Széles vigyor repeszt szét az arcomon, még hogy ééén.. őőőt..? Akkor én mi az istenhez kezdjek ahogy újra beleharap a szeletbe és nekem az égnek áll minden egyes szőrszálam. Úúú.. ez a nő egyszer még táncolni fog a síromon..- vigyorgok a szemeibe és most hajlamos vagyok még azt is elfelejteni hogy ez amúgy is bármikor bekövetkezhet. Még ha jelen körülmények között ennek ellenkezőjéről is győzköd éppen nem eszik olyan forrón azt a kását! Belé is simán beledöglenék és Toretto akár köszönőlevelet is írhatna neki!
Mégis kiveri a fejemből minden egyes megjelenő gondolatom amikor a felső ajkán úgy siklik végig a nyelve hegye, mintha maga Éva hívogató kígyója élne benne és csábítana bűnre. Basszus.. lenne olyan ember aki képes lenne ellenállni ennek a nyelvnek!? Ez titok marad, számomra örökre, de nekem mégiscsak megmozgatja a vérem és vele muszáj nekem is megmocorognom a törölköző alatt félig ültömben.

Nem is tudom hogy kerül szóba újra a pizzás gyerek. Talán pont hogy én voltam az aki ezzel akarta csitítani a véremet, legalább addig amíg magamba tömök egy kis energiát.. SOK.. energiát! Engem akar ez nem kétséges, és ha visszagondolok két évvel ezelőttre, nem is egyszer akar még engem! Vagyis nem árt felkészülnöm hogy a becsületemen folt ne essen, ugyanis hogy a fenébe néznék ki ha egyszer.. a sokadikra már nem állna fel? Képes és simán kiröhögne és én nem adom olyan könnyen a bőrömet! Igenis és.. erős leszek! - tolom a számba a már nem tudom hányadik szeletet, lekőröztem, simán, már a második doboz is nyitva, fogalmam sincs mikor túrtam bele, de az tuti hogy úgy eszek mint aki már egy hete éhezett és még mindig szinte rágás nélkül csúszik le minden falat.

- Hm.. Nem hat meg. - rántom meg a vállam, de nem akarok több szót pazarolni a kölyökre, az viszont feltűnik hogy ő annyit eszik max mint egy kis.. egér, mégsem gondolkozok sokat rajta, az ő dolga, nagyon is felnőtt nő már elég rég óta, de.. ohohohóó, de még mennyire! - vigyorgok a saját gondolataimon szélesen, most még arra sem figyelve mi látszik ki belőle mi nem, most egyszerűen csak élvezem. Az ííízt.. az ételt.. az energiát! Mindezt együttvéve, mikor a következő szavait hallva a fülemben egy pillanat alatt megáll a számban a falat.
Nem is a szavai voltak amik megtántorítottak. Pontosabban nem is csak.. a szavai. Sokkal inkább a beszédes pillantás.. az apró kis malőrök, a teste.. ahogy feltápászkodik előttem és ringva indul el előre, és.. vééégignyúlik az ágyon kellemes belátást engedve. Ójajjnekem..
A pizzaszelet hangosan toccsanva a dobozon esik ki a kezemből ahogy már nem csak a teste feszít ellenállhatatlanul előttem hanem a kezei is megindulnak... fel és le.. és.. körkörösen.. és míg első körben a pizzámért kapok hogy megint a számhoz emeljem, a következőben már hagyom veszni a fenébe! Az előttem játszódó műsor SOKKAL jobban érdekel! Ezerszer! És nem bírom ki hogy ne nyaljam meg a számat.

Csak figyelem. Megigézve, az állam valahol a padlón, de érdekel is engem?? A FENÉKET! Sokkal inkább fűz rabláncra a teste. Azok a kezek.. ahogy könyörtelenül siklanak és érintenek.. és érzem ahogy egyre görcsösebb feszülést vesz a vérem. De nem mozdulok. Még! Csak élvezem. A látványt.. a gondolatot, ahogy ééén tenném ezt vele, lassan.. kifinomultan.. érzékien.. Kííínozva! Gyötörve, ahogy újra és újra simítja végig a kezem és mégsem kap belőle többet... Nem is kellett a látvány! Elég volt minden gondolat a fejemben hogy a törölközőm is életre kelljen, a szemem mégse engedte el a kezeit... Ahogy simít.. ahogy csúszik.. Felnyög! Muszáj nyelnem pedig már nem is tudom hol a vége a szeletnek, de egy cseppet sem érdekel. Egyszerűen belé ragad a szemem, a testére.. a szemeibe.. az ajkára ahogy kéjesen nyalja meg, és levegőt kell vennem! NAGY.. levegőt!

- Hjah.. nagyon is.. - hebegem, de az agyam már rég letett arról hogy értelmes szavakat produkáljon, most csak egyetlen dolog köti le. A keze! Ami csúúúszik egyre lejjebb, be, oda ahol a legszívesebben nekem telne kedvem, és muszáj nem elfelejteni hogy lélegezzek! Rövid kihagyás után hosszú levegőt szívok a tüdőmbe és lassan fújva ki a számon megmocorogva mert már nehezen bírom egyhelyben, nyalok végig a szám oldalán.
Úúúristen de nem bírom tovább!

+18.. +16.. ezt döntse el ki-ki! Één nem értek hozzá! :DDD

Megbűvölve figyelem kezének minden mozdulatát! Odaragadtam! Teljesen! Amint a teste vonaglik.. néha-néha megremeg, ahogy nyög! Valószínű a szám szélét is elharaptam, de nem érdekel. A szemeimben a szeme.. aztán lehunyja és az arcán ezernyi ín rándul meg. A testem bizsereg! Minden egyes porcikám éget, és arra ösztönöz mozduljak meg! Mégis valami odaszegez. A földhöz, alig messze mellette, talán a  látvány, hogy mennyire élvezem! A levegőm szaggatott, néha elfelejt bejutni a tüdőmbe, de aztán hamar behozza a lemaradást, szapora ütemet véve és megint nyelek. Már a sokadikat! Ahogy a szám már sivatag, a nyelvem semmi mást nem kíván csak hogy belé mélyesszem, a fogaim mégis szorosan koccannak össze megbénítva az érzésben, és azt se tudom mikor indult el az ééén kezem.
Nem voltam ura a testemnek. Hát még a fejem rohadt rég feladta a próbálkozást, és.. nem tudom mikor fordult elő ilyen utoljára velem hogy valaki ennyire elvegye az eszemet! De akkor fordult, óráknak tűntek a valószínű csak hosszúra nyúlt percek, és a fejemben tomboló vérrel zakatolva tudtam hogy itt.. vége!Ha nem cselekszem...

Nem tudom mi történt aközött hogy még ott ültem és figyeltem, és aközött hogy beletaposva egyenesen a pizza közepébe, a térdeimen megtámaszkodva már ott görnyedtem fölötte, két csuklója kifeszítve a feje mellett előttem, a háta a mellkasomnak, haja a ziháló tüdőmben és én hangosan lihegek a fülébe ráhajolva a feje mellett.

- Neked semmi.. nem.. elég.. ugye..(?) - sikerül még ennyi, de a következő pillanatban a felhúzott lábát mééég feljebb lökve térddel, már hatolok is bele, hogy teljesen elmerülve benne szemeimet felakassza az érzés. Úúúúristen de vágytam már erre! Mégis csak néhány percet engedélyezek, ha mocorogna az ujjaim méég szorosabban feszülnek az ágyra feszített csuklóira, csak hogy lenn tartsam, ne mozoghasson vagy ellenkezhessen, és pokolian kínzóó lassú mozdulatokkal indulok meg. Egyelőre... Ha ő így.. én is minden egyes pillanatát kiélvezem! Még ha ő háromszor is megy el közben..

Háát akkor igazat adok!

Kitartok! Pokoli, de kitartok! Minden egyes megfeszülő mozdulatnál a fejemben dobog a vérem! Kívánom! Akarom hogy élvezzen és minden egyes porcikámmal kiélvezzem! Lassú vagyok… majd egyre keményebben. Már én sem tudok parancsolni az ütemnek, egyre önállóbb és megveszekedetebb, hallom hogy sikít, az élvezet felhői járnak a gerincében, én mégse engedek! Se a csuklóját az ágyhoz szegező kezem, se az ütem nem csillapodik, még ha résnyire is van szorítva a szemem, a fogaim erősen feszülnek, a fejem vagy ezerfelé cikázik éppen késleltetve a pillanatot, de csak hágom.. erősen és egyre eltökéltebben ahogy a vér megszorul az ereimben görcsösen húzva össze a pillanatot, és amikor érzem hogy újra készül, megint feszül a teste, akkor engedek csak mindent szabadon eresztve és szinte szétesek ahogy végre belerobbanok.

Lihegek. Vadul és veszettül a hátára esve. Pokoli fáradt vagyok. Már talán mozdulni se tudok, a súlyom nagy része mégis még mindig a kezét szorító karjaimon pihen, percek.. vagy csak pillanatok tűnnek el, mire csak erőt veszek, felemelem a fejem és kihúzódva belőle szabadon engedem és elterülök mellette a hátam csapódva az ágyon, a mellkasom heves, veszettül emelkedik és süllyed, én mégis úgy érzem hogy majd meg fulladok. Mégis.. vigyorgok.. Bele a szemeibe ahogy oldalt fordítom a fejem és.. istenem.. Ez a nő.. ez a nő.. erre nincsenek szavak, de alig érzem a kezem és a lábaimat, és mintha egy könnyű felhőn feküdnék.

- Kész! – fújok ki egy kellemes adagot – Mára végem.. – jelentem ki innen már akár fel is négyelhet, akkor se működöm többet, és érzem hogy az arcomon utat tör egy ásítás. Mindjárt elalszom.. érzem.. alig bírom tartani a szemem, egyre nehezebb.. hívogat az űr, az a sötét és sokat ígérő reményteljes, én mégis még küzdök vele. Pokolian.. nehezen.. de küzdök. Ameddig csak képes vagyok rá hogy ellene menjek.

- Kinyírtál.. – formálom még a szavakat, ez biztos, de hogy utána.. utána nem tudom. De nem is érdekel. Nem tud már érdekelni semmi, csak hogy enyhülést nyerjek.. És a sötét feketeség megadja nekem. Megígérte. És én nem is bírok neki ellenállni tovább..

/ R.I.P. † /

Szerencséd! :P;)

Semmi sem felemelőbb annál, mint amikor látom rajta, hogy túlfeszül minden idegszála, porcikája és feladja a küzdelmet önmagával szemben, hogy aztán mögém férkőzve úgy magáévá tegyen, ahogy eddig talán még soha senki nem csinálta.
Most érzem csak igazán, hogy birtokolni akar, és hogy nem cicázik, nem gondolkozik, egyszerűen csak azt teszi, amit a teste diktál, amire most a leginkább szüksége van, és nem foglalkozik azzal, hogy nekem mennyire élvezetes, avagy pokoli. Nyugodtan állíthatom, hogy pokolian jó! Mintha csak a fejembe látna, és tudná, hogy mikor mit akarok.
A dolog akkor válik még izgatóbbá, amikor ujjai rámarnak a csuklóimra, és nem eresztenek.
Minden porcikám egyszerre feszül meg a kéjes gyönyörök sorozatától, amiket már nem is számolok csak úszok az árral és hagyom, hogy maguktól sodorjanak az események, az érzések és minden egyes feszítő lökése.
Nagyjából akkor adom fel én is, és terülök el az összegyűrt lepedőn kiterülve és borzasztóan kielégülten, amikor már ő sem küzd tovább.
-Remélem, hogy jól az eszedbe fogod vésni ezt a mai ominózus esténket! - Hadarom el két levegővétel között, amikor a légzésem már annyira lecsillapodott, hogy ki tudjak pár szót préselni magamból.
Elégedett, sunyi mosollyal nézem végig azt a suta, kimerült mozdulatot, ahogy levágódik mellém a hátára. Alsó ajkamat vágyakozva harapom be, ahogy továbbra is hason fekve, lábaimat lustán, kissé kimerülten lóbálva felkönyökölök, és könyöklő kezemmel megtartom az állam, míg a másikkal addig játszadozok a mellkasán, ameddig el nem nyomja az álom.
-Ha elfelejtesz, halott ember vagy! - Suttogom a fülébe, amikor már mélyen alszik, mindezt úgy, hogy ajkaim minden szónál érintkezzenek fülével.
Ezek után veszek csak erőt magamon, hogy kiüljek az ágy szélére, megkeressem a leszedált ruháimat -a szétszaggatott tangát azért búcsúajándékként itt hagyom neki-, és parókámat is. Az utolsó ruhadarab, ami felkerül rám az a drága cipőm, aminek az orrával megrugdosom a földön heverő pizzás dobozt, amiből végül kiveszek egy olyan szeletet, ami még ehetőnek tűnik, majd egyszerűen csak kisurranok a szobából. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó, hogy láttuk egymást!

//További szép álmokat Velem, Mi Amore! //

Soha nem volt annyira kínzó minden egyes nyomorult légvétel, mint amennyire most is. Az ereimben futkosó adrenalin szinte lyukat üt minden artériámon, vénámon, behatol a szöveteimbe és egyenként megsemmisíti a sejtjeimet. Többször is megbotlom -hol egy szájbabaszott padkában, vagy éppen a saját lábamban, amit már csak a felfokozott adrenalinérzet hajt előre-, miközben egyre kietlenebb és ismeretlenebb helyekre sodródom. Ez már biztos, hogy a külváros azon része, ami a csatorna patkányoknak maga az Oázis.
Minden lépésemnél újabb és újabb velőtrázó dörrenéseket hallok. Elég sokat dolgoztam már ebben a mocskos szakmában ahhoz, hogy tudjam: a dörrenések újabb és újabb fegyver elsüléseket jeleznek. A szívem rendellenesen dübörög a szegcsontom mögött, a nyüves verejtékcseppek pedig úgy záporozzák a homlokomat, majd gördülnek végig a pofámon, mintha most léptem volna ki egy frissítő hideg zuhany alól. Bárcsak ez is frissítő és hideg lenne!
Ide az ötszáz rongyot, hogy ebben az egészben megint csak Tim enyves keze van benne! Jellemző. Hónapokra eltűnik, és amikor a legkevésbé számítasz rá, hirtelen újra felüti a fejét, akárcsak egy vírus, amit végre kiirtottál, és még az ellenszerét is feltaláltad, de később újfent megjelenik, és hogy még csak véletlenül se legyen egyszerű a dolgod, mutálódott formában lép újra színre.
Az agyam már nem képes felfogni az utánam üvöltött szavakat, kifogytam a lőszeremből is, ahhoz pedig nem érzem elég Rambinának (értsd: a Rambo női megfelelője.. ) magam, hogy nekiálljak késekkel dobálózni, mint a cirkuszban. Nem hiszem, hogy túlságosan is meghatná ezt a három benga vízilovat. Csak megadnám nekik a lehetőséget arra, hogy kinyírjanak, és még a foguk közé beszorult dzsuvát is lenne mivel kipiszkálniuk. Cöhh...
A maradék, hangyafingnyi erőmet is összegyűjtöm, hogy az elém került, omladozó kerítésen valahogy átvessem magam. Egy fájdalmas nyögéssel egybevegyített káromkodással landolok a kerítés túloldalán egy mocskos olajtócsában. Csak az az egy tény vigasztal, hogy ezzel időt nyertem magamnak. Ezek a faltörő bikák nem fogják tudni könnyen átdobni magukat a kerítésen, kivéve, ha nem tépik le izomból az egészet. Száradjon le a karom, azt viszont már nem fogom megvárni, mint ahogy azt sem, hogy a következő lövés valahol a koponyámban vagy a hátamban érjen célt. Minden akaraterőm ellenére a lábaim már egyre kevésbé akarnak engedelmeskedni az akaratomnak. A látásom viccet űz belőlem akárcsak az agyam, ami egyre tompábban és használhatatlanabbul fogadja be az impulzusokat. Csak akkor tisztul ki valamelyest a kép, amikor berontok egy rozoga, de ismerős épület ajtaján, és szó szerint beesek az első liftbe, amit találok. Szinte vakon tapogatózva nyomkodom be rajta a rohadt gombokat, és ugyanilyen bizonytalanul, ingatagul is szállok ki belőle, hogy aztán megcélozva az ismerős ajtót, erőtlenül, de annál is sürgetőbben bedörömbölhessek rajta. A torkom szinte porzik a szárazságtól, és ahogy végignézek magamon... nem tenném rá a fejem, hogy nem fogja a delikvens egy jól irányzott mozdulattal rám baszni az ajtót. Az ismerős, égő fájdalom csak akkor hasít bele a bal vállamba, amikor erőtlenül nekidőlök a falnak. Ezek szerint az egyik golyó sikeresen betalál!
Kezemmel automatikusan kapok a sérülésem helyéhez, és az utolsó energia foszlányaimat még egy sürgető dörömbölésre használom fel.

//Hát ez borzasztó gány lett...       //