welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Shadowhunters FRPG
Vendég
14.10.17 12:26
Gimnázium
Saige Hannigan
05.10.17 14:47
Happy birthday
Michael Quenell
04.10.17 12:09
Cassidy & Mason
Mason Nicolson
04.10.17 10:39
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (450)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Simon Whitlock
 
Benjamin Tate Hunter
 
Mason Nicolson
 
Leslie Shay Hastings
 
Holden Samuels
 
Emily Hastings
 
Derick Stackhouse
 
Zooey A. Benedict
 
Rebekah Walker
 
Austin Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Sunset Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Sunset Park 08.11.12 2:01


₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.11.12 3:39

Do all good things come to an end?


( Előzmények itt )

zene ♫ All Good Things
megjegyzés ♥️ miért volt a hitetlen fejrázás? Embarassed


Csak egy széles mosoly volt a válaszom a szervezésre. Sokkal jobban szerettem a spontán eseményeket és a meglepetéseket. És persze nem is várhattam el Nicktől, hogy ezért, értem törje magát. Különben sem szerettem más idejét rabolni a kis hülyeségeimmel, elég volt, ha én szöszöltem bizonyos dolgokkal. Odakint az épületet nézve megéreztem magamon az érintését, de nem fordultam meg, csak picit fordítottam oldalra a fejem, s ahogy a suttogni kezdett, rámosolyogtam féloldalasan.
- Ez nem.. Én nem is.. Jajj már, Nick, nem drámáztam - néztem én is mosolyogva a szemeit, egy cseppet sem tudtam rá haragudni. A jelenetek mindig is távol álltak tőlem és pszichológusként nem engedhettem meg magamnak, hogy zakkanttá váljak. Különben is, ha magamat nem tudtam volna kordában tartani, mások hogy bízhattak volna bennem? Mind-mind olyan összefüggés volt, amiről nem feledkezhettem meg akkor sem, amikor szabadjára engedtem önmagam. Mégis könnyebb volt végiggondolni a hirtelen szabadságérzetet, mint meg is valósítani, ám a férfi szavaira még jobban elbizonytalanodtam. Nem akartam magamnak világot. Egyszerűen csak olyan helyet, ahol szerethetek, ahol elmondhatom, hogy otthon vagyok. Persze szabadon éltem és a gondolkodásmódom is XXI. századi volt, de.. mégsem voltam féktelen, s habár a vágyaim vezéreltek a legtöbb esetben, mindig tudtam, hol a határ. Szerettem volna, ha picit besegít nekem Nick, nem azért, mert egyedül nem bírtam volna megtenni semmit sem, sokkal inkább az öröm, hogy valakivel megoszthattam, valaki a részesévé válhatott a döntéseimnek.
- Szóval nem is talált és nem is süllyedt - kukacoskodtam nevetve, s ahogy mellém ért a karját nyújtva, elfogadtam azt, sőt, a parkhoz közeledvén talán még közelebb is húzódtam hozzá.. nem csak a kényelem szempontjából.


- Egyébként vehetjük úgy is, hogy én raboltalak el - vetettem fel az ötletet a park egyik sétányán lassan kopogva a magas sarkúimmal még mindig Nickbe kapaszkodva, miközben fellestem rá. - Csak egy kávéra szerettél volna lelépni, és nézdd meg! Már a természet lágy ölén túrázunk.. Vagy legalábbis olyasmi. Az ember ne a város közepén járkáljon ilyen topánkákban - nevetve néztem le a lábaimra, majd ismételten fel a férfire. Nem is enyhe késztetést éreztem, hogy a másik kezemmel is belekaroljak, de akkor úgy tűnhetett volna, mintha magamhoz öleltem volna a karját, az.. pedig túlságosan is intimnek hatott volna kollégák közt. Mégis.. a kölnije illata és a közelsége annyira jól esett, hogy nem csak hogy az idő nagy részében mosolyogtam, de egyfajta melegség is átjárt mellette.
A gondolatmenetre hirtelen megtorpantam, s ezzel valamennyire a férfit is kibillentve a nyugodt tempóból figyeltem arcát egy ideig, picit hátrébb húzódtam tőle, de a karjába még mindig kapaszkodtam, végül pillantásom a park őszi szépségét térképezte fel, a színpompában úszó faleveleket, a megfáradt-zöld avart és a ritkán szállingózó embereket, akik kihasználták még a nem túl hideg időjárást.
- Köszönöm - szemeimet ismét Rá függesztettem elmosolyodva, s odahajolva hozzá egy puszit is adtam az arcára. - Már nagyon régen.. Pontosabban még soha sehonnan nem lógtam el - lesütöttem a tekintetem, bevallva, hogy mindig is maximalista voltam, nem igazán törődve azzal, hogy esetleg egyszer kikészülhetek a rengeteg munkától vagy kötelességtől. Az ölelés már túlzás lett volna még akkor is, ha ténylegesen is nagyon hálás voltam, amiért a nyakába vette az én kimenekítésem, amiről eszembe jutott valami, hirtelen felnevettem, majd megköszörültem a torkom.
- Nem vagy dilis, csak eszembe jutott, hogy megszöktettél. Szóval akár lehetnék a rabod. Vagy.. hmm - picit hátrébb léptem tőle, feltűnően végigstíröltem, hogy még csak kétsége se legyen afelől, épp mit teszek - .. ha én hősömnek neveznélek, vajon kinek a bőrébe bújnál? - persze, hülyeség volt és nem is nagyon professzionális, de kit érdekelt? Szélesen rámosolyogva ténylegesen is elszakadtam tőle, pár lépést hátráltam gyorsan, végül megállva körbefordultam a karjaimat kitárva, miközben fejemet az ég felé fordítottam, de egy fordulat után nevetve megálltam.
- Te mit csinálnál szívesen, amit.. "felnőttként", vagy.. most nem tehetsz meg? - kíváncsiskodtam, de nem mentem közelebb hozzá, csak megint a hajamat piszkálgattam, ami a forgásom és a szél együttes hatásának következtében kócosan pókhálóssá vált.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.11.12 4:56



Be free, Cordelia...



Az út a parkba? Kellemes volt. Kérve sem kaphattunk volna jobb időt, mint ez az enyhén szellős, mégis szikrázó szeptemberi napsütés. Bőven benne jártunk már az őszben.. vagy legalábbis egyes naptárak szerint, de jó szokásához híven az időjárás most sem a naptároknak engedelmeskedett.
Kellemes volt az út... Igen, igazán kellemes, ahogy a nyüzsgő város ezernyi zaja csendesen körülölelt, majd közeledve a zöld felé, lassan.. de csak fokozatosan csendesedett. És hogy ott a parkban? Már minden annyira más volt. Annyival jobb! Mintha az ember minden problémát maga mögött hagyhatna, a bajt, a múltat, mindazt ami összenyomja egészen kicsire.. apróra, egyetlen görcsös ponttá zsugorítva össze, hogy aztán eltapossa és maga alá temesse.
Nem. Ezt itt egyáltalán nem éreztem, pláne vele a karomon. A nevetése... végre úgy éreztem nem vagyok egyedül. Nem csak itt... úgy az egész világban. Van itt valaki mellettem, aki nem csak egy lélek akin segíthetek.. ő annál sokkal több... A barátom. Egy igazi barát... - mosolyodtam el a gondolatra ahogy még mindig csendesen lépkedtem, élvezve az eltompuló csendet, a nyugalmat, amit az ő, a semmiből feltörő szavai törtek meg.

- Igen... úgy is mondhatjuk. - nevettem fel megint, mire a lábára pillantó szemeit követve hagytam hátra a nevetésemet. - Háááát... - kezdtem bele enyhe tanácstalansággal - majd ha nem bírod, az ölembe kaplak. - nevettem fel a feltételezésre de ettől sokkal eltérőbb terveim voltak. Mégsem kötöttem az orrára. Még... nem.
Azután viszont hirtelen torpant meg. Nem tudtam én mondtam e valami rosszat, vagy valami teljesen más, hisz én csak... vicceltem. - meresztettem rá kérdő, értetlenkedő szemeket, mégis kedves melegség vonult át az arcán szemei felhőjeként, amikor is... "Köszönöm"... - visszhangzott a fülemben, de nem is ez volt az igazán meglepő, hanem az ami azután következett...
Erre nem számítottam. Tényleg nem. Sőt, talán egy darabig nem is hittem el, csak álltam ott, lemerevedve teljesen, amikor is eltartott néhány hosszú pillanatig amíg észbe kaptam és hirtelen rávágva szólaltam meg.

- Szívesen! - hirtelen volt, túl hirtelen! - Illetveeee... - húztam el valahogy önkéntelenül a szó oldalát - Nem tesz semmit Cordelia, láttam rajtad, hogy szükséged van most erre. Jobban, mint a világon bármire. - mosolyogtam már kedvesen - És én... - rántottam enyhén vállat, persze cseppet sem nemtörődöm módon csak éppen... - ráértem. - mosolyodtam el megint. - De azt hiszem ha nem lettem volna szabad, akkor is megoldom. - fűztem hozzá talán magam sem tudom miért, csak úgy az előzőek mellé kívánkozott, és én.. nem álltam ellen. Miért is tenném? Nem tettem semmi törvénybe ütközőt...

Azután viszont légből kapott hirtelenséggel nevetett fel, és én nem értettem, de valahogy vele együtt automatikusan mosolyodtam el, mindenesetre mindvégig a szemeit figyelve, hátha talán magyarázatot kapok, amivel nem is váratott sokáig.
Ráncoltam a szemöldököm. Most egész biztosan. Hogy hogy került ez ide? De mindez már nem érdekelt, amikor elszakadva tőlem kissé ügyetlenkedve hátrálni kezdett és úgy indult pörgésnek előttem, mint a kislányok az iskola kövén, amikor megkapják az első pörgős szoknyájukat és az égnek emelve az arcukat pörögve és forogva adják át magukat az érzésnek. Boldogok... Igen, boldogok, és most belőle is ezt a sugallatot éreztem. Muszáj volt megállnom.. és csak néztem, még ha egyetlen fordulat után abba is hagyta az egészet és rám nézett, én csak mosolyogni tudtam. De igen, azt hiszem mélyen ott benn, a lelkem engem is túlcsordulva mosolygott helyettem.

Újabb kérdés hangzott, el, de azt hiszem én még mindig csak őt néztem. Nem tudom hogy felejtettem ott a tekintetem, de... azt hiszem az összes boldogság közül, amit valaha is figyeltem, ez volt a legszebb...
Hirtelen tértem észre, vagy legalábbis emlékeztettem magam, hogy a kérdés nekem szólt és ideje, hogy a fejemben kutakodni kezdjek, ekkor indultak csak meg a lépteim újra felé amíg a közelébe nem érek.

- Nem is tudom... - gondolkodtam el félrenézve, messze, a távoli semmiségbe, az arcomra simuló melegítő napsugár tüzébe, mikor hirtelen gondolat kapta el a fejemet.

- Gyere! Megmutatom! - nyújtottam ki felé a kezem, széles mosoly kúszva fel az arcomon, és ahogy végül megadva magát az enyémbe helyezte, ugyanazzal a játékossággal szorítottam meg és indultam meg afelé a nem is olyan távoli hely felé, ahol a gyerekzsivaj közepette, kissé távolabb esett a kutyasétáltatók és mobiltelefonba hevesen gesztikuláló öltönyös üzletemberek zajától, a kora őszi időjárás ellenére mégis zöldellő fűbe és amikor odaértünk, elengedve a kezét, lassan álltam neki levetni a cipőimet... majd a zokni... mind a kettő a cipőbe gyűrve és talpam rálapulva az enyhén hűvös, mégis csiklandozó fűre, néztem széles mosollyal a hitetlenkedő szemeibe.

- Ne félj... nem hideg. Egész nap sütötte a nap. - fűztem a szemeimet a szemeibe - Gyere, próbáld ki! - nyújtottam felé a kezem, a szemeit egyetlen pillanatra sem eresztve és cseppet sem torzítva a mosolyomon, kellemesen nevettem fel.

- Cordelia, hidd el.. ezt érezned kell! Ki kell próbálnod milyen, ha egyszerűen csak becsukod a szemed... - sóhajtottam nagyot magamba szívva az édesen tiszta levegő mámorító illatát, és lehunyva a szemeimet az arcomat az égen virító napsütés felé emeltem.

- Felemelő... - mosolyodtam el megint, de úgy hiszem nem teljes szívvel, csak átadva magam az ezernyi érzésnek, csupán a szám szegletében játszadozott...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.11.12 23:54

zene ♫ Black And Gold
megjegyzés ♥ "I wanna be next to you" xDD


Imádtam sétálni, mosolyogva biztosítottam róla, hogy nem kell cipelgetnie, nem szerettem volna, ha miattam sérvet kapna vagy valami.. A puszi és a köszönöm megtette a hatását, csak még szélesebb mosollyal figyeltem a lelkesedését, eszembe sem jutott volna Őt letörni, tulajdonképpen tetszett, hogy a jelenlétemtől - remélve persze ezt - ilyen jókedvűvé vált. Na persze ő valahogy mindig ilyen volt.. egy kis nyugodt, boldog kút, amiből mindenkinek csurrant-cseppent, aki vevő volt arra a kisugárzásra, ami Nickből áradt, én pedig gyűjtögettem egy óceánra valót abból, amit adni tudott. De mindezek ellenére tudtam, hogy ő sem csak a jót képes magába fogadni, mégsem törődtem ezzel a feltevéssel jelenleg, amikor ennyire jól éreztem magam mellette.
- Nagyon akarhattad te azt a kávét - nevettem fel halkan, amikor megemlítette a szabadulását. Amiről eszembe jutott, hogy túlságosan is otthonosnak hatott a közelsége, az illata, vagy az, ahogy hozzá érhettem, ezért is kellett szabadulnom, és mint egy ovis próbáltam kiszellőztetni a fejemet közben, de mégsem hagyott nyugodni egy gondolat. Igen, tulajdonképpen a kérdést magamra is érthettem volna, mert... Mégis inkább Nickre fókuszáltam, aki még mindig nézett. Elkönyveltem némán legbelül, hogy hülyét csináltam magamból előtte, amit követően a lelkesedésem is alább hagyott picit. Mégis felém nyújtotta a kezét, mire gyengéden kezemet a kezébe csúsztattam, hogy csendben, ám annál kíváncsibban kövessem őt.
- Nick?! - pislogtam rá, amint megálltunk a füves területnél, döbbenten néztem egy ideig, ahogy nekikezdett a kisebbfajta vetkőzésnek, nem tudtam visszatartani a nevetésemet. - Mit csinálsz? - kérdésem sokkal inkább volt érdeklődő, ajkam laza mosolyra húzódott közben. Mosolya és a felém nyújtott keze megint meggyőzött. Ugyanúgy felfelé kunkorodó ajkakkal sóhajtottam fel, végül lenéztem a lábaimra, amik harisnyába voltak bújtatva. - Nem félek, nem arról van szó - jelentettem ki neki magabiztosan. - Csak ez olyan, mintha nyáron kijöttem volna ide egy szál semmiben napozni. Bűnösnek és nudistának fogom magam érezni csupasz lábbal.. a park közepén - felnevettem halkan, amit követően egyetlen pillanatra egy buja mosoly villant fel arcomon a hirtelen ötletre, ami eszembe jutott, de remélve, hogy Nick nem vette észre rajtam a változást, gyorsan kiléptem a cipőmből talpaimat a puha fűre helyeztem, és mielőtt még megfogtam volna a kezét, picit grasszálni kezdtem a zöld selymes föld-takarón. Végül mégis csak mellé sorolva újra megfogtam a kezét, egy ideig figyeltem, ahogy a Napba "nézett" lehunyt szemekkel, arcán az a nyugodt, elégedett mosoly, amit bármikor elnéztem volna.
- Hogy te mikre rá nem veszel!? - mosolyogva követtem a példáját, remélve, hogy ameddig önkéntes vakokat játszottunk, nem fosztanak meg a lábbelijeinktől. Mégis... pár pillanatnyi csend után éreztem, ahogy a halk madárcsicsergés, a távoli gyermeki zajok és a szél lágy susogása mind arra késztetett, hogy nyugodt legyek, és.. talán elégedett is azzal, ami.. és aki voltam. Azon kaptam magam, hogy percekig némán ácsorogtam hallgatva, magamba szívva az ingereket, mégis idegenül szemlélve mindazt, hagyni, hogy kiléphessek kicsit abból a világból, ami az enyém volt, s átlépni ebbe a kis csodába. Végül nem bírtam tovább, kinyitva a szemeimet Nicket kezdtem el nézni mosolyogva, miközben ő még remélhetőleg lehunyt szemekkel ácsorgott.
- Régen voltam már ennyire ovis. Az előbb pörögtem, most pedig mezítláb állok a fűben. Tudod mit?! - eszembe jutott valami, ami őrültségnek hathatott, de nem érdekelt. Ha már ezt csináljuk, csináljuk rendesen. Még közelebb lépve hozzá most én voltam az, aki a fülébe suttogott: - Ha van kedved.. hintáznál velem? - mosolyogva húzódtam el, de nem sürgettem, volt még időnk, és később is ráértünk volna. Amikor már nem néztek minket hülyének, ha egy csoportnyi gyereket üldöztünk volna el a játékoktól. Helyette újra a Nap felé fordítottam tekintetem, miközben a kabátomat még szorosabban fogtam össze egy kezemmel, hogy kizárjam a hűvös levegőt, ami betámadni készült. Még mindig nem engedtem el Nick kezét, helyette szórakozottan hüvelykujjam végigsiklott a csuklóján az erek felett, miközben újra felé néztem mosolyogva.
- Szeretek veled lenni. Boldoggá tesz - mondtam ki gondolkodás nélkül azt, ami először eszembe jutott. És ha meg is döbbentettem vele a férfit, igaz volt. Minden egyes szavam.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 09.11.12 2:05


Nem tudom mikor jelent meg mellettem. Pontosabban, de.. éreztem az őt kísérő szellő megcsapó leheletét, ahogy ugyancsak éreztem a kezembe fonódó meleg kezet. Fura volt. Vagyis... annak kellett volna lennie mégse éreztem semmit ilyesmit. Csak ujjaim önkéntelenül szorítottak rá az övéire a kezemben, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megint megtöltöttem a nap sugaraival a tüdőmet.
Szerettem ezt érezni. Ezt a békét.. A nyugalmat... És míg rendszerint eddig mindig egyedül jöttem el ide, most egyáltalán nem zavart a jelenléte. Sőt... Hallottam a hangját a fülemben, és az egész valahogy.. még békésebb elégedettséggel csúsztatta mélyre a mosolyomat. Talán ugyanaz, mint az előbb, kinn a téren... a magány érzésének vesztesége, vagy teljesen más, de ez most nem is számított. Én csak tartottam.. szorosan a kezét a kezemben, és szinte éreztem ahogy a jóleső nap melege teljesen ellazítja a testemet.

Csend volt. Néma csend, vagyis csak az elmém legmélye vetítette ki ezt a csendet mert a háttérből éreztem, ahogy a város élt, szinte pezsgett körülöttem, de itt.. ezen az egész kicsike kis helyen, minden nyugalmas volt. Teljesen. Mintegy afféle... menedék. Ahová bármikor, ha akarok, elmenekülhetek...

A hangja volt ami felvert, vagy inkább kihúzott a saját magam építette falak közül. A fejem lassan ereszkedett le, hogy a hang felé feleljek, de eltartott néhány röpke pillanatig amíg képes voltam kinyitni a szemeimet.

- Nincs olyan dolog amit ne tehetnénk meg, Cordélia… - halkult el a hangom egészen, talán csak automatikusan alkalmazkodva a környezethez, talán csak a mondandó miatt, de csendes mosollyal néztem a szemeibe. – Csak akarnod kell. - mosolyogtam tovább. – Nincs elérhetetlen cél… ha küzdesz érte. Mindent meg kell tegyél, amíg még megteheted. – feleltem valahogy több, mint sok késéssel az egész.. legelején feltett kérdésre, de valahogy az egész csak most nyert... összetett értelmet a fejemben. Mosolyogtam. Még mindig a szemeibe, a kezemben szorítva a kezét, de ekkor kaptam csak észbe miket is beszélek. Zavartan köszörültem meg a torkomat, amikor elengedtem.

- De ne is hallgass rám… - sütöttem le a tekintetem – Csak butaságokat beszélek.. – motyogtam csak az orrom alatt egy enyhe fordulattal el, tőle, ahogy muszáj voltam, hogy erőt gyűjtsek, nem engedhettem be az emlékeket. Nem! Erős vagyok! Elég… erős! Igen! És nem is tartott sok időbe mire újra a szemeibe fordulva megint erőt vett az a korábban lehervadt mosolyom.

- És most akkor... hol is az a hinta? – léptem vissza egyenesen elé, kicsit talán szenzáció-hajhász módon is csapva össze a kezeimet, és egymáshoz dörzsölve, mint aki jól végezte dolgát titulussal néztem játékosan a szemeibe. Akármi is... akárhogyan is van, az előző szavak mind igaz. És most az mellékes miért is jöttek elő pont most ezek, most csak rá akartam koncentrálni. Egyszerűen feladatomnak éreztem, hogy boldoggá tegyem... És talán... talán pont azért, mert én is élveztem...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.11.12 1:28

zene ♫ Call Me Maybe
megjegyzés ♥ xDDD

- Nem hiszem, hogy egyáltalán tudnál butaságokról beszélni, Nick - rámosolyogtam, amikor valószínűleg ismételten csak zavarba jött, amit nem tudtam mire vélni. Már sokadjára köszörülte meg a torkát a jelenlétemben, és igazából nem is értettem. Abszolút nem kellett volna így érezni, hiszen kollégák voltunk és talán már barátok is. egy ideig még töprengtem a hallottakon, mégsem hozva fel ismételten a témát, de.. igaza volt, teljes mértékben, amit úgy gondoltam, nagyon is tisztában volt vele. Hiszen akarta, hogy Ester elrendezze a szabadon engedésem kihasználva azt, hogy a nővel madarat lehetett volna fogatni, ha éppen Nickről volt szó a szakrendelőben.
Felnevettem halkan a hintázással kapcsolatban, pontosabban azon, ahogy a férfi az eddigiekről látszólag megfeledkezve nagyon is érdeklődően kérdezett. Felemeltem a cipőimet a járdáról, nem volt kedvem visszavenni, vagy egyáltalán összekoszolni azt, és különben is igaza volt Nicknek, a fű puhán, édesen melegen simult a talpaimhoz, amit ki akartam használni még egy kis ideig, ha már felnőttként kellett viselkednem amúgy az idő nagy részében. Különben sem tudta senki, hogy néha a kakaómra még mindig fújtam tejszínhabot, ha egyedül voltam.
- Nem messze innen. Szerencsére nem kell beszabadulnunk kicsi gyerekek közé- felnevettem halkan, miközben felmosolyogtam a férfire. Cipők nélkül nagyjából tíz centivel lettem alacsonyabb, így már egészen összemenve mellette, de abszolút nem volt rossz érzés, sőt. Megvártam, míg Nick is elfoglalja magát a cipőivel, aztán elindultam a fűben lépkedve a hinták felé. - Ha gondolkodni akarok, vagy csak egyedül lenni, akkor szoktam hintázni. Emlékszem, kicsiként is nagyiméknál folyton azon előre-hátra löködtem magam - elmosolyodtam az emléken, miközben picit dörzsölgetni kezdtem a cipőm anyagát. - Vagy futok, de gyanítom nem lenne jó, ha most nekiállnék vetkőzni, meg nyújtani - felkacagtam vidáman egy kis mellébeszélést követően, miért is szerettem volna vele is megismertetni azt a helyet. Amint megláttuk percekkel később a hintákat, rámosolyogtam, de nem gyorsítottam fel lépteim, helyette ha ő is közelebb ment, a ritmusát továbbra is tartva elfoglaltam az egyik üreset, miután felmosolyogva rá. Mégis egészen meglepő kérdéssel álltam elő:
- Van olyan, aki igazán ismer Téged? Ne érts félre, nem foglak faggatni, nem vagyok titkos ügynök, meg semmi, de érdekel, hogy mint pszichológus te mennyire avatsz be másokat a dolgaidba. Csak iszonyatosan nehéz félretenni sokszor a dilidokis ént, és néha azon kapom magam, hogy analizálgatok mindent és mindenkit beleértve magamat is - vallottam be neki, mialatt ujjaim a hinta láncaira fonódtak, szórakozottan azt fel-le simogatva. Újra felnéztem rá, s némi gondolkodást követően csak kiböktem még azt, ami érdekelt.
- Vegyünk például téged. Szóval ez a folytonos torokköszörülés.. az egyik jele annak, hogy nem érzed jól magad, vagy hogy zavarban vagy és mivel ennyit mosolyogsz rám, sőt, már jó párszor megfoghattam ma a kezed - ami egyébként nagyon jó érzés - nem hiszem, hogy utálnál velem lenni - reméltem, hogy így volt, de azért mindig bennem volt a félsz a szenvedélybetegségem miatt. - De Nick!? Nincs okod zavarban lenni mellettem, igazán - rámosolyogtam melegen, kicsit meglódítva a hintát, hogy ne egy helyben üljek rajta. - Hidd el, hogy nekem több okom lenne rá - fejeztem be halkan, a mosolyom pedig csak egy pillanatra fakult meg. - Szóval miért teszed mégis?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.11.12 19:47

Hallottam a hangját a fülemben, de épp el voltam foglalva.. hát magammal. Még mindig nem értettem ezeket a.. "bevillanásokat" néha. Ritkán.. de voltak. Még ennyi idő után is volt, hogy olykor eluralták a fejemet. Persze volt amikor csak észrevétlenül lehunytam a szememet, és csak lekényszerítve a torkomon minden ment tovább a saját maga medrében, de volt amikor ez nehezebb. Önvád.. vagy hogy szóltak a szavak a könyvekben, vagy valami olyasmiféle... önmarcangolás, mélyen, ott benn, amit csakis kitartó munkával lehet legyőzni. Hát én kitartottam. Minden téren, és bár azóta hosszúnak tűnő évek teltek el, de igyekeztem mindig meglátni a jót és a szépet. És többnyire ez sikerült is.

Most is hamar a helyzet magaslatára kerültem, a korábbi elcsúszott mosolyom hamar visszakerült a képemre, de abban ugyanúgy biztos voltam, hogy neki, hatalmas része van ebben. Hol is az a hinta... - csaptam össze valami ilyenformán a kezeimet afféle "minden tökéletesen rendben van, miért is ne lenne" - mosolyt mellékelve hozzá, és ahogy az arcán megint megjelent az a korábbi boldog mosolya, az már velem is minden mást elfeledtetett.
Talán pont ezért is volt, hogy a cipőimet, már egy hozzá hasonló mosollyal szedtem össze, és amint láttam neki se, nekem sem volt eszemben se újra visszabújni a cipőkbe. Kellemes volt.. olyan igazi felpezsdítő érzés az embernek, és én csak követtem, amerre csak ment, most talán bárhova követem....

Az útközben elejtett szavak mosolyt csaltak az arcomra... ahogy elképzeltem, először kislányként játszani a háttérben, aztán most, felnőtt nőként, ahogy ül, magányosan, benn egy ilyen hinta rejtekében és... Ekkor folytatta viszont és az új ötlet kitörölte a fejemből az előbbi képeket.

- Aaaazt hiszem azért lennének itt akik értékelnék... - nevettem el valahogy automatikusan körbefuttatva a szememet, na de hogy nekem tetszene e? Hm.. azt hiszem azért ideje lenne ezen már továbblépnem...

A hinták.. nos, végül meglettek, és ahogy ő elsőre oda is lépkedett és beleült az egyikbe, én egyelőre gyanúsan méregetve a másikat, inkább megálltam őelőtte. Hogy miért? Először is mert nem hittem, hogy bele fogok én abba férni. Másodszor pedig... másodszor pedig nem tudtam volna megmondani, hogy ott miért kényelmesebb, egyszerűen csak így éreztem. Ő újra kérdezett.. én meg mielőtt válaszoltam volna, lehajolva tettem le a cipőimet, és kellő távolságban tőle, leültem a zöldellő fűbe. Így öleltem át félig, a felhúzott lábaimat, míg végiggondoltam a válaszom.

- Tudod Cordelia... - kezdtem végül bele egy kiadós sóhaj után, de amiben biztos voltam, hogy a szemeit kerültem. Hogy gondolkodtam e? Vagy csak éppen nem akartam, hogy megfejtsen? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem akartam, hogy a titkom napvilágra kerüljön. Hisz eddig mindent remekül őriztem mindenki szeme elől, teljesen, az elmúlt... mennyi is? Alig több, mint két évben. Most sem állt szándékomban egy szót se mondani. Azt hiszem... - ez az egész.. nem rólad szól. - vett valami hihetetlen kimért reakciót közben az arcom - Ez... - szívtam be számomra is ismeretlen módon a fogaim közt a levegőt, de nem esküdnék meg hogy a szemem közben nem cikázott. Aztán... döntöttem. Felhagytam mindennel, és egy újabb nyelést követően néztem egyenesen a szemeibe. Nem futamodtam meg. Többé már nem! Tőle.. nem! Mert már nem akartam futni többé...

- Cordelia tudod a múltban... történtek olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. - tartottam mindvégig a szemeit - Régen. - biccentettem hozzá egyet, holott nem is volt annyira régen az. - Olyan dolgok, amik a mai napig itt vannak benn. - emeltem a kezem a mellkasomra, és ha most épp ésszel belegondolok elcsodálkozom miért is mondom el neki ezeket. Valamiért mégis úgy éreztem. Neki.. már lehet. Talán mert az utóbbi hetek meggyőztek. Vagy talán pont én voltam az, akiben valami változott... - Azért lettem az aki vagyok... aki ma... aki itt.. és aki veled. - mosolyodtam el csak egy rövidet a szemeibe - De ezért is vannak ezek a kellemetlen érzések.. - ráztam meg csak lassan a fejemet letekintve, a távolba, magam elé a fűbe - néha... - vettem egy újabb nyelést követően. - Néha meg nem. Például amikor veled vagyok... - mosolyogtam megint fel a szemeibe. Egy darabig talán tartottam is, miféle reakciót hoz ki belőle az a zagyvaság amit kívülről nézve most összehordok, de aztán... mielőtt bármit is reagálhatott, lesütöttem a szemem és újabb lassú mosoly kúszott szét az arcomon. - Hosszú idő után te vagy az egyetlen aki ilyen közel került hozzám... Akit beengedtem, és ez még mindig... egy kissé furcsa nekem... - beszéltem teljesen őszintén ugyan miért is köntörfalazzak... - Megértesz? - pillantottam fel, kérlelőn? Nemmm... nem egészen annak mondanám. Inkább valami olyasminek amikor valaki megnyílik valaki előtt, akiben... szóval bízik benne, és most várja, hogy valóban rászolgált e az a bizalom. Remény... Igen, pont valami ilyesfélét éreztem. Mint akkor... benn, a kórházban. Stephanie virágával a kezemben. Az érzéssel a mellkasomban, hogy ez nem lesz mindig így... Hogy egyszer minden változni fog...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.11.12 23:14

zene ♫ Girl On Fire
megjegyzés ♥️ egyre jobban imádom ♥️ éééés kisebb novella sikeredett xDD muszáj lesz visszafognom magam Very Happy


Akaratlanul is körbevezettem a tekintetem Nick szavaira a környéken a tekintetem, mire csak még jobban összehúztam magamon a kabátom. Nem, most nem akartam vetkőzni, még csak kicsit sem, a hintába ülve pedig elrendeztem a kabátom, figyelve, ahogy Nick leült a fűbe a kérdésemet követően. Mindig is rosszul éreztem magam, ha valaki alaptalanul változik meg egy kicsit velem szemben, és sokszor kikészített az, ha nem tudtam, a másiknak volt velem baja. Nem siettettem, csak hagytam, hogy végiggondolja a válaszát, már ha meg akart tisztelni vele. Csendben, a láncot taperolva ücsörögtem néha-néha meglökve magam, ameddig a férfi kellőképpen összeszedte magát. Vagyis amint láttam arcán, hogy gondolkodik, már egy kicsit reménykedni kezdtem benne, hogy ténylegesen is megszólal. Nem is kellett sokat várnom rá, kíváncsian, s egy kissé talán feszülten is néztem a férfi karakteres arcvonásait. ...ez az egész.. nem rólad szól - ujjaim ezekre a szavakra picit görcsösebben fonódtak a hinta fém alkatrészére, sürgetően megnyaltam alsó ajkamat is.
- Akkor? - halkan kérdeztem csak rá, nem akartam megzavarni őt, de érdekelt minden, ami őt jellemezte, ami vele volt kapcsolatos. Amint ismét beszélni kezdett, talán még inkább csendben maradtam figyelve őt végig, hogy egyetlen pillanatot se veszítsek el abból, amit adni tudott. Az őszinteségét. A szavait és legfőképpen a bizalmát. Talán most volt az a pont, amikor.. ténylegesen is önmagát mutatta meg nekem. Amikor engem említett felmosolyogva rám, egyszerűen képtelen voltam nem viszonozni azt. Mégis megértettem Őt, és bár fogalmam sem volt a részletekről, ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, csak még nehezebbnek éreztem a szívem annak ellenére is, hogy Tőle ez volt az egyik ajándék, amit csak kaphattam. Épp, hogy csak szólásra nyitottam volna a szám, Nick ismételten elkapta rólam a tekintetét, így bennrekedt minden egyes szó, amit kigondoltam, s hagytam, hogy tovább vigye a gondolatait.
Fogalmam sem volt, meddig hallgattam azután, hogy bólintásommal jeleztem, megértettem őt. Ujjaimat lefejtettem a hinta láncairól, s összekulcsoltam őket az ölemben, ahogy leállítottam a hinta mozgását is.
- Nem szeretnék kutakodni a múltadban ameddig te nem akarod, pontosan amiatt, mert kedvellek, és mert beengedsz engem is egy kicsit - bizonytalanul rámosolyogtam, nem akartam, hogy visszakozzon a szavaim nyomán. Ezt akartam volna a legkevésbé. - Mindenkinek vannak titkai, amikről nem szívesen beszél, de tudod mit?! Ha már azzal segítek neked, hogy itt vagyok, akkor elégedetten fogok ma és máskor is aludni menni - rámosolyogtam őszinte melegséggel, végül felkeltem a hintából, s a kabátomat levéve egy kicsit távolabb leterítve tőle azt a fűre ráültem, annak ujjait úgy rendezgetve az ölemben, hogy a szoknyám alól még csak véletlenül se kandikáljon ki a fehérneműm. Pszichológus voltam, nem modell, nem kellett, hogy mindenki gyönyörködjön benne. Letéptem egy, a gyenge szellőben hajlongó fűszálat, s az ujjamra tekertem azt, addig is a tekintetemet elvonva Nickről, miközben elgondolkodtam újfent a hallottakról. Másik tenyeremet végigsimítottam a fűszálakon csak érintve azokat, mire egy kisebb mosollyal felnéztem megint a férfire.
- Attól, hogy másokon segítesz, mint Daviden.. még neked is szükséged van arra, hogy meghallgassanak téged abban az ütemben, ahogy te szeretnéd - a mosolyom továbbra is arcomon hagyott nyomot, ahogy folytattam. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad - aztán egy kis idő után megvontam a vállaimat is. - És ha éppen engem szemeltél ki erre, teljesebbé tesz, mert a... barátodként lehetek melletted - rápillantottam, végül egy hirtelen ötlettől vezérelve pár fűszálat letépve pedig Nickre dobtam azokat gyengéden, miközben kiöltöttem a nyelvemet, hogy aztán felnevethessek. Mosolyogva pillantottam el a távolba, nézve, hogy a szél hogyan hajlítja meg a fűszálakat, s a hátam mögött megtámaszkodva néztem fel az égi kéket megtörő sárga fényességben fürdő Napra, végül Nickre pillantottam elgondolkodva, hogy aztán egy mosoly kíséretében lesütve a szemeimet ismételten a füvet nézhessem pár pillanatig. Azon agyaltam, hogy ténylegesen is szerencsés voltam, amiért ennyire megbíztak bennem, s csak remélni tudtam, hogy megfelel majd Nicknek is az, amit adni tudtam neki. Boldog voltam és elégedett. Igen.
- Szeretnék segíteni neked - halkan szólaltam meg utalva azokra a pillanatokra, amikor a férfinek nehéz volt.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 12.11.12 0:51

Kedves mosoly terült szét az arcomon, egyenesen a szemeibe.

- Meglátjuk... - mondtam csak ennyit, nem többet, eszemben sem volt megbántani, de az, hogy én valakinek valaha beszélni kezdjek, most.. végeláthatatlan harcnak tűnt. De harcnak. És jól tudtam egyszer majd... valamikor ezen túl kell esnem, muszáj lesz hogy előtárjam azt a másik arcomat, azt ami rejtett.. ami volt, és ami többé soha nem lesz, de mégis csak én vagyok. Voltam. Egy másik ember, de mégsem...
A mozgolódása, rántott ki a gondolataim közül, és ahogy felállt, és megközelített, azt hittem mellém fog leülni. Mégsem így tett. És én nem is tudom, hogy most örültem e ennek. Tekintettel a kávézóban történtekre.

- És köszönöm.. - fordultam oda mégis felé, és habár talán most jobban szerettem volna ott tudni a közelemben, mégsem mentem közelebb. Talán.. valami nem engedte. Büszkeség? Áh, nekem már rég nem volt olyan. Talán a nyitás ígérete. Azt hiszem nyitottam.. végre. Valaki olyan felé, aki úgy érzem megérdemelte, és ez boldogsággal töltött el. Kérdés, ő hogy viseli majd a következőkben...
Azután viszont csak csendben figyeltem. Ahogy játszadozni kezdett. Nem tudom mit szerettem benne, felnőtt nő, mégis néha mintha egy bájos kislány lenne a szememben. Észre sem vettem, hogy ahogy az állam támaszkodik a vállamon, kicsit felé fordulva kényelmesen, hogy már mosolygok. A kép magával ragadott.. teljesen...

Csak akkor pillantottam ismét fel a szemeibe amikor megint megszólalt. Hogy feszültség? Lehet hogy az is átsuhant a tekintetemen, de ahogy folytatta, az egész a semmibe távozott. Barát... - de rég hallottam ezt a szót, és igazi mivoltában azt hiszem még nem is éreztem.
Ami azután történt viszont... teljesen meglepett! Újra az a kislány ült ott előttem, aki nem is olyan régen, a képzeletemben, a hintán, és ahogy nyelvet öltött rám, már nem számított a múlt, nevetnem kellett.

- Cordelia, nem lehetsz ilyen...! - hahotáztam talán már teljesen, ahogy már nagyon rég óta nem, de valahogy én is belekaptam abba fűbe, és nagy adagot letépve visszadobtam rá. Miiint, a gyerekek... Igen, pont így éreztem magam, felnőtt létemre, de egy cseppet sem érdekelt! Ha most engedelmeskedem, odarohanok, felkapom, és csak pörgetem, körbe és körbe, amíg... de aztán megváltoztak a fejemben a képek, és újabb, immáron jóval halkabb torokköszörüléssel végeztem ki végleg őket. Nem tudtam mihez kezdjek. Pontosabban... féltem. Tartottam? Képes lennék én normális emberi kapcsolatra? Nem, erre még nem állnék készen. Arra még biztosan nem... Azt hiszem... Ő pedig a barátjának tart...
Hát akkor... barát....
Ezért csak egyetlen mosoly volt a válaszom, és ahogy újra beszélni kezdett, fellöktem magam, és leporolva a nadrágomat léptem elé közelebb, hogy felé nyújtsam a kezem.

- Akkor most segíts valami ételt találnom, mert itt helyben éhen halok! - mosolyogtam a szemeibe, és lenéztem a felé nyúló kezemre. Igen, az lesz a legjobb. Majd ő segít nekem...

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 12.11.12 10:12

zene ♫ Try
megjegyzés ♥️ "Where there is desire there is gonna be a flame" bounce


A mosolya a nevetésével együtt jó érzéssel töltött el, mint amikor az ember segít egy arra rászorulónak. És bármennyiszer is találkoztam vele, meg kellett állapítanom, hogy valóban jól állt neki a mosolygás, annak ellenére is, hogy vele igazán szinte mindenről tudtam beszélgetni. Barát... Emlékeztetnem kellett magam az utóbbi percekben többször is ezt illetően, mielőtt még olyasvalamit tettem volna, amit nem kellett volna.
- Milyen nem lehetek? - nevetésem kuncogásra váltott a fűszálakkal az ölemben. - Te is visszadobtál. Látom nem szeretsz adós lenni - mosolyogva szedegettem le egyesével a zöld növényeket a szoknyámról nyomot sem hagyva a fekete anyagon. Pár perccel később már a szavaim nyomán Nicket néztem, ahogy felkelt kezeit nyújtva nekem, én pedig mosolyogva csúsztattam bele sajátjaimat, de vigyázva, hogy ne teljesen rá hagyatkozva álljak fel, mert semmi kedvem nem volt a fűben fetrengeni, miután sikeresen magamra rántottam volna. Legalábbis... Reszketegen vettem egy mély levegőt, ahogy gondolataim már egészen máshol jártak, miközben már mellette álltam, még mindig a kezeit fogva, miközben kutakodva néztem kék íriszeit. Légzésem egészen nehézzé vált, s alsó ajkamat sürgetően megnyaltam, és ahogy nem is olyan rég, nekem is kaparta valami a torkom.
- Bocsi - nagy nehezen elengedtem a kezét, hogy villámgyorsan felkapjam magamra a kabátot, kezembe pedig ismételten a cipőt vettem, kissé talán sóvárgóbban is vágyva az érintésére. - Eszek veled. Nem akarom, hogy én legyek az oka annak, hogy kielégítetlen maradtál - rámosolyogtam szélesen, bele sem gondolva abba, hogy szavaim más értelmet is nyerhettek attól függően, Nick mennyire volt vevő ezekre az apró félresiklásokra a részemről. Ha Nick is begyűjtötte a cipőjét, ismét megindultam, de csak a járdáig jutottam, ahol azért már szemrevételezve a lábaimat, visszatértem a magas sarkúhoz, hiszen mindenhol már nem tudtunk volna a füvön lépkedni. Kezem ökölbe szorult, ujjaimmal végigsimítottam a tenyeremen. Valami hiányzott.. valami.. egy érzés, de mielőtt még túlságosan is nyilvánvaló lett volna, körülnéztem a parkban, hogy merre vadászhattunk magunknak ételt.
- Gyakrabban is ellóghatnánk - vetettem fel, immár boldogan a bűnözés gondolatára, amiért még a kávézóban egészen bűntudattal teltem el, de hogy őszinte legyek, megérte. A pácienseimmel bármelyik napom ugyanolyanná válhatott, meghallgatni őket, tanácsokat adni, sőt, velük megértetni az opciókat, de ez... a mai nap nem ismétlődhetett meg volna többé. Elindultam, ha Nick is úgy gondolta, a közénk telepedő jóleső csendet olykor megtörtem, ugyanakkor hagytam azt is, ha Nick szeretett volna beszélni. Nem is mertem megnézni az órát, mert valahogy nem éreztem úgy, hogy szeretném, ha vége lenne.
Az egyik íves rész után egy hotdog árus kocsiját pillantottam meg, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, már Nick keze után nyúlva kezdtem hátrálva lépkedni az eladó felé felgyorsítva a lépteinket is.
- Szép jó napot, Önöknek, kedveseim. Amit csak kérnek, azt Johnnynál megkapják - terült szét pufók, kissé ráncos arcán egy egészen vicces mosoly. Végigpillantottam a férfin, majd az ételhez szükséges kellékeken, végül Nickre néztem vissza, s hogy könnyebben tudjon fizetni, végül elhúztam a kezem a kezéből.
- Önnek is csodás napot... de nem hiszem, hogy minden kapható - mosolyogtam nyugodtan, csak egy pillantást vetve a férfire. - Amit te kérsz, én is - mivel egészen közel álltam Nickhez, ezért úgy mozdultam, hogy a vállammal picit meglökjem a vállát játékosan egy cinkos mosoly kíséretében. Elléptem tőle egy lépést, mielőtt még ezt is visszakaptam volna, mint a fűdobálást, de az arcomon terpeszkedő mosoly nagyon nem akart eltűnni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 13.11.12 3:12



Még mindig nevettem a szavain! Olyan kis.. dölyfös volt, ahogy válaszolt, mégis ennivalóan édes... - kalandoztak el a gondolataim az egész sűrűjében, sőt! Az egész valahogy teljes fordulatot vett, és észre se vettem mire a fejemben megváltoztak a képek, és.. na ekkor kellett megálljt intenem! Oké, Nick, nem lesz ennek jó vége... - ugrándozott valahogy oda és vissza a szemem, ahogy próbáltam talán leginkább önmagamat megfejteni, de aztán egyszerű volt a dolog vége. Felidéztem a szavait, és.. máris a helyére került minden. Oda ahol lennie kell.
Még mindig őt figyeltem, - erről azért nem volt egyszerű lemondani - amikor meghallottam az utolsó szavakat. És.. végül döntöttem! Ha már segíteni... Fel is álltam és felé nyújtottam a kezem. Együnk! Éhes vagyok! Vagy legalábbis azt hiszem...

Még mindig mosolyogtam amikor már ott állt előttem. Fura volt... így cipő nélkül mennyivel kisebb.. de mégis mosolyognom kellett. Hááát ha ez az érzés végig odaragad mellette azt hiszem érdemes lesz mostantól többet vele lennem.. - vonult át még a dolog a fejemen, amikor a szemeimbe nézett, és volt ott... még... valami, de aztán a hangja ragadott ki az egészből, ahogy elengedte a kezemet és lehajolt a kabátért.

- Ne rohanj... van még időnk, bőven... - nevettem el az egészen, pláne azon, hogy a nagy igyekezetben amikor én a cipőmért nyúltam kis híja volt csak, hogy összekoccanjon a fejünk. Azután viszont.. leültem. A föveny helyett, most a padra, csak hogy - bár semmi kedvem, de ősz van, nem játszhatok hajléktalant - hogy felvegyem a cipőimet. Az újabb szavai "érzékenyen" érintenek. Vagyis... pontosabban fogalmam sincs, hogy hogyan érintenek, meglepődöm az biztos, ahogy felnézek a szemeibe, cseppnyi fapofa, csak a meglepettség jele, de aztán vele együtt nevettem el az egészet.

Alig telt néhány percbe mire újra ott voltunk, ketten a kikövezett járda szegletében, és most nem is tudom miért, de nem karoltam bele. Talán miattam. A képek voltak amik azt súgták, inkább nem kellene, és egy rövid, mosollyal a szemeibe inkább csak mellette indultam el.

Csönd volt. Néma csend, én meg a gondolataimba merültem. Valami változott. Ezt határozottan éreztem, habááár nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Megint a hangjára "ébredtem", pontosabban, a mosolya volt amivel szembetaláltam magam, és igen.. azt hiszem elértem a célomat, amire a még szélesebb mosolyom boldogan terült el az arcomon.

- Rajtam nem fog múlni. - húztam félre az arcélemet, amikor is a következő pillanatban a kezembe kapva már a szemeimet tűzve ki célul, majd azt az utazó árust ott már mögötte, és talán ezzel is jelezve kezdett húzni az irányba. Mentem volna amúgy is, de.. miért is ne!? - nevettem fel, mire a rendkívül készséges úriember egyből leszólított a hirtelen jött üzlet reményében. Azt hiszem velem jó lóra tett, mert most már egy kész bivalyt is kész lettem volna magamba tömni.

- Négyet! - mondtam oda az ujjaimmal is jelezve - és mehet minden bele - pillantottam Cordeliára, deeee.. mikor intett, hogy lehet, visszabiccentettem a fickóra. - Mehet! - erősítem meg, mire az felvigyorogva jegyezte meg, hogy milyen kedves kis pár vagyunk. Oké, erre nem számítottam.

- Csak barátok. - mosolyogtam vissza a fickóra ahogy elvettem a két ételt, és Cordelia felé pillantva egy olyan.. "na ehhez mit szólsz".. félig vicces... fél.. szemöldökemeléssel, átnyújtom neki a két hotdogot. - Éés munkatársak... - fordultam vissza a fickóhoz, mire megint tele a két kezem, csakhoogy.. fizetni kéne. Aha, valamivel.

- Öööö... Cordelia... - szóltam oda neki némileg hezitálva, mikor az ő hotdogja már félig eltűnt aaaa... kezében.. öööö.. a szájában, én meg.. végigfolyva a mustár az egész kezemen.. Na jóóó, most mit szerencsétlenkedem? - nevettem volna fel a legszívesebben, de a pénz dolgot még intézni kell. - Itt van a tárcám a hátsó zsebemben, ööö.. megkérhetlek? - tartottam oda némileg.. hát igen, azért mondhatom, hogy félig zavarban az ülepemet, vagyis a farzsebemet, ahová a tárcámat mindig eldugom.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.11.12 0:47

zene ♫ Something New
megjegyzés ♥️ ezért még kapni fogsz, Nick Razz ♥️ a kövi ígérem rövidebb lesz, csak muszáj volt kifejtenem mindezt xDDD


Nem értettem néha, hogy miért tettem. Mégis szinte úgy vonzott az érintése, és valahogy olyan volt, mintha kevesebb lettem volna anélkül. De ennek ellenére, képes voltam kontrollálni az érzéseim, azt hogy mennyire kívántam valamit.. Csak kétszer csúszott ki az irányítás majdnem a kezeim közül, de ha nehezen, akkor is vissza kellett, hogy fogjam magam, mert nem akartam volna elijeszteni Nicket. Az árust néztem felváltva a férfivel, és ahogy meghallottam a hotdogok számát, nagy szemekkel pislogtam Nick felé, igazán éhes lehetett. Csak bólogattam a mindent bele kérdéskörre, de az idős bácsi bókjára még inkább döbbent arckifejezéssel néztem. Elfelejtettem még kijavítani is, amit persze Nick nem felejtett el, és megint csak bólogatással válaszoltam a helyesbítésre.
- Munkatársak - sikerült még ezt is kinyögnöm, ahogy viccesen elhúztam a szám lehetőleg kerülve mindkét férfi tekintetét. - Köszönöm - azért amikor megkaptam az ételt, felmosolyogtam Nickre máris hozzálátva az isteni hotdognak, le is hunytam egy pillanatra a szemeimet, ahogy rágni kezdtem az ételt, hogy csak az ízére koncentráljak, és már ettől mosolyognom kellett. Elterelte a vakvágányra terelődött gondolataimat, amik időközben ellepték minden érzékemet, és.. Mélyet sóhajtottam próbálva lenyugodni, szénhidráttal és fehérjével a számban, na meg az ajkaim közül kilógó kajával pillantottam Nickre megint, amikor megszólalt ismét. Kihúztam a számból azt anélkül, hogy a következő falatot is "lefejeztem" volna, és tekintetemet a férfi fenekére engedtem egészen végignézve Nick arcán, oldalán, majd a hátsóján, amit ráadásul még felém is tolt picit. Zavara pedig ragályosan hatott, mert hirtelen nagyot nyelve megköszörültem a torkom, ahogy egy egészen kicsivel hosszabb ideig legeltettem a pillantásomat az említett testrészen, automatikusan megnyaltam az alsó ajkamat is.
- Meg.. kérhetsz - köhintettem gyorsan, elszakítva a szemeimet onnan, gyorsan felmosolyogtam rá, de mivel az én kezeim is tele voltak, ezért jobb ötlet híján visszanyújtottam az árusnak az egyiket, hogy felszabaduljak egy kicsit, végül Nickhez léptem. - Ez.. nem az.. aminek látszik - suttogtam neki szélesen mosolyogva, visszatartva a nevetésemet, de nem tudtam, kínomban tettem volna-e. Hatalmasat nyelve csúsztattam a kezem a farzsebhez, nem tudva, hogy a pillanatnyi érintésem szándékos volt-e vagy sem. Esküszöm nem akartam letaperolni! Mégis sikerült egy kicsit, s abban a pillanatban hirtelen fel is néztem Nickre, hogy a következő másodpercben már el is illanva onnan egy sanda oldalpillantással rámosolyogtam, miközben kifizettem az ételt, az öreg bácsi pedig elnézően ránk mosolygott.
- És csak kollégák - jegyezte meg mosolygós fejcsóválással, mire bólogatni kezdtem megint, hogy ugyanazt az utat bejárja a kezem a tárcával, mint előtte is, de úgy voltam vele, hogy ha már a kivételnél is érintettem, most már kisebb trauma lesz Nick számára. És én? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy.. nem éreztem ott jól magam kicsit. Érintve őt. Érezni, hogy... Hosszan kifújva a levegőt megint elvettem a hotdogot megköszönve a bácsinak a segítséget, végül köhintettem, és ha Nick is úgy gondolta, elindultam, de aztán megálltam pár méterrel később, az egyik szalvétát felhasználva.
- Kicsit sok lett a mustár. Úgy nézel ki, mint egy malac - felnevettem halkan letörölve a barna trutymót a férfi kezéről, ha engedte, nehogy összekoszolja a ruháját. - Kár, hogy előkét nem adnak, biztosan szüksége lenne valakinek rá - jegyeztem még meg mosolyogva ezt is felpillantva a kék szemeibe, a tekintetemet pedig megint nehéz volt elszakítani az arcáról. Megnyaltam ismét az alsó ajkam, végül köhintettem, és mielőtt még hülyeségeket kezdtem volna el beszélni, hatalmasra tátottam a számat megtömve hotdoggal. Így pislogtam fel megint a férfire, hogy aztán meg a gondolataim megint cikázzanak, és már képtelen voltam megállítani, ahogy elképzeltem bizonyos helyzetet. A légzésem nehezebbé vált, s egy újabb falattal kielégítve a számat valahogy csak sikerült elpillantanom Nickről.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.11.12 2:13

Az egész hihetetlen helyzet volt, pedig nem kellett volna annak lennie. Persze ha csak azt veszem, nem kellett volna úgy kinéznem ahogy, nem kellett volna hagyni hogy az étel teljesen összekenjen, de mégis úgy esett és az egyetlen mentsváram csakis ő volt.

Nem kellett a szemeibe néznem, hogy érezzem mennyire feszélyezett, és hogy én? Hááát.. nem tudnám megmondani. Pedig igazából nem kellett volna jelentenie semmit... és talán... talán nem is jelentett... azt hiszem... amíg meg nem szólalt, és erre már nekem is zavart mosoly futott szét az arcomon.

- Cordelia, ha probléma, akkor megoldom... valahogy... - helyezkedtem volna vissza ellenállva a kísértésnek, hogy enyhén elhúzzam a számat, amiért nyakig maszatosan kell a hátsó zsebemben turkálnom, de akkor az ujja felmutatásával jelezte, hogy várjak, megoldja. Megoldja. Remek! De nem is tudom örültem e ennek vagy éppen az lett volna a jobb választás, ha én magam intézem el még ha össze is kenem mindenemet. Mindenesetre igyekeztem mindvégig tartani a képemet, vagy legalábbis.. nem jelezni mennyire zavarba is hoz a dolog, amióta az a másik ott.. megtörtént a kávézóban.

Gyorsabban is túl estünk rajta mint hittem. A hotdogok is kifizetésre kerültek, és a tárcám ugyanolyan ütemben visszakerülve a korábbi helyére, mint ahogy onnan alig néhány perce távozott, hátrahagyva a hotdogost és a félreértett megjegyzéseit, már ott sétáltunk, egymás mellett, és én úgy vetettem rá magam a hotdogomra, mint éhező oroszlán egy gazella nyakára törve. Próbáltam... nem nehezíteni a helyzetet, úgy értve mééég jobban összekenni magamat, mint már amúgy is kinéztem, és reményteljesen előre dőlve, hogy ha majd végzek, csak előkerül egy szökőkút a közelben, nem kell úgy, összekenve visszamennem a kávézóba, mert ugye a fánkok Esternek... Éés hagyján, neki még valami extrát is ígértem! Hát ez érdekes lesz... - kóválygott el az eszem, ahogy útközben hódolva az adott élvezetnek, azért igyekeztem pusztítani is, mikor megállt mellettem. Kérdőn néztem vissza rá, mire.. meg is kaptam a kellő magyarázatot, ahogy egy szalvétát láttam meg a kezében. Először furcsa volt. Nem szoktam hozzá, hogy rólam csak úgy... gondoskodjanak, mégis, csak eltolva magamtól az ételt, hagytam, hogy rendbe szedhessen. Ehhez a nők úgy tudom, amúgy is jobban értenek... Vagy legalábbis azt hiszem... - követtem tekintetemmel mindvégig a kezét miközben úgy tűnt megtisztulok, és még ha még mindig ragadtam is.. akkor is, legalább már biztos, hogy nem végzi egy hatalmas vöröses-barnás folt az ingemen, később mentegetőzve Esternek, hogy ugyan mi is volt az a nagyon fontos dolog amiért Cordeliát ki kellett mentenie , és végül így végződött. Hát.. megmenekültem. - mosolyodtam el a szemeibe, némi megkönnyebbüléssel, de a szökőkutas tervemnek attól még muszáj lesz eleget tegyek.

- Hát... úgy látszik ebből az állapotól már sosem növök fel. - nevettem fel a szavaira - De azért köszönöm. - mosolyodtam el csekély biccentéssel a szemeibe, és ahogy lassan megint elindultunk, igyekeztem visszatérni az előbbi tevékenységhez.
Alig pár lépés, csak ennyi volt amit megtehettünk, nem több, amikor az arcára pillantva furcsán festett. Most én torpantam meg.

- Cordelia... jól vagy? - vetettem rá némileg meglepően ijedt szemeket, amikor úgy tűnt valami nem stimmel vele - Úgy... kipirultál... - fürkésztem a szemeimmel miközben a már szabaddá vált, nem maszatos kezemet a felkarjára fonva magam felé fordítottam. - Rosszul vagy? - fűztem a szemeimet a szemeibe, készen arra, hogy a másik hotdogot eldobjam a fenébe, ha épp... összeesni készülne, vagy nem is tudom. Nem tetszett... A szemei között futtattam a tekintetem, arra várva, hogy... fogalmam sincs róla, hogy mire vártam. De az biztos, hogy minimum, hogy megerősítse, hogy nincs semmi baj, rendben lesz.


A hozzászólást Nick Lane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 15.11.12 17:37-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.11.12 3:03

zene ♫ Who Are You Really?
megjegyzés ♥ -


Szerencsére?! Nick félreértette a szavaim, a mozdulataim még a tárcáját illetően, de jobb volt így. Jobb volt, mint kimagyarázni, hogy nem is volt olyan egyszerű nekem csak úgy hozzáérnem. Kezdtem azt hinni, hogy talán több volt, mint egy kósza érintés, és fogalmam sem volt, hogy.. mi beszélt belőlem. Vajon a szenvedélyem sikoltozott érte? Vagy pedig a gondolataimba fészkelte volna be magát valami? Tépelődni kezdtem, és igen. Az volt a legjobb, ha Nick úgy gondolta, ahogy láttam is rajta.
Ameddig én megálltam az első hotdogomnál, ő valami elképesztő gyorsasággal tette magáévá a falatokat, és nem is volt szándékomban őt megállítani, sőt, legalább addig sem kellett szavakba öntenem mindazt, amit éreztem az adott pillanatban. Rámosolyogtam a felnövést illető kijelentésénél, meg is vontam a vállaimat. Mindenkivel megesett, ahogy halkan mondtam is neki végül, de mielőtt még megnyugodva, hogy túléltem az előző mustrálást, Nick felém fordult, amin picit meglepődtem és én is azonnal abbahagytam a lépkedést. A meglepettség átfordult enyhe döbbenetbe, beletelt pár másodpercbe, mire sikerült összekapnom magam. Fogalmam sem volt, miért érdeklődött.
- Jól vagyok - ráncoltam a homlokomat, hirtelen elmosolyodva pedig felé nyújtottam a még ép és érintetlen ételt, amit már abszolút nem tudtam volna megenni - Kéred? Vagyis.. Én már nem tudom megenni, mert ha még ezt is magamba tömöm, biztos, hogy gurulni fogok - kuncogtam fel halkan, cica (xDDDD) szemekkel pislogva fel rá, hátha meggyőzőbbé váltam, amiben amúgy kételkedtem. Egy pszichológust nem volt képes ilyen irányítani, tapasztalat. Különben minden egyes kisgyereknek cukorkát osztogattunk volna egész nap. Gyengéden, hogy ne érezze magát megbántva kivontam a kezem az ujjai közül, mert.. valahogy most ez teljesen más érintés volt, mint előzőleg, és nem is igazán éreztem helyesnek. Attól függetlenül, hogy elvette-e az ételt, vagy sem, megindultam ismét, bevárva természetesen őt, amikor összeszűkített szemekkel méregetni kezdtem valamit.. Vattacukor! A sóvárgásom az édességet illetően határtalan volt, de mégsem álltam meg, csak felpillantottam egy idő után Nickre rendezve a gondolataimat is, amik hosszú percekkel ezelőtt még irányíthatatlanok voltak.
- Csak elgondolkodtam valamin. Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Nem vagyok az a fajta, akit könnyen ledönt a lábáról bármi is - utaltam arra, hogy egyáltalán nem voltam beteg. Nem néztem rá egyszer sem az órámra, mert akkor biztos, hogy azt kívántam volna, bárcsak megállt volna az idő, de.. aztán mégsem. Nem, ebben a percben nem azt akartam, de igazából fogalmam sem volt, mit szerettem volna jobban. A férfi mellől letértem minden szó nélkül egy kisebb útra, de csak hogy pár még nem, és már kinyílt gesztenyét gyűjtsek be, és a zsákmánnyal szélesen mosolyogva tértem vissza hozzá.
- Fogadjunk, hogy messzebb dobsz, mint én - eleinte csak "fenyegetően" mosolyogtam rá, majd felnevettem. Egyértelmű volt, éés nem is tudtam, hogy hogyan tudná az ellenkezőjét felvetni, de nem érdekelt. Többszörös hátrányban voltam: nő létemre fizikailag gyengébb voltam, valamint a cipőm sem volt a legjobb megoldás. - Mi legyen a tét? - vigyorogtam ismételten rá, kinyújtva felé a kezeimet, hogy válasszon magának nyugodtan egy számára szimpatikus termést. - Muszáj behajtania a másiknak a vesztesen - emlékeztettem felpillantva a szemeibe.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 15.11.12 18:36


Beszélt.. De nem győzött meg. Illetve... aggódtam. Miért aggódtam ennyire? Ha azt mondja nincs baj, biztos nem lehet, ugye? Mégis neki kellett figyelmeztetnie, hogy még mindig a karját szorítom, lehet, erősen, és ezen végkép elszégyelltem magam.

- Ne haragudj.. - köszörültem meg a torkomat - Én nem akartam... - kerestem a megfelelő szavakat, de csaknem jöttek - Szóval sajnálom, ha fájdalmat okoztam, csak... aggódtam érted. - mondtam ki végül, végül is miért ne!? Azt mondta a barátja vagyok. És a szóra a fejemben, ismét mosoly árnyéka futott végig az arcomon, de ekkor kaptam csak észbe, hogy még mindig felém tartja a hotdogot. - Ja, igen! Persze! - vettem el tőle, de mivel már én is teli vagyok, a szemem a környéken keresett, majd amikor megtalált egy szemetest, egyetlen könnyed mozdulattal ejtettem bele. Most nem volt kedvem többhöz. Ami meglepő máskor egy egész elefántot is képes lettem volna eltüntetni a színről, de akkor... Persze, az edzések.

Könnyed mosoly után indultunk meg újra, de a helyzet... valahogy olyan feszélyezett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy akárcsak ő, valahogy én is más vagyok. Valami más... Megváltozott. És valahogy hiányzott az a korábbi, könnyed, fesztelen tekintete, mégis valahogy most sehol máshol nem lettem volna szívesebben. Ki ért ezt!? Én biztosan nem. Pedig... ha már pszichológus vagyok, talán nem ártana értenem, mégis az ember a saját esetében valahogy vakká válik a kezelésre, vagyis a problémák felgöngyölítésére, de várjunk csak, én miért is töröm a fejem most ezen?? - estem ki abból a masszatömegből, ami az utóbbi pár percekben lepte el a fejemet, és talán pont végszóra, pont akkor hallottam az újabb szavait a fülemben.

- Hogy mi? - kaptam oda a fejem - Nem.. nem számít. - mosolyogtam rá vissza, de már valahogy kevésbé szívélyesen, persze ami biztos, hogy a probléma nem benne volt. Hanem bennem... - Semmi baj nincs ezzel Cordelia, komolyan mondom, csak... megijedtem. - térítettem már vissza a kellemes mosolyom, az előző gondolatokat elűzve a semmibe, lesz még időm, hogy ezeken töprengjek, most csak annyit akarok, hogy boldoggá tehessem. Legalább erre az egyetlen szabad délutánra...

Határozottan meglepett amikor eltűnt mellőlem. Először.. először azon voltam rá is kérdezek merre megy, hogy ugyan mi jutott eszébe, de amikor láttam szedegetni kezd, a szemöldököm azonnal a homlokomra ugrott. Akárcsak amikor visszatért, ölében a szerzeményével, és én talán még jobban ráncoltam a szemöldököm értetlenül amikor megint beszélni kezdett. Dobálni?? Hogy ő?? Meg én?? - suhant át teljesen összekeveredve a fejemben, mikor az egész értelmet nyert, és féktelen nevetésben törtem ki. Persze nem őt nevettem ki ez evidens, de egyszerűen imádtam amikor ilyen. Azokat a hirtelen.. váltásokat amiket produkálni tudott, ezt az oldalát eddig még soha nem láttam vagy ismertem, és határozottan egyre jobban örültem neki, hogy végül megszerveztük ezt a kis kirándulást.

Még mindig letörölhetetlen mosoly feszített az arcomon amikor a felém nyújtott gesztenyékért nyúltam. Hogy is mondtam azt a fesztelenséget?? Egy pillanat alatt meggyőzött és én belementem. Eszemben se lett volna kihagyni, deee...

- Na várj! Álljunk csak meg egy kicsit!? - vettem fel a szigorúan elmélkedős énemet. - Vagyis ha én... kisebbet dobok mint te, akkor megteszed nekem azt, amit kérek ? - emeltem meg kérdőn az egyik szemöldököm, nem kevés vicces élt kölcsönözve neki - Mert akkor nagyon ügyesnek kell lennem, hogy én nyerjek... - nevettem fel megint, és való igaz. Volt valami amit mindennél jobban szerettem volna tőle...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 18.11.12 0:37

zene ♫ Wicked Games
megjegyzés ♥ ha te azt tudnád...


Örültem, hogy Nicknek fogalma sem volt a probléma eredetéről és ő csak azt láthatta rajtam, hogy valami nem stimmel. Mégis.. hogyan magyarázhattam volna el neki a pillanatnyi érzéseim, azokat a vágyakat, amik hatalmukba kerítettek? Hogy akartam az érintését? Sokszor nagyon is nehezen sikerült visszafognom magam, és voltak olyan helyzetek, amikor nem is igen ment, de nem akartam elrontani semmit, persze ennek a kisebb harcnak majd magammal szemben lesznek következményei a következő órákban, de mégis.. rossz volt azt látnom, hogy a pillanatnyi zavarral Nick kedvét is szegtem, nem mellesleg neki is nehezebb perceket okozva, amit semmi kedvem nem volt még jobban szaporítani, hogy teljesen tönkretegyem az együtt töltött időnket. Legszívesebben megöleltem volna - ami nem mellesleg fogalmam sem volt, honnan és hogyan jött - amiért ilyen rútúl elbántam vele.
Ezért is döntöttem úgy, hogy elég volt a rossz kedvből, gyűjtögető életmódot élve áldoztam az őskori asszonyok emlékének begyűjtve pár gesztenyét, s visszaérve Nickhez végre el is értem, amit akartam: nevetett, én pedig boldogan néztem közben. Szerettem a mosolyát látni, annak ellenére is, hogy immár tudtam, nem mindig vidám életet élt, ilyenkor biztos voltam benne, hogy egy kicsit megfeledkezett a gondokról. A gesztenye "rablást" mosolyogva követtem végig tekintetemmel, majd alkut ajánlottam, mire reagált. Elgondolkodtam pár pillanatra, végül megfontoltan, mégis széles mosollyal bólintottam.
- Igen, jól látod, Nick - még mindig mosolyogva néztem a kezében, ujjai közt fogva tartott gesztenyéket, az egyik még burkában pihenőt pedig letettem a cipőm mellé, mert szerettem, hogy tüskés volt. Mindig a sünikre emlékeztetett. - De csak akkor teljesítem a kérésed, ha sikerül kisebbet dobnod anélkül, hogy csalnál, és direkt hagynál nyerni - figyelmeztettem mosolyogva megint nézve azokat a kék szemeket, amik... hatalmasat nyeltem és rávigyorogtam inkább. - Kezdem én, de ne csalj - meglendítettem a kezem, és mielőtt még dobtam volna, felé fordultam megint - Tényleg! - biztosítottam be magam, aztán sikerült is eldobnom azt, bár nehezítette az egészet a magas sarkúm. Figyeltem mosolyogva a gesztenye ívét, de közben nem maradt el az sem, hogy Nickre pillantsak. A termés földet ért, de valahogy még mindig a férfit sikerült néznem, vajon milyen reakciót váltok ki belőle, de annál jobban akartam valamit.... Megnyaltam lassan az alsó ajkamat, fülem mögé tűrve egy tincset pedig izgatottan elkaptam a kezét, és kicsit meggyűrögettem a felsője anyagát is, csak hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy... Mire is??? Köhintve elengedtem a karját.
- Bocsi. Azt hiszem... vagyis te jössz - újra az a mosoly jelent meg arcomon, ami eddig is. - Én addig kitalálom, mit kérek Tőled - elgondolkodva, kicsit gyanakvóan figyeltem, hogy kitaláljam a legjobb tortúrát a számára. Na ez azért túlzás volt, de mindenképpen valami jót akartam kitalálni, ami Nicknek is ugyanolyan szórakozást nyújtott volna, mint számomra. De talán túlságosan is beleélhettem magam, és mielőtt még összekaptam volna magam, a tekintetem végig is siklott rajta jó kedvűen, mire köhintve elkaptam róla a pillantásom, hogy a gesztenyét fixírozzam a járdán, amit egy picit meg is pöcköltem a cipőm orrával.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 19.11.12 3:38


Megint felnevettem. Kiiiii!!? Hogy csalni? Éééén?? - meresztettem rá álcául értetlen szemeket, arcomon próbálva megőrizni minden leplezetlen őszinteséget, de nem tudom mennyire sikerülhetett. Végül aztán mégis feladtam az egészet, és újra szabadjára engedtem a nevetésemet.

- Cordelia... miért hiszed azt, hogy én képes lennék megcsalni téged? - nevettem még mindig hangosan, fesztelenül, úgy tiszta szívből telin, pedig nagyon is arra készültem, hogy ha nem is csalok.. deee... valahogy csak elérjem a kérésemet. Szerettem volna... Mindennél jobban szerettem volna az életben, és ha azt vesszük, fura volt, de ezen most nemigen vettem a fáradságot, hogy elgondolkozzak. Most csak.. éltem mindannak, amit éreztem. A ritka lehetőségek és pillanatok egyike.

Repült a gesztenye, és ahogy én a messzibe a repülés ívét figyeltem, ami kis híján koppant csak egy éppen arra csámborgó foxi feje búbján, végül földet ért, és szemeim összehúzásával a a fejem már kutatott is a lehetőségen, hogy hogy lehetne.. "nem csalva" de hogy ugyan mégis én nyerjek. És volt is egy ötletem.
Épp ekkor mosolyodtam fel a gondolatra, hogy kicseleztem, amikor szemem a mellettem álló alakjára tévedt, ahogy engem nézett, de aztán a karomra mellettem, amint az ujjai harapófogóként gyűrik meg az ingemet, majd vissza szemeibe, amikor elengedte.

- Cordelia...? - kérdeztem félhangon újra értetlenkedve, és... megint ott volt. Az a furcsa, feszélyes fény őbenne, bennem meg az az érzés... Ki a fene érti ezt... - köszörültem ismét torkot, holott tudtam, hogy nem kéne, túúúl könnyen kiismer engem, ami zavarba hozott most mégsem a közelsége. Pontosabban... Áh, mindegy.

- Rendben. Én jövök. - feleltem, már jóval kevesebb mosollyal karöltve, és habááár... megzavart ez az előbbi eset, de mégis igyekeztem azért valamelyest koncentrálni a lépéseimre. Egy lépés hátra.. nekikészültem, a szemem előre belőve a célpontot.. majd még egy.. és még egy, a karom lendítve, mire épp a csatornanyílás rácsára lépve a lábam véletlenül szaladt ki alólam, és míg a gesztenyém csúfos röptöt vett, én feláldozva magam a cél érdekében, egyöntetűen a földre ültem. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy ott kötöttem ki elterülve, a kemény talapzat igencsak megbecsülve a becsesebbik felemet, én meg felnyögve, de mégis már nevetve próbáltam kapálózni, hogy talpra kerüljek. És ha már érte tettem...

- Kérhetek egy kis segítséget? - nyújtottam felé a kezem, persze nem azért, hogy lerántsam azokról a kényelmetlen sarkakról amin egyensúlyozni próbálkozott, de talán ha van egy biztos pont a kezemben...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 20.11.12 1:26

zene ♫ Sky and Sand
megjegyzés ♥️ shall I call 911? Razz


Nick kérdését követően felvontam a szemöldököm, amolyan "most viccelsz?!" kifejezéssel. Egyértelmű volt, hogy valamivel megpróbálkozott volna, hiszen ismertem, és a világért sem akart volna csalódást okozni és hagyni, hogy veszítsek. Ő ilyen volt, és ezt szerettem is benne. A jókedvem egy pillanat alatt tovatűnt, ahogy a kutyus bekerült a képbe, riadtan néztem a végkifejletet, de szerencsére elmaradt a kutyadobálás. Nem kellett volna megérintenem aztán, mégis sikerült, és ahogy kimondta a nevem, mintha rosszat tettem volna, úgy szégyelltem el magam, pedig csak... A fenéket! Tudtam, mit akartam, és azt mindennél jobban! Csak bólogatni tudtam arra, hogy ő jön, de ahogy távolodni kezdett, kérdőn ránéztem:
- Ne menekülj, hé! - mosolyogva ejtettem ki ezeket a szavakat, figyeltem a lendítést, majd amint eldobta, már fordultam is a gesztenye után, hogy ácsingózva figyelhessem, vajon melyikünk nyert. Pontosabban néztem volna, ha.. Nick nem zavart volna meg benne. Már csak arra fordultam vissza, hogy eltűnt szemmagasságból, a földön ülve "találtam rá". Hirtelen felnevettem, de aztán rendeztem a mosolyomat gyorsan, próbálva komolyan kezelni a helyzetet, de egy csalfa kis mosoly csak befészkelte magát, amitől képtelenség lett volna még csak megszabadulni is.
- Jól vagy? Vaaagy kérsz egy masszázst? - kezdtem bele, de azonnal odaléptem hozzá, hogy megfoghassam a felém nyújtott kezét, de amint a bőre az enyémre simult, hosszan fújtam ki a levegőt. Nem lesz ez így jó!? Mégis.. képtelen voltam elszakadni Tőle, és ha besegített, akkor együttes erővel sikerült Nicknek felkelnie, amibe túlságosan is beleéltem magam, azonnal porolgatni kezdtem a ruháját.
- Te tényleg ovis vagy. Végigmustározod magad és már megvolt a porban ücsörgés is - kuncogtam halkan, felnézve a szemeibe pedig a kezem a combját fedő ruhán csúszott fel, hogy ott is segítsek rajta, de teljesen automatikusan jött, bele sem gondoltam a tettembe mindaddig, ameddig ujjaim ismételten a hátsóját érintették, ahogy korábban a pénztárcás manőveremnél is.
- Ez.. határozottan.. nem.. ovis - egészen közel állva hozzá a pulzusom felgyorsult az érintés nyomán, de mintha odaragasztották volna az ujjaimat a férfihez, egyáltalán nem volt sürgős onnan elvennem azt. Hosszú másodpercekig csak figyeltem őt, miközben még mindig nem engedtem útjára, ha nem volt neki sürgős távol tartania magát tőlem. - Jól vagy? - hallottam a saját hangomat reszketegen megszólalni, de én már teljesen máshol voltam. Pillantásom az ajkaira tévedt, azok ívét fedeztem fel, majd még lejjebb vándoroltam a tekintetemmel őt feltérképezve. Sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, mint eddig nem, és ez teljesen megzavart, képtelen voltam nem tudomást venni a másik testről.. Nick emelkedő és süllyedő mellkasáról és az ujjaim alatt feszesen, mégis puhán hozzám feszülő testrészéről.
- Én.. nyertem - beszéltem szinte a mellkasát nézve, miközben megpróbáltam lenyugtatni magam, de abszolút nem ment, sőt, minden egyes másodperc kínzó lassúsággal telt, ólmos kezekkel marva belém, de nem érdekelt. Újra felnéztem Nickre, és mielőtt még megakadályozhattam volna, leküzdöttem a kettőnk közti légréteget szinte hozzápréselődve, hogy minden további szó nélkül engedve az ösztönös vágyamnak ajkait birtokba vehessem puhán, tapogatózva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 20.11.12 3:31



A kezeit néztem az ingemen, ahogy szorítanak. Nem értettem. Mit... mi baja lehet... ? - néztem fel a szemeibe, talán válaszokat keresve benne, de hirtelen változott minden, túl hirtelen, és a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy ő ott áll, mosolyog, mintha nem történt volna semmi sem, én meg újra túllépek, mindenen, és kiszemelem az egyik szemközti helyet. Hogy a fejem? Közben vagy ezerfelé cikázott, de mégsem engedtem. Nem értem. Egyszerűen nem értettem, se őt... de engem sem.

A terv sikerült, én elvágódva a kockaköveken, és csak nevetek, a semmibe eresztve mindent, mindazt ami alig egy perce még benn kavargott a fejemben, és csakis a gesztenyémmel voltam elfoglalva. Igen, az is meglehet hogy az a cinkos mosolyom tényleg kiült az arcomra.. Hogy én nyertem? Vitathatatlan, de ami sokkal jobban érdekelt, mégis a kérésem. Hogy teljesítené e.. Hogy vajon megfogadja e, csak azért, hogy boldogabb lehessen, mégis közben még mindig mosollyal az arcomon nyújtottam felé a kezemet.

- Ööö.. igen. - biccentettem csak lassan, kimérten miután felhúzott - Nagyjából, de az a masszázs azt hiszem azért jól esne.. - masszíroztam még mindig mosollyal az ülepemet, habár nem egészen így terveztem, de ennyi még... bőven bele kell, hogy férjen, mint háborús sérülés. Ha már csatát nyerek... - villant fel megint az a kósza mosolyom, csak mint mindig, amikor elkalandozom magam fejben, de akkor újra a hangját hallottam a fülemben. És ha még csak a hangja lett volna! Mégis felnevettem, ahogy előtűnve a semmiből porolgatni kezdett, én meg.. hát tényleg nem vagyok óvodás, de na! Mindennek megvan a maga célja, csak épp ezt nem kötöm az orrára!

- Mondtam én... - nevettem még mindig, de ahogy továbbra is tüsténkedett, én is inkább nekiálltam leporolni a nadrágomat, csak hogy ne álljak ott, mint a bálám szamara. A nadrágomat... - villant fel csak a fejemben, de nem is annyira a szó, hanem sokkal inkább a keze volt ami meglepett, ami útközben valahogy odatapadt... a fenekemre? - kérdeztem meg talán önmagamat is, megemelkedett szemöldökkel, mintha csak nem hinném el.. vagy éppen úgy hinném az egészet csak beképzelem, de ő... és közben a szemeimbe fúrt tekintete.. határozottan közeledett. Igen, közeledett.. - mértem fel az egészet fejben, miközben az a puha kéz.. még mindig ott... Mi a fenét művelek? - kérdeztem magamtól ahogy nem, csak hogy meg se mukkanok, de egyszerűen nem léptem el. Egyáltalán nem. Ő meg csak közeledett.. még mindig.. a szemei rabláncra fűzve az enyémeket, és én láttam ott benne.. megint.. Azt a valamit amit korábban is. Tüzet? Igen, határozottan valami magával ragadó szépséget.. Valami olyat, ami magam se tudom hogyan, de kényszerített, hogy ne lépjek el. Nick... Hé, Nick! Meg tudnád mondani, hogy most mi a jó fenét csinálsz? - hallottam szinte a saját gondolataimat, de a szemem, csak egyetlen hang nélkül nézte, ahogy közelebb lépett, tovább, a teste már szinte az enyémen, a szívem majd kiüti a mellkasom, és fogalmam sincs hogy miért ütlegel, mégis csak.. hagyom, hogy megtegye...
Nem, nem tudom megmondani. - válaszoltam némi fáziskéséssel a saját kérdésemre, de a következő pillanatban a szeme... újra a szemeimben, az enyémek meg ellenőrizetlenül futkosnak az övéiben...

- Ez... Cordelia... - futott ki egy egész halk suttogás, de azt se tudom tényleg kimondtam e - Hé, Cord... - ragadt be a következő ahogy hirtelen mozdult ott előttem, a szemeim kitágultak, majd automatikusan csukódtak le az érzésre, és én.. én... fogalmam sincs róla, hogy mit éreztem. Hogy meglepett? Meglehetősen, de úgy hiszem, ez a szó nem tükrözi mindazt amit éreztem. A pillanat megállt, a szívem még mindig dobol a saját fülemben, én meg... azt hiszem az ajkam önmagától indult meg. Nem tudtam mit cselekszem. De nem is igazán akartam tudni róla, csak azt az egyet, hogy itt.. most, mennyire... Tökéletes... Mintha mindig is itt lett volna a helyem, az ajkam mozdult... önkéntelenül kóstolva rá arra az édesre.. a fejemet teljesen betöltőre, és azt tudom, hogy már nagyon rég nem éreztem ilyet...

Eltartott egy ideig mire feleszméltem, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán teltek el percek. A világ.. megállt körülöttem, de aztán végre megint teret nyert az ép eszem, rávilágítva, hogy ugyan mit is művelek, és két kezem azonnal kapott is a két felkarjáért előttem, hogy lassan, mégis könyörtelenül eltoljam magamtól és én elhúzódhassak tőle.
Csak a szemeit néztem. A lélegzetem igencsak erősebb ütemet vett, aminek nem igazán tudtam tulajdonítani jelentőséget, de muszáj volt távol tartanom. Két kezem szorosan markolt a két karjára, remélem nem annyira, hogy fájjon, de .. összezavarodtam. Teljesen... összezavart...

- Cordelia.. - sikerült már talán hosszú percek után megtalálni a hangomat, de az is lehet hogy közben odakinn csak pillanatok teltek el, ami biztos, hogy egy percre se eresztettem azokat a szemeket. Képtelen voltam rá... Teljesen...
- Mit... mit művelsz.. ? - nyeltem a következőt, csak hogy megint beszélni tudjak, de a hangom határozatlan.. gyenge.. egy pillanatra sem hallatszik bármiféle megrovás benne, csak... csak... nem tudom mit vártam tőle. Fogalmam sincs, hogy mit vártam tőle. De amit a leginkább nem tudtam, hogy magamtól mit várhatok...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 21.11.12 1:15

zene ♫ Love Me Or Not
megjegyzés ♥️ nem is kérdés, hogy melyik a válasz, Nick hosszú lett megint Very Happy Sad


Elvesztem. Hagytam, hogy magával sodorjon a pillanat, ahogy előttem állt, igazából nem is érintettük egymást, ha a kezemet nem számoljuk, ajkaink összeforrva tapadtak mégis egymásra. Hagytam, hogy a közelsége minden érzékemet betöltse nem számolva az időt, s minden egyes eltelt másodperccel csak még többet akartam belőle. És ami a legjobb volt? Hogy nem tolt el, sőt.. egy idő után engedve a vágyaimnak viszonozni kezdte azt, s ekkor csúszott csak fel az őt érintő kezem az oldalára. Nem erőszakosan, alig érintve őt, hogy még csak egy pillanatra se távolodjak el tőle. Más volt. Annyira más, mint amit csak rég éreztem, nem az a megszokott, gyors mozdulatsor, amit tudtam, hogy végül mibe torkollik. Nem akartam mást, nem vágytam többre, csak hogy érezhessem ajkaimon az övét, hogy.. adhassak valamit magamból. Talán itt követtem el a hibát.
Mindennek egyszer véget kell érnie, és ahogy eltolt magától, úgy hullott le oldalam mellé a karom, miközben enyhén megremegtem, szívem pedig őrült tempót járva tudatta velem, hogy bolond őrület hajtott, hagyva, hogy keze fogságban tartson, csak figyeltem őt. Én sem voltam beszédesebb nála, hallgattam a szívdobbanásaimmal kánonként meglévő légvételeimet, s lassan, kínzó lassúsággal nyaltam le alsó ajkamról Nick ízét eltárolva azt. Hmm.. Mégis minek? Miért? Nem tudtam a válaszokat, de úgy éreztem, hogy egyszer.. egyszer talán szükségem lehet rá. Az emlékére. Az érzésre, hogy nem kihasználni akartam valakit, csak megtapasztalni olyat, amiben már rég nem volt részem.
Amint megszólalt, az addigi zavart jó érzés átváltott valami másba. Le kellett sütnöm a tekintetem, mert képtelen voltam őt nézni. A kérdése.. teljesen összetört, mégis kényszerítve magamat újra felnéztem rá, megpróbálva elrejteni mindazt, amit éreztem és olyan alapokra helyezni azokat, hogy még véletlenül se látszódjak szentimentálisnak. Hagytam, hogy egyben tartson a férfi, talán nekem nem is sikerült volna.
- Megcsókoltalak - kezdtem bele halkan, alig hallva a saját hangomat is, mire megköszörültem kicsit a torkom, s igyekeztem, hogy ne a megbánás és a szégyenérzet látszódjon arcomon, hallatsszon ki a hangomból. - Te pedig viszonoztad azt - most sem voltam hangosabb a kelleténél, és ahelyett, hogy Őt néztem volna, a tekintetem űzött vadként villant meg körülöttünk a parkban, hogy.. valamit, valamit muszáj volt néznem, mint hogy Nicket kelljen látnom. Nem azért, mert nem volt kellemes a csókja, sőt, annál sokkal többet is éreztem közben, de.. Mi a fene van velem? Szörnyű volt, ha tehettem volna, meg nem történtnek tekintettem volna az előző perceket, mert elrontottam mindent. Megváltozott valami, ami addig jó volt. És most? Fogalmam sem volt.. semmiről.
- Ne haragudj, nem kellett volna. Sajnálom, hogy megcsókoltalak - kezdtem bele, hagyva, hogy a zavaromat is meglássa rajtam. - Felejtsd el - mondhattam volna, hogy semmiség, meg csak kollégák voltunk, vagy hogy megbotlottam és az ajkai állítottak meg, de a fenébe is! Akartam! - Jobb lenne, ha mennénk.. vagyis.. mennék.. el - folytattam, immár felnézve azokba a kék szemekbe, amik elindították az egész folyamatot, és most.. valahogy már más lett minden. Mégis, sehol sem volt az a vágy, ami eddig folyton bekebelezett, ha egy csók elcsattant. Akkor nem éreztem azt, mint most. Finoman lefejtettem ujjait a felkarjaimról, azonnal még távolabb lépve tőle, visszasétáltam a burkába zárt gesztenyéért, s ujjaim ráfonódtak, hogy a tüskék kicsit belemélyedjenek a bőrömbe, miközben egyetlen mély lélegzettel próbáltam megtisztítani a fejem, és az érzelmeim, több-kevesebb sikerrel.
- Szeretnéd megbeszélni, vagy inkább.. nem? - fordultam felé kíváncsian, de aztán meggondolva magamat tétován elindultam az egyik irányban, mégis, pár lépés után visszafordultam felé. - De lehet, hogy az lenne a legjobb, ha... telefonon beszélnénk meg a holnapot, már ha egyáltalán még szeretnéd. Tudod... Adhatnék tippeket, mivel tudnád levenni Estert a lábáról - arcomon megjelent egy mosoly, amiben valamiféle vicces él is rejtőzött. Nem vagy normális! Sikoltozott a fejemben egy hangocska, amint rájöttem, mit is mondtam, de.. ha már lúd, legyen kövér alapon; Ester kedvelte a dokit. És hogy velem mi a helyzet? Én is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 23.11.12 1:55


A szívem tombolt. Mintha csak arra készülne, hogy kiüsse a mellkasom, de én nem tudom miért rendetlenkedett. Csak a szemeit néztem. Az ujjaim még mindig görcsösen martak a karján a kabát bőrébe, de nem tudtam parancsolni nekik. Nem engedtem el. Képtelen voltam. Egyszerűen nem akartam, hogy elmenjen, de... de azt se akartam, hogy itt maradjon. Mi a fenét művelek? - kérdeztem már másodszor magamtól fejben, és még mindig a szemeit figyelve ahogy lassan csitult csak a lélegzetem, próbáltam felidézni fejemben a képeket. A gondolatokat. Ott.. korábban, a hintáknál. Hogy miért.. nem.. lehet. Miért.. nem! - erősítetem meg fejben, de volt ott valami ami folyton visszakiáltozott. Miért? - kérdezték a hangok a fejemben, de én még mindig nem tudtam egyértelmű válaszokat adni nekik. Csak álltam ott. Nem mozdultam egy tapodtat sem, egyszerűen képtelen voltam, hogy megmozduljak. A szemei.. a szemeit lesütötte, ahogy kérdeztem, a kezem mégsem engedett. Nem tudom mit vártam. Tőle... Magamtól.. egyáltalán bármitől ami oldaná a helyzetet. Aztán mégis az ő hangja szólalt meg.
"Megcsókoltalak.." - visszhangzott a fülemben, és nem mintha nem tudtam volna, egyszerűen... éreztem, ahogy az ajkaim önműködően préselődnek össze, de aztán.. tovább folytatta és ekkor szembesültek csak a tények.
"Te pedig viszonoztad azt.." - csengett vissza maga a gondolat, újra és újra, ahogy a felismerés eltöltötte a fejemet. Én. Én voltam. Én tettem. Tényleg megtettem? - vesztem bele a saját gondolataimba, a szemeim értetlenül kavarogtak a helyükön, és...
Aztán megint beszélt. Újra. Mégis csak nagyon távolról jöttek a szavak, a fejem zúgni kezdett, habogtam.. Talán valamit mondani is akartam.. kellett volna, mégsem jöttek a számra a szavak. Fogalmam sincs mit tegyek. Vagy mondjak. Hogy minek engedelmeskedjek... Hogy...
Aztán már csak azt éreztem, ahogy az ujjaim lefejtetnek, és én... én még mindig csak ott álltam. Mint akit fejbe vertek. Ő meg.. távolodott.
Cordelia! - kiáltottam utána, de rájöttem, hogy hang nem hagyta el a torkomat. Csak a fejem kiáltott. Csakis a fejem, ahogy csak néztem az alakját.. ahogy lehajol, majd a kezében azzal az izével, de már teljesen másképp láttam. Ugyanaz volt.. de már mégsem. Már sokkal.. veszélyesebb. Zavarosabb... vonzóbb, mégis kevésbé személytelen és én...

A hangja.. megint a hangja visszhangzott a fülemben, és én... összeráncolt szemekkel néztem a szemeibe. Ester? Hogy jön most ide Ester? - kérdeztem magamtól végre némileg kitisztulva a fejem, és bármilyen nehezemre is esett, végre képes voltam belepréselni gondolatokat. Épeszű.. gondolatokat... Most volt hogy minden értelmet nyert, amit az előbb.. Telefon? Holnap? Hogyan is lesz ez? Aztán végre határozottságot véve magamon szorítottam össze magam mellett az ökleimet majd engedtem el, és erőteljesen köszörültem meg a torkomat.

- Cordelia... - indultak meg felé a lábaim lassan.. automatikusan.. minden egyes lépést csak mint egy becserkésző vad téve meg, mégsem engedtem róla a szemeimet egy pillanatra se. - Már megbeszéltük a holnap estét és én... - nyeltem nagyot útközben - szeretném. Még mindig! - álltam meg közvetlenül előtte, alig néhány centiméterre tőle, és úgy néztem le a szemeibe - Nagyon szeretném... - futkosott a szemei között felváltva a tekintetem, és csak most töltött el, most hogy a közelemben éreztem.. megint... még valami amit most jobban szeretnék bárminél az életben. Érezni... Őt! Újra! Mégsem tettem. Nem léptem közelebb. Egyetlen tapodtat sem, pedig a néma percek kezdtek teljesen elhatalmasodni a fejem felett. Már nem érdekelt, hogy nem kéne. Már az se, hogy miért. Csak az érdekelt, hogy itt van előttem, és nekem fogalmam sincs miért akarom a csókját újra érezni az ajkamon. De attól még akarom. Talán soha-semmit nem akartam még ennyire... Mégis talán csak a szemeim beszéltek helyettem. Vagy talán... még azok sem.

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 24.11.12 23:27

zene ♫ megint Sky and Sand xD
megjegyzés ♥️ nagyoooon ♥️ Embarassed


Tudtam. Abban a pillanatban tudtam, amikor megcsókoltam, hogy minden megváltozott. Nem így terveztem. A fenéket! Ezt hogy terveztem volna el? Egy másodperc töredéke alatt talált ajkaira az ajkam, és én kihasználtam az érzést, azt, hogy érinthettem, de természetesen mindent összezavartam. Nem csak a részéről, hanem a sajátomról is. Munkatárs. Hangzott fel a fejemben az az egy szó, aminek visszatartó erőnek kellett volna lennie, mire egy másik, őrülten visítozó hangocska lekorholta őt. Barát… Igen, annak kellett volna maradnia, akik közt viszont semmiféle testi kontaktus nem szokott lenni normális esetben. Ester? Mégis minek emlegettem fel? Nem volt addigra már egyébként is minden zavaros?
Eltávolodva tőle már kicsit könnyebb volt levegőhöz jutnom, s a hűvös szellő az agyamat is valamelyest kitisztította. Ám kettős érzelmek viharában kóvályogtam; mint a részeg hajós, aki igyekszik az óceán fékeveszett hullámai közt egyben tartani a hajóját, s tudja, hogy már eredetileg is csak névlegesen volt jó ötlet, hiszen egyedül nem veheti fel a harcot egy nagyobb erővel szemben. Elvesztem. Tökéletesen, és nem találtam a kiutat a gondolataimból. A férfi önkéntelen ajkainak megmozdulása is újra és újra felidéződött bennem, az az érzés, amit keltett vele. A nevem hallatára ismételten Nickre figyeltem, tekintetem megrebbent a lépéseire, s az a fojtogató érzés, ami a csók előtt is bekebelezett, ismételten visszatérni látszott, s bár hallottam, hogy mit mondott, képtelen voltam azon túllépni, hogy itt van. Előttem. Túl közel.
- Én is szeretném… vagyis akarom, Nick - vallottam be neki reszketeg hangon, gyorsan végigfuttattam alsó ajkamon a nyelvem, de ez is csak a zavar jele volt nálam. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a kék íriszeitől, amelyek rabláncokként fogták, s nem eresztették a pillantásom. Türkíz. Ujjaim megint végigfutottak a gesztenye burkán, felsértve picit a bőröm, karcossá téve vele az ujjbegyeimet, de most nem érdekelt. A közelsége viszont megbolondított, s egy pillanat alatt kiszáradt a szám. Fogalmam sincs, mi változott meg egyetlen csóktól. Kizártnak tartottam mégis, hogy csak úgy hátat fordítsak neki és elmenjek. Ennek ellenére maradtam, hevesebben dobogó szívvel, s a vággyal, hogy itt van. Előttem, csak meg kellett volna érintenem. Elbuktam. Túlságosan is gyenge voltam az ösztöneimmel szemben, a vágyammal, az érintéssel kapcsolatban.
- Miért csinálod ezt velem? – talán a kérdés nem is neki, sokkal inkább magamnak szólt, s hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy elszakítsam a pillantásom a szemeiről. Róla. De csak pár másodpercig, ameddig a gesztenyét el nem süllyesztettem a táskámban, hogy újra ő kerüljön a figyelmem középpontjába. Kezeim automatikusan mozdultak, alig érintéssel ujjaim a mellkasára simultak a felsőjén, miközben a szemeimmel is az érintést figyeltem.
– Nem kellett volna megcsókolnom Téged, Nick – ismételtem meg neki a szavaimat suttogva, azonban a tetteim mást bizonyítottak. Szinte hozzá simulva hajoltam hozzá közelebb, és mielőtt még ajkaira simítottam volna a sajátomat, csak az arcára adtam egy hosszú, édes puszit belélegezve kölnije és az alatta megbújó férfi saját illatát is. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ujjaimmal és tenyeremmel a mellkasán szinte úgy siklott végig ajkam a bőrén, arcéléről egészen az álláig, ahol egy időre megpihentem visszafojtva minden további, kéjesebb tartalmú vágyamat, s csak arra koncentráltam, hogy ismételten csak azt tudjam neki adni, amire abban a pillanatban vágytam. A csókot, amiben semmiféle követelés nem volt, csak ő és én. Mint akit megbájoltak, úgy siklott a szám ajkaira ismételten, talán egy kicsivel szenvedélyesebben, mint ahogy az első alkalommal.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 26.11.12 17:36


A hangja megremegett... gyenge... és a mostani szorult állapotomban nem mondanám, hogy segített vele. Ahogy az sem, amint a nyelve végigsiklott az ajkain. Ez az egész... - nyeltem útközben a következőt - annyira hirtelen, mégis magába rántott valami. Egy érzés... itt a közelében, ami... fogalmam sincs, hogy miért van itt. Hogy honnan jött elő, hol volt eddig? Mégis még mindig csak őt néztem. A szemeit... Úgy éreztem egyre inkább képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, mégsem léptem közelebb. Kontroll... - villant fel a szó fejemben, mindaz amit tanultam az utóbbi két évben, és mindaz a tudás, amivel sokszor még önmagamat is legyőztem. Most is küzdöttem. De fogalmam sincs róla miért tettem, hisz ő Cordelia...! - álltak meg fejemben a gondolatok, újra csak a képe betöltve a fejemet, de aztán.. az isten verje meg, mi fenét csinálok? - ráncolódott értetlenül a szemem ahogy megint csak nyelnem kellett.
A hangja volt ami kizökkentett. Hogy mi? – rántott össze a tekintetem, de nem értettem. Hogy én mit csinálok? Hisz pont ő az akitől egy marék... katyvasz a fejem, és én... én... már abban se voltam biztos, hogy mit akarok igazán.

- Cordelia, én... - kezdtem bele egy hatalmas sóhajtás kíséretében, de megint csak nem folytattam. Egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Hogy gyáva vagyok? Hogy félek? Hogy egyszerűen a napirendre kidolgozott életembe nem fér bele, hogy... érezzek? Az érzések… Mindig az visz félre mindent, ha elengedem az irányítást. Pont mint.. vele.. - nyeltem meg a következőt, amikor a következő pillanatban már a mellkasomon pihent a keze, és a tekintetem lassan fordult oda az érzésre. Nem tettem... semmit. Még talán azt is megkérdezhettem volna magamtól, hogy miért nem, de képtelen voltam most megtalálni a válaszokat. A szemei.. ott volt a végállomás, ahol újra nyelnem kellett.

- Nem… talán nem kellett volna – helyeseltem nem is annyira meggyőzötten, de ahogy közeledett, megint heves vágtába kezdett a szívem.
A szemem lecsukódott.. ahogy megéreztem az arcomon az ajakit. Már képtelen voltam bármire is. Hogy ellenkezzek. Ellenállni, ha egyáltalán akarok, képes vagyok... vagy csak akár ha a fejemben megfordulna az ellenkezés gondolata. Ahogy az idő telt, lomha, hosszú másodpercek, és az ajkai lassan csúszni kezdtek.. lejjebb.. végig éreztem simítón a bőrömön, és vele azt is ahogy az érzés teljesen elveszi az eszemet. Itt.. mellette.. Cordelia… - szajkózott a szó folyamatosan a fejemben, és ahogy alig pillanatok múlva már újra a számon éreztem, már képtelen voltam bármilyen ellenálló mozdulatra.

Az előzőhöz hasonlatos ütemben indult meg az ajkam… lassan, de egyre erőteljesebben, majd hozzá kapcsolódva a nyelvem, és hogy a tudatom? Köszöni szépen jól van, élvezi, hogy őt csókolom.. tudom.. hogy őt csókolom, még akkor is amikor a kezem lassan simul fel az oldalán, a hátán.. hogy átölelje, szorosan, mégis kedveskedőn érintve de mégis a többszörösét érezve mellette, mint eddig bármikor, és.. még mindig furcsa, érthetetlen állapot, de kit érdekel? – villant fel a fejem, és éreztem ahogy a testem egyre inkább engedem, rásimulva a teste válaszára előttem, a kezem ölelte, a másik a hajába csúszva az arca oldalán, majd végig a tarkóra tartottam közelebb, hogy el ne engedjen, és én el ne engedhessem, csak érezzem.. Végre valakit érezzek. Őt.. érezzem! Úgy ahogy még sohasem éreztem.

Nem tudom mikor volt, hogy visszavette az uralmat a fejem. Nagyot nyeltem.. ahogy csak lassan szakadtam el azoktól a sokat jelentő ajkaktól, és én.. a homlokom csak óvatosan támasztva a homlokán húzódtam el, de éppen csak annyira, hogy magamnak megálljt parancsolhassak. A szemem még csukva, imádnám a látványt, egész biztos vagyok benne, mégsem akarom kinyitni még. Gondolkodnom kell. Mérlegelni, de közben beszívni ezt az illatot, ami itt, mellette árad, és már annyiszor éreztem, de most annyira más…

- Én… nem tudom… - kezdtem bele habogva még mindig csukott szemeimen túl – hogy mi ez hirtelen – nyeltem nagyot, mégis alig észrevehetően – de itt van… - akadtam el a mondatban – De Cordelia azt hiszem… nem tenne ez jót neked – habogtam tovább, nem térve ki arra, hogy ugyan velem mit is művelne – ha mi… bármi is ez… - engedtem szabadjára egy nyúlfarknyi mosolyt még mindig nem nyitva fel a szemeimet. Úgy könnyebb volt? Meglehetősen.. Talán.. meglehet, de amiben biztos voltam muszáj volt hogy kimondjam – Amit a kávézóban mondtál… - hebegtem tovább, mire összeszedtem annyi lélekjelenlétet, hogy képes legyek elszakadni tőle és kinyissam a szemeimet. – Azt hiszem előbb le kellene zárnod "azt" a dolgot. – néztem egyenesen a szemeibe és bár nehezemre esett, hisz az előbbi érzés után - ki a fene érti ezt? - de folyton csak csókolnám, mégsem engedtem szabadjára az érzéseket. Egyes egyedül csak a kezem csúszott újra az állcsontjára, hogy a tenyeremben érezzem, azt az egész… újszerű, mégis csodálatos érzést.



A hozzászólást Nick Lane összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 13.12.12 0:01-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 30.11.12 15:02

♥️ ♥️ ♥️ kisregény vol 2 xD
zene ♫ Sky - képtelen vagyok elszakadni a zenétől Razz

Ha csak egy kicsivel is határozottabb lett volna, talán leálltam volna. Valóban? Képes lettem volna nem őt érinteni? Nem elmerülni a csókban, hanem hagyni, hogy távolabb legyen tőlem? Nem! Talán első alkalommal, még tartottam Tőle, de az a bizonytalan gyenge kis él a hangjában már nem vetett vissza. Ajkaival a számon érintésével a hátamon még közelebb húzódtam hozzá, hagyva, hogy a gyengéd ölelésébe vonjon, miközben kezeim az oldalára simultak, s ahogy az ő érintése feljebb vándorolt, az enyém vele megegyező ritmusban a derekára, hagyva, hogy testének ívét követve az enyém egészen hozzá simuljon elmerülve a csókban. Ha észnél lettem volna, talán tudtam volna másra is koncentrálni, de Nick lekötötte minden figyelmem, s én boldogan vesztem el vele együtt azokban a pillanatokban, amikor nem számított számomra más, csak a közelsége és az az érzés, amibe belesüppedtem vele. Nem akartam máshol lenni. Vele.. Ő.. az ajkai.. A pillanat akkor sem tört meg, amikor lassan - megint csak ő - elhúzódott, kinyitva szemeimet egy idő után a mellkasát figyeltem, ahogy emelkedett és süllyedt, abban is biztos voltam, hogy az ő érzelmeit teljesen felkavartam, ahogy ő is az enyémeket. Mégis mi a fenét csinálunk? Csak.. barátok vagyunk, nem igaz?
Még inkább összezavarodtam a szavaira. "Nem tenne jót nekem" Visszhangzott a fejemben még párszor, s képtelen is voltam odafigyelni másra. Igazat adtam neki, mert csapdába estem volna, és a pillanatokkal, amik lassan vánszorogtak,egyre jobban magába rántott a pánik. Mit tettem? Már nem csak a csóktól voltam képtelen gondolkodni is, hanem amiatt, hogy olyat erőltettem rá Nickre, amit talán Ő nem is akart. Ajkaim bár még mindig égtek a csókja után, megköszörültem a torkom.
- Igazad van, nem jó... - elgyötörten válaszoltam, tollpihe keménységgel a hangomban. Szinte alig tudtam kisajtolni magamból ezt a pár szót, s fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott, mire képes voltam megfogalmazni a következőket.. Nick pedig elvonta a figyelmem az újbóli érintéssel, s nem tudtam megállni, hogy kezemet elvonva róla ne simíthassak végig kézfején alig érintve bőrét, a szemeibe nézve pedig leküzdve önmagamat megálltam, hogy nehogy megcsókoljam őt megint. - .. ha mi.. te.. és én.. - a szemeit figyeltem, majd lassan lejjebb siklott pillantásom megint csak az ajkára, de NEM! - Nick, mi nem jó? - Nem volt szabad, hiszen a férfinak.. igaza volt.
- Igen. Derek. Tudom, hogy nem szabad húznom, mert csak még rosszabb lenne aztán. És egyikünkkel sem lenne fair, még akkor sem.. ha most.. ez a valami, valamik, mert hogy kétszer.. és nem szabad. Nem.. mármint.. igen - ráncoltam össze a szemöldökeimet, amiért össze-vissza beszéltem, teljesen belezavarodva a logikai összefüggéseimbe. Túlságosan közel volt. Előttem. Engem érintett! Hatalmasat nyeltem, és mielőtt megint csak elcsábultam volna, lesütöttem a tekintetemet is gyorsan, mert kezdett bennem elhatalmasodni a vágy iránta. Nem, nem volt benne még kéjes felhang, csak.. Ő.
- Lehet logopédushoz kéne járnom, mert így képtelen vagyok normálisan beszélni - szakadt fel belőlem a nevetés aztán, ahogy megint átgondoltam, mit is mondtam az előbb. Bizonyára hülyének nézett, de.. a pszichológusok is csak emberek, nem igaz? Újra felnéztem a szemeibe, már melegen rámosolyogva, s gyengéden elhúzva a kezét arcomról egy pille-puszit nyomtam tenyerébe.
- Egészen jól eltereled az ember gondolatait - dicsértem meg őt, hátrább is léptem egy kicsit, de nem távolodtam el tőle, nem, a világért sem. Ujjaimat ujjai közé fűztem, gyorsan körbenézve, hogy esetleg a hotdog árus bácsi nem-e követett minket, csak hogy bebizonyítsa, mekkorát hazudtunk.. ha hazudtunk előtte magunkról. Barátok.. Villant fel megint bennem ez a szó, mire bűntudattal, mégis valami huncutsággal a szemeimben mosolyodtam el, amit elrontott egy a távolban megkonduló harang hangja, mire elgondolkodtam, hogy mennyi időnk lehet még, mielőtt el kell tőle válnom, de mégsem mertem megnézni az időt. Először csak egyet léptem. Aztán megint, mégis elengedtem a kezét, mire a szemeibe néztem megint. - Csak hogy ne várjuk meg, hogy hóemberek legyünk - kuncogtam halkan arra, hogy leginkább itt, vele, ezen a helyen képes lettem volna napokig is elácsorogni, neki még dolga volt. És tudtam, hogy nekem is. Derek... megint! - Az adósod vagyok, remélem tudod. Éééés mindennél jobban szeretném meghálálni ezt.. egyszer majd - mosolyogtam rá menet közben, ha a férfi beleegyezett abba, hogy folytassuk a sétánkat. A legszívesebben elraboltam volna őt az időpont egyeztetéséről, de nem lett volna túl etikus.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 03.12.12 2:22


Értetlenül álltam a dolog előtt. Vagyis... a szavai nem úgy csengtek, ahogy az én gondolataim, de amikor a keze végigsimított a kezemen, az az érzés.. mégis visszaadott mindent. Mindazt amit az előbb éreztem, alig pár perccel ezelőtt. Kényszerítenem kellett magamat, hogy újra előtérbe kerüljön a fejem, és igen, újra szajkózni minden gondolatot, miért is kéne neki lezárnia azt az előbbi dolgot a másikkal mielőtt, én meg.. én meg... én már úgyis teljesen elvesztem. Nekem végem... Ez az egy játszott a fejemben, és amiben biztos voltam, hogy most nem is leszek képes megfejteni minden felmerülő kósza gondolatot. Hogyan történhetett ez? Mármint velem. Mikor engedtem el? Az irányítást, és vesztem bele az érzésbe, amit egy részem úgy súgta nem kéne elutasítanom. Mégis féltem. Talán soha ezelőtt nem féltem ennyire. Fejemben még élesen játszott az elmúlt időszak képe, pontosabban a nem is annyira távoli időszak, amikor minden olyan bonyolult, összezavarodott és összekevert volt, amikor az érzések húztak, egyre lejjebb, akkor is éreztem, csak éppen... Féltem, hogy a jóval a rossz is újra visszaüt. Ha nem lesz a szilárd, papírforma a képemen, az az erős tartás ott benn... Talán képes lennék újra visszacsúszni arra a szintre? Soha nem akartam visszajutni oda! Sohasem!

Valahol elvesztem. Az ő szavai és a gondolataim között félúton, beleveszve a szemeibe azokba a gesztenyeszínűekbe, és csak az újabb hangjára eszméltem fel. Egy kérdés. Hogy mi? - kaptam azonnal észbe, próbálva felidézni minden épeszű gondolatot, amit nem is olyan régen felvonultattam az érdekében, de aztán megint beszélni kezdett.. másról.. teljesen másról, én meg csak habogtam.. volna, ha egyáltalán engedi, hogy szóhoz jussak. Annyira szerettem volna elmagyarázni neki! Talán mindent. Mégsem tettem. És hogy miért? Talán még nem álltam készen. Egész biztos voltam benne, hogy itt.. mellette.. pláne most, nem leszek képes épeszű gondolatokkal elé állni, pedig kellene. Mennyivel könnyebb ez a kezeléseken... Pláne ha nem te magad vagy az áldozat...

Egy szót se szóltam. Egészen addig amig el nem hallgatott, a szemeit le nem sütötte, talán csak élveztem, hogy nem nekem kell hebegnem, beleveszve a tanácstalanság ködébe, de az is lehet hogy csak azt akartam, hogy ő adjon ki magából mindent. Az orvos tényleg előbújt volna? De nem is pazaroltam erre több gondolatot, csak ahogy a szemeimbe nézett.. újra fel, megint, egy kósza mosoly csúszott szét az arcomon.

- Pont... ezért... - beszéltem csak egész halkan más meg sem hallhatott, bár egyáltalán nem volt célom, hogy bárki elől is titkolózzak. Hogy szerettem őt? Meglehetősen. De sohasem úgy, mint... Eddig...
Aztán ahogy az ujjai a kezemre csúsztak, lassan választva le az arcáról és belecsókolt a tenyerembe, az előbbi megfogalmazott feltevések egyre szilárdabbá fonódtak. Tényleg képes lennék beleszeretni!? Vagy már...
Azután viszont képes volt megint kiszakítani a gondolataim közül. Nehéz volt meggyőznöm magam, hogy rá figyeljek, figyeljem a reakcióit, mindent amit tesz, de az, ahogy eltávolodott, engem is visszavonulásra késztetett. Nem állunk készen. Talán egyikünk sem arra, hogy ez a dolog mélyebbre fonódjon, és muszáj voltam lesütni a tekintetem, hogy megköszörülhessem a torkomat. Mégis meglepett a következő mozdulat. Az ujjai... lassan fonódtak be az ujjaim közé, és az egész érzése újabb hátraarcot vetett a meggyőződésemen. Csak néztem. A kezeinket. A szemeibe néztem volna, fel, még mindig ott álltam, mint valami cövek, de akkor messzi harangok hangja szólalt meg, és ő újra eltávolodott. Nem értettem.. Most már nem csak magamat, hanem már őt sem, és ez egyre nehezebbé tette ezt az egészet.
Mikor megint a szemeimbe nézett, alig egy lépés távolságra állt tőlem, mégis roppantul távol éreztem. Talán még sohasem éreztem ennyire messzire, az alig... két hónapos közös... "munkánk" alatt, mint éppen most, alig egy lépésre, és az érzés teljesen elkeserített. Mintha egy darab halt volna meg belőlem, egy másik mégis éledezett.
Felmosolyogtam a szemeibe.. igyekeztem megtartani, nem tükrözve semmi, a veszteséggel fejét felütő keserűséget, és elhatározva magam hozzá léptem, a kezem most nekem fonódott a kezébe, és csak felmosolyogva rá, finoman rászorítva hogy bármennyire is próbálkozna, el nem engedem... óvatosan bólintottam a szemeibe.

- Nincs szükség rá, hogy bármit is meghálálj. - futtattam csak egy röpke percig a szemei közt a tekintetem, de mielőtt újra szólhatott volna már folytattam is tovább - Mehetünk... - vágtam rá egy cseppet sem erőszakosan vagy hirtelen, de újra léptem és onnan azt hiszem... megint csak a gondolataim közé temetkeztem. De akkor is. Más volt. Teljesen más. Sokkal... kellemesebb. Valahogy a világ is körülöttem...

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park

Vissza az elejére Go down

Sunset Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Karakter bazár - Játékosok keresik
» Smaragd Park

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Város :: Belváros :: Egyéb helyszínek-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához