Mivel megint lusta voltam főzni, meg annyira nem is szeretek, sőt nem is tudok, ezért úgy döntöttem, hogy ma este magamba tömök egy kis undorító junk food-ot. Elhízástól úgysem kell tartanom. Ezúttal legyőztem undoromat és fogtam egy taxit, úgy jutottam be a belvárosba. Pech, hogy a sofőr beteg, a taxit még mindig undorítónak találom. Ma egész szolidan öltöztem, egy szürke farmert, egy térdig érő lapos talpú csizmát és egy fehér pólót választottam, fölé pedig bőrkabátot öltöttem. Bent a McDonalds’s-ban odaballagtam a kiszolgálóhoz, egy sráchoz és leadtam a rendelésemet.
-Egy narancslevet kérek, egy dupla sajtburgert és egy fagylaltot. –Rendeletem olyan elbűvölő mosollyal kísérve, hogy a „vacsorám” rekordidő alatt megérkezett. Elvettem a tálcát és nekiálltam, hogy egy szabad helyet keressek magamnak. Nézelődésem közben kiszúrtam magamnak egy fiatal férfit egyedül ücsörögni az egyik asztalnál. Annak ellenére, hogy nem voltak benn túl sokan, és szabad hely is akadt bőven, én úgy döntöttem, hogy csatlakozok hozzá, hiszen az úgy dupla haszon- ő sem lesz egyedül meg én sem. Mikor mellé értem, diszkréten köhintettem egyet.
-Ne haragudj, hogy megzavarlak az evésben. Szabad ez a hely? –Mutatok a vele szemben levő székre, közben kicsit idegesen toporgok. Nem szokásom csak úgy odaállítani idegenekhez. Idegességemet hogy kicsit leplezzem, megrázom a hajam és körbenézek az étteremben.

Mikor jóváhagyja „beszélgetőtársam”, hogy helyet foglaljak, elmosolyodok halványan, majd leveszem a kabátomat és a székre terítem, majd magam is helyet foglalok. Beleharapok a hamburgerembe, majd furcsa kifejezés uralkodik el az arcomon. Igen, tény, hogy nem szeretem a junk food-ot. Viszont az is tény, hogy egy lusta disznó vagyok, aki nem tud főzni, ezért folyamatosan pizzán meg kínain él. Nem hiszem, hogy belőlem valaha is családanya lesz, nem tudnám magamat úgy elképzelni. Őszintén... férjre sincs szükségem. Ha megöregszem, szenilis vénlány akarok lenni, aki a macskáival él. Gyorsan le is teszem a kaját és inkább leöblítem egy kis narancslével.
-Komolyan, hogy lehet szeretni ezt az izét? –Csattanok ki elkeseredetten. Lehet, hogy jobb döntés lett volna, ha egy étterembe megyek kajálni, ott ennyi pénzért talán ehetőt is tudtam volna szerezni magamnak. Lenyelem a narancslékortyot, majd a férfira nézek.
-ÖÖÖÖ, ne haragudj, hogy ilyen tapintatlan vagyok. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Meira Willison vagyok. –Nyújtom felé a kezemet, de persze csak miután megtöröltem.
-Ja, és nagyon remélem, hogy nemm zavar, hogy tegezlek. –Vetek rá egy bájos mosolyt, majd újra belekortyolok a narancslébe. Olyan... furcsa íze van. Talán... mert nincs benne vodka. Ez lehet az oka, csakis ez. Már el is felejtettem, milyen az olyan narancslé íze, amiben nincs alkohol. Oké... nem vagyok alkoholista, ezt tisztázzuk itt és most!

Érdeklődve figyelem, ahogy Sam nézelődik kifelé és az sem kerüli el figyelmemet, hogy a holdat nézi. Való igaz, gyönyörű ma este a telihold. Még szerencse, hogy a táskámban ott lapul a gépem, hazafelé menet tökéletesen megörökíthetem.
-Igen, egy panel mellett jó lenne, ahogy rávetül a holdfény. Ez lesz a hónap fotója. –Motyogom félhangosan, majd észbe kapok.
-Jaj, elnézést, túl gyakran beszélek magamban. Olykor-olykor a gondolataimat „megbeszélem” magamban. –Nevetem el magam. Tényleg így van, sokan rám szóltak már, hogy figyeljek, mikor beszélem meg magamban a gondolataimat, mert valaki így ellophatja az ötleteimet.
-Szerintem az, hogy kicsit, az gyenge jelző rá. Soha többet nem jövök ide vacsorázni, inkább fizetek többet, de legalább normális kaját kapok. –Való igaz, a pénz nem sűrűn jelent nekem problémát, max 1-2 napra, míg utalják át a pénzt. Simán ehettem volna a legdrágább étteremben is ma este, azonban nekem a junk foodra támadt gusztusom. Visszatekintve már nem értem, miért. Sam reakciójára elnevetem magam.
-Egyetértek. –Bólogatok, majd nekilátok a fagyimnak. Meglepődök egy kicsit az ízén. Kellemesen meglepődök.
-Hm, ez egész jó. Legalábbis a helyhez képest. –Közlöm Sammel, majd újabb kortyot iszok a narancslevemből.
-Meg a narancslé is egész iható. Mondjuk annak a kólának a közelébe se mennék. -mutatok a kóláspohárra.

Elgondolkodok a rajzoláson. Pár éve próbálkoztam vele, de ment túl jól, így abba is hagytam a próbálozásokat.
-Néhány éve én is próbálkoztam a rajzolással, de rájöttem, hogy nem igazán van hozzá tehetségem. Maradok a fényképezőgépnél inkább. -Mosolygok. Pedig mit meg nem adnék, ha lenne hozzá tehetségem! A balaeset említésére kicsit elkomorodik az arcom. Persze nem feszegetem a témát, nem szeretek ilyesmikről beszélgetni.
-Én inkább nem lennék kiváncsi rá. Vannak az életben dolgok, amiket jobb, ha nem tudunk. Ez is azok közé tartozik. –Nevetem el magam. Ez olyan, mint amikor a pástétom összetevőit kezdik el feszegetni előttem, miközben az emberek tudják, hogy szeretem a pástétomot. Jópárszor ment már el az étvágyam ilyenek miatt. A puffanásra felkapom a fejem, az a néhány rajz felkelti érdeklődésemet.
-Vethetek rájuk egy pillantást? –Nézek Samre könyörgően. Tényleg kiváncsi vagyok a rajzaira. Alapból mindig kiváncsi vagyok más művészek munkáira.
-Igazából nagyon ritkán tévedek be ide, kb egy éve nem ettem itt. Nem vagyok odáig a gyorskajáért, meghízni meg pláne nem kívánok. –Igazából nagyon kényes vagyok az alakomra, meg amúgy az egész külsőmre is.
-Amúgy: nyugodtan tegezz, ha már én is tegezlek. Nem vagyok olyan öreg, hogy magázni kéne engem. –Nevetem el magam. Tényleg nem vagyok olyan öreg, senki sem magázott még soha.

-Nekem ez sokkal több, mint hobbi. Ez aféle hivatás, munka számomra. –Magyarázom neki.
-14 éves korom óta fotózok, ez a gép pedig 16 éves korom óta van velem. –Paskolom meg gyöngéden a táskát, amiben a gép lapul. Tulajdonképpen ez a fényképezőgép a legjobb barátom, mindenhová magammal hordom. Tudom, talán nem normális a tárgyakhoz való ilyenféle viszonyulás. Ez van. Mikor Sam nyújtja felém a rajzokat, elégedetten vigyorogva veszem el és elképedve nézegetem őket. Tökéletesek. Tényleg.
-Ezek zseniálisak. De tényleg. Nem mondom magam művészetszakértőnek, de van szemem hozzá. Tanultam művészettörténetet, művészetelméletet. Brilliánsan használod a színeket, szinte életre kelnek a rajzaid. Nagyon tetszenek. –Látom, hogy körbenéz az étteremben, és azt is látom, hogy az emberek ide tekintgetnek. Tény, hogy nem vagyunk mindennapi figurák, én viszont élvezem a figyelmet. Mindig is szerettem, ha rám irányul a reflektorfény, mindig is szerettem a középpontban lenni.
-Semmi gond, ha többet nem magázol, szemet hunyok felette. –Kacsintok egyet. Tényleg. Öreg nyanyának érzem magam, ha magáznak. Ráérnek még az emberek a magázódással.
-Húúúú, ez nagyon jó. Én biztos nem lennék kképes rá. Nagyon rosszul ad vissza az agyam emlékezetből dolgokat, a képzelőerőm még gyengébb. –Csodálkozok el. Aztán egy mondat megüti a fülemet.
-New Yorkban jártál iskolába? –A szám is szinte tátva maradt. Kicsi a világ, nagyon kicsi... És sok ember van itt New Yorkból. Talán ez jobb hely lenne? Ugyanolyan jó mindkettő, úgy gondolom.

Tessék, bekövetkezett az, amit legjobban utálok. Kínos csend. Miért?
-Persze, hogy tetszik, hiszen jók. Higgy nekem tényleg van szemem hozzá. -Kicsit talán öntelten hangzik, de nem érdekel. Nem fogom megjátszani magam. Ha meg nem tetszik valakinek a beszédstílusom, nem muszáj beszélgetni velem, mindig ezt mondom.
-De ez azért mégiscsak teljesítmény. Egy olyan embert, akit soha nem láttál, nem egyszerű lerajzolni. -Egyszer próbálkoztam ilyesmivel, az eredmény leírhatatlanul rossz lett, ez el is vette egy jó időre a kedvemet a rajzolásról. Ez a mai napig tart.
-Én New Yorkban születtem, ott is nevelkedtem, kábé 2 éve élek itt Las Vegasban. A kalandvágy hajtott ide, ebbe a városba.- Az a kár, hogy még nem találtam meg, amit keresek. Igazándiból magam sem tudom, mit keresek, de biztos vagyok benne, hogy ha megtalálom azt a valamit, érezni fogom.
-A New York-i Művészeti Főiskolát kezdtem el, aztán gondoltam egyet, abbahagytam a sulit és ideköltöztem. Előtte meg a Beaconba jártam. -Magyarázom. Igazából mindig is a művészetek érdekeltek, aztán... elrontottam az egészet.

Kissé felvonom a szemöldökömet. Érdekes... Bocsánatot kér azért, mert nem tudott mit mondani. Ilyet még nem láttam/hallottam eddigi életem során.
-Jaj, ilyen butaságokért bocsánatot kérni már tényleg butaság. Hiszen... megesik az emberrel, hogy csak elbambul vagy éppen nincs mit mondania, vagy csak éppen egyszerűen nem akar semmit sem mondani. Ne kérj bocsánatot emiatt. –Mosolygok rá biztatóan. Mikor a rajzolást említi, kicsit felderül az arcom.
-Hm, az bizony... érdekes lenne. –Tény, hogy általában megmaradok az emberek emlékezetének, ami annak tudható be, hogy bizony nem vagyok egy mindennapi személyiség, sem külsőleg, sem pedig személyiségileg. Eddig akárkivel ismerkedtem meg és utána találkoztunk, akár 2 év múltán is felismertek.
-Én alapvetően nagyon türelmetlen személy vagyok, ha valami nem sikerül elsőre, azt hagyom a fenébe. Ez is az oka annak, hogy nem rajzolok. –Magyarázom. És bizony, a türelmetlenségemből akadtak már apróbb gondjaim. A barátját említve felkapom a fejem.
-Nahát, milyen kicsi a világ. Nem sok embert ismerek itt, aki élt vagy tanult volna New Yorkban. Alapból a saját döntésemet is furcsállom, hohgy miért költöztem ide. –Tényleg, a mai napig nem értem magamat emiatt. Talán csak az volt a lényeg, hogy elköltözzek a szüleimtől, új életet kezdjek egy másik városban. Persze arra, hogy fenntartsam magam, még nem vagyok képes, még részben függök a szüleimtől.
-Talán, ha megfigyeled a plakátokat, akkor ismered pár képemet. Reklámcégeknek fotózok, főleg a New York-i Willison cégnek. –Hoppá? Willison cég? Hol van a kutya elásva? Lássuk, rájön-e Sam a turpisságra. Ha nem, az se baj...
-És te? Állítottad már ki képeidet, vagy akármi? –Érdeklődöm tőle, hiszen csak nem fair, hogy mindig magamról beszélek. Egy idő után unalmassá kezd válni az is. Ránézek a fagylaltomra és meglepetten konstatálom, hogy elolvadt.
-Hoppá. –Jegyzem meg halkan, majd egy kanálnyit megeszek belőle.

Hogy furcsának tűnjön? Azért, mert nem beszél sokat? Hé. Ez egyáltalán nem ritka emberi tulajdonság, rengeteg embert ismerek, akivel olyan beszélgetni, mintha vallatnám szerencsétlent.
-Furcsának? Hidd el, arról rengeteget tudnák mesélni. A suliban mindig én voltam a különc, aki kilóg a többiek közül. Persze nem állítom, hogy ezt nem élveztem. –Nevetem el magam. Igen, mindig is mániám volt kitűnni a tömegből. Talán ezt édesanyám ültette belém.
-Egy szóval se állítottam, hogy lehetetlen lenne. Csak annyit mondtam, hogy az igen érdekes lenne. –Jegyzem meg, halvány mosollyal az arcomon. Talán kicsit csípősnek hathat ez a megjegyzésem, de hát ez engem sosem érdekelt.
-Igen, az egyetlen, ami megy nekem, az az állatalakok rajzolása. A portré az sosem ment. –Általában, ha portrét akartam rajzolni, abból valami szörnyű, óvodás szintű dolog kerekedett ki. Mindenesetre jól mulattam rajta.
-Las Vegas nekem csak egy állomás. –Jegyzem meg a szerencséről szóló mondatára.
-Igen, a cég az apámé. Én vagyok az örökös, 25 évesen átveszem a székét a cégnél. Addig meg.. itt tengetem az életemet, kalandokat keresek, még mielőtt a 25. születésnapomon visszatérek New Yorkba. –Magyarázom neki. Azért az az időpont még kicsit odébb van, addig még rengeteg időm van.
-New York Times? Mikor volt ez? –Kapom fel a fejem. Protekcióval egy ideig fotóztam annak az újságnak is, aztán mikor ide költöztem, ezt is felrúgtam-mint oly sok minden mást az életemben.

-Nekem ez olyan genetikai dolog azt hiszem. A családom mindig a középpontban, valamilyen módon mindig ránk vetül a reflektorfény. Ha nem, hát teszünk róla. –Vigyorgok. Igen,a cég, a családi botrányok, az én lógási ügyeim a suliban. Igen, ezek vagyunk mi, a Willisonok.
-Neked lehet. Nekem azért ez furcsa, föőleg, hogy borzalmas arcmamóriám van. Ha tudnék portrét rajzolni, akkor se menne az emlékezetből rajzolás. –Elég nehéz úgy rajzolni emlékezetből, hogy rossz az arcmemóriád.
-Na, nekem a sárkány afféle specialitásom. Már szinte tökélyre fejlesztettem. –Mosolygok. Tényleg szeretek sárkányt rajzolni. Nagyon.
-Köszönöm, azt hiszem szükségem lesz a szerencsére is. Felelőtlen típus vagyok, nemtom apám hogy gondolta, hogy rám bízza a cég vezetését. Azt hiszem, hogy az lesz a cég utolsó napja, mikor én beköltözöm az igazgatói irodába. –Nevetek jóízűen. Tényleg komolyan gondolom azt, amit az előbb mondtam. Nem hiszem, hogy sok sikert hoznék a cégnek, de hát ahogy apu gondolja...
-Akkor biztos nem voltam ott. 2006-ban kezdtem dolgozni a New York Times-nál fotósként. –Ezt nem sokan tudják, soha nem publikáltam az igaz nevemen sem képet, sem szöveget.

- Hát a híresség ezzel jár. Bár ebben azokat a szemét lesifotósokat szoktam utálni. Nagyon idegesítőek.- mondtam.
- Igazából tőlem se kérte senki, hogy emlékezetből rajzoljak.- mondtam.
Mikor a sárkányokat említi elmosolyodok.
- Az nagyszerű. Tudod mikor azt mondtam, hogy nem rajzolok jól állatokat nos kicsit hazudtam.
Itt apró szünetet tartottam majd folytattam.
- Egyáltalán nem tudok rajzolni állatot. Egy alkalommal, úgy 18 évesen elkezdtem lerajzolni a Sydne nevezetű macskánkat, de jóformán egy polipot sikerült csinálnom.- meséltem.
- Szerintem könnyen eltudnád vezetni a céget. Ha már a New Yor Timesnál voltál akkor könnyen mehet a cég vezetése.- mondtam.
- Amúgy könnyen megtudnám mutatni azt a cikket, hisz rossz szokásom, hogy pár dolgot nosztalgiából megtartok.- mondtam majd elnéztem a táskám felé.

-Híresség? Nem vagyok én sztár vagy celeb. A családunk egyik tagja sem az. Inkább hírhedtnek mondanám magunkat. –magyarázom nevetgélve. Tényleg mindig van valami botrány körülöttünk, mindig kezeskedünk róla. A lesifotósokra inkább nem szólok semmit. Kábé egy éve dolgoztam lesifotósként. Valamiből fenn kellett tartani magam, mert nem beszéltem a szüleimmel, ebből következően pénzt sem voltak hajlandóak küldeni. Az emlékezetből rajzolásos mondatára reakcióként csak egy mosolyt tudok produkálni. Maj az állatrajzolásos mondatának folytatását kiváncsian várom.
-Polipot? Egy macskából? Azt hogy sikerült kreálnod? –Kérdezek rá a nevetéstől alig kapva levegőt. Majd észbe kapok.
-Jaj, ne haragudj, nem akartalak kinevetni, csak hát ez olyan vicces volt. –Mondom még mindig a nevetésből szemembe szökött könnyeket törölgetve.
-Te nem ismersz engem. Egy fotóriporteri munka és egy cég vezetése közel sem hasonlít egymásra. Ott már nem fotózgatás megy ilyesmik lesznek a feladataim, sokkal komolyabb dolgok. –Komorodok el a cég említésén.
-Hm, kiváncsi lennék arra a cikkre. –Kacsintok rá.
-Amúgy emlékeket gyűjtögetni és megtartani abszolút nem rossz szokás szerintem. –Mosolygok rá biztatóan.

(Raktárlakás)

Csak lődörögtem az utcán. Mi legyen ma a kaja? Hamburger? Ó, ott két utcával arrébb van egy kicseszett jó hamburgeres, abból betolok hármat, és le is van rendezve a kaja mára. Aha, csak hogy bukta. Zárva - nyomja a felirat, én meg rohadtul bedühödtem. Hagytam is nekik egy kis emléket. Képzelem milyen pofát vágnak majd másnap amikor meglátják a szarrá tört üveget. Csendes környék, sehol kíváncsi tekintetek, de ha lennének is, rohadtul nem érdekel. Majd befogom a pofájukat.

Új cél, új illatok. Egyből megcsapott a McDonalds illatfelhője, és hiába utáltam azt a szemét kaját - na nem mintha az úri gyomrom ne venné be - mégis arra vettem az irányt. Ne válogass! Vasárnap van. Örülj, hogy van mit enned! És én örültem. Persze mellőztem a vigyorgó pofát amikor beléptem, és nagy ívben szartam a felém forduló kíváncsi tekintetekre, soha nem voltam az az önbizalomhiányos mimóza, aki csak úgy megretten, csak egyszerűen hoztam a formám és félretoltam a sort.

- Helló Kiscicám! Tedd már meg, hogy megdobsz vagy öt darabbal abból - mutattam - meg dobj hozzá abból is vagy négyet, és... nem. Azt hiszem ennyi elég lesz. - vigyorogtam rá még mindig véreres szemeimen keresztül és már számoltam is ki a lóvét. - Kösz, édes! - mellékeltem egy kacsintást, és belekapaszkodva a tálcába, na meg a hegybe felette kerestem valami helyet. Valami jóóó távoli helyet, mindentől és mindenkitől. Végül csak kiszúrtam egy sarkot, senki nem volt ott, sehol egy ordítozó gyerek, akinek netalán véletlenségből lecsapnám a fejét, csak egy lány ült a közvetlen közelben.

- Bocs szöszikém, ugye megengeded? - ültem is le mellé ahogy dobtam le az asztalra a kezemben lévő hegyet. Hogy akadékoskodott? Nem vettem észre. Vagy csak egyszerűen nem érdekelt.