Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Név: Ophelia Hemsey Becenév: Becézz kedved szerint, vagy meghallom, vagy nem. Születése hely, idő: 1986-03-17 / Kanada, Saint Catharines Tartózkodási hely: Las Vegas Csoport: orvos Anyagi háttér: Felső osztály Szexualitás: Heteroszexuális Avatar alany: Gemma Artenton
Ki vagyok én...?!
Apuci pici lánya tökéletes. Arccsontja kecsességet kölcsönöz neki, törékeny bájt. Bőre selymes, nem csúfítja egyetlen ránc sem, a napsugarak hatására halovány szeplők bukkannak fel a fitos orr környékén s vállán a nyári időszakban. Dereka keskeny, csípője széles, combja hosszú, bájai kerekdedek és nem mondanád meg róla, hogy olykor enyhe evészavarokkal küzd... küzdött, ezek folyton váltakozó időszakok. Mogyoróbarna hajához ugyanilyen színű szempár társul, szelídséget, nyugodt külsőt kölcsönöz neki. Kedveli a magassarkúkat, amik megemelik százhetvenkét centiméterét még párral és kihangsúlyozzák a nőies lábait. Öltözködése hűen tükrözik származását, rossz napjain is kifogásolhatatlan a megjelenése, sminkje ugyanazzal a precíz ecsetvonásokkal kerül fel, mint máskor. Ápolt, igényes, elegáns. Tartózkodik a kihívó mellkivágású ruháktól. Előszeretettel hordja csuklóján a férjétől kapott platinaékszereket. Előszeretettel veszi le az ujjáról az elköteleződést jelképező gyémánt berakású, fehérarany jegygyűrűt...
Apuci pici lánya maximalista az élet minden területén. Határozott elképzelései vannak a jövő alakulásáról, a rend fogalmáról és a szükségeleteiről, melyeket rendszerint szabályozni vágynak a körülötte lévők. Az apja és a férje. Önálló, megvan a magához való esze, racionalista, beletörődő, jó modorú. Néha merev, munkaholista, kis híján alkoholista. Szereti, hogy ő alakítja a dolgait, övé az érdem, ha hibázik nem kell másra mutogatnia csak ki kell javítania a csorbát, de akad két személy, akik megfosztják mindezen szabadságától. Beskatulyázzák, legyűrik a makrancosságát, irányítják, nyomást gyakorolnak rá, elvárásokat állítanak elé. Küzdőszellem, erős bizonyítási vággyal és majdnem kimeríthetetlen energiakészlettel, insomniás. Objektívan szemléli a világot, az embereket, de kivonja magát ebből a körforgásból. Önmagát nem bírálja, ő várja a bírálatot. Függő. Társfüggő. Baját nem osztja meg másokkal, csendben dolgozza fel az őt érő ingereket, eltakarja az őt ért ütések színeváltó foltjait és nem panaszkodik. Újra és újra feláll, önerőből, nem kér segítséget. Nem fogadja el, hacsak nem ő maga kéri. Repes az ajándékokért, ha dicsérik, hiúságát cirógatják vagy említést tesznek a munkájáról. Apuci pici lánya nem rossz, negatív szereplője a nagy forgatókönyvnek, kifejezetten kedves, ártatlan teremtés.
Életem, létem, világom
Hajnali egy óra múlt két perccel. Az ajtó becsukódik, kulcscsörgés hallatszódik, léptek súlya nehezedik a padlóra. A galéria üvegkorlátjánál állva tökéletesen látom, ahogy a kabátját a bézs színű kanapé karfájára dobja és a mini bárhoz megy, hogy poharat s alkoholt vegyen ki. 40 éves Balvenie, apámtól kapta ajándékba a legutóbbi sikeres szerződéskötésekor. Jeget tesz az aranyló párlatba és ledobja magát a fotelbe, fejét a háttámlának hajtja, csukott szemekkel veszi magához az első kortyot. Keze megpihen a combján az itallal, beletelik pár másodpercbe, mire pislog és felfelé tekint, ahol engem találhat. Tudom, hogy ismét más nő parfümje fűszerezi a sajátját. - Nem alszol. - Most jöttél haza. Jelentem ki ugyanazzal a higgadtsággal, ahogy a szavak elhagyták az ő száját. Rákönyökölök a korlátra, nem áll szándékomban meglátogatni odalenn. Ismerem milyen, amikor iszik. Ujjai megfeszülnek az üveg falán, másik keze ökölbe szorul, elfordítja a fejét a szégyenteljes elismerésben. Nem vagyok buta, erről mindig elfeledkezik és meglepődik. Szájához emeli a whiskeyt, lehúzza a maradékot és a dohányzó asztalra teszi a megüresedett poharat, majd elindul a lépcsők felé. A szememmel követem a közeledését, bal kezemet a korláton hagyom, amikor felé fordulok, ahogy az utolsó fokoknál jár. A jobb csuklómért nyúl. - Gyere, menjünk aludni. Elhúzom a kezem az övétől. - Nem vagyok álmos, te menj nyugodtan. Visszafordulok a nagy ablakok felé, hogy esti fényében csodálhassam a várost, de megérzem az akaratos markát a bőrömön. Ma este különösen elhagyta a jó modorát. - Hadd fogalmazzak másként: velem jössz aludni. Magával ránt és a lendületbe belevitt erejének köszönhetően majdnem elesek, ha a balommal nem kapaszkodom kitartóan. - Eressz el... megyek, de eressz el. Ez fáj. Belemar a csuklómba, egyre szorosabban fogja, gyűri a bőrömet és újból ránt egyet. Ellentmondást nem tűrőn ragadja meg a derekamat, hogy jobban érvényesülhessen az ereje, az alkoholgőzös szavai. Magához présel, érzem az édeskés illat lenyomatát az inggallérján. - Mondom jössz. Most. Megrezzen a szám sarka, ez már tényleg fáj. Aprót nyelek, de továbbra is egyenes háttal, büszkén tartom magam vele szemben. - Megyek, csak kérlek: finomabban. Nem kérek nagyot, nem kérek túl sokat. Tudok járni a saját lábaimon, tudom merre van a hálószoba, az ágy. Borostája az arcomat szántja, kicsit enyhül a fogása, de nem enged el. Szó nélkül lép, adja meg az irányt, diktálja az iramot, amit megpróbálok tartani vele kisebb nagyobb sikerrel, nem olyan egyszerű követni a mozgását ilyen közelségből. Megint kiszámíthatatlan, megint megadom neki magam... Az ajtó nyitva áll, nem csuktam be, miután kijöttem. Odabenn elereszt. Leül az ágy szélére, gondterhelten görnyed előre, támaszkodik a térdeire és én szó nélkül lépek közelebb, hogy segítsek neki levetkőzni, ha engedi. Leguggolok a lábainál, vele szemben, hogy finoman megoldjam a rosszul felrakott nyakkendőjét és kioldjam az ing felső gombjait. Nem néz rám, csak homloka ráncolódik. Fejfájás lehet a ludas. Lehúzom nyakából a feketével csíkozott bordó selymet és ledobom mellé. A gombokkal folytatom. Nem sietek, szép lassan veszem őket sorra és akkor sem akadok meg egy pillanatra sem, amikor észreveszem a szétnyílt ing által megmutatott szívás nyomát a kulcscsontjánál. Tekintetem egy másodperc idejére elidőzik rajta, de túllépek ezen. Ő azonban olybá tűnik egy ideje engem figyel, ő nem tud tovább lépni rajta. A keze lendül, megüt és a földre kerülök, beverem a fejem, amit a vastag padlószőnyeg tompít. Elnyílt ajkamon szökik ki a levegő a megdöbbenéstől, miközben feljebb igyekszem tápászkodni az alkaromra támaszkodva. A szemem fátyolossá vált és érzem, hogy felszakadt a szám. Fémes íz jelzi. Odébb húzódva próbálok felállni, én minden tőlem tehetőt megtettem, ami emberi keretek közé befér. Nem nézek rá, nyelek egyet. A perifériám szélén érzékelem, ahogy felém moccan, négykéz lábra ereszkedve teszi meg az utolsó centimétert. Maga alá gyűr. - Bocsáss meg, bocsáss meg... Hadarja alig érthetően és közel hajol, szinte az egész súlya rám nehezedik. Egyik kezével az arcomat cirógatja sután, megpróbálja letörölni a vért. Ismét ezt csinálja. Előbb cselekszik, utólag gondolkodik és mindezt őszinte ártatlansággal. A férfi, aki józanon olyan határozott, elemi, nyers erővel béklyóz meg most olyan, mint egy zavarodott kisfiú. - Nem akartam... Arcát a nyakgödrömbe temeti, orrát a bőrömhöz dörgöli. Most hízeleg. - Tsss. Csitítom és felemelem a kezem, hogy a tarkóját érintsem. Finoman túrok a hajába, húzom magamhoz, hogy ezzel nyugtassam, míg a másikkal a lapockáját ölelem, mintha mi sem történt volna. Elnéző vagyok, előre helyezem őt. - Semmi baj. Elcsendesedik. Meleg lehelete a fülem tövénél strázsál, de a keze az arcomról megindult lefele, a köpenyem alá, a ruhám pántjához. Megrezzenek az érintésére. - Most már menjünk aludni, rendben? Az eddig kitartóan egyenletes hangom most erőtlenül bicsaklik meg, rekedtesen csendül fel. Már nem ölelem, gyengéden igyekszem növelni a távolságot kettőnk között, hogy közben ne bőszítsem fel, de ellen tart nekem. Csókkal permetezi a bőröm, magabiztosan nyúl vágyának jelenlegi tárgyához és meg sem hallja, amit mondok neki. Meg sem érzi, hogy szabadulni akarok előle. Újból könnybe lábad a szemem. - Kérlek... ...de szavam süket fülekre lelt...
***
Cordelia Raigns-Hemsey, szeretett feleség, anya és testvér, élt 1962. 08. 19-től 1986. 03. 17-ig „Mindig a szívünkben leszel.” Édesanyám sírjánál állok, kezemben egy csokor bazsarózsával. Minden hét vasárnapján ellátogatok ide, isten tudja miért. Nem ismertem, meghalt szülés közben. Életet adott és elhunyt... mégis őt érzem a legközelebbi családtagomnak. Lesöpröm a sírkövének tetejére hullott port, meggyújtom a magammal hozott mécsest és vizet töltök a növénytartóba. Először csak átöblítem, majd megtöltöm, hogy beletehessem a virágot. Ahogy ott guggolok óhatatlanul elmémbe kúszik a tegnap, az arcomhoz nyúlok, ahol apám pofona csattant. A vörösséget szerencsére tökéletesen eltakarja az alapozóm és a púder kettőse. „– Olyan vagy, mint az anyád...!” Visszhangzik a fülemben dühös kikelése. „– Egymásra halmozod a hazugságokat, tévképzeteid vannak és nem vagy képes mit kezdeni a boldogsággal, ha az az orrod előtt van... Szánalmas.” Kinevetett, semmibe vett, megalázott, amikor közöltem vele, hogy el akarok válni. A legkevésbé sem érdekelte az ok. Elhajtott, szerinte nincs miről beszélnünk és fel kell készülnie a következő tárgyalására, mert az ügyfele kész szerencsétlenség. A nagy ügyvéd, Dr. Leopold Hemsey szemet huny a lánya megromlott házassága felett, elnézi vejének minden tettét. Jobban szereti a férfit, mint a saját vérét. Az eljegyzés bejelentésekor is elsőnek hozzá rohant gratulálni, az ő vállát veregette meg, őt ölelte meg, én szinte kimaradtam a jelenetből a fotós megérkezéséig, hol gyorsan a szerető apa szerepét öltötte magára. A képen mindkét keze a vállamon nyugszik, meghatódottan mosolyog, boldognak látszik. Az irodájában azonban több a kép, ahol a férjemmel együtt vannak rajta, mint az, amin én szerepelek. Megcsörren a telefonom. Az asszisztensem az. Ritkán keres mobiltelefonon. - Szia Boyd, történt valami? - Mrs. Hemsey, az édesapja kereste fél órával ezelőtt. Beszélni kívánt Önnel, azt mondta nem érte el a telefonján. Tényleg... A kocsiban valóban, mintha hallottam volna a csengőhangom. - Értem, köszönöm. Azt nem mondta miért keresett? - Nem említette, de fontosnak hangzott. - Rendben, még egyszer köszönöm Boyd! További szép napot kívánok! - Viszont kívánom! Kinyomom és előkeresem édesapám telefonszámát a hívásnaplókból. Valóban van tőle egy nem fogadott jelzésem. Kicsöng, hosszan kicsöng a hívás, de nem veszi fel. Bekapcsol az üzenetrögzítője. - Szia, hallottam az asszisztensemtől, hogy fontos ügyben kerestél... Ami a tegnapot illeti: kérlek bocsáss meg, nagyon rossz volt a hangulatom, vedd semmisnek a kijelentésemet. Mostantól elérhető vagyok. Szeretlek! Leteszem. A kijelzőn marad a tekintetem. A hátteremen. Az esküvőnk napján készült a kép... bár ott lehettél volna édesanyám. Bár itt lehetnél...
do you know who i am?
Admin
Admin
Tárgy: Re: Ophelia Hemsey 28.01.15 17:50
Ophelia Hemsey!
Tetszett ahogyan történetedet megírtad. Ha jól tudom Vegasnak még eddig nem volt fogorvosa, szóval rád már nagy szükségünk volt. Mivel mindent rendben találtam benne, ezért; elfogadom! Üdvözöllek az oldalon Lia! Innentől a játéktér csak rád vár!