welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Városháza
Logan Whitmore
10.11.17 19:57
Emily & Derick
Emily Hastings
07.11.17 20:14
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (779)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Simon Whitlock
 
Candice Westmiller
 
Rebekah Walker
 
Benjamin Tate Hunter
 
Lyna Frei
 
Jennifer Ariadne Lively
 
Austin Dawson
 
Logan Whitmore
 
Crystal Haynes
 
Emily Hastings
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

bound to you

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: bound to you 14.12.14 18:27

Hirtelen riadtam fel kelletlen álmomból, amelyből hiába akartam szabadulni, nem sikerült; alighogy felültem és éber tekintettem pásztáztam végig a szobát már fogalmam sem volt arról, hogy mi rémített meg annyira, mindössze csak torkomban dobogó heves szívem volt a tanúja nem sokkal ezelőtti félelmemnek, amely ismételten végigáramlott minden porcikámon. Összébb húztam magam a takaró alatt. Vissza akartam feküdni, legszívesebben ezt is tettem volna, ám tudatosult bennem, hogy mi az amit hirtelenjében nem találtam, hogy mi az ami hiányzott; a megszokott melegedése az ölelő karoknak, pedig még hajnali három óra sem volt. Nyugtalan ránc jelent meg a homlokomon; zajt nem lehetett hallani, s fény sem szűrődött be az ajtórés alatt. Egy ideig némaságba burkolózva vártam, remélvén, hogy valamilyen halk moraj majd megtöri a kellemetlen békességet, amelytől a szőr is felállt a hátamon, azonban nem történt semmi. Így hát lerúgtam magamról a takarót, majd a vaksötétben botorkálva előkerestem a köntösömet és lazán magamra kötöttem. Viszont abban a pillanatban, amint ujjaim a kilincsre fonódtak, elbizonytalanodtam, merthogy eszembe ötlött, hogy mi van, ha egyedül szeretne lenni és éppen ezért nincs most itt – persze, ezzel egyidejűleg az is szöget ütött a fejemben, hogy esetleg nem így van és valami baj van, amiről nem tudok, merthogy nem hajlandó elárulni.  Bár… Meglehet, hogy mindkettő közre játszott. Az elmúlt két hét, amúgy is mindent a feje tetejére állított, legalább is ami a „kapcsolatunkat” illette. Nem tudtam volna megmondani, hogy hányadán álltunk egymással; napközben többnyire kerülte a társaságomat, ami különösebben nem is volt nehéz, mivel szorgosan dolgoztam, igyekeztem megfelelni az előírásoknak a munkahelyen, ami napról napra könnyebb volt, már nem idegeskedtem az ott dolgozó nők miatt, akik dühös tekintettel pillantgattak rám, sem amiatt, hogy esetlegesen teljesen elrontok valamit, azonban az esték nagyobb részét együtt töltöttük, vacsoráztunk, ha nem is sokat, de beszélgettünk, szeretkeztünk – hogy ez lett volna a jó kifejezés, azt nem tudom, viszont ezt találtam a legkifejezőbbnek(?). A helyzetünk bizonytalannak látszott. Egyikünket sem tudta pontosan, hogy hová vezet ez. Azonban azt tudtam, hogy én mit akarok a magam részéről, gondoskodni róla, vele lenni. Nem állítanám, hogy szerelmes lettem volna, legalább is nem tudom, de kötődtem hozzá, s most már megközelítőleg sem úgy, mint korábban, amikor ez az érzés még csak hála volt, hanem egészen mássá kezdett formálódni ez a dolog, amit nem tudtam volna pontosan megnevezni, de kellemes érzés volt.
Hezitáltam, úgy véltem nem okvetlenül. Nem tartoztunk a másiknak semmilyen elszámolnivalóval, néha úgy éreztem csak én szerettem volna többet látni ebbe a dologba, mint vonzalom. Nem bírtam magammal, muszáj volt legalább azt tudnom, hogy egyáltalán itthon tartózkodott-e, esetleg elment – természetesen ez utóbbi nem nyugtatott volna meg, a legcsekélyebb mértékben sem. Elég volt a képzeletemben elképzelni egy másik nővel – aki nálam sokkalta gyönyörűbb, csábítóbb volt, akit nem hétköznapi arccal és testtel áldott meg az ég – gyötrő fájdalmat éreztem, holott nem kellett volna… Nem volt kapcsolatunk, mindössze… elvoltunk egymással, semmi több. Ezt talán ideje lett volna tisztázni… Bár talán csak én gondoltam ezt így, ennél fogva nem is vetettem fel a témát.
Miután csöndesen lenyomtam a kilincset és szélesebbre tártam magam előtt az ajtót, kilestem; ha nem is teljesen, de némiképpen megnyugodtam, hogy odakint tartózkodott. Hiába határoztam el magamat, hogy gyedül hagyom, még is azon kaptam magamat, hogy becsukom magam mögött az ajtót és felé indulok.
Közvetlenül mellette foglaltam helyet, miután megbizonyosodtam arról, hogy ébren volt.
– Bánt valami, Christian? Tudok segíteni? – Kérdeztem tétován. Nem néztem rá, tartottam attól, hogy kivételesen a tekintete sokkal árulkodóbb lesz, mint ahogyan azt szerettem volna.
Gyötörhette valami, legalább is ezt feltételeztem. Talán az, ami a katonaságnál történt… Esetleg az, ami itt történik… Egyikről sem beszélgettünk túlságosan sokat. Egyik témát sem feszegettem, de ezek közül gyanakodtam valamelyikre, habár talán mindkettő…
– Szeretem, ha reggelente mellettem vagy. – Olyan jóleső volt minden reggel a közelsége, megnyugtató, mert nem éreztem magamat egyedül. Szerettem reggelente hozzábújni… Néha, olyan normálisnak, hétköznapinak tűnt, olykor esetleg bensőségesnek hatott, a kelleténél talán kicsit jobban, mint kellett volna. – Esetleg fordítva nem így igaz? – Tartottam egy esetleges kedvezőtlen választól.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 03.01.15 15:55

Lory

*Egyetlen csettintésre változott meg minden. Nem volt előjele, hiszen egyszer csak arra értem haza, hosszú távollét után, hogy a betegem, aki már más betege, mert lefeküdtem vele, az új pszichológusával hempereg éppen. Aki mellékesen nő, és akit NEM mellékesen én is megdugtam nem is egyszer... Szóval számomra minden olyan volt, mint egy csettintés. Még időm sem volt visszazökkenni. Megszokni újra, hogy nem egyedül vagyok itthon, hogy nem csak, hogy egy nő, de egy kutya is vár, akit én vettem neki. Hogy ne legyen egyedül. Mert azt gondoltam, hogy egyedül lesz. Miért hittem volna mást?
Két hét telt el, még a külső sebeim sem gyógyultak be igazán, mi pedig úgy tettünk, mintha ez az egész tök normális lenne. Hogy rajtakaptam az orvosával, és hogy hármasban együtt henteregtünk azután. Mintha teljesen rendben lenne az, hogy minden este egymás karjaiban talált minket az éjszaka...
A rémálmok visszatértek, akárcsak miután leszereltek és mint gyerek koromban. Vannak emberek akik nem emlékeznek úgy az álmaikra, éppen ezért kevesebb rémálom gyötri őket, és vannak olyanok, mint én akik minden este álmodnak, vagyis, hogy minden reggel vagy hajnalban vagy éppen amikor felébrednek emlékeznek arra, hogy mi zajlott az elméjükben az éjszaka folyamán. Magyarázat nincs a jelenségre, csak egyszerűen megtörténik, azon felül persze, hogy a negatív élmények, a fájdalom, vagy a stressz a rémálmokat csak még jobban előhozzák. És ma is, ahogyan kipattantak a szemeim, ahogyan az mostanában sokszor megesik, az álom utána bénulás ragadta el a testem. Pár másodperc zihálás, pár másodperc koncentráció szükségeltetik ilyenkor ahhoz, hogy az ember meg tudja mozdítani a tagjait. Az ilyesmi akkor következik be, ha az álmodó, a REM szakaszban ébred, az álom közepén, hirtelen, és a tudata hamarabb ébred, mint a teste. Ilyenkor kell a testnek pár pillanat, hogy az álom bénultságát feloldja. Az agyunk blokkolhatja a testünket éjszaka, alvás közben, hogyha azt álmodjunk, hogy futunk, ne kezdjünk el rugdosni az ágyban.
Felültem, s lepillantottam a mellettem békésen szunyókáló Loryra. Minden éjszaka felkelek, kimegyek, megmosom az arcom, és visszajövök. De ma este nem, ma csak kimentem és töltöttem magamnak egy pohár italt, és kiálltam a hatalmas ablakhoz, hogy az éjszaka is élő és nyüzsgő városra pillantsak. A fülemben még mindig ott tomboltak a nők és férfiak, sőt gyerekek halálsikolyai. Ujjaim a pohárra szorultak, s kortyoltam...
Mezítlábas léptek, zajára rezzenek fel, egy pillanatra behunyom a szemeim, s megvárom, hogy Lory mellém érjen. Ekkor pillantok csak le a sötét üstökre.
- Miért nem alszol?- Kérdem lágyan, s igyekszem mindenféle megrovó élt, nélkülözni a hangomból.
Kérdése meglep, ahogyan az is, hogy nem néz rám. Nem válaszoltam neki, csak megcsóváltam a fejemet, melyet valószínű ő nem láthatott hiszen, éppen a várost nézte, vagy valami mást. De biztos nem engem. Miért nem alszik?
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.- Mondtam szinte már kitérően válasz nélkül hagyva a dolgot.
Behunyom a szemeimet mikor folytatja, lehajtom a fejemet. Nem tudok ezzel a nővel mit kezdeni ez az igazság. Kicsit sem tetszik a hármasunk ellenére sem a gondolat, hogy még egy terapeutájával lefeküdt. Hozzáteszem, hogy két olyan személlyel akik mind a ketten most először követnek el ilyen etikátlanságot. Nyilván Angie már ugyan úgy, nem kezelheti, ahogyan én sem, de félek egy harmadik személyre rábízni és nem is szívesen mondanám el még egy kollégának, hogy mi történt, arról nem is beszélve, hogy Angie titkát, hogy ő is megtette nem is fedhetem fel.
Viszont egyértelmű, hogy Lory még nincs rendben, és amennyiben jelentést írok róla... franc...
Nem válaszolok hát erre sem, csak ismét kinyitom a szemeimet, az italomba kortyolok, a várost fürkészem.
Mit mondhatnék neki, ha még magam sem tudom, mit gondoljak erről az egészről?
Végül felé fordulok, megfogom az állát a szabad kezemmel, és felfelé biccentem, hogy rám nézzen.
- De, fordítva is igaz.- Sóhajtom, majd leejtem a kezem és ráncba szalad a homlokom, visszafordulok az ablak felé.
- Menj aludni... holnap korán kelsz.- Mondom neki, rá sem nézve. Iszok ismét whiskyből... Nem szoktam meg, hogy bárkivel is megosszam a problémáimat. És még nem igen döntöttem el, hogy Lory probléma-e.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 04.01.15 23:27

Szerettem volna mindig is úgy képzelni a mi kettőnk történetét, mint egyfajta tündérmese, ahol minden a legnagyobb rendben zajlik; reggelente együtt ebédelünk, este együtt fekszünk le, napközben pedig csak jól érezzük magunkat a másik társaságában. Titkon, megvallom szerettem volna egy kicsit többet érezni annál, mint amennyit megengedhettem volna magamnak és mint amennyit magamnak is be mertem volna vallani. A valóságban azonban a mi mesénk egyáltalán nem így zajlott, hanem az ellenkezője történt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy eltávolodik tőlem. Fogalmam sem volt azt illetően, hogy mit kellett volna tennem, pedig annyira szerettem volna segíteni neki. Szerettem volna, hogy ha megbízik bennem, mint ahogyan azt én is tettem egy bizonyos szinten találkozásunk kezdetekor; minden egyes szót úgy kellett kihúzni belőlem, mert nem voltam hajlandó neki semmit sem elárulni, mint ahogyan azt Ő teszi most, azonban én egyáltalán nem értettem az okát, s ez felettébb aggasztott. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, így az ujjaimat tördeltem. Nem akartam erőszakoskodni, viszont ahogyan így láttam őt, elszorult a szívem.
– Nem, nem ébresztettél fel. – Ráztam a fejemet. – Felébredtem, aztán egy ideig vártam, hogy vissza gyere, de miután nem jöttél, úgy döntöttem, hogy kijövök és megnézem, hogy minden rendben van-e. – Tudhattam volna, hogy nem. Ismételten túlságosan naivnak éreztem magamat, mivel eddig sem úgy tűnt, mintha minden rendben lett volna vele, s most szintén ékes bizonyíték volt az, hogy inkább kerülte a kérdésemet, ami még inkább erősítette bennem azt a hitet, hogy semmi sem volt rendben. Én nem voltam orvos, fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, mert még csak azt sem tudtam, hogy mi terhelte lelkét, s ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam miként kérdezzem ezt meg tőle, hiszen első próbálkozásomra még csak nem is reagált.
Mosolyom nem tartott sokáig, pusztán csak addig amíg újra vissza nem fordult az ablak felé, hátát mutatva nekem.
– Jelenthetek beteget – vetettem ellent. Nem akartam kimaradni egyetlen napot sem, hiszen mostanra már egészen jól éreztem magamat a munkahelyemen. – Vagy visszajöhetnél velem, megpróbálhatnál pihenni. – Nem akartam sem kérni, sem utasítani, inkább csak felvetettem, mint egy lehetséges ötletet.
Tétlenül érintettem meg egyik karját.
– Christian, nem tudok nyugodtan aludni, hogy tudom, hogy te idekint őrlődsz valamin. – Nyugtalanná tett, hogy nem tudom a problémájának okát, amire láthatóan még csak nem is volt hajlandó reagálni. Megkerültem, majd elé álltam, kezét továbbra sem engedtem el. – Talán nem tudok segíteni, de meg tudlak hallgatni. Szeretnék segíteni, de azt ne kérd, hogy egyszerűen menjek vissza aludni. – Elkeseredett sóhaj szakadt fel mellkasomból.  – Beszélgethetnénk… Mindkettőnknek szüksége lenne rá.
Egyszerűen nem akartam beletörődni abba, hogy megpróbál lerázni és nem hajlandó semmit sem mondani arról, hogy mi bántja… Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, tulajdonképpen egyáltalán nem értettem őt magát. Tudtam, hogy Christian különös férfi, összetettebb, mint eddig bárki más, akivel valaha is találkoztam – én pedig nem voltam jó emberismerő, így még inkább nehézséget okozott az, hogy rájöjjek arra, hogy miként nyújthatnék neki támaszt, amiből valószínű volt, hogy egyáltalán nem is kért, éppen ezért viselkedett így. Tulajdonképpen… nem is kellett volna vele így viselkedem, láthatóan nem volt igénye arra, hogy egy kicsit is gondoskodjon róla bárki, én pedig akármennyire is tudomásul akartam ezt venni, nem sikerült. Nem éreztem volna helyénvalónak azt, hogy legalább egy kicsit ne törődjek vele. Hála? Többet éreztem, mint amennyit szerettem volna? Mindkettőben volt némi igazság… Ezt nem tagadhatom.
 – Sokat kérek azzal, hogy ha megkérem, hogy avass a bizalmadba? – Féltem a választól, azonban muszáj volt feltennem, mert én magam sem értettem a helyzetünket, s ehhez arra volt szükség, hogy egyszer tényleg beszélgessünk a kialakult helyzetről, ami olyan volt akár egy mély szakadék, amelynek nem lehetett látni a végét. Lehet, hogy ez az egész nem vezetett egyáltalán sehová, lehet, hogy csak a szép remények az én fejemben léteztek, mert naivan bolondos képzelgésekbe ringattam magamat, amelyek simogatták a lelkemet, mert egyszerűen ezekre volt szükségem. A remény őrölt fel. Régebben is mindig úgy éreztem, hogy egy hajszálvékony fonálon egyensúlyozom. A zord valóság és a reménnyel teli képzelet között. Megtanultam, hogy ez probléma. Nem szabad olyan álmokat ringatni, amelyek csak álmok. Az álmok sokszor nem úgy valósulnak meg, ahogyan azt szeretnénk, s ekkor fájdalmat okoznak. A remény a legkegyetlenebb gyilkosa az embernek, azzal egyidejűleg, hogy nyugtatja a lelket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 08.01.15 13:39

Lory

Nagyon régóta nem tartozom elszámolással senkinek arról, hogy mikor fekszek, kelek vagy éppen min őrlődöm. Nem szoktam meg, hogy bárki is aggódjon értem, vagy felkeljen amikor én is. Éppen ezért is lepett meg, hogy kikelt az ágyból.
- Minden rendben...- Mormogom s ismét a whiskybe kortyolok. Amúgy nem szokásom minden nap whiskyt inni, de valahogy most az agyamban felhördülő halálsikolyok arra késztetnek, hogy megerősítsem magamat egy itallal. Illetve jó volt lötykölgetni a kezemben, forgatni a poharat... babrálni, ez is segített megnyugodni, kézzelfogható volt és valóságot. Segített abban, hogy elhiggyem itthon vagyok. A szemem alól a lila folt már csak nem teljesen eltűnt. Csak egy csík emlékeztet rá, hogy valaha ott volt. A golyó ütötte seb a vállamon is kezd helyre jönni, habár nem mondanám, hogy olyan gyorsan, mint ahogyan számítottam rá. A testem egyéb zúzódásai is múlófélben vannak természetesen, lassan, de biztosan visszanyerem a régi külsőm, és semmi sem fog arra utalni, hogy én hol töltöttem el heteket... és főleg, hogy mivel.
Nincs rajtam már csupán egy hosszú, a csípőmön hanyagul lógó pizsama nadrág, így szokásom egyébként aludni. Így tökéletes rálátás nyílik majdnem minden zúzódásomra, de azt hiszem Lory már megszokta... talán...
Pár mondat után visszafordulok az ablak felé, felvetésére, behunyom a szemeimet és hosszan kifújom a levegőt, megereszkednek a vállam a gondolatra, s megcsóválom a fejem. Esélytelennek látom...
Lepillantok a kézre mely a karomon pihen, s értetlenül ráncolom a szemöldökömet, ahogyan elém lép. Nem értem... őt nem értem. Az arca csupa aggodalom, a pillantása őszinte. S én ezt nem igazán tudom mire vélni. Nem tud aludni ha én idekint őrlődök? Csodálkozás és csodálat csillan a szemeimben, ajkaim is enyhén elnyílnak. Azt hittem nem izgatja... nem is tudom miért gondoltam így. Talán mert elszoktam attól, hogy bárkit is érdekeljen mi a lelki nyavalyám éppen.
Szabad kezem ujjai felsiklanak a karján, figyelem a csupasz bőrén, hogyan siklik fel a kezem, hüvelykujjammal végigsimítok a kulcscsontján, onnan tenyerem és ujjaim a nyakára tévednek, és hüvelykujjaimmal enyhe nyomást gyakorlok az állára, hogy felfelé billentse a fejé,t miközben a többi ujjam még mindig a nyakán pihen. Dús, harapnivaló ajkairól pillantásom a szemeibe fúrom.
- Mindig megdöbbentesz...- Mormogom, s hüvelykujjam most eltűnik az álla alól, az arcán simít végig. Olyan ez a nő, mint egy korty víz a sivatagban. Egy pillanat alatt elérte, hogy minden gondolatom körülötte forogjon és ne a rémképek körül, mint eddig. Az ember ha hazamegy a harctérről, folyton azon gondolkozik, hogy mit kellett volna másképpen csinálnia, hogyan menthette volna meg a bajtársát... Persze nem tehetsz már semmit, persze fölösleges már ezen gondolkozni és még is folyton ezen kattogsz... pont azért mert már nem tehetsz semmit csak ezt... ördögi kör.
- Nem kérsz sokat...- Suttogom és kicsit lejjebb hajolva, orromat végighúzom az övén.
- Csak éppen nem szoktam meg, hogy bárkinek elszámolással tartozom. Vagy, hogy bárki azt akarná, hogy beavassam vagy...- Pillantásomat az övébe fúrom. - Nem szoktam meg, hogy valaki gondoskodni akarjon rólam...- Ahogyan a mondat végére érek, az értetlen homlokráncolás visszatér. Jött ez a nő, és hihetetlen gyorsasággal felforgatta az egész világomat úgy, hogy észre sem vettem. Csak itt állok most és nem értem, hogy pontosan mi is történik.
Jól esett, hogy kijött, de azt sem akartam, hogy aggódjon, mert hát még is csak nekem kell róla gondoskodni és ne pedig fordítva. És még ő sincsen rendben, talán nem kéne, hogy engem megbillenve lásson...
- Nincs semmi baj. Csak rosszat álmodtam. - Duruzsolom végül, s egy csókot lehelek a homlokára. Ujjaim a tarkójára siklanak és közelebb vonom magamhoz, ajkam lecsap az övére, ujjaim a hajába markolnak finoman. Hmm... a figyelemelterelés ilyen formája mindig is az ínyemre volt.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 11.01.15 13:21

– Hogy én? – Csodálkozva vontam össze a szemöldökömet, s legalább ilyen tekintettel néztem fel világos íriszeibe, amelyekbe szinte mindig csak a magam értetlen vagy éppen elképedő szempáromat láttam visszatükröződni, természetesen az övéből soha semmit sem tudtam kiolvasni. – Ugyan mivel? – Hangomban egyaránt felfedezhető volt a megilletődöttség, illetve a meglepődöttség. Akármennyire is törtem a fejemet, hogy mivel tudnám én őt, mint már annyi mindent látott pszichológust, meglepni. Ámuló pillantásom tehát korántsem volt, olyan meglepő.
Bármennyire is igyekeztem és úgy terveztem, hogy most nem fogok engedni semmiféle kényeztető érintésének, azonban elég volt csak hozzám érnie, hogy meggyőzzön arról, hogy semmi értelme sem lenne erőt veszített tiltakozásomnak. Nem elégedtem meg ellenállhatatlan tapintásának, többre vágytam, mert helyénvalónak éreztem. Közelebb léptem hozzá, s szinte teljesen nekisimultam. Kezeimet a derekán pihentettem meg, míg fejemet mellkasának döntöttem, így hallgattam figyelmesen minden egyes szavát, szívének, ütemes halk dobbanásával kísérve.
– Pedig úgy érzem, hogy igen… – fejemet hátra döntve néztem fel rá. – Nem elszámolással tartozol nekem, Christian. Én csak annyit szeretnék, hogy ha nem is tudom… – elhallgattam, mert nem voltam meggyőződve szavaim helyénvalóságának –… ha bíznál bennem, ha közelebb engednél magadhoz. – Képtelen voltam magamban tartani tovább, mivel egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a bennem rekedt dolgok egészen lassan fojtanak meg, mintha meg akarnának fojtani.
Nem néztem fel rá, inkább kerültem a pillantását, mint az ilyen helyzetek többségében. Kételyek gyötörtek azt illetően, hogy helyesen tettem-e, hogy mindezt elmondtam neki. Egyelőre nem tudtam volna eldönteni, hogy megbántam-e avagy sem, mindez csak tőle függött. Az elmúlt hetek során a tetteim helyessége igencsak megkérdőjelezhetőek voltak és ezzel egyidejűleg kimondottan szélsőségesek is, azonban egyiket sem bántam meg, mert ezek olyan döntések voltak, amelyeket nem kényszerből kellett meghoznom, én döntöttem, szabad akaratomból. Most még is eddig ismeretlen kétely és félelem lett úrrá rajtam. Butaság volt a részemről, hogy egy olyan férfi közelébe akartam kerülni, akit nem érdemelhetnék meg, s aki mindemellett is nagyon rossz döntés lett volna, nem csak azért, mert az orvosom volt, hanem mert leginkább attól tartottam, hogy… tényleg beleszeretek, hacsak már meg nem történt.
Szerettem volna erőt venni magamon, tiltakozni, ellent mondani, azonban ez alkalommal sem voltam képes ellent mondani követelőző csókjának, mert úgy éreztem, hogy habár nem mondta ki, de valamelyest szüksége volt rám. Összezavart, mindig. Hányadán álltunk most? Számít ez? Nem akartam ettől megfosztani. Úgy csókoltam, mintha hetek, hónapok óta nem láttam volna.
– Elég, Christian – finoman szakítottam ki magamat öleléséből – nem így gondoltam a beszélgetést – suttogtam ajkainak.
Komolyan beszélgetünk kellett volna, komoly dolgokról. Nem volt ez így rendjén. Nem tudtuk volna meghatározni, hogy mi zajlik körülöttünk, s egyik sem tudta volna megmondani, hogy mit akar egyáltalán a másik, mert minden zavaros volt, akár a nyugtalanná vált állóvíz, miután beléhajított valaki egy kavicsot. Nem erőltettem volna, de akármennyire is biztosnak látszott minden, még is úgy éreztem, hogy minden olyan labilis lábakon állt.
Ujjaimat az övé köré fontam, s magam után húztam a kanapéhoz, majd leültettem. Töltöttem még neki egy kis italt, aztán eltűntem a szobájában – szobánkban – de csak azért, hogy kihozzam a takarót. Lábaimat felhúzva simultam oldalához, vigyázva hogy ne üssem meg véletlenül múló sebesüléseit, majd magunkra húztam a kihozott vékony leplet.
– Nap, mint nap látlak. Fáradt vagy és kimerült, habár már hetek óta itthon vagy, de ez alkalommal nem egyedül vagy… Vagy ha esetleg az zavar, hogy itt vagyok… elmehetek… – Suttogtam, miközben öntudatlanul húzódtam hozzá közelebb. Az ötletem ellen láthatóan minden porcikám tiltakozott. – Kérlek szépen, hogy beszélgessünk. Ha nem arról, hogy mi történt veled odakint, akkor legalább arról, hogy… Mi történik velünk.
Zavart, hogy nem voltam tisztában helyzetünkkel. Zavart, hogy nem tudtam, hogy ő miként áll ehhez. Egyszerűen csak válaszokat szerettem volna kapni a megválaszolatlan kérdésekre, melyek már hetek óta felgyülemlettek. Ha tudtam volna sem bírtam volna magamban tartani, mert tényleg szétmarcangoltak a gondolatok. Figyelmem a munkában minduntalan elterelődött, ennél fogva vétettem komoly hibákat is, pedig már most nem kellett volna. Megint csak árnyékomnak kezdtem érezni saját magamat, egy halvány rosszul nyomtatott képmásnak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 25.01.15 0:43

Lory

Elmosolyodok kétkedő pillantását látva. Talán ezért lett olyan fontos, fogalmam sincsen, hogy mivel fogott meg. Mert már az első pillanattól kezdve más volt, mint bármelyik betegem. Most pedig, nos... most már sokkal több, mint egy beteg ez eléggé nyilvánvaló.
- Meglepő? Elég sok mindennel szokott meglepni Miss MacRae.- Közlöm vele szórakozottan. Persze az ő arca azonnal mindent elárul, ahogyan a gesztusai is. Pont úgy, mint azon az első alkalmon amikor bejött a rendelőmbe. Babrálta a rabruháját, lesütötte a szemét, elkapta a pillantását... Olyan egyértelmű volt, és még sem tudtam megmondani soha, hogy mit miért tesz. Mindig másképpen viselkedett, mint ahogyan a gesztusaiból kiolvastam, talán útközben, hirtelen mindig meggondolta magát. Nem tudom, tehát meg tud lepni. Nagyon is.
Szívesen öleltem magamhoz, jól esett a karjaimba vonni a törékeny testet. Sokat változott amióta kijött a börtönből, hízott és mondhatni kikerekedett, habár szerintem még mindig szedhetne magára pár kilót, hogy teljesen egészségesnek nézzen ki.
Szavai hallatán megrándul az ajkam, s kicsit összevonom a szemöldökömet. Amit mondani fogok iszonyatosan furcsa lesz egy pszichológustól, és azt hiszem nem is szabadna felhívnom Lory figyelmét arra, hogy nem vagyok teljesen egészséges ami az érzelmi életemet illeti. De mindegy, ennyivel tartozom.
- Évek óta nem kért ilyesmit tőlem senki. Elszoktam tőle, hogy elmondjam mit érzek...- Elfelejtettem, hogyan kell, talán sosem kért ilyesmit tőlem senki. Nem szokásom elmondani, hogy mit érzek és mit gondolok. Általában a nőket nem is érdekli és úgy gondoltam eddig, hogy jobb is ez így.
Most is a könnyebb utat választom azt hiszem azzal, hogy ajkamat az övére tapasztom. Követelőzve csókolom, és jól esik, hogy hasonló hevességgel viszonozza. Igen, témát szeretnék terelni, hogy inkább elveszhessek a testébe. Mert valahogy az elalvás utána mindig könnyebben ment.
És ismét meglep azzal, hogy megszakítja a csókot. Ennek megfelelő arckifejezéssel pillantok le rá, és kissé talán zavartan is. Nem szoktam meg, hogy a nők eltolnak maguktól bevallom, főleg akkor nem ha már ennyire belemelegedtünk. Hiszen ujjaim már meg is találták az utat selymes, puha bőréhez.
Hagytam, hogy magával húzzon és engedve a gyenge nyomásnak a kanapéra ültem, figyeltem az ügyködését. Imádtam nézni, ahogyan mozog, pillantásom a fenekére siklott, amikor bement a szobába. Gyönyörű volt, habár ezt ugyan így gondoltam akkor is amikor a börtönben először láttam a rabruhában.
Összeráncolt homlokkal, kifürkészhetetlen pillantást vetek rá, egy picit még helyezkedek a kanapén. Így félig fekve hátam a kartámlához kerül, s Loryt a lábaim közé húzom. Egyik kezem a
takaró alatt, hasának puha bőrére siklik, míg a másikba továbbra is az italt lötyögtetem. Államat a vállára támasztom. Így ha szeretne rám tud nézni, de még is érezhetem testének finom melegét. Valamiért megnyugtatott a bőrének érintése és a közelsége.
- Nem akarom, hogy elmenj...- Csókolok a nyakának illatos hajlatába. - Nem tudok aludni rendesen mióta hazajöttem...-Vallom be neki halkan, miközben orrom hegye a nyaka íves vonalán és a vállán kalandozik végig.
- Alig vártam, hogy itthon legyek. Bűntudatom volt mert magadra hagytalak. A frontvonalon az ember éjszakánként nem tud mást tenni csak reménykedni. Reméli, hogy másnap nem hal meg senki akit ismer, hogy nem lép rá egy taposóaknára. Az első nap kicsúszott a kezünkből az akció és utána csak egyre rosszabb lett... Azt hittük mind odaveszünk, és sajnos elég sokan meg is haltak. És csak arra tudtam gondolni, hogy megígértem neked, hogy nem lesz semmi baj és visszajövök. Az tartott életben, hogy elképzeltem milyen lesz majd az első nap itthon... elképzeltem ezt a lakást, a kutyát, egy meleg zuhanyt... téged. Elképzeltem, hogy milyen rémült arcot fogsz majd vágni amikor meglátsz kéken-zölden... Elképzeltem, hogy megcsókollak és szeretkezünk. Hogy leápolod a sebeim. Éppen mit... nehéz volt aludni és keveset is tudtunk. Azt hiszem ezért kelek fel többször, ott is felkeltem. Vagy mert lövések dörrentek, riadó volt, robbanás vagy csak váltani kellett az őrséget. És mikor hazajöttem...- Elhallgatok. Nem tudom, hogyan folytassam. Nincs okom panaszra, két gyönyörű nő testébe temetkezhettem...
Nem tudom, hogyan folytathatnám, nem az történt amiben hittem. Olyan volt ott kint erről álmodozni, mint egy jövőképet elképzelni, és az azonnal tönkre ment, széttört akár csak egy tükör ha valamit a közepébe vágnak. Darabjaira hullott, és nem tudtam, nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet ami kialakult. Mikor elmentem még a visszahúzódó Loryt hagytam itt, és mikor visszajöttem már az új pszichológusával fetrengett mezítelenül...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 26.01.15 0:46

Megkönnyebbülésem érzékelhető, s jól látható volt.
Elképzelni sem mertem, hogy miként kezeltem volna a helyzetet, ha éppen az ellenkezőjét mondta volna annak, amit hallani vágytam. Kis szerencsével nem úgy alakult volna, mint ahogyan legutóbb. Rettegtem attól, hogy a talaj göröngyössé válik a lábam alatt, én pedig képtelen vagyok megtartani magamat, mint ahogyan az egy normális embertől elvárható lett volna.
– Én…
Idegesen elnyeltem a még meg sem kezdett mondatomat. Szemeimet lesütve temettem arcomat az ujjaim közé, majd nyugtalanul túrtam egyikkel sűrű loboncomba, mialatt megpróbáltam zakatoló fejjel végiggondolni mindent, amit mondott. Talán…mégiscsak jobb lett volna, ha a másik dolognál maradunk és nem erőltetem ezt… merült fel bennem a kósza gondolat, mire legszívesebben hektikusan felnevettem volna. Én akartam beszélni, hát most én iszom meg a levét annak, amit főztem. Korholtam magamat, hasztalan. Nem akartam kihátrálni ebből a beszélgetésből, ennek meg kellett történnie, ám korábban nem gondoltam volna, hogy ez majd ilyen irányt fog venni.
– Sajnálom, nekem fogalmam sem volt arról, hogy… hogy ez ennyire… téged… felzaklat? – Bizonytalanul pillantottam fel rá, s esetlenül válogattam a rendelkezésemre álló szavak között, hogy kifejezőt találjak, azonban mint ahogyan korábban, úgy most sem sikerült.
– Akármennyire is hihetetlen, de aggódtam érted! Az első másfél hétben még könnyedén eltudtam hinni, hogy nem történt semmi baj, azonban nem telefonáltál és nem is kaptam semmilyen híreket, illetve amiket mégis azok sem voltak kecsegtetőek, de a napok elteltével egyre reménytelenebbnek éreztem és fel kellett készítenem magamat arra, hogy talán nem jössz vissza… hozzám. Egy ponton túl pedig már nem is akartam tagadni ezt, hanem egyserűen csak… elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy egyre inkább erre kell felkészülnöm, hiába igyekeztem elhitetni magammal az ellenkezőjét, minden ez ellen szólt. Végül, úgy döntöttem, hogy nem akarom érezni a fájdalmat, a kétségbeesést vagy a félelmet… Egyszerűbb volt visszatalálni régebbi önmagamhoz. Úgy minden egyszerűbb. Volt. Nem gondoltam arra, hogy mi lesz a jövőbe.
Korábban már megtanultam, hogy miként tudok dolgokat megtenni anélkül, hogy bármit is éreznék, így feküdtem le minden kliensemmel is, akik fizettek nekem a szolgáltatásaimért cserébe. Nem akartam magamon érezni a kéjsóvár tekintetüket, ahogy ocsmány ujjaik a testemet tapogatják. Nem, nem bírtam volna elviselni. Egyszerűbb volt más valaki bőrébe bújni, valakiébe, aki mondhatni élvezte azt az életet, s nem érdekelte, hogy mi történik a jövőben. Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Az a személy én voltam, de mégsem én, legfeljebb egy kialakított részem, ami segített az olyan helyzetekben, amiket én nem akartam megélni.
– Annyira sajnálom, hogy így alakult, annyira sajnálom…! – Hangom elfúlt.
Képtelen voltam ránézni, legfőképpen a szégyenben és a rajtam egyre inkább eluralkodó zabolázatlan bűntudat miatt. Egyetlen alkalommal sem éreztem magamat ilyen mértéktelenül nyomorultnak, mint most, pedig megannyi hibát vétettem. Nem csak vétkesnek éreztem magam gyarló tetteim miatt, hanem annál sokkal rosszabbnak. A gyötrő érzések és gondolatok áradatában, szinte fuldoklottam.
– Szeretnék most abban hinni, hogy ez csak egy rossz álom és igazából minden úgy történik, ahogyan azt az imént elmondtad. – Fájdalom mentesebb lett volna.
A valóság ugyan hasonlóan történt, azonban teljesen más volt. Ő azt szerette volna, ha csak ketten osztozkodunk azon a pillanaton, s nem hárman. A felismerés villámként hasított belém, talán még a szívem is kihagyott egy ütemet. Mégsem mertem elhinni. Az érzés mellbevágó volt. Velem szeretett volna lenni az első estéjén, nem mással. Velem. Mégsem értettem, hogy miért. Mi nem alkottunk egy párt… pedig egyfajta különös kapcsolat mégis volt közöttünk, amit talán egyszerűen csak el kellett volna fogadni, azonban féltem álom álmokba ringatni magamat. Egyszerűen nem ment, pedig olyan könnyű lett volna elfogadni, hogy kedvel. Túlságosan is könnyű.
– Nem tudom mit mondhatnék… Hálás vagyok, hogy elmondtad és sajnálom, hogy nem úgy történt, ahogy szeretted volna, hogy erre kellett visszatérned, de nem tudom megmásítani, azt pedig nem tudom, hogy valahogy jóvátehetem-e… – Szerettem volna, készségesen álltam volna bármi elé, amit kér.
– Christian, jól értem, hogy ez fájt neked? – Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg. Tudni akartam, hogy mit érez irántam. Hogy csak magamat áltatom vagy tényleg érez valamit. Mindeddig hiába szerettem volna megtudakolni, nem adódott alkalom, hogy ezt megkérdezzem, azonban most, hogy itt voltunk és beszélgettünk egymással, meg kellett tudnom. Bűn-e az, hogy csak bizonyosságot akartam nyerni egy olyan dologgal kapcsolatban, ami talán nyilvánvaló volt csak én nem akartam meglátni? Talán. De tőle akartam hallani, de még magam sem voltam tisztában azzal, hogy mit.
Nem bírtam tovább, hogy ne forduljak felé, hasamra fordulva most már könnyedén fel tudtam nézni rá.
– Én nagyon kedvellek, pedig tudom ezt most talán nehéz elhinni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 02.02.15 13:21

Lory

Ujjaim a combján járnak föl és le. Megnyugtat a bőrének selymes érintése, és segít abban, hogy elmondjam neki azt, amit annyira nem akartam. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert hát úgy mentem el, hogy tartottam tőle a két lépés távolságot. És úgy jöttem vissza, hogy legszívesebben csak egész nap a karomba tartottam volna, hogy megnyugtasson az érintése és meggyőzzön arról, hogy valóban biztonságban vagyok, és ő is. Ami talán még fontosabb.
Összeráncolom a homlokom a szavait hallva. Felzaklatott volna? Nem is tudom, nem ez lenne azt hiszem a legjobb szó rá. De nem szólalok meg, csupán ujjaim állnak meg a simításban.
Hallom a hangjában a bűntudatot, és meg is értem amit mondd, hogy miért feküst le Angellel. Kettőjük közül neki kellett volna józannak lennie, ahogyan kettőnk közül nekem. Egyikünknek sem sikerült, és ennek az okát igazából mai napig sem tudtam. De még sem mondtam semmit, csupán ujjaim nyugtatóan simogatták.
Aztán megmarkolom finoman a csípőjét, hogy arra ösztökéljem, hogy felém forduljon. Amennyiben megteszi ujjaim végigsimítanak álla kecses vonalán. Furcsa, hogy miként változott a kapcsolatunk és nem tudom, hogy melyik pillanatban vállt ennyire bensőségessé.
Hüvelykujjam végigjártam az alsó ajkát miközben beszélt, s másik kezemből letettem a földre az italt.
- Nem kell semmit jóvátenned.- Szólaltam meg végül ajkairól a szemébe pillantva. - Nem hinném, hogy bármit is elhibáztál volna, és azt sem gondolom, hogy bármiért bocsánatot kellene kérned. Nem úgy váltunk el, hogy abból bármi ilyesmire kellett volna asszociálnod...- Jegyzem meg higgadtan. Nem ő tehet arról, ami a harctéren történt velem, specialista vagyok, az ilyeneket ki kell bírnom. A katonáknak akartuk ellenére egy ilyen után, pszichológushoz kell járniuk, már szinte várom azt az átkozott levelet, hogy melyik emberhez osztanak be. Pszichológusként különösen fájdalmas, és gyötrelmes egy másik pszichológushoz beülni.
Figyelmemet ismét elvonta, puha, formás ajka, nagyon szívesen megcsókoltam volna. Hüvelykujjammal megsimogattam ismét az arcát, de a mozdulat a kérdésére félbe maradt. Szürke pillantásom az ő kékjét kereste.
- Mármint mi? Hogy téged meg Angelt a kanapémon találtalak?- Érdeklődtem oldalra billentve a fejemet, de a hangomban nem volt most már bosszúság, ügyesen érzelem mentessé varázsoltam, hogy ne áruljon el semmit a számára.
- Sok minden fájt mikor haza toppantam, de azt hiszem, ahogyan ott találtalak titeket, inkább a dühöt fogtam fel, sem mint bármi mást. Leginkább Angelre voltam dühös, pontosan tudom milyen az ágyban és, hogy milyen szexmániás, nem is tudom miért rá bíztalak.- Morfondírozom el hangosan, és a homlokom ráncba szalad. Tenyerem még mindig az arcára simítom.
- Nem, nincs miért kételkednem benne azt hiszem.- Nem mondom viszont, pedig én is kedvelem. Csak félek még azt hiszem ezt hangoztatni. Olyan csapongóak vagyunk, nincs semmi stabilitás, egyik pillanatba szeretkezünk a másikban veszekszünk. Ez a béke ami most van, biztosan nem tarthat sokáig. Nem tartott soha, bármikor is ért valami igazán pozitív azt képtelen voltam megtartani... Ez az én nagy hibám, rá kéne jönnöm, hogyan tartsam meg a fényt az életemben. De valahol a lelkem mélyén nem hiszem el, hogy megérdemlem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 03.02.15 0:37

Alkalomadtán úgy éreztem, mintha az ég adta világ nem lett volna semmi közünk egymáshoz, eltávolodott – én pedig hagytam, mivel jobbnak láttam így tenni, azonban a legtöbb esetben még is úgy tűnt, hogy valamilyen formában törődik velem, hogy fontos vagyok neki; nem páciensként, nem lakótársként, nem barátként és nem is feltétlenül szeretőként, ami amúgy a leginkább kifejezte jelenlegi státuszomat. Természetesen ettől függetlenül egyik sem fedte teljes mértékben a valóságot, mert ez egy meghatározhatatlan dolog volt. Máshogy viselkedtünk, mint ahogyan kellett volna. Hogy lehetett volna ezt bármivel is megnevezni, ha egyikünk sem tudta pontosan mi történik? Hiába próbáltam megfejteni azt is és rájönni arra, hogy mije vagyok neki, akárhogy is szerettem volna, ennél jobb meghatározásra nem igen jutottam – emiatt pedig már nem is ráncoltam a homlokomat olyan gyakran, mert elfogadtam, hogy ez egyszerűen csak így van nálunk. Most sem akartam igazából ilyenen tépelődni, de a kisördög kéretlenül is előbujt és képtelen voltam megállni, hogy ne morfondírozzam ezen, pedig egyszerűbb lett volna csak élvezni a pillanatot, ami a társaságában nagyon is könnyen ment, túlságosan is. Vajon mikor csúszott ki a kezünkből – a kezéből – ilyen mértéktelenül az irányítás?
– Ahogy gondolod. – Nyugtáztam nem túlságosan bőbeszédűen és rezignáltan egy lagymatag mosoly kíséretében. Buta, buta leányzó. Korholtam magamat. Ismételten csak túlreagáltam valamit, amit egyáltalán nem kellett volna. Akárhogy is szerettem volna tagadni, igaza volt – és ezt felettébb gyűlöltem. Őt is. Magamat is. Szerettem volna kevesebbet látni a dolgokba, mint amennyi valójában benne volt, hiszen ideig-óráig ezek simogatták a lelkem, megnyugvást hoztak, azonban a végeredmény minden esetben ugyan az lett, miután lerombolódott minden: gyötrő, kellemetlen érzés, amitől az ember hiába akar szabadulni, nem tud.
– Hogy érted azt, hogy… tudod milyen Angie az ágyban? – Kaptam fel megszeppenve a fejemet, tulajdonképpen nem akartam megkérdezni ám a szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Idegesen nyeltem. Nem akartam a legrosszabbra gondolni, ám még sem tudtam nem arra gondolni, hogy ők ketten… valamikor… Akármikor is történt, az irigység és féltékenység mohón lakmározó szörnyetege úrrá lett rajtam, hiába emlékeztettem magamat arra, hogy nekem ehhez nem volt semmi közöm. Egyikük sem említette egy szóval sem… – Inkább hagyjuk, amúgy sem rám tartozik. – Megráztam a fejemet, mintegy mellékesen még a vállamat is megrántottam, habár kimondottan nehezemre esett eltitkolni, hogy eldöntsem, hogy hová legyek most ezzel az információval, főként, hogy korántsem volt biztos, hogy tényleg az történt, amire én gondolok. Nem kellett volna, hogy ennyire fájjon… Hogy ez ne látszódjon az arcomon, inkább elfordítottam a fejemet, tartottam attól, hogy így is többet árultam el, mint szerettem volna. Mellesleg… Nem is tudom, hogy mi bántott jobban, hogy egyikük sem ejtett még csak szót sem erről vagy annak a tudata, hogy Angie nyomában sem érhettem… elvégre ő szórakoztató társaság volt, okos, művelt, nem mellesleg pedig elképesztően gyönyörű – ezen tulajdonságok java része pedig belőlem teljes mértékben hiányoztak. Bolond voltam, hogy bármit is hittem, nem csak ezzel kapcsolatban, hanem bármi mással kapcsolatban. Ő sokkal jobb nőket érdemelt nálam, olyanok akikkel emberek között mutatkozhat, akivel eldicsekedhet – akiknek én pusztán csak halvány árnyéka lehettem, illetve talán még az sem.
Mondhatni kényszeredett mosolyt varázsoltam vonásaimra, amelybe nem kevés keserűség és csalódás egyaránt vegyült, ahelyett hogy inkább ránéztem volna a szokásos megoldásomhoz folyamodtam, elfordultam, hogy a mellkasára hajthassam a fejemet és meredten bámuljak magam elé.
Nem is értettem, hogy mit vártam. Persze, nem azt reméltem, hogy hasonlóan reagál; nem az tényleg butaság lett volna, ugyanakkor még is szerettem volna hallani valamit, ami megerősíti a reményeimet, amelyeket most végleg porrá zúzott. Akarva, akaratlanul… Nem számított.
Végül mosolyt erőltettem magamra, azzal az elhatározással, hogy ennek egyáltalán nem kell számítani… Nem számíthatott, mert már nem akartam érezni a fájdalmat, ha pedig ehhez az kell, hogy egy részem tényleg olyan, mint régen, akkor hát legyen. Érzéketlen és gátlástalan leszek, mindezt azért, hogy szállást és testiséget kapjak. Úgy döntöttem, hogy túl kell lépnem ezen és nem gyermekded ábrándokkal szórakozni, fölöslegesek voltak.
– Mihez volna kedved? – Lassan emeltem fel a fejemet, s mellkasát csókolgatva haladtam egyre feljebb.  – Messze van még a reggel és már annyira fáradt sem vagyok, hogy vissza tudjak aludni. – Éppen csak egy pillanatra emelkedtem fel, hogy át tudjam vetni lábamat a csípője felett, hogy elhelyezkedhessem felette.
Most én akartam az egyszerűbb utat választani, mert nem akartam a beszélgetés végét megismerni, mert már nagyon is tisztán láttam, hogy mi lenne a vége: semmi, ugyan az, mint eddig. Kölcsönösen hasznára voltunk a másiknak. Ennyi volt, semmi több. Éppen ezért magamban jó előre elhatároztam, hogy máshol fogom a holnap estét tölteni…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 10.02.15 13:15

Lory

Nem akartam a helyzetünket, a helyzetét jobban megbonyolítani, mint amilyen bonyolult már így is volt. És ezért sem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Talán éppen ezért sem fejezem ki a legjobban magam. Nem vagyok az érzelmeim megfogalmazásának mestere. Általában nem úgy bukkannak elő a szavak a számból, hogy megfelelően közvetítsem amit akarok. Most is, ahogyan látom a lagymatag mosolyt az arcán tudom, hogy valami rosszat mondtam. Vagy valamit félreértett. A homlokom ráncba szalad, miért van az, hogy mindenki mást képes vagyok objektíven szemlélni? Hogy mindenkiről tudom mit és miért csinál, miért mondta azt amit, csak éppen nála nem? Nyilván nem azért mert olyan jól titkolja az érzelmeit, hiszen nem titkolja, csak az érzéseim felé teljesen megvakítanak. Megvakítanak a tanultakra, nem látok át rajta és nem tudom pontosan mi lenne neki jó. Hiszen megzavar az, hogy magamra is gondolok, hogy nekem mi a jó...
Kérdésére még inkább összeráncolom a homlokomat.
- Angie nem mondtad?- Vonom fel a szemöldökömet, ha annyira összebarátkoztak és boronálódtak, ahogyan azt észrevettem, akkor, hogyhogy nem említette meg neki, hogy én meg ő lefeküdtünk egymással? Ami azt illeti nem is egyszer.
Megcsóválom a fejemet a hárítására, ez annyira jellemező a hozzá hasonló betegekre. Inkább a homokba dugja a fejét ha valami számára kellemetlen lehet, ha nem lát pozitív kimenetelt. Habár az már haladás, hogy rám erőltette, hogy beszéljünk. De azt hiszem, hogy bízott annyira magában, hogy ne legyen ennek negatív kimenetele. Most még is olyan mosoly van az arcán, és olyan a pillantása, mint aki citromba harapott.
Ahogyan elfordította a fejét, kinyúltam és megfogtam az állát, magam felé fordítva vissza az arcát. Nem túl finoman, de hát nem is tudok mindig finoman viselkedni, ezt ő is tudja.
- Néha lefeküdtünk, régóta ismerjük egymást. De úgy látom téged ez zavar...- Összeráncolt szemöldökkel nézek rá és várom, hogy kinyögjön valamit. Hogy még is miért zavarja, hogy valakivel a múltban lefeküdtem? Ugyanis az utolsó alkalom a hármasunk volt. Főleg annak fényében, hogy ő is rávett arra, hogy mind a kettőjüket megdugjam. Azaz alkalom miben volt más, mint az összes többi? Miért nagyobb bűn lefeküdni saját akaratomból egy olyan dögös nővel, mint Angie, mint a kettőjük hihetetlenül szexi nyomására?
Elkaptam a mosolyt, amit kényszeredetten az arcára varázsolt azelőtt, hogy a mellkasomra hajtotta volna a fejét. A homlokom ráncolom azon törve a fejem, hogy már megint mi a büdös francot mondtam ami ilyen hatással van rá...
Hagyom, hogy a csípőmre üljön, de még mindig ugyan olyan kiismerhetetlen komoly fejet vágok. Pillantásom az arcára szegezem, mintha így könnyebben beleláthatnék az agyába. Aztán egyszer csak elkapom, mind a két csiklóját. Előre dőlve felé gördülök, két kezét a feje felé feszítve, testemmel szorítom a hatalmas kanapé párnáihoz.
- Nem Lory... ismerem ezt a mosolyt már...Úgyhogy mondd el még is mi rosszat mondtam.- Persze mondták már, hogy szociálisan defektes vagyok, és én is tudom magamról. A múltam árnyai még mindig kísértenek, és érzelmileg körülbelül egy tinédzser szintjén lehetek. De tényleg nem értem, és szükségem van rá, hogy megértesse velem mégis mit csinálok rosszul... Mert valamit biztosan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 23.02.15 20:52

Tétován ráztam meg a fejemet, miközben egyik kezemet megpróbáltam kiszabadítani ujjai szoros börtönéből, hogy enyéimet az arcához simíthassam.
– Nem, nem mondtál semmi rosszat. – Szelíd mosoly kúszott az arcomra. – Mindössze csak meglepetésként ért a hír, hogy te és Angie már korábban… nem egy alkalommal… lefeküdtetek. – Tulajdonképpen nem kellett volna ezen ennyire meglepődnöm, elvégre a szőke hajú doktornőt nem csak vonzó külsővel áldotta meg az ég, hanem minden egyebet megörökölt felmenőitől, ami ahhoz szükséges, hogy bárkit az ujjai köré tudjon csavarni; nem mellesleg pedig megértettem, hogy Angie sem hagyta figyelmen kívül Christiant, aki egy igazán vonzó férfi volt. Nem hibáztathattam ezekért egyiküket sem és még csak meg sem engedhettem magamnak, egyfelől azért, mert ez már a múlt részét képezte és igazából nem kellett volna, hogy zavarjon, másfelől pedig a felettem térdelő férfi majdhogynem egyértelműen a tudtomra adta, hogy a saját maga részéről nem kíván semmi többet, mint amennyi most van közöttünk. Ezt meg kellett értenem, bármennyire is nem akartam, tudatosítanom kellett magamban ezt. – Igazából egy egészen kicsit átverve érzem magam. – Vallottam be az igazság egy kis részét. Valójában tényleg fájt egy kicsit, hogy egyikük sem árulta el. Angie-t megértettem, elvégre amíg Christian nem volt itt, nem akartam egyetlen szót sem hallani vagy mondani vele kapcsolatban, ami azt illeti nagyon lehetőséget sem hagytam, hogy egyáltalán szóba kerüljön, mert nem erről beszélni. Chistian sem tett említést az elmúlt hetekben; persze, neki sem volt kötelessége és semmi közöm nem volt hozzá. Kénytelen voltam megelégedni ezzel a tudattal. Mást különben sem tehettem. Álltam volna le vitatkozni vele, esetleg számon kérni őt? Semmi értelme nem lett volna…
Sajgott a szívem, hogy le kellett mondanom róla, pedig életem során már számottevő alkalommal ért csalódás, mert nem kaphattam meg, amit szerettem volna. Az élet így működött. Keveset kínált. Sokat vett el. Mégsem irigyeltem azokat az embereket, akiknek jobbára mindenük megvolt. Nem szerettem volna ilyen életet élni. A szenvedések és az élet apró örömei teszik az életet széppé és fájdalmassá. Ezek alapján tanul meg az ember értékelni, felnőni. Azt hiszem, hogy az életemben ő is egy ilyen pont volt. Egy pont, ami a jövőben mindig is meg fogja határozni minden cselekedetemet; akarva akaratlanul is ő válik a mércévé, hozzá fogom hasonlítani valamennyi férfit, akivel találkozom majd, s miatta mindegyikben találok majd valami kivetnivalót, ami miatt nem felel meg; nem lesz túlságosan gyengéd, olykor pedig még is erőszakos vagy követelőző, nem lesz olyan szempárja, amiben kedvtelve tudok elmerülni, s azon elmélkedni, hogy mennyi mindent rejtegethet, nem leszek képes megszokni egy másik fél reggeli rutinját a munka vagy edzés előtt, nem fogom senkinek ilyen jól érezni magamat a társaságában és végül nem fogok hajszálnyira állni attól, hogy teljesen beleszeressek. Ezek az érzések nem csak hiányoznának, hanem ha nem élhetném meg őket nap, mint nap egyszerűen megint csak az árnyéka lennék önmagamnak; egy megkeseredő személy, aki csak úgy éli a mindennapjait…
– Ha majd egyszer elmegyek… végleg… Hiányolni fogod a társaságomat? – Kérdeztem szinte suttogva. – Úgy értem, ha majd elköltözöm… feltételezem, hogy egyszer majd meg fog történni. – Amint Angie úgy ítéli, hogy ez megtörténhet azt hiszem, hogy az a legjobb, hogy ha megpróbálok tőle minél távolabb maradni, amennyire csak lehet, egészen pontosan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 27.02.15 18:30

Lory


+18

Elvette a józan ítélőképességemet. Elvette a bájával az összes tudásomat, amit emberi gondolkodásról megszereztem. Olyan volt mint egy agymosó szerkezet vele szemben, valahogy nem sikerült úgy viselkednem,ahogyan egy pszichológusnak illene. Nem tudtam megfejteni, hogy mit miért tesz, zavarossá vált a számomra onnantól kezdve, hogy komolyabban elkezdtem iránta érezni... valamit. Viszont most igyekszem figyelni, koncentrálni és, ahogyan megérzem a viselkedésében bekövetkező változást, közbe is lépek. Magam alá döntöm, s lefogva a kezét nem hagyom, hogy tovább matasson. Ha róla van szó igen hamar képes vagyok elveszíteni a fejemet. Hiába próbál szabadulni most nem engedek neki, lefogom. Mert nem akarom, hogy az érintésével hasson rám. Azt akartam, hogy válaszoljon őszintén.
- Azt gondoltam, hogy Angie elmondta...- Billentem kissé oldalra a fejem. Vajon az én tisztem elmondani? Az én tisztem lett volna? Ha tudom, hogy még nem tud semmit, akkor jobban figyeltem volna arra, hogy miről pofázok. Így viszont már mindegy. Zavartan ráncolom a szemöldökömet, és így tekintek le rá.
- Átverve?- Kérdem hitetlenkedve, de nem hagyom, hogy válaszoljon már folytatom is halkan felcsattanva.- Az isten szerelmére. Miért Lory?- Előtte is volt életem, igazából még most is van. Habár mostanság rajta kívül senkivel sem feküdtem le. De amikor nem volt közöttünk semmi,miért ne tehettem volna meg?
- Nem hiszem, hogy kötelességem lenne beszámolni minden nőről akit megdugtam életemben...- Még mindig lefogom, s kissé bosszúsan nézek rá, térdeimmel szétfeszítem a lábát, és megduzzadt, megkeményedett ágyékomat a lábai közé feszítem.
- Aki átverve érezheti magát az én vagyok. Ha szigorúan vesszük Angie megcsalt veled, míg nem voltam itt. - Persze most csak túlzok, hiszen semmiben sem egyeztünk meg Angivel. Ő amúgy sem az a monogám fajta, én sem...Meg nem jártunk csak dugócimborák voltunk, de Lory erről mit sem tud. Lehajolok, s fogaim a fülcimpáját karcolják, ágyékomat pedig az övének dörzsölöm.
- Hmm... talán meg kéne büntetnelek amiért a távollétemben elcsábítottad a szexpartnerem? - Lehelem viccelődve a nyakába. Egy kezembe fogom, mind két csuklóját, és szabad tenyeremmel a fenekébe markolok közelebb vonva magamhoz, hogy aztán elengedve, ráhúzzak a formás popsira. Ajkamat végig vezettem nyaka kecses ívén, finoman harapdálva az ínycsiklandozó, vékony bőrt.
Szavaira éppen csak egy pillanatra merevedek meg, hogy aztán folytassam az egészet onnan, ahonnan abbahagytam.
- Nem.- Mormogom határozottan, miközben ajkaim lejjebb siklanak, lehúzom róla a takarót, s nyelvem végigsiklik abban a kis édes gödörben a nyaka és a válla találkozásánál.
- Nem akarom, hogy elmenj.- Jelentem ki, s lerántottam róla a takarót. Megmarkolva a köntös övét, előbb kibontottam szabad kezemmel, hogy egy vékony, meztelen csík kilátszódjon. Aztán egy mozdulattal kirántottam az övet. Ezúttal, mind a két kezemmel felnyúltam, de csak, hogy gyors, gyakorlott mozdulattal összekötözzem a karját a feje fölött.
- Nem akarok ilyesmit hallani...-Mormogtam a bőrébe, ugyanis pontosan onnan folytattam a kalandozást, ahonnan abbahagytam.- Itt maradsz nekem, hogy bármikor megcsodálhassam ezt a két csodás keblet...- Először az egyiket veszem ajkaim közé, megszívva az édes húst, mígnem a bimbója peckesen, felfelé nem mered. Aztán elismétlem tovább haladva a másikra.
- És ezt a kerek feneket...- Morranok, fogaim finoman a hasfalába vájnak, egyik kezemmel pedig a fenekébe markolok durván. Szabad kezem most a mellén siklik lefelé, az oldalán, át a hasfalán a csípőjére...hmm...gyönyörű.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 28.02.15 17:17

Félszegen ráztam meg a fejemet.
– Egyetlen árva szóval sem említette. – Sütöttem le a szemeimet. Az igazat megvallva még csak célzást sem tett erre vonatkozólag, láthatóan Angie megtartotta magának, hogy kivel feküdt le mindeddig – egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy valamikor több volt közöttük, mint orvosi kapcsolat. – Nem tudom, Christian, egyszerűen csak… jobban örültem volna, hogy ha tudok róla… – Egyáltalán nem annak a tudata érint kellemetlenül, hogy valamikor ők együtt voltak, hanem az, hogy egyedül én nem tudtam arról, hogy ők ketten valamikor másként is álltak egymáshoz, viszont ha előbb megtudtam volna most nem amiatt aggódnék, hogy valószínű Angie-hez nem érek fel – ő olyan volt, mint a szerelem istennője gyönyörű és csábító, nem mellesleg pedig veszélyes és ezek benne ösztönösen voltak meg, míg bennem egyfajta kényszerből.  – Nem akarok tudni egyetlen nőről sem, akivel együtt voltál… – Elképzelni sem mertem, hogy milyen gyönyörűek lehettek azok, akikkel mindeddig együtt volt – nem akartam újabb tőrt csavarni a szívembe, így igyekeztem kizárni a fejemből, őket, akik közel annyira sem voltak átlagosak, mint amennyire én az voltam.
– Nekem fogalmam sem volt arról, hogy te meg Angie… ilyen… komoly kapcsolatban álltatok. Nem akartam semmi rosszat, legfőképpen nem belekeverni semmibe. – Azt sem tudtam, hogy szégyenemben hová nézzek. Szégyent éreztem és el sem hittem, hogy megint belekeveredtem valamibe, amibe nem kellett volna. Magamat korholtam újabb balgaságomért, elvégre ki mást lehetett volna hibáztatni? Mégis… szükségem volt rá, akármennyire is fájt… Bűntudatom lett, tudván azt, hogy Angie is a képben van, én pedig most sem azt teszem, ami helyénvaló lett volna – felkínáltam magamat neki, tudatosan és vágyban fürödve. Tenyere a fenekemen csattant, mire felnyögtem. Teljesen legyengített, egyszerűen átvette felettem az uralmat és ezért cserébe nem kellett tennie többet annál, minthogy hozzám ér. Ennyire vágytam volna egy érintésre? Ennyire vágytam csak az Ő érintésére? Minden porcikám azért remegett, hogy hozzámérjen, hogy eleven tűzzel emésszen fel. Felnyögtem, amint tenyere a fenekemen csattant, fejemet oldalra döntve kínáltam nyakamat.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy nem akarja, hogy elmenjek – legszívesebben mosoly kúszott volna arcomra, azonban csakhamar keserédessé vált volna. Megannyi kétség gyötört vele kapcsolatban; tulajdonképpen mást sem éreztem lelkemben és tudatomban, noha testem ennek ellenére is árulóvá vált. Nem tiltakoztam, az ellen, hogy kezeimet összefogja. Nem féltem attól, amit tenni akar velem, hiszen tudtam, hogy bántani nem fog… Ennél jobban legalább is nem tud. Kiszáradt ajkamba harapva figyeltem minden mozdulatát. Még mindig ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem, hogy végigcsókoljam a testét. Azonban a gyötrő kétségek mégis csak felülkerekedtek rajtam.
– Ez minden, amit akarsz tőlem? – Kérdeztem megsemmisült hangon kifakadva. – Hogy néha, örömödet lelhesd bennem? Amikor, nincs itt Angie vagy valaki más…? – Hibás voltam azért, hogy ezt éreztem? A kapcsolatunk másról sem szólt, pusztán arról, hogy kedve szerint használt, mint egy játék babát, én pedig láthatóan tökéletes eszköznek bizonyultam, melyet kedve szerint használhatott, ugyanis nem csak felkínáltam magamat neki, hanem oda vetettem magamat elé, szinte minden egyes alkalommal. Nem volt erőm tiltakozni ellene, nem is akartam, azonban nem is bírtam tovább magamban tartani. A helyzet lehetetlen volt, de legfőképpen kilátástalan. Nem fűztem sok mindent, én egyszerűen csak tisztában szerettem volna lenni azzal, hogy hányadán állunk… Én sem tudtam, hogy én miként állok hozzá, viszont azt még kevésbé tudtam eldönteni, hogy Ő miként viszonyul hozzám. Cselekedetei ellent mondtak néha mindannak, amit láttam. Nem egyszerűen kedves volt velem, hanem annál sokkal több… nem szeretett, de még is úgy törődött velem, mintha élete egyik legfontosabb személye lennék, ugyanakkor beszélgettünk, de sohasem olyan dolgokról, amiről az emberek egy bensőséges kapcsolat esetén szoktak. Nem értettem őt, sem a viselkedését. A miértek pedig egyre csak gyűltek.


A hozzászólást Lorraine Síne MacRae összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb 27.05.15 23:59-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 11.03.15 19:58

Lory


+18

Valahogy nem működött úgy a kommunikáció kettőnk között, ahogyan annak kellett volna. Folyton félreértett, ami lehet azért történt mert nem vagyok túl jó az érzelmek kifejezésében. Eddig nem kellett túl sokszor, sem arról beszélnem, hogy mit érzek sem arról, hogy mi esik nekem éppen jól vagy rosszul. A kapcsolataim csupán szexből álltak, és nem a finomkodós vanilliából. Szerződéseket kötöttem a lányokkal, habár csak szóban. Bele foglalva, hogy mit szabad és mit élveznek, és, hogy mit nem... Nem volt még soha olyan nő akire ennyire vigyáznom kellett volna. Aki ne fogadta volna el kérdés nélkül tőlem a nemet. Ami mondjuk nem csoda, hiszen a szó minden értelmében az eddigi nőimmel, kivéve Angiet aki inkább egy ilyen próba volt, és Loryt, domináns voltam. Igen, úgy ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Ezek csupán alkalmi kapcsolatok voltak, amolyan te is meg én is ezt akarom, szóval egyezzünk meg egy időben amíg együtt akarjuk aztán ha ez az idő lejár majd meglátjuk.Két-három hónapnál tovább pedig egyik sem tartott. Szóval nekem ez az egész iszonyatosan új, és úgy tűnik, hogy rohadt rosszul kezelem a témát.
- Erős túlzás lenne a kapcsolat arra ami köztünk volt.- Mit ne mondjak az iménti hevessége meglep, ahogyan az is, hogy most meg bűntudatot látok rajta. Éppen ezért veszem a fáradtságot, hogy visszakozzak. Persze tudom, hogy én hoztam ezt az egészet így, ebben a formában fel. De már nem akarom, hogy azt higgye, hogy ő bármit is tönkre tett kettőnk között, Angie és köztem, csupán azt akartam, hogy ne vegye ezt az egészet annyira rohadtul komolyan. Mármint Angie és az én dolgomat. Elvégre ha én tovább tudtam lépni annak tudatában, hogy kavartak,akkor őt miért zavarja ez ennyire?
Elengedném, ha a lábaival nem ölelne körbe, ha a teste nem arról árulkodna, hogy egészen mást akar, mint amit mond.
- Nem...- Mormogom válaszként játékosan a nyakába, mert egy pillanatig sem fordul meg a fejemben, hogy ennyire komolyan gondolja. Persze értem, hogy szeretné ha elengedném, mert az úgy sokkal könnyebb lenne, de én meg nem akarom, hogy ebbe a hangulatba belesüppedjen én azt akarom, hogy ezen az egészen tovább lendüljön. Éppen ezért sem hagyom annyiban.
Kezei hamarosan kikötözve végzik a feje felett, ajkaim gyengéden kóstolgatják a bőrét, miközben kezem mohón siklik végig az édes kis testen. Pont a tenyerembe illik...hmm...
- Tessék?- Hőkölök hátra abban a pillanatban, ahogyan kiejti a sértő kérdéseket az ajkain. Mintha arcul csapna, s ebben a pillanatban már egyáltalán nem akarom befejezni amit elkezdtem. Hitetlenkedve pillantok le rá, mind két kezemmel a feje mellett támaszkodva.
Még is, hogy feltételezhet ilyet rólam?
- Tessék...?- Ismétlem meg hitetlenkedve megint. Hirtelen felpattanok idegesen a hajamba túrva, egy gyönyörű szókapcsolattal kísérve.
- Bazd meg Lory...- Szinte sziszegem a szavakat, miközben idegesen a hajamba túrok. Még is mikor keltettem benne ezt az érzetet. Ha csak dugni akarnék vele akkor nem hagynám, hogy velem aludjon. Ugyanis sosem szoktam nőkkel együtt aludni. Persze ő ezt honnan tudhatná.
Nem járkálok fel s alá, csak teszek az egyik irányba egy lépést, aztán inkább meggondolom magam és az ajtó felé sietek, felkapom a kabátomat, pillanatok alatt rajtam van a cipő is.
- Alfa...-Dörrenek a kezembe kapva a pórázt és úgy, pizsama nadrágban és csak egy kabáttal fedve lépek ki a folyosóra, csattanva rántva be magam mögött az ajtót. Szükségem van egy kis friss levegőre, nem is értem, hogy még is miért kaptam fel ezen így a vizet, de valahogyan még is sikerült ezzel a feltételezéssel a lelkembe gázolni. És nem... még azt sem gondoltam át, hogy megkötöztem a kezét...

***

Több mint egy órát vagyok oda, már hajnalodik, sőt szinte teljesen világos van mikor visszaérek a lakásba, a kifárasztott kutyával. És már én is lehiggadtam... Ahogyan a lakásba érek ugrik be, hogy talán nem volt a legjobb ötlet lelépni. Talán meg kellett volna beszélni, de úgy felhúzott, és én ilyenkor az ilyen konfliktusok elől hajlamos vagyok inkább elmenekülni. Tudom, nem túlságosan nemes jellemvonás. Szükségem lenne egy kávéra, reggeli zuhanyra, de előbb azt hiszem... talán Loryval kéne beszélnem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
126
Join date :
2013. Apr. 21.
Tartózkodási hely :
Dr. Fisher otthonában



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 14.03.15 16:33

Az ajtó be csapódott mögötte.
A lakásra abban a pillanatban nyomasztó némaság telepedett meg. A sötétség túlságosan komor volt, erősítette bennem a korábban érzett magányosságot, azonban ez most rosszabb volt, mint korábban, mikor elment Isten tudja hová, hogy szolgáljon, mert már tudtam, hogy mennyi mindent veszíthetek ezzel. A csönd pedig túlságosan mélyreható volt ahhoz, hogy távol tartsam magamtól ezeket a gondolatokat. Egymagam voltam, nem éppen derűs képzelgéseimmel. Rossz döntést hoztam, de mit tehettem volna másként, ha mindeddig valóban így éreztem? Képtelen lettem volna tovább magamban tartani, mert úgy éreztem, hogy beleőrülök, ha nem tudom meg. De hogy ez jobb volt-e? Nem. Szörnyű embernek éreztem magamat, mert képes voltam így belegázolni a lelkébe és másra sem tudtam gondolni, hogy most hová megy, mit csinálhat majd, meddig marad távol és miként kérhetnék tőle bocsánatot, mert őszintén sajnáltam, hogy ezt feltételeztem, de nem értettem a viselkedését. Kisajátított magának, amit a legkevésbé sem bántam, még sem éreztem úgy, hogy mélyebben is érdekelném, most pedig azzal, hogy ilyen hevesen távozott, ahelyett hogy letisztázta volna a dolgokat még inkább összekuszálta. Nem értettem őt, pedig azt hiszem, hogy igyekeztem. Rosszul csináltam valamit? Én értettem túlságosan félre mindent?
Ásítottam.
Fejemet oldalra fordítottam. Egyre inkább ellaposodó pillákkal meredtem az újra egyre éberebb ablakon túli világra. Még mindig nem jött haza. Mikor elment még szinte a csillagok ragyogták be az eget, azonban mostanra már a nap tündöklő fénye színezte azt. A lakásra telepedő mély sötétséget azonban a vidám színek sem tudták megtörni. Térdeimet felhúztam magamhoz és szorosan átkaroltam őket. Vártam. A fájdalmas magányosság ismételten kezdett eluralkodni rajtam. Az elmúlt hetekben szinte megszűnt ez az érzés, esetenként lángolt fel pusztán, én pedig csak mostanra ismertem fel azt, hogy mindezt az Ő hiánya váltotta ki belőlem. Mintha egy apró darab szakadt volna ki belőlem, ha nem volt a közelemben vagy nem tudtam, hogy hol és merre van. Mostanra túlságosan is hozzászoktam a kellemes melegségéhez, kiváltképpen éjszakánként, amikor mellette aludhattam. Rég nem ismert békét és nyugalmat éreztem ilyenkor. Túlságosan is könnyen hozzászoktam ehhez. Szinte már el is felejtettem azt, mikor csak Louis-szal melegítettük egymást a hideg éjszakákon vagy amikor a cellában voltam és pusztán csak egy vékony takaró melegített. Hozzászoktam ehhez a jó érzéshez, pedig nem lett volna szabad. Most megértettem, hogy mi hiányozna az életemből, ha eltűnne; minden. Üres. Sivár. Kietlen.
Éreztem, hogy lassan kibillenek az egyensúlyomból, így nehézkesen mozdulva felálltam, hogy a fürdőszoba felé vegyem az irányt, ahol arcot mostam, majd visszamentem a takaróért és be a közös szobánkba. A hideg víz nem segített sokat. Fáradt voltam, borzasztóan álmos, de nem bírtam lehunyni a szememet egyetlen pillanatra sem, ha még is akkor csak felületes álomba tudtam merülni, melyeket aggasztó gondolatok töltöttek meg.
Éppen ilyen állapotban voltam, mikor meghallottam a bejárati ajtó túloldaláról beáradó hangokat, a kutya mancsának kaparását a nyílászárón és a kulcs zörgését a zárban. A szívem hevesen dobbant mellkasom üregében. Megkönnyebbültem, hogy legalább hajlandó volt visszajönni.
Felültem.
Alfa rontott be először a szobába. Természetesen a kutyának a hosszú sétát követően most is derült jó kedve volt, ámbár kissé nyúzottnak hatott, azonban annyi virgoncság továbbra is szorult belé, hogy amint megsimogattam volna játékosan felém kapott.
Nem sokkal később, amint felpillantottam, egy pillanat erejéig úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha itt lelném halálomat. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, akármennyire is igyekeztem.
– Sajnálom…! Én azt gondoltam…, hogy nem kellek másra, elvégre te sem… Nem tudom, hogy te mit akarsz és mit vársz tőlem, Christian. Az igazat megvallva én magam sem tudom, hogy mit szeretnék.Távolságot tőle. Szakadt ki belőlem minden egyetlen lélegzetvétellel, azonban nem hagytam neki, hogy bármit is reagáljon, de még csak magamnak sem adtam időt arra, hogy végiggondoljam, hogy mit akarok mondani a továbbiakban. – Christian, én nem vagyok képes arra, hogy lefeküdjek valakivel, aki iránt… Kezdek érezni valamit. Ez fájdalmat okoz, szenvedést és legfőképpen teljesen kimerít érzelmileg, mert nem tudom, hogy te egyáltalán érzel-e bármit is irántam vagy csak én beszélem ezt be magamnak. – Hadartam és elharaptam a szavakat annak érdekében, hogy még csak véletlenül se hallja vagy értse, amit mondok, mert abban az esetben meg nem történtté lehet tenni a beszélgetést egy bizonyos szempontból. – Nem tudom, hogy képes lennék-e újra túllépni azon, hogy újra összetör valaki és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán túl akarnék jutni rajta. – Belefáradtam az örökös szélmalomharcba. Lepillantottam a csuklóimra, amelyen még mindig láthatóan voltak a mostanra elhalványodott vágások, melyek olyanok voltak, mint megannyi billog: örökre ott maradt és a jövőben is emlékeztetni fog mindenre, amit ballépésnek lehetett nevezni. Féltettem tőle magamat, nem okvetlenül. Féltem, hogy a következő miatta lenne és túlságosan mély lenne ahhoz, hogy bárki is segíteni tudjon. Túlságosan közel táncoltam már most is a peremhez. Ő volt az egyetlen ember, aki képes lett volna újra porrá zúzni, viszont minden bizonnyal az utolsó is. – Nem azt várom el tőled, hogy szeress vagy szerelmes légy belém, hanem pusztán csak annyit, hogy ne engedd, hogy beléd szeressek. Te ezt nem akarhatod, gondolom nem is akarod. Megérteném. Rosszul esne és fájna is, de legalább tudnám az igazat. Csak mondd meg most és ne hagyj kétségek között. Ez közel annyira sem fájna, mint ha hagynád, hogy beleéljem magam egy olyanba, ami valójában nincs is vagy ami pusztán csak az én bolondos elmém szüleménye, aminek aztán egyszer csak vége lesz, mert találsz valaki mást, aki jobban szórakoztat, akivel kevesebb a baj, szebb és nem tudom még mennyi mindenben tudna felülmúlni engem. – Kényszeredetten álltam fel. – Ha csak erre van szükséged – felé nyújtottam a köntösből korábban kiszedett övet, melyből csak komoly nehézségek árán tudtam kiszabadítani kezeimet – ne tőlem várd, mert csak erre képtelen vagyok. – A vele való testiség teljesen felőrölt lelkileg. Kiszolgáltatottá, gyengévé és labilissá tett, kicsapongó érzelmeim miatt. Most pontosan úgy éreztem magamat, mint amikor kikerültem a szülői házból. Ha elenged még talán képes vagyok más felé nyitni, bár mindenféleképpen hozzá hasonlítanám a férfiakat, legalább is egy ideig, s talán mindegyikbe találnék éppen annyi hibát, hogy ne legyen semmi. Esetleg egyszer megtalálhatnám a nagy Őt. Nem tudom. De ha magánál tart, úgy hogy nem akar tőlem semmi komolyat, akkor lassan tesz tönkre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
105
Join date :
2013. May. 05.



TémanyitásTárgy: Re: bound to you 01.04.15 17:47

Lory


Itt hagytam egyedül, még a kutyát is elvittem, hogy pár órára egyedül legyek és kiszellőztessem az agyamat. És mikor már lehűtöttem magam, akkor jöttem rá, hogy talán nem a legjobb ötlet egy öngyilkosságra hajlamos nőt, zaklatott állapotban egyedül hagyni. És már nem vagyok abban biztos, hogy miként halad a kezelése. Tekintve, hogy jelenleg nincs is kezelő orvosa. Nem tudom, hogyan hanyagolhattam el ezt és feledkezhettem meg róla. Talán közrejátszik a tény a dologban, hogy már két orvosával és lefeküdt, és nem akarom, hogy ez még egyel megtörténjen. Igazából nem akarom, hogy bárkivel lefeküdjön rajtam kívül...
Így hát meg kellett keresnem, meg akartam róla győződni, hogy jól van és az én baromságom miatt nem tett kárt magában. Megkönnyebbülve, halkan fújom ki a levegőt, ahogyan meglátom az ágyamon, az ágyunkon ültében. De még mielőtt megszólalhatnék belekezd, és egy nagyon hosszú monológot vág le az érzéseiről. Én meg csak némán hallgatom és szívom magamba az információkat rezzenéstelen arccal.
Fájdalmat okozok neki, nem mással, mint a viselkedésemmel. Egy sérült embernek nem való egy szintén sérült ember. Az egy baromi nagy hülyeség, hogy meg tudják egymást gyógyítani, mert nem. A betegek csal lehúzzák egymást, én képtelen vagyok megfelelően kimutatni az érzelmeimet, neki pedig arra lenne szüksége, hogy valaki folyamatosan biztosítsa arról, hogy mennyire csodálatos, és utánozhatatlan. Így gondolom én is, szívesen ölelném most át, és mondanám neki, hogy mennyire csodálatos és, hogy hosszú évek óta az első nő aki igazán meg tudott bennem mozgatni valamit. Mondanám, hogy igyekezni fogok, hogy megpróbálok olyanná válni akire neki szüksége van, hogy majd többet biztosítom az érzéseimről... De... azt akarja, hogy ne engedjem, hogy belém szeressen, és ennek csak egy módja van.
Mereven az övért nyúlok és elveszem tőle, lepillantva a kötöző anyagnak használt ruhakiegészítőre. Ajkam megrándul egy picit, ahogyan elfintorodom, de szinte azonnal rendezem is az arcvonásaimat. Az arcába nézek, annyira szívesen mondanám neki, hogy nincs olyan aki nála szebb lenne, okosabb és legfőképpen jobb a számomra. Ott van a nyelvem hegyén a megnyugtatása, szóra nyitom az ajkaimat, de aztán becsukom... leeresztem a kezemben tartott kötelet magam mellé, és lehajtom a fejemet.
Egy szó nélkül fordulok meg.
- Igazad van...-Torpanok meg neki háttal.- Egy olyan emberre van szükséged aki minden nap meg tud abban erősíteni, hogy mennyire csodálatos vagy és én erre nem vagyok alkalmas.- Lépek még kettő előre, hogy aztán ismételten megtorpanjak megkapaszkodva az ajtófélfába, félig háttal felé fordulok.
- Nem költözhetsz el, míg a bíró másképpen nem rendelkezik. Holnap keresek neked egy új pszichológust... de ha kérhetlek, vele ne feküdj le.- Ezzel ott is hagyom a szobában, habár azaz én szobám nem jelent gondod, hogy ma én aludjak a vendégágyban. Majd holnap visszacseréljük a lakhelyünket, de nem zavar ha maradni akar a nagyobban. Alfa úgy is jobban szeret ott aludni, s habár én már nem engedem fel az ágyra, előfordul, hogy Loryt rajtakapom,ha véletlenül későn érek haza és már alszik, hogy felengedi a kutyát. Nem akarom, hogy egyedül aludjon, viszont most újra vissza kell, hogy térjünk valami olyan felállásra ami segíthet neki és nekem is abban, hogy megtartsuk a távolságot...


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: bound to you

Vissza az elejére Go down

bound to you

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Lakónegyed :: Dr. Fisher lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához