek érzem magam, aki minden erejével azon van, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant, azt amiben kivételesen is nem ő volt a főbűnös. Persze, ha reális oldalról akarjuk szemlélni a dolgainkat -a múltat-, mind a kettőnknek be kell vallanunk, hogy elég banális hibák elkövetésére volt szükségünk ahhoz, hogy végül ide jutottunk.
Az eljegyzést felbontottuk -bár egyikünk sem mondta ki, de azt hiszem, hogy magától értetődő az egész-, minden, a jövőre vonatkozó tervünket egy szempillantás alatt tönkrevágta az a bizonyos teszteredmény, arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy mennyire szánalmas az a fölösleges színészkedés, amivel általában akkor rukkolunk elő, amikor odalent merő véletlenségből összefutunk egy postaláda csekkolás erejéig. Mint két kibaszott idegen, akik a világukat sem tudják, és mint akik egyáltalán nem is törekszenek arra, hogy egy "sziánál" magasabb szintekre emeljék a kettejük közt folyó, a köznyelvben kommunikációnak nevezett nagy büdös lófaszt... Hónapok óta ugyanaz a történet! Ő az esetek többségében már lent van, amikor én is megérkezem:
Először csak úgy teszünk, mintha észre se vennénk a másikat -én általában még a Garfieldot is el szoktam olvasni, hogy húzzam az időt, és ki-ba-sz-o-tt elfoglaltnak tűnjek-, eközben természetesen periférikus látásom tart egy villámgyors terepszemlét, és mikor szemem sarkából észreveszem, hogy Trish az ajtó felé fordul, kurtán ráköszönök, mire ő vissza -ha éppen jó kedvében találom-, és onnantól kezdve csak állok ott, mint egy kivert fasz, nézem ahogy eltűnik a lengőajtó mögött, miközben olyan érzésem támad, mintha egy díjbirkózó teljes erejéből tökön térdelt volna. Mintha azzal, hogy eltűnik a szemem elől, újra és újra elveszíteném, holott még vissza se szereztem...
Akkor is ugyanezt érzem, amikor feláll, Cujo pórázának a végét a csuklója köré csavarja, és valami lényegtelennek tűnő motyogás után átlépi azt a szaros küszöböt. Az ilyen helyzetekben kifejezetten jó ötletnek tűnik az az egyébként büntetendő ötlet, hogy villanypásztorral kerítsem el a bejáratot, lévén: így senki se ki, se be. De Trishának ekkor már hűlt helye sincs, az agyamban folyó küzdelemben az épeszű gondolatok csúfos vereséget szenvednek és már egyáltalán nem találok, és igazából nem is keresek okot arra, hogy mit miért teszek. Egyszerűen csak a szemközti falhoz vágom a kávézaccal teli dobozt.
-Baszd meg te is! - Őrjöngök, mint akinek egész egyszerűen elmentek otthonról, majd tajtékozva kiviharzok a viszonylag átlagos méretekkel megáldott -most mégis veszélyesen szűknek tűnő-, konyhából. A nappaliban azért természetesen még egy utolsót beleöklelek a tévébe, amit újabb szitokszó követ, majd némi eszement fel és alá járkálás után hajlandó vagyok végre a számba dugni azt a nyamvadt bagót, letenni a rohadt valagamat a kanapéra -lábaimat pedig mindeközben a dohányzóasztalon nyugtatom egymásra pakolva-, hogy aztán így hajthassam hátra az iszonyúan nehéznek tűnő fejemet a háttámlára. Fogalmam sincs róla, hogy mennyi ideig ülök így, egymás után rágva el az újabb és újabb töltött szálakat. Talán egy, két óra, egy egész nap, vagy évek... csak az a biztos, hogy mire legközelebb kinyitom a szemem, addigra Cujo már vígan csahol mellettem a kanapén, és nem győzöm lelökni magamról.
-Mi a...? - Meresztgetem idióta értetlen ábrázattal a szemeimet, és gyanakvóan kikapom a borítékot a nyakából. Már akkor baromi rossz érzésem támad, amikor a papírért nyúlok. Először azt hiszem -illetve reménykedem benne-, hogy csak valami jelentéktelen üzenetet hagyott hátra Cujoval kapcsolatban, de mikor először feltűnik a hivatalos forma, és a papíron lévő tintafolt, ami bizony a kórház pecsétjét ábrázolja, váratlanul minden felvetésem elszáll és előredőlve, lábaimmal idegesen topogva a szőnyegen, könyökömmel rázkódó térdeimet támasztva, egyszeriben csak belevetem magam a fekete sorokba, amik úgy beleégnek a retinámba, hogy pár percig -amik hosszú óráknak tűnnek-, csak meresztgetem sötét íriszeimet, és képtelen vagyok felfogni az olvasottakat. Újra és újra átvergődöm a szavakon, és mikor először érzem kihagyni a szívemet, akkor esik csak le a tantusz, ami a mellkasom közepén ér célt. Az összes visszatartott oxigén beszorul a bordáim közé, a torkomon lévő fojtogató gombóc pedig hirtelen gyors növekedésnek indul, és már csak akkor kapok észhez, amikor a félrehajigált, felborogatott, és néhány helyen tönkretett bútorok káoszában ülök és bömbölve görnyedek a széttépett leletek megmaradt darabjai fölött...