Amikor visszanyújtja a kezét, a korábbiakhoz hasonlóan segítem le, de még mindig az az érzés él bennem, hogy ez a lány.. ez a lány teljesen más, mint amilyennek elképzelem. Persze még ránézésre sem az a forma, aki csak úgy felpattan egy idegen mögé egy motorra, hogy hátrahagyva minden dolgát, csak úgy, a hirtelen jött ötlet ködében útbaigazítsa, mégis most itt van velem. De ahogy a szemeibe nézek ami visszaköszön rám, egy teljesen más jellem. Mintha.. nem is itt forogna, a mi köreinkben. Mintha.. teljesen máshol.. följebb.. Sokkal följebb... kimért, rendezett, és habár a szája beszél, mégis az a finom tartás.. na meg teljesen mást beszélnek azok a gyönyörű barna szemek. Mégse mondok le róla. Nem tudom mit, miért csinál, miért van itt egyáltalán, talán csak belefáradt a szokásos életbe, kellett neki valami.. új, vagy váratlan dolog, csak hogy kirángassa és meglepje és hiába a megszokás, mégis kapaszkodik abba az egyetlen kis szálba, ami azt kiabálja: Szabadság.. Hát én nem fogom megakadályozni benne...

- Nem.... Nem az fog következni. - mosolygok rá szélesen, és amint megáll mellettem a motort újra sztenderre rúgom, és leemelve a lábamat elindulok előre.

Csilingel az ajtó, ami mááár meglepő, nem ilyen helyre számítottam, de.. ha már itt vagyunk, miért is ne. Kiszúrtam egy asztalt a távolban, egy viszonylag csendeset, és visszapillantva a szemeibe, talán csak úgy lopva, hogy lássam semmi nincs ellenére megcéloztam végleg. Leraktam magam. Ő meg leült szembe velem. A távolból valami pincérféle, egy csinos kis szőke, akin most nem annyira erőteljesen akadt meg a szemem, láttam hogy kiszúrt minket és meg is indult az irányunkba.

- Mit kérsz? - tettem fel a rém egyszerű kérdést, mielőtt a szőke ideérne.

- Háttt... - emelek tanácstalanul kezet - ahogy tetszik. - ejtem vissza az asztalra mire csak befut az a válasz is. Akkor vodka-martini.. - biccentek beleegyezően és amikor megérkezik az a széles mosolyú kis nő is, leadom a rendeléseket. Nekem egy sör. Jól fog esni az, kitisztítja a hosszú út marta port, na meg folyadék utánpótlásnak sem utolsó.
Amint a nő eltűnik, az újabb szavai ragadják magukhoz a figyelmemet.
Nagyot sóhajtok... és enyhén kényelembe helyezve magam dőlök csak hátra a széken.

- Tudod.. nem annak a fajta lánynak tűnsz aki csak úgy felpattan egy rossz arcú motoros mögé útba igazítgatni. Sőőőt... már azon is meglepődök, hogy itt ülsz velem szemben. - veszek enyhe, de nem bántó mosolyt fel a szám sarkában. - Persze félre ne érts, nem azt mondom, hogy gond lenne, csak éppen... szokatlan. - engedek csak most annak a mosolynak teljességet.

- Hát... te sem vagy önkritikus. - Jegyzem meg halkan egy fanyar mosoly kíséretében. Én túlzásnak állítanám be a dolgot, de erről már igazán nem fogok vitát nyitni. Mindenkinek meg van a maga véleménye és amennyire én tudom a vélemény szabad. Pláne ha önmagáról alkot véleményt. Azzal másokat aligha lehet bántai. Az már túl drámai lenne.

- Akkor mégis milyen fajta lánynak tűnök? - Érdeklődő tekintettel kezdem el fürkészni majd hasonlóképp dőlök neki a szék támlájának két karomat összefonva magam körül még a szőke maca ide nem illegeti magát, ismételten. Szintén úgy vélem, hogy elhamarkodott kijelentésre jutott és hogy ez hosszú lesz... Mutassam ki a fogam fehérjét?

- Azt mondod? - Az én szemembe már igen csak kezdenek elhomályosodni a határvonalak a megszokott avagy normális és szokatlan dolgok között.
- Nos, te sem tűntél egy sorozatgyilkosnak aki Harley-val járja az utakat áldozatok után... aki ártatlan lányokat szólít le útbaigazításért. - Vonom meg a vállam. - Valami hibádzik az elméletembe? - Javítson ki ha tévedek. Derüljön csak ki, hogy milyen pocsék emberismerő vagyok...

A szavain csak elmosolyodok, de nem mondom ki, hogy csak reális. Maradjon ez csak az én titkom, ahogy az is, hogy ki és mi vagyok valójában, a múltam, és mindaz ami várható a jövőben. Szeretek csak a pillanatnak élni. A most-nak. Ki tudja lesz e még következő?
A következő szavain viszont elgondolkodom. Hogy milyennek? Lássuk csak.. első benyomás... ilyenkor jön jól a megfelelő emberismeret. Na meg akkor amikor épp golyók repkednek a fejed mellett, de ez most nem lényeges.

- Hogy milyennek? - kérdezek vissza hangosan is már nyíltam elgondolkozó képet vágva. - Hm. Én azt tippelném, hogy magadnak való vagy. - mint egy úrinő... teszem hozzá csak fejben - Tartó... legalábbis a reakcióid erre intenek. - engedek be egy enyhe mosolyt, mindenesetre nem könnyűvérű nő, ez már elsőre lejött. Hozzá se fogható azokhoz a nyáladzó macákhoz akik az olykor tömött pénztárcák körül legyeskednek, de nyílt, közvetlen nőnek se mondanám. Ahogy olyannak se akinek a földig ér a nyelve egy pisztollyal tarkított rosszfiú láttán. Sokkal inkább...

- Hm.. És ha azt mondom... hogy lefogadnám, hogy most bárhol máshol lennél szívesebben mint itt? - emelem meg érdeklődön az egyik szemöldököm, cseppnyi mosoly bujkálva a szám sarkában. Sose az a fajta voltam aki udvariaskodik. Annak az utcán nincs helye. Lépsz.. vagy meghalsz. Kész! Egyszerű törvények. - Aminek csak annyi lenne a szépséghibája, hogy akkor miért ülsz még mindig itt!? - emelem meg az asztalon fekvő nyugodt kezem valahogy csak a kérdés nyomatékosításaként. - Egy nem.. sorozatgyilkosnak tűnő, rossz arcú... - emelem ki a szót enyhe mosolyos fejbiccentéssel - idegennel szemben... (?) - igyekszem tartani a szemeit, de nem tévedtem. Valóban feszült tartást tükröznek...

- Köszönöm az elemzést Dr. Freud, de téves az elmélete. - Mondhatni alapjaiban megbukott. Nem minden egyes részletre sértődötten visszakérdezni, mert így is tökéletesen hallottam és ha lehet nem szeretném újból. Magamnak való volnék? Hm, lehet. ezt még senki sem mondta nekem, bár nem kétséges, hogy gondolta. Akkor ezt csak én nem érzem? De tényleg. Igen csak elgondolkodtató. Azért őszintén remélem, hogy nincs igaza!
Távolságtartó vagyok? Az viszont igaz. De hát mégis hogy kellene viselkednem? Na jó, erre inkább nem kérdezek rá vagy igen..., de nem most.

- Akkor azt mondanám, hogy ne tegyél fel rá túl nagy tétet... - Valósággal menekültem otthonról és nem igazán gondoltam át, hogy hova is tartok. Talán meglepő, de abban a pillanatban olyan mindegynek tűnt. Meglehet felelőtlen döntés volt. Ezt még nem tudhatom. Abban az órában én a visszájára fordítottam a dolgokat és úgy is cselekedtem.

- Viszont komolyan nem értem, hogy mit problémázol...?! Nem én álltam meg pontosan előtted az útkereszteződésnél "segítségért". Igen, én ültem fel mögéd. Na és akkor mi van? Volt választásom... Most mégis te vagy az akinek úgy fest nagyon nem tetszik a dologban valami. - Kinyitottam a számat? Így már jobb? Ha ezt akarta látni avagy hallani remélem most meg van elégedve... Én már lassan semmit sem rétek... Őt sem és magamat sem!

- Azért mert meghívott egy italra én pedig elfogadtam azt. - Felelem annyival kedvesebb hangnemben... és én még azért problémáztam, hogy fogalmam sincs miről is témázhatnánk, de azért azt sem gondoltam, hogy mi magunk leszünk a téma. -... és ha mégis azon kapnám magam, hogy valahol elcsesztem elég sokan vannak itt is és a hotelban is... Majd segítségért kiálltok ha kell. - Nem hiszem el, hogy tényleg ezen gondolkodom, de nem csak én tehetek róla.

Felnevetek a szavaira.

- Bárki is az a Freud, még nem állt szándékomban találkozni vele. – rázom meg a fejem még mindig nevetve, na jó, hát kicsaptak az iskolából? Megesik. De arrafelé a bandázást nem nézik jó szemmel, ahogy az akkori főnökömnek sem illet be, ha épp azt mondtam, bocs, ma nem tudok szállítani, mert dolgozatra kell készülnöm. Ilyen az élet. De ami nekem kell, arra mindenre megtanított az élet.
Azután viszont mindent egy lapra teszek fel – ha már Vegas – és nyíltan kimondom amit gondolok. Most mit veszíthetek? Maximum itthagy a fenébe. Éés akkor bebizonyosodik az elméletem, de ha nem… hááát lehet sokkal kellemesebb estének nézünk elébe, mint amit tartogattak az eddigiek.

A viszont szavai azonban újabb mosolyra késztetnek. Közben megérkeznek az italok, és én még mindig a szemeibe mosolyogva forgatom az asztalon, a székemben hátradőlve a párásodó sörömet.

- Arra még nem gondoltál, hogy talán épp ezt akartam elérni? – nevetek fel kedvesen. – Hogy végre két szónál többet is kihúzzak belőled. Pláne hogy levetkőzd a gátlásaidat… - tartom még mindig a szemeit, és igen, azt hiszem tetszik amit látok. Szeretem a temperamentumos nőket, mindig is szerettem, a képmutatást viszont nagyon nem. Ha problémája van.. elmehetett volna. Adott volt a lehetőség. De nem tette. Ezért hát… - mosolyogtam még mindig, csak enyhén fürkészve a szemeit.. az arcát.. hogy bármit is akartam volna tőle? Ezt így nem mondanám. Társaságot.. Elsőre. Aztán majd meglátjuk mit hoznak az események, amikor viszont tovább beszélt újabb felfutó mosolyt kellett vegyek.

- Bízhatsz bennem. – feleltem egy könyned biccentéssel, továbbra sem eresztve a szemeit, azzal meglökve magam enyhén, csak hátulról, közelebb merészkedtem, és lassan nyújtottam ki felé a kezem.
- Ha már idegen… Gabriel… – tartottam a levegőben a kezem, nevesítsünk már ha úgy esett, még ha a vezetéknevemet szándékomban sincs elárulni, hisz bár nem hinném hogy hallotta, de ki tudja!? Talán pont úgy keresnek, és a nevek többi része amúgy sem lényeges… - Gabe… ha úgy tetszik… - biccentettem a következőt, még minig várva, fogadja e.

- Nem fontos... - Nevetek fel majd legyintek egyet. Gőzöm sincs, hogy jutott már eszembe csak úgy jött. - Hát azt hiszem már nem is áll módodban találkozni vele. - Nem mintha én sokat tudnék róla. Soha sem érdekelt különösebben a pszichológia. Ez is azon órákon ragadhatott rám mikor képes voltam fent maradni és nem a padra borulva aludtam épp. Tudom is én ki volt már. Addig tudtam ameddig kellett... és ha nem én akkor valaki más. Annyi maradt meg, hogy ki talált egy rakatra való marhaságot, mert úgy látszik nem volt jobb dolga nekem pedig meg kellett tanulnom, mert azt hitték, hogy nem volna jobb dolgom.
- Hát akkor annyit tudok mondani, hogy sikerült. - Jobban belegondolva ez már tényleg nevetséges. De hát nem vagyok az az okkal vagy anélkül de állandóan fecsegő típus. Engem se idegesítsenek és én sem teszek ezt másokkal. Tiszta sor. Azért gondolhattam volna rá, hogy majd megpróbál az igeszálaimon táncolni amíg ki nem akadok és ki nem bukik belőlem szerénytelen véleményem. De ez még mindig viszonylag visszafogottnak mondható volt. Megkímélném a hisztériámtól amire ritkán vagyok hajlamos, de akkor nagyon. Kevesen tudják előidézni, de azok már taníthatnák másoknak, hogy hogyan kell.
- Ha már itt tartunk... Mind ezt mondjátok... - Úgy vélem ez úttal nem tévedtem nagyot. De csak sejtelmesen elmosolyodom és akkor már én is bemutatkozom.
- Keira... - Dőlök kicsivel előrébb, hogy én is a kezem nyújthassam felé... - Honey, ha úgy tetszik.

Csak lazán biccentek a szavaira, ha nem hát nem. De azért.. tetszik a nevetése. Végre nevetni látom, és ez egészen más színben tünteti fel az arcát, de talán már pont ezért megérte.

- Igen.. sikerült... - mosolygok még mindig sokat sejtetően egyenesen a szemeibe, és igen kezem az asztalon egy söralátéttel játszik közben, de ez csak puszta pótcselekvés, hogy közben minden egyes idegszálammal rá figyeljek. Hogy mit akarok? Elcsábítani? Hmmmm.. még nem döntöttem el, ez nagy részben attól is függ, ő mennyire partner ebben, deee.. határozottan nem lenne ellenemre dolog. Ahogyan az se, hogy jobban megismerjem a maga... szokásos tekintetében. Szerettem megismerni az embereket. Még ha az öcsémmel nem is dekkolunk le úgy általában sokáig egy helyen, mégis muszáj élni az életem, különben arra ébredek, hogy egy vén f*sz vagyok, hosszú szakállal, motoron, akinek sehol nincsen senkije. Már ha egyáltalán megérem...
Még mindig a magázódás. Ez ellen tenni kell, azért annyira nem vagyok öreg, mosolyodom megint el a saját gondolataimon, és ha már bemutatkozás, legyünk illendőek, előre dőlve felé is nyújtom a kezem.
Nyert ügy, mert végre én is megtudom a nevét, és meg is ismétlem.

- Legyen Keira... - mosolyodom el a szemeibe - A Honey-t egészen más esetekben szoktam használni. - nevetem el, és lazán megrázom a kezét. Hát akkor ezen is túl vagyunk, visszadőlök a székembe és a sörömért nyúlva kellemesen lehúzok jóóó néhány mély kortyot. Ez már kellett! Piszkosul hiányzott az utóbbi időben.

- Azt mondod, néhányszor már megjártad? - térek aztán vissza a nevét megelőző kérdésre. Pontosabban a válaszára. Érdekel. Vagy csak kíváncsivá tett. Lefogadtam volna, hogy nem véletlenül viselkedik ilyen kimérten. - Úgy értem... rosszak a tapasztalataid? - kérdezem enyhén összehúzott szemekkel. Fürkészem? Most éppen nem. Tényleg érdekel.

- Értem, de nem én találtam ki és nem is úgy aggatták rám. Az az első nevem. - Némileg érthető is, hogy kicsit furcsán vette ki magát a dolog első hallásra, de ez van. Ha nem publikus okokból adódóan illettek volna ezzel a névvel... hát nem kötném mindenki orrára, mert az csak is rám és arra a valakire tartozna.
- Más különben most tényleg nem itt ülnék veled szemben. - Magától értetődően biztos lenne valakim, de hát mivel nincs... Valahogy egyik kapcsolatom sem volt túl hosszú távú... vagy én volnék túl nagyigényű és nem kompromisszum képes? Nem hinném, hogy túl nagy elvárásnak számít ha azt szeretnék, hogy az illető ne legyen egy üresfejű szerencsétlen, még akkor sem ha jóképű... Végül is az ember nem dekorációnak tart valakit maga mellett. Jó, tudom vannak kivételek, de azért mégis csak. Nincs is idegesítőbb az értetlenkedésnél és sajnálom ha néha nem megy a bájolgás.
- Tapasztalatokból van bőven, de többnyire próbálok előre nézni és nem hátra. - Visszatekintve igen akadnak rossz tapasztalatok, de mint sok minden más ez is csak nézőpont kérdése. Ha a jelenre és a jövőre összpontosítok még jól jöhetnek. Soha sem voltam az a tipikus naiv liba, de azért túl kell esni ezen-azon, hogy az ember tapasztalatokat szerezzen.
- Csak azt mondom..., hogy ha mindenkiben megbíztam volna akitől csak ezt hallhattam most nagyon rossz irányba tartanék. - Inkább fogalmam sincs, hogy most hol tartanék. Megválogatom magam körül az embereket és azt is ,hogy kinek szavazzak bizalmat és kinek tettessem a bizalmat. Nem szép, de az sem ha megpróbálnak kihasználni. Ha viszont visszafelé sül el a dolog az annál inkább.

- Oké, de ha Te is benne vagy.. Keira. - biccentek könnyűen - Ez tetszik.- engedek meg egy fél-széles mosolyt a szemeibe. Most hogy már tudom a nevét is, egyre jobban érdekel, pláne az utóbbi mondatai. Rá is kérdezek, amire nem egészen.. kielégítő a felelet, de azt hiszem nem hagyom annyiban. Gondolom jól ismeri az egyöntetű jeleket, ha tényleg azt akarja kopjak, le csak egyetlen szó, vagy feláll és eltűnik a semmiben, én meg sörözgetek itt tovább, magányosan, de nem is olyan nagy baj az, már megszoktam. Még ha többedmagammal sokkal is kellemesebb...

- Az dicséretes, ha az ember tanul a hibáiból, de azt hogy is értetted? - kérdezek vissza enyhe értetlenséggel összeráncolt szemekkel. - Már hogy nem ülnél itt velem szemben, ha... ? - térek ki a lényegre, a szemöldököm még mindig magasan a homlokomon a kérdésre, de aztán be is csúszik egy... félig-meddig felelet.

- Na jó... igazad van. - tartom a szemeit újabb mosollyal - Ne bízz bennem. Még véletlenül sem. - szélesedik ki de csak könnyedén, akárcsak az előzőekben - Igazad van. Egy szegény, ártatlan és gyenge nő.. pláne ha még ilyen gyönyörű is - biccentek kimérten - mindig ki van téve a veszélynek. - tarom még mindig a szemeit - Na és a veszélyes embereknek... - kerget fel megint az előbbi mosolyom, a szemeit egy pillanatra se hagyva el - Vagyis csak légy óvatos... - mocorgok meg a székemben, de egyáltalán nem ironizálok vele, sokkal inkább helyeslem. Ha bármikor, csak így felpattan és elszáguldozik valakivel, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséje lesz. Nem mindenki ilyen... jól nevelt... - mosolyodok csak fel a saját gondolatomra, az asztalon még mindig a söralátéttel játszó kezemet figyelve.

- Mindezek mellett mégis sok izgalomból maradnál ki, ha nem tennéd. - kaptam fel rá hirtelen a fejemet, hogy megint a szemeit tűzzem ki célul. - Mármint, hogy nem vállalnád be a veszélyeket... Ahogy velem is. - tértünk vissza a lényegre, de talán már magam sem vagyok biztos benne, hogy mit is akarok kihozni ebből az egészből. Fura ez a lány... Egészen... hm. - gondolkodom el egy tompa sóhaj kíséretében. Nem számít...

- Oké... Gabe. - Azért így némileg mégis csak jobb és kellemesebb, hogy legalább már egymás nevét tudjuk ha már így megeredt a nyelvem. Ami talán meglepő, de várható volt... legalább is én számítottam rá csak nem tudtam mikor jön el az a perc mikor ki nyitom a számat és, hogy mivel tudja el érni. egyébként nem vagyok nagy szószátyár és eddig tényleg nem nagyon volt mondanivalóm és feleslegesen meg nem szeretek fecsegni.
- Öhm, csak arra akartam célozni, hogy ha valaki számára tényleg fontos lennék akkor most biztosan nem itt üldögélnék. - Tanulni a hibákból... Minden erről szól... és kicsit már unalmas, de ez semmit sem érdekel és túl sokat tenni sem lehet ellene.
- Szörnyen megrémítesz... Halálosan rettegek. - Nevetek fel újfent. Valahogy, valamiért nem igazán tudok hitelt adni ezen szavainak. Nem vagyok az a könnyen ijedős fajta és hát cseppet mintha úgy tűnne el túlozzuk a dolgokat. Nem fogok tőle sikoltva kirohanni...
- Szóval gyönyörű vagyok? - Térek vissza egy apró részletre, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni és szinte - úgy gondolom - a legtöbb nőnek megütné a fülét.
- Hű, ez már egészen komolyan hangzott. - Azt hiszem... még eddig igen kevés emberrel tartottam ennyi ideig szemkontaktust, de egyáltalán nem zavar. Addig is tudom, hogy tekintete még nem kalandozott el.
Nem sokan kértek még arra, hogy nem bízzak meg bennük, de azt akkor is én fogom eldönteni ha a fene fenét eszik is.
- Nekem nem tűntél veszélyesnek. Ez nem azt jelenti, hogy egyből bizalmat szavaztam... bevállaltam a kockázatot és eddig még nem csalódtam. - Igyekszem megfogadni a tanácsát csak nem nagyon tudom mire vélni, hiszen viszonylag egész normálisan viselkedik és eddig még semmit sem tett amiért tartanom kellene tőle. Inkább csak megvonom a vállam mondhatni a saját gondolataira és belekortyolok az italomba.

- Bolondok az emberek… - mosolyogok fel a szemeibe, csak szeliden.. tartva.. jó ideig, és csak utána folytatom tovább a mondatot – észre sem veszik a lábaik előtt heverő kincseket. – tartom még mindig a szemeit, de a mosolyom kiszélesedik, és csak ekkor kapom el, hogy újra mélyen meghúzhassam a sörömet. Szélcsapó stádium?? Mmmeglehet. Na de hát a vér nem válik vízzé, és ha kettőnk közül mindig is Nevil volt a vérmesebb, egy könnyed, laza flört nekem sem árt meg. Azt se tudom, hogy utoljára mikor… Úúúúristen! – nevetek csak fel halkan a gondolatra azzal inkább túllépve a dolgon, lassan megrázom a fejemet.
Aztán újra nevet… csillingel a nevetése, és.. igen. Tetszik. Már rég nem hallottam ilyet, és ahogy visszatér, vele együtt mosolyodom el.

- Sose tudhatod. – kacsintok rá lopva, holott nem magamra értettem, de hááát ha így esett, hát maradjunk is ennyiben.
Azután viszont mégis feltűnik egy szó… egy mondat. Egy sejtelem, amiiiit.. igen, lehet hogy kiejtettem, de csak azért, mert így is gondolom.

- Mert ez még nem tűnt fel senkinek? – kérdezek vissza csak újabb leheletnyi mosollyal legeltetve a szemében a szememet, éééés.. hát tény és való, hogy sok nővel hozott össze a sors.. az évek… de azok közül ahová ő tartozik, ő a kellemesebb.
Azután viszont megint mosoly költözik fel az arcomon. Nem csalódott. Na szééép! Már minősítenek is! – nevetek fel hangosan, de ahogy zavartam felém néz, igyekszem csak egy kézlegyintéssel elhajtani az okokat.

- Nem.. semmi.. Csak azon vigyorgok, hogy micsoda meó előtt állok. - mosolygok még mindig, de aztán a szám újra szomjas, mélyre jutott az út pora, ezért megint újabbat kortyolok.

- Talán mert nem tartják annak. - Ennyire egyszerű. Válaszoltam könnyedén a szemébe nézve vállat vonva. Nem igazán tudom mit gondoljak erről és másoknak sem szabhatom meg, hogy mit gondoljanak rólam. Nincs feltűnési viszketegségem. Nem várhatom el, hogy mindig mindenki csak rám figyeljen és fontos legyek. Végül is ma már semmi sincs ingyen és van aminek túl nagy árat szabtak. Két véglet van... Vagy semmibe vesznek vagy túl sokat akarnak... és vannak az igen ritka kivételek, mert azok mindig vannak, csak nem mindig a jó helyen keressük őket.
- Ez viszont igaz. - Soha ne mond, hogy soha merthogy soha sem lehet tudni. De én mégis itt vagyok... valamiért, valami oknál fogva. Szóval ha most tartanom kellene bármitől is akkor valamit nagyon rosszul csinált.
- De, de igen... Feltűnt. Csak még senkinek sem csusszant ki a száján ilyen könnyedén. - Tegyem hozzá hátsószándék nélkül?! Gondolom ez már nyilvánvaló... vagy csak épp egészen másképp hozták a tudtomra véleményüket a külsőmről vagy túl sokat akartak túl rövid idő alatt... az őszinteség súlyos hiányával.
- Rossz megszokás... - Nevettem fel halkan. Végül is... vannak dolgok amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni és berögződött kérdések és gondolatok amik akaratlanul is rám törnek. Mint mondtam rossz megszokás.

Finoman mosolyodok el a szavára visszafordulva a söröskorsóm felé. Csak azt bámulom, mintha abban keresném a következő szavakat, de egyáltalán nem így van. Inkább.. gondolkozom. Nem a következőkön hanem az emlékeken. Kincsek.. értékek.. ki-mit tart annak, na de ez egy egészen más történet. Ujjaim csak egészen lágyan átfűződve a korsó üvegoldalán forgatom meg jobbra majd balra, és csak ezután térek vissza a szemeibe.

- A hiba nem az ön készülékében van. - mosolyodom el alkalmazva a régi közhelyet, de egy percig sem törlöm le a mosolyomat. Hogy a világ megváltozott? Pokolian! De vannak olyan dolgok amik sohasem változnak.
Mint ahogy az sem, hogy olykor a szép nőknek eszük is van. Persze nem mondom, hogy általában előre ítélek, de egy dolog biztos. Ha épp belebotlom valakibe, az többségében nem épp az eszéről híres. Vagy csak pont a magamfajta rossz arcú motorosok vonzzák az efféle közönséget. Mindenesetre sokszor jól esik ha az ember valakivel beszélgetni is képes, nem csak elvonulni vele az egyik közeli sikátorba, motelba és megadni neki amire vágyik, amire meg én, nemkülönben. Nem. Egykor talán élveztem ezt az életet. Még a legelején, amikor végig nyomomban volt a fenyegető szabadság szele, de az évek múltával az egész.. közönyösségbe torkollt. Megváltoztak az értékek, a tisztelet ígérete, és.. talán megváltoztam... ÉN! Igen. Meglehet.
A következő szavain viszont megint felnevetek.

- Tudod Keira, egy élet folyamán sokminden megváltoztatja az embert. Főként az évek.. és a rutin. Van.. az a pillanat amikor az embernek nem éri meg köntörfalazni. - mosolyodom el, csak enyhén közelebb hajolva kissé személyesebbé téve a légkört a szemeibe.
Amikor viszont megint nevet, én is visszavonulva valamelyest, foglalom el kényelmesebben a helyemet.

- Hát... mindenki a rabja valaminek. - kacsintok rá enyhén, de aztán újra meghúzom a sörömet. - Viszont.. megint nagyon elcsendesedtél. - mosolygok vissza a szemeibe a pohár alja koppanva az asztalon. - Tehetek valamit ez ellen? - emelem meg kérdőn az egyik szemöldököm egyenesen a szemeibe.

- Őszintén reméltem és köszönöm a tájékoztatást. - Valami effélét is szerettem volna hallani csak valamilyen más jellegű öltözékben. Nem kicsit volt furi, de azért számíthattam volna rá, hogy nem egy szokványos választ fogok kapni. Szóval nem velem vagy a baj... Állítja ő. számtalanszor elgondolkodtam már ezen és akármilyen meglepő mindig zsákutcában kötöttem ki és már halálosan unalmas volt. Amúgy meg mindenki ezt mondj... De a fenébe is ha én másképp érzem... Na persze minden a legnagyobb rendben. Ez olyan mintha azt tartanám magamról, hogy én vagyok egyedül okos és mindenki más a hülye. De valami akkor sem stimmel...
- De akkor el árulná, hogy mégis mivel lehet a probléma? - Tettem fel a még számomra mindig megválaszolatlan kérdést, ami talán az is marad.
Meglepetten pislogok szavai hallatán. Hű, de bölcsek lettünk hirtelen. Le vagyok taglózva...
- De van, hogy okosabb lenne... - Válaszoltam vállat vonva. Érteném ezt a magamfajta húszasokra. nem tudják mikor kell beszélni, legfőképp, hogy mit kellene mondani akár azt szeretnéd hallani akár nem. az pedig még úgyse világos a számukra, hogy mikor kellene befogni. Kiábrándító.
- Talán én igen... - Lássuk csak.
- Elmesélhetnéd mondjuk mi a napi taktika... - Kíváncsi vagyok és szóval akar tartani... Akkor kérdezek. - Új vagy még itt... - Ugyebár.... - Ez esetben minden egyes alkalommal leakasztasz egy csinos, gyönyörű lányt, hogy mutassa meg a helyes irányt? - Kicsit sem voltam tapintatlan, de azért valahol fairnek találom a kérdést. Nem hinném, hogy megkerüli, de ki tudja... Viszont én ívelt felvont szemöldökkel várnék valamiféle válaszra már ha lesz...

A nem várt, enyhén éles szavakra csak egy könnyed szemöldökemeléssel felelek, de az a korábbi, fürkésző kis mosolyom mindvégig ott bujkál a nyelvemen. Valahol tetszik a lány hirtelen változó személyisége, valahol meg pokolian zavaró. Mégsem adom fel, mert valamit látok benne. Valahol. Talán mélyen. Még ha az egész nem is valós, csak én képzelem..

- Hááát... nem tudom mit vársz tőlem... - lököm el magam valahogy önkéntelenül is az asztaltól két kézzel, csak hogy hátrébb dőljek. Zavar? Meglehet, de talán csak afelett, hogy már hosszú évek óta járom a világot, kismillió dolgot megtapasztaltam vagy éltem, mégsem találtam bármire is válaszokat. Talán mert nincsenek is válaszok. - tudod nem épp pszichológiából vagy társadalomkritikából diplomáztam. - mosolygom el a végét újra, na nem mintha valaha is eljutottam volna odáig, hogy egyáltalán főiskolára menjek. Az a helyzet a gazdagoké! Na meg a sok büdös kis ficsúré, aki csak berakja a seggét a jóba, és apuci pénzét veri el unalmában narkóra. Na inkább ezek voltak azok akikből én sokáig éltem. Vagyis ne ítélj soha elsőre!

Valahogy ezért is lehet, hogy melankolikusabb leszek, hogy egy rövid pillanatig elméláztam az életen, a jövőn, hogy lesz e valami belőle, de aztán elhessegetem a felvillanó emlékeket. Lesz még rá időm bőven, hogy magamba nézzek.
Persze nem is lep meg, ahogy a szavaimra újabb válasz dukál, és nem is az a kedves, de megint felfut a mosolyom, ugyan mit is vártam tőle.

- Hogyne. - bólintok közben csak úgy mellékelve – Létezik az az eset is, de soha nem árt tudni, mikor-minek-hol van a helye. – kap a mosolyom már gyengébb hátszelet, és hogy az ő oka lenne? Nem hinném. Egyszerűen csak sikerült a felszínre kaparnia miért is utálom én ezt a rohadt életet.

A következő pillanat végül mégis hirtelen fordulatot vesz, amikor a taktika nem változik - hogy már az ő szavaival éljek - de már legalább beszélni kezd és elindulunk valamerre. Kész siker!

- Hm. – gondolkozom el rövid ideig a szavakon, de aztán felelek – Általában önálló vagyok. – mosolygok vissza a szemeibe, de most, talán nem is bánom, hogy nem követtem a papírformát. Ahogy elnézem elég érdekes beszélgetésnek nézünk elébe. Már ha nézünk elébe bárminek is. – Vagyis az a taktika.. hogy nincs taktika. – kacsintok rá egy könnyedet, és legurítom az utolsó korty sörömet. - Egyéb kérdés?- koccantom a pohár hideg alját az asztalon, útközben a pincérlány felé intve, hogy dobhatja a következőt.

- Te is kérsz még egyet? – emeltem meg a szemöldököm a még mindig előtte heverő pohárra amiből még alig hiányzott néhány korty.

- Valamiféle választ? Véleményt? Nem tudom... Mindegy. - Vontam meg a vállam amolyan annyira tudtam, hogy megválaszolatlan kérdést teszek fel ábrázattal. De én már csak ilyen vagyok. Hozzá lehet szokni persze ez nem kényszeres. ebben vagyok a legjobb. Lehetetlen helyzeteket teremteni. Tanítanom kellene már!
- A társadalomkritikához nem is kell diploma... - Legyintettem egyet. Ez a tudományoknak egy olyan ága, amit szinte mindenki profi módon tud űzni még akkor is ha senki sem vevő rá, de főleg akkor. A legnagyobb baj, hogy ezekből van a legtöbb. Kritika... Az embereknek soha sem tetszik semmi. ez már csak ilyen. Húztam el a számat a saját gondolataimra.
- De ha nem ebből a kettőből akkor mégis miből? - Érdeklődve tettem fel a kérdést. Na jó, most már kíváncsi vagyok. Nem bűn, és ha nem akar válaszolni akkor majd széepn eltereli a témát. Biztos vagyok benne, hogy megoldja majd valahogy.
- Ott a pont! - Mosolyodtam el elismerésként. Igaz ami igaz és most nagyon is igaza volt!
- Hát ez elég... érdekesen hangzik. - Mi több... Meglepően... ami már nem meglepő. Na jó, ez már kicsit nekem is zavaros, már alig vártam mikor zavarodok bele a saját gondolataimba, legszebb.
- Azt hiszem nincs. - Egyelőre... - Te jössz... - Már ha kíváncsi volna bármire is... Itt a ragyogó talán meg nem ismétlődő alkalom. Én kihasználnám...!
Pillanatnyi megfontolásból kaptam a pohár után majd egyetlen egy mozdulattal felhajtottam a pohár tartalmát. Na ez sem én voltam... vagy igen?!
- Jöhet! - Fogalmam sincs még, hogy mi lesz ebből, de túl izgalmasnak találom ahhoz, hogy csak így annyiban hagyjam.

- Bocs, válasszal nem szolgálhatok. – rántom meg a vállam enyhe nem törődömséggel. Ha mindig is azzal foglalkoznék, hogy mit-miért nem lehet, vagy épp miért nincs úgy ahogy kéne, valaki mást kéne felbérelnem, hogy közben megmentse a bőrömet. Nem vagyok a szavak embere. Sosem voltam az. De így.. jó nekem. Amire kell arra képes vagyok, és erről szól az életem. Minden más meg.. dugja fel! – vett újra indokolatlan indulatot a fejem, de igyekeztem nem kimutatni egy szálat se. Hogy megvoltak a magam problémái?? Hát hogyneeeee… Mégsem pocsékoltam azzal az időmet, hogy bárkinek is nyüszítsek, egyszerűen csak szartam rá és ÉLTEM! És büszke vagyok magamra, hogy majd 8 éven keresztül kimentettem a szarból két életet. Én és az öcsém.. mint két tojás. Mégse lehetne ennél semmi sem ellentétesebb.

A következő szavai még átsuhannak a fülemen, de vagy csak nem érezem szükségét, hogy bármibe is belemenjek, vagy csak túlzottan lefoglalnak még az előző gondolatok a fejemben, ezért csak egyetlen vállrándításal jelzem, hogy felőőőőlem.. ha kötözködni akar, hát tegye. Engem nem hat meg. Nála sokkal ellenszenvesebb emberekkel is intéztem már ügyeket és egyikbe sem haltam bele. Nem pont most fogok zavarba jönni előtte.

- Már ne haragudj.. – hajoltam aztán mégis közelebb, ahogy továbbra sem hagyva annyiban forszírozni kezdett – szerinted úgy nézek én ki… mint aki napi szinten bejár.. lehúzni tetves nyolc órát egy irodába!? - fúrta magát mélyen, a szemeibe a szemem – Idióta emberek közé.. idióta főnökök önelégült pofájába hajlongani – hajjajj, pedig de volt már dolgom, nem egy f*szkalap bandavezérrel – és jópofizni délután valamelyik elit szórakozóhelyen!? – vonult már át valami mosolyféle szele, csak úgy árnyékként az arcomon. – Már megbocsáss, de ha ezt hiszed, azt hiszem van még mit taulnod az emberekről. – kacsintottam oda, hogy lassan visszadőljek, vissza a székembe, és rászorítsak a sörömre aminek az alján, már éppen hogy csak derengett valamicske. Ezért is vettem a fáradságot hogy a pincérlánynak intsek.

- Még egy kört ugyanebből! – szóltam oda a nőnek, amint megjelent felettem, és kezemmel is jeleztem neki a két poharat, csak a miheztartás végett. Ki tudja, mennyire értelmesek errefelé az emberek!?

- Szóval én jövök… - sóhajtottam nagyot amint a lány eltűnt a háttérben, és én újra a kezembe kapva a söralátétet, a külső vonalán forgatva koccantottam oda olykor-olykor az asztalon.
Rövid csönd. Egy szót se szóltam. Gondolkodtam? Valami ilyesmi. Aztán mégis csak megindult a menet. Ha már lúd…

- És te mindig ilyen támadóan lépsz fel mindenkivel szemben, aki meghív egy italra… - tartottam rövid szünetet, egy mosoly árnyéka lazán átfutva az ajkamon – vagy csak én vagyok a kitüntetett. – emeltem meg a végén kérdőn az egyik szemöldököm, de nem is tudom, hogy egyáltalán kérdésnek szántam e, csak érdekelt. Elvégre okos lány..nak tűnik, de amóita beléptünk ide, folyton csak kikezdi a véleményemet.. a szavaimat.. tudálékoskodik.. még okoskodik is? Hmmm.. ahogy vesszük. Mindenesetre érdekelt, hogy hajlandó e engedni belőle.. a talán mogorva természetéből.. vagy itt vessünk keresztet az egészre, és fejezzük be a közös közreműködést. Nem is tudom mi érdekelt volna jobban…

- Nem lényeges... - Jegyeztem meg kelletlenül. Mér megszokhattam volna... Nem újdonság, hogy ilyesmit hallok másoktól. Talán kicsit az én hibám is, de ha mégis így is volna és ha még akarnék se tudnék rajta változtatni. Van amire egy életen át keressük a választ, de kérdések mindig vannak és lesznek még ha nem is leljük rá a választ... attól még nem megválaszolhatatlanok csak meglehet rossz helyen keresgélünk.
- Én nem hiszek semmit! A hiszékenységet meghagyom a tudatlan embereknek... - Fogalmam sincs mi volt ezzel a célja, azt sem rétem miért kaptam ezt az egészet, de én mindvégig álltam a tekintetté és megpróbáltam kifejezéstelen arcot vágni mint aki hallja csak nem nagyon érdekli. Mégis honnan a fészkes fenéből kellene tudnom, hogy miféle ember vagy, hogy mivel tengeti napjait?! Különben is van egy olyan érzésem, hogy jobb is ha nem tudom és én ki bírom ha nem is fogom megtudni. Ebbe én már igazán nem fogok belekötni, Amúgy sincs semmi közöm hozzá és nem az én problémám, szóval én kérek elnézést!
- Mind tudjuk, hogy a legjobb védekezés a támadás, nemde? - Elégedetten elmosolyodtam, de azért még mindig ott lebegett a kérdőjel valahol a levegőben. Egyáltalán nem lepne ha erre is tudna valami frappáns megjegyzést, szinte már kíváncsian várom.
- Hmmm, tekintsd kiváltságnak. - Vontam meg a vállam, de legalább most már tudom miről van szó, mert mind eddig szentül azt hittem, hogy lemaradtam valamiről, hogy kihagytam egy kört hol ott mindvégig itt ültem vele szemben.

Iiigen, egyből feltűnt hogy magasan van a kislány orra, de még nem döntöttem el, hogy ez a túlzott magabiztosság szórakoztat, vagy egyszerűen otthagyom a fenébe hadd fulladjon bele a saját öntömjénezésébe. Ismertem már a fajtáját, nagyon is jól ismertem, és igen, volt amikor el kellett viselnem, de ez most nem az az alkalom.
Aztán viszont kibújt a szög a zsákból, és ekkor már… én se bírtam tovább, hogy el ne mosolyodjak.

- És ellenem ugye védekezni kell.. – beszéltem már mosollyal vegyes, afféle "szóval te játszol velem" típusú, viccesen összehúzott szemekkel ahogy eldobva az eddig a kezemben tartott söralátétet két alkaromat egymás elé fűzve támaszkodtam meg az asztalon, hogy hozzá jóóóval közelebb kerüljek. Mégiscsak kezdett érdekelni ez a lány? Hmmm… még mindig nem döntöttem. De határozottan érdekelt, hogy mi az amiért tart tőlem. Hisz én olyan .. ártatlan vagyok! – mosolyodott el a szemem, csak a fejemben megbúvó gondolatra, de aztán rendbe szedtem az arcberendezésemet. Ha már lúd, legyen kövér, mindent egy lapra téve fel csak rövid csönd után feleltem.

- Szóval a kishölgy csak akkor érzi biztonágban magát, ha mindenkit eltapos maga körül… ééértem.. – mosolyogtam egyre felszabadultabban, de hogy kinevettem? Ugyan, dehogy! Csak éppen szórakoztatott a világnézete. Na jó, aláírom nekem is van az az alkalom, amikor előbb lövök és csak aztán kérdezek, de mindez megérzés kérdése. Hogy bennem hol láthatja a támadófelületet… - méláztam el egy könnyed sóhajtás közepette hátradőlve, de az a szórakozott mosoly még mindig ott tanyázott az arcomon. És akkor jött a nagy ötlet!

- Mondok én neked valamit. – vettem fel újra határozott testtartást, de nem annyira, hogy megijesszem, csak valahogy.. a mondanivalóm komolyságának üthetett. – Kössünk egy üzletet! – vett újra mosolyszerűséget a szám szeglete. – Tölts el velem egy napot! Egy teljes napot! Nem kérdezel.. bízol bennem. – kacsintottam rá viccesen – Ha valami nem tetszik, szóvá teszed, és én szabad utat engedek. Mehetsz! És akkor soha többé nem kell velem szót értened. Vaaagy… - férközött be megint némi szünet. – Vagy legurítjuk ezt az italt. – intettem fejjel a pult mögött még mindig tüsténkedő pincérlány felé – Azután mondok egy köszönetet, és mindenki megy a maga útjára. Mit mondasz? – mosolyoghattam már egészen, persze nem tudom a maradék mikor kéredzkedett az arcomra, de nem állt szándékomban ellenállni neki. Lássuk, lesz e ebből valami!?

- Sosem lehet tudni... - A mi előbb sem én voltam azon az állásponton, hogy márpedig tőlem igen is tartani kellene és mégsem. Kezdek kicsit összezavarodni ami az én esetembe már igazán nem újdonság csak egy kicsikét bosszantó. Soha sem szerettem vagy tűrtem vagy hallgattam meg ha épp megakarták mondani, hogy mit tegyek, de most már én magam sem tudom, szóval teljesen mindegy. Olyan bosszantó ez az egész, hogy már szinte szórakoztató és akarva-akaratlanul is mosolyt csal az arcomra amolyan játékosat... Igen csak kérdéses, hogy ez most kit lepett meg jobban... és hogy mi lesz ebből? Fogalmam sincs, de most már a végére járok. A többség szerint mindig félbe hagyom azt amit nem kellene és, hogy ez milyen idegesítő tulajdonságom tud lenni?! Na nem mintha érdekelne, de azért nem tagadom olykor-olykor én is elgondolkodom azon a mi lett volna ha... dolgon és most érdekel.
- Ugyan, eltúlzod! - Legyintettem egyet már-már nevetve. Meg kell hagyni ezt még soha senki sem mondta és nekem még csak eszembe sem jutott, ahogyan az sem, hogy tényleg ezt művelném. Na jó, tudom hogy másoknak százszorta könnyebb hibára lelni, de tényleg nem hiszem, hogy valóban ilyen lennék! És ha mégis miért pont most kellett vele szembesíteni és miért pont neki? Tudtom szerint nem harapok akkorát és nem is vagyok olyan harapós!
Érdeklődve hallgattam szavait, mert tényleg érdekelt és tudni akartam, hogy mégis mi fog ki sülni ebből...
Melleim alatt összefonom karom úgy hallgatom tovább és megpróbálom kibírni egy szó nélkül, bár nem nagyon akarom elhinni azt amit hallok. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez mégis mire lehetne jó?!
Még hogy mi egymás társaságában egy huszonnégy órát? Ez teljes képtelenség. Ezt még ő maga sem kívánhatja!
- Az őrületbe foglak kergetni. Nem azért mert azt akarom, hanem mert csak... - Mert ahhoz nagyon értek mások szerint. Meglehet ez most kicsit hülyén jött ki, de ez a helyzet. Én csak a mások szóban kifejtett tapasztalataira és véleményeire hagyatkozok mi szerint valóságos poklot tudok teremteni néhány óra alatt ha arról van szó...
- Azt, hogy tegyünk egy próbát... - Hogy mi a fenéért vagyok én ennyire kíváncsi? Ha más nem is hát majd egyszer pontosan ez okozza a vesztemet, de mind addig amíg ez nem következik be... nem sokakat érdekel és most engem sem fog. A kíváncsiság még önmagában nem bűn!
- Ezt a nem kérdezek dolgot mennyire kell komolyan venni? - Nem mintha zavarna, de mint az kiderült egyikünk sem egy médium és nem hiszem, hogy meg tudná nekem válaszolni a fel nem tett kérdést...

Lassú mosoly terül el az arcomon. "Sosem lehet tudni.." Nos, való igaz, de ha folyton csak támadok, ne csodálkozzam, hogy csökken a kedvező válasz lehetősége. Mégsem szólok egyetlen szót sem. A kislányt úgy tűnik lassan kiismerem, és mivel semmi dolgom sincsen, Nevil várhat, nagy fiú már, mindent megold egykettőre, most valahogy sokkal jobban foglalkoztat, ennek a különös találkozás végződésének lehetősége. És mivel én semmit nem adok fel könnyen...

Elő is állok egy következő ötlettel, egyrészt mert tetszik a nevetése, bármit is vall, szinte gyönyörűen cseng, másrészt mert abszolút érdekel a viselkedése egy-két dologra, a reakció, ha tőle talán szokatlan helyzetbe viszem, és ki tudja!? Talán még élveznénk is mind a ketten, vagy legalábbis én meg vagyok róla győződve.

- Hmmmm.. És ha azt mondom vállalom a kockázatot..? - mosolygok egyenesen a szemeibe, kajánul összehúzott szemekkel, de a pillantását egy pillanatra sem engedem. - Deee... te döntesz! - hívom fel a figyelmét a kérdésemre, és nem is kell sokáig várnom a válaszra.

- Helyes! - vágom rá örömittasan, ahogy az asztaltól csak automatikusan lököm el magam és megérkezve elénk a poharak, csak a pincérlány eltűntével mosolygok vissza a szemeibe.

- Aaaaaa.. nem kérdezel dolgot pontosan úgy értsd, hogy te felhörpinted gyorsan az italodat, már ha kéred - pillantok szemeimmel a színültig telt pohárra előtte - aztán felpattanunk a motorra, és elhúzunk innen, nem tervezünk, csak előre.. és majdcsak kilyukadunk valahol. Ott már... na ott már beszélhetsz! - nevetek fel a szemeibe, persze nem gondolom én komolyan, a dologban nincs semmiféle.. némasági fogadalom, csak pusztán nem akarom, hogy folyton belekötögessen mindenbe és nekem folyton magyarázni vagy vitázni kelljen. Az mindig tönkre teszi az élvezetet...

- Na? Mit mondasz!? Még mindig benne vagy? - nyújtom ki felé az asztal lapján a kezemet, és várom, hogy vajon elég bátor.. és vajon akarja e, hogy elvigyem innen messzire, és egy kicsit csak úgy.. a pillanatnak éljen. Szabadon és elővigyázatlanul...