welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
EOF - Empire of Fantasy
Vendég
09.12.17 8:27
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Hill (780)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Andres Nathaniel Blake
 
Candice Westmiller
 
Zooey A. Benedict
 
Lyna Hill
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Sunset Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.09.13 21:41

Én nem a játszóteret unom, egész egyszerűen nem vagyok alkalmas anyának. Az még rendben van, hogy ölelgetni, babusgatni a csöppséget, na de hogy ő ossza be az időmet? Elképzelhetetlen. Talán majd ötven éves koromra megérek rá, de akkor már késő gyereket vállalni. Jelenleg ez az értelmes megoldás, egyébként is ha kell a pénz, muszáj dolgoznom, és néha szórakoznom. Így délután egyre jobban telik meg a park. Mondjuk a dolog nagyon fura, hiszen a kölykök egész nap szabadban voltak, akkor miért kéne most ezt folytatni? De ebben a korban lelőhetetlen búgócsigák, amíg csak el nem alszanak, szóval nincsen választás. Amikor felnézek a telefonból, a kicsi éppen valami kislány a copfjait tépi, aki visít, és rugdossa Zach lábát.
- Hogyazajó... – Pattanok fel, hogy rendet tegyek, de a kislány anyukája ér oda hamarabb, és csak szikrázó tekintetem riasztja vissza attól, hogy minum ellökje a drágaságomat. Elrángatja onnan a kislányt, én pedig karon fogom egyetlen porontyomat, és visszaülve a homokozó kávájára ölbe is veszem.
- Mindig csak bajt keresed manó. Mindig... – Aztán ő vihogva az arcomba szórja a markában tartott homokot. Köpködve szitkodózom, és porolom le a hajamból. Levágom a gyereket a homokba, hogy nyekkenjen, elő a kézitükör, és igyekszem visszaállítani sminkem romjait.
Felpillantok, amint látom, hogy kevés ismerősöm közül Jussy érkezik a saját kis utódaival. Zach már pattan is fel, hogy Sam ruháját kezdje el összemaszatolni, de már nincsen erőm rászólni.
- Ah, hellóka drágám. – Vágom zsebre a telefont, remélem lezártam a billentyűket, mielőtt Kuvaitba tárcsáznék. Végignézek kvázi barátném lestrapált ábrázatán, méginkább anyukás ruházatán, és fejcsóválok. – Hogy bírod? Mikor bírlak rá, hogy leadd őket, és elgyere velem pasizni? Vagy... ha már van urad, legalább táncolni? Lötyögjünk egyet holnap este, most nyílt egy új klub, ne legyél buta, hogy kihagyod... – Nézek rá kérdőn.- Csajoknak ingyenes! – Dobom ki az aduászt az asztalra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 09.09.13 9:25

Nekem azt hiszem megy ez az egész, nincs is vele bajom, csak néha elfáradok és persze sokkal könnyebb lenne, ha nem lennék ennyire egyedül mindennel. Néha visszagondolva nem is tudom már, hogy hol romlottak el a dolgok, vagy mikor kezdődött el ez az egész, amivel idáig jutottunk. Azt sem tudom, hogy Devon észrevette-e már, vagy egyáltalán érdekli-e, hogy minden teljesen összekuszálódott, és hogy már rég nem azok vagyunk, akik akkor régen egymásba szerettünk. Sose kérdeztem még igazán Michellet, hogy ő miért jár ide egyedül, de persze ha tudnám, hogy neki mennyivel kegyetlenebb élet jutott, akkor egy szavam se lehetne. De valahogy a játszótérről az ember megpróbálja ezeket a bajokat kizárni, mert ha még itt is az lenne a téma, hogy mi mennyire rossz, akkor aztán semmi értelme nem lenne kimozdulni otthonról. Már messziről hallom a visítást, biztos valamelyik kölyök esett a másiknak. Ebben a korban ez előfordul, és nem mindegyik szülő tudja jól kezelni a helyzeteket.
- Semmi gond, hagyd csak. - mosolyodom el, amikor látom, hogy szegénykém olyan aggodalmas arccal pillant a gyerekek után. Ez a hely ezzel jár, nem zavar, hogy a kissrác egyből Sam ruhájának esik. Elvégre azért vannak itt, hogy játszanak együtt jár a piszokkal is. Fáradtan lehuppanok Michelle mellé és a szavai hallatán csak megrázom a fejem. Mégis mit mondhatnék erre? Valahogy kétlem, hogy Devon értékelné, ha csak úgy elmennék bulizni, és nem is tudom, hogy lenne-e hozzá egyáltalán kedvem.
- Bírom... általában, de tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Én már kinőttem a bulizásból és nem is tudnám hova tenni a gyerekeket, Devon általában későn jön és akkor már hulla fáradt... anyámat meg ha áthívnám estére, akkor abból csak balhé lenne. Meg tudod, ha elmennék akkor másnap hogy bírnám? Sam nem jár bölcsibe, szóval akkor is toppon kell lennem. - sorolom el neki az ellenérveket. Igazából talán jó lenne, de nem tudom, hogy egyáltalán fel tudnék-e engedni normálisan. Már nem is emlékszem,hogy mikor voltam utoljára bulizni, szerintem még a gyerekek előtt, de az már több, mint négy éve volt. Pedig elmehettünk volna, amikor még Abram kicsi volt és anyuék vigyáztak rá, de valahogy sose került rá sor, estére annyira elfáradtunk, hogy már nem volt hozzá kedv. Aztán ez a fáradt fásultság csak még inkább erősödött.
- De te menj el, és majd mesélj, hogy milyen az a hely rendben? - teszem még hozzá. Végülis úgy is átélhetem részben, ha nem vagyok ott igaz? Mintha egy úti könyvet olvasnál és bár nem jutottál el Párizsba, de mégis gondolatban ott lehet. Szívesen elmennék egyszer Párizsba... bár azt hiszem ez is csak valami kósza álomkép marad.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.09.13 20:34

Ha tudnám, hogy milyen bajokkal küzd kvázi barátnőm, akkor talán meg tudnánk beszélni a dolgokat, hiszen egymásnak mindig sokkal egyszerűbb megfogadható tanácsokat adni. Valamilyen szinten, felszínesen többször megosztottuk gondjainkat, ám valamiért csak a sopánkodás szintjén maradt a dolog, de ha már ennyiszer találkoztunk, akkor már akár segítségbe is átcsaphatna ez a dolog. Nem igazán azon múlik, hogy játszótéren ismertük meg egymást, a barátságot nem ez alapozza meg.
-Hát jó, majd kimossátok. – Vonom meg a vállamat, és egy darabig, elnézem hogy a három gyerek már egész jó harmóniát kezd el alkotni az állandó maszatolás mellett is. Valami kezd szöget ütni a fejembe, de még tűnődöm a megvalósításon. Oldalt pillantok, és látom, hogy hiába van három állásom, én még egész jól bírom, de szegény lány – már amennyire még lánynak lehet mondani őt – totálisan le van strapálva. Finoman elmosolyodom, amikor a nagydarab mackós apuka a szemközti padról egyre bátrabban mosolyog, én pedig igyekszem lekoptatóan megrázni a fejemet, ő azonban fura módon meglepődik, és azt mutatja nekem, hogy Jussy-t nézi. Hát bazdmeg! Még ennyi csáberőm sincsen? Na de egy konvencionálisabb apuka egy hasonló anyukát keres. Felsóhajtva bököm oldalva a csajszit.
- Kinőttél? Még az ilyen hancúrokból is? – Egészen felvidulok, nem is gondoltam, hogy nem fog bántani a dolog, és hogy tetszeni fog a kerítő játszása. Az apuka végre szélesen mosolyog, de még nem vette rá magát, hogy felálljon, hogy idejőjjön hozzánk. Addig jó, mert nem kell lekopnom egy darabig. – Miért nem adod be bölcsibe? Halál jól érezné magát, és neked is kijár némi pihenés. Én meg nem lennék egyedül, tudnánk vásárolni, teadélutánt rendezni, barom faszikat lekoptatni. Mit szólsz? – Rázok rajta egy kicsit, jelezve hogy nagyon is kedvelem őt. Van köztünk pár év, de nem sok, és úgy látom, hogy egy hullámhosszon vagyunk. – Fenéket. Nem megyek el egyedül. Tudod mit? Ha nem gond, akkor elviszem a kölyköket, anyám egyébként is imád kicsikkkel játszani, tartunk a szüleimnél valami grillezést, ott biztosan nem lennének láb alatt. Te pedig élvezd ki a holnap délutánt, menj el egy moziba, feküdj be a kádba a zuhanyrózsával... – Sorolom az ötleteket.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.09.13 21:45

Nem tehetek róla, nem szokásom azért kiteregetni a problémákat mások előtt, főleg mert Devon már azért is ki van bukva, mert anyámmal időnként megbeszélek ezt-azt. De előtt lehetetlen lenne titkolni, hiszen azért gyakran átjön, és úgyis kiszúrja, ha valami baj van. Mégis csak ő nevelt fel, túlságosan ismer, hogy titkolni lehessen előtte bármit is. Szóval Michelle-nek se túl gyakran mondom el, hogy mi a baj, csak ha már nagyon ki vagyok, így azért felületesen tisztában van egy részével a problémáim... vagyis a problémáinknak. A gyerekek ruhája meg persze, hogy nem zavar, végülis a játszóterezés ezzel jár, egy szavam sem lehet, arra van a mosógép, hogy az ilyen gondok könnyen megoldódjanak. Amióta van a két gyerek, sokkal több ruhát mosok rájuk, mint összesen magunkra valaha, Abram főleg nyáron egy nap 2-3 garnitúra ruhát is simán elhasznált. De hát olyankor sokat vannak kint az oviban és mindig addig jó, amíg a foltok legalább kijönnek a ruháiból.
- Igen, hála a mosógép csodájának! Nem tudom, hogy a szüleink hogy bírták ki, amikor még nem volt ilyesmi! - sopánkodom kicsit, és sajnos tény, hogy eléggé le vagyok strapálva. Még a fizikai fáradtság nem is lenne gond, de sajnos lelkileg is eléggé ki vagyok, ez jelenti a nagyobb problémát jelenleg. A fickót totál észre sem veszem, aki engem néz, és valószínűleg úgyis automatikusan arra gondolnék, hogy Michellen akadt meg a szeme, hiszen ő szép, mindig tip-top stb. én pedig közel sem. A kérdésére viszont értetlenül követem a tekintetét, és konkrétan kissé el is vörösödöm.
- Michelle, ne mondj ilyesmit! Nekem ott van Devon, ne bátorítsd szegényt kérlek. - már nem is nagyon emlékszem hogyan kell úgy lekoptatni egy pasit, hogy ne bántódjon meg tőle. De most komolyan nem látja a gyűrűt az ujjamon, vagy csak nem érdekli? Inkább visszapillantok a barátosnémra. Igen, talán be kéne adni bölcsibe, de még a legelején megbeszéltük Devonnal, hogy nem így lesz, Abram se járt bölcsibe, ovival kezdtük, de olyan jó lenne már egy kis pihenés, így négy év után.
- Nem tudom, nem biztos, hogy Devon örülne neki és én is megfogadtam, hogy amíg lehet, addig velem lesznek a gyerekek. Abram már amúgy is oviba jár. Bár tényleg jó lenne egy kis szabadidő néha... - de ezt valahogy be kellene adagolni a férjemnek is, és mostanában nem vagyunk túl jó viszonyban ahhoz, hogy könnyedén meg lehessen beszélni a dolgokat, sőt igazából sehogy se tudjuk megbeszélni a dolgokat, pont itt kezdődnek a bajok. Aztán az ötletére tényleg elgondolkodom kicsit. Talán ez jó lehet, egy kis idő magamra, de úgy, hogy ne legyen automatikusan mellé csatolva anyám litániája és megjegyzései. Talán egy kicsit kipihentebben várhatnám haza Devont, vagy bemehetnék elé a munkahelyére... bár nem tudom, hogy abból nem lenne-e gond.
- De ez neked tényleg nem gond, vagyis anyukádnak? Azt hiszem jó lenne egy nyugis délután, egy kis pihenés. - visszakozom kicsit persze, hiszen nem akarok a terhükre lenni, végülis nem tartoznak nekem semmivel, annyira még nem is ismerjük régen egymást. De az tuti, hogy jó lenne.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.09.13 13:26

Nekem igazán nincsen kinek kiteregetni a szennyest, mert a kolleganőim agyatlan csitrik, a szüleimet pedig nem akarom terhelni, hiszen nagy részét tudják, annak meg semmi értelme nem lenne, ha apám egy vadászpuskával felszerelkezve indulna levadászni Timet. Úgyhogy marad az elfojtás, hiszen még Jussynak sem meséltem túl sokat a magánéletemről. Pedig aztán ketten még egészen egy hullámhosszon vagyunk, akár még egymás támaszai is lehetnénk, ha végre valamelyikünk nyitna, azaz megnyílna. De addig csak ilyen óvatos mamás beszélgetéseken felül maximum az időjárás marad. Még azt sem tudom, hogy mit is dolgozott, mielőtt gyerekei lettek volna. Végiggondolva, neki sokkal több vesztenivalója van, mint nekem, hiszen az én sarkamban végülis ott a maffia, ha nem is szó szerint, mert nem üldöznek, de a bábjuk vagyok kénytelen lenni, neki pedig ott a férje, és a két gyerek. Elhatározásom az, hogy majd igyekszem én nyitottabb lenni irányába. Valahol a sok szarság mellett jótét lélek vagyok. Ha jobban odafigyelek, máshogyan alakulhattak volna a dolgok. Rámosolygok, ő olyan jó anyuka, én pedig egy felelőtlen, éretlen tyúk vagyok. A sopánkodásán én is mosolygok, aztán legyintéssel űzöm el a nyálcsorgatós apukát, mutatva hogy Jussynak gyűrű van az ujján. Dühösen morgolódva kapja fel a porontyát, és elhúz.
- Értem én, tényleg mindent megértek, de akkor is... – Görbítem le kicsit az ajkamat, nem akarom, hogy úgy érezze, sajnálom. – Otthon kéne rendet tenned, mert ez így nem állapot, hogy csak házicseléd vagy, meg mosod a szaros gatyákat. – Vonom meg a vállamat, olyan szívesen rágyújtanék az ideg miatt, de itt a játszótéren baromira nem nézne ki jól. Így csak előkapok egy cukormentes rágót, és azt tömöm a számba, odakínálva neki is. Ettől még a feszültség bennem marad. Mintha ugyanazt az életétet élnénk, csak minimálisan más problémákkal.
- Jól van, elküldtem, látod? – Zach odaszalad hozzám, meglátta a rágót, és már követelné is. – Nem kicsim, megfulladsz tőle, most ettél fagyit. – Elkezdi a lábamat rugdosni, de olyan keveset vagyok vele, hogy nem pazarlom az időt fenyítéssel. Előveszek egy nugátot a táskámból, meghámozom neki, mire elragadja a kezemből, és sikoltva fut vissza a tömegbe, ahol néhányan ölre mennek érte. Jót nevetek, pedig tudom, hogy ezzel irigységre adok okot a többi gyereknél. Mindegy, ez van.
- Te meg mit Michellezel állandóan? – Kérdezem szemforgatva. – Én már mióta Jussynak hívlak, mert azt szereted, te meg olyan hivatalos vagy. Meechy, vagy Shelly. Vagy tökmindegy, de ne így. – Felhúzom őt, hogy ne ücsörögjünk már a homokozó szélén, mert teljesen elmacskásodunk. Elég nagy a játszótér, rá lehet látni a kölykökre, inkább körözzünk, vagy ilyesmi.
- Megfogadtad? Na és? Hogy nem örülne neki? A te életedet ne ő akarja élni. Már nem csecsemők, te a testedet adtad oda nekik, szóval... bár én aztán nem akarok feszkót köztetetek. A békés megoldás a jó. – Látom, hogy végre kezd feloldódni, erre már én is kellemesebben mosolyodom el. – Ne idegeskedj rajta, a szüleim aztán nem gond, még örülnek is, hogy valami értelmeset csinálok. Rám fér, hogy én is eljátszam néha a gondos anyukát. Vagyis téged.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.09.13 13:47

Őszintén szólva én se tudok kinek mesélni úgy istenigazából. Az a baj, hogy anyám túlságosan is hajlamos mindennek nagy feneket keríteni és utána már ő akarja a dolgokat megoldani, no meg visszamondja Devonnak és annak nincs értelme. Tudom én, hogy vele kéne megbeszélnem a gondokat, és nem akárki mással, de ez meg valami miatt egyszerűen nem megy. Én próbáltam, tényleg igazán szerettem volna már nem egyszer, de aztán mégse sikerült sosem. A pasi végülis elhúz, aminek határozottan örülök. Lássuk be Michelle karakán csaj, én nem tudtam volna mit kezdeni azzal, ha netán megpróbál idejönni. Nem akartam volna megbántani sem, de mást meg nem tehettem volna, szóval jobb ez így. Túl gyakran járok ide ahhoz, hogy lépten-nyomon olyan valakibe botoljak, aki csúnyán néz rám, mert lekoptattam. Bár igazán lehetett volna egy kicsit körültekintőbb és akkor már eleve kiszúrta volna a gyűrűt, ami ott virít az ujjamon mindig. Fura, mert soha nem fordult meg a fejemben, hogy ne vegyem fel, pedig nem tudom, hogy összetartozunk-e még annyira, hogy igazán szükség legyen rá.
- Tudom, de valahogy soha sem sikerül leülnünk rendesen átbeszélni a dolgokat, valahogy csak úgy... vagyunk. - sóhajtok egyet. Valamelyikünknek el kellene ezt indítani, nyugodtan és nem azért, mert amúgy is van valami amin összeveszhetünk, de ha épp béke van, akkor meg a kutyának sincs kedve belemenni egy vitába, mert félő, hogy az lenne a vége. Hamarosan meg jön a kiskölyök is, nem lep meg, hogy kuncsorog, de nagyon hamar le kéne erről szoktatni, mert így csak az édesség miatt fogja őt szeretni, és az nem vezet sehová. De nem az én dolgom, hogy beleszóljak, biztosan elég gondja van így is.
- Látom épp olyan akaratos, mint a legtöbben ebben a korban. - eresztek meg azért egy félmosolyt, amikor végül a gyerkőc elszalad és a többiekkel tényleg szinte ölre mennek egy-egy falatért.
- Jól van... Shelly. - bólintok végül aztán fel is állunk. Egyébként is rém kényelmetlen a homokozó széle, főleg hosszú távon, és lassan sikerülne teljesen elgémberednem. Pár kört mehetünk végülis, persze úgy is ismerem magam és fél percenként a gyerekeim irányába pillantok, hogy minden rendben van-e.
- Tudom én... de én is úgy akartam, hogy még kis korában ne legyen ennek kitéve, de talán tényleg jobb lenne. Beszélek majd vele. - igen, ez is egy olyan majd, ami nem tudom, hogy mikor fog eljönni, de azt hiszem nem mostanában, pedig idővel már nem lesz értelme, amikor már amúgy is közel lesz az ovis időszak. Végül még mindig kicsit bizonytalanul, de bólintok.
- Jól van, hát tényleg megköszönném a dolgot, maximum azért egyeztetnem kell Devonnal, hogy ne legyen belőle balhé, bár amilyen későn jön mostanában, lehet hogy fel sem fog neki tűnni. - rántom meg kicsit a vállam. Nem tudok ezzel mit kezdeni, ő azt hiszem így menekül el a problémák elől és egyben előlünk is, akármennyire is pocsék ezt így kimondani. És ekkor hallom meg az éktelen üvöltést, azonnal kiszúrva Sam hangját. Gyorsan indulok meg a homokozó felé, ahol a kicsi lány ül csak a földön és üvölt, a többi gyerek pedig csak értetlenül nézi, ahogy szegénykémnek vér serken a szája szélén.
- Jajj kis drágám, hát elestél? - kapom fel gyorsan, és kerítek egy zsepit, hogy letörölgessem az száját. Nem lehet rájuk figyelni tudom én, de akkor is rossz érzés, ha fáj valamijük és nem tudtam azonnal odaérni. - Lehet, hogy ideje lenne mennünk. - pillantok Shelly-re egy bocsánatkérő mosollyal. Rendesen ki kéne tisztítani ezt a sebet, akkor érezném magam jól.[/b]
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 14.09.13 19:30

Az én esetemben őszintén kétlem, hogy anyám bármit is visszamondana Timnek, lévén nagyon nem bírják egymást, sőt, az exem csak azért nem robbantja fel a szülők házát, mert akkor nekem kéne nevelnem a kicsit, méghozzá úgy, hogy jelenleg minden időm a munkával megy el. Lassan már én is készülődök, ideje lassan visszavinni porontyomat a családi fészekbe, de olyan jó egy kicsit beszélgetni, hiszen láthatóan azonos hullámhosszon vagyunk, és a gyerekek is megértik egymást. Ellenben látom rajta, hogy ez hosszabb távú dolog, többször kell találkoznunk, hogy ténylegesen meg tudjunk beszélni dolgokat.
- Hát te tudod, hogy van-e még értelem erőltetni a dolgot. – Jegyzem meg, miközben öltöztetem a kis legényt. Kap egy tisztább felsőt, amit a kocsiból hoztam ide, még amikor leültünk. Félmosollyal bólintok Jussynak, szerencsére nem nekem kell a mindennapos dacolásaival harcolnom, amikor pedig együtt vagyunk, akkor igyekszem a jóra koncentrálni.
Sikerül végül rávennem egyetlen utódomat, hogy végre hajlandó legyen elfogadni, hogy vége a mai játszótéri mókának, mennünk kell. Még így is lefáradtam, hogy rá kellett figyelni, szerencse, hogy vannak ilyen kisgyerekes szülők, akikkel le lehet ülni, összereszteni a kicsiket, mert ha a sok kúszás után kéne még melóznom is, rövidtávon kikészülnék. Becsülendő az óvónők munkája, főleg, hogy ennyi gyerekre figyelnek. Beharapott ajakkal hallgatom Jussy sopánkodását, én már biztosan léptem volna. Mint ahogy megtettem Timmel szemben is, aminek nagyon nem lett jó vége, de az alap lázadó jellemem megmaradt. Jussy pindúrja majdnem szétkeni magát éppen előttünk, de hát katonadolog, ebből tanulnak. Már nem is folyok bele, csak rámarkolok Zach apró ujjacskáira, és betolom a lyukon a cumiját.
- Elküldöm sms-ben a címet, hozd át őket mondjuk holnap háromra, akkor kezdődik majd a móka, és olyan tíz felé érdemes elvinni őket. Közötte pedig tiéd a világ! Na puszi! – Intek búcsút, és megindulunk az autó felé.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.10.13 15:33


to Nemo Nortcliffe


Jó, annyira nem vagyok otthon kutya témában, de ebben is lehet fejlődni igaz? Majd nagyon fogok igyekezni. Az már megy, hogy tényleg napi kétszer levigyem sétálni. Ez a mostani a második, bár már lassan sötétedik, de egész jót sétáltunk. Őszintén szólva baromira örülök neki, akkor is, ha még nehezen szokunk össze, és eddig a pórázt se mertem levenni róla, mert félek, hogy esetleg nem jön vissza. Pedig kéne neki a futás, úgyhogy idővel lehet hogy kénytelen leszek megpróbálni. Sokat hezitáltam a menhelyen, hogy kutya legyen, vagy macska, de végül egy nagyon okos ábrázatú terrier mellett döntöttem. Nem túl nagy, Danny nagy örömére túl sok szőre sincs, és állati lelkes. Szinte kérlelt, hogy őt hozzam el, én pedig nem is tudtam ennek ellenállni. Egyelőre még a lakásban sem tett maradandó kárt, ami mindenképpen jó pont, nekem pedig nagyon jót tesz, hogy kiszabadulhatok a lakásból, főleg azok után, hogy Danny megjött. Ez az új felállás, hogy van ez a másik nő... kissé betett. Sőt finoman szólva arculcsapásként ért az egész, hiszen nekem azt mondta, hogy ő nem kockáztat, meg bla-bla. Most minden olyan fura, úgyhogy sokkal jobb, ha időnként szépen lelépek a lakásból és kiszabadulok.
Viszont talán mégis meg kéne próbálni. Fogalmam sincs, hogy van-e a parknak kutyafuttatója, vagy valami zárt terület, ahol meg merhetek ezzel próbálkozni. Totál be vagyok tojva, mi van, ha nem jön vissza, de annyira szeretne szaladni és úgy rángatja a pórázt, hogy elmondhatatlan. Végülis már két napja nálam van, ez talán elég lesz. Leguggolok hozzá, és megpróbálom elmagyarázni neki, mit is szeretnék. Annyira okosan tud nézni, hogy az valami őrület!
- Szóval Trixi, most leveszem a pórázt, de ha szólok, akkor visszajössz, rendben? - nagy levegő, kifúj, nagy levegő újra kifúj. Ha minden igaz, hoztam neki egy kis nasit is, az elvileg segíthet, ha mégis elhúzni, a kaja minden kutyának nagy motiváló erő igaz? Még mindig parázok, de végül lekattintom a pórázt a nyakörvről, miután ellenőriztem, hogy amúgy minden meg van, ami kell, a kis bilétában ott van belevésve a nevem és a számom, meg a kutyus neve is. Nem lesz baj... remélem. Szóval amikor kattan a póráz az én egyetlen kutyuskám azonnal neki is iramodik, és nem kis tempót diktálva húz el valami galamb után. Megkövülten ragadok le, ott ahol álltam. Jó, ez lehet, hogy rossz ötlet volt.
- Trixi, gyere vissza, Trixi! - igen kb. a füle botját se mozdítja, úgyhogy nincs más hátra, mint hogy sietős léptekkel vessem magam utána. Mázli, hogy sétálós ruhát vettem fel, farmer, edzőcipő, egyszerű lila topp, egy farmerdzsekivel. Ha nagyon muszáj tudok futni utána. Azért néha hátra néz! Hál' istennek, de így is elég szép tempót diktál. Mi a fene keltette fel ennyire a figyelmét? Kajaszagot érez, vagy valami egyéb?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.10.13 18:02

Sajnos túl jól ismerem már ahhoz, hogy mindenképpen kisminkelje magát előttem. Kár, tényleg kár. Persze, a tévé elhitette velünk, hogy a természetes szépséget kell értékelni, és hogy mindenki úgy gyönyörű, ahogy van, de tudod, ő az a fajta lány, aki szemfestékkel néz ki jobban. Na mindegy.
Megcsókol. Rágyújtunk. Azon agyalunk, miért vagyunk annyira lusták a boltba menéshez, hogy még estére járva se tudunk reggelizni. Éhesek voltunk, és persze tökéletesen tisztában voltunk a ténnyel, hogy ilyenkor már egyáltalán nem reggelizni szokás, de pár órája ébredtünk csak, azóta meg még nem sikerült egyről a kettőre jutni a létezés terén. Szóval megvártam, amíg elmegy a vécére, zsebre vágtam a megmaradt doboz cigijét, és a tárcájából kivettem tíz dolcsit, majd azzal a szándékkal, hogy egy ideig - pár hétig, hónapig... - nem jövök vissza, elhagytam a placcot.
Szóval megyek az utcán. Rágyújtok még egy szálra, miközben anyámra gondolok, meg arra, hogy tegnapra ígértem neki egy látogatást... Nem tudom, mi van velem. Ne tudom, miért cseszek el szisztematikusan magam körül mindent. De úgy tűnik, ez maradt nekem: szépen, fokozatosan szétesek apró pici darabokra. Olyan picikre, hogy még a saját anyámra is nagy ívben teszek. Ez valahol elég zord, legalábbis jócskán rossz érzésem támad tőle, viszont valahol kárpótol az, hogy legalább ilyen szinten gondolok még rá. Jó, tudom, ez nem kompenzál, és attól még ugyanúgy borzasztó alak vagyok... Egyre jobban megértem az öregeket, akik a magamfajta fiatalokra panaszkodnak. Haszontalan, neveletlen kis korcsok vagyunk, akik a kétezres évek elején túl sok punkrockot hallgattak, mára meg elitták minden agysejtjüket. Hát, világ, látod-látod, ilyeneket hordasz a hátadon.
A füstöt meg kifújom, a hamut leverem. Ekkor már a parkban járok. Volt itt egy király hot-dog árus, feltett szándékom volt tőle szerezni valami reggeli-vacsora-tízórai szerűséget, de ötpercnyi bolyongás után kénytelen-kelletlen feladtam a keresést. Ennyit erről. Ennyit rólam. Azt hiszem, ez egy igen komoly jel arra, hogy valójában életképtelen vagyok. Itt az állam legnagyobb városa, én pedig még arra is képtelen vagyok, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Mit tehet ilyen esetben egy hozzám hasonló szerencsétlen? Elnyomja a leégett csikket, és rágyújt még egy szálra. Ez nem az én napom. Feltehetőleg az ágyból sem kellett volna kimásznom.
Leroskadtam végül egy padra, bámultam az arra járókat, kicsiket és nagyokat, meg az élet nagy kérdésein gondolkodtam és még olyasmiken is, hogy ma estére melyik haveromnál húzzam meg magam, ha esetleg nem lenne kedvem hazamenni, mikor kiszúrtam valami rohangáló kutyát. Nos, többnyire háziállat-buzi vagyok, bár már elértem azt a szintet, hogy nem állok meg minden kóbor macskánál, de egy ilyen teremtménynek azért... mégsem lehet ellenállni, nem?
- Hé! - kiabáltam felé, bár tapasztalataim szerint erre nemigen hallgatnak a kutyák, szóval inkább a fütyüléssel próbálkoztam; beletelt egy kis időbe, de azért több sikerrel jártam ezzel, mint a "hé"-vel. - Helló te gyönyörű. - volt nyakörve, ergó biztos akad gazdája is. Lecsekkoltam a bilétát. - Helló Trixi. Hol hagytad Hamingway-t?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.10.13 19:25

Hát jó, be kell látni, hogy kutyákból még nem vagyok a toppon. Pedig még egy könyvet is vettem a témában, de mégsem megy ez egyelőre túl jól. Így is vártam két napot mire rászántam magam, hogy elengedjem. Kell neki a szabad tér, én ezzel tisztában vagyok, csak hogy állatira bennem van a félsz, hogy nem jön vissza. És persze, hogy igazam is lesz, mert úgy elszelel, hogy alig látom a hátsóját. Ráveti magát egy galambra, aztán valami másik kutyát szemel ki a távolban, aztán már tippem sincs, hogy mi a fenét látott meg annyira, mert csak az irányt sejtem, hogy merre kéne menni. Az elején még megpróbálok egyszerűen csak gyorsan haladni, de hamarosan már átváltok futólépésbe. Akármennyire is jól bírtam régebben szusszal, most azért ez már sokat csökkent, még annak ellenére is, hogy a bulikat elég jól bírom, de olyankor elég rendesen be vagyok állva, hogy a szervezetem csak jóval később fogja fel, hogy totálisan kikészítettem. Szóval elég szépen kifulladok mire végre meglátom azt a nyamvadt dö... szóval Trixit. Úgy fest, hogy talált magának valami akárkit. Messziről még nem sokat szűrök le belőle, valami srácnak tűnik egy padnál. Nem tudom, hogy van-e nála valami kaja, de hogy a kutyám oda ment hozzá, annyi tuti. Mekkora pofára esés! Valami vadidegenhez simán odamegy, amikor hívja, nekem pedig esélyem sincs, teljesen hidegen hagyja, hogy már percek óta kiabálok utána. Oké, valahogy majd meg kell tanulnom ezt a kutyapesztrálás dolgot. Határozottnak kéne gondolom lenni, hogy én legyek a falkavezér, csak épp már jó ideje nem vagyok egy cseppet sem határozott.
Végre lassítok a lépteimen, amikor közelebb érek, de enyhén szólva is szaporán kapkodom a levegőt, amikor megállok a srác előtt.
- Huh... köszi... hogy... megfogtad... - elsőre nagyjából ennyi sikerül, aztán csak leroskadok a padra, és megpróbálok végre nagyjából levegőhöz jutni. Nem így terveztem ezt a sétát, nem gondoltam, hogy a végére majdnem sikerül kiköpni a tüdőmet. Basszus, senki se mondta, hogy a kutyasétáltatás ennyire fárasztó meló, ha nem tartod rajta a nyakörvet. Kell pár pillanat, mire sikerül értelmes állapotba hozni magam és még egy mosolyt is az arcomra varázsolok, mielőtt kezet nyújtanék neki.
- Josie vagyok, a gazdi. Még kezdő, vagy hogy fogalmazzak. Hogy a fenébe csináltad? Rám totál nem hallgat. - láthatóan tisztára oda van a srácért. A végén még féltékeny leszek. Komolyan nem hiszem el! Nem elég, hogy a pasikkal nincs szerencsém, egy csepp se, még a saját kutyám is másért dobja el magát? Pedig direkt lányt választottam, mert akkor nem szívom talán meg annyira, nem rohangál majd a lány kutyák után. Erre tessék. Megrázom a fejem, ahogy Trixire pillantok. És még mindig rám se bagózik, hanem simán hátast dob az avarban, hogy a srác a hasát vakargassa. Pedig én adtam neki kaját, meg én hoztam le mostmár két napja. Szép... igazán szép!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 03.12.13 14:35

Szabad játéktér!

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.forumsr.com



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 07.02.14 14:35

Link & Kiki




Szeretem a parkokat, legalábbis úgy általában, de most akkor is sietek. Bármennyire is jó lenne egyszerűen csak nézelődni, és a hideg ellenére is lassú sétában átvágni rajta, mégis muszáj sietnem. Ma lesz annak a nyomorult tanfolyamnak az első órája. Nem tudom, hogy tényleg menni fog-e ez nekem. Ez a masszőr dolog... hát a fene tudja. Nem is érzem elég erősnek az ujjaimat, és mi lesz, ha ettől begörcsölnek, vagy tudom is én? Akkor apu feleslegesen tanított gitározni és a zongora leckék is értelmetlenek lesznek, ha nem fogok tudni hangszerhez nyúlni csak azért, mert vadidegen emberek bőrét nyomkodtam... Már a gondolatba is sikerül újfent beleborzongani. Nem hiszem, hogy az lesz a nekem való legjobb hivatás, amitől már az elején is eléggé tartok és finoman szólva is majd kiver a víz. De akkor vajon mi lenne az én utam? Az túl egyszerű, ha ugyanúgy mint a szüleim a zene felé kacsintgatok, ha meg mondjuk színésznő lennék, akkor lehet hogy nem fair előnnyel indulnék, ami pedig megint nem érintene jól, szóval... valami egyszerű kéne, ami azért jól áll nekem. Olyan, ahol emberekkel lehet találkozni, és mégis csak szórakoztató is egyben, és nem ugráltat folyton valami idegesítő főnök sem. Miért van olyan érzésem, hogy túl sokat akarok? Lehet, hogy ez tényleg irreális álom lenne?
A gondolataimból az a mozzanat ránt ki, amikor furcsa érzés száll meg a táskám irányából, azaz mintha elakadt volna, pedig nem mentem olyan közel az úr szélén lévő bokrokhoz. Aztán felfogom lassan, hogy miről is van szó, amikor már egyértelműen húzó érzést sikerül leszűrnöm, azaz pontosabban fogalmazva egy erős rántást, aminek a márkás bőr először persze nem enged, csak a karom nem értékeli, amit történt.
- Héj! Hagyd... hagyd békén a táskámat! - igen, simán képes vagy rákiabálni a pasasra, pedig most már, hogy felfogom hogy is néz ki, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet. Szakállas, szakadt, lehet hogy valami hajléktalan, vagy mit tudom én. És persze minden szónál visszarántom a táskát, aminek viszont egy idő után enged a pántja és úgy szakad ki a kezemből, mint annak a rendje. Én pedig ezzel a lendülettel nyúlok is után. Tudom minden rendes önvédelmi gyakorlaton azt tanítják, hogy ne szállj szembe a támadóddal, de ilyenkor csak az ösztönöz működnek, nem pedig a józan ész. Aztán már csak a lökést érzem a mellkasomon. Nem valami gyenge pasas ahhoz képest, hogy ilyen szakadt, én pedig ezzel a lendülettel zúgok el hátrafelé. Egy pillanatra elsötétül a világ, hiszen még mindig a táskám után nyúlnak a karjaim, amikor megindulok hátra, aminek hála sikerül olyan istenesen bevágni a halántékomat a betonba.
- Dögölj meg! - ezt kiabálásnak szánom, amikor a pillanatnyi homály helyét átveszi a kép, ahogy a pasi a táskámmal távolodik, de inkább csak valami rekedt suttogás lesz belőle az ütésnek hála. - Francba... - ez már tényleg csak motyogás, főleg amikor felülök és érzem, hogy elég rendesen forog a világ. Automatikusan nyúlok a tarkómhoz, ami kissé meleg és nedves. Azt hiszem nem csoda, ha a véres kezemet látva egyelőre nem döntök a mellett, hogy azonnal felpattanjak. A kedvenc táskám volt, minden iratommal és tíz perc múlva ott kéne lennem az első órámon. Remek!

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 07.02.14 19:19

______________________________________________________________
Kezdek hozzászokni az új helyzethez. Az első egy hét után nagy volt a kísértés, hogy feladjam és válasszam a könnyebb utat. Visszamenni a kereszt szüleimhez egyszerű lett volna. De aztán jött ez az egész terhesség dolog és én képtelen voltam csak úgy eltűnni. Az valahogy nem tűnt jó megoldásnak, hogy fogjam a mosatlan ruháimat és visszaköltözzek, de attól még találkozzak vele. Nem hittem, hogy képes leszek megtalálni az egyensúlyt. Így maradtam.
Pár napra rá megtanultam kezelni a mosógépet. Nem mondom, hogy profin megy. Tegnap például vagy fél órát térdeltem előtte, mire rájöttem, hogy miért világít a kis piros lámpa. Újabb fél óra volt, mire sikerült megtalálni a gombot, amivel ki tudom ezt kapcsolni. De megvolt. Van tiszta ruhám. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehet ekkora öröm. Egy percig sem kérdés, hogy azt a bizonyos egyetlen inget és farmert választom. A bejáratnál meg majd felkapok egy vászonkabátot. Persze eddig nem jutok el. A fürdőszoba előtt megtorpanok. Borotválkozás. Arról még szükségem volt. Nem túl meglepő módon két helyen is megvágom magam, de semmi komoly. A fő, hogy jól nézzek ki. Meg akarom lepni Jennát. Bemenni a munkahelyére és... nem is tudom. Csak nézni őt. Eleget aludtam vele egész délelőtt, szóval az ébren maradással nem is lesz gond. Csak azt kell kiverni a fejemből, hogy hat után nem szabad kimenni az utcára. Olyankor már vacsora és társaik. Most viszont még sötét sincs!
Túl könnyen megy. Túl könnyen feledkezek meg a szabályról. Nem emlékszek olyan esetre, hogy én ilyen későn az utcán lettem volna, most pedig mindennél jobban élvezem. Egészen más minden. Az emberek... az egész város sokkal élénkebb. Eszembe juttatja a több nagy várost még gyerekkoromból. De itt most sokkal nagyobb a nyüzsgés.
A parkba viszont még ennek ellenére sem szívesen teszem be a lábam. Szívesebben választanám a kerülőutat. Hiszen időm van bőven. Ha több órát vesz igénybe, hogy gyalogoljak, akkor is nézhetem még őt eleget. Mégsem bírom rászánni magam, hogy kerüljek. Minél hamarabb látni akarom. Meggyőződni róla, hogy rendben van. Vagyis... vannak. Most már azt hiszem, így kell gondolkodnom. Legalábbis az első szakkönyv, amit a kezembe fogtam valami ilyesmit magyarázott. Majd csak menni fog. Jól akarom csinálni, de elég nehéznek tűnik. Pont úgy, mint hogy itt átvágjak. De megteszem. Eleinte mosolyogva indulok neki és csak az jár a fejemben, hogy mi lesz a jutalmam a végén. Később már elkomolyodok. Egy szakadt fickó szalad el mellettem. Feltűnik a kezében a női táska.
- Nem a te dolgod... - motyogom magamnak és lehajtott fejjel megyek tovább. A lépteimet persze akaratlanul is meggyorsítom kicsit, de semmi több. Csak akkor torpanok meg, amikor érzem, hogy valaki van a közelben. Nem akarok vele foglalkozni. Jó pár lépéssel előtte állok meg. Nézek a földön ülőre és azon jár az eszem, hogy kellene kikerülni. Ha tovább mennék lehajtott fejjel, vajon nem venne észre?
Tudom, hogy nem szép dolog. Tudom, hogy segítenem kellene. De... megindulok lassan, mégis megtorpanok mellette. Anélkül, hogy igazán ránéznék szólalok meg.
- Jól vagy? - kérdezem meg kissé halkan. Közben azt kutatom a fejemben, hogy mivel kellene folytatni. A kezem vakargatom, de igyekszek leállni vele, mielőtt meglátszik.
- A fickó a te táskáddal futott... azt hiszem, láttam - intek a hátam mögé kissé bizonytalanul és mielőtt újabb kérdést tennék fel, felé nyújtom a kezem, hogy legalább a földről felsegítsem.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.02.14 17:31

Link & Kiki




Erre mondják, hogy nem az én napom, nagyon nem! Eleve olyan helyre kell mennem, amihez nincs igazán nagy kedvem, és ezen kívül még nem is választom a jó utat. Pedig megtehettem volna talán, hogy korábban indulok, és akkor nem kell átvágnom a parkon, de hát nem jött össze. Így viszont sietnem kell. Egyébként is még szinte világos van, akkor meg miért kéne félnem egy parktól? Fel sem merül bennem, hogy baj lehet és persze épp ilyenkor szokott bekövetkezni az ilyesmi. Ezért történik meg végül, hogy érzem a húzást, majd a rántásokat és végül szembe is kerülök a táskatolvajjal. Persze minden normális önvédelmi gyakorlaton azt tanítják, hogy inkább hagyd a cuccot és spurizz, mert táskát lehet újat venni, de másik életet nem adnak a boltban. Ez végülis totál logikus, de az ösztön mégis arra sarkall, hogy megpróbáljak szembeszállni, aminek az lesz a vége, hogy szép ívű eséssel zuhanok hátra, miután a pánt elszakadt. Nem valami kellemes nap, nagyon nem! Annyit sikerül csak elérni, hogy legalább felüljek, és megbizonyosodjak róla, szédülök annyira, hogy ne akarjak azonnal felpattanni, főleg mert az fickót már amúgy sem érném utol és nem is érnék vele sokat. Arról már nem is beszélve, hogy érzem én, nem vagyok a toppon semmilyen szempontból, hiszen a kezem véres lesz, amikor újra a szemem elé emelem. Igazán remek!
A még remekebb pedig az, hogy a távolodó táskatolvaj mellett látom, ahogy valaki lazán elsétál, bár messze van, lehet hogy csak duplán látok? De nem, mert a másik meg közeledik és ennyire nem verhettem be a fejemet igaz? Aztán megáll nem messze tőlem, ami végképp finoman szólva is meglep. Ha tudnám, hogy az jár a fejében, hogy ha kikerül akkor észreveszem-e, hát tuti, hogy egy kissé ki lennék akadva. Vagy nem kissé. Komolyan majdnem elmegy mellettem, mire végül megáll, de a kérdés... Ezt most tényleg ki mondta?
- Persze remekül vagyok! Most lopták el a táskámat, el fogok késni az első órámról, eltűnt minden iratom és fontos holmim és finoman szólva is szédülök. De... tényleg tök jól vagyok... - lehet, hogy ha már megállt, akkor nem kéne ilyen morgós hangulatban fogadnom, de hát most komolyan ez milyen kérdés volt?! Vak, hogy nem látja véres a kezem? Hogy a jó francban lennék már jól?
- Oh, hát ezzel sokkal beljebb vagyok, így már minden rendben, hogy láttad. - rázom meg a fejem, ami most nem a legjobb megoldás, mert csak még erősebb lesz a szédülés, és majdnem még az ülve maradás sem sikerül. Végül aztán legalább a kezét nyújtja. Azt hiszem pár pillanatot hezitálok, mire végül a tiszta kezemmel fogom meg az övét, hogy engedjem, hogy felsegítsen. Eléggé imbolyog a talaj, konkrétan meg kell kapaszkodnom a vállában, hogy ne zúgjak el megint, ezért kerülök csak épp egy kicsivel közelebb és nézek bele most már rendesen a szemébe.
- Ismerős vagy nekem... - próbálok én kutatni a gondolataim között, de őszintén szólva semmi nem ugrik be. Túlságosan zúg még minden, hogy erre esély legyen, arról nem is beszélve, hogy tíz éves kora óta azért Link elég sokat változott.

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 08.02.14 18:17

______________________________________________________________
Komolyan gondolhattam volna, hogy nem jó dolog megszegni a szabályzatot. Nem hiába lettek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ha valamit nem teszek meg, nem azért lépjek vissza, mert kell. Ezért is tűnik pár percig jó ötletnek, hogy lepjem meg Jennát és menjek elé a munkába. Végül is, semmi baj nem történik. Még a számolást is elhagyom. Nem tartom számon a lépteimet és így az eltelt másodperceket sem. De ez még nem ok arra, hogy a legkézenfekvőbb és legrövidebb utat válasszam. Annak ellenére, hogy nincs még sötét, nem kellene átvágnom a parkon. Bár ne tenném! De persze, hogy végül mégis erre folytatom az utam. Minél hamarabb látni szeretném őt. Nem éri meg azt a tíz percet elvesztegetni kerülőutakra.
Már akkor gondolhatnám, hogy nem fogok minden gond nélkül átjutni, amikor egy szakadt fickó rohan el mellettem. De ugyan miért törődnék vele? Amíg csak elszáguld mellettem... Azért mégiscsak megszaporázom a lépteimet és csak akkor lassítok és emelem fel egy pillanatra a fejem, amikor meglátom a földön lévő lányt. Szinte azonnal arra próbálok rájönni, hogyha lehajtott fejjel elhaladok mellette, vajon észrevesz-e. Komolyan úgy akarom kikerülni, mintha valami morgó kutya lenne! De ezt mégsem bírom megtenni. Odalépek hozzá és miután fejben összetettem egy mondatot, hangot is adok neki.
A válaszára kicsit összerezzenek és magamban átkozódok. Mégis tovább kellett volna menni ahelyett, hogy ilyen tényleg hülye kérdést teszek fel neki.
- Utána... - mehetnék. Jönne a folytatás, de rájövök, hogy annak nem lenne semmi értelme. Már ha attól eltekintünk, hogy biztosan nem lenne elég bátorságom hozzá, akkor is ott van még az, hogy már a város másik végében járhat a fickó. Jobb is inkább, hogy félbehagytam a mondatot. Van neki baja nélkülem is. A véres keze.
Emlékeztetnem kell magam, hogy ez veszélyes lehet. És neki biztos fájdalmas is. Attól, hogy én nem érzem a fájdalmat és nem jelent különösebb gondot, ha valamim véres, másnak ez nem megszokott. Más nem veri be a kezét, nem rúg bele minden ajtófélfába.
- Hát... tudunk szólni a rendőröknek. Megmondhatom nekik, hogy a fickónak szakálla volt és... - megint kezdek belegabalyodni a saját szavaimba. Mégiscsak jobb volt, amikor a lehető legrövidebben válaszoltam. Pedig mióta Jennával vagyok, próbálok bővebben beszélni és minden kimondani, de úgy tűnik, ez idegenekkel szemben még nehezebb.
De legalább így azt sem gondolom át, hogy mit kellene most tenni. Csak nyújtom felé a kezem és várom, hogy megfogja és felsegíthessem. Ha nem teszi meg, akkor arra nem tudom, mit kell reagálni. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy nem kér a segítségemből. Aztán mégis...! Lehet, hogy nem vagyok valami izmos, de azért őt felsegíteni nem olyan nagy kihívás. Nagyon is... csinos. Hú. Nem hiszem, hogy az utóbbi nem is tudom mennyi időben fordult meg ilyesmi a fejemben. De most akkor is felvillan. De semmi több, csak szimpla megjegyzés, saját magamnak.
- Öm... - csúszik ki ennyi a számon, amikor megragadja a vállam. Azt hiszem, egy percig sem kétséget, hogy én nem vagyok az a fajta szuperhős, aki ilyesmiből profitál. Sőt, nem vagyok semmilyen. De ez most nem lényeg.
Attól függetlenül viszont, hogy milyen közel van hozzám, én még próbálhatok elnézni mellette. Csak egy pillanat van, amíg találkozik a tekintetünk, de én szinte azonnal másfelé nézek. Még akkor sem gondolom meg magam, amikor ő megszólal.
- Ha nem a kórházban dolgozol, akkor... nem hiszem, hogy ismerlek - próbálok megint hosszabban fogalmazni és nem tőmondatokban beszélni. Valamivel jobban megy, mint eddig.
- Neked viszont vérzik a fejed és... biztos fáj - kezdek bele és most valamivel magabiztosabbnak érzem magam. Láttam én a kezét, ami véres lett, miután megérintette hátul a fejét. Gondolkodás nélkül veszek elő a zsebemből egy csomag papírzsebkendőt és nyomok egyet a tarkójához. Aztán észbe kapok és inkább hagyom, hogy ő csinálja.
Nekem amúgy is mennem kell majd, csak még... csak még... Miért állok még mindig itt? Talán meg kellene kérdeznem a nevét és elkísérni, ahova szeretne menni? De velem nem sokra menne, ha újra megjelenne egy szakadt fickó...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 09.02.14 8:48

Link & Kiki




Általában nem vagyok én túlságosan morózus, de azért most azt hiszem érthető, ha nem vagyok kifejezetten jó kedvemben. Ezért is nem tetszik a kérdés, ami feltesz, főleg az után, hogy simán elsétált a távolodó táskám mellett, arról nem is beszélve, hogy ott állt előttem pár másodpercig, mint aki azt se tudja, hogy mi a fenét kezdjen a helyzettel. Azt hiszem nem csoda, ha én se tudok neki normális válaszolni, hanem finoman szólva is kissé kibukom a szavai hallatán. Hogy jól vagyok-e? Jah, persze csodásan! Jobban nem is lehetnék, csak azért ülök itt a földön, mert épp ehhez van a legnagyobb kedvem, de egyébként simán eljárnék egy szórakoztató csárdást nagy vigalmamban.
- Ha akkor kigáncsoltad volt, az még talán ért volna valamit, de már messze jár. - rázom meg a fejem, aztán jön el elharapott káromkodásféleség, mert ezt már megint nem kéne. Pedig az előbb se jött be, akkor is szédülni kezdtem tőle, és most is ugyanez a helyzet. Így még nehezebb lesz felállni, ez már nem kérdés, ezért is nem próbálkozom meg ilyen botor lépéssel egyelőre. Az újabb akadozó szavakra majdnem megint egy fejrázás jön, de még időben rájövök, hogy ez most rendkívül rossz ötlet, ezért végül sikerül leállnom az ez irányú próbálkozással és szépen megállok még a mozdulat legelején.
- Szerintem szakállas szakadt külsejű fickó egy kazalnyi rohangál a városban és jó eséllyel a kedvenc táskám rövid időn belül valami kukában végzi, a többi cuccommal pedig nem is akarom tudni, hogy mihez kezd majd. - a fintorból nagyon jól látszik, hogy a táskámat is sajnálom és persze a többi holmimat, meg azt az időt, amit kénytelen leszek az őrsön tölteni, amíg bejelentem az irataim eltűnését, és persze le kell tiltani a hitelkártyámat és beszélni apával, hogy kapjak egy másikat, pedig épp leszokni próbálok róla, de egyelőre amíg nincs munkám akkor is kénytelen vagyok rá támaszkodni, ha szeretnék már végre önálló lenni. Egyszer csak sikerül, de a drasztikus megvonást akkor sem tartom jó ötletnek.
A kezét nyújtja, én pedig végül elfogadom. Azt hiszem most ő is jobb, mint a semmi, mégha ennyire nagyon esetlennek is tűnik és ennyire nagyon buta kérdéseket tesz is fel. Az már más téma, hogy a felállás azért annyira nem megy könnyen, mert még így is határozottan kilengek, amikor már a lábamon állok, vagy valami olyasmi. Kénytelen vagyok megkapaszkodni a vállában, hogy ne veszítsem el megint az egyensúlyomat és még egy rövid szemkontaktus is sikerül összehozni, annak ellenére, hogy folyton elnéz a vállam felett, mintha minimum nehéz lenne neki belenézni egy ember szemébe. Viszont még így is kiszúrom, hogy határozottan ismerős nekem a tekintete, bár egyáltalán nem tudom hova tenni, akármennyire is koncentrálok.
- Nem a kórházban dolgozom, de a szemed akkor is ismerős. - ráncolom kissé a homlokomat, és legalább az most hogy próbálom törni a fejemet elvonja kicsit a gondolataimat az előbbi kellemetlen incidensről és pár pillanatra még a szédülést is elfelejtem. Az újabb rendkívül okos megjegyzésre már kénytelen vagyok elmosolyodni, azt hiszem leginkább kínomban.
- Úgy tűnik, hogy rendkívül éles a logikád... - a zsepit azért átveszem, amikor a tarkómhoz kerül. Talán nem vészes ez a seb, bár én nem fogom tudni hátulról megnézni, ez is tuti. Oda kéne érnem az első órámra, de helyette jó eséllyel mehetek a kórházba, csak meg kéne tudnom hozzá rendesen állni a lábamon. Megpróbálok ellépni tőle, de újfent kissé mozogni kezd körülöttem a világ, ezért újra visszakapaszkodom a vállába.
- Figyelj... nem tudom, hogy sietsz-e, de azt hiszem útba kéne ejtenem egy kórházat, de nem hiszem, hogy egyedül menni fog és bármennyire is idegesítő kérdéseid, meg megjegyzéseid vannak... nem nagyon van más választásom, szóval... nem segítenél? - oké, lehet hogy ez nem a legjobb felvezetés, de azt hiszem azt láthatta, hogy nem viseltem jól eddig azokat, amiket mondott. Viszont attól még remélem, hogy segít, ezért egy halvány mosolyt megejtek és még mindig a vállában kapaszkodva nyújtom felé a kezem. - Kylie vagyok, egyébként. - ennyi kell, ha esetleg vállalja, hogy segít. Mondanám, hogy elég, ha elkísér egy taxiig, de azt most nem tudnám kifizetni.



A hozzászólást Kylie Aria Branson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 10.02.14 18:13-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 09.02.14 12:19

______________________________________________________________
Tényleg tennem kellett volna valamit. Megállítani a fickót valahogy. De meg sem fordult a fejemben, hogy megtegyem. Miért is avatkoztam volna bele? Lehet, hogy rajongok a szuperhősökért, de én közel sem vagyok az. Még Jennának sem. És már egészen megszoktam az érzést. Nem olyan elviselhetetlen. Most viszont mégis úgy érzem, hogy hibáztam, amikor csak úgy hagytam elfutni a fickót.
- Sajnálom - nyögöm ki az egyetlen jónak tűnő választ, ami az eszembe jut. Tudom én, hogy ennyivel nincs elfelejtve és ő még nem kapja vissza a táskáját, de jobb ötletem nincs.
Ahogy azzal sem tudok mit kezdeni, amit ezután mond. Jó dolognak tűnt, hogy bemenjek vele a rendőrségre és elmondjam, hogy nézett ki a fickó, de be kell látnom, hogy igaza van. Kismillió szakállas ember van erre. Ráadásul ettől még nem lesz meg a táskája. Alig bírom visszafogni magam, hogy bocsánatot kérjek. De összeszorítom a szám és hallgatok. Percekkel később rájövök, hogy talán fel kellene segítenem. Egyetlen szó nélkül felé nyújtom a kezem és már épp azon kezdenék gondolkozni, hogy mi van akkor, ha nem kér a segítségemből, amikor mégis megérzem az ujjait. Egy másodpercnyi mosoly fut át az arcomon, de úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna. Az már csak ráadás, hogy a vállamba kapaszkodik én pedig minden erőmmel próbálok kerülni a kutató tekintetét.
El nem tudom képzelni, hogy ismernénk egymást. Senkit nem ismerek a városban annak ellenére, hogy már sok éve itt lakok. Csak azok jöhetnének szóba, akik a kórházban dolgoznak. Vagy az utcában lakók, akik tesztelték, tényleg nem érzek-e fájdalmat. De rájuk mindenképp emlékeznék. Ő nincs közöttük.
Az újabb szavaira csak megrázom a fejem, de azért egy újabb pillantást vetek rá. Ha ismernénk egymást, nekem is rá kellene jönnöm. De... fogalmam sincs. Ahhoz jobban meg kellene néznem magamnak, de akkor sem jutna eszembe a gyerekként ismert arcok között kutatni. Az az időszak olyan réginek tűnik, mintha egy másik élet lett volna. Néha tényleg úgy gondolom, hogy az is volt. Arra viszont még így is emlékszek, hogy egy fejsérülés tud fájni. Annyira észnél vagyok, hogy keressek egy zsebkendőt és a fejéhez nyomjam. Aztán szinte azonnal hagyom, hogy ő csinálja, én pedig egy kicsit távolabb lépek. Nem mintha túl sok értelme lenne. Egy pillanattal később már újra a vállamba kapaszkodik, én pedig nem tiltakozok.
- Akkor... hallgatok - mondom és tényleg eszemben sincs ezek után megszólalni. A kérdésére is csak bólintok sután, de nem mozdulok. Nem mintha nem tudnám, hogy innen hogy lehet megtalálni a kórházat. Csukott szemmel eltalálok oda. Inkább csak arra várok, hogy eldöntse, tud-e egyedül menni és elég, ha kíséret vagyok, vagy... tartanom kellene őt? Átkarolni, hogy ne essen el és úgy menni?
Tényleg jó lenne indulni, és nem vesződni bemutatkozással. Úgysem találkozunk utána soha többet. De ahogy kimondja a nevét, egy pillanatra lefagyok.
- K... - jön ki ennyi a számon és majdnem kimondom, hogy Kiki, de kényszerítem magam, hogy elhallgassak. Inkább csak látni rajtam, hogy ismerős a név, viszont mivel továbbra is csak alig nézek igazán rá, nem teszem össze az apró részleteket.
- Link - szólalok meg késve és ha még nem csúsztam le róla, megrázom a kezét. Ekkor már felkúszik rá a pillantásom. Ezzel egy időben felrémlik egy kislány arca. A mosolya. És az, ahogy utánam sírt, miközben és próbáltam úgy tenni, mint aki jól viseli a búcsúzást.
De még így sem vagyok képes rákérdezni nyíltan, hogy tényleg ő az vagy... Fogalmam sincs, hogy örülnék-e neki, ha kiderülni, hogy ő az. Sok éve már csak a múltam része és... A gondolat végére sem jutok, amikor is döntök. Egy kisfiús mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy tudatosul bennem, tényleg ő az.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 09.02.14 20:51

Link & Kiki




Abba kéne már hagynom a fejrázást, mert ez most nagyon nem tesz jót, nagyon-nagyon nem! Csak hát ez már annyira berögződött dolog, hogy igazán nehéz visszafogni, főleg amikor elnézést kér, meg amikor úgy néz, meg amikor végülis felsegít. Ez utóbbit legalább elfogadom, de mással most nem sok mindent tudnék kezdeni. Ne haragszom rá... már... annyira, nem is várhatom el egy ismeretlentől, hogy kockáztassa a testi épségét egy táska miatt igaz? Szóval visszafogom magam és próbálok jó képet vágni hozzá, nem tenni újabb megjegyzéseket, mert annak lehet, hogy nem lenne jó vége, mert jó eséllyel egyedül kéne eljutnom a kórházig, és az most nagyjából esélytelennek tűnik. A zsepi az, ami legalább jó ötlet és jól is jön, az viszont nem, hogy ellépjen tőlem. Kell egy kis támasz, egyébként tuti, hogy újra a földön végzem, mert nem fogok tudni csak úgy megállni a lábamon. Fogom tehát a vállát, ha tetszik neki, ha nem.
- Na ez egy jó ötlet, mármint... beszélhetsz, csak ne kérdezz és mondj butaságokat. - egészítem aztán ki magamat. Jó nem kell túlzásba esni, mert nem akarok némán sem eljutni a célig, azt se élvezném. Úgyis beszélnék és úgyis tuti, hogy kérdezgetném is, szóval nem várom el, hogy csendben maradjon. Azt viszont látom, hogy nevem hallatán kissé lefagy, amit először nem tudok hova tenni, csak amikor végül ő is kimondja a nevét. Nem vagyok benne biztos, hogy lehet összefüggés, de tényleg ismerős a szeme, de olyan sok év eltelt. Az emlékek is homályosak és persze ő is állati sokat változott, mégis csak eltelt tizenöt év, annyi idő azért baromira sokat jelenet.
- Link... létezik, hogy te az a Link vagy? A szüleid zenészek... voltak? - nem tudom elhinni először. Még a kezemet is leengedem a zsepivel együtt, mert valahogy most nem tudok még arra is figyelni, hogy a tarkómon tartsam a zsepit. Ez egyszerűen hihetetlen, hogy pont vele fussak össze, és hogy felnőtt és... és... akkor is hihetetlen! Nem tudok egyelőre mit kezdeni ezzel, tényleg csak nagyokat pislogok. Valahol belül készül már az a sikítás nyakba ugrás, de egyelőre még nem jön, hiszen nem vagyok benne biztos. Majd ha már az leszek, akkor tuti, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, de ahhoz még mindenképpen kell a megerősítés.
- Az... az nem lehet... - bököm ki aztán még halkan. Fel kell fognom, kell pár perc tuti, hogy magamhoz térjek. Őszintén szólva már a táskámat is sikerült elfelejteni, és a fejem sem fáj, bár jó eséllyel a szédülés megmaradna, ha valami hirtelen mozdulatra vetemednék, tehát azt egyelőre nagyon nem kéne.



A hozzászólást Kylie Aria Branson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 10.02.14 20:37-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 10.02.14 13:16

______________________________________________________________
Nem kerülne nagy erőfeszítésbe, hogy hallgassak egész végig, amíg elkísérem a kórházba. A csendet jól viselem és jobb vagyok hallgatásban, mint abban, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. Már kezdek felengedni, amikor azt mondja, hogy jó ötlet. De aztán kijavítja magát. Az a nagy feszengés nem jön vissza, de attól még igazán nem nézek rá továbbra sem. Csak akkor engedek magamnak egy hosszabb másodpercet, amikor kimondja a nevét. Nem hittem, hogy lehet abban igazság, hogy ismerős neki a szemem. Egy percig sem hittem, hogy találkozunk már. De a szavai és a neve felidéz bennem pár régi emléket. Még a másik életemből. A nagy felfordulás előttről. Ki kellene mondanom a nevét. Nem a teljeset, hanem a becenevét, de az első betű után elakadok. Elég nehéz elhinni, hogy ez tényleg az a kislány, aki utánam sírt, mikor a kereszt szüleim beültettek a kocsiba. Egy-egy kósza pillantást vetek rá. Még akkor sem merek többet, amikor kimondom a nevem és ő visszakérdez. Az a kisfiús mosoly viszont felkúszik az arcomra. Tényleg ő az.
- Igen, azok voltak. A balesetig. De ezt... te is tudod... - bólintok és most már tényleg ránézek. A nyilvánvalót nem mondom ki, mégis azt hiszem, mind a ketten tudjuk. Még ha elég nehezen is hihető, tényleg itt van. Nem tudom, hogy került Vegasba, mit keres itt, de... előttem áll.
Bármennyire is örülnöm kellene neki, a mosoly lefagy egy pillanatra az arcomról, amikor a zsebkendőt elveszi a fejétől és az véres. Lehet, hogy eddig nem számított különösképpen. Hiszen csak egy idegen volt, egy kis sérüléssel. De most már tudom, hogy nem idegen. Egyáltalán nem az. És ellopták a táskáját. És nem szereztem vissza. És megsérült.
- Kiki... - kezdenék bele, hogy megjegyezzem, ideje indulni a kórházba. Majd örülünk, hogy ellátják a sérülését, de ekkor kitör belőle a sikítás és a nyakamba veti magát.
Nem mondhatnám, hogy számítottam erre. Ezért is van az, hogy az első pillanatban csak állok ott, de aztán a én is köré fonom a karom. Most érzem csak, hogy milyen jó viszont látni. Akkor elbúcsúztam tőle. Örökre. Talán az első pár hétben még álmodoztam arról, hogy egyszer Vegasba jönnek a szülei, de igazából fogalmam sem volt arról, hogy tovább folytatták a zenélést vagy sem. De attól még elképzelni jó volt. Hogy még ha a szüleim nélkül is, de folytatták... és Kikivel együtt itt kötnek ki. Ahogy viszont teltek a hetek és én végleg megadtam magam a szabályoknak, már nem álmodoztam ilyesmiről.
Most mégis valóra vált. Megtörténik. Próbálok valamit mondani, miközben akaratlanul is egy kicsit szorosabban ölelem, de egyetlen mondatot sem tudok megfogalmazni. Mit is mondhatnék? Mit lehet ilyenkor mondani? Az biztos hülyén venni ki magát, ha azt nyögném ki, hogy sajnálom a táskáját.
- Kórházba kell menned... még mindig vérzik a fejed - mondom végül, mielőtt végiggondolnám. Nem tehetek róla, de amikor egy pillanatra feljebb csúszik a kezem, az én ujjaim is véresek lesznek és ezt juttatják az eszembe.
De a fenébe is! Komolyan ez csúszott ki a számon? Mintha nem is örülnék neki, csak le akarnám rázni. Pedig nagyon is... a mosoly ott virít az arcomon és már egyáltalán nem zavar a közelsége.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 10.02.14 18:27

Link & Kiki




Baromi nehéz felfognom, hogy tényleg ő az, hiszen azóta már állati sok idő telt el. A szeme az, ami ismerős, igazából más alapján nem ismerném fel így elsőre, hiszen mégis csak felnőtt és az ember ennyi idő alatt nagyon sokat tud változni. Mégis valahogy megmarad bennem ez az érzés és azt is tudom, hogy muszáj végül rákérdezem, tényleg jól gondolom-e. A válasza már tényleg egyértelműen azt jelenti, hogy ő az, és ő is tudja, hogy én vagyok és pár pillanatig még mindig nem tudok ezzel mit kezdeni. Túlságosan meglepő, és túlságosan hirtelen jött. Komolyan azt is elfelejtem, hogy miért indultam el otthonról, ahogyan azt is, hogy egyáltalán hol vagyok most és nem rég lett annyi a táskámnak, meg még a fejem is vérzik. Ezek most teljesen lényegtelennek tűnnek. Végül csak sikerül reagálnom, ami eléggé hirtelen és kitörő, magyarul sikítás és nyakba vetődés. Azért ez mégis csak durva! Az életben nem gondoltam volna, hogy itt van. Anyuék soha nem mondták el, hogy hova vitték, azt hiszem azért, mert nekem így könnyebb, és mert a kereszt szülei nem is akarták, hogy bárki is látogassa. Esélyes, hogy mindenki úgy volt vele, hogy egy hét éves kislány úgyis elfelejti majd hamar azokat a régi dolgokat, és nem fogja olyan nagyon felőrölni. Végülis igazuk lett, idővel elfejetettem, de azért teljesen nem tűnt el belőlem minden emlék.
- Ez... ez hihetetlen! Hogy a fenébe kerültél Vegasba Link? És... és... Jó ég! Annyi kérdésem van! Hogy vagy? Mi van veled? - Fogalmam sincs hol kezdjem, tényleg rengeteg kérdésem van és őszintén szólva nehezen engedem el. Egyelőre nem is akarom. Remélem, hogy nem fog megint eltűnni, de hát már felnőtt, biztosan önálló és nem mások rángatják csak úgy, hogy azt tegye, amit nem is akar. A következő szavaira esik le, hogy igaza van, de őszintén szólva én már erre alig emlékszem.
- Kit érdekel? Csak egy kis horzsolás, majd elmúlik, most az a fontos, hogy itt vagy és meg vagy és... Na jó el kell mennem a kórházba, de eljössz velem! Aztán elmegyünk valahova enni valamit, vagy inni, vagy mindegy, csak... És kell a számod, el ne tűnj nekem megint! - darálok, megállítani is nehéz lenne, ha valaki nagyon azt akarná. Csak úgy dőlnek a szavak, és bár tényleg igaza van, de azt nem akarom, hogy ezek után megint eltűnjön csak úgy. Muszáj nekem mindent elmesélni, hol volt és miért nem keresett meg, ha már felnőtt? Jó persze én is kereshettem volna, csak hát annyi minden változott nálam is és nála is és nem is tudom, hogy mi minden, de nagyon-nagyon érdekel!



A hozzászólást Kylie Aria Branson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 10.02.14 20:39-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 10.02.14 19:01

______________________________________________________________
Annyi éve nem gondoltam már rá. Pedig kellett volna, de könnyebb volt idővel elfelejteni. Nem igazán jöhetett az szóba, hogy megkeressem, úgyhogy jobb volt így. Most viszont, hogy itt áll előttem tudom, hogy mégiscsak keresnem kellett volna. Úgy érzem, hogy a múltam egy részét kaptam vissza vele együtt. Közel sem vagyok az, aki voltam, de ő is változott. Ő felnőtt, én pedig... igyekszek felnőni. De attól ő még a gyerekkorom. Szinte minden boldog pillanatom hozzá köthető. Vagy ha nem, akkor is mindig ott volt. Mind ott voltak. Az ő szülei és az enyémek. Régebben elszomorított, amikor ez eszembe jutott, most viszont csak a jó jut eszembe. Csak az, hogy az egész helyzet olyan meseszerű, és mégis valós. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem álmodok.
Ha nem valóság lenne, akkor biztos most ébrednék fel. Most, amikor a nyakamba veti magát én pedig megölelem. Ahhoz képest, hogy mennyire vonakodtam az érintésétől, amikor a vállamba kapaszkodott... Most egészen más a helyzet.
- Hiányoztál - motyogom az orrom alatt és valószínűleg nem is érteni, mint mondok. Nem mintha miatta mondanám. A tökéletes búcsúzásunk után, amikor nem engedtem, hogy lássa rajtam, mennyire hiányozni fog, most eszemben sincs felemlegetni vagy bevallani.
Egy másodperccel később inkább csak szorosan ölelem és még akkor is csak nehezen engem el, amikor sorolni kezdi a kérdéseit. Ahhoz képest, hogy én nem kiabálok és eszembe sem jutott volna magamtól megölelni a nagy, boldog mosoly ott ül az arcomon.
- Öm, erre most mind válaszolnom kellene? - kérdezem egy pillanatnyi hezitálás után és csak annyira engedem el, amennyire ő eltávolodik. Eszemben sincs eltűnni többé. Akkor sem az én választásom volt. Sokkal szívesebben maradtam volna ott. Velük. Egyedül. Teljesen mindegy. De senki nem kérdezte, hogy én mit akarok.
- Hoztak. Ide hoztak - válaszolom meg az első kérdést végül. Annak ellenére, hogy ő milyen hosszan beszél, én nagyon is röviden felelek. De legalább már könnyebben megy. Már könnyebb megfogalmazni a választ. Ha azt is sikerül elhagynom, hogy kétszer átgondoljam, mielőtt kimondom, már kevésbé leszek szűkszavú.
- Még szép, hogy megyek veled! - beszélek valamivel határozottabban, a mosoly pedig továbbra is ott virít az arcomon. Egy pillanatra sem bizonytalanít el a válaszadásban, hogy eredetileg hova is indultam. Ráérek. Bőven van időm Jennát meglepni. Hiszen ez itt most Kiki!
Amíg én inkább a gondolataimat rendezem, ő megállás nélkül beszél. Nem tehetek róla, de elnevetem magam és újra magamhoz ölelem. Pont olyan, mint emlékeztem rá. Pont úgy viselkedik, pont úgy... és én imádom ezért. Azt juttatja eszembe, hogy talán én is lehetek még olyan... amilyennek lennem kell.
- Te mit keresel itt? Úgy értem... - jó, ez úgy hangzott, mintha számon akarnám kérni. Pedig teljesen mást akartam kihozni belőle. Úgy tűnik, mégsem megy nekem könnyen ez a megfogalmazás.
- Mióta vagy a városban? - pontosítok és nagyon remélem, nem azt a választ kapom, hogy már évek óta. Ha már régen találkozhattuk volna, de mivel én nem mozdultam ki otthonról...
- Sajnálom, hogy nem szereztem vissza a táskád - jegyzem meg egy perccel később, amikor már remélhetőleg elindulunk a kórház felé. Az ujjaimon még mindig ott a vére, de eszembe sem jut. Csak az, hogy amint elmúlik a nagy öröm, biztos rájön, hogy mégis fáj az. Az ilyesminek fájnia kell.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 10.02.14 20:54

Link & Kiki




Kicsi voltam és egyszerűen egy hét éves idővel elfelejt régi dolgokat, így aztán velem is ez volt. Sokáig még persze sirattam, hisztiztem és minden, ami ilyenkor elvárható, de aztán lassacskán csak visszaállt minden, bár nem a régi kerékvágásba, de mondjuk, hogy valami ahhoz hasonlóba. Most pedig úgy fest, hogy mégis mint valami villámcsapás újra nagy változás van itt kialakulóban. Fogalmam sincs, hogy először hogyan is kezeljem ezt az egészet, főleg amikor még nem tudatosul bennem rendesen, hogy ki is ő, de amikor már felfogom, akkor nem kérdés, hogy ugrom és kapaszkodom és innentől aztán el nem akarom ám engedni, ha menni akar, akkor sem! Na jó, majd maximum pár... jó pár óra múlva esetleg, de egyelőre még tuti, hogy nem.
- Te is hiányoztál nekem. - mosolyodom el, mert hallom ám, amit mondd, akkor is, ha csak az orra alatt motyog, de mivel most közel van, ezért miért is ne hallottam volna meg igaz? Aztán persze csak úgy dőlnek belőlem a kérdések, mint ahogyan az lenni szokott. Leállni se nagyon tudok, jön minden, ami csak a fejembe tódul. Vagyis igazából nem minden, ha minden lenne, akkor még csak szóhoz se jutna, mert annyit beszélnék. Persze megértem én, amikor visszakérdez és röviden még fel is nevetek. Sok vagyok, a legtöbb ember számára mindig sok vagyok, kész csoda, hogy vannak akik egészen jól el tudnak viselni.
- Tudom sok ez egyszerre, de akkor is nehéz napirendre térni a felette, hogy pont te vagy itt velem szemben. Ez olyan hihetetlen! - tényleg így van, nagyokat pislogok, és egyszerűen iszonyatosan nehéz ezt az egészet kezelnem most még. Túl sok mindent szeretnék mondani, és túl sok kérdésem is lenne már most is, nagyon nehéz megállni, hogy ezeket majd később tegyem fel, amikor már nem itt leszünk és amikor már nem folyik a vér a fejemből sem. De azért tényleg igyekszem, hogy őt se támadjam le ennyire, vagy még jobban.
- Olyan szörnyű, hogy csak elvittek! És nem hagytak semmit, ahol elérhettünk. Nem értem, hogy ezt miért kellett így. - megrázom a fejem, vagyis a mozdulat valahol félúton abba marad, amikor rájövök, hogy ez még mindig rossz ötlet. Maradjak nyugodton végre igaz? De azt akkor sem értem a mai napig sem, miért vitték el, hiszen eleve elég nagy sokk volt neki az, hogy meghaltak a szülei, aztán még a megszokott környezetből is kiszakították. Fel nem foghatom, hogy ez így miért volt jó, és miért nem látogathattam meg, vagy akármi.
- Pár hónapja, épp függetlenedem, bár még nem megy valami jól, de próbálkozom. Annyi mindent tudnék mesélni, de akkor tuti, hogy nem jutunk el a kórházig. A banda jól megy, és anyuék is tuti oda lesznek, ha elmesélem, hogy találkoztunk! - azt hiszem akkor én is totál ki lennék bukva, ha már évek óta itt élnék, és azóta se találkoztunk volna, de szerencsére nem erről van szó, még csak nem régen érkeztem. Az utolsó szavaira egyszerűen csak legyintek egy aprót. Kit érdekel már az a táska!
- Nem számít, a táskámnál te sokkal fontosabb vagy Link. Ha el kellett veszítenem, hogy téged megtaláljalak, akkor kicsit se érdekel! - határozottan bólintok, látszik, hogy ezt teljesen komolyan is gondolom. Nem érdekel, hogy mi veszett el, az számít, hogy most ő itt van, és ezt végülis valahol ennek a táska dolognak köszönhetem, mert ha nincs, akkor csak elmegyünk egymás mellett a parkban és meg se ismerem és ő sem engem, és... de nem így történt és én egyelőre még repesek az örömtől, hiába indulunk a kórház felé, ahova az ember nem széles mosollyal szokott menni. Ez most nem számít.

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 10.02.14 21:31

______________________________________________________________
Magamtól nem biztos, hogy eszembe jutott volna, hogy megöleljem. Most viszont el sem akarom igazán engedni. Hiányzott. Csak elmotyogom az orrom alatt a szót, ő mégis meghallja. Azonnal feszültté kellene válnom... de nem. Talán még szorosabban is ölelem és egyáltalán nem zavar, hogy hallotta. Az első dolog, amivel újfent nem tudok mit kezdeni, a kérdései. Túl sokat tesz fel egyszerre. És erre most mindre választ vár? Már nem is emlékszem, mi volt a második a sorban! De legalább az első kérdés megvan. Hogy kerültem ide. Erre minden gond nélkül tudok válaszolni.
- Nem igazán kérdezték, hogy mit akarok - magyarázom, pedig nem hiszem, hogy szükség van rá. Amúgy is jól tudja, hogy nem önként és mosolyogva hagytam ott. De tényleg nem volt választásom.
- De próbáltalak keresni. Csak... - Mary mindannyiszor kirántotta a telefont a kezemből és szobafogságra ítélt. Talán ezt mégsem kellene elmondanom. Helyette inkább vállat vonok és újra mosolyogni próbálok. Nem megy az neheze. Hogy is nyomhatná rá pár rossz emlék a bélyegét a kedvemre?
- De most itt vagyok, én nem tűnhetek el megint. Amúgy sem mondhatja meg senki most már, hogy mit tegyek - húzom ki magam nagy büszkén. Lehet, hogy ennek már nem kellene ilyen nagy dolognak lennie, de nekem az. Újdonság, és nagyon is jól bírom.
Akkor viszont tényleg meglepődök egy pillanatra, amikor elmondja, hogy ő is még csak most próbál elszakadni a szüleitől. Jó, tudom, hogy őt valószínűleg nem fogták olyan szigorúan, de ha még ő is csak most ismerkedik a világgal... Áh. Megállítom a gondolatmenetet, mielőtt túlzottan elkalandoznék és nem figyelnék igazán rá.
- Tudsz mesélni út közben - vetem fel az ötletet. Tény, hogy sokkal szívesebben hallgatnám, hogy mi történt vele, minthogy én meséljek. Az ő élete sokkal érdekesebb és kicsit talán ettől olyan lesz, mintha én is velük lettem volna.
- Szóval sikerült új tagokat találni - vonom le a következtetést és egy pillanatra talán akaratlanul is elkomorodok. Nem mintha nem örülnék neki, hogy a banda tovább zenélt. Hogy minden ment tovább. Fogalmam sincs, minek köszönhető pontosan az a másodpercnyi szomorú pillantás részemről. Persze hamar eltüntetem és inkább arra figyelek, ami utána jön.
- Ők turnéznak, te pedig itt maradsz? Örökre? - próbálom összegezni a megtudottakat. Arra persze rájövök, hogy az örökre egy kicsit nagy szó ide, de még mindig furcsa, hogy ennyit beszélek. Még Jenna mellett sem szoktam ilyen könnyedén, kivéve pár témát.
Az viszont biztos, hogy most nem rajta jár az eszem. Talán egy pillanat, amíg meggyőzöm magam, hogy nem fogok tőle elkésni, mivel nem is vár. Muszáj Kikivel mennem és elkísérnem a kórházba. Bár legszívesebben ugrálva mennék mellette, mint valami ötéves, de szerencsére nem teszem. Az egyetlen, hogy séta közben szinte minden második másodpercben felé fordítom a fejem.
- A táska nem számít, de... attól még el fogsz késni az órádról. Most már mindenképp - jegyzem meg egy pillanattal később, és most már állandóan rajta tartom a szemem. Máskor a lábam elé néznék, de most nem. Most amúgy sem buknék fel a saját lábamban.
- Még most is idegesítő vagyok? - kúszik fel egy újabb mosoly az arcomra és kicsit nagyobb távolságot tartok tőle. Az tény, hogy régen puszta barátságból valami verekedésfélét produkáltunk, de most nem tudom, hogy áll a helyzet. Jobb vigyázni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.02.14 16:24

Link & Kiki




Én se nagyon akarom most elengedni. Azt túlságosan bátor húzás lenne a részemről, mert akármennyire is itt van most, mégis csak meg van az esélye, hogy újra eltűnik az életemből, azt pedig nagyon nem szeretném. Ha már megtaláltam, akkor igenis esze ágában sem lehet csak úgy eltűnni. Azt persze tudom, hogy kissé túlzásba viszem és hirtelen sokat kérdezek, de nem tehetek róla, egyszerűen csak dőlnek belőlem a szavak, nem tudok tenni ellene. Persze nem várom el, hogy azonnal mindre választ is kapjak, az túlzás lenne, ráér, ha szépen fokozatosan mesél el nekem mindent. Akár itt, akár máshol, bár az igaz, hogy nem kéne a parkban maradnom amúgy is vérző fejjel.
- Tudom és annyira nem volt fair! - elhúzom a számat, hiszen így van, nagyon nem volt igazságos, amit csináltak, hogy csak úgy elrángatták tőlünk... tőlem. Mégis csak a legjobb barátom volt és akármennyire is gyerek voltam nyomott hagyott bennem. Azt hiszem egészen máshogy alakult volna az élete mindkettőnknek, ha nem történik az a szörnyű baleset. Persze mindig azt mondják, hogy a dolgok okkal történnek velünk, de én igenis sokkal jobban örültem volna, ha erre az egészre soha nem kerül sor.
- Nem lehetett egyszerű. Szigorúnak tűntek már az alatt a pár pillanat alatt is a kereszt szüleid. Én meg... nem is tudom, kicsi voltam. - elnézést kérő mosollyal pillantok rá. Tudom, utána megpróbálhattam volna keresni, később, de apáék lebeszéltek róla, és hét éves fejjel még nem fogtam fel mindent, így aztán lassan halványodott a kép és azt hiszem egy kicsit el is felejtettem a régi dolgokat. Csak valahol mélyen tudat alatt maradtak meg. Nem azért mert nem voltak fontosak, egyszerűen csak... Ahogy ő is fogalmazott, csak.
- Akkor jó, nem is hagyom, hogy eltűnj! Minden tudni akarok, hogy mi történt veled, és hogy vagy most. - látom milyen büszkén húzza ki magát, persze nem tudom az okát. Huszonöt éves, tehát amúgy is már érthető, hogy önálló, legalábbis teljesen logikus lenne, nem tudhatom, hogy még csak rövid ideje lett az.
- Annyit fogok mesélni, hogy meg is unsz a végén. - mosolyodom el, de persze, hogy meglátom, amikor egy pillanatra elkomorodik. Tudom, hogy rossz lehet ez neki, és nem is tudom, hogy miért az az első reakcióm, hogy megpróbáljak mentegetőzni, de mégis ez történik.
- Tudod idő kellett ám hozzá. Anyuék is nehezen dolgozták ezt fel, csak a menedzserek... aztán teltek a hetek és minden szétesett volna, úgyhogy muszáj volt. - a szüleim nem akarták abbahagyni az egészet, és letenni a hangszert e miatt, de emlékszem, hogy az első hetekben milyen volt odahaza hangulat. Hiába voltam kicsi, attól még hallottam, amikor veszekedtek, hogy mi legyen, mit csináljanak a továbbiakban. Nem is tudom, hogy a saját lelkiismeretükkel küzdöttek, vagy egymással, annyira nem értettem, és meg volt a magam baja is, hogy ne ezzel foglalkozzam.
- Igen, és valahogy úgy, bár az örökre kissé véglegesnek tűnik. Egyelőre még nem tudom hogy lesz, csak próbálom megtalálni a saját utamat és idővel muszáj lesz úgy is életképesnek lennem, hogy nem apu fizet helyettem mindent. - próbálom felvázolni azt, ami az előtt megfogalmazódott bennem hogy eljöttem otthonról. Még nem tudom, hogyan lesz ez az egész, de akkor is meg akarom próbálni. Lehet, hogy egyedül nehéz, minden nehezebb, de meg találom majd valahogy, hogy mi az én utam, hogy mire vagyok én alkalmas... legalábbis remélem. Nekem az a könnyű, hogy ha esetleg mégsem sikerül, akkor is megtehetem, hogy hazamegyek, meg van a hátország, de nem akarok kudarcot.
- Nem érdekes, ez csak az első és amúgy is én fizetek érte... vagyis apu, szóval nem szólhatnak be. - rántom meg a vállam egy mosollyal. Nem érdekes, majd elmegyek a másodikra, majd elkérem valakitől a jegyzeteket, vagy kidumálom magam a tanárnál. Végül is orvosi igazolásom lesz, szóval nem igazán szúrhatnak le, ami miatt kimaradtam. A kérdésére viszont azonnal elnevetem magam, ahogyan arra is, ahogy kicsit távolabb lép.
- Nem vagy idegesítő, de még mindig félsz tőlem. Félsz, hogy elpáhol egy lány igaz? Ha nem lenne véres a tarkóm simán lenyomnálak, viszont e miatt most megúszod. - jó a nevetést csökkenteni kell, mert azzal most a szédülésem nem szimpatizál túlságosan. Ez a nap nem indult valami jól, de minden rossz ellenére mégis úgy fest, hogy remekül alakul. Sose gondoltam volna!

Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park 11.02.14 18:06

______________________________________________________________
Elég nehéz elhinni, hogy itt van, de az ölelés valóságossá teszi a helyzetet... a kérdései pedig megnehezítik. Nem tudok mindenre válaszolni neki. Egy perccel később már arra sem emlékszem, mik voltak azok. Azon viszont nem kell gondolkoznom, hogy hogy kerültem ide. Hoztak. Ez elég egyszerű. Mégis úgy érzem, hogy hozzá kell tennem, nem volt választásom. Nem tudom, hogy mennyire emlékszik. Ahogy azt sem, hogy neki milyen magyarázattal álltak elő. Jobb is ezt tisztázni most, hogy nem én akartam eljönni onnan. Én velük akartam maradni. Azt reméltem, hogy majd az ő szülei kiállnak értem és maradhatok. De nem tették, és nekem be kellett szállnom abba a kocsiba.
Próbáltam én aztán őt keresni. Sokszor. Sokáig. De végül feladtam, pedig már a szobafogság sem tűnt igazi büntetésnek. Mégis feladtam, és nem próbáltam beszélni vele. Szégyellem is magam miatta, de most azért sem kérek bocsánatot. Nem változtatna semmin.
- Tudnak rendesek is lenni - mondom egész halkan, mert úgy érzem, muszáj megvédenem őket. Minden ellenére... hiába mondtam azt, hogy utálom Maryt, mégis...
Inkább kiűzöm az ilyesmit a fejemből és újra elmosolyodok, ahogy ránézek. Nem haragszok rá, amiért nem keresett. Vagy nem tudott. Vagy csak. Nem számít. Már elmúlt az az időszak és most itt vagyunk mind a ketten és senki nem mondhatja meg, hogy hova menjek vagy mit tegyek. Most már... senki... nem... parancsol. És erre nagyon is büszke vagyok. Egy pillanatig sem hezitálok és kihúzom magam, amikor kijelentem, hogy nem tűnök el, bárki bármit mond.
- Esélytelen, hogy rád unjak. Soha nem fogok! - jelentem ki még most is nagyon határozottan. De arra már lefagy a mosoly az arcomról, amikor arról mesél, hogy a szülei találtak új tagokat a bandába. Helyettesíteni kellett az én szüleimet valakikkel.
Persze örülök neki, hogy ők tovább zenéltek, csak... Nem is tudom, mi ez az érzés, ami ott motoszkál bennem. Mégis próbálok legalább egy halvány mosoly az arcomra festeni. Az már más kérdés, hogy ez valamilyen szinte hazugság lenne, az pedig nekem nem megy. Már így is megrándul a szám széle, amikor azt akarom mondani, hogy még addig sem kellett volna várniuk. Úgyhogy meg sem próbálok kimondani. Inkább olyasmiről beszélek, ami biztosan igaz.
- Majd ha lehet, megnézném őket. Ha erre koncerteznek... vagy találkozol velük... vagy... - mielőtt belegabalyodnék a saját szavaimba, inkább megállok. Érti ő, hogy mit szeretnék, felesleges túlbonyolítanom. A banda pedig tényleg érdekelne. Azt még nem tudom, hogyan fogom rávenni magam, hogy elmenjek egy bárba és annyi ember között állva végignézzem a koncertet, de meg fogom tenni, ha lehetőségem lesz rá. Szeretném.
- Ha én nem tűnhetek el, akkor te sem - mondom kissé elbizonytalanodva és már szinte hallom is magamban, hogy az örökre helyett pár hetet fog mondani. De ezt csak a furcsán összetett agyam hallatja velem. Semmi ilyesmiről szó sincs. Hiszem itt próbál önálló lenni és itt kezdett el egy tanfolyamot, aminek le is késte az első óráját.
De úgy tűnik, ez engem jobban zavar, amint eszembe jut, mint őt. Valószínűleg csak bennem maradt meg az annyira, hogyha nem megyek le időben a nappaliba a magántanárhoz, mert megmakacsolom magam, akkor annak következményei vannak.
- Milyen tanfolyam? Énekelsz, vagy gitár... vagy...? - bukik ki belőlem. Az első kérdésemre nem is igazán várok választ. Biztos vagyok benne, hogy valami ilyennek kapcsolat. Egy hangszert vett kézbe, csak a szüleinek nincs idejük tanítani vagy hasonló. Ezért megy tanfolyamra.
Abban viszont már közel sem vagyok annyira biztos, hogy még mindig jobban teszem-e, ha hallgatok, vagy sem. Eddig idegesítőnek tartott és eszébe sem jutott eltitkolni. Idegesítették a kérdéseim, a megjegyzéseim. Most viszont...? Azért biztos, ami biztos egy lépés távolságot tartok tőle annak ellenére, hogy mosoly jelenik meg az arcomon.
- Nem is félek! Régen se féltem, ráadásul volt rajtad is pár kék-zöld folt, akárhányszor verekedtünk! - emlékeztetem, de azt be kell látnom, hogy összességében, még ha nem is sokkal többször, de ő győzött.
Hagytam nyerni. Szinte mindig hagytam. Legalábbis ezt beszéltem be magamnak olyan erősen, hogy még ma is elhiszem. Apa mindig azt mondta, hogy nem szabad megverni a lányokat. Maximum a hajukat húzni, ha tetszenek. De megverni nem szabad. Arról hiába kérdeztem, hogy akkor mi van, ha a lány ver minket. Akkor vissza lehet ütni? Most pedig már nem tehetem fel neki a kérdést.
- De ha szeretnél, üss meg. Úgysem érzem - húzom nagy vigyorra a szám. Azt hiszem, az első pár naptól eltekintve, amikor ezt az egész "nem érzel többet fájdalmat" dolgot közölték velem, soha nem mondtam ki büszkén. Miért is beszéltem volna erről így, amikor minden második utcagyerek le akarta tesztelni, igaz-e a hír? Most viszont mosolyogva mondom ki.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Sunset Park

Vissza az elejére Go down

Sunset Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
4 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Város :: Belváros :: Egyéb helyszínek-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához