welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Grimm
Lara Dawson
14.09.17 3:34
Gimnázium
Saige Hannigan
30.08.17 22:56
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (777)
 
Desmond Drescher (648)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (449)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Timur Theodor Volkov
 
Lara Dawson
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 16.12.12 23:02

Válasza már egyáltalán nem tudja megragadni a figyelmemet. Egyszerűen csak hagyom, hogy egyik fülemen bemenjen, majd anélkül, hogy az agyam feldolgozná a hallottakat, távozzon is a másikon. Kínomban elvigyorodom -amolyan tipikus hitetlenkedő, cinizmussal teli mosollyal-, és hogy ne kelljen tovább dühtől izzó szemeit bámulnom, még a fejemet is elfordítom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék minderre.
-Ömm... lássuk csak! Úgy érted, hogy folytattuk volna! - Nem kérdés volt, egyszerű, határozott kijelentés, amolyan parancs, ami ellen jobb, ha nem próbál meg fellépni. Ha mégis ezt fontolgatná a fejében, melegen ajánlom neki, hogy minél hamarabb űzze el a fejében lévő, esetleges cáfolatait!
Egészen addig fölényben érzem magam, ameddig nem fordul a kocka, és át nem veszi a helyem, hogy ezennel ő legyen az, aki hozzáprésel engem a csempézett falhoz.
Komor, kifejezéstelen arccal, rideg tekintettel kezdem el innen közelebbről is koslatni az arcát, és mivel ezennel én állok az "alárendelt" szerepben -amit nem mellesleg mindig nagyon nehezen viseltem-, nem tehetek mást, mint azt, hogy végig hallgatom újabb szónoklatát, ami újra és újra elgondolkodtat. Annyira őszintén és elkötelezetten beszél, hogy ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni szavait, amiknek mindegyike telibe talál, erősen és fájdalmasan kongatva meg odabent valamit.
-Te most... tényleg azt gondolod, hogy én... minden jött-mentnek csak úgy... odaadom magam? - Pislogok rá nagyokat, és mikor a takarítónő végre kislisszol, erőteljes mozdulattal kirántom csuklómat a szorításából, és kicsúszok közüle és a zuhanyzó fala közül, a nagy lendületben még taszítva is rajta egyet. Odakint -mint egy felbőszült bika-, kezdem el magamra kapkodni a fekete garbót és egyszerű koptatott farmeromat, igyekezve minél hamarabb eltűnni Dave elől, mintha csak menekülnék, vagy versenyt űznénk abból, hogy melyikünk fog hamarabb felöltözni. Mire a bakancsaim is felkerülnek a lábamra, az eddigi elképzelésem -miszerint szó nélkül itt hagyom-, a visszájára fordul, és mégis csak intézek felé pár kéretlen szót.
-Ezt más is megadhatja neked David. Én csak könnyíteni akartam a helyzeteden, de úgy néz ki, hogy mind a ketten teljesen más véleményen vagyunk. - Nehezen sikerült csak megállnom, hogy ne emlékezzek vissza minden egyes szava után a zuhanyzóban együtt eltöltött percekre, és hogy ne remegjenek meg vágyakozva a térdeim. Egy darabig csak megfeszült állkapoccsal, ökölbe szorított kezekkel állok, és nézem széles hátát, egészen addig, ameddig szembe nem fordul velem, hogy rejtjelesen, de közölje velem, lelép.
-Hello... - Szűröm egy mély sóhajjal fogaim között, majd figyelem, amint becsukódik mögötte az ajtót, én pedig... a következő pillanatban -mint akit átprogramoztak-, egy csatakiáltásszerű ordítással fordulok a vas szekrények felé, mindkét kezemmel beleütve egyet egyet a szekrényekbe.
-A büdös pi*ába! - Szisszenek fel dühösen ordítva, amint a düh és adrenalin okozta zsibbadtság halványulni nem kezd, és fel nem váltja a kezem őrületes sajgása. Nem látom értelmét a maradásnak. Így már nem. Nem így terveztem az estét, de hát miért is lepődök meg azon, hogy már megint semmi sem jön össze? Orrom alatt káromkodva kapom fel dühtől izzó szemekkel a sporttáskámat, utolsó húzásként belerúgva egyet az egyik már-már roskadozó öltözőszekrénybe. Az öltöző ajtaját hangos zajjal csapom be magam mögött, és már itt sem vagyok. Úton a hazafelé úgy döntök, hogy teszek egy kis kitérőt. Nem akarok vérben úszó szemekkel hazamenni, hogy aztán karácsonyig magyarázkodhassak anyáméknak. Ismeretlen utcába tévedve, szinte kiszúrja a szemem egy világító Wormwood Hotel feliratú tábla.
-David... - Csúszik ki félhangosan a számon, majd körülnézve, teljesen kikapcsolt aggyal indulok meg célirányosan a hotel bejárata felé. A recepciónál próbálok a lehető leghiggadtabbnak tűnik, így kérdezve meg, hogy merre találom David lakását. Amint válaszhoz jutok, elfoglalom a liftet, és a pince szintig meg sem állok, ami a pislákoló fali lámpákkal horror filmbe illő hatást kelt. Mindenesetre, nem fordulok vissza, helyette csak keresni kezdem a megadott ajtót, amit az egyik sarkon meg is találok. Sehol senki. Összeszedve magam, a még épnek mondható kezemmel bedörömbölök az ajtón többször is, és mikor nem érkezik válasz, egyszerűen csak levágom a fal mellé a táskám, beletúrok elől a hajamba, és utolsó ötletként nekidőlök a falnak, így ereszkedve le a földre, térdeimen könyökölve meg, tenyereimbe ejtve a fejem, ami mázsás súlyúnak tűnik.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 12:00

A saját szívdobogásomra lépkedek, ami megadja azt a sietős tempót, amiben haladok utcáról utcára. Belevágok a nagy semmibe, vagy éppen a város forgatagába, amit hoz a következő utca. Nem számít. Semmi nem számít, csak az a pár gondolat, ami kavarog bennem. Az, ami legjobban hasonlít egy tervhez. Lenyugodni. Elűzni a gondolataimat. Kinyitni a fejemben lévő titkos kamrát. Szétverni valakinek a képét. Körülbelül tartva is ezt a sorrendet. Vagy nem. Ahogy alakul. De végül nem alakul úgy. Egy nagy villogó táblával ellátott üzlethez érek. Üzlet? Mit szépítek?! Egy kib*szott hangos kocsma, ahonnan csak úgy dől ki a piaszag a részegekkel együtt. Megállva a bejárat előtt, reflexből lépve el egy piás elől, a hátsó zsebembe túrók és nem sokat tétovázva a markomba fogom a kajára tartogatott aprót. Egy nyomorult sörre - többre nem valószínű, hogy futná -, nagyobb szükségem van. Evés nélkül megvagyok.Úgyis herótom van már a hotel szendvicsétől.
Egy perccel később már kint vagyok újra a normális levegőn, kezemben egy üveg sörrel és a visszajáróval, ami körülbelül semmire sem elég. Sebaj. Újra a zsebembe süllyesztem a pénzt és már nyitom is az üveget, majd nagyokat kortyolok az olcsó sörből. Pocsék, de nem az íze a lényeg, hanem az, hogy a megszokott mozdulat valamennyire megnyugtat. A baj ott kezdődik, hogy hamar lecsúszik a torkomon az utolsó korty is és hiába próbálok az üres üvegből újabbakat kisajtolni. Ha üres, akkor üres. Mégsem dobom el. Ott lóbálom a kezemben, amíg egy díszesen kivilágított üzlet elé nem érek, ahol a kirakatban kismillió szívecske és egyéb hú-de-csodálatos-az-élet tárgyak űznek velem gúnyt. Egy savanyú mosoly kíséretében, hirtelen felindulásból az üres üveget elhajítom, hogy áttörje a kirakatot. Amint darabjaira robban mind a két üveg, felvijjog éles hangon a betörést jelző sziréna és én túl sokáig időzök a törött darabokat nézve levegő után kapkodva. De ez az érzés most nem kellemetlen. Inkább élvezem, ahogy a "munkám" eredményét nézem és és élvezem, ahogy az adrenalin végigáramlik az egész testemen. Már hallom magam mögött a rendőrségi szirénát is, amikor futásnak eredek.
Egy kisebb sikátorban állok meg pár utcával arrébb, ahol kifújom magam és két kezemmel a falnak támaszkodok és lehajtom a fejem, mint aki elszégyellte magát. Furcsa módon, amikor percek múlva visszaáll a légzésem a normálisra, már nem vagyok ideges. Talán az olcsó sör az oka, talán a kirakat betörése, de rendben vagyok. Most először gondolkodok el azon, hogy min is vagyok túl... vagy éppen mit hagytam ki egy jó órával ezelőtt. Felrémlik előttem a zuhanyzóban lezajlott események egy-két részlete és Roxy csalódott tekintete, amikor megértette a szavaimat. Visszagondolva nem tudom, miért álltam meg. Miért akartam ennyire kitartóan, hogy ő több legyen számomra.
- Baromság! Baromság! Baromság! - üvöltöm magam elé, de valamiért visszafogom magam. Nem ütök, nem rúgok a betonba. Csak kiabálok és a falnak támaszkodva állok. Igyekszek rávenni a fejem, hogy gondolatban maradjak továbbra is a zuhanyzóban és mindent kitöröljek, kivéve a kellemes részeket.
Sajnos rá kell jönnöm, hogy nem fog menni. Nem tudom kiszelektálni az emlékeimet, hogy csak a jóra emlékezzek. Talán ha tovább próbálkoznék, menne. De ez nem most fog megtörténni. Fázni kezdek. Piszkosul. Csak ekkor jövök rá, hogy félmeztelen vagyok és a kezeim már teljesen átfagytak. Alig érzem őket. Ekkor eredek újra futásnak, hogy ne fájjon minden testrészem a hidegtől és hazáig meg sem állok.
Belépve a hotelba megcsap a langyos levegő és jólesően bizsergeti a testem. Viszont nem jutok el a saját szobámig, de még a lépcsőig sem, mert a Főnök egyből elém áll. Nem sugároz semmi jót az arca. Félrevon és mozog a szája, miközben nagyon feltűnően gesztikulál, én pedig bólogatok, de fogalmam sincs, mit mond. Nem érdekel. Most nem tartok attól, hogy egy rossz mozdulat és úgy dönt, nincs rám szüksége. Pedig a lakhelyem múlik rajta, mégsem figyelek. Még pár bólintás majd az utolsó szavai, miszerint öltözzek már fel rendesen, mielőtt a sebhelyeim megrémisztik a drága ügyfeleit. Még egy utolsó bólintás részemről, egy "értettem főnök" és már ott sem vagyok. A következő percben már lent állok a félig kivilágított folyosó legvégén és látom az ajtóm mellett kuporgó alakot. Egy pillanatra megdobban a szívem, de tétovázás nélkül megyek tovább.
- Soha nincs bezárva. Nincs mit elvinni - mondom mindenféle köszönés vagy bocsánatkérés helyett. Nem akarom felhozni az elválásunk előtti témát. Egyszerűen... csak nem. - Bemehettél volna - teszem hozzá és nem törődve semmiféle illemmel bemegyek mellette, magam mögött nyitva hagyva az ajtót.
Bent felkattintom a villanyt és láthatóvá válik a nem túl nagy helység. Egyetlen szoba az egész, ezért is hívom én A Lyuknak. Tökéletes név, azt hiszem. Minden úgy van, ahogy hagytam. Itt már közel sincs olyan meleg, mit a hotel többi szintjén, mivel nincs igazi fűtés, csak a csövek adnak valamennyi hőt, amik itt futnak keresztül. A három takaró a régi, viszont vastag és nagy matracom végén összegyűrve, rajta pár vastagabb ruha. Persze van szekrényem, ami kicsit rozoga, mert nem csukódik az ajtaja én mégis itt tartom a sűrűn hordott ruháimat. Egyszerűbb... meg amúgy is így szoktam meg, minek változtatni a már jól bevált módszeren? A matrac mellett ott a asztal egy füzettel meg ceruzával, amibe a hülyeségeimet szoktam lefirkálni. Egy-egy rajz, őrült gondolat, amit valamiért nem akarok elfelejteni. Az asztal előtt egy szék, ami feltűnően kitűnik a régi dolgok közül. Nem hiába, a hotel konyhájából szereztem.
Kihúzom Roxynak ezt a széket - nem akarom, hogy a fal mellett álljon, vagy a matracra kelljen ülnie -, és a halom takaróból kiszedve a legmelegebbet felé nyújtom.
- Fázni fogsz, ha sokáig ülsz itt - mondom neki magyarázatképpen és nem időzve tovább ledobom magam a matracra onnan nézek fel rá. Először az a tervem, hogy hallgatok és megvárom, amíg ő mond valamit, de... hamar meggondolom magam. - Jövök neked. A történtek miatt - nyelek nagyot, mivel akaratlanul is megjelennek bennem a zuhanyzóban történtek. Mielőtt újra vitatkozni kezdenénk, vagy bármit is hozzáűzne, már folytatom is. - Kérdezz. Akármit. Ígérem, válaszolok - bólintok aprót. Magabiztosnak akarok tűnni a szemében és úgy tenni, mint aki nem retten már attól halálra, hogy itt kell ülnie szemben egy olyan nővel, aki képes volt elérni, hogy válaszokat ígérjek. Mégsem akarom meghazudtolni önmagam. Tartom magam ahhoz, hogy bármit is kérdez, őszintén válaszolok neki
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 18:40

Nem vagyok benne biztos, hogy Dave otthon van, de egy próbát azért megér. Bízom benne legalábbis, hogy nem fog lerohadni a kezem, és letörni a lábam, ha most -még ha potyára is-, de elmegyek hozzá, hogy bekopogjak. Úgy érzem, hogy van mit átbeszélnünk még akkor is, ha jelen pillanatban egyikünk sincs olyan állapotba, hogy higgadtan letudjunk ülni egymással szembe, hogy tisztázzuk a történteket. Csak reménykedni tudok, hogy élni fog a lehetőséggel, és nem fog elhajtani úgy, mint ahogy egy rühes kutyát is szokás. Nem sok embernek adatik meg az a kivételes dolog, hogy lépjek a békülésünk érdekében, szóval, jól fontolja meg, hogy mit tesz és mond. Ha most elcseszi, várhatja legközelebb, hogy akárcsak rá is nézzek! A recepción zsongó fejjel, néha megnyomkodva az orrnyergemet, kezdek el kérdezősködni a "lakása" hollétéről. A lifttel hamar leérek az alagsorba, ami egyáltalán nem bizalomgerjesztő. Azt hiszem, hogy még egy olyan nő is, mint amilyen én vagyok, összecsinálná magát itt este, hiába láttam már rengeteg horrorba és thrillerbe illő dolgot a börtön falai között. A falakon és plafonon végigfutó vastag csövekből kihallatszódó csöpögés egyértelműen arra enged következtetni, hogy az épület nem egy huszadik századi remekmű. Nem csodálom, hogy viszonylag olcsón lehet itt szobához jutni, és hogy Vegas azon részén áll, amit nem szívesen mutogatnak az erre tévedő turistáknak. A "szoba" számot kántálva magamban, indulok el a keresésére. Mivel nincs lent túl sok számozott ajtó, nem volt nehéz rátalálnom. Az ajtót azonban a harmadik dörömbölés után sem nyitja ki senki, ezért úgy döntök, hogy várok. Ha kell, akkor holnap reggelig itt fogok ülni. Ha már egyszer elhatároztam magam, hogy ide jövök, és szemtől szembe megbeszélek vele mindent, nem fogok megfutamodni! Én nem vagyok ilyen! Fejemet térdeimen könyökölő kezeimbe ejtem, így túrva bele a hajamba, mikor kisvártatva csoszogó, ismerős léptekre leszek figyelmes. Mellkasomban úgy kezd el zakatolni a ketyegőm, hogy már-már attól félek, hogy kiszakad a bordáim közül, mindenesetre, igyekszem nem izgatottnak és idegesnek tűnni, mikor megáll mellettem, és közömbösen ejtve ki a szavait, engedélyt ad arra, hogy bemenjek. Egy szót se szólok, helyette csak felállok, a táskámat a vállamra kapom, és az ajtóban megállva, kissé hátrahőkölök, amint a szobában felkapcsolódott neonlámpák fénye kis híján kiégeti a szemeimet. Mikor sikerül a szemeimnek megszokniuk a félhomály után ezt a vakító fehérséget, megdöbbenten pillantok körbe. Ezennel nem az izgatottságtól kezd el gyorsan zakatolni a szívem, hanem inkább attól, amit látok. Egy ennyi idős ember... mégis... hogy élhet egy ilyen helyen? Ez rosszabb, mint egy katasztrófa sújtotta övezet. Hol van itt a radiátor vagy kályha, vagy bármi más, ami akárcsak egy kicsit is be tudja fűteni ezt az üres... lyukat? És fürdőszoba? Ágy? Hűtő, bármi, ami akárcsak egy kicsit is emberibbé tehetné a helyet? Bizonytalanul, elképedve beljebb lépek, kezemet úgy húzva végig a rozoga astalon, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban összedőlhetne. A kezdeti megdöbbenésből egy egymagában árválkodó füzet rángat ki. Ha még pofátlanabb akarnék lenni, szó nélkül kinyitnám és belenéznék, de nem akarok még több fát tenni a tűzre, ezért csak némán leülök a székre, és felsóhajtok, elkapva a takarót, amit egyenlőre még csak az ölembe gyűrök.
-Ugye ezért a kócerájért nem kell fizetned? - Ilyen helyet a saját pincénkben is tudnék neki biztosítani...
-Tényleg tovább akarjuk ezt feszegetni? - Kérdezem, miközben lenézek a takaróra, amit idegesen babrálni kezdek.
-Csak azt akarom tudni, hogy mi volt az az elcseszett drámába illő kirohanásod, hogy fontos vagyok neked... - Térek rá a lényegre, torok köszörülve kezdve el mozgolódni a széken, összepréselt ajkakkal vetve rá egy pillantást.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 19:24

A hideg falnak döntöm a fejem és onnan nézek rá. Amint meghallom a kérdését, egyből megvonom a vállam. Nem számít, hogy fizetek-e érte. Semmi sem számít. Aztán mégis válaszolok, de közben nem nézek a szemeibe.
- Nem fizetek... csak a fizetésem egy részét nem kapom meg. A kettő azt hiszem nem ugyanaz - magyarázom a szavaimba a szokásos poénkodást vegyítve, miközben a takaróim közül kirángatok egy elég leharcolt, de vastag pulóvert, hogy magamra kapjam. Utálom az ilyen időt. Kész szenvedés itt lenni, amikor kint rosszabbra fordul az idő. Ezért is jobb megoldás az utcákat járni és nem itt sajnáltatni magam.
Dehogy akarjuk tovább feszegetni! Jobb lenne, ha nem is beszélnénk róla. Talán tényleg el kellene felejtenünk... vagy legalábbis megpróbálni. - persze ezt mind csak fejben válaszolom. A szavaim sokkal tömörebbek és egészen mást sugallnak.
- Nem muszáj - mondom. - De... - újra vállat vonok egy sóhajtás kíséretében, aztán kinyögöm a nagy ígéretem, miszerint kérdezhet bármit. Először görcsben van az egész gyomrom - ilyenkor jó, hogy nem ettem ma. Meg vagyok győződve arról, hogy a múltamról fog kérdezni. De ő marad a jelenben. Vagyis a közeli múltban. Ez sem túl kellemes téma, de ezerszer könnyebb választ adni a kérdésére, mint bármire, ami évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Még kell pár pillanat, amíg a hajamba túrok és átgondolom a válaszom. Amikor megszólalok, már nincsenek nagy szünetek a beszédemben. Semmilyen halvány jele idegességnek vagy bizonytalanságnak.
- Csak a valóság. És azt ne kérdezd, hogy miért érzek így, mert nem tudom - rázom meg a fejem, miközben újra rá téved a pillantásom. - De tényleg fontos vagy nem. Talán azért, mert évek óta nem volt olyan, hogy valaki tényleg meghallgatott volna, amikor beszéltem. Az orvosok... haverok... futó kalandok... mindenki kisétált az életemből. De te nem tetted. Eddig - nyelek nagyot, ahogy kimondom az utolsó szót. - Azt hiszem, ennyi - mondom egy homlokráncolás kíséretében, amíg az jár a fejemben, hogy mit is tehetnék még hozzá. Végül rájövök, hogy semmit.
Egy hirtelen mozdulattal végigdőlök a matracomon, hogy a párnám alól kihalásszam a nem éppen minőségi töltött cigimet. Erre most szükségem van. Főleg, mivel a gondolat, ami a fejemben forog, nem ígér sok jót.
- Cigit? - nyújtok felé egy szálat, félig feltápászkodva. - Gyújtó a fiókban - bökök a fejemmel az asztal felé. - Csak kicsit rángatni kell, mert nehezen nyílik. De elrontani nem tudod - mosolyodok el halványan.
Amint befejezem a mondatot és visszaülök a matracra, kikerülve a kissé kiálló rugót, már az én számban ott is lóg egy szál. Persze meggyújtani nem gyújtottam még, de már ez is valami.
- Akkor most én kérdezek - nézek rá egy pillanatra, majd mielőtt feltenném azt a bizonyos kérdést, pár pillanatig a cigimmel foglalkozok. - Mit vársz? Mit tegyek, hogy ne haragudj rám? - pontosítok vigyázva, hogy beszéd közben ne essen ki a szál a számból. - Úgy értem, kiengesztelni nem tudlak semmivel. Még egy szendvicset sem tudok neked venni, mint valami nevetséges vigaszdíj - magyarázom egy kínos mosoly kíséretében, miközben kiszórom a sör után megmaradt aprót magam mellé a matracra, hogy bizonyítsam, ennyim van. - Azon kívül, hogy bármire felelek, amire csak kíváncsi vagy, nincs ötletem... A válaszaim elegendők?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 20:12

Az első kérdés, ami megfogalmazódik bennem, koránt sem köthető ahhoz, amit úgy gondolom, hogy minél hamarabb tisztáznunk kellene kettőnk között. Jelen pillanatban annyira lesokkolt a tény, hogy milyen helyen tengeti minden napjait, hogy egyszerűen -ha csak egy kicsit is jobban megerőltettem volna magam-, akkor sem jutott volna eszembe más, nem éppen a "lakásával" kapcsolatos kérdés.
-Szóóóval, ez azt jelenti, hogy abból, amit kapsz, még a legalapvetőbb fiziológiás szükségleteidet sem tudod teljes egészében kielégíteni, vagy csak nagyon nehezen. Jól sejtem? - Fejemet továbbra sem emelem fel az ölemben gyűrögetett takaróról, csak a szemeim azok, amik mozdulnak, azok is egyenesen valahova David felé. Választ követelően csillannak fel a plafonra fúrt neonlámpák fényében. Nem is értem, hogy miért nem hagyta még maga mögött ezt a helyet, vagy legalább csak azt a keveset fizető szolga munkát, amit csinál. Ha keresni egy másik, jobban fizető munkát, talán a jelenlegi lakás gondot is megtudná oldani, persze, hosszú lenne az az idő, ami alatt elegendő pénzt összegyűjthetne magának egy igazi lakásra. Szám feszülten egy vékony vonallá préselődik össze, ahogy meghallom az én szavaimat helyeslő válaszát. Nem is tudom, hogy mit érzek. Csalódottságot amiért a jelek szerint úgy érzi, hogy az lenne a legjobb, ha mindent elfelejtenénk? Ha nem lennék tele kérdésekkel, amikre őszinte válaszokat várok, képes lennék már most felállni, hogy mindent magam mögött hagyjak. A büszkeségem azonban nem enged ilyen könnyen, így hát máris felteszem neki az egyik, már előre megfogalmazott kérdésemet. Válaszából hallom, hogy minden szót őszintén gondol, és hogy semmi kertelés nincs benne. Nem tétovázik, amiből arra merek következtetni, hogy semmi fontos részletet nem hagyott ki a kis "sztoriból". Mindent összevetve, kissé összezavarodom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék! Kifogytam a szavakból, és egy kicsit talán zavarba is estem -ami persze nem látszik-, attól, amivel lezárta a mondandóját. Évek óta én vagyok az első olyan ember, aki nem hagyta magára... Tehetetlenségemben megdörzsölöm az arcom, és ujjaimmal hátrafésülöm az arcomba omlott hajamat. Ez a mozdulat nagyjából elég volt arra, hogy kitisztuljon a fejem és megtaláljam a kellő szavakat. Hosszasan kifújom a levegőt, és felegyenesedem a széken.
-Nem adtál okot arra, hogy miért is kellene magadra hagyjalak. Te vagy az első olyan ember a húgom után, akin valamilyen úton-módon segíteni akarok. Lehet, hogy rosszul csinálom. Tudod, k*va nehéz feladatnak bizonyulsz... Egy makacs kis dög vagy, aki hideg fejjel rohan neki a falnak... - A végére már sanda mosollyal a számon nézek rá ,s nyúlok a cigi felé, ezzel fel is állva a székről, így húzva ki a szoruló fiókot, megtalálva benne a gyújtót, amit csak a negyedik próbálkozásra sikerül meggyújtanom, ezzel együtt a kapott cigim végét is. Tekintetem a füst kifújása közben ismét a füzetre terelődik.
-Miért én mondjam meg? Találd ki... - Nézek hátra rá a vállam felett, számban a cigivel beszélve, aztán felé fordulok, egyik kezemben a cigivel, másikban a magamhoz ragadott füzettel, ami már rohadtul felpiszkálta az agyamat. Nem vagyok egy finnyás alak -nem is lehetne rá okom-, ezért le is fekszem mellé hátamon a matracra, ha ő is hagyja. Egy gyors pillanatra újra olyan gondolatok fordulnak meg a fejembe, mint amilyenek akkor is kavarogtak benne, amikor magam után invitáltam a zuhanyzóba... Elgondolkodva réved tekintetem egy jó darabig a repedező plafonra, és miután kifújom a füstöt, felé fordítom a fejem, jó darabig csak némán, komoran fürkészve arcát.
-Mik vannak ebben? - Emelem fel végül hasamról a füzetet, át is fordulva a hasamra, hogy betehessem magunk közé, kíváncsian fürkészve arcát, egyik kezemmel fejemet támasztva, másikban a cigit tartva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 21:08

Próbálok mindent poénosan felfogni. Mindent, ami a Lyukkal kapcsolatos. Végül belátom, hogy bármennyit beleadhatok, nem igazán fog menni. Tekintem, hogy ő teljesen komolyan beszél és ha beledöglök sem tudnám megmondom, hogy csak úgy kérdezget, vagy tényleg érdekli a válasz és aggódik miattam. Azt hiszem szeretném hinni, hogy a másodika helyes, de nem akarok feleslegesen reménykedni.
- Mondjuk inkább úgy, hogy ez az élet megtanított kreatívnak lenni. Most már minden gond nélkül feltalálom magam - kerülöm ki az egyenes válaszadást. Nem hazudok, csak próbálok úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön a komplett életem katasztrófának. - Szendvicset lehet venni a hotel büféjében. Éjszaka és hajnalban tudom használni a szolgálati mosdót... Minden megvan, csak tudni kell a módszert - mosolyodok el. - Általában még élvezem is a helyzetet. Nem unatkozok - mondom.
Persze hiába is tagadnám, sokkal jobb lenne egy rendes hely, ahol nem lenne szükség ilyen trükkökre, de ez jutott. És én nem panaszkodok, hanem próbálom a jó oldalát nézni. Eddig bevált.
Egész sokáig megtartom a mosolyom és egy teljes perce még az is megfordul a fejemben, hogy talán nem térünk át a komolyabb és egyben kínosabb témára. Sajnos hiába reménykedek. Elérkezünk ahhoz is. Én pedig ígéretemhez híven válaszolok. Őszintén és titkolózás nélkül, de mindenféle viccelődést mellőzve. Túl komoly hozzá a hangulat és ezen egy-egy poénos rész sem segítene. Azon meg pláne nem, amikor megfordul a fejemben, hogy ő is csak eddig nem hagyott magamra.
- Bocs. Biztos örököltem. Rossz gének - jelenik meg az első igazi mosoly az arcomon. Bár a mosoly inkább annak köszönhető, hogy hiába beszélek itt génekről, meg átvitt értelemben a szüleimről, nem jelennek meg sötét gondolatok a fejemben. - És nem csak makacs vagyok... - sandítok fel rá, de nem sorolok jellemzőket. Nagyon jól tudja ő, hogy van még pár rossz tulajdonságom. - De hidd el, te jól csinálod. A segítségnyújtást... a törődést - suttogom magam elé az utolsó szót. Nem tudom, hogy mit szeretnék. Hallja-e meg az utolsó szót, vagy ne.
Aztán szerencsére eszembe jut a maradék cigim és ez oldja egy kicsit a hangulatot. Ezerszer jobb úgy beszélni, hogy közben megvannak a megszokott mozdulatok. Könnyebben jönnek a szavak, bármilyen komolyak is.
- Találjam ki... - nézek rá egy pillatatnyi megdöbbenés után. - Most mondjam, hogy nem vagyok jó az ilyen játékokban? - kérdezek vissza, de aztán csak a fejemet rázom és a lehetőségeimen agyalok. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy mozdul és megcélozz a nagy matracon a mellettem lévő helyet.
- Vigyázz... - kezdek bele, mire kiesik a még mindig gyújtatlan cigi a számból. Viszont be sem fejezem a mondatot már ott is fekszik mellettem. - ... kiáll pár rugó - mondom csakazért is végig, amibe belekezdtem. Nagy és őszinte mosoly jelenik meg az arcomon, amikor úgy látom, hogy szerencsés módon elkerült minden rugót.
Aztán újra visszaköltözik belém az apró feszültség. Látom, hogy nagyon forgatja a kezében a füzetem, de valahogy nem bírom rászánni magam, hogy megmondjam, nézzen csak bele nyugodtan. Nem tudom, miért ilyen nehéz kimondani ezt a pár szót, de nem megy. Azt viszont tudom, hogy a tekintetem veszettül vonzza a teste és nem bírok másfelé nézni, csak rá. Aztán hasra fordul és egy pillanat erejéig a lélegzetem is elakad. Nem azért, mert olyan a látvány - na jó, bevallom, az is közrejátszik -, hanem azért, mert egyértelműen nekem szegezi a kérdést a füzettel kapcsolatban.
Nagyot nyelek és mielőtt akaratlanul is kicsúszna a számon a válasz, nem túl illendő módon kikapom a kezéből. Úgy teszek, mint akit nem érdekel különösképpen. Mintha nem lenne fontos a füzet és csak átlapozgatnám, hogy felidézzem, mi van benne. Rajzok. Egy-két képzeletbeli épület vázlata. Pár lefirkált szó, amik folyamatosan ott kavarogtak a fejemben. A bennem élő démonjaim arca... Végül az, amit keresek. Egyetlen oldal az ő nevével teleírva. Nem húzva az időt, egy gyors mozdulattal kitépem és összegyűrve a tenyerembe rejtem, majd visszaadom neki a füzetet.
- Tűz... - mondom inkább magamnak és feltápászkodok a matracról és a kint hagyott gyújtóval végre meggyújtom a cigit. - Csak pár firkálmány. Egy-egy gondolat. Tervek. Ilyesmik - válaszolok kicsit megkésve a kérdésére, amikor már az égő nikotinrúddal a számban telepedek vissza mellé. Útközben ösztönösen magammal hozva a vastag takarót, amit ott hagyott. Nem terítem rá - bármilyen nagy is a késztetés -, csak mellé teszem. El tudja ő dönteni, hogy fázik-e.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 17.12.12 23:22

A válasza ismét meglep. Szavai bölcsek, látszik rajta, hogy az élet már igen csak keményen megedzette. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ez alatt a pár perc alatt éveket öregedett volna. Na, persze itt most nem kifejezetten a külsejére gondolok, sokkal inkább a felfogására. Rengeteg magára maradt, önsanyargató ember tanulhatna tőle!
-Inkább megtanított kitartónak és erősnek lenni! - Javítom ki komolyan csengő hangon, majd tovább hallgatom. Hihetetlen, hogy milyen könnyedén beszél a minden napjairól. Becsülöm benne, hogy felvállalja önmagát, és azokat a nem igazán irigylésre méltó körülményeket, amikben nap, mint nap helyt kell állnia. Ez az egész már-már hasonlít egy komplett katonai kiképző táborhoz.
-Mindig a rossz génekre hagyatkozol! - Vonom fel egyik szemöldökömet egy szórakozott mosollyal képemen, ami csak szélesedni látszik, amint meglátom Dave arcán is -az este folyamán először-, felvillanni egy félszeg, de annál is inkább őszintébbnek tűnő félmosoly kezdeményt.
-Gondoltam mind a kettőnknek jobb, ha nem sorolom tovább a tulajdonságaidat. Azt hiszem, hogy még jövő télen is itt ülnénk. - Nevetek fel harsányan, ami fogalmam sincs, hogy mégis miféle késztetés hatására tört fel belőlem. A jókedv azonban nagyjából eddig a pillanatig tartott. Mintha elvágták volna egy képzeletbeli ollóval, komorulok el, alaposan elmerülve gondolataim között, közben felkészülve arra, amit mondani akarok neki.
-Azelőtt, mielőtt Gillian... illetve, a húgom beteg nem lett, soha nem törődtem vele úgy, ahogy egy... nővértől az elvárt lenne... - Beszédem közben sűrűn megköszörülöm a torkom, hogy erőt gyűjthessek szavaimhoz. A családban -mióta Gill meghalt-, tabunak számít minden vele kapcsolatos dolog, amit nem tartok helyesnek. Attól, mert még nem beszélünk róla, ugyanúgy ott lesz a levegőben a hiánya... Jobb is, ha ezt nem feszegetjük tovább! A cigi most mindennél jobban fog esni, ezért gondolkodás nélkül veszem el tőle az egyik tekert szálat, hogy aztán élvezhessem, ahogy a nikotin szépen lassan átjárja minden porcikámat.
-Azt nem hiszem el! - Vonogatom meg egyik szemöldökömet, és mikor már a kezemben van a füzet, odamerészkedem hozzá,, és kérdezés nélkül leheveredek a matracra, kapva egy óva intő figyelmeztetést a benne lévő rugókról.
-Még élek. - Vonok vállat, szolidan, alig láthatóan villantva felé egy kis mosolyt, majd egy újabb mély slukk következik, ami megkönnyebbülést szabadít fel bennem, egészen a füzetig, amit alighogy sikerül alaposabban is szemügyre vennem, már ki is kapja a kezemből, mire összeráncolom a homlokom. Már meg se lepődök rajta, amikor kitép egy lapot.
-Kitéptél egy lapot... - Teszek egy nagyon "komoly" megállapítást, mintha magától nem jött volna rá.
-Ami azt jelenti, hogy nyilván valami olyan van rajta, amiről nem akarod, hogy tudjak, vagy nagyon személyes. - Jelenik meg egy újabb bujkáló félmosoly szám szegletében, majd magam elé téve a füzetet, kinyitom és kíváncsian lapozgatni kezdem. Némelyik oldal megdöbbent, de akadnak köztük olyanok is, amik mosolyt csalnak az arcomra, vagy éppen felkeltik az érdeklődésemet.
-Mindenki tervez, David. Mindig is rendőr akartam lenni, de pár ponttal lecsúsztam róla. - Osztok meg vele csak úgy egy újabb személyes dolgot. Úgy tűnik, hogy a cigi kezdi meghozni a hatását.
-Azt hiszem, hogy érdemes lenne ezeket a rajzokat tovább küldened... - Mondom őszintén a szemeibe, majd elnyomom a csikket, és egy olyan helyre teszem, ahol nem zavarhat. Ezután a takaró kerül a kezembe, amit magamra is terítek, felemelve a másik végét, jelezve, hogy feküdjön le, és kifogyva az ötletekből, fürkésző tekintettel kezdem el bámulni az ajkait, amiknek a hívogató látványa ismét megborzongat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 18.12.12 8:38

Tényleg jó kedvem kezd lenni. Tényleg mosolygok és tényleg gondolkodás nélkül beszélek, amíg ő el nem komorul. Tudom, hogy nála a húga a tabutéma, ahogy nálam... hát körülbelül minden, ami nem ebben a városban történt. De értékelem, hogy legalább pár szót mond. Még akkor is, ha csak azért mesélt, hogy viszonozza az őszinteséget. De remélem, hogy nem ez az ok, hanem az, hogy tényleg akart beszélni.
Már majdnem kicsúszik a számon, hogy nem kellene csak azért törődnie velem, mert bűntudata van a húga miatt. Hiába próbálja azt nem fogja tudni behozni, amit akkor kihagyott. De nem akarom elrontani a már újra jó irányba fordult dolgunkat, így teljesen mást mondok, mint ami a fejemben jár.
- Nem tudom pótolni a testvéredet - mondom egész halkan. - És nem is akarom. Tekintve, hogy én csak az öcséd lehetnék - mosolyodok el halványan és próbálom kirángatni az emlékei közül.
Vagy a szeretőd - teszem hozzá egy kis idő múlva akaratlanul is gondolatban. Kész szerencse, hogy nem mondom ki. Nem most van itt annak az ideje, hogy elsüssek egy ilyen poént... vagy nem poént.
Mázli, hogy nem marad meg sokáig a komor hangulat. Nem hiszem, hogy tudnék bármit is tenni érte, ha az emlékei között ragadna. Így csak egy újabb mosoly tűnik fel az arcomon, egészen addig, amíg a matracon nem landol. Persze tetszik a kialakult helyzet, de az nem tetszik, hogy siet és nem figyel a rugókra. Túlzottan is aggódok azért, hogy megsérült. Ami azt tekintve, hogy bokszoló és folyamatosan sérült, baromság.
- Igen, de... a lényeg, hogy vigyázz - rázom meg a fejem egy újabb mosollyal az arcomon, miközben rájövök, hogy milyen idiótán viselkedek. - Ez ne a te nagyon is puha ágyad - jegyzem meg, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Meg a füzetemről, ami a kelleténél érdekesebbnek bizonyul számára.
Amint nekem szegezi a kérdést, miszerint, mi van a füzetben, élek a lehetőséggel és kikapom a kezéből és megkeresve azt a bizonyos oldalt - amin a kelleténél túl sokszor szerepel a neve -, kitépem és gondolkodás nélkül gyűröm össze.
- Igen. Kitéptem - bólintok rá és nagyon kerülöm a tekintetét. Nem akarok kockáztatni, nem tudom, mennyire mondanék nemet neki, ha megkérne, hogy mutassam meg a gyűrött papírt. - Azt hiszem, kissé mindkettő - mondom mégis felsandítva rá.
A következő pillanatban már egyedül ül a matracon én pedig végre eljutok addig, hogy meggyújtsam a számban lógó cigit. Miközben kicsit megkésve, de válaszolok neki, magammal hozom a legjobb takarómat, amit már egyszer odaadtam.
- Rendőr? - landolok mellette a matracon, miközben megtámasztom a hátam a falnál és felhúzom a lábam. Nem tudom miért, de minél kisebb helyet akarok elfoglalni. Hogy neki minél több jusson. Ami persze őrültség, mert tökéletesen elférünk mind a ketten. Bármilyen régi is a matrac, nagy előnye, hogy hatalmas. - Miért nem próbálkoztál újra? Újabb vizsga... vagy felvételi... vagy tudom is én, hogy megy ez... - vonok vállat és próbálok nem annyira törődni azzal, hogy a füzetemet lapozgatja.
- Nem hiszem, hogy mennék vele bármire is. Meg amúgy is... csak firkálmányok - mosolyodok el, de ennek semmi köze az örömhöz. Inkább kínos. Soha nem mutogattam senkinek a füzetem és valószínűleg ezután sem fogom.
Egy perc erejéig túlzottan is elmerülök a gondolataimban, miközben a szemem felfogja az apró mozdulatot, de a fejem nem érti, hogy azt várja, feküdjek mellé. Ezért telik a kelleténél több időbe, hogy felfogjam, elnyomjam a még félig sem leégett cigimet - jó lesz az még később - és mellette kössek ki.
- Ennyire vigyázol rám? Nem hagyod, hogy akár egyetlen szál cigit is elszívjak és ezzel mérgezzem magam? - kérdezem mosolyogva, csakhogy ne fordítsak akkora figyelmet annak, hogy mennyire bámul. Pedig nagyon is ezzel akarnék foglalkozni. Az egész testem bizsereg, mintha nem a szeme vizsgálna, hanem a kezét érezném.
- Szabad...? - csúszik ki ez az egy szó a számon, amikor már nem bírok magammal tovább. Jófiú módjára megvárom a választ, de a tekintetem a szemei helyett folyton az ajkaira téved, miközben újra és újra felrémlik a fejemben a zuhanyzós jelenet. Ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire is akarom őt és mennyire nem bírok másra gondolni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 18.12.12 17:53

Visszagondolva, nem tudom, hogy hogy juthattunk el egészen Gillig, és hogy mi volt az, ami vezérelt abban, hogy meséljek neki róla, de azt hiszem, hogy a fejemet merném tenni arra, hogy senkinek nem mondaná el és, hogy nem élne vissza a bizalmammal. Nem azért, mert nincs senkije jóformán, akivel a begyűjtött információkat megoszthatná és kivesézhetné, hanem mert legbelül tudom, hogy túl becsületes ő ahhoz, hogy olyanról kezdjen el pletykálkodni másoknak, amihez semmi közük kívülállóknak.
-Nem is akarom igazából, hogy pótold. Őt soha, senki sem fogja tudni pótolni, még a nővérem sem... - Igen, egy újabb olyan ponthoz érkeztünk, amiről szintén nem beszéltem még vele soha. Clover.. Nem mondhatnám, hogy idilli nővér-húg kapcsolat a miénk. Amikor a legnagyobb szükség volt rá, nem volt sehol. Mindig egyszerűbb az egérutat választani a küzdelem helyett. De ami a múltban történt azon ugyebár nem érdemes rágódni, hiszen változtatni úgyse lehet rajta, én még sem fogom tudni soha elfelejteni és megbocsájtani neki azt, amiket a múltban követett el. Ha ezek után az arcomra néz, rögtön láthatja, hogy mennyire vonakodóan állok hozzá ehhez az egész "család" témához. Ha elég megértő, és átérzi a helyzetem -már pedig egy olyan múlt után, mint amilyen mögötte áll-, nem fog faggatózásba kezdeni, úgy ahogy azt a legtöbb együgyű és érzéketlen ember is tenné, akik azt gondolják, hogy jót tesznek azzal, ha pszichológust játszanak és megpróbálnak minél többet kiszedni belőlem. Az ilyeneknek a vége általában kitartó, rendíthetetlen hallgatás, és olykor-olykor egy nagyon is szépen ívelt jobb egyenes. Perceken belül kiderül, hogy nem kell csalódnom benne, így némileg könnyebb lelkiismerettel, és egyáltalán nem szorongva az esetleges, várható kérdésektől, amikről tudom, hogy úgy sem fognak elhangozni-, térek át a matracra a cigivel a számba, jót vigyorogva figyelmeztetésén.
-Nem, de egyenlőre azt hiszem, hogy ez is megteszi. - Simítom meg szabad kezemmel a matrac tetejét, amikor már rajta fekszem. Minél több időt töltök itt, annál jobban hozzászokom a helyhez. Már koránt sem tekintek rá szörnyülködve, annak ellenére, hogy tudom, ha az ÁNTSZ meglátná, rögtön kilakoltatná innen Davet, vagy az egész hotelt lebontatná.
-Gondolom teljesen fölösleges lenne megkérdeznem, hogy miért... - Sóhajtom beletörődően egy fancsali mosolyt villantva, majd figyelem, ahogy a számon távozó füst lassan eltűnik a füzet fölött. Egy kis ideig nem lehet mást hallani, csak a papír sercegését, ahogy megdöbbenten lapozgatom a füzetet, aztán kis idő múlva már csak azt érzem, ahogy a matrac másik oldala besüpped mellettem. Ekkor már szó nélkül emelem meg a rajtam lévő takaró másik oldalát.
-Hát... ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem vagyok valami kitartó típus... - Vallom be végül őszintén, szemeimmel a nyitott füzet egyik sarkát kezdve el fixírozni. Céljaim, terveim mindig vannak, azokból soha nem fogyok ki, de ha egyszer valamit nem sikerül megvalósítanom, abba nem fogok bele újra. AZ azt jelenti, hogy később se menne, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy olyanokra pazaroljam, amik csak kudarcként érnek.
-Máskor is tudod magad tovább mérgezni, nagy legény! - Kacsintok egy félszeg mosollyal, és ráterítem a takarót, mikor már mellettem fekszik. Ettől a bizonyos pillanattól kezdve azonban már nem tudom tovább uralni az ösztöneimet. Annyira magával ragadott a szeme, az ajkai, hogy ha akarnék se tudnék máshova nézni, és úgy tűnik, hogy ezt ő is hamar észrevette.
-Hmm... mikor is lettünk mi újra ennyire... jóban? - Suttogom, ekkor már az ajkaira lehelve a szavakat, majd behunyom a szemeimet, és beteljesítem azt a csókot, átfordulva közben a hátamra, kezeimmel hajába túrva, így húzva közelebb magamhoz, egyik térdemet felhúzva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 18.12.12 18:41

- Nővéred? - kapom fel a fejem egy pillanattal később és hiába a nagy igyekezet, hogy témát váltsak, ezzel elrontom. Persze nem magam miatt akarnék váltani. Most nem. Csak nem akarom szomorúnak látni vagy megkockáztatni, hogy teljesen a gondolataiba mélyed és én akkor nem tudom neki segíteni. Na nem mintha így sokra menne velem. De legalább próbálkozok.
A "nagy próbálkozásomat" félbeszakítja a felismerés, hogy mellém kerül a matracra. Persze, hogy egyből aggódni kezdek érte! Azért húztam ki neki a széket, mert az az egyetlen normálisnak mondható bútor ebben a lyukban, de ahogy látom, ez őt nem érdekli. Ugyanolyan kényelmesen fekszik a nagy matracon, mintha valami drága és puha ágy lenne. Mint az övé, amiben én is ébredtem... Na de vissza a jelenbe!
Rezzenéstelenül figyelem, ahogy fekszik mellettem, teljesen jól érzi magát és az egyetlen igazán személyes tárgyamat forgatja a kezei között, amiből amint lehetőségem adódik rá, ki is tépem azt az oldalt, amit nem szeretnék, ha meglátna.
- Fölösleges lenne - helyeselek a szavaira, miközben nem vagyok hajlandó kiadni a kezeim közül a gombóccá gyűrt lapot. Még akkor sem teszem, amikor végre meggyújtom a cigit. És akkor sem, amikor már mellette fekszem a takaró alatt és ő engem vizsgálgat. Úgy szorítom a kezemben azt a szemetet, mintha az életem múlna rajta. Nos, inkább a magamnak bebeszélt gondolataim hihetőségei függnek ezen. Úgyhogy vigyázok rá, hogy ne kerüljön a kezébe.
- Igen, tudom. De amikor velem vagy... idegesítő és egyben furcsán jó érzés, hogy... törődsz velem... - mondom kicsit nyögvenyelősen a szavakat, miközben a tekintetem a szemei és az ajka között kapkodom. Hát igen, így beszélek, hogy őszinte vagyok és nem gondolom át, rakom össze fejben a teljes mondatot... meg ha ő ilyen közel van hozzám, miközben úgy néz, ahogy most is.
Persze, hogy a következő dolog, ami kicsúszik a számon egy nyavalyás engedélykérés arra, hogy megcsókolhassam. Idióta! Barom! - szidom magam, és még cifrábban is folytatnám, hogy a következő pillanatban nem lenne olyan közel és nem suttogna. Elmosolyodok és biztos vagyok benne, hogy valami frappánsat válaszolnék, ha nem lennének túlzottan is hívogatóak az ajkai. De azok, úgyhogy minden értelmes gondolat háttérbe szorul és én csak élvezem az időközben bekövetkezett csókot.
Egészen addig, amíg nem érzem, hogy mozgolódik. Gondolkodás nélkül követi az egész testem az ő mozdulatát, kétségbeesetten kapaszkodva bele. Nem akarok elszakadni tőle. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy egy hirtelen mozdulat és már fölötte tornyosulok, miközben számomra hiánycikké válik az a bizonyos levegő.
Muszáj egy pillanatra elválnom tőle. Persze nem azért, hogy bármit is mondjak. Nem. Azért, hogy eldobjam az eddig szorongatott papírgalacsint és egy gyors mozdulattal ledobjam magamról a meleg pulóvert. Már nincs rá szükségem. Egyáltalán nem fázok. A vérem azt diktálja, hogy őt is szabadítsam meg a felsőjétől. Túl sok rajta a ruha, én mégsem teszem. Nem akarom elsietni.
- Azt hiszem, megkaptam az engedélyt - mondom ki a kelleténél jobban elhúzva a szavakat és ezzel időt adok magamnak arra, hogy kitisztítsam a fejem annyira, hogy tudjak lassan és gyengéden haladni.
Amiből persze a lassú hamar megdől, tekintve, hogy a következő pillanatban már újra az ajkaira tapadok, miközben az egyik kezem a háta alá csúsztatom és a másikkal beférkőzve a felsője alá simítok végig a csupasz bőrén.


A hozzászólást David Byron összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 19.12.12 15:50-kor.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 18.12.12 19:38

A visszakérdezésre mélyen és hangosan beszippantom orromon keresztül a levegőt, és egy gyors pillanatra a szemeimet is behunyom, hogy megfelelő hangnemben tudjak válaszolni a kérdésére, még csak véletlenül se úgy, hogy esélye nyíljon kihallani hangomból a Clover iránt táplált haragomat. Mindenesetre, az talán még nem a világvége, ha erre az egy kíváncsi kérdésére még kinyögök neki egy választ. Elvégre, ő sem kertelt, amikor kérdeztem. Többnyire nyíltan válaszolgatott. Sőt...
-Igen, az én minden lében kanál nővérem, aki olyan, mint Teréz anya, és akivel anyáék mindig példálóznak. - Forgatom meg a szemeimet, mondandóm végére dühösen fújtatva egyet, mint egy felhergelt ló. Hiszen egyértelmű, hogy az ember arra a gyerekére lesz büszke, aki saját pénzből utazott ki fiatalon Amerikába egyedül, saját pénzből vett magának lakást, és a karrierje a divattervezés útján egyre inkább csak felfelé törekszik. Én pedig... nos, itt maradtam a nyakukon, mint egy nem kívánatos kolonc, nincs saját lakásom, amit saját pénzből fizethetnék, és a melóm is manapság már a legalja munkák közé sorolható csak. Ráadásul, nő létemre egy csepp nőiesség, szolidaritás nem szorult belém, nem úgy mint Cloverbe! Hosszas elmélkedés után újra átrágom magam a Davenak mondottakon. Ekkor döbbenek rá szörnyülködve, hogy már megint sokkal, de sokkal többet mondtam, mint kellett volna.
-Tudod mit? Hagyjuk a francba... - Még legyintek is egyet mellé, és hogy ne kelljen tovább ezzel az egész kínosra sikeredett helyzettel tökölnünk, inkább tovább lapozok egyet a füzetben, amiből megdöbbent arccal pillantok fel Davera.
-Mi? Idegesítő és jó is? A kettő valahogy nem passzol össze, ugye ezt tudod? - Sandítok fel rá egy megbújó mosollyal szám szélén, egyik szemöldökömet kíváncsiskodva vonva föl. Arckifejezésem azonban a szórakozottról valami egészen másmilyenbe -inkább vágyakozóba-, csap át, ahogy egyre tovább fürkészem az arcát, amin szintén az enyémhez hasonló vonások látszódnak kirajzolódni.
-Úgy gondolod? - Csípek bele játékosan alsó ajkába fogaimmal, majd nem tétovázva tovább, szomjasan kapok ajkai után, amiket már nem egyszer volt szerencsém számmal érinteni. Élvezettel furakodnak bele ujjaim a hajába, és mikor fölém magasodva tudtomra hozza vágyait, egész testemben megborzongok, és behajlítom a térdeimet, hogy kényelmesen elférhessen a lábaim között. A pulcsi levételben valamelyest segítem, de csak is azért, hogy minél hamarabb túl lehessen rajta, és hogy újra számon érezhessem birtokló, mégis gyengéd ajkait. Az első kéjes, hosszas sóhaj akkor szakad fel tüdőmből, mikor gyakorlottan bevándorol egyik keze a pulóverem alá. Érintése szinte perzselő nyomot hagy a bőrömön, ami újabb vágy hullámot indít el bennem. Kezem ekkor már vadul mar bele tarkóján a hajába, és testemmel igyekszem úgy mozgolódni, hogy őt felülésre késztethessem ezzel, én pedig kényelmesen szemből az ölébe ülhessek, számmal így térve át arcélére, állára, majd a nyakán feszülő puha bőrre is, kezeimmel behatolva a pólója alá. Próbálok finom lenni, a lehető legóvatosabb, hiszen nem tudom, hogy mi az, ameddig ő képes lenne elmerészkedni, de a türelmem az már egyre inkább fogytán van...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 19.12.12 15:48

Hamar eldöntöm, hogy nem fogok semmi továbbit kérdezni, ami a nővérével kapcsolatos. Örülök ennek az egy mondatos válasznak is. Az egyik lényeges dolog, pedig ennyiből is leszűrhető: nem éppen kedvelik egymást. Vagy ha a nővére mégis... nem kölcsönös az érzés. Egy apró bólintással nyugtázom, amikor befejezni a mondandóját, ezzel köszönöm meg, hogy válaszolt és elraktározom magamban a kapott információt. Eszemben sincs hozzáfűzni semmit. Pedig szívesen mondanék valamit, de nem tudom, mit illene erre felelni. Úgyhogy marad a csend és a pár lépés távolság.
- Tudom, hogy nem passzol a kettő. De akkor is ezt érzem - mondom egy vállvonás kíséretében. - Azt hiszem azért idegesít, mert ennek fordítva kellene lennie. Nekem kellene inkább rád vigyáznom. Még akkor is, ha nem szorulsz rá - mentem a menthetőt egy pillanat alatt. Már megtapasztaltam, hogy nem szorul védelemre. - És azért jó érzés, mert... - gondolkodok el egy pillanatra, és keresem a megfelelő szavakat. - A fene egye meg! Azért jó érzés, mert bármennyire is tagadom, élvezem, hogy valaki mellettem van és nem vagyok cseszettül egyedül. Hogy valakit érdekel, hogy mi van velem - fejezem be a mondandóm, miközben idegesen kezdem dörzsölgetni az arcomat. Mindent csinálok, csak nem nézek fel.
Azt hiszem ezeket a szavakat volt a legnehezebb kimondani. Mégis megtettem. Nagyon régen beszéltem bárkinek is ilyesmiről. Mármint... ennyire őszintén. Jobban szeretem megjátszani, hogy semmit nem érzek, semmi nem bánt... semminek nem örülök, csak egy bontatlan üveg italnak és egy jó bunyónak. Úgy könnyebb élni. Most viszont beszéltem, és annyira zavarban vagyok, mintha az első együttlétemre készülnék. Ami oldalra nézve rá, ahogy fekszik a matracomon, nem olyan elképzelhetetlen, hogy bekövetkezik. Csakhogy nem ő az első... A p*csába is! Ezt nagyon gyorsan be kell fejeznem!
Szerencsére hamar másra terelődik a szó és részben fogalmam sincs mi történik. Pár perc múlva, ha bárki megkérdezné, hogy jutottunk el a kölcsönös távolságtartástól és a kérdezz-felelektől addig, hogy mellette fekszek és fájdalmasan vágyok a csókjára, meg nem tudnám mondani. De nem is számít. Főleg akkor nem, amikor megkapom az áhított csókot. Ekkor már semmi nem számít. Még az sem, hogy valószínűleg a nagyon is kellemes perceket pár pillanatra meg fogja szakítani egy-egy rossz mozdulat következében a bőrünkbe fúródó rugó. Vagy nem. Ki tudja? Az is könnyedén meglehet, hogy meg sem érezzük majd, annyira belemerülünk a másikba.
Én biztos, hogy az utóbbi felé hajlok. Főleg, amikor bármennyire is nem akarom, változtat a helyzeten és ő kerül fölénybe. Szinte azonnal tiltakozni akarok, de a csókjai engedelmes kisfiút varázsolnak belőlem. Nos, lehet hogy nem éppen kisfiút, de hogy engedelmeset, az biztos. Egyetlen szót sem tudok magamból kipréselni, csak hangok hagyják el a számat, szavak nem. A levegő pedig egyre gyorsabb fogy, sőt egy-egy alkalommal inkább kiszakad belőlem, mint kifújom. Valamikor a kezem a derekára vándorol és egy ügyes mozdulattal lehúzom róla a felsőjét. Az összes réteget. Majd mielőtt bármit is tehetne megcsókolom. Ez most viszont csak egy pillanatig tart. Elválok tőle és próbálok komoly arcot vágni, amiből az lesz, hogy megjelenik egy nagy mosoly az arcomon és a szememben ravaszság csillog. Lehet, hogy gonoszság részemről, de gondolkodás nélkül kihasználom a pillanatnyi döbbenetét és végigdöntöm a matracon a két kezét a feje fölött összefogva. Persze vigyázok, hogy gyengéd legyek, mégse adjak neki menekülési utat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 19.12.12 20:08

Értékelem, hogy nem faggat tovább a nem mindennapos családomról. Néha úgy érzem, hogy egyedül én vagyok csak normális az egész Fuller családban, pedig belül tudom, hogy nem velük van a baj, hanem velem. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy közéjük való lennék. Ha ők nem is gondolják így, én teljes mértékig úgy érzem, mintha csak valami kívülálló lennék... Soron következő őszintén csengő, határozott szavaira ismételten lehajtom a fejem, és egy mély sóhaj után akaratlanul is egy fájdalmas mosoly ül ki arcomra, amit az istenért sem tudok onnan levakarni.
Fogalma sincs róla, hogy mennyire vágyom arra, hogy legyen mellettem valaki, aki -annak ellenére, hogy tudja, hogy megtudom védeni magam-, óvón-féltőn védelmez, és aki fél attól, hogy elveszíthet. Régen nem tanúsítottam nagy jelentőséget a törődésnek, és én sem voltam olyan, aki törődött mások érzéseivel, mostanra azonban már kezd végre felnyílni a szemem. Azt hiszem, hogy nyugodtan mondhatom, későn nyílt csak fel a szemem, és vettem észre azokat a fontos dolgokat az életben, amik szabad szemmel nem láthatók, és amiket érezni kell. Még csak huszonhárom vagyok, nem vagyok lecsúszva semmiről, az életem nagy része még előttem áll, mégse ártana azért már végre kezdeni magammal valamit, és nem csak céltalanul bolyongani egészen addig, ameddig koporsóba nem raknak... Akkor semmi értelme nem lenne annak, hogy élek...
-Nos, én örülök, ha vigyázhatok rád... - Emelem fel tekintetem, és keresem meg csillogó kékjeit, az őszintébbnél is őszintébben beszélve, ahogy elhagyja számat ez az iménti kis "vallomás". Épelméjű ember egy aranyhalat sem merne rám bízni, David esetében mégis úgy érzem, hogy eddig mindig helytálltam, amikor csak szükség volt rám.
-Biztos, hogy jó neked az, ha pont én vagyok melletted? - Bukik ki belőlem egy komoly kérdés, ami akár egy kicsit meg is ingathatja, túl sok gondolkodásra szánt időt azonban nemhagyok neki, akármennyire is szeretném tudni, hogy mi a válasza. Mindennek az az oka, hogy valamiért hirtelen sokkal jobban érdekel Ő maga, mint néhány szó, amit perceken belül úgyis elfelejtjük . A tettek sokkal tovább fognak élni az emlékezetünkben úgy gondolom. Nem tudom, hogy mikor lettem ennyire rohadtul engedékeny, de az már egyszer biztos, hogy ezt a csókot, és ezeket a gondoskodó, vágykeltő érintéseket az istenért sem cserélném most el semmire. Még ha az életem múlna rajtuk, akkor sem hagynám abba! Nem, most kizárt! Kénytelen vagyok megálljt parancsolni magamnak! Csak hagyom, hogy sodródjak az árral, vele, teljesen megadva magam érintéseinek, és csókjainak, amik az idő múlásával egyre hevesebb tempót kezdenek el diktálni. Perceken belül már csak azt észlelem, hogy birtoklóan ülök az ölében, úgy simogatva a pólója alatt feszülő, és felforrósodott bőrt, hogy legszívesebben lenyúznám róla, de mindenesetre próbálom magam türtőztetni, még ha nehezen is megy. Szó nélkül hagyom, hogy kedvére megszabadíthasson inden fölső rétegtől, kivéve a melltartótól, ami egyenlőre még az útját állja, bár van egy olyan érzésem, hogy már ez sem sokáig lesz akadályozó tényező. Amint elhajítja a pulóveremet, légzésem felgyorsul, és ismételten szájára tapadok, lassan már-már ösztönösen kezdve el mozogni az ölében, továbbra is küzdve az előtörni akaró vadmacska ellen, ami bennem lakozik, és aminek már nem sok kell ahhoz, hogy kitörjön. A pólóját mindenesetre igyekszem úgy levenni róla, hogy ne szakadhasson el.
-Úgy látom, hogy szeretsz irányítani. - Csillannak fel a szemeim, aztán -csak nehezen-, de hagyom, hogy visszafektessen a matracra, ismét fölém magasodva, kezeimet fejem fölé feszítve. Különös, de valamiért kedvemre való ez a bánásmód, ezért egyenlőre nem is erősködöm annak érdekében, hogy újra enyém lehessen az irányítás, csak hagyom, hogy kedvére diktálja az ütemet, lábaimat közben összefűzve csípője körül, a vágytól néha ívben megfeszítve a hátam, ami által mellkasom az övéhez simul egy egy ilyen mozdulat alkalmával, azt pedig már mondanom sem kell, hogy csókom már koránt sem olyan óvatos, és odafigyelő, mint amilyen eddig is volt. Sokkal inkább heves, és fullasztó... igen, olyan... édesen fullasztó...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 19.12.12 21:13

Nem tudom, honnan veszem, hiszen nem nézek rá a "nagy vallomásom" után, mégis tudom, hogy valami nincs rendben. Mi rosszat mondtam? - fogalmazódik meg a fejemben a gondolat, de mire felnéznék rá és kimondhatnám, megelőz és beszélni kezd. Csak egy-egy pillanatra nézek rá és hallgatok. Még akkor is, amikor válaszolnom kellene. Egyértelmű, hogy mit kell felelnem, mégis habozok egy kis ideig. Azt hiszem azért, mert őt magát vizsgálom. Hogy egyáltalán hogy jut ilyesmi eszébe, hogy ő nem elég jó nekem?!
- Biztos. Tökéletes vagy - mondom magabiztosan egy bólintás kíséretében. Nem beszélek feleslegesen mellé, nem bonyolódok végeláthatatlan monológokba. A lényeg ebben az egy szóban is benne van. Ha pedig nem hiszi el, akkor több beszéddel sem tudnám meggyőzni.
Még szerencse, hogy nem sokáig húzzuk az időt. A szavak helyét átveszik a tettek és az érzések. Ez már sokkal jobb! Hát még az, amikor a ruhák fogyatkozni kezdenek és én irányítok! Nem gondoltam, hogy még ma újra eljutunk eddig, de most már biztos, hogy csak akkor lesz vége, ha mind a ketten teljesen kifulladunk. Legalábbis én most nagyon ezen az állásponton vagyok. Mégis bármennyire elhatározom magam, neki csak egy szavába kerül, és leállok. Ami azt hiszem - remélem -, nem fog megtörténni még egy ideig.
Fölé magasodva élvezem a helyzetet és igyekszem nem elveszíteni a fejem. Kényszerítem magam, hogy megtaláljam azt az erőbedobást, aminél még nem szorítom fájdalmasan a csuklóját, mégis megakadályozom abban, hogy újra fordítson a helyzeten. A nagy igyekezetben alig hallom meg a hangját. Túl hangosan dobol a vér a fülemben és annyira, de annyi minden van, ami most jobban érdekel a beszédnél. Mégis odafigyelek, hiszen ő mond valamit!
Pár másodpercnyi késéssel de fel is fogom a kimondott szavakat és nagy mosoly jelenik meg az arcomon. Úgy érzem, nem szükséges válaszolnom, mert az a nagy mosoly mindent elmond, mégis megállok egy pillanatra.
- Jól látod - szélesedik ki még jobban a mosolyom. - És ebben az a legjobb, hogy hosszúra tudom nyújtani az édes kínt - mondom és nem húzva tovább beszéddel az időt újra az ajkaira tapadok, majd eljutok a nyakáig... még egy kicsit lejjebb... de a csókok útjában áll a fránya melltartó. Hogy megszabaduljak tőle, kénytelen vagyok elengedni az ujjaim által megbéklyózott csuklóit és a háta alá csúsztatva a kezeimet a makacs kapoccsal küszködni.
Persze közben nem tétlenkedek és a hasáig csúszok, hogy kis kihagyással, de folytassam a csókokat, miközben egyre közelebb kerülök az egyik fontos célhoz, amit még mindig ruha fed. Olyan ruha, amitől sürgősen meg kell szabadulni. Lehetőleg az enyéimmel együtt, mivel az események előrehaladtával egyre kényelmetlenebb és szűkebb kezd lenni a rajtam maradt nadrág. Pedig szeretnék lassan haladni. Kiélvezni minden egyes pillanatot, amit most vele töltök - ki tudja, lesz-e következő alkalom... Az a baj, hogy a fájdalmasan lüktető testem és a már szinte tetőfokára hágott vágyam nem ezen a véleményen van.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 20.12.12 16:35

Beletelik egy kis időbe, mire sikerül feldolgoznom és egyben értelmeznem is a szavait. Annyira hihetetlen, hogy férfi ilyen szavakkal lepett meg, hogy az elmondhatatlan. Nagyot nyelve csikarok ki magamból egy mosolyt, szemeimben pedig -ha jól figyel-, láthatja a köszönetemet. Régen nem tapasztalt, kellemes melegség kezd el odabent lassan szétáramlani, minden egyes porcikámhoz eljutva.Igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint fizikailag meghálálni neki minden szavát. Ennyire nehéz még soha nem volt uralkodnom az előtörni kívánkozó ösztöneim felett, bár mindez lehet, hogy csak azért van, mert még soha nem vágytam annyira valakire, mint most rá. Annyira hajt a kíváncsiság, a testi vágy, hogy vajon milyen érzés lehet az, ha Ő van bennem, hogy hanem fognám magam vissza, már rég ott tartanánk. De annak mégis mi értelme lenne? Csak gyorsan túl esnénk az egészen, mid a ketten megkapnánk a várt, édes kielégülést és egyáltalán nem mondhatnánk azt, hogy kihasználtuk az adott helyzetet. Szeretnék kísérletezni vele, mindent meg akarok tenni, ami csak egy ilyen helyzetben lehetséges. Tudni akarom, hogy mi az, amit annyira szeret, hogy majd' beleőrül. Hirtelen mindenhol és mindenhogy meg akarom őt érinteni.
Akaratossága az eddigieknél is jobban felcsigázza a kedélyeimet. Furcsa, de nem próbálok meg egyáltalán ellenállni a mozdulatának, amivel fogva tartja a csuklóimat, és nem engedi őket szabadulni, úgy ahogy engem se maga alól.
-Azt nagyon szeretem... - Villan egy pajkos, buja fény a szemeimbe, és már csak lehunyom a szemeimet, amikor szájával elindul délfelé, egyre lejjebb és lejjebb haladva. Az érzéstől, ahogy keze cirógatóan besiklik a hátam alá, felszisszenek, és egyben meg is borzongok, hátamat ívben megfeszítve, ahogy meleg, édes ajkai elérik a hasamat. Az érzésre -és a gondolatra, hogy ennél még van lejjebb is, és hogy talán hamarosan ott is magamon érezhetem majd ajkait-, halkan, elhalóan felnyögök, ujjaimmal vágyakozva markolva bele rövid hajába, ezzel is közelebb húzva hasamhoz, már ha ennél még egyáltalán lehet közelebb. Minden egyes levegővétele, amit a felforrósodott bőrömön érzek, egész testemet megborzongatja.
Ahogy az agyam elől újra elúsznak a kéjfelhők, rám tör a birtoklási vágy, mindezt olyan váratlanul és hirtelen, mint ahogy vámpírt szokta elkapni a csillapíthatatlan vérszomj, amikor vérző ember közelébe kerül. Lelökve magamról, kerülök újra fölénybe, amit még az előbbinél is jobban élvezek. Vállainál fogva nyomom oda a matrachoz, és ülök rá a csípőjére, megharapva a száját, indulva el mindig lejjebb és lejjebb, nyelvemet végig húzva nyakán, ameddig el nem érkezek mellkasához, ahol hosszúra nyújtott csókokkal érem el mellkasát, hasát, mindeközben végig imitáló, őrjítően lassú mozgásba kezdve rajta, nyelvemmel visszafordulva azon az úton amin eddig is haladtam, így lassacskán újra visszatérek kivörösödött ajkaira, amit az eddigieknél jóval hevesebben, éhesebben kezdek el támadni, néha rá is harapva, körmeimmel ekkor már végig karmolva mellkasát -persze, csak a megengedett kereteken belül-, egyre tovább és tovább húzva a kedélyeket. Tudok én is édes kínokat okozni!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 20.12.12 19:26

Azt hiszem, már régen nem a tudatos énem dolgozik. Egyszerűen csak az ösztönök. A testem irányít, és az agyamnak csak azon része tiszta, amelyik azt ismételgeti, hogy lassan. Talán ez az oka annak, hogy engedek. Jelét sem mutatom annak, hogy tiltakoznék, amikor fordít a helyzeten. Az előbbi engedelmesség visszatér én pedig a hátamon fekszek. Nem mondhatnám, hogy ellenemre van a kialakult helyzet. Szavakra nem futja az erőmből és egy fél perccel később már azt sem tudom eldönteni élvezem, hogy húzza az időt, vagy éppen az őrületbe kerget.
- Nem... ér... - nyögöm nagy nehezen a szavakat, amikor megérzem, hogy ahelyett, hogy lefelé folytatná az utat, visszakanyarodik. Persze sokáig nem tudok tiltakozni. Teljesen odaszegez a matrachoz, miközben a maradék lélekjelenlétemet is felőrli a kettőnk közötti súrlódás, ahogy folyamatosan mozog. Mi a fene lesz akkor, ha már ruha sem lesz közöttünk? El nem tudom képzelni!
Bármilyen furcsa is, egy kis idő után azon kapom magam, hogy nem akarok alóla szabadulni. Tökéletesen megfelel nekem így is, hogy most - kivételesen -, ő irányít. Mit számít egy alkalom? Ezt is ki kell egyszer próbálni, nem igaz? Hogy milyen, amikor nem én irányítok, hanem olyasvalaki, akiben megbízok. Mert benne bízok... Csak ne húzná el ennyire! Csak ne engedném, hogy ennyire könnyedén játszadozzon velem!
Amint egy cseppnyi levegőhöz jutok és eltűnik az égető, mégis jólesően bizsergető érzés a mellkasomról, amit a körmei okoznak, meglenne az esélyem, hogy változtassak. Felüljek, vagy csak simán oldalra forduljak és gyorsítsak az események lefolyásán. Mégsem teszem meg. Továbbra is a hátamon maradok, miközben a kezeim a testére csúsznak, egészen a melléig, ahol már semmi nem állja az utamat. Az az apró anyag, már nem is tudom mikor és hol landolt. A lényeg, hogy már nincs ott.
Nem időzök túl sokáig, hogy felfedezzem a felsőtestének minden porcikáját. Még ha akarnám, sem tarthatnám ott túl sokáig a kezeimet. Ösztönből csúsznak lejjebb és akadnak meg a nadrágja szélénél. Egy pillanatra elmosolyodok, ezzel kicsit megszakítva az aktuális csókot, majd újra az ajkaira kapok, miközben a kezem azon dolgozik, hogy lekerüljön az a nadrág is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 20.12.12 21:22

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd hasonló véleményen leszek, de nagyon is kedvemre valónak találom ezt a pár perc alatt kialakult kis hatalmi játszmát. Tetszik, hogy nem adja olyan könnyen magát, mint ahogy a legtöbb pasi is szokta nagy általánosságban, amikor nehezen, de eljut az agyukig a tény, hogy a szexben sem engedem túl könnyen, hogy fölém kerekedjen a partnerem. A lustább fajtáknak ez ilyenkor általában még az előnyükre is válik, hiszen abban az esetben, amikor én irányítok, a munka nagy része általában az enyém, de persze olyanok is akadnak, akik nem bírják elviselni dominanciámat, és képesek lelécelni, miután elérkeztünk a dolgok végéhez... De mielőtt még elmehetne annak a rengeteg fatökű baromnak a gondolatától a kedvem az egésztől, inkább a kukába dobok minden beárnyékoló múltbéli emléket, és csak a mostnak élek, annak, hogy itt lehetek vele, és hogy kiélvezhetem minden percét a kis légyottnak és az érintéseinek is, amik egyszerre gyengédek, mégis izgatóak és türelmetlenek. Szinte érzem magamon, hogy ha tehetné, már ő is sokkal előrébb tartana, de mégis mi értelme lenne elsietni az egészet? Ha csak egy éjszakára is fog szólni az az egész, ami most köztünk van, akkor legalább később majd úgy emlékezhessünk vissza rá, mint egy nagyon is jó, ismétlésre szoruló éjszakára, nem úgy, mint egy átlagos egy éjszakás gyors menetre, aminek a végén valamelyikünk kereket oldott, mintha legalábbis szégyellné azt, ami történt kettőnk között. De ameddig ezen nincs okom agyalni, addig jobb, ha nem is kezdek el rögvest összeesküvési elméleteket szövögetni. Abból sok jó nem származhat. Élvezet legalábbis nem..
Kedvem szerint döntöm végig a matracon, perceken belül már rajta gyakorolva a dominánsfél szerepét.
-Lassú voltál! - Rándul szám széle egy győzedelmeskedő mosolyba, majd nem húzva tovább az időt- bezzeg az idegeit annál is inkább-, elkezdem ajkaimmal kedvemre bebarangolni felsőtestét, ameddig csak elérek. Néha a fogamat, néha pedig a nyelvemet használom, hogy még élvezetesebb, de ugyanakkor kinlasztóbb legyen számára a dolog. Azt akarom, hogy belássa, hogy én vagyok a főnök, és hogy átérezze azt, hogy milyen volt nekem akkor, amikor el kellett viselnem, hogy alulmaradtam vele szemben nem is olyan régen. Kutató kezeiből ítélve azonban nagyon úgy tűnik, hogy akkor is tud kellemes meglepetést okozni, amikor nincs épp fölényben. Az időközben szabaddá vált melleim máris kezeinek érintéseit élvezhetik, amik olyannyira elveszik a józan szemet, hogy combjaim nyughatatlan remegésbe kezdenek, amit ő is nyilván észlel, fejemet pedig megadóan, nyögve vetem hátra, egészen addig, ameddig az érintsek abba nem maradnak, és kezével át nem tér nadrágomnak övéhez és cipzárjához. Az a bizonyos, vágytól elhomályosult kép csak ekkor tisztul ki igazán Remegő kezemmel segítem előrébb a nadrágom kigombolásában, de még mielőtt bármit is cselekedhetne, kezeit megragadom, és újra visszavezetem őket melleimre, ott tartva őket egy jódarabig, utána pedig -átvéve felettük a saját kezeimmel az irányítást-, elkezdem mindig lejjebb és lejjebb vezetni magamon, lassan már zihálva kapkodva tüdőmbe a levegőt, ami csak fokozódik, ahogy kezével a nadrágomhoz érek, és egyik kezét bevezetem az alsóneműm mögé, ahol már most érezheti, hogy mennyire forró a helyzet.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 20.12.12 22:19

18+

Annyira piszkosul élvezem a reakcióit. A testének minden egyes rezdülését, aminek a látványa csak még sürgetőbbé teszi a dolgomat. Egyre erősebben érzem, hogyha pár percen belül nem haladunk lényegesen előrébb, nekem végem. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen már most azt hinnék, hogy szétrobban az egész testem a vágytól. De mivel ez nem történhet meg, így csak elveszítem a maradék eszemet is és teljesen átadom magam az ösztönöknek.
A kezeim végigsimítanak a testén, a mellénél elidőzve, majd újra elindulva lefelé, hogy tegyek is azért a haladásért valamit. Szorgalmasan állok neki kibontani a nadrágját és lehámozni róla, miközben kisebb-nagyobb megszakításokkal - amikor már fájdalmassá válik -, élvezem az apró kényeztetést.
De aztán változik a helyzet. Érzem, hogy a kezei nem a testemen vannak, az ajkai nem csókolnak. Az ujjai az enyémen simítanak végig, és segítenek a nadrág kibontásában. Oh igen! Kezdek nagyon is örülni, miközben ahogy a következő másodpercek eseményeibe belegondolok, még jobban felgyorsul a légzésem. Ez a helyzet viszont nem tart túl sokáig. Nem tudom, mi történik. Pontosabban tudom. Elhúzza a kezemet és újra a felsőtestén simítok végig, még ha nem is én akarom így. Nem értem, hogy miért teszi, de túlzottan ködös már az agyam ahhoz, hogy bármit is kérdezzek, vagy egyáltalán felfogjak. Csak azt tudom, hogy azért így sem olyan rossz nekem.
Mielőtt bármit is tehetnék saját magamtól... az ajkai után kapnék, vagy fordítanék a helyzeten... bármit! Már újra érzem a kezeit az enyémet és egy elégedett sóhajjal - vagy hangos nyögéssel? -, nyugtázom az újabb irányváltást. Bármennyire is tudom, hogy merre tartunk, engedem, hogy vezesse a kezem és ő diktálja a tempót.
Az egész testem megfeszül, amikor a kezem eléri a célt. Ezzel egy időben viszont valami elpattan bennem. Fejben... vagy éppen a testemben, nem tudom. De azt igen, hogy úgy dobom le magamról, mintha az ajtót rúgta be volna a nemzetközi hadsereg és én védeni próbálnám a testemmel. Csakhogy senki nem kiabálja, hogy "Kezeket fel!", de még az ajtó sem szakadt ki tokkal együtt a helyéről. Azt viszont tényleg a valóság, hogy ledobom magamról és egyáltalán nem törődve semmiféle gyengédséggel a matracon landol, pár rugó társaságában, miközben vadul tapadok az ajkaira és a kezem gyakorlottan tépi le róla az utamba álló ruhadarabokat. Egy fél perc sem telik el és már rajtam sincs semmi. Rekordidő alatt és meglepő ügyességgel szabadítom meg mindkettőnket a ruháktól és már el is helyezkedek a lábai között.
Csak ekkor szakítom meg a csókot és hagyom magunkat levegőhöz jutni. Ami részemről annyi, hogy beszívom a levegőt, és a csípőm már mozdul is, hogy továbbra is mellőzve minden gyengédséget, egy hirtelen mozdulattal benne legyek. Ekkor szakad ki belőlem az előbb beszívott levegő egy hangos nyögés kíséretében.
A fejem még mindig ködös, de a testem azt diktálja, hogy tartsak egy pillanatnyi szünetet, vagy hamar végem lesz. Úgyhogy hallgatok rá. Nem mozdulok, csak lehajolok, a kezeimmel simítom végig az oldalát, a melleit és végül elérve a nyakához, ott megállok és közben újabb csókot adok az ajkaira. Végül a két kezem a feje mellé kerül, hogy azokon támaszkodjak, miközben a nyakát csókolgatva, egyre sürgetőbb tempóban mozogni kezdek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 20.12.12 23:15

18+


Nem érzek ellenkezést részéről, amikor a dolgok hirtelen úgy kezdenek el történni, ahogy azt én diktálom. Minden mozzanatom elindít bennem valamit, amit saját magán is tapasztalhat. A végtagjaim nyughatatlan remegésbe kezdtek, ami csak azt jelzi, hogy már egyre nehezebben bírok magammal, és, hogy a bennem lakozó vadállatot is már egyre nehezebben tudom megfékezni.
Halk zihálásom az, ami egyedül megtöri a csendet. Érzem, ahogy testünk minden porcikája egymáshoz simul, ahogy azt is érzékelem, hogy férfiassága már igen csak készen áll arra, hogy belém hatoljon és a magáévá tegyen, mindezt úgy, ahogy talán eddig még soha nem sikerült senkinek. Biztos vagyok benne, hogy ma este valami igazán maradandót fogunk alkotni.
Kezeimmel combjain támaszkodom meg, ahogy a mostanra már teljesen feleslegessé vált nadrágunkon keresztül ingerlem férfiasságát, ezzel együtt saját magamat is.
A domináns anyatigrisnek azonban már kénytelen vagyok tovább parancsolni, és már csak ösztönből cselekszem, amikor sürgető mozdulatokkal segítek neki kikapcsolni a nadrágomat, és megszabadítani tőle magam. Már nem lebeg más cél a szemeim előtt, csak is az egyesülés, ami előtt még van egy állomás. Azt akarom, hogy érezze a kezével, hogy mit tett velem rövid időn belül. Még inkább bizseregni kezdek, ahogy kezét a lehető legjobb helyre vezetem. Alighogy az első kéjes nyögés, sóhaj elhagyja a számat, és sikerül behunynom a szemeimet -a vágytól és érintésétől erősen alsó ajkamba harapva-, máris a hátamon fekve találom magam -ahova egy nagy nyögés árán kerültem, nem mondom, a hátam igen csak erőteljesen koccant a matraccal-, anyaszült meztelenül. Felhúzva a térdeimet, igyekszem segédkezni neki a nadrágjának kigombolásában -ugyanolyan hevesen, türelmetlenül rángatva a ruhadarabot, mint ahogy ő is teszi-, és mikor végre elérjük a célunkat, igyekszem úgy helyezkedni, hogy az mind a kettőnknek kényelmes legyen. Fogaim ismét alsó ajkamba "marnak", amint felkészülök rá, és előretolja a csípőjét, ám bármennyire is szerettem volna ez alatt az idő alatt magamba fojtani az élvezet hangjait, nem sikerült, és a mozdulatára akaratlanul is elhagyja egy kéjes, élvezettel telt sikoly a számat, ugyanebben az időben át is karolva a hátát, lábaimat összekulcsolva csípőjén, sarkaimat fenekébe mélyesztve, mellkasomat az övéhez dörzsölve, ahogy egy-egy vágyhullám közben a hátam hátra feszül.
Hamar sikerül felvennem vele a tempót, és kis időn belül már az által diktált ütemre mozgok én is, egyesülve vele, körmeimet belemélyesztve hátába és vállaiba, fejemet erőtlenül hátra vetve, hogy jobban hozzá férhessen a nyakamhoz. Annyira vad, és annyira szenvedélyes! Azt akarom, hogy fájjon, és élvezzem minden percét. Nem panaszkodhatok, jól csinálja. Túlságosan is jól. Egy újabb sikítás az, ami elhagyja a torkomat, majd csak nyögések sokasága marad utána, számmal szája után kapva, kíméletlenül tépve meg fogaimmal alsó ajkát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 21.12.12 17:36

18+

Alig érzem, ahogy az ujjai és körmei a bőrömbe vágnak. A fájdalom most nem létezik, csak élvezet. Fogadni merek pedig, hogy nagyon is erősen vájnak belém a körmei, a nyomuk biztos megmarad, de ezt is szeretném. Hogy minél tovább emlékezzek erre az estére és minden pillanatra. Hogy napokkal később is a fejemben halljam az élvezettel teli sóhajait és nyögdécseléseit és a bőrömön érezzem a nyomokat.
Miközben vadul csókolom és mozgok a testünk által diktált tempóban, egyre közelebb jutok a csúcshoz. Érzem és valahol tudom is. Pont ezért lassítok egy kicsit. Azért is el akarom húzni. Még ha nem is annyira, mint amennyire eredetileg terveztem, akkor is. Lassabban mozgok, miközben a kezeim bejárják a testét, pont úgy, mint a szám. Már alig nevezhető mozgásnak amit csinálok, amikor újra gyorsítok.
Most viszont már nincs megállás. A legutolsó pillanatig tartom a sürgető tempót. Egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy az egész testem fel nem robban egy nagy nyögés kíséretében. Az kellemes érzésbe beleremegek, miközben próbálok mozdulatlan maradni és csak élvezni... mindent. Az egész sokkal tovább tart, mint bármikor máskor én pedig nem is akarom, hogy vége legyen. Túlzottan jó és túlzottan különleges.
Amikor valamennyire csillapodik a testem, akkor mozdulok meg újra. Nem azért, hogy kihúzódjak belőle, inkább azért, hogy újra megcsókoljam, minden gyengédséget beleadva ebbe a mozzanatba, ami az utóbbi percekben kimaradt. Próbálok a legkedvesebb lenni vele és szavak nélkül is elmondani, hogy ez eszméletlen jó volt.
A beszéddel meg sem próbálkozok. A légzésem még túl szabálytalan... meg amúgy is, mit mondhatnék? Mások, más esetben ilyenkor vallanak a másiknak szerelmet vagy ismétlik el ezredjére is, hogy mennyire fontos nekik. De nekem? Nem tudom, nekem mit kellene mondanom így maradok a jótékony csendnél - már amennyire csend van -, és az apró, kedveskedő csókoknál.
Talán percek telnek el így, de nekem pár röpke pillanatnak tűnik. De végül rászánom magam, hogy mellé gördüljek. Ötletem sincs, hogy ezek után mi következik majd, vagy mi változik közöttünk, de nem is számít. Nem akarok a jövőre gondolni. Még ha a jövő most a következő perceket takarja, akkor sem. Egyszerűen csak élvezni akarom a pillanatokat és hallgatni az egyre lassuló lélegzetünket, ameddig csak tehetem. Persze ahelyett, hogy az egyik kezem mellettem van, a másik pedig a mellkasomon, szívesen ölelném inkább át és húznám őt magamhoz, de nem vagyok biztos, hogy ez jó lépés lenne-e. Reménykedem benne, hogyha ő ezt szeretné, akkor nem fog habozni megtenni és közelebb húzódni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 21.12.12 21:39

18+

Nem hittem volna, hogy egyszer majd együtt idáig jutunk, mégis itt vagyunk, itt fekszünk teljesen egymásba "gabalyodva" egy régi, és ócska, de a céljainknak tökéletesen megfelelő matracon. Csak nagyon kicsi választ el attól, hogy ne marjam le a bőrt a hátáról és vállairól. Mindez leginkább neki köszönhető, annak az érzésnek, amivel minden egyes lökésének alkalmával "megajándékoz". Rég voltam már férfival, és azt hiszem, hogy büszkén állíthatom, hogy ez az este a lehető legjobb az "újrakezdéshez". Jobbat nem is kívánhatnék! Egyre nagyobb erőre, lélekjelenlétre van szükségem, hogy a lábaimat ne hagyjam erőtlenül, teljesen zsibbadtan leereszkedni csípőjéről a matracra. Azzal csak azt bizonyítanám, hogy könnyen megadtam magam a közelgő gyönyörnek, ami azért szeretnék még egy kicsit hátráltatni.
Most mindennél nagyobb szükségem van erre az őrült, vad, ugyanakkor roppantul izgató tempóra, amit diktál.
Nehezen jut csak el a teljesen elködösült agyamig a tudat, miszerint időközben lelassított az eddigi rohanó tempón. Kihasználva a lassabb előre haladást, van időm arra, hogy felsóhajtsak, ezzel is megszabadítva tüdőmet az eddig bennragadt fölösleges, elhasznált levegőtől. Egyik kezem végig zongorázik gerincén, fel, egészen a tarkójáig, ahol ujjaimmal befurakszom benedvesedett tincsei közé, majd egy jó darabig csak lihegve figyelem a szemeit, végül erőt gyűjtve magamon, lehúzom egy szenvedélyes csókra, ami úgy néz ki, hogy tökéletesen elég volt neki ahhoz, hogy újra gyorsabb tempót kezdjen el diktálni. Ujjaim kíméletlenül marnak bele a hajába, hátrébb is feszítve egy kicsit a fejét, ahogy úrrá lesz hirtelen testemen a mindent elsöprő, és kiteljesedő érzés. Lassan engedek a hajának szorításán, hagyva ugyanakkor azt is, hogy lábaim elgyengülten csússzanak le a csípőjéről. Gyorsan össze kell szednem magam, hogy észhez tudjak térni, ám ahelyett, hogy mondanánk egymásnak bármi értelmeset is, csak koslatom igéző, kielégültségről árulkodó szemeit, és egyszerűen csak -ösztönösen-, belemosolygok a simogató, gondoskodó csókba. Ezek után csak hagyom, hogy kedvére lefeküdhessen mellettem a matracon. Szemeimet elégedetten sóhajtva hunyom le, kezeimet hasamon kulcsolva össze.
-Ez akkor... amolyan... békülő szex volt? - Nyögöm ki az első szavakat, fejemmel ekkor már felé fordulva, profilból koslatva az arcát, majd egyszerűen csak gondolok egyet és átfordulok a hasamra, azután a cigi után nyúlva, amit még ő nyomott el minden előtt. Megtalálva a párna alatt a gyújtót, veszem a számba a szálat, és gyújtom meg, szabad kezemmel szabadon cirógatva hasát, lassan közelebb hajolva hozzá, hogy a beszívott füstöt átfújhassam az ő szájába. Elvégre, ez mégis csak az ő félbe hagyott cigije. Kijár neki, hogy elszívhassa! Mégsem engedem át neki, helyette csak közelebb húzódom -továbbra is a hasamon fekve-, számmal ekkor már játékosan csipkedve ajkait, kezemmel továbbra sem állva le.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 21.12.12 22:20

Ahogy telnek a másodpercek és én csak hallgatok, egyre jobban hasonlít a légzésem a normálishoz. Minden kezd visszatérni az átlagosba, de a még mindig verejtékben úszó testem és a fejemben kavargó gondolat, miszerint "ez őrült jó volt", árulkodik arról, hogy tényleg megtörtént és ez közel sem egy átlagos este. Talán túlzottan is elmerülök ebben az utólagos élvezetben, egészen addig, amíg nem érzem meg magamon a pillantását. Rögtön ezután hallom meg a szavait, amire nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Valami olyasmi - fordítom oldalra a fejem, de arra már nem tudom rászánni magam, hogy egész testtel felé forduljak. Túl kényelmes így. - De remélem következőleg, ha meg akarjuk ismételni, nem kell hozzá veszekednünk - teszem hozzá. Persze eddig szó sem volt olyasmiről, hogy lesz következő alkalom, én mégis reménykedek. Nem vagyok hajlandó most elképzelni bármilyen más opciót. Lesz következő és kész.
Miközben én szinte saját magammal veszekszek, fél szemmel látom, hogy mozdul. A gyújtó halk kattanására már mind két szemem rajta. Nem éppen a szájából lógó cigimet figyelem - inkább a testét, ami túlzottan is hívogató. Még mindig.
Aztán érzem a gyengéd simítást, amibe minden porcikám beleremeg. A következő pillanatban a saját testem reakcióján mosolygok. Kész őrület, amit ez a nő művel velem, pedig nem csinál szinte semmit, csak hozzám ér! Én mégis veszettül élvezem. Le merném fogadni, hogy talán évekkel ezelőtt volt részem ilyen jó menetben... és évekkel ezelőtt élveztem ennyire valakinek a társaságát.
Készségesen nyitom résznyire a szám, amikor eljut a tudatomig, hogy mire készül. A csók helyett - amivel szintén elégedett lettem volna -, mélyre szívom a nikotint, majd egy elégedett sóhajjal fújom ki a plafon felé, miközben le nem veszem róla a tekintetemet. Nagyrészt a szemeit figyelem, de nem tehetek róla, néha lejjebb is siklik a pillantásom. Egészen addig ezt játszom és élvezem a látványt, amíg még közelebb nem hajol és meg nem érzem magamon az ajkait.
A fejem ekkor már azt kiáltja, hogy cselekedjek és hagyjam a fenébe a kényelmes pihenést. Létezik jobb is, mint a mostani kielégült heverészés mellette...! Én mégsem mozdulok. A kezeim viszont annál inkább. Lassan végigsimítva az oldalán, csúsznak fel a nyakára és beletúrva a hosszú hajába húzom a fejét még közelebb egy olyan igazi csókra.
- Ugye tudod, hogy... megőrjítesz? - suttogom az ajkaiba egy pillanatra elválva tőle. Persze nem igazán várok választ. Csak közöltem vele a tényt, amit a fejem megállás nélkül szajkóz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 21.12.12 22:57

18 Rolling Eyes

Ha nem szálltunk volna el mind a ketten ilyen őrülten, és megmagyarázhatatlanul gyorsan, szívesen folytatnám még most is a végkimerülésig azt, amit az előbb is tettünk. Az egész túl rövidnek tűnt, mégis megkaptam mindent, amire most a leginkább szükségem volt. Végre kellően kielégülhettem, és nem kell majd úgy távoznom, hogy megint egy olyan lúzer seggfejjel volt dolgom, aki csak is addig volt hajlandó "dolgoztatni", ameddig belém nem élvezett, és akit az teljesen hidegen hagy, hogy én nem jutottam el a csúcsra... Rengeteg ilyen önző hím van, Daveban azonban sikerült kellemeset csalódnom. Ő tényleg mindent beleadott, és tudom, hogy nem csak magáért, hanem értem is! Ez a tény pedig... nos... meleg elégedettséggel tölt el, annak ellenére, hogy egy borús gondolat hirtelen mindent elsötétít. Tudom, hogy még egyszer nem tehetjük meg.
-Azt hiszem, ez nem csak egyedül rajtam áll! - Vonom föl egyik szemöldökömet, és a hozzá közelebb eső kezemmel beletúrok elől vizes hajába, hogy kisöpörhessem a szeméből, kezemmel ekkor már a gyújtó után kutakodva, mindvégig azzal a mondattal a fejemben, amit az előbb is mondott. Szóval ő reménykedik abban, hogy mindez köztünk nem csak egy egyszeri alkalom volt? Fogalmam sincs, hogy mit kéne minderre mondanom. Nem, az lesz a legjobb, ha nem mondok semmit! Ma biztosan nem...
Gyorsan rákattintok a fejemben lévő "delete" gombra, és nem törődve semmivel, felejtek el mindent egycsapásra, nyugodtan fújva át a füstöt az ő szájába, kezemet ekkor már szinte ösztönből csúsztatva lejjebb, szándékosan kerülve ki férfiasságát, inkább csak annak a környékét célozva meg.
-Nélkülem is elég őrült vagy, hidd el! - Tépem meg finoman magam felé alsó ajkát, így indulva meg lejjebb és lejjebb a számmal, egészen férfiasságáig csúszva, ami körül ekkor már ott "pihen" egyik kezem, és amit pillanatokon belül már a szám is kezelésbe vesz. Nem bírtam ki, képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Ha azt hiszi, hogy nem lehet jobb annál, mint amit az előbb is csináltunk, akkor azt hiszem, hogy nagyot téved. Még hallom a távolból tompán felcsendülni a telefonomat, de ügyet sem vetve rá, folytatom azt, amit elkezdtem, ügyelve azért arra, hogy ne húzzam a végletekig a dolgot. Szeretnék még azért mást is kipróbálni rajta...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 21.12.12 23:31

18+

Nem cáfolom meg a szavait. Tudom én jól, hogy nélküle is őrült vagyok, de... ez mégis más. Amit velem művel. A gondolataimmal. A testemmel. Talán elmagyaráznám neki, hogy én hogy értettem. Megpróbálnám szavakba önteni, hogy mit művel velem, de eltávolodik tőlem. Először csak a kezeit érzem, ahogy lejjebb simít velük, majd amikor az ajkai is messzebbre kerülnek tőlem tudom, hogy nem lesz itt semmiféle beszéd. A kezem erőtlenül hullik le magam mellé, miközben minden egyes apró csókjába beleborzongok. Már tudom, hogy mi a célja és nem kell sok, hogy újra megjelenjen a fájdalmas lüktetés, amit csak még jobban fokoz az, ahogy megérzem az ajkait.
Az első reakció, amit kivált ezzel belőlem? Azt hiszem egy nagy, mégis félig elfojtott nyögés. A másodikat már meg sem próbálom visszafogni, hangosan tör ki belőlem. Az ezután következő percekben már semmit nem teszek, csak csukott szemmel átadom magam az édes érzéseknek, miközben a kezem ökölbe szorul, belemarkolva a matracomba - már amennyire ez lehetséges. Ahogy ott fekszek kiterülve, úgy érzem magam, mintha minden testrészem oda lenne szögezve a matrachoz. És talán tényleg valami hasonló történik éppen. Lefegyverzés. Megfosztás a szabad akarattól. Az elképzelhető legjobb és legédesebb módon.
Képtelen vagyok mozdulni vagy bármilyen értelmes gondolatot megfogalmazni, miközben ő megállás nélkül kényeztet. Mégis befurakszik egy csepp gondolat a fejembe, miközben a testem még mindig ösztönből dolgozik. Az az apró gondolat viszont arra ösztökél, hogy állítsam le. Bármilyen kellemes is az, amit tesz, állítsam le mielőtt túl késő lesz. Nem érhetek így el a csúcsra, miközben ő csak "dolgozik".
A kezem engedelmeskedik a késztetésnek és elengedve a görcsösen szorított matracot, kissé felülve nyúlik felé. A pillanat tört része alatt ragadom meg, ahol éppen érem és húzom fel magamhoz. A testem persze azonnal tiltakozni kezd én mégsem foglalkozok vele. Hadd maradjon csak meg a fájdalmas vágy.
- Benned... benned akarok lenni... - nyögöm ki nagy nehezen, ahogy visszadőlök a matracra, őt is magammal rántva. - Benned... - mondom még egyszer már az ajkaiba, amit pár pillanattal ezelőtt olyan nagyon felkorbácsolták a vágyamat.
Nem hiszem, hogy nem tudná miről beszéltem éppen, de ha valamilyen módon mégsem értette volna, kész vagyok megerősíteni a szavaimat. Mindenképpen biztosra akarok menni, úgyhogy lassan kezdem mozgatni a csípőmet alatta, meggyőződve arról, hogy egyre gondoljunk. Persze nem akarom én siettetni és azt hitetni el vele, hogy nem volt jó, amit tett. Egyszerűen csak benne akarok lenni, amikor újra elérem a csúcsot.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 15:48

18+


Tudom jól, hogy ezt az egészet, ami kettőnk között történik, most kéne abba hagyni, még idő előtt, ameddig a dolgok visszafordíthatóak, de egyszerűen nem bírom rávenni magam arra, hogy felálljak, összeszedjem a dolgaimat, és csak úgy lelépjek, könnyű egy éjszakás, véletlen kalandnak tekintve az egészet. Akárhányszor csak megfordul ez a gondolat a fejemben, eszembe jut minden, amit velem tett, az ahogy érintett, ahogy csókolt és mozgott bennem... nem, képtelen vagyok rá. Ágyúval se tudnának innen per pillanat kirobbantani. Aztán ki tudja, hogy holnap hogy fogunk vélekedni az egészről? Mindenesetre, még nincs holnap, tehát fölösleges egyenlőre ilyeneken filozofálnom. Jobb, ha inkább elfelejtek mindent, és kihasználom azt az időt, ami még hátra van.
Ezért is döntök úgy egy kis szusszanásnyi idő, és pár slukk cigi után, hogy itt az ideje annak, hogy egy kicsit a kedvébe járjak, és ne mindig csak én legyek az a fél, aki több élvezetben részesül.
Szépen lassan haladok a szájától, mindig lejjebb és lejjebb jutva, néha galád módon vissza is fordulva párszor mielőtt még elérhetném legvégsőbb célomat, amihez eljutva aztán úgy kezdem el izgatni, mint ahogy azt az este folyamán, sőt, még soha nem tettem vele. Mégis ragaszkodom az egészhez. Hajt a vágy, hogy élvezetet okozhatok neki, és most másra sem vágyom, mint arra, hogy neki valami jót tegyek. Mintha csak ezzel akarnám őt kárpótolni azért, amiért annyit sértegettem, és bántottam is néha fizikailag, bár ezek mind-mind jogosak voltak, és mégis...
Időm sincs felfogni, amikor felhúz magához. Először minden megfordul a fejemben -még az is, hogy rosszul csináltam-, csak az nem amit el akar érni azzal, hogy elszakított nemesebb felétől. Szavai azonban hamar elárulnak mindent. Egy buja mosoly szökik az arcomra, szemeimben pedig izgatott fény csillan. Már attól felforrósodom, hogy elképzelem a jelenetet.
Nem is húzom tovább a kedélyeket. Érzem magamon, és rajta is látom az egyértelmű türelmetlenséget, így hát egy rövid, elnyújtott csók után elhelyezkedem csípőjén. Már ettől a mozdulattól felgyorsult a szívverésem, és szaporává vált a légzésem, testem apróbb remegéseiről pedig nem is beszélnék! Még mielőtt bármerre is mozdulnék, végig simítok mellkasán, és lehajolva hozzá, ízlelgetni kezdem az ajkait, kezeimet a hajába futtatva, így kezdve el a lassú, egyenletes mozgást, hamarosan felegyenesedve rajta, kezeimmel megtámaszkodva a hasán, hátra döntött fejjel élvezve ki az egészet, fokozatosan gyorsítva a mozgásomat, immáron már lehajtott fejjel, arcomba omlott hajjal élvezve ki minden percét, hangosabb, elfúló nyögéseket hallatva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Vissza az elejére Go down

Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Similar topics

-
» Elhagyatott edzőterem
» Edzőterem
» Önvédelmi edzőterem
» Edzőterem
» Akadémiai edzőterek

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Wormwood Hotel - David pince lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához