Ismét a főnök irodájában ülve, várakozva néztem, hogy lehiggadjon. Ismertem már annyira, hogy tudjam ilyenkor tanácsosabb csendben maradni, mert egyébként sem fogom zsebre tenni, mindazt, amit most hallani fogok tőle. Pár röpke másodperc volt mindössze a kínos, néma csend, ami uralkodott az irodában, mégis ilyenkor hosszadalmas óráknak tűnt. Majd rám pillantott összeszűkölt szemekkel, mintha én lennék az a személy, aki bűnt követett el, de francokat! Én voltam a nap megmentője. Vagyis egy röpke másodpercig azt hittem, de nem nagy dolog megakadályozni egy táskalopást.
- Natasha! Miért nem tudsz valami mást kezdeni a szabadidődben? Most több szemtanú is azt állítja, hogy erőszakosan léptél fel. Már megint rendőri túlkapás a vád ellened. – Látszott rajta, hogy minden igyekezetével azon volt, hogy szavai tekintély parancsolóan hassanak rám, holott mindketten tudjuk, hogy nem tudom komolyan venni, még ha rangban felettem is áll.
- Rendőri? Na, ne már! Nem munkaidőben kaptam el azt az anyaszomorítót! Egyébként is, elárulod mégis, hogy a fenében tudnék vele finoman bánni, ha éppen előlem menekül? Azt tettem, amit tennem kellett.  – Álltam ki az igazamért. Még akkor is, hogy tudtam, ha bólogatok és minden egyes szavára helyeslően válaszolok, előbb szabadulhatnék innen, de egyszerűen képtelen vagyok saját magamat meghazudtolni.
- Valójában ez is az egyik probléma. Nem ön bíráskodhatsz. – Akaratlanul is, de ezen elmosolyogtam magam, hirtelen felidéződött bennem, hogy mennyire tombolt bennem az adrenalin, mikor azt a pasit vettem üldözőbe, majd végül sikeresen rávetve magam terítettem le a járdára.
- Ja, bocs! Majd legközelebb, ha valaki elő veszi a jelenlétében a fegyverét is hidegvérrel lepuffant valakit, akkor csak szépen elsétálok mellette, sőt még is tapsolom, hogy ügyes volt. – Ha szolgálatban lettem volna és viseltem volna a jelvényemet, akkor nem is lett volna ebből ekkora probléma, sőt akkor el is várják tőlem, hogy így cselekedjek.
- Te is tudod, hogy nem erre szerettem volna célozni, de szolgálaton kívül nem kezdhetünk szuperhőst játszani. – Néha, mint most is megmutatkozott, hogy ha akarom nagyon is van önkontrollom, mert szavait hallva nevethetnékem támadt, de az csak olaj lett volna a tűzre.
- Szerinted én Wonder Woman-nek képzelem magam? Látsz rajtam idióta szuperhős szerkót? Bocs, hogy nem hagytam elmenekülni annak a nőnek a táskájával a fazont. – Nem fogtam semmiféle hadjáratba, hogy megtisztítsam a várost a gonoszoktól. Sőt, nem is képzelem magam Batman női kiadásának, ezért titkos barlangom sincs, sem pedig komornyikom, aki segít az elszánt hadjáratomban. De eljátszadozva a gondolattal, talán leginkább a macska nő szerepe illene hozzám, de feszülős latex ruha helyett mégis előnytelen rendőri egyenruhámban vívóm nap, mint nap harcomat.
- Natasha! – Szólt rám felemelt hanggal, amiből tudtam, hogy már elege van belőlem és ez a kellemesnek nem mondható traccspartink végét jelentette.
- Legközelebb nem akarlak ilyen ügy miatt az irodámban látni! Különben is túl elfoglalt vagyok ehhez… - Felsóhajtva mutatott az asztalon tornyosuló aktakupacra. Mégsem tudtam ez miatt szánni, hiszen elfogadta az előléptetését, ezzel a kellemetlen papírmunkával jár a főnökök élete.
- Szóval végeztünk? – Nem is tudom, vártam valamiféle ordibálásra, talán még arra is, hogy egy időre felfüggeszt a munkából, de erre aztán végképp nem számítottam, hogy csak ennyivel megúszom a dolgot, tekintve, hogy ez már nem az első eset volt.
- Igen, végeztünk. – Meg sem várta, hogy távozzak, levette a kupac tetejéről az egyik aktát, majd úgy tanulmányozta, mintha legalábbis a szent írás lenne. Felkeltem a kényelmes bőrszékből, nem törődve a formaságokkal köszönés nélkül léptem ki az irodájából, miközben arcomon végig ott volt hamiskás mosolyom, hiszen jól tudtam, fogok én még abban a bőrszékben ülni.