welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
EOF - Empire of Fantasy
Vendég
09.12.17 8:27
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Hill (780)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Andres Nathaniel Blake
 
Candice Westmiller
 
Zooey A. Benedict
 
Lyna Hill
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Pláza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 09.01.13 2:03

- Én igazán nem szeretnék a lelkedbe taposni, de a mi esetünkbe a szexnek nem az volna a célja, hogy az mindkettőknek legalább annyira élvezetes legyen mint általában. Mert ha nem akkor én kérek elnézést. Azt hiszem elmaradtam és további tájékoztatást kérnék, hogy akkor hogyan is kellene cselekednem...
- Ezzel most aztán sikerült széepn összezavarnia még a tisztán látásom előtt és azért nem is esett túl jól, de ez tőle igazán nem meglepő, de legalább őszinte és ezt bizony a mai világban tudni kell értékelni és ezt viszont nekem még gyakorolnom kell... De ugyan akkor tényleg nem értem mire jó ez az egész még ha bele is mennék a dologba és alá vetném magam... Hiszen úgy mondhatni tehetetlen állapotomba kerülnék, amihez már némi bizalom is szükségeltetik és én szeretnék benne megbízni, de azért nálam tenni kell... Én azért mentem bele ebbe az egészbe mert mindketten akartuk...
- Semmi csak épp a cél...
- Nem nagyon tudom hogyan is tudnám úgy a tudtára hozni a dolgokat, hogy az ne legyen félreérthetőbb a kelleténél. Őszintén szólva akkor csak kihívást jelentett semmi többet és abból a célból is szerettem volna csak megfektetni most viszont már nem csak rajtam áll vagy bukik a dolog. Nem mondom még mindig kihívás bizonyos szinten, de akarom!
- Netalán elfelejtetted tájékoztatni a pasast, hogy nem vagy épp a türelem megtestesítője vagy megtörtént csak épp az a valaki nem tudta kellőképpen értékelni és tiszteletben tartani az őszinteségedet?!
- Simán elképzelhetőnek tartom és ez az a hiba, amibe én még egyszer nem esem bele inkább meg kerülöm a dolgokat és megteszek egy hosszabb, de célravezetőbb utat.
- Hűha ez esetben gondolom jobban teszem ha szót fogadok Flora néninek ugyan is én még a huszonötöt...
- Bevallom már a nevetés fojtogatott, de még egy rendkívülien pofátlan vigyorra futotta az önuralmamból.
- Úgy gondolom igen.
- Azt hiszem igen gyorsan ráakadtunk arra a bizonyos első dologra amit nem tennék meg és eddigi tapasztalataim alapján még csak inni sem tudnék annyit...
- Na és mit szólnál mondjuk a lifthez?
- Tettem immár sokkal halkabban a kérdést, de minek is hangoskodnék ah egyszer csupán csak néhány centi választ el minket egymástól. Érdeklődve néztem körül amíg ő a próbafülkébe szöszmötölt nem mondhatnám, hogy mindenféle hátsószándéktól nem vezérelve. De azt hiszem tényleg jobb lesz ha visszafogom magam, mert még a végén tényleg kénytelen leszek vetkőzni...
- Rosszallóan csóválom meg a fejemet majd elmosolyodom...

- Hm, már látom... Bevallom tévedtem! Nem majdnem tökéletes, hanem egész egyszerűen tökéletes!
- Újfent elmosolyodtam majd végigvezettem gyengéden kezemet a kicsi ruhája vonalán...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 09.01.13 20:46

- Erről már én is szerettem volna beszélni, de nem hiszem, hogy itt és most lenne a legmegfelelőbb alkalom. Pár szabályt még le kell fektetnünk, főleg azt, hogy mit lehet és mit nem. Mert még arról sem esett szó, hogy neked hogyan lenne a legmegfelelőbb, na meg hogy nálad mi az, ami tabunak számít. - Halkan beszélek hozzá, nem akarom hogy az összes személy, aki a plázában tartózkodik az mind a mi kis magánéletünket hallgassa. Nem arról van szó, hogy nem vállalnám fel, mások előtt, hogy néha megesik, hogy összegabalyodunk, csak éppenséggel senkinek semmi köze ehhez.
- Na és most mi a célod? - Nem kell lángelmének lenni, hogy tudjam, hogy a férfiaknak elsősorban az a céljuk, hogy a nőket ágyba vigyék, de Leo már megkapott párszor, ezért is érdekelne annyira, hogy akkor most innen hogyan tovább. Mert a mi kis egyességünk az csak is a szexről szól, szóval ezért nem értem, hogy még milyen cél lebeg a szeme előtt.
- Én előre szóltam, csak nem volt képes felfogni, csak akkor mikor már hirtelen felindulásból betörtem az orrát. Vannak ilyen menthetetlen esetek, de remélem te óvatosabb leszel és nem akarsz egy törött orrot. - Még azt sem tartom kizártnak, hogy valamin össze kapunk és nagyobbat ütök a kelleténél, mert olykor megesik, hogy nem csak a szám jár, hanem a kezem is.
- Leo, ha még egyszer azt mondod rám, hogy néni garantálom, hogy a kínok kínját fogod átélni. - Ragadom meg ingénél fogva, minél feltűnésmentesebben húzva magamhoz közelebb, fülébe suttogva a kecsegtető szavaimat. Ajkaim beszéd közben olykor megérintik nyakát, de gyorsan eltávolodok tőle, mielőtt még illata teljesen elmámorítana.
- Remélem nem is olyan sokára lesz olyan amire majd te fogsz vágyni, hogy arra én mondhassak nemet. - Csalódott vagyok, de még sem kezdek el duzzogni, abból a korból már rég kinőttem, elvégre már Leo is lenénizett. Nem mintha eddig nem éreztem volna magam öregnek, de ez csak még rosszabb lett, mikor szembesültem azzal, hogy egy évvel fiatalabb tőlem.
- Azt, hogy nem volt elég, amit reggel kaptál? - Szemöldök húzogatva értetlenkedek. Inkább a szégyenlősök táborát gyarapítom, és tudtommal a liftben van kamera és nem akarom, hogy a biztonsági őrök végig nézzék, azt amit leművelnénk.
- Te most zavarba akarsz hozni? - Több mint durva volt, amit mondott. Vagyis számomra teljesen szokatlan, ezért is fordítok neki hátat, hogy vissza térve a fülkébe levegyem magamról, fizessünk és távozzunk. Újfent vissza térek hozzá, de már abban a ruhában amibe jöttem, ami egy egyszerű farmer és egy póló, legalább így nem vagyok annyira figyelemfelkeltő látvány. Kezemben szorongatom a vállfát, amin az a ruha van, amit Leo annyira akart.
- Fizetek és mehetünk, vagy még akarsz valamit? - Sosem voltam az a nagyon vásárlási mániás, ezért is szeretnék minél előbb kijutni erről a helyről. Ha egyszer valaki lenne annyira elszánt és őrült, hogy elvegyen feleségül, annak nem kellene attól tartani, hogy ruhákra költeném el a pénzét.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 09.01.13 21:35

- Hát akkor jobb volna mi előbb sort keríteni arra a beszélgetésre, mondjuk ma este?
- Szeretnék minél több félreértést és nézeteltérést kerülni amit és hacsak lehet tekintetbe véve a nem túl hétköznapi kapcsolatunkra, ami már egyszerűségében bonyolult, mert mi sem vagyunk hétköznapi lelkek nem számításba véve akkor még az egyéb tulajdonságokat mint például a makacsság, amivel én minddel együtt akarom, de mégis jobb volna tudni és letisztázni egy-két dolgot.
- Megígérem neked, hogy te leszel az első aki tudomást fog szerezni róla feltéve, hogy sikerrel járok.
- Most biztosan megfordul majd a fejében, hogy hogy is lehetne ő az első? Ez pofon egyszerű. Nekem ezentúl mindig ő lesz az első és én csak is őt akarom és nem csak néhány órára és ha majd ezt sikerül el érnem hát azt csakis benne tudatosulhat elsőként. Tudom nem lesz könnyű, de abban sem hittem, hogy idáig eljuthatok!
- Úgy gondolom nincs már olyan testrészed és felület a testeden, ahol még nem jártam, de ha mégis csak szólj és majd odafigyelek...
- Mert hát ha jól vettem ki a szavaiból a fószert azért kapott, mert taperolta, na de hát én már tovább mentem és meg is dugtam. Akkor rám már a halálbüntetés vár?
- Flora, ne akarj felhúzni!
- Feleltem halkan érdes hangon majd elkaptam a nadrágját az övénél fogva és nem finomkodva én is közelebb húztam magamhoz.
- Hidd el nekem csak is neked teszek jót avval ha megkíméllek az effajta tehetségemtől.
- Elhiheti, hogy az általam nyújtott műsortól előbb kapna már sírva nevetőgörcsöt mint kedvet a szexhez.
- De hát az már olyan régen volt...
- Ki sem bírtam volna még ha csak ugratom is. Pofátlanul vigyorogva közlöm vele álláspontomat most még csak poénkodva aztán meg ki tudja mi lesz belőle. Mégis csak róla van szó és én semmi jónak sem leszek az elrontója, hogy aztán azt hallgathassam hosszú napokig, mert ha valamit valaha is elszúrok tudom nem fogja hagyni, hogy egy hamar elfelejtsem.
- Az őszinteségemmel?
- Vonom fel szemöldököm... A múltkor is ez volt vagy nem? Akkor most? Nem értem... Inkább hazudnék vagy csak simán hallgatnom kellene vagy mi van?
- A kérdés hallatán csak meg rázom a fejem majd bólogatok, hogy felőlem akár indulhatunk is...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 10.01.13 22:40

- Mi lenne, ha a beszélgetés közben megejtenénk egy sörözést is? - Már többször is hallottam, hogy a sör nem kimondottan nőies ital, de engem ez egyáltalán nem zavar, mert szeretem, különben sem viselkedek nőiesen. Mármint nem sűrűn szoktam hiszti rohamokat rendezni, és távol áll tőlem minden idióta szappanopera nézése, meg hasonló dolgok, amik bele illenek a "nők szokásai" kategóriába.
- Na és Leo mit gondolsz sikerrel fogsz járni? - Nem egészen értem, hogy mire is megy ki ez a játékba, ezért is kérdezősködök annyit, hátha egy óvatlan pillanatban elszólja magát, aminek kicsi a valószínűsége, de azért talán még sem annyira lehetetlen. Kíváncsi természetemnek köszönhetően, most ezen fogok gondolkozni, hátha előbb rá sikerül jönnöm, hogy mi is a célja.
- Azért azt se felejtsd el, hogy te erre kaptál engedélyt, na meg, hogy én is akartam, azért ez még is csak más, mint az amiről meséltem. De ahogy megengedtem, hogy mindent láss belőlem, úgy meg is tagadhatom. - Azért ne felejtsük el, hogy a mi kapcsolatunk mire alapszik, egy egyességen, amit egyik percről a másikra meg is szeghetek, ahogyan Leo is. Persze, ameddig ennyire jól elvagyunk egymással nem fogok megtagadni tőle semmit sem, mert akkor magamtól is megtagadnám.
- Pedig szeretem, mikor fel vagy húzva. - Határozottan tetszik, hogy Leo nem azaz anyám asszony katonája és nem úgy bánik velem, mint aki attól tartana, hogy bármi bajom eshetne.
- Ha megkímélsz tőle én is megkíméllek pár dologtól. - Lassan már egy adok - kapok játék lesz, ha Leo sem ad nekem semmit, akkor én sem vagyok arra köteles, hogy bármit is adjak neki. Még nem is tapasztalt mindent abból, amire képes vagyok, de talán nem is fog.
- Neked tényleg semmi sem elég? - Ez már több, mint mohóság részéről. Az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem állok készen arra a nap huszonnégy órájában, hogy kielégítsem vágyait. Fárasztó munkám van, aztán a műszak után pár menettől teljesen életképtelennek érzem magam, mert Leo mindig lefáraszt.
- Igen, mert mindig mikor őszinte vagy velem, valamiért zavarba jövök. - Remélem most nem volt rám olyan hatással, hogy pír is megjelenjen arcomon. Oda érve a kasszához kifizettem azt a valamit, amit Leo ruhának nevez és megkezdtük a pláza elhagyását legnagyobb örömömre.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 11.01.13 0:26

- Derítsük ki!
- Fogalmam sincs, hogy mi lenne ha, de ha esélyt adunk a dolgoknak, hogy kibontakozhassanak akkor megtudjuk és én pillanatnyilag ennek én semmi akadályát sem látom. Mondhatom nem túl sűrűn sörözöm nőkkel épp ezért szeretném most ezt is kipróbálni és titkon érdekel is, nagyon is hogy érdekel, hogy mi minden sülhet ki a dologból, a mi kis beszélgetésünkből. Nem mondtam még neki és egyelőre még nem is szeretnék ilyesmiket hangoztatni, mert szinte biztos, hogy meg ütné a fülét, de én pontosan az efféle tulajdonságait végett is szeretem annyira.
- Akár mérget is vehetsz rá, hogy kiderítem idővel.
- De még mennyire, hogy ki fogom deríteni, ki akarom deríteni. Ha már ott tartunk ahol akkor ennyivel már nem adhatom fel, ennyinél nem állhatok le. Végül is mi ha azt nézzük nem éppen a legelejéről kezdtük a dolgokat inkább pontosan ellenkezőleg belevágtunk a dolgok közepébe és nem tudhatjuk, hogy ez miként is fog alakulni.
- Tisztába vagyok vele...
- Tudom le ennyivel a dolgot, hiszen mindent megértettem már a legelején és úgy mentem bele a kis játékba így vállalnom is kell érte pár dolgot és felkészülni néhány lehetséges alternatívára. Nem kérem számon és nem is hibáztatom azért ha egy napon úgy dönt, hogy ő inkább szeretné ezt az egészet befejezni.
- Ne gondold, hogy nem tudom.
- Meglehet még koránt sem tudok róla mindent, de azért ennyire már ismerem még ha ő ennek most nem is örül annyira. De ha már együtt műveljük mind ezt akkor ez szinte elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb meg ne tudnék róla bizonyos dolgokat még ha nem is szánt szándékkal hozza is a tudtomra.
- Majd csak megbirkózom vele valahogy...
- Azt hiszem vannak sejtéseim arról, hogy mire is gondolhat most, hogy miféle dolgokra is szeretne célozni, de úgy vélem ez úttal, hogy jobb ha én most széepn csak megjátszom a hülyét és nem veszem észre a nyilvánvalót.
- Hát ezen még ténylegesen nem gondolkodtam el...
- Nem tudom, hogy miért? Talán mert még eddig soha senki sem tette fel nekem ezt a kérdést és meglehet kicsit váratlanul ért, de majd unalmas és nagyon ráérős pillanatomban zen is eltöprengek.
- Őszintén érdekelne, hogy miért van ez így?
- Nem pusztán kíváncsiságból, hanem mert tényleg tudni akarom, de van egy olyan érzésem, hogy erre a válaszra bizony még várnom kell.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 11.01.13 1:16

Játék vége! Szabad játéktér!

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 01.02.13 22:03

Desirée

Egy eredeti, 1950-es évekből származó autóban gyönyörködtem nagyjából húsz percen keresztül. Óvatosan, centiről centire simítottam végig a szélvédőn, minden kis barázdán elidőzve egy pillanatra, átszellemülve, elgondolva, hogy a gyártónak mennyi idejébe is telhetett egy ilyen gyönyörű T-modellt összeraknia. A makett alig volt nagyobb egy jól megtermett macskánál, de nem voltam sosem megalomániás, a kisebbel is beértem volna. Különben is, egy piramis nagyságú autó nem fért volna el a szobámban.
- Mennyi lenne? - érdeklődtem mutatva rá a modellre az eladónak címezve a kérdést, aki egy ideig szúrós szemekkel nézett rám, de nem érdekelt. Nem csak a kisgyerekeknek jár ki a szórakozás. Ha éppen madárpókokat gyűjtöttem volna, akkor rám hívták volna az állatrendőrséget, így maximum csak gyerekesnek tartanak. Na és? Mindenkinek kell egy szenvedély. Amíg másnak a szex, a drog jutott, addig én a makettekért voltam odáig. Na jó, egy kicsit talán a nőkért is, persze normális keretek közt, de ha már lehet választani... Akkor inkább tartózkodom.
- Ezer. Mivel mindent kézzel gyártottak és úgy is rakták össze, igen értékes darab. Tudja, nem sok ilyen van már forgalomban, de nekem sikerült egyet beszereznem és nem szívesen válnék meg tőle - az eladó túl sokat beszélt. Vajon miért is akarnám megvenni, ha nem tudnám, hogy értékes? Két perccel később már a pulton csücsült a kért pénzmennyiség egy kis többlettel megdobva, amiért annyit fárasztotta a száját. Gondosan elcsomagolva, vigyázva manővereztem ki a boltból, hogy a kávézó felé vegyem a irányt, mert egy jó vásárlást mindig illik megünnepelni, és mi sem jobb annál, mint egy igazi, hamisítatlan angol tea utánzat ebben az istenverte városban. Komolyan nem tudnak ezek teát csinálni! Botrány! Mégis megtorpantam az asztalok egyikénél, egy ideig csak körbejáratva a tekintetem a sok emberen elfintorodtam, egy nagy levegőt véve pedig az egyik asztal irányába indultam, ahol csak egyetlen egy nő ült. Megköszörültem a torkomat is, mert beszélni kívántam. Ez nálam nagy szó!
- Jó napot kívánok, Miss. Szabad lesz ez a hely? - érdeklődtem tőle, várva, hogy engedélyt kapok-e arra, hogy gondosan elhelyezzem a dobozt az asztalon és a hátsó fertályom a széken. A barátságos illedelmesség a kérdésben ki is merült. Nem vagyok az a mosolygós fajta. Majd a nő fog, ha úgy tartja kedve.


** Remélem kielégítő a kezdésem. Ha nem, szólj és változtatok az írásomon.**
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 02.02.13 4:02


Gazdag lány. Aputól örökölt hatalmas vagyon. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy a hozzám hasonlóknak nincs is egyéb dolga, mint a plázákban lődörögni. Igaz, hogy én is szeretek vásárolni, de az ilyen helyeket általában elkerülöm. Túlságosan nagy a tömeg. Sosem szerettem, ha sok ember volt körülöttem. Az elmúlt években pedig csak... még inkább magányossá váltam. Hansel mindig ott van velem. Azt hiszem, más jelenlétét már nem is lennék képes hosszasan tolerálni.
Persze ő is eltűnne... örökre magamra hagyna, ha rájönne, miféle szörnyeteget rejt a szép csomagolás. Mert az vagyok. Efelől nincs kétségem. Sorozatgyilkos. Mészáros. Tudom. Racionálisan... tudatosan... egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy amit teszek, az helytelen. De mégis képtelen vagyok rá, hogy felhagyjak vele. Muszáj. Néha egyszerűen muszáj, hogy bánthassak másokat... hogy láthassam a csordogáló vért... és hogy figyeljem, miként alszik ki örökre a fény a riadt tekintetekben. Nekem szenvednem kellett. Én olyan sokat veszítettem.
És néha egyszerűen muszáj, hogy másokat is kínlódni lássak! Nem tudok mit kezdeni vele, ha rám tör ez az érzés. Ha túlságosan is boldog valaki a közelemben, el kell vennem ezt tőle. Az elmúlt évek során ez töltötte ki az életem. Ijesztő precizitás. Jól begyakorolt mozdulatok. Színészkedek. Állandóan egy szerepet játszom és sosem zökkenek ki belőle nyilvánosan.
A szörnyeteg... ő csak akkor jön elő, mikor avatatlan szemek nem pillanthatják meg.
Egy kávézó asztalánál ülve figyelem a körülöttem lévőket. Most meglepően nyugodt vagyok. Más dolgom nincs is, mint a kínzó gondolatok. Nem... nem undorodom magamtól. Tudom, hogy ennek így kell lennie. Szörnyeteg vagyok... mindig szörnyeteg maradok. Ez nem helyes. De én ilyen vagyok. Betegség ez? Talán, ha nem hal meg a nővérem, másképp alakult volna minden? Sok témába vágó könyvet elolvastam már. Persze csak óvatosan. A végén Hansel még kíváncsivá vált volna, hogy miért érdekel engem ennyire ez a téma, de... Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. Nem akarok mentségeket keresni. Nincs rájuk szükségem. Az okok pedig... már rég nem lényegesek. Ha rám tör a vágy, tennem kell... gyilkolnom kell... pusztítanom kell.
Muszáj, különben egyszerűen nem jutnék levegőhöz. Talán nem is rossz ez így. Elvégre én is sokat szenvedtem már. Rendjén van, hogy néha másoknak is szenvedniük kell.
Nem nevetnek többé... Nem lesznek vidámat többé...
Egy váratlan hang zökkent ki zavaros, egyre inkább széthulló gondolataim közül. Felpillantok és végigmérem az idegent. Talán jó is, hogy felbukkant... ha nem vagyok egyedül, akkor muszáj, hogy tökéletes legyen a maszk. Ilyenkor nem gondolkodhatom olyan dolgokon...
Amiket éjjel... titokban szoktam csinálni.
- Jó napot! Szabad, nem várok senkit. Üljön csak le, nyugodtan.
Nem jelent semmit a társaság. Már jó régóta nem. Talán sosem jelentett... korábban egyszerűen csak jobban ment a színlelés. Ez is olyan dolog, amire sosem fogok választ találni. Hansel jelenléte... az ő közelsége az egyetlen, amire még tényleg vágyom néha. De ő sem képes rá, hogy megnyugtasson. Viszont ha kell, mindig tökéletesen játszom a szerepem.
Itt és most is.
Gazdag, jól nevelt, kissé hideg nő.
Semmi különös. Semmi furcsa. Semmi feltűnő.
A hazugság az életem.
Az álarc rég a részemmé vált.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 02.02.13 22:22

Sosem volt számomra könnyű megnyílni. Már csak az, hogy valakihez ténylegesen is hozzászóljak, sokszor nehézséget okoz. Nem, nem vagyok antiszociális, csak szeretem a magányt. Amikor csak én vagyok. Csak az a valaki, akit soha, senki nem tud megváltoztatni. Akkor, igazán csak akkor tudok önmagam lenni, ha a belső részletek után kutatok magamban, várva, hogy olyan megoldásokat találjak, amiket egyébként soha nem is kerestem. A magány, az egyedüllét vált rokonommá annak ellenére is, hogy többen vesznek körül, mint amennyi az egészséges volna. Ám mielőtt még elharapódzott volna a gondolataim menete a nő hangja zökkentett ki, aprót biccentve egészen óvatosan, ügyelve arra, hogy a doboz teljes nagyságában az asztal lapjára érkezzen helyeztem azt el.
- Nagyon köszönöm - toldottam meg csak ezen két szóval mindazt, hogy volt oly kedves, hogy nem küldött el. Utáltam volna a pláza gyorséttermeibe menni, csak hogy valami ócska italt löttyintsenek nekem oda, amit még a lovaknak sem adnék oda szívesen. Nem mintha lennének, de attól még nekik is valamiféle színvonalat meg kell ütniük, nem igaz? A székre leülve ölemben összekulcsolva vártam, hogy a pincér felénk járjon. Nem siettettem, de addig is leginkább csak elmélázva figyeltem az emberek tömegét körülöttünk kerülve a szemben ülő nő jelenlétét. A legutolsó dolog az lett volna, ha megbántom azzal, hogy túl sokáig néztem őt, ami egyébként sem szokásom. Az emberek számomra olyan lények, akiknek evolúciós rendeltetése létezni, nem jelentettek sokat nekem a jelenlétük. Nem kötötték le a figyelmem, a legtöbbször egyébként is másról sem voltak képesek beszélni, mint az életükben bekövetkező problémák és tragédiák soráról, ami engem nem igazán tudott lekötni. Az én világom sokkal csendesebb volt, nyugodt, parttalan hullámzása a gondolataimnak és annak a békének, amit csak édesapám halálával a hátam mögött értem el. Nem kívánhattam volna többet.
- Kérhetnék egy fekete teát, hölgyem? - nem beszéltem hangosan és a kelleténél sem többet, ahogy a csinos, vékony testalkatú kis pincérnőre pillantottam, nem több időt elidőzve fűzöld szemeit figyelve, mint amennyi az egészséges lett volna, és csak ekkor néztem a szemben ülő nőre is.
- Ön kérne esetleg valamit? - már megint beszéltem. Úgy néz ki, hogy a vásárlástól a nyelvem is megeredt. Ez tűrhetetlen!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 04.02.13 6:55


Mára semmi konkrét tervem nem volt. Igazából nem szeretem az ilyen napokat. Ha nincs mit csinálnom, ha túl sokat vagyok egyedül... mindig gondolkodni kezdek. Ilyenkor pedig sokkal könnyebb szétcsúszni. Sokkal könnyebben jönnek vissza olyan dolgok, melyeket a lehető legtovább a felszín alatt akarok tartani. Ha mások vannak körülöttem, mindig kényszerítem magam a színjátszásra. Tökéletes az álca, amit viselek. Nem hibázhatok. Soha!
Viszont ha egyedül vagyok, önmagam lehetek. Ez pedig... megijeszt.
Lassan tényleg nem tudom, hogy mi vagyok. Mivé változom? Ember vagyok még egyáltalán? Néha igazán erősen akarom, hogy helyteleníteni tudjam a tetteim. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak lenne lelkifurdalásom, hogy bár tartanám szörnyetegnek magam. De nem... Tudom, hogy mások annak tartanának, ha kiderülne féltve őrzött titkom. Ám én magam sosem gondoltam, hogy így lenne. Miért baj az, hogy szenvedést okozok, ha nekem is szenvednem kellett?
Elveszem másoktól, ami nekem sosem adatott meg.
Hansel... igen. Hansel jelenléte, az ölelése, a mosolya... ezek mind jelentenek valamit. De túlságosan is későn lépett be az életembe. És azonnal eltűnne ő is, ha rájönne az igazságra. Ezt pedig nem engedhetem meg! Ő az utolsó... az utolsó kapaszkodóm.
Vajon hová hullanék, ha már ő sem lenne mellettem?
Zavaros kérdések... zavaros gondolatok. Mint az örvény... egyre mélyebbre és mélyebbre húznak. Az ismeretlen felbukkanása annyiban segít, hogy ismét magamra kell kényszerítenem a maszkomat. Ismét azzá a lánnyá válok kívül és belül is, akit a külvilág olyan jól ismer. Mindig muszáj tökéletesen játszanom a szerepem, még akkor is, ha a másik nem figyel rám.
Ez valamiféle kényszer lehet. Nem tudom. Mindig... ilyennek kell lennem.
Igazság szerint semmit sem jelent számomra, hogy leült az asztalhoz. Alig néz rám. És nem tűnik túlságosan vidámnak, vagyis a lelkem mélyén lappangó szörnyeteg is csöndben marad. Most nem zuhan rám az a hatalmas súly, ami mindig megtörténik, mielőtt...
De nem! Most és itt nem fogok ezen gondolkodni.
Nincs itt az ideje. Nincs itt a helye. Nincs semmi értelme.
- Ugyanaz jó lesz nekem is.
Beszéd közben már a táskámban kotorászom a pénztárcám után. Valamelyik üzletben sikerülhetett nagyon mélyre elvarázsolnom. Végre valahára megtalálom, de a dolog kellemetlen következménye, hogy valahogyan sikerül kirántanom a telefonomat is.
Rövid, ám nem olyan szerencsés végkimenetelű repülés után a készülék nagyot csattan a padlón. Ha más ember lennék, talán némi bosszús sóhaj és szemforgatás is beleférne, ez azonban tőlem nagyon távol áll. Mindig tökéletes! Mindig tökéletes! Kényszer, ami ellen tenni nem tudok.
Igazság szerint az se nagyon érdekel, lett-e valami komolyabb baja a telefonnak. Elvégre van elég pénzem. Húsz másikat tudok venni, ha úgy tartja kedvem.
Viszont a földről mégiscsak össze kellene szedni, ami megmaradt belőle.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 04.02.13 18:49

Furcsa. Eddig úgy sejtettem, hogy a nők haszontalan dolgokra használják a szájukat, mint például hogy beszélnek. Bár nem terveztem lírai vonatkozásban beszédbe elegyedni a fekete hajú hölggyel, mégis elbizonytalanított az, hogy amennyire én nem, úgy ő sem volt a szavak embere. Igaz, miből is gondoltam volna ezt, ha egyszer én voltam az, aki botor módon letámadta őt percekkel korábban a jelenlétemmel? Fel nem foghatom a női nem képviselőinek gondolkodásmódját!
- Ugyanazt - adtam ki bólintással a kérést a pincérnő felé, aki egy egyébként lélegzetelállítóan szép mosollyal ajándékozott meg minket, amit ha akartam volna sem tudtam volna viszonozni. Esetleg nagy nehézségek árán, így csak annyi reakcióm volt, hogy végigkövettem némán a kecses mozgását az asztalok közt, ahogy leadta a rendelésemet, ám a csattanás elvonta a figyelmem, és a hang irányába fordítottam a fejem. Makett! Igen, apró darabok, mintha háború, vagy legalábbis katasztrófa tépte volna szét az eszközt, de egyelőre nem mozdultam, csak a nőt figyeltem egy pillanat erejéig a nyitott táskájával és a tárcájával a kezében. Végül mégis csak leguggolva a darabok fölé apránként, minden egyes széttört darabot a tenyerembe véve összegyűjtöttem a mobil darabjait, amiket végül az asztalról egy elvett szalvétára nem helyeztem el a nő előtt. Beszéd? Semmi értelme. Nem szívességből és nem egy köszönömért tettem. A rend. Az mindennél többet jelentett számomra. Makett. Siklott megint a telefon maradványaira a pillantásom, majd a T-modellt is szemrevételeztem a dobozban megbújva.
- Semmi szükség arra, hogy Ön fizessen.Engedje meg, hogy a fogyasztását én álljam. Ez a minimum - kutatni kezdtem odabent, hogy mégis mi lehet velem, hogy ma ennyire szószátyár hangulatba kerültem. Ahogy a nőket, úgy néha magamat sem értettem. Biztosan Freud és Jung lehet az oka. Jutottam végül erre a következtetésre egy kissé megnyugtatva a hirtelen jött értetlenségemen felbuzdulva magam, amivel nem törődtem. Pár másodpercig biztosan nem.
A szemeim elvándoroltak az előttem ülőről, hogy a többieket vegyem szemügyre. A közelség mindig mindenkit megrémít. Legyen az egy ragadozó, vagy egy ember. Ha úgy érezzük, hogy a veszélyzónánkba kerülnek, automatikusan egy bástyát, s mellé kőfalat húzunk magunk köré Sérülékenységünket pedig mindezek mögé tuszkoljuk reménykedve abban, hogy nem vettek észre minket.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 05.02.13 3:14


Nem próbál beszélgetést kezdeményezni. Ez egy kicsit meglep, de igazság szerint örülök is neki. Nem vagyok igazán közvetlen típus. Antiszociális. Hideg. Távolságtartó. Többször megkaptam már ezeket a jelzőket is. De életem során nem is volt rá túl sok szükségem, hogy idegenekkel társalogjak. Mindig én voltam a királykisasszony az elzárt, mesebeli palota mélyén. Sosem volt rá lehetőségem, hogy úgy nőjek fel, ahogy a normális emberek általában.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy végül ezzé váltam.
Nem tudom. Valószínűleg így van. De már úgysem lényeges. A múlton töprengeni... ennek semmi értelme sincs. Ugyan mégis mi lenne? Hiszen ezt már úgysem lehet megváltoztatni. Ami elmúlt, az elmúlt. Akiket pedig elvesztettünk... azok sosem jönnek vissza hozzánk. Én itt vagyok. Még élem az életem, bár néha... borzalmasan nehéz. Olyan súlyok nehezednek rám, hogy levegőt sem kapok. Ezért muszáj néha megtennem. De különben sem hiszem, hogy rossz dolog lenne az, amit teszek. Tudom, pontosan tudom, hogy másoknak mi lenne a véleménye, de... engem nem érdekel. Elveszem másoktól a boldogságot, ami nekem nem adatott meg. Ez így van rendjén.
Szilánkok... Szilánkokra tört körülöttem rég a világ. Darabokra hulltak a falak. Néma sikolyok. Eltévedő gondolatok. Minden... minden darabokban. Még a telefon is a padlón.
Épp mozdulnék, hogy összeszedjem a maradványait, mikor az idegen megteszi. Szó nélkül várok és figyelek. Én sosem várom el az efféle... gesztusokat. De valamiért úgy látom rajta, hogy nem azért tette, hogy imponáljon. Nem az udvariasság jegyében. Ráadásul nem boldog. Nem mosolyog. Nincs jó kedve. Így a társaságát is könnyebb egy kicsit elviselni.
- Köszönöm.
Csak ennyit mondok, mikor elém kerül mindaz, ami megmaradt a készülékből. Nem bánkódom. Bőven van rá pénzem, hogy bármit megvegyek magamnak. Viszont mégis... sokáig, talán túl sokáig szemlélem a darabokat. Milyen különös... milyen hamar tönkremehet valami.
Elég egy hibás mozdulat... egyetlen szempillantás... és máris... vége.
Felajánlja, hogy fizet. Felpillantok rá. Arcomon nem látszik meglepettség, bár nem értem, hogy mit akar ezzel. Lehet, hogy egyszerűen csak próbál udvarias lenni? Nem. Ő nem olyannak tűnik, mint akik csak kényszerből kezdeményeznek beszélgetést. Azért... hogy ne legyen csönd.
Akkor mégis miért? Nem tudom. Nem értem. Számomra az ilyen dolgoknak már rég nincs jelentősége. Egyvalaki van a világon, aki még számít nekem valamit. Hansel. Csakis ő.
- Ez igazán kedves öntől, de nincs rá szükség.
Különös... váratlan találkozás. Nem ismerem és többé valószínűleg sosem találkozom majd vele. Úgy tűnik valamiért ő is kilóg a körülötte lévő világból. Én kapaszkodom, színészkedek. Mindig én vagyok a tökéletes úrinő. A gazdag, befolyásos papa jól nevelt gyermeke.
Foggal-körömmel ragaszkodom ehhez. Az álcának a helyén kell maradnia.
A világ nem jöhet rá, mi lakozik a belsőmben. Én ugyan nem hiszem, hogy szörnyeteg lennék, de ők azt gondolnák. Bezárnának... rácsok vennének körül, azt pedig nem lennék képes elviselni! Ráadásul elszakítanák tőlem Hanselt is. Mihez kezdhetnék nélküle?
Már csak ő maradt... már csak ő maradt. Örökre velem kell lennie.
- A nevem Desirée... Desirée Collins.
Végül bemutatkozom. Bár nem igazán tudom, hogy mi okból. Ő sem kezdte efféle udvariassággal a dolgot. Akkor én miért erőltessem meg magamat? De valamiért mégis...
Így alakult a dolog.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 06.02.13 20:42

Semmi sem szükséges az életben. Hagyhattam volna a darabjaira tört telefont is akár a földön. Hagynom kellett volna azt, hogy a nő akár letérdelve, akár cipőjének orrával söpörve arrébb egy már letűnt, eltűnt világot tüntessen el nyomtalanul el, de nem így tettem. Semmit sem azért teszek, mert kellene vagy szükséges volna. Azért mozdulok, azért pillantok bizonyos dolgokra, emberekre, mert egy adott pillanatban azt érzem helyesnek. Talán büszke lenne édesapám, ha látná, hogy nem kallódtam el. És ha már barátnőt, jegyest álmodott is meg anya nekem ilyenkorra, csak csendesen mosolyogva szemléltem inkább a húgaim virágzó életét, míg nekem a kötelesség szó semmit sem jelentett. Ha nem szeretném azt, amit teszek vagy cselekszem, egyszerűen nem is tennék érte semmit. Bólintásommal jeleztem a nő felé, hogy megértettem szavait, ám nem foglalkoztam vele a kelleténél többet. Miért kellett volna? Felajánlottam és eldöntöttem, hogy be is tartom, ha beleegyezik a nő, ha nem. Így diktálta bennem valami. Szavatartó és hű voltam mindahhoz, amit egyszer kimondtam. A rend, a tisztaság nem csak a szobámat és a munkámat jellemezte, hanem engem is. Sosem szennyeztem be a gondolataimat holmi meggondolatlan cselekedetekkel. Az újabb szavakra megint csak visszatérnek rá a szemeim a kávézót megtelítő emberek zsivajáról, s nem csak egy nevet, nem csak egy megszólítást jelent számomra, hanem a névhez már egy arc is fog párosulni.
- Milyen különös név - hangom nem volt hangosabb a kelleténél, sem pedig érdeklődőbb, hiszen nem az eredetére kérdeztem rá, csak egy tényként közölt megállapítás volt, amit tényleg így gondoltam. Különös. Nem szokásom dicsértet kiejteni a számon azon kívül, hogy a húgaim kiharcolták még a mosolyomat is.
- Wade Moreau, hölgyem - enyhe biccentéssel jeleztem, hogy a saját nevemet mondtam a nőnek, hiszen ha már ő volt oly kegyes elárulni az övét, én sem tétlenkedhettem. Az botorság lett volna a részemről. A fűzöld szemű pincérnő felénk nézve a két csészét pakolta a tálcára, s meg is indult felénk. Épp idejében. Az asztalon nyugvó dobozt kétes érzelmekkel emeltem fel majd tettem az ölembe, hiszen a földre semmiképpen sem kerülhetett volna.
- Sajnálom az előzőeket. Néha előfordul - intéztem Desirée felé szavaimat, pillantásommal a szalvétát fedő műanyag alkatrészeket figyelve. Valóban sajnáltam volna? Vagy csak az elmúlás mindent felemésztő tényét igyekeztem kevésbé nyilvánvalóvá tenni. Hogy fontos volt-e számára a telefonja, nem tudhatom, de nekem sok esetben a tárgyak sokkalta többet jelentettek, mint az emberek. Érzelmek, felhevült lelkiállapot... miért volna fontosabb számunkra, mint akár egy régi antik óra, amihez ugyanannyi emlékünk és érzelmünk fűzhetne.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 07.02.13 3:05


Szilánkokra hasadt, megszürkült világ... ebben élek én. Néha olyan súlyos nehezednek rám, melyeket nem tudok másképp eltüntetni, csak ha azt teszem. Már kevés dolognak van jelentősége. Hansel jelenléte az életemben, az ölelése, az, hogy mellettem van, mikor felébredek reggel... ezek még számítanak valamit. Talán túl keveset. Talán túlságosan későn kaptam meg. Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ő az utolsó... az utolsó kapaszkodóm.
Egyáltalán nem érdekel, hogy milyen gyászos véget ért a mobiltelefon. Számomra csak egy tárgy. Újra beszerezhető. Bármikor vehetek helyette ezret is. Szívből gyűlölöm ugyan apámat, de a rám hagyott vagyon bizony jól jön néha. Így nőttem fel. Mindig mindent megkaptam, amit csak akartam. Egy dolog hiányzott csupán... a szeretet. Sosem voltunk igazi család.
Én és az ikertestvérem... mi igen. De őt már régen elvesztettem.
Azzá lettem, ami vagyok. Ez ellen nem tudok mit tenni. Már nem változtathatom meg a múltat. És igazság szerint, nem is akarom. Jól van ez így. Marad mellé a színjátszás, a temérdek hazugság. De akkor is... ennek így kell lennie. Ilyenné váltam, ezt pedig már semmi sem változtathatja meg. Nincsenek rá gyógyszerek, nincsenek terápiák. De az is igaz, hogy az ilyesmire nem is tartanék igényt. Azzal beismerném, hogy valami baj van. És én tisztában is vagyok ezzel. Viszont inkább meghalok, mint hogy a világ is rájöjjön. Fenn kell maradnia a tökéletesség álcájának!
Kényszer, ami ellen megint nem tudok mit tenni. Mindig muszáj, hogy minden tökéletes legyen. Nem hibázok. Ez ösztönös. Valami belső, rejtett késztetés.
Az ismeretlen megjegyzést tesz a nevemre. Nem bántót, nem sért meg. Egyszerűen annyit mond: milyen különös. Én viszont semmit sem reagálok a dologra. Elvégre mégis mit kellene mondanom? Hogy valóban, nagyon különös? Én nem tartom annak. Ő pedig különben is csak egy megállapítást tett. Nagyon meg lennék lepődve, ha várna valamiféle választ rá.
Úgy látom, nem igazán beszédes típus. Talán ezért könnyebb elviselni. Nem akar ostoba dolgokról beszélni. Nem várja el, hogy udvarias legyek és olyanokat mondjak, mennyire örülök a találkozásnak. Szinte alig figyel rám, ez pedig... tűrhetővé teszi a dolgot. Igen. Általában jó, ha vannak körülöttem. Így muszáj magamra kényszeríteni az álarcom. Nem hagyhatom, hogy a gondolatok kizökkentsenek, addig mindig száműzöm őket, míg ismét egyedül nem maradok. De ezzel együtt borzalmasan bosszant minden... amikor feleslegesen kell jópofizni.
Műmosolyok. Megjátszott érdeklődés. Méznek álcázott mérgező szavak.
Ő is elárulja végül a saját nevét, ám semmiféle megjegyzést nem teszek rá. Egyszerűen csak tudomásul veszem. Közöltek egy információt egy másik információért cserébe.
Ennyire egyszerű. Nem kell semmiféle... hiábavaló szócséplés.
- Nem számít – ingatom meg lassan a fejem, miközben tekintetem a telefon maradványaira siklik. - Igen, gyakran előfordulnak hasonló balesetek. Elég egy véletlen, és valami... örökre a feledés homályába vesz. De nem igazán zavar. Majd veszek egy másikat. Az ilyen dolgokat könnyen lehet pótolni. Bár egyik sem olyan, mint az előző – fűzöm még hozzá.
Kihozzák a rendelést. Eltűnődve, kiismerhetetlen arccal meredek a csészébe. Azt hiszem, már régen nem jelent annyit számomra ez a világ, mint másoknak. Nem érdekelnek a reakciók. Nem törődök az érzésekkel. Eljátszom, amit elvárnak tőlem, de... ez minden.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 09.02.13 0:50

A csend mindent elemésztő köde sosem vesz minket körbe, csak halálunk után odalent a mélyben, amikor már nem halljuk a gyászoló rokonokat, elleneket és ismerősöket gyatra, érzelemdús szavakat mormolni a levegőbe, hogy mennyire szerettek minket, milyen fontosak voltunk és efféle hazugságok. Sosem tudunk teljesen önmagunk lenni. Ha nem is a szavak árja, akkor a gondolataink rohamoznak meg minket, vagy a hangok, a külsőségek gyötrő, ragacsos máza, amelytől soha, semmilyen körülmények közt nem tudunk megszabadulni. De mennyiben lehetnénk azok, akik ma, ebben az egyetlen pillanatban a létezés, az evolúció ilyetén formájaként oxigénben merítkezik meg a tüdőnk, ha mindezen dolgok nem vennének körül minket a mindennapi életben? Desirée tudna mosolyogni? Felhőtlen gondtalansággal a jövőbe nézni anélkül, hogy ő is ugyanolyan zárkózottsággal szemlélje az ő különös életét és mások befolyásolását az életére? Fogalmam sem volt róla. Hogy érdekelt-e komolyabban?
Nem tudtam, csak felmerült bennem egy kósza pillanatra, hagyva, hogy a szavaim egy ideig engem is meglepve haljanak el, hogy a részemről újra azt az álcsendet választva immár a kávé után pillantsak, amit a másik asztalnál fogyasztanak. Szótlanul szemléltem a világot a csomaggal az ölemben, melyet a visszaülésemkor ismételten ott helyeztem el, végigsimítva a műanyag zacskón, amely zörgéssel fogadta érintésem. A nő szavaira végül mégis csak ránéztem a fekete hajú hölgyre hosszan elidőzve arcvonásain, finom ívelt szemöldökén, szemeinek zöldjét is megpillantva.
- Minden a végzet részévé válik - szóltam csak pár szót a véleményére, tudva, hogy akár stikkesnek is gondolhatott ezek után, hiszen tényleg így volt. Az emberek sorsa is pusztán a halálukig fontos, s csak a nagy nevek élik túl a történelem korszakait. Senki nem emlékszik a római nőkre, a hettita gyerekekre, vagy akár a középkori céh mester legkisebbik fiára, aki a fekete halál áldozata lett még nagyon is pelyhedző férfiasságának kezdetén. Megköszönve a teát a pincérnőnek még mindig mosolytalan arccal tekintettem körbe, de valahogy megint csak megakadtak a szemeim az előttem, szemben ülő nőn, akinek a mozdulatait kezdtem figyelni, a testtartását is, érdeklődve, hogy milyen tervek és tudattalan tettek vezérelték őt.
- Miért ül egy olyan hölgy, mint Ön, itt egyedül? - kérdeztem, de a kíváncsiságom normális keretek közt engedtem csak szabadjára, az illendőség határain belül. Nem volt célja a kérdésemnek, nem akartam az idejét rabolni. De ha nem akartam, hogy faragatlan fajankónak higgyen, muszáj voltam beszélni. Egy kicsit legalábbis.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 12.02.13 23:26


Álarcok. Színlelés. Hazug szavak. Mi értelme még bárminek is? Néha körülnézek és... csak a semmit látom. Megszürkült. Szilánkokra hasadt. Ennyi lenne a világ? Vagy csak bennem van a hiba, hogy képtelen vagyok bárminek is örülni? Létezem, de mégis minek? Élet ez egyáltalán? Ha nem lenne mellettem Hansel, talán már azt sem tudnám mi álom és mi nem. Hol ér véget a képzelet és hol kezdődik a valóság? Olyan erősen igyekszem, hogy sose vétsek hibákat. Semmi más nincs. Nincs egyéb, ami ennyire fontos lenne. Mindig csak játszani a szerepet.
Rémlik... halovány emlékképként dereng fel egy jobb, boldogabb idő. Már örökre tovaszállt. Abban a világban nem voltam egymagam. Ott állt mellettem a testvérem. A lelkem másik fele, valaki, aki mindig pontosan tudta, mit miért teszek és hogyan érzek, bármilyen maszkot is viseltem épp magamon. Egymáshoz tartoztunk. Akkor elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer majd nélküle kell élnem. Az ő jelenléte nélkül kell talpon maradnom a világban. Elvették... elragadták őt tőlem és én itt maradtam. Védtelenül. Talán... talán ha velem maradhatott volna, sosem csúszom ennyire mélyre. Akkor talán egészen más irányt vett volna az életem. De ezen nem szabad gondolkodnom. Értelme úgysem lenne, hisz ő semmiképp sem térhet vissza hozzám.
A tetteim pedig... nem bánom. Én egyáltalán nem bánom! Ó tudom én azt, hogy mások szemében én lennék a szörnyeteg. De ez miért érdekeljen? Ők miért lehetnek boldogok, amikor nekem szenvednem kell? Valaki más biztosan találna hibát az érvelésemben. Azzal jönne, hogy mindenkinek megvannak a maga mélypontjai, hogy a fájdalom is hozzátartozik az élethez. Ám én majdnem egész életemben ezt tűrtem és viseltem! Hansel... Hansel talán változtathatott volna mindenen, de ő sajnos túlságosan későn lépett be az életembe. Akkor már késő volt. Mégsem bánom, hogy megjelent. Megismerkedtünk és én kaptam egy... Egy mit is? Mi ő nekem? Szeretem? Nem tudom. Fogalmam sincs róla, hogy mit jelent ez a szó. Viszont az tény, hogy kötődöm hozzá. Ő az utolsó biztos pont az életemben. Az utolsó kapaszkodó. Nem veszíthetem el!
Műmosolyok, hamis szavak... ez jár mindenkinek, akivel csak találkozom. Ők mind azt várják, hogy boldog legyek. Gazdag, szép lány, jóképű barát. Mi oka lenne a panaszkodásra? De ők nem érthetik! Ők sosem érthetik meg, hogy mit érzek. Senki sem értheti.
Itt ez az idegen velem szemben. Furcsa, csöndes... nem olyan, mint az átlagemberek. Talán szerencsém van. Így... őt könnyebb elviselni. Nem vidám, nincs jókedve ez pedig... rám is nyugtató hatással van. Valaki, aki nem vár el felesleges szavakat, mosolyokat.
- A végzet – tűnődve szólalok meg - semmit sem kerül el. Senki sem menekülhet előle. Semmi sem csusszanhat ki karmai közül. És sosem tudni, hogy mikor érkezik. Váratlan meglepetés. Bár az ilyesminek nem igazán szoktak örülni az emberek. Ki érti ezt?
Talán értelmetlennek fogja találni a megjegyzésemet, de nem igazán érdekel. Nem igaz a véleménye. Talán kellene? A végzet... örök létező. Soha el nem hamvadó, soha el nem pusztuló. Ez az egyetlen dolog, ami valóban állandó. Minden meghal egyszer. Hány életet vettem el máris tulajdon kezemmel? Közelről ismerem már a halált. S egyszer eljön majd értem is.
Majd az asztal túloldalán ülő rákérdez, miért üldögélek itt egyedül. Felesleges kérdések. De most ez mégsem zavar. Nem beszél annyit, mint mások. Ez előny. Így talán még azt is könnyebb elviselni, ha néha mégis megszólalt. Talán... még válaszolhatnék is.
- Vásárolni jöttem – szólalok meg végül. - A kedvesem sajnos még dolgozik, így nem tudott elkísérni. Gyakran szoktam itt üldögélni, szeretem ezt a helyet. Most úgy alakult, hogy egyedül jöttem. De a magány néha még jó dolog is. Segít az embernek...
Azt már nem teszem hozzá, hogy miben. Nem tudom, hogy ő hogyan viszonyul ehhez, nem is igazán érdekelt. De néha tényleg kell, hogy egyedül lehessek. Megint máskor pedig a társaságra vágyom, hogy muszáj legyen játszanom a szerepem.
Hogy semmiképp se eshessek szét.
Néha már én sem értem magamat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 16.02.13 2:33

Hogy szándékomban állt-e ellenkezni Desirée-vel, nem tudhatom. A szavai ostromolták az elmém, hagyva, hogy az addig csendes, könnyed munkával felépített szűkszavúságom várfalai és bástyái kőhalmokat engedjenek szabadjára, s csak egy lassú, szűkös sóhajt követően igyekeztem visszarántani mindazt, ami akkor kikívánkozott belőlem. Ugyanakkor felesleges szócséplésnek tartottam mindig kimondani azt, amit éppen a gondolatainkat foglalkoztatta. Rengeteg mítosz, hagyomány és hitvilág köthető a fekete alakhoz. S csakugyan sötét szurokmélységű lebernyegbe bújtatott férfi volna az, aki elrabolná életünket, s cserébe a már megmásíthatatlan Végzet menyegzőjét vezetné, ujjainkra húzva az örökkévalóság halotti leplét.
- Inkább elfogadni kellene - szóltam halkan, mit sem törődve azzal, hogy a nő talán a hosszas kifejtésre vágyna. Nem szokásom Homéroszi költeményeket idézni, sem pedig Verlaine-i köpenybe bújtatni a szavaimat. A kérdésemre adott válasza során nem néztem őt. Vagyis de, viszont nem úgy, hogy az bántó legyen a számára. Kerülve a pillantását a szemeim a kezére siklott, egyenesen az ujjaira, ha engedte azokat láttatni, nem megfigyelve, nem látva, inkább csak nézve engedtem szabadjára a szemeimet, hogy arra vándoroljanak, amerre akartak. A pincérnő idő közben a rendelésünknek eleget téve puhán az asztal lapjára helyezte a csészéket, én pedig felpillantva a szemeibe köszöntem meg a kedvességét. A fiatal nő éteri szépségű mosolya káprázatosan gyönyörűvé varázsolta angyali küllemét, s egy pillanatra egészen összezsugorodott a szívem, hogy képtelen voltam viszonozni ezt a gesztust, ám ahogy elment, úgy a pillantásom is önkéntelenül alakját követte, ameddig az egyik távolabbi asztalnál az egyik vendég kérését nem teljesítette. Nem mozdultam meg közben, nem vált sürgetőbbé a légvételeim száma sem, egyszerűen csak gyönyörű volt a fiatal lány.
- A magány a legkifizetődőbb utastárs - néztem vissza a nőre osztva a véleményét, s nem forszíroztam az előző szavait, meghagytam neki az intimitás adományát, hiszen édesanyám sem úgy nevelt, hogy mások életében vájkálhassak. Nem is állt szándékomban, s egyedül csak húgaim életének egyes részleteiben voltam járatos - bár ne lettem volna. S ha már a női lélek útvesztői... még Ariadné aranyfonala sem volna elég nagy ajándék az oda tévedő férfiak szívének. A csészéért nyúltam, végighúzva ujjaimat is annak elefántcsontszínbe hajló fehér porcelán oldalán, annak alig hajló hullámvonalán.
- A magány nem kérdez - szólaltam meg immár nem figyelve semmire sem, nem érzékeltem azt, hogy ki hogyan mozdult a kávézóban. Előttem volt a nő, bár nem láttam. Csak a szavaimnak engedve elsüppedtem a mondandóm jelentésében nem foglalkozva a zsibongó hangokkal, a kanalak csörömpölő-koccanó hangjaival, a kasszagép folytonos csattanásával. Elmerültem mélyre, egészen leengedve önmagam abba a távlatba, ahol már semmi és senki nem zavarhatott meg. Csak ujjam szorított rá a makettet rejtő szatyorra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 17.02.13 14:49


Van-e értelme bárminek? Üres szavak, ostoba kifejezések... a legtöbb ember elvárná, hogy megjátsszam magam. Műmosolyok. Hazugságok. Most nincs rájuk szükség. Sem a felesleges beszédre. Talán ezért olyan könnyű elviselni ezt a váratlan társaságot. Nem olyan, mint mások. Alig beszél, úgy tűnik, még azt sem szívesen teszi. Nem faggatózik, nem próbál túlzottan udvarias lenni. Nem zavar a jelenléte. Nem annyira, mint másoké szokott. Nem ismerem. Valószínűleg többet nem is találkozunk. Tehát nem lehet baj belőle, hogy csatlakozott hozzám. A maszkom amúgy is a helyén van. Mit láthat vajon, ha rám néz? Hideg. Zárkózott. Magányos. Igazából nem is érdekel. Sosem törődtem mások véleményével. A színészkedésre is pusztán azért van szükség, hogy... a titkom titok maradhasson. Higgyen csak mindenki az elkényeztetett, gazdag lánynak. Annak látnak, aminek akarnak.
A látszat... mindig ez a legfontosabb. Elvárják, hogy boldog legyek. Azt hiszik tudják, hogy mi a legjobb nekem. Fogalmuk sincs róla, hogy valójában mi zajlik bennem. De ez így van jól. Így kell lennie. A titkom sosem kerülhet napvilágra. Tudom, hogy minek bélyegeznének. Bezárnának. Még Hanselt is elveszíteném. Bármennyire is szeret engem, ezt sosem tudná... megemészteni. Ő rendőr. Én pedig nem vagyok más, csak egy... sorozatgyilkos.
Nem. Nem hiszem, hogy hibás, amit teszek. Nem élhetek másképp. Szükségem van erre. De... erről csakis nekem szabad tudnom. Az én életem. Az én bűnöm. Az én titkom. Örökre annak is kell maradnia. Mert amíg mások nem tudnak róla, amíg senki sem sejti a valóságot, addig minden a régi maradhat. Nem változik semmi sem. Nem zárnak be, nem szakítanak el tőle, az egyetlentől, aki még számít valamit... Hansel... igen, már csak ő maradt. Nem tudom, hogy mit jelent számomra. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az, amit mások szerelemnek hívnak. Igazság szerint még azt sem tudom, hogy képes vagyok-e még ilyen érzésekre, de... De ő számít. Még ha nem is tudom, hogy mennyire... ő akkor is fontos. Az utolsó biztos pont az életemben. Az utolsó kapaszkodó.
Néhány pillanatig csupán az asztalon nyugvó kezeim figyelem. Aztán felpillantok az ismeretlenre. Nem ül ki érzelem az arcomra. Nem mosolygok... még csak nem is bosszant a szűkszavúsága. Számomra a beszéd mindig is olyan dolog volt, mely... nem olyan lényeges... elkerülhető... Számomra inkább kellemes, ha valaki nem akar minden áron társalogni velem. Ha mások vannak körülöttem, a színjátszás elkerülhetetlen. Mindig magamra öltöm az álarcom... megjátszás, hazugságok, színlelés... Viszont ettől még bosszant, ha jókedvet kell tettetnem.
Ezért hat rám elemi erővel, ha mások boldogok. Ezért kell elvennem tőlük... mindent. Persze mások nem értenék meg. Azt mondanák, hogy sajnáltatom magam. Megvetnének. Gyűlölnének. Szörnyetegnek neveznének. De nekem jó okom van rá, hogy megtegyem mindezt. Szükségem van rá. Belefulladnék a világba, ha nem bántanám őket néha. Sorozatgyilkos... ó igen, ez vagyok. De a körülmények tettek azzá. Nem. Nem mentegetni akarom magam. Egyszerűen csak néha megfordul a fejemben, hogy vajon mivé váltam volna, ha nem vesztem el a testvérem. Vajon akkor is ilyen mélyre zuhantam volna, ha normális ember lett volna az apám és... tényleg szeret?
- Igen – bólintok végül. - Elfogadni. Azt kellene. Minek dacolni? Rettegni? Félni? Végül úgyis bekopogtat mindenkihez. Egyszerűbb... sokkal könnyebb lenne, ha mindenki beletörődne ebbe.
Megérkezik végül a rendelés. Tűnődve szemlélem a csészét. Hallom a másik szavait. Egyszerű mondat, ám a lényeg mégis benne van. Igen. Néha én is így érzem. Van, hogy a magány a legjobb barát. Ám néha... néha muszáj mások társaságát keresnem. Vagyis... nem is a társaságukat. Egyszerűen csak van, hogy szükségem van rá, hogy körülöttem legyenek. Ha látnak, figyelnek... akkor muszáj, hogy egyben maradjak. Olyankor nem hullhatok darabokra, nem hagyhatom, hogy a zavaros gondolataim teljesen maguk alá temessenek. Az életem... régóta ilyen már. Szilánkok. Minden szilánkokká hasadt körülöttem és nem tudom, lehet-e még újra egy... egész.
Máskor viszont vágyom a magányt. Olyankor senki sem faggat, senki sem várja el, hogy boldog legyek. Nem kellenek a hazugságok, nem kell a színjátszás. Olyankor önmagam lehetek. Annyi mindent nem tud rólam a világ... kések, vér, könnyek... a temérdek okozott fájdalom... a kiontott életek. Ez vagyok én. Ezt teszem én.
De soha senki sem jöhet rá. Ez a legfontosabb! Mindig játszanom kell a szerepem. A külvilág előtt olyan vagyok, amilyennek lennem kell... vagy amilyen egy másik világban valószínűleg lennék. De nem ott vagyok. Itt kell élnem. És ez az élet fájdalmas. Béklyóba ver. Néha levegőt is alig kapok. A gondolataim pedig... néha még én sem találom a rendszert. Van egyáltalán még ilyesmi bennük? Vagy végleg darabokra hullt minden?
- A magány legalább nem várja, hogy megjátsszuk magunkat – jegyzem meg végül, miközben fel sem pillantok rá. - A világ... az emberek... sokaknak pusztán a látszat a legfontosabb. Hisznek. Remélnek. Tudni vélnek. A magány viszont megengedi, hogy mindenki önmaga legyen. Nem vár el semmit. Nem erőszakos.
A csésze köré siklanak ujjaim ám még nem emelem meg. Szavak. Mások bizonyára furcsán néznének rám a véleményem miatt. De a szavai alapján az, aki ott ül az asztal másik oldalán... hasonlóképp vélekedhet. Ez... nem is tudom, hogy számít-e bármit is. Tény, hogy elviselhetőbbé teszi ezt az egészet. Nem tölt el ellenszenvvel, undorral a jelenléte. Lehet, hogy azért, mert csöndes... nem pazarol szavakat ostoba kérdésekre és megállapításokra. Egyszerűen csak ül ott és néha mond valamit... érdekes, igaz dolgokat. Nem azokat az ostoba féligazságokat hajtogatja, amiket mások. Még így sem vagyok biztos benne, hogy... számít-e bármit a dolog.
Nem. Valószínűleg nem. Többé úgyse látom. Viszont ha már megengedtem, hogy leüljön ide, legalább addig elviselem a társaságát, ameddig... tart. Ő sem tűnik olyannak, mint aki a felesleges udvariasságok híve lenne. Jól van ez így. Nem vagyok egyedül. Nem hagyhatom, hogy a gondolataim túlságosan is... zavarossá váljanak. Nem csúszhatok szét. Viszont ő azt sem várja el, amit mások... nem kell úgy tennem, mintha boldog lennék. Nem kell beszélgetni. Nos, legalábbis nem úgy, mint valami hétköznapi társalgás során kénytelen lennék rá.
- A magány nem kérdez – ismétlem meg szavait. - Ez igaz. Mindenki más viszont... tele van felesleges kérdésekkel. Oktalan. Szükségtelen. Bosszantó. A magány... néha a legjobb dolog a világon. Sokan mégsem képesek ezt megérteni. Átokként tekintenek rá, nem pedig akként, ami valójában... áldás.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 26.02.13 0:14

Ameddig olvasod
Elnézést a hatalmas késés miatt, nézd el nekem, kérlek!


Szavai nyomán megjelent számomra egy alak. Csupán árny volt a múltból. Talán nem is emlékeztem rá igazán. Talán csak az elbeszélések késztettek képzelgésre, hagyni, hogy az érzelmeim olyan múltat generáljanak, ami talán soha nem is volt. S tudva, hogy tévednék, teljes nyugalom szállt meg akkor, ha csak rá gondoltam. Ha egymagam lettem volna, ahhoz a képzelt világhoz egy írás, egy dallam, egy, az emlékeim közül előhúzott halovány képmás jelent meg előttem. Szellemek nem léteztek, legalábbis az én világomban bizonyára nem, ám mégsem állíthattam, mások hisznek-e. Gondolják-e, hogy van egy olyan lét, ahol már a holtak is az övéik lehetnek, áthidalva az élet mélységes gödreit, átjutva az éteri holt paradicsomba, s hogy ezt tudja-e valaki bizton állítani?! Nem. Mert ki mondja meg, mi igaz, s mi hazugság abból, mit a szó átad? Képzelgés, szemfényvesztés, hűség egy olyan idea felé, ami rútul megcsal minket folyton folyvást. Engedni, hogy valami olyasmi uralkodjon el rajtunk, ami becstelenül befolyásolja a mindennapi életünket. Bűn! Kik vakon hisznek, sosem értenek és léteznek! Minthogy nem érkezett válasz szavaira, csupán egy ideig néztem őt, nem megfigyelve, hanem kószán, letapogatva csak arcának rezdüléseit, s a mögötte megbúvó lepkeszárny finomságú vágyak rejtett kódját. Nem lehetett megfejteni. Nem tükrözte sem szenvedélyesség, sem önelégültség, sem pedig az a mindig élőn reszkető emberi nyugtalanság.
Mégis folytatta, belekezdve abba a gondolatfoszlányba, mely az én elgondolásaimból eredtek, s csak akkor jött el a pillanat, hogy ismételten felnézzek rá a makettet érintő, babusgató kezemről Desirée-re. Nem vádlón, csak enyhe érdektelenség jelezte, hogy valóban igaza volt, ám ahogy sem a magány, úgy a halál kósza gondolata sem zaklat fel minket. Lehet, hogy eleinte védekezőn minden lehetőséget megragadva ellenkezzünk vele szemben, de hiábavalósága miatt úgyis életünk hajnala lealkonyul, s meghajol előtte. Hogy miért? Csakúgy, mint a magány, a fekete utas is örök társat keres magának. Az élet viszont.. csak röpke szenvedélyre csábítja áldozatait. Hosszas percek telhettek el, nem tudom, amikor a csésze a számhoz emelkedett, és már a tea illatára is egy hangyányi mosoly jelezte, hogy lehet bármilyen hatalmas is a minket körülvevő érzések világa. A tea.. örök. Kortyokban fogyasztottam el csak annak felét.
- Ha még feleslegesnek is véljük, az ő világukban ez a természetes. Ha ők nem is fogadják el a szótlanság valóságát, még létezik - halkan szólaltam meg, csak ennyit hozzáadva a gondolatvilágához, s távol álljon tőlem, hogy megsérteni igyekeztem volna. Abszolút nem. Ellenkezőleg. Hogy várhatnánk el, hogy minket megértsenek, ha mi sem ülünk le átgondolni tetteik mikéntjét és okait?
A tea végleges elfogyasztása után csendesen koppant a csésze, de nem volt szándékomban magára hagyni mindaddig, ameddig ő is be nem fejezte a fogyasztását, helyette elnéztem a nyüzsgő élet színfoltjait jelentő kávézóban lévő vendégekre, majd a pillantásom egyetlen bolyongó pillanatig megakadt ismételten a pincérnőn.
- Érdekes lehet belegondolni mások életébe, gondolkodásmódjába, műveltségébe és felkészültségébe. De ha így gondoljuk, akkor nem válik minden feleslegessé? Minden szó, minden érzés ezek befolyásolására hivatott. Én így gondolom - fejeztem be ismételten szavaimat, mire ujjaim óvón simultak a dobozra, a benne lévő makett darabjait védve.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 27.02.13 14:52


Okok. Célok. Remények. Álmok. Mit számítanak? Mi értelme van még bárminek is? Volt-e valaha? Vagy mindig az emberek ábrándja volt csupán, hogy van beleszólásuk a végzet alakulásába? Különös dolgok ezek. Sosem értettem, hogy mi haszna lehet az önáltatásnak. A tények nem változnak... nem vesznek tudomást róluk, tagadnak és harcolnak... de attól azok még változatlanok maradnak. Vajon én ugyanolyan lennék, mint most, ha nem ragadták volna el tőlem a nővéremet? Akkor is erre az útra sodródtam volna? Úgy is küzdenem kellene minden lélegzetvételért? Nem tudom. Sosem tudhatom meg. Olyan kérdések ezek, melyekre senki sem adhat választ. Már megtanultam, hogy felesleges ilyen dolgokon töprengeni. Időpocsékolás. Nincs semmi értelme. Ám néha mégis... felbukkannak. Nem tudok mit tenni... nem zárhatom ki őket teljesen a fejemből. Pedig azt kellene tennem! Lényegtelen apróságok...
Álarc mögött élem az életem. Senki sem ismerhet... soha nem derülhet ki, hogy ki vagyok valójában. Ez a legfontosabb! Ha megtennék... ha rájönnének... azt a keveset is elragadnák tőlem, amim még van. A szabadságom. Hansel. Túl kevés... talán nem akadályoz, talán nem gátol... de akkor is számít. Valamit. Nem tudom, hogy mennyit. Ez minden... semmi más nem fontos. Nem engedhetem meg, hogy még ezeket is elveszítsem. Így is túl sok volt már a veszteség. Dühöngeni. Rombolni. Annyira könnyű lenne. Ám még sincs választásom. Magamra erőltetem a nyugalom és érdektelenség jéghideg maszkját. Azzá kell válnom, akit a világ elfogad. Nem értenek meg... azt hiszik, ismernek... Gazdag kislány, akinek mindig mindene megvolt egész életében. Ugyan, mi oka lehetne rá, hogy panaszkodjon? Mit sem tudnak a valódi életről. Ők nem látják, hogy mi rejlik a csillogás, a felszínen lévő máz alatt.
Furcsa ez a beszélgetés is. Más nyilván különösnek vélné a szűkszavúságot és magát a témát is, engem azonban... mindez nem zavar. Az szokatlan, hogy úgy beszélgetek valaki mással, hogy nem zavar a jelenléte. Mert mindig így érzem magam. Eljátszom, hogy minden rendben. Társaságban magamra kényszerítem a tökéletes királykisasszony álcáját, azonban egyáltalán nem vágyom rá, hogy idegenek terheljenek a jelenlétükkel. Ő azonban nem udvariaskodik. Nem törődik olyan dolgokkal, amiket mások minden bizonnyal fontosnak találtak volna. Így nem... bosszant.
- Mindenkinek megvan a maga világa – tűnődő szavak peregnek lassan ajkamon – a saját valóságuk. Gyakran figyelek másokat és próbálok rájönni, hogy vajon... mi értelme van mindennek. Én sosem tartottam szükséges dolognak az önámítást. Vannak dolgok, amik ellen semmit sem tehetünk. Jobb, ha elfogadjuk, hogy megállíthatatlanul robognak felénk. Elfutni úgysem lehet. A hiábavaló küzdelmeket pedig... csak a bolondok vívják. Jobb elfogadni azt, ami ellen nincs használható fegyver. Apám állandóan... a látszatmegoldásokat kereste. Meggyőződése volt, hogy ha valamiről nem vesz tudomást, akkor az nem is létezik.
Ezt pedig rendszerint rajtam is gyakorolta. De nem panaszkodom. Mindegy, mit mondok vagy teszek, a gyermekkorom már örökre elmúlt. Apám pedig halott... sokszor kívántam, bár élt volna még, mikor én először tettem meg azt. Megérdemelte volna, hogy vele kezdjem. Mindig olyan undorítóan boldog volt a befolyása és a pénze miatt. Velünk törődni... azzal bezzeg sosem törődött. Talán észre sem vette volna, ha egyszer eltűnünk.
- Érdekes? – kérdezek vissza, miközben felpillantok rá. – Lehet, hogy valóban az. Ezt sosem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani. Persze látom, hogy mások másképp élnek, mint én. Néhányan azt hiszik, jobban emiatt. Mások a menekülés lehetőségét keresnék abból a világból, ahová kényszerültek. Senkinek sem jó, amit kapott. Mindenki állandóan többre vágyik és csak kevesen hajlandóak tenni is azért, hogy... változzanak a dolog. Egyszerűbb másra bízni a feladatokat. Könnyebb sírni és őrjöngeni, hogy valaki már megint az útjukba állt. Más és más... mindenki máshogy látja a világot. Másképp élik meg a tragédiákat és a boldogságot. Van, aki mindent megkap, van, aki semmit. Vajon mi dönti el, hogy kinek mi jár? A puszta véletlen? Számítanak egyáltalán az erőfeszítések? Néha annyira... lényegtelennek tűnik az egész. Minden és mindenki... mulandó.
A csészére téved tekintetem. El is felejtettem, hogy megérkezett. Vajon pusztán a beszélgetés miatt? Vagy láttam is, csak már nem emlékszem? Néha tényleg úgy érzem, mintha szilánkokra tört volna bennem minden. Ezeket a darabokat pedig... nem tudom újra eggyé varázsolni. Néhány dolog így egyszerűen... eltűnik.


A hozzászólást Desirée Collins összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 08.03.13 1:07-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 08.03.13 1:04

Szavai nyomán sok kérdés vetődött fel bennem. Valójában az édesapjának milyen indokai lehetettek azon túl, hogy mindenkit meggyőzzön, minden rendben volt, s közben csak az enyészeté lett mindaz a belső érték, s vívódás, mellyel lehet, hogy elkerülte így a valódi megoldásokat. Könnyebbé tenni, semmisnek vélni és a tettek, ha csak egy parányi figyelmet kapnak, akkor azok olybá tűnhetnek, mintha nem is léteznének. És mégis ki dönti el azt, hogy minek van értelme és mi haszontalan mások szemében? Ha volna egy olyan könnycsepp, mely mindenkiért, s senkiért sem hullana alá, hányan engednénk azt a markunkba érintésünkkel közrezárva? Mennyire vigyáznánk rá és óhajtanánk annak örök létét? Az ujjaink közt átsejlő fényesség csodás prizmát vetítene elénk, avagy az örök sötétségre kárhoztatnánk, végtelen magányra, s a fényesség kárhozott némaságára?
Nem tisztem sosem magánügyeket kitárgyalni, soha nem is tudtam, mi tévő legyek, ha azzal tiszteltek meg engem, hogy az életük egy-egy morzsáját elém csipegették. Elveszettség, kíváncsiság, de leginkább távolság jellemzett olyan alkalmakkor. Mint ahogy most is, hagytam, hogy a hölgy szavai lecsapódva visszhangot verjenek a csendemben, ám nem is választ várva mégis csak egy-egy kósza hang elhagyta számat, tűnődve, hogy mi valós, s mi csak botor képzeletfoszlány.
- Mindennek oka van. A feladásnak, az elfogadásnak és a küzdésnek egyaránt - lehetséges, hogy a szülőatyját igyekeztem megvédeni, nem tudhatom. Mégis úgy gondoltam, valódi tudás nélkül nem mondhatjuk másik emberre, hogy kevesebbet tudna vagy érne. Senki sem több a másiknál, mert mindőnk egy külön élet, külön fantázia, s ha az életben nem is azonos értékekkel bírunk, ezen világok ugyanolyan pusztulással szűnnek meg, s jutnak a halál visszafordíthatatlan sorsára. Ahogy én is elfogadtam azt, hogy az emberek többsége a szavak segítségével fejezte ki önmagát. Ha tudnák, hogy egy-egy gesztus, a mimika, a csend, a szépség mennyivel többet árult el róluk! A hang.. semmit sem jelent. Genetika csupán. Miközben beszélt, csak egy pillanatra tévedt szemem az íriszeire, s merült el annak langy zöldjében. Hagytam, hogy aztán eltompulva a légáramlattal szálljanak tova szavai, de ott volt bennem, éreztem a véleményének utóhatását a bensőmben, és csak egyetlen másodpercre váltott a szemem az ölemben nyugvó dobozra, megsimítva annak zacskós oldalát, amely lágyan zörrent meg érintésemre.
- Még ha kétségei is támadnának, érdeklik önt mások. Hisz velem is mennyi mindent megoszt! - elmosolyodtam, de csak alig, és ez nem is a jókedv jele lett volna a részemről, csak a tények alátámasztása egy teljesen felesleges arcrándulással. Mit nem adtam meg azért, ha húgaim láthattam boldognak! És édesanyámat, ő volt számomra a legszebb nő, ugyanakkor mások boldogsága nem jelentett semmit nekem. Az ő cseppnyi világuk ha nem keresztezte az utam, nem ért semmit. S akkor sem, ha szembejött velem a boldogság csírája.
- S minden egyes kiejtett szó, mi azokat a puha, rózsaszín ajkakat elhagyja, Desirée, jelentőséggel bírnak. Vagy az ön részére, vagy nekem címezve. De mégis csak arra reagálva, amit én vetettem fel az imént - a szemeim elvándoroltak a többi italát fogyasztó vendégre, majd visszaidéztem magamban a szemben ülő nő arcképét anélkül, hogy ismételten visszafordultam volna felé. - A gondolatok megformálása egyén függő. Ám ha azt megérti, mások mit, miért gondolnak úgy, ahogy, akkor onnantól kezdve nem szükséges folyton a beszéddel foglalkoznia. Elég, ha figyel, s tanul - fejtettem ki a véleményemet, s igazából nem tudtam, értékelni fogja-e mindezt. De hogy őszinte legyek a szél suhogását sem hatja meg a kövér cseppekben hulló nyári zápor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 21.03.13 12:36


Lényegtelen minden... Az egész világ, az emberek, a társaság. Létezem, ámde... mi értelme ennek az egésznek? Néha úgy érzem, csupán kívülállóként szemlélhetem az életem. Azt az életet, amit oly sokan irigyelnek. A csillogást látják... a fényt és a gazdagságot. Emiatt pedig rögtön azt hiszik, hogy biztos olyan nagyon jó dolgom van. A rothadás a felszín alatt rejlik. A máz elfedi... külső szemlélő számára lehetetlen észrevenni. Én azonban tudom és érzem, hogy a dolgok... nincsenek így jól. Persze ez teljesen lényegtelen. Ilyen vagyok, így élek. Semmit sem tehetek már, hogy más irányt vegyenek a dolgok. A múlt... már a múlt. Nem lehet semmissé tenni. Nem törölhetem el a kapott és kiosztott kínokat. Nem is akarom. Szenvedek... már hozzászoktam, hogy fájdalommal teli az életem. Az pedig, amit másokkal teszek... az az igazság. Ha engem bántanak, ha én nem örülhetek... hát akkor más se tegye! Tudom... tudom jól, hogy mások szörnyetegnek tartanának. Tisztában vagyok vele, hogy ha kiderülne, mit tettem az elmúlt évek alatt... hogy hány ember vére tapad a kezemhez... még a szabadságomtól is megfosztanának. Eltűnne a kedves is... Hansel... ő... nem tudom, hogy mit is jelent nekem. Abban viszont biztos vagyok, hogy maradnia kell! Neki igen!
Nem is tudom, mi értelme a szavaknak... miért beszélek egyáltalán? Ennek az idegennek végképp semmi köze hozzá, hogy apám milyen görcsösen kapaszkodott tulajdon hazugságaiba. Mégis kiszaladt a számon. Furcsa. Meglepő. Nem szoktam beszélgetni ismeretlenekkel. Gyakran még akkor is tartózkodom a felesleges párbeszédektől, ha ismerem a másik félt. Most viszont... Semmit sem jelent. Ez a párbeszéd is... lényegtelen. Hallom a saját hangom... hallom az övét. De a szavak mintha csak lebegnének valami végtelen sötétségben. Nem okoznak semmiféle... érzelmet. Régóta.... nagyon hosszú ideje már csak az jelent megkönnyebbülést a csendtől és a rám nehezedő végtelen tehertől, ha azt tehetem. A kés... a vér... a kínzás... a gyilkosság. Egyre inkább szükségem van rá.
A szavai... furcsák. Halványan feldereng egy gondolat... talán atyám igyekszik védeni? A gyűlölt férfi, kinek jelenléte talán hozzájárult ahhoz, hogy végül ennyire... mélyre jutottam. Ő megérdemelte a halált. Csak azt sajnálom, hogy vele nem én végeztem. Megtettem volna... sajnálom, hogy nem én tettem meg. Gyűlöltem! Gyűlölöm! Gyűlölni is fogom mindörökké! Nem számít a hatalmas vagyon, amit rám hagyott. Ami igazán fontos volt... azt sosem biztosította. Szörnyeteg volt önmaga is, s egy még nagyobb szörnyet teremtett. Az lennék, nem de bár?
- Mindennek oka van – ismétlem meg szavait. Nem egyetértés ez, ó dehogy. Egyszerűen csak... ki kell mondanom nekem is e szavakat. Értelmet... már régen nem keresek. Szürke, szilánkokra tört, fakó világ. Önmagam vagyok még vajon? Tarthat örökké ez a tánc? - Ok és okozat. Sokan nem is tudják, hogy tulajdon tetteik hozzák a fejükre a vészt. Nem látják át... nem értik meg. Ott van minden előttük de mégis más magyarázatot keresnek a dolgokra. Harcolnak és próbálják elkerülni, amit pedig nem lehet. Ha tudják is... hát hibás érzéseket, dolgokat tekintenek oknak és emiatt hibásan cselekednek. Az egész... egy végtelen körforgás.
Tekintetem ismét az asztal lapjain nyugvó kezeimre téved. Nem figyelek rá... szinte el is felejtem, hogy ott van. Aztán ismét meghallom a hangját. Felpillantok... röpke meglepettség. Mintha álomból ébrednék. Különös dolog ez nekem. Már az is, hogy egyáltalán engedtem leülni. Talán megbánom később... talán nem. De miért is tenném? Többé úgyse látom majd. A néhány elejtett röpke megjegyzés pedig nem elég hozzá, hogy bármire is... gyanakodni kezdjen. Azok sem látnak át az álarcomon, akik azt hiszik magukról, ismernek engem. Évek óta... állandó színjátszás.
- Nem, nem hiszem – s lassan megingatom a fejem. - Az érdeklődés... már régen kiveszett belőlem. Ha szavak el is hagyják most ajkaim... talán csak... a puszta beszéd okán. Nem szokásom az ilyesmi.
A szavak már régen lényegtelenek. Ok és okozat... nekem már nem számítanak. Eljutottam ide... vagyok, aki vagyok. Most már csak azzal kell törődnöm, hogy megőrizzem a titkom. Nem azért, hogy ne nézzenek rám megvetően. A legkevésbé sem érdekel mások véleménye, egyszerűen csak... Félek. Rettegek tőle, hogy bezárnak és Hansel is elmegy. Nem akarom! Nem akarom! Ez nem történhet meg! Játszani kell... örökké csak játszani...
- Figyelni. Tanulni. Fontos dolgok ezek – szinte csak magamnak beszélek. Nem igyekszem meggyőzni semmiről sem, nem sietek egyetérteni a szavaival. - Sokan állandóan csak beszélnek. Beszélnek, mert kényszert éreznek rá. Akkor is elvárják az udvarias csevejt, ha igazából... semmi szükség nem lenne rá. Műmosolyok... hazugságok. Senki sem figyel igazán a másikra. Csakis az olyan dolgok érdeklik... melyek meghatározzák ezt a társadalmat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 26.05.13 12:14

A pláza hatalmas és gyönyörű volt. Hihetetlenül sok üzlettel. Nem véletlenül fordultam meg erre. Kicsit be kell vásároljak. Besétáltam egy cipő boltba és ott kezdtem a vásárlást. Jobbnál jobb cipők vannak itt, de Amerikába nem csalódtam, pedig London se kispályás. Nem tudtam dönteni igazán, ezért három cipőt is vásároltam, de inkább több legyen mint kevesebb. Az egyik egy hófehér Le coq cipő volt, amit sok mindenhez tudok felvenni. A másik egy fekete Nike cipő volt, amit szintén sok mindenhez tudok felvenni. A harmadik egy barna Adidas volt, amit kevesebb ruhához tudom felvenni, de ez tetszett a legjobban és nem akartam itt hagyni. A következő állomás a ruhaboltok voltak. Vettem két Zara pulóvert. Az eddigi ruházatot három Armani Exchange pólóval egészítettem ki. Ha már fölsőim voltak, akkor az alsó sem maradhatott le, ezért vettem két darab Hugo Boss farmert is. Miután végeztem a ruhákkal, elmentem egy elektronikai szaküzletbe. Kellett egy új laptop is, amin az e-mailokat megkaphatom és sok mindent intézhetek. A tetszésemet egy Apple MacBook Pro 13-inch nyerte el, ami a legdrágább volt az üzletben, de mint mondtam még van bőven tartalék pénzem. A laptophoz vettem egy oldaltáskát is, hogy magammal hordozhassam. Egy gsm üzletben vettem egy kártya független Samsung Galaxy S4-et, ami nem rég jött ki. Ha már vásárlunk, akkor adjuk meg a módját. A telefonhoz vettem egy Denon Music Maniac AH-D7100 fejhallgatót, ami szintén elég drága volt, de megéri. A telefonhoz vettem az egyik telefon boltba kártyát is. A telefonba beledugtam a fejhallgatót és a zsebembe tettem. A fejhallgatót a nyakamba akasztottam, annak ellenére, hogy még egy darab zene se volt a telefonomon, de legalább jól nézett ki. A bevásárlós csomagokkal és a válltáskával, ami az oldalamon volt, elindultam "haza".
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 07.07.13 1:10

Szabad játéktér!

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pláza 10.08.13 15:22

Bess

Oké, marha fura dolog ez. Tudják, van az a kifejezés, hogy „Elefánt a porcelánboltban”… Nos, ha még nem láttak írót a könyvesboltban, akkor nem valószínű, hogy ismerik ennek a kifejezésnek a lényegét. Kivéve persze, ha bárki látott már elefántot egy igazi porcelánboltban… De ha van valaki, aki már tette, azelőtt esküszöm, megemelem a kalapom, mert egy olyat nekem is látnom kell. Na jó, vészesen elkanyarodtam a legfontosabb ügyektől. A lényeg az, hogy az ilyen helyeken annyira elviselhetetlenül begőzölök, hogy szegény Nathalie-t pár napja sikerült teljesen kiakasztanom a mini-kritikákkal könyvekről és szerzőkről egyaránt, hogy most úgy határozott, megvár szépen a bolt előtt, és inkább fejbe lő, minthogy be kelljen tennie a lábát ide velem.
Sürgök és forgok a polcok között. ha az ember kiadott író, akinek a képe egyébként kint van a bolt előtt is, elég húzós dolog belépnie ide, mivel valaki biztosan kiszúrja, és autogramot akar majd kérni tőle. Ennek következtében úgy haladok, ahogy azt megtanultam a Call of Duty mellett és előtt eltöltött, végtelen órák alatt. Leszegett fej, váll be, fedezéktől fedezékig rohanok, és mindig kinézek a sarok mögül, hogy van-e ott olyan, aki észrevehet. Nem mondom, elég komikus látványt nyújtok, de ez már egy másik történet. Nem, ez a kifejezés megint hülyeség.
Eljutok végre a Horror-részlegig. Igen, ez legalább tíz percembe telt, és egyre inkább úgy érzem magam, mint Bruce Willis a Die Hard valamelyik részében, de nem gáz, itt vagyok. Feltekintek a polcra. Lássuk, mit nem olvastunk még. Van itt King, van itt mindenféle nyalánkság. 11/22/63? Erről még nem is hallottam. Hmm, valószínűleg túlságosan fent voltam a saját seggemben az elmúlt időben, és elfeledkeztem a többiekről. Ja, hogy ez már két évvel ezelőtti? Nem szóltam semmit… Oké, csak fel kell nyúlni. Meg lábujjhegyre állni. Meg… Basszus, dőlök. Dőlök! És el is taknyolok a padlón, de olyan kisgyermeki, őszinte lelkesedéssel, amit nem sokan lennének képesek megismételni. Na, most bukkanjon elő egy paparazzi, Monica kívánsága is teljesítve lesz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Pláza

Vissza az elejére Go down

Pláza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
4 / 8 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Város :: Belváros :: Egyéb helyszínek-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához