welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
Városháza
Logan Whitmore
10.11.17 19:57
Emily & Derick
Emily Hastings
07.11.17 20:14
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Frei (779)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (599)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Simon Whitlock
 
Candice Westmiller
 
Rebekah Walker
 
Benjamin Tate Hunter
 
Lyna Frei
 
Jennifer Ariadne Lively
 
Austin Dawson
 
Logan Whitmore
 
Crystal Haynes
 
Emily Hastings
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 18:04

18+

Egészen addig nem vagyok biztos abban, hogy megérti, amit mondok, amíg meg nem látom azt a mosolyt az arcán. Ekkor egy pillanatra én is elmosolyodok, de a saját szavaim következményére egyre fájdalmasabbá váló lüktetéstől hamar lefagy az a mosoly az arcomról. Szeretném, ha minél hamarabb folytatnánk... vagy befejeznénk, amit elkezdett. Most már annyira nem számít, hogy milyen módon. Mégis örülök, amikor úgy dönt, hogy az általam annyira áhított verzió fog beteljesedni.
Hiába foglal le teljesen a hosszúra nyúlt csók, az időközben a csípőjére talált kezeim sürgetőbb mozgásra ösztönzik őt. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy mozdul és végre ott van, ahol én szeretném, hogy legyen. Viszont még mindig húzza az időt. Nem mozdul, én pedig képtelen vagyok. Talán azért, mert élvezem. Még így is, hogy már szinte fájdalmas a várakozás. Tudom, hogy újra érezni fogom az a gyönyört, amit pár perccel ezelőtt is, és ez bőven elég ahhoz, hogy várni tudjak és ne figyeljek a testem követelőzésére.
Amint közelebb hajol, próbálom magam visszafogni, hogy ne kapjak az ajkai után. Pedig minden vágyam az lenne. Mintha éppen fuldokolnék, és ő lenne az, aki megmenthet. Csak egy kis ideig hagyom, hogy játszadozzon velem. Az utolsó csók, mielőtt mozogni kezdene, majd elválna tőlem és felegyenesedne minden gyengédséget nélkülöz. Utána persze nem elég a csók. Sőt, szinte lehetetlen, tekintve, hogy milyen hirtelen szakad ki a tüdőmből a beszívott levegő. Pedig ez még nem is valami sürgető tempó, csak lassú... nagyon lassú mozdulat, amitől még nehezebb türtőztetnem magam és hagyni, hogy ő diktálja a tempót.
Talán az van a segítségemre, hogy őt nézem. Bármennyire is ott a késztetés, hogy csukott szemmel élvezzem a mozdulatokat és átadjam magam a közelgő gyönyörnek, nem teszem. A szemeim nyitva vannak és el nem tudnám szakítani róla. Sőt, nem is akarom! Eddig is szép volt, de most egyenesen gyönyörűnek látom, ahogy mozog és nyögdécsel.
Amikor már erre is képtelen vagyok figyelni... amikor már annyira elborítja az agyamat a vágy köde, akkor csúszik fel rá a kezem és végigsimítva a bőrén és a mellein végül a derekán állapodva meg én is rásegítek, hogy mind a ketten elérjük a csúcsot és átéljük a - valószínűleg -, előzőnél is nagyobb élvezetet.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 19:30

Elég szavakban a tudtomra hoznia, hogy mi az, amire most mindennél jobban vágyik, máris bizseregni kezd az egész testem, és ezzel együtt forrósodni is a lábam köze, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt egy kép, amint a csípőjén ülök, és úgy mozgok, mint ahogy talán még soha nem tettem. Mindennél jobban vágyok arra, hogy végre újra egyesülhessünk, annak ellenére, hogy nem is olyan rég estünk át együtt a gyönyör mindent elsöprő érzésén. Nem tehetek róla, türelmetlen vagyok, és úgy éhezem rá, mint egy hetek óta élelem nélkül bolyongó vad, aki végre áldozatot talált magának.
Ahogy elhelyezkedem rajta, és egész testemben remegni kezdek a vágytól, nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg újra és újra. Képtelenség betelni azokkal a kényeztető ajkakkal, amik minden egyes csók után édes, izgatóan perzselő nyomot hagynak a számon, bőrömön, mindenhol, ahol csak jár velük. A mozgást először csak lassan kezdem. Húzni akarom még egy kicsit a kedélyeket, azt akarom, hogy könyörögjön azért, hogy gyorsítsak a tempón, de végül be kell, hogy lássam, akármennyire is szeretném kihozni a sodrából, ezzel csak magamnak is "ártok". Most az egyszer talán megengedhetem, hogy nem késleltetem tovább a "végkifejletet". Kezeim akkor csúsznak le csípőjének két-két oldalára, amikor ő is elkezdi kezeivel a felfedező utat felsőtestemen. Az ösztönző érintésektől, simogatásoktól, markolászásoktól csak még sürgetőbbé válik rajta a mozgásom, körmeim pedig a mindent elsöprő vágytól a kelleténél is erősebben vájnak bele a bőrébe. Hátam hátrafeszül, és fejem is vele együtt bicsaklik hátra erőtlenül, miközben összeszorított szemekkel alsó ajkamba harapok. A gyönyör minden porcikámon kivétel nélkül végig halad. Teljesen úgy érzem magam, mintha feltöltődtem volna energiával. Szívesen játszanám el az iméntieket újra és újra, addig, ameddig teljesen ki nem merülünk, agyam azonban azt súgja, hogy itt az ideje a jól megérdemelt pihenőnek. Ezért is csúsztatom fel mellkasához a kezeimet, és hajolok le hozzá, hogy egy futó csókot nyomjak az ajkaira, aztán ziháló lélegzetvétellel arcomat a nyakába fúrhassam, továbbra sem mozdulva róla, így várva azt, hogy lélegzetvételeim végre normalizálódhassanak. Csak akkor gördülök le róla, amint sikerül célomat véghezvinnem. Hátamon fekve húzódom közelebb hozzá. Nem tudom, hogy mi lenne ebben a helyzetben a helyes. Szívesen érezném magam körül a karjait, és érezném magamon teste melegét, mégsem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne. Nem akarom, hogy átlépjük a határokat. Az már túl... bensőséges lenne.
-Tudod, hogy min gondolkozom? - Kérdezem kiszáradt szájjal, meg is nyalva azt egy pillanatra.
-Ide lejön vajon a pizzafutár? - Fordítom felé a fejem egy kíváncsi vigyorral arcomon, újra szájával kezdve el szemezni.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 20:20

18+

Nem tudom, mit éreztem, azon kívül, hogy valószínűleg az utóbbi évek legjobb és legnagyobb élvezetében volt éppen részem. El nem tudtam képzelni, hogy ez az érzés még fokozódhat. Egyszerűen nem lehet ennél jobb. Pár röpke perc múlva viszont kiderül, hogy mégis lehet. A látvány, a teste apró rezdülései. Az én testem reakciói, mintha minden mozzanatra apró áramütés érne teljesen az őrületbe kerget. A legjobb pedig az egészben az, hogy szinte egyszerre robban ki belőlünk a gyönyör. Részemről talán van egy fél pillanatnyi késlekedés, de amint érezem, hogy a körmei a bőrömbe vájnak, már nincs megállás. Követem a csúcsra és azt hiszem akaratlanul is egy hangos nyögés kíséretében a neve hagyja el a számat.
Túl jó - egyáltalán létezhet olyan? -, az egész pár pillanat alatt lejátszódó érzés és még akkor is a hatása alatt állok, amikor érzem felcsúszni a kezeit a szinte sajgó mellkasomon. Nem vagyok benne biztos, de ha tippelnem kellene azt mondanám, mint egyes körme nyoma ott virít a bőrömön az apró sajgásoknál. De persze nem bánom. Erőtlenül mosolygok, mint valami őrült, amikor a kezei a nyakamhoz érek és megérzem az ajkait egy apró, de annál édesebb csók formájában.
A következő pillanatokban értem, hogy az arcát a nyakamba fúrja, ami kivált belőlem is egy reakciót. Talán pont azért, mert még mindig a történtek hatása alatt állok, emelem meg ösztönösen a kezemet, hogy magamhoz öleljem, ahogy a mellkasomon pihen. A mozdulat viszont félúton elakad és a kezem erőtlenül hanyatlik vissza. Ez józanít ki annyira, hogy letöröljem az elégedett - és kielégült -, mosolyt az arcomról. Persze továbbra sem bánom, hogy ott fekszik rajtam, csak... nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek vagy mondjak.
Mégis az a helyzet, hogy ott fekszik rajtam, sokkal kellemesebb, mint amikor mellém gördül. Így már túl messze van tőlem és én még mindig nem jutottam előrébb a "Mit kellene most tenni?" kérdésben. Úgyhogy hallgatok, miközben a történteket felidézve újra visszakúszik a mosoly az arcomra.
- Hmm? - fordítom felé a fejem, amikor meghallom a kérdését. Szeretném, ha megmondaná, hogy mire gondol, de túl lusta vagyok ahhoz, hogy megszólaljak és ténylegesen rákérdezzek.
Amikor kimondja, hogy mire gondol, csak egy aprót bólintok magam elé, miközben újra a plafon felé fordítom a fejem. Tudom, hogy nem szándékosan tette, de sikerült a "véres valóság" felé visszaterelnie a gondolataimat. Azon belül is arra, hogy valamit enni kellene - legalább neki -, nekem viszont a megmaradt pénzem egy nyavalyás szendvicsre sem elég. Igyekszem nem túl feltűnően elkomorodni a felismerésre, úgyhogy a pillanat tört része alatt fordulok meg, hajolok felé egy röpke csókra és már a ruháimmal együtt kapom is magamhoz az elszórt aprót.
- Intézkedek - mondom határozottan bólintva. A póló és pulóver kombinációval nem húzom az időt. Nem érdekel mások véleménye, csak az, hogy ő enni kapjon. Már az ajtókilincset markolom a kezemben az apróval, amikor csak visszalépek hozzá és mellé térdelve újra megcsókolom. - Sietek vissza - suttogom az ajkaiba, majd ténylegesen magára hagyom.
Tudom jól, hogy ő valószínűleg nem így gondolta. Nem akarta, hogy elmenjek mellőle... vagy csak én képzelem be magamnak? Lehet, hogy ténylegesen ez volt a célja. Hogy egy kicsit magára hagyjam. Hiszen a pizzafutár nagyon nem lehetséges!
Megállás nélkül futok fel az emeletre, ahol szinte elvakít a nagy fény, majd pár centit csúszva megállok a büfés Larry előtt. Kérdőn néz rám, de egy szót sem szól. Én viszont elé szórom az aprót. Nagy komoran a fejét rázza. Már éppen könyörögni kezdenék, hogy adjon valamit akár hitelbe is...! Végül nagyot sóhajt és elém tolja a kínálata legnagyobb szendvicsét.
- Imádlak haver! - mondom vigyorogva. - Tartozok neked - teszem hozzá, mire ő mond valamit, de én már ott sem vagyok. Sietve futok vissza. Vissza. Hozzá!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 21:06

Ahogy hallom kicsúszni a száján a nevem, a gyönyör csak még intenzívebbé válik, mintha csak áramot vezettek volna bele a testembe.
A gondolatra, hogy nem másét, hanem az én nevemet mondta ki, erőtlenül, de annál önelégültebben vigyorodom el, így hajolva oda a nyakához, hogy arcomat beletemethessem a puha, felhevült,verejtékcseppektől fénylő bőrébe, ami még mindig ugyanolyan jó és páratlanul illatú, mint amilyenre emlékeztem. Amint erőt gyűjtök, fogaimmal egy picit megcsipkedem a nyakán feszülő bőrt, és csak ezek után veszem rá magam, hogy legördüljek róla, annak ellenére, hogy még mindig elevenen él bennem a gondolat, hogy milyen csodás és utánozhatatlan, pótolhatatlan perceket éltem át vele az imént, a mai estén már másodjára is. Megkönnyebbülten fekszem mellette, miközben próbálok agyam azon részén felülkerekedni, ami azt súgja, hogy most az lenne a legtermészetesebb, ha hozzábújnék. Ez viszont tudom, hogy már minden határt átlépne. Na, nem mintha a szexszel már így sem hágtunk volna át bizonyos szabályokat... Hogy legyőzhessem a bennem tomboló késztetést, inkább másra gondolok, ami akaratomon kívül is az ennivaló.
-Hé, hová mész? - Nyújtom ki felé erőtlenül a kezem, ahogy feljebb tornászom magam és megtámaszkodom hátul a két könyökömön, így nézve összeráncolt homlokkal, ahogy magára kapdossa a ruháit.
-Úgy gondoltam, hogy majd... felhívom őket... - Dadogom értetlenül, ide-oda kapdosva a tekintetem, ahogy megindul az ajtó felé, majd nem vártan visszafordul egy gyors csókért, ami meghökkent, mégis jól esik.
-David...? - Szólok utána, amikor újra elindul, látszólag teljesen lényegtelen, hogy mit mondok, úgy is az lesz, amit ő a fejébe vett. Ahogy az ajtó becsukódik, csak megrázom a fejem, és hátra ejtem a fejem, elkezdve a plafont bámulni, mindvégig azon gondolkozva, hogy mi az, amit megengedhetünk még magunknak, hogy melyik az a pont, ahonnan még vissza lehet fordulni. Lassan erőt veszek magamon, hogy felülhessek, és megkeressem a ruháimat, az öltözködéssel azonban csak az alsóneműig és a pólómig jutok csak. Ha most lelépnék, az ugyanolyan lenne, mint amikor engem hagyott annyiszor hoppon pasi. Nem hagyhatom itt. Szó nélkül legalábbis biztos hogy nem! A földön megtalálom a megkezdett cigis dobozt, amiből nem vagyok rest ki is venni egy szálat. Cigivel mindig is könnyebben ment a töprengés. Alighogy rágyújtok, és hátamat kényelmesen a falnak vetve, visszaülök a matracra, már nyílik is az ajtó. Oda se kell néznem ahhoz, hogy tudjam, David jött vissza. Ráérősen kifújom a füstöt, és csak utána nézek el az irányába, egyik kezemet megtámasztva felhúzott térdeim egyikén. A szendvics láttán rögvest éhesen felcsillannak a szemeim. Ha idejön a matrachoz, négykézláb odamászok hozzá, és feltérdelve, a cigit a számba véve, elkezdem leszedni róla a pólóját, és a nadrágját is.
-Gondoltam így kényelmesebb.. - Mondom egy adag füst kifújásával együtt, miközben végig a szemeit koslatom, hüvelykujjammal játékosan cirógatva meg a száját.
-Mi lenne, ha ezt együtt ennénk meg? - Lebegtetem meg előtte a szendvicset félig felvont szemöldökkel, majd elnyomom a cigit, és megfogva a kezét, behúzom magamhoz a matracra, elfelezve a szendvicset és az egyik felét átnyújtom neki. Ragaszkodom hozzá, hogy ő is egyen. Nincs mese!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 22.12.12 22:56

Rohanok vissza a nagy szendviccsel a kezemben. A fordulóban alig bírom bevenni a kanyart. Nem tudom, hova ez a nagy igyekezet. Hiszen ott lesz még, amikor visszaérek... nem igaz? Csak az ajtó előtt lassítok és állok meg egy pillanatra. Mintha ahelyett, hogy megnézném, a vastag ajtón keresztül akarnám hallgatni, hogy ott van-e még. Végül csak benyitok és amint meglátom, hogy ott ül a matracon, kifújom a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam.
Nem tudom, hogy mi a jobb érzés, pontosan mitől is jelenik meg egy apró mosoly az arcomon. Attól, hogy itt van és nem tűnt el valamilyen rejtélyes módon, vagy inkább attól, hogy ránézve újra forrni kezd a vérem. Na nem mintha terveznék még egy menetet... persze az eddigi kettő sem volt igazán betervezve.
Mielőtt túlzottan elmerülnék az álmodozásba, alig láthatóan megrázom a fejem és odamegyek hozzá, úgy tartva a nagy szendvicset a kezemben, mintha királyi ebéd lenne. Nos, tény, hogy én nem sűrűn eszek ilyet, úgyhogy nekem királyi. Mégis eszemben sincs akár egy falatot is enni belőle. Nem magamnak vettem... pontosabban könyörögtem ki Larrytől szavak nélkül. Amint arra terelődnek a gondolataim, hogy ezzel az adósa lettem, fél szemmel látom a mozgolódást. Ez egyből visszaránt a jelenbe és úgy figyelem Roxyt, ahogy közeledik, mintha most látnám először a számomra tökéletes testét. Nagyon nyelek és újra azzá az engedelmes fiúvá válik, aki nagyrészt vagyok a közelében. Egy aprót bólintok a szavaira és ügyelve a szendvicsre, készségesen segédkezek, hogy lekerüljön a sebtében felkapott ruhám.
Csak az alsó marad rajtam, amit azért már csak nem kellene levenni. Igaz, egy okot sem tudok, hogy miért ne kerüljön le az is, de rajtam marad. Amikor megérzem a számon az ujját, nem bírom megállni, hogy nem harapjam meg. Egyáltalán nem fájdalmasan, inkább amolyan incselkedőn. Aztán elnevetem magam. Ez még nekem is furcsa. Az egész helyzet, hogy a saját viselkedésemről már ne is beszéljünk.
- Együtt? Én nem kérek... - kezdek bele a beszédbe. - Neked hoztam. Én már ettem - hazudom, mire a gyomrom megkordul, ezzel is megcáfolva a szavaimat. Oké, nem a leghihetőbb hazugság. Most már legalábbis.
Hogy ne kelljen rá néznem a gyomrom árulása után engedek neki és félig ő húz a matracra, félig magamtól mászok.
- Kösz - nyögöm ki a felém nyújtott fél-szendvicset vizslatva, miközben elveszem a részem, amire egyáltalán nem tartok igényt. A következő pillanatban újra megkordul a gyomrom. Legszívesebb saját magam vágnám gyomorszájon, csak hogy abbahagyja.
Bármennyire is mardos az éhségem, megvárom, amíg ő kezd el enni. Csak ezután kezdem én is apró falatokban elfogyasztani a szendvics felét. Szándékosan haladok lassan, hogyha meggondolná magát, vagy látnám rajta, hogy nem elég a része, akkor oda tudjam adni a maradékot. Amikor a kis falatok nem bizonyulnak elég lassító tényezőnek beszélni kezdek egy-egy harapás között.
- Ha le akarsz majd fürödni... fent ott a zuhany - magyarázom, holott egy szóval sem említett ilyesmit. - Csak még várnunk kell. Túl nagy a tömeg. A főnök nem venné jó néven... - beszélek gondolkodás nélkül, majd elhallgatok. Körülbelül ennyi ötletem volt. Semmi több értelmes téma nem jut az eszembe. Olyan üres a fejem, mint egy levegővel töltött lufi. Csak rá tudok gondolni és a történtekre. Na meg az éhségemre, ami nem nagyon akar csillapodni.
- Nem akarsz... ide dőlni hozzám? - szedem össze a bátorságom és megkockáztatom a nagy kérdést, miközben felemelem a kezem, hogyha a válasza igen lenne és megtenné, rögtön át tudjam fél kézzel ölelni. - Nincs valami meleg itt. És amint el fog tűnni az előbb történtek emléke... fázni fogsz - magyarázom, biztosítva a helyzetet, megelőzve a kirohanását, ha rossz néven vette volna az ajánlatot.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 0:00

Nem voltam soha láncdohányos, és ezek után sem tervezem, hogy az leszek, de elvégre mégis csak ez a harmadik cigim már a mai nap folyamán. Mindegy, ez még nem jelent semmit! Egyszerűen csak két ilyen menet után jól esik. A tisztán látásban is segít, és abban is, hogy eldöntsem, ezek után mi lenne a leghelyesebb lépés részemről. Nyugodtan fekszem a matracon, tekintetemmel teljesen elmerengve a sűrű, gomolygó cigi füstbe, amit a plafon felé fújok ki.
Egyik részem azt kiabálja, hogy hibát követtünk el, a másik pedig pont ennek az ellenkezőjét mondja, és biztat, hogy legalább ezt az estémet adjam neki. Már fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb. Nem akarom lerombolni az esetleges illúzióit.
Amint nyílik az ajtó, felhagyok eddigi filozofálásommal, és akaratlanul is elmosolyodom, ahogy rápillantok. Lehet, hogy mindebben a szendvics látványa is közrejátszik, de most nem is ez a fontos. Nem tétovázva kúszok oda hozzá cigivel a számban, és szabadítom meg az itt bent teljesen fölöslegessé vált ruhadarabjaitól. Értékelem, hogy mindebben ő is a segítségemre van. Amint az utolsó darab is lekerül, elnyomom a cigimet, és átkarolva kezeimmel a derekát, húzom magamhoz közelebb, hogy testünk egymáshoz simulhasson, így cirógatva meg ujjammal a száját, mire egy apró, ingerlő harapást kapok válaszul. A finomkodó kis gesztusra dorombolásszerű hang törik fel a torkomból, ekkor már húzva is be őt magam után, pillanatokon belül a szendvics egyik felével kínálgatva.
-Kizárt, hogy ennyi idő alatt ettél volna! - Cáfolok rá szavaira, órák óta most szólalva meg újra a tőlem olyan jól megszokott komoly hangnemben, ugyanilyen arcot is vágva. A gyomor korgására felvont szemöldökökkel pillantok le a hasára, majd újra vissza a szemeibe. Ezután szinte azonnal megadja magát, és elveszi a szendvics felé nyújtott felét. Látván engedelmeskedését, önelégülten elmosolyodom, és hátamat a falnak vetve, térdeimet felhúzva, beleharapok a szendvics másik felébe, jóízűen eszegetve.
-Egyenlőre csak jól akarok lakni. - Mondom, akármennyire is nem illik, teli szájjal beszélve, majd egy újabb falatot gyűrök le a torkomon. Farkaséhes vagyok, ez nem kérdés! A meccs előtt ettem utoljára, akkor sem igazi laktató kaját, azóta pedig azért már történt egy, s más olyan dolog, amibe nem kevés energiát kellett belefektetnünk.
Megdöbbentő kérdése hallatán kezem megáll útközben, és a szám is nyitva marad mielőtt még egy újabb falatot haraphatnék a szendvicsből. Lassan leengedem a kezem a szendviccsel együtt, és a számat is becsukom, hogy megköszörülhessem a torkom. Szóval azt akarja, hogy... bújjak oda hozzá?
Mennyiszer meg akartam már tenni ezt ma, és mégsem csináltam! Ezzel talán még nem fogunk túl messzire menni. Majd próbálom nem meghittnek felfogni a dolgot. Nem bírva tovább a késztetéssel, megadom magam, és kihasználva az alkalmat, befurakszom mellé, két lábamat átdobva az ő lábain -így oldalt ülve-, fejemet nyugodtan döntve neki a mellkasának, miközben egyre inkább csak a fogy a szendvics, amiből lassan már egy falat sem marad.
-Hát... khmm... kösz... - Köszönöm meg egy kissé zavartan a kialakult helyzet miatt, aztán elengedve magam, nyugodtan mellkasához döntöm a fejem.
-Eddig se fáztam, ezek után se fogok! Szívós nő vagyok! - Emelem meg a fejem, éppen csak annyira, hogy egy félmosollyal megkereshessem az arcát.
-Tudod, hogy min gondolkozom? - Bukik ki belőlem hirtelen, visszahajtva fejem a mellkasához, így hallgatva a szívverését.
-Azon, hogy vajon hány nőt hozhattál már ezelőtt ide le még rajtam kívül... - Vonok vállat, puszta kíváncsiságból érdeklődve, és azért, mert tudom, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy ilyet kérdezzek. Máskor nem hozhatok szóba ilyen intim témát.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 0:39

Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, amikor újra előveszi a szigorú hangját. Esküszöm ilyenkor csak még vonzóbb! Persze ezelőtt nem így láttam. Inkább ilyenkor volt idegesítő és érte el, hogy úgy érezzem magam, mint egy rossz kölyök, de most... most nagyon is tetszik, ahogy viselkedik. Úgyhogy mosolygok egészen addig, amíg a kezembe nem kerül az a fél szendvics, amit annyira igyekeztem visszautasítani. Nem tehetek róla. Hiába tudok egész jól hazudni, a testem, pontosabban a korgó gyomrom elárult. Így hát lassan kezdek enni, apró falatokat harapok, miközben az evést megszakítom a beszéddel, csakhogy még tovább húzzam az időt.
Újabb mosoly jelenik meg az arcomon, miközben nézem, ahogy eszik és csak fél figyelmet érdemlek a szemében. A szendvics sokkal fontosabb. Teljesen megértem. Ha az ember tényleg éhes, nincs fontosabb az ennivalónál. És ez így van rendben. Egy aprót bólintok és elfogadom a válaszát, aztán megint csak hallgatok. Nem tudom mit mondhatnék. Már megint a helyes lépést, helyes szavakat keresem, mint annyiszor az ő vagy bárki más jelenlétében. Végül csak kimondom, ami ott kering a fejemben és már emelem is a karom, várva - reménykedve -, hogy igen mond vagy mellőzve a beszédet csak mozdul és odabújik hozzám.
Már éppen kezdeném azt hinni, hogy nem teszi - már fogalmazom magamban a bocsánatkérést, mentegetőzést -, amikor érzem, hogy hozzám simul. Magamban elmosolyodok, de igyekszem a valóságban elrejteni, hogy mennyire jól esik a közelsége. Még az evést is ténylegesen félbehagyom, és csak az összesimuló testünkre figyelek. Akkor térek vissza rendesen a valóságba, amikor meghallom a hangját.
- Igazán nincs mit - mosolyodok el. - Kérsz még? Nekem már elég volt. Egy cigi jobban esne, mint a szendvics - mondom félig-meddig őszintén, majd várok. Mondhatnám, hogy a válaszára várok, de inkább arra, hogy a gyomrom megcáfolja-e a szavaimat, miszerint eleget ettem. Nem teszi. Szerencsére.
- Oké - emelem fel védekezően a szabad kezem. - Tudom, hogy nem kell téged félteni és nem fázol meg az első hideg fuvallattól - mondom, miközben akaratlanul is mielőtt magam mellé ejteném a kezem, végigsimítok az arcán. Nem tudom, miért teszem és azt sem, hogy "jó lépés-e", egyszerűen csak így érzem helyesnek. És amit ezután teszek, az még furcsább. A kezét keresem, hogy az ujjai közé fűzhessem a sajátjaimat. Persze nem túl feltűnően. Megadom neki az esélyt, hogyha nem szeretné, ne történjen meg. De mégis... próbálkozok.
A következő pillanatban már meg sem kérdezem, hogy min jár az esze. Tudom, hogy úgyis el fogja mondani. Mosolyogva várom, hogy kimondja a gondolatait és próbálok nem azon agyalni, hogy neki milyen könnyen is megy. Beszélni arról, ami a fejében jár.
Hogy micsoda? - hangzik fel benne egy értetlen hang, amint felfogom a szavait. Persze szokás szerint igyekszem visszafogni magam. Komolyan akarok neki válaszolni és értelmes mondatokat fogalmazni meg válaszként a fél-kérdésére, mégis más csúszik ki a számon.
- Téged sem hoztalak. Jöttél te magadtól is - húzódik vigyorra a szám, de amint befejezem, még arra sem adok neki időt, hogy válaszoljon. Egy apró csókot nyomok a feje tetejére, majd megköszörülve a torkom végképp komolyra váltok. - Igazából... te vagy az első, aki látja, hogy hol lakok. És nem azért, mert amikor mást hoztam ide, sötét volt - jelenik meg valami furcsa mosoly a számon, majd mielőtt folytatnám a falnak döntöm a fejem és a kicseszett, repedező plafont bámulom. - Nem járt még itt senki rajtad kívül. Ez nem éppen egy puccos motelszoba. Még a random szeretőket sem hozom ide. Ez a hely, túl... - szégyellnivaló, fejezem be gondolatban. Az eszembe sem jut, hogy ezzel akaratom ellenére is azt mondtam, hogy ő tökéletesen illik ide. Hogy ő rosszabb, mint bármilyen egy éjszakás kaland. Pedig nem azért engedtem be ide. Hanem azért, mert benne bíztam annyira. Mert tudtam, hogy ő nem fog elítélni és menekülni, amikor meglátja a helyet. Reméltem, hogy ezzel ő is tisztában van.
- Nem beszélhetnénk másról? - kérdezem meg, továbbra is csak bámulva előre. Nem akarom, hogy újra elmerüljek a hely lepusztultságában. - Mondjuk arról, hogy velem maradsz-e...? Mármint ma este, meg... - vállat vonok. Nem akarok túlzottan a jövőre gondolni, csak annyira, amennyire szükséges.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 15:19

Nem gondoltam volna, hogy azonnal ugrani fog, amint kiejtem a számon a "pizza" szót, ő mégis megtette, és attól mert még nem is egy egész pizzával jött vissza, hanem egy szendviccsel, valahol belül jól esik, hogy így gondoskodott rólam, arról hogy ne maradjak éhen. Azt persze még mindig nem nézem jó szemmel, hogy költött rám a valószínűleg majdhogynem nulla összegéből, de visszautasítani nem fogom. Többször is megkínálom az egyik felével -nekem ez túl nagy lenne-, mire sikerül rászánnia magát arra, hogy el is fogadja azt. A korgó gyomra legalábbis elárulta, amin ismét csak mosolyogni tudok. Csak azután látok neki az evésnek, miután már sikerült meggyőződnöm arról, hogy ő is nekilát enni, és nem fog továbbra is hősködni, hogy ő márpedig nem éhes, amikor látom rajta, hogy mennyire kopognak a szemei az éhségtől.
Az én felem gyorsan fogy, ellenben Davidével, aki úgy néz ki, mintha habozna, ráadásul -ahogy eddig észrevettem-, sokkal sűrűbben irányulnak kékjei felém, mint a szendvicsére. Az utolsó falatom után -nem túl nőiesen-, megtörlöm kézfejemmel a számat, majd gondolkodó arckifejezéssel, összeráncolt szemöldökkel oldalra pillantok, hogy leolvashassam arcáról, hogy vajon most mit is gondolhat. A rejtvényt azonban nem sikerül megfejtenem. Kénytelen vagyok rákérdezni, túlságosan is furdal a kíváncsiság.
-Mi van? Van rajtam valami? Leettem magam, vagy mi...? - Csap át eddigi nagyfokú kíváncsiságom hirtelen értetlenkedések hadába, egészen addig kérdőn pillantva rá és méregetve, ameddig meg nem hallom a félénknek tűnő kérését, illetve, kérdését. Válaszként megjutalmazom egy-két hitetlenkedő pillantással, és ameddig a fejemben lévő, egymásnak teljesen ellentmondó hangok vitába szállnak egymással, én addig -egyszer élünk alapon, meg azért, mert most ezt szeretném a legjobban-, elfogadom az ölelő kezét, azt a lehetőséget, hogy hozzábújhatok, ha már eddig nem tettük meg, pedig már kétszer is lett volna rá alkalmunk. Lábaimat kényelmesen keresztbe vetem az ő lábain, fejemet nyugodtan döntve neki a mellkasának, már-már szinte az ölében gubbasztva.
-Jól laktam, de te alig ettél. Viszont... - Ekkor kezemmel hátra nyúlok és tapogatózni kezdek a megannyi takaró és párna közt, egésze addig, ameddig -bingó-, meg nem találom a cigis dobozt a gyújtóval együtt. Kivéve belőle egy szálat, dugom bele ellentmondást nem tűrve a szájába, és gyújtom meg.
-Így meg aztán már végképp nem fogok... - Csúszik ki teljesen véletlenül a számon egy olyan mondat, amiket eddig csak az összebújós, nyálas dráma filmekben hallottam. Soha nem hittem volna, hogy egyszer mindezt majd én fogom mondani valakinek. Az arcsimogatáskor bennem van a késztetés, hogy elhúzódjak -hiszen, akárhogy is nézzük, ez az egész már túlságosan is személyes, és meghitt-, ám mégse teszem. Ha már elhatároztam, hogy ezt az estémet rászánom, nem akarom őt semmi olyantól megfosztani, amit szívese megtenne. Ezért csak lehunyom a szemem, majd az időközben egymásba kulcsolódott ujjainkra irányítom pillantásom, miközben beszélni kezd. Abból, ahogy a téma hallatán teste megfeszül, hamar rájövök, hogy ismét egy olyanba találtam bele amiről nem szívesen beszél.
-Jöttem, jöttem, de nem az volt a célom, hogy leteperjelek... - Villantok egy aljas mosolyt, miközben könyökömmel megbököm a hasát, mindezt persze csak puszta szórakozásból, nem komolyan csinálva. Tény, ami tény, amikor elindultam ide, nem volt tervbe véve, hogy kétszer is egymás után megfogom adni neki magam.
-Akkor a szeretőid ezek szerint megszoktak hívni magukhoz... - Bólintok egyet beszédem közben, jelezve, hogy tudomásul vettem.
-De még előttem is szégyelled a helyet, igaz? - Nem vagyok rest olyan kérdést feltenni, amivel beletrafálhatok a dolgok közepébe. Annak ellenére, hogy kétszer lefeküdtünk, nem változott semmi, ugyanúgy fogok viselkedni vele is, mint akárki mással. Őszinte leszek, és ha kell, kíméletlen is... Zavartan hajtom le a fejem és köszörülöm meg a torkom, amikor ő maga kér meg végül arra, hogy ejtsük a témát. Tiszteletben tartva a kérését, nem szólalok meg többször -csak az ujjaival játszadozom-, egészen addig, ameddig ő meg nem szólal, feltéve egy olyan kérdést, amitől rögtön feszengni kezdek.
-Hát... ma már nem megyek haza... legalábbis azt hiszem, szóval, ha akarnál se tudnál elkergetni. - Villantok egy sanda mosolyt.
-Meg? - Kérdezek vissza, így nézve fel a szemeiben. Ha már elkezdte, el is várom tőle, hogy fejezze be azt, amit még kérdezni akart. Ameddig várok arra, hogy megszólaljon, elkomorulva fürkészem az arcát, a szemeit, és egyik kezemmel felnyúlva, megsimítom az arcát, és lehúzva magamhoz, a szájában lévő füstöt beszívom, majd kifújva azt, megcsókolom, nyelvemmel bekéreckedve a szájába, kezemet továbbra sem engedve le.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 17:33

Annyira jó érzés, ahogy hozzám bújik. Tényleg nagyon élvezem a közelségét és ha ma este már nem történne semmi, csak itt ülne félig az ölemben, tökéletesen elégedett lennék. Szinte lehetetlen még jobban javítani a kedvemen. Pár pillanat múlva viszont kiderül, hogy tévedtem. Lehet még jobb a kedvem. Ez pedig akkor következik be, amikor mozgolódni kezd és neki köszönhetően egy fél perc múlva már ott lóg a számban a meggyújtott szál cigi. Vigyázva, hogy ki ne essen a számból, újra elmosolyodok. Miközben újra beszédbe fogok, igyekszem a számban tartani a szálat és élvezni a nikotint. Persze könnyebben menne, ha nem lenne foglalt mind két kezem... De az szóba sem jöhet, hogy elengedjem a kezét, vagy ne öleljem át olyan szorosan. Ezek az apróságok még a ciginél is többet érnek.
Az egész tényleg nagyon kellemes volt! Tényleg! Már elhittem, hogy ilyen lesz az egész éjszaka, de aztán hallottam a kérdését és azokat a szavakat, amiktől úgy borult le minden, a későbbi semmittevésre felállított álmodozásom, mint valami őrült kártyavár.
- Mikor-hogy... - bújok ki az egyenes válaszadás alól. Ez nem az a téma, amit részletezni szeretnék. Bármennyire bennem van még mindig, hogy őszinteséget ígértem neki, meg válaszokat! De a fenébe is! Az még minden előtt volt! És akkor is, az arra irányult, hogy arról fog kérdezni, hogy mit érzek, vagy a hú-de-pompás gyerekkoromról. Meg gyógyszerekről... Vagy bármi másról, de nem az egy éjszakás kalandjaimról!
- Azt hiszem, igen. Nem a legjobb, ha bárki is látja ezt a helyet - mondom lassan a falnak beszélve. Mi a jó büdös francért olyan nehéz kimondani, hogy "igen, szégyellem"?! - Nem szeretem, ha sajnálnak - vonok végül vállat és a beálló pár lélegzetvételnyi csendben csak reménykedek, hogy ezután ténylegesen témaváltás lesz. Az egyetlen jó dolog ebben az egészben, ami visszatart az olyan gondolatoktól, hogy most minden elcsesztem az az, hogy a keze még mindig az enyémben van. Ez azért csak azt jelenti, hogy nincs veszve minden, nem igaz?
Végül csak én megszólalok meg először, ténylegesen is téve azért, hogy másról beszéljünk. Persze egyből rájövök, hogy ez meg neki nem éppen a legjobb téma. Szuper! Ezentúl, csak fekszünk majd egymás mellett - vagy egymáson - meztelenül, mert nem tudunk olyasmiről beszélni, ami valamelyikünket nem érintené kínosan?! Mert ez nem éppen a legjobb jövőkép...
- Nem akarlak elkergetni. Viszont a takarókhoz ragaszkodok az éjszaka folyamán - próbálom feldobni a komor hangulatot ezzel, meg egy gyengéd szorítással, hogy eszébe ne jusson lelépni.
A következő pillanatban újra rajtam a sor, hogy hallgassak. Érzem magamon a tekintetét, de én inkább a számban lógó cigit nézem, ami időközben már leégett. Kénytelen vagyok kihúzni a kezemet az övéből, hogy elnyomjam. Utána pedig már nincs elég bátorságom, hogy újra az ujjai közé fűzzem az enyémeket.
- Meg talán máskor. Másik este... másik nap - válaszolom végül a kelleténél nagyobb szünetet tartva a szavak között. - Szóval csak szerettem volna tudni, hogy mi változik ezek után. Közöttünk - vonok vállat és csak most fordítom felé a tekintetem. - De talán ezt mégsem kellene most megbeszélnünk. Inkább aludni kellene... vagy valami. Holnap gondolom menned kell dolgozni. Nekem sem ártana összekapnom magam és elérni, hogy a főnök meg legyen elégedve velem...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 19:24

Lassan döbbenek csak rá arra, hogy ha már kétszer is megtörtént közöttünk -aminek hála olyan közel került egymáshoz a testünk, amilyen közel csak tudott-, akkor mégis miért fosztanám meg magam attól a lehetőségtől, hogy hozzábújjak? Ki tudja, hogy lesz-e többet ilyen alkalom? Egyébként is rég volt már részem annyi törődésben, min amennyit az eddigi éjszaka alatt David adott, így hát jobb ha kihasználok minden lehetőséget, ami akárcsak egy kicsit is a kedvemre lehet. Egyáltalán nem vagyok feszült, sőt, azt hiszem mondhatom azt, hogy kifejezetten élvezem a kialakult helyzetet. Igen, legalább annyira kedvemre van a dolog, mint amikor egy órával ezelőtt -vagy ki tudja már, hogy mikor volt az?-, egymásba gabalyodva élvezhettük az együttlétet. Még mindig hibának tartom, hogy nem mondtam neki nemet az itt maradásra, ennek ellenére tudom, hogy ez azon éjszakák egyike, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Ha akarnék se... Mikor előkaparom a cigit, és a szájába dugom, önelégülten elvigyorodom, ahogy meglátom arckifejezésén az egyértelmű elégedettség jeleit. Mintha csak örülnék annak, hogy a kedvében járhatok, és olyat tehetek, amiről tudom, hogy vágyott rá. Vajon ezt érzik a nők, amikor a férjükön látják az elégedettséget, ami annak szól, hogy a kedvenc kajájukat készítették el vacsorára? A bennem életre kelt kellemes, melegséget árasztó bizsergés azonban csak is addig tart, ameddig szóba nem kerül egy olyan téma, amiről talán ismételten hallgatnom kellett volna. Egyszer a kíváncsiságom fog a pokolba vinni! Kicsit mintha szégyellném magam, amiért ismét egy számára kellemetlen témának a feszegetésébe kezdtem bele. Ezért is hajtom inkább le a fejem, és koncentrálok ezek után már az időközben egymásba kulcsolódott ujjainkra.
-Igen, azt tudom és én sem szeretem, ha engem sajnálnak... Azt hiszem, hogy ebben nagyon hasonlítunk, mint ahogy abban is, hogy valamilyen szinten azért küzdünk mind a ketten, hogy végre normális emberekhez méltó életet élhessünk. - Ilyen bölcset sem mondtam még esküszöm a huszonhárom évem alatt, most valahogy mégis kikívánkozott belőlem a nyers igazság. Mondandóm végén egy keserű mosollyal fel is pillantok rá, hogy megkereshessem a kéken "villódzó" szemeket.
Ám a mosolyom is igen csak hamar lefagy az arcomról, legfőképp akkor, amikor elengedi a kezem, hogy elolthassa a cigit, és amikor rájövök, hogy már nem akarja újra összefűzni az ujjainkat. Biztos oka van rá. Talán jobb is ez így. Így kisebb az esélye annak is, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, amit bizonyos okok miatt szeretnék elkerülni. Leginkább azért, mert tudom, hogy a végén csak neki fájna a legjobban, én pedig nem akarok azok közé az emberek közé tartozni, akik fájdalmat okoznak neki.
Komor gondolataimból ismét szavai rángatnak ki, amik egy kósza, alig látható, csak egy szemvillanásig tartó mosolyt csalnak az arcomra.
-Oké, takaró, benne vagyok. Határozottan! - És ekkor már nem is tétovázva mozdulok a matrac végéhez, hogy a megannyi takaró közül kettőt előkotorjak, amik majd jó szolgálatot fognak tenni az este további részén. Mikor visszaérek hozzá, s ő újra beszélni kezd -néhol kissé elbizonytalanodva-, már nem helyezkedem vissza előző helyemre, inkább csak újból lehajtom fejem tehetetlenségemben, ahogy letérdelek a matracon vele szemben. Körmeim idegesen kezdik el kapargatni a meztelen combjaimat. Hogy tudnám mégis úgy elmondani a következőket, hogy megértse, de ugyanakkor ne vegyem el a kedvét?
-Mi változna? Semmi. Ugyanolyan ismerősei leszünk egymásnak, mint voltunk eddig is... gondolom én... - Vonok vállat, és legszívesebben most sértőnek ható szavaim miatt akkorát sikítanék, hogy abba az egész hotel belerezonálna. Tényleg borzasztó vagyok, ha szavakban kell magam kifejeznem.
-Tudod mit? Jó ötlet, aludjunk inkább, korán kelek holnap... - Kezdek el kapkodni, mint egy félszeg idióta. Mintha ezzel legalábbis bármit menthetnék. Mintha egy perc alatt elfelejtené előtt azt, amiket előbb mondtam... Bizonytalanul mászok oda mellé négykézláb, és fekszem le az oldalamra fordulva -neki háttal-, magamra húzva az egyik takarót. Valahol mélyen akarom, hogy átkaroljon, mégis tudom, hogy erre ezek után semmi esély.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 20:29

Nem tudom, mi a jó franc tart vissza attól, hogy megkérdezzem, neki mivel kell megküzdenie. Mi az, amitől nem tűnik teljesen normálisnak. Hiszem semmi olyan nem tűnt fel nekem. Valamiért mégsem teszem, csak hallgatok. Azt hiszem, azt várom, hogy inkább ő beszéljen. Ha magától elmondja, hogy mi az ő "defektje", akkor rendben van, ha nem... akkor talán máskor megtudom.
A mosolya ellenére is megmarad a furcsa komor hangulat. Legalábbis részemről biztos. Persze próbálom én is viszonozni a mosolyt, de valahogy nem megy könnyen. Pedig milyen jó vagyok ebben! Úgy tenni, mintha rendben lennének a dolgaim, miközben körülöttem összeomlik a világ! Bármikor tudok viccelni és a legrosszabb helyzetben is mosolyogni. Most viszont bármennyire is szeretném, csak egy gyenge próbálkozásra futja. Aztán mégis megjelenik a legváratlanabb pillanatban egy halvány mosoly az arcomon a szavait hallva. Bár azt hiszem inkább a megkönnyebbülés az oka, hogy végre nem játssza tovább, hogy nem fázik és a takarókért nyúl.
Aztán amilyen gyorsan és hirtelen jött a mosoly, el is tűnik. Nem valami kellemes témaváltás, azt meg kell hagyni. Nem gondoltam, hogy ez lesz az eredménye annak, hogy kimondom, ami a fejemben jár. Mégsem mondok semmit. Nem ellenkezek, nem cáfolom meg a szavait, nem mondom őrült javaslatokat és nem bonyolódok "Mi lenne ha...?" feltevésekbe. Csak összeszorítom a szám és próbálom nem túl feltűnően markolászni magam mellett a matracot.
- Igen. Úgy lesz a legjobb, ha semmi nem változik. Úgy... kényelmes - bólintok aprót és mindent beleadok, hogy ne tűnjön ki a hangomból a csalódottság. Azt hiszem, egész jól csinálom. Maximum az cáfolhat rá a szavaimra, hogy nem nézek rá. Igaz, ő sem teszi, úgyhogy nagy valószínűséggel ez fel sem tűnik neki.
Csak nagy nehezen sikerül aztán megszólalnom és kivernem - legalább ideiglenesen - a fejemből a szavait. Most nagyon is szeretnék már ott tartani, hogy alszunk és nem süllyedünk még jobban el az ilyen és hasonló kínos beszélgetésekben.
- Ha korán kelsz, akkor tényleg jobb, ha kipihened magad. Meg én is - beszélek, de én magam is tisztán érzem, hogy a szavaimból szinte süt az üresség. Figyelem, ahogy mozdul és végül egy takarót magára húzva, nekem hátat fordítva lefekszik. Egy hosszú pillanatig csak figyelem a kissé érdes anyag alól kilátszó hátát, majd ahelyett, hogy ostoba "Jó éjt" és hasonló kliséket mondanék, csak megfogom a másik két takarót és óvatosan ráterítem őket. Ha már a szavai után megtiltottam magamnak, hogy mellé feküdjek, legalább a takarók tartsák melegen őt. Én pedig mielőtt túlzottan átfáznék, magamra kapom az ezelőtt bőszen lerángatott pulóverem és magam elé bámulok.
Meg sem próbálok lefeküdni és aludni. Mégis bármilyen makacsul kavarognak a fejemben a gondolatok, valamikor elnyom az a nyavalyás álom. Azon belül is valami álom és emlék között lebegek, anélkül, hogy tudnék róla, hogy alszok. Újra magam előtt látom a szüleimet és persze hallok valami furcsa, fájdalmas nyöszörgést magam mögül. Mégsem bírok megfordulni. Mintha a lábam odaragasztották volna. Csak előre tudok nézni. Érzem, ahogy apám mögém lép és a hatalmas kezeit a vállamra teszi. Ekkor nézek igazán csak magam elé. Látom őt az előttem lévő tükörben, ahogy büszke mosollyal néz a tükörképemre. És magamat is látom. A sok évvel ezelőtti önmagamat. Aztán megszakad a kép, nincs több "boldog családi pillanat", viszont van nagy sötétség és hangok. Persze nem az olyan, mint amikor a sarokban kaparászik egy egér. Nem. Ezek sikolyok, nevetések... lövések.
Egy részem ekkor már tudja, hogy hol vagyok. Hogy alszok és ez csak emlék, mégis... félek. Ténylegesen félek. Úgy, mintha mindez most történne és nem a múlt egy része lenne. Ahogy ugyanúgy ott van az is, hogy most nekem kell nagyfiúként viselkednem és megvédenem apát. A különbség az, hogy most, a valóságban, nyitott szemmel és a félelemtől teljesen ébren, a rugós késemet szorongatom a kezemben, apám fegyvere helyett és kész vagyok bárkibe belemártani, akit csak egy kevés fenyegetést is jelenthet.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 21:20

A képemre erőltetett mosoly önkéntelenül is lassan lefagyni látszik, ahogy az eddiginél is intenzívebben érzem feléledni köztünk a levegőben a feszültséget, amit már csak nagyon kevés választ el attól, hogy szabad kézzel is fogható legyen. Arcának aprócska rezdüléseiből látom, hogy próbálkozik azzal az erőltetett, félszeg mosollyal, ami csak nagy sokára jelenik meg az arcán. Én ekkor azonban már olyan komoly, kifejezéstelen és rideg arcot vágok, mint amilyet már rég nem tapasztalhatott részemről. Testem rezdüléséből azt is tapasztalhatja, hogy már egyáltalán nem olyan kényelmes ilyen közel simulva hozzá ülni, mint amilyen azelőtt is volt, hogy mindent felbolygattunk volna, ami őt, és engem is bánt.
Ezer szerencse, hogy egy jelentéktelen témára térünk át, aminek most mindennél jobban örülök. Igen, a takarók. Nem is olyan nagy baj, hogy megemlítette. Legalább nem kell tovább tettetnem, hogy nem fázok, miközben már-már alig tudom visszatartani a fogaimnak a hidegtől történő egymáshoz koccanását. Libabőrös testtel kúszok el a matrac végébe a takarókért, ám mikor visszaérek velük, már nem bírom magam rávenni, hogy úgy, mintha mi sem történt volna, visszabújjak hozzá, és további bájolgásokat folytassak vele. Ahhoz ismét túl kellemetlennek bizonyul a téma. Teljesen úgy érzem magam, mint aki egy cápákkal teli akvárium fölött egyensúlyozik biztosítókötelek nélkül. Egy rossz mozdulat, és cseszhetem az egészet. Egy rossz szó, és lehet, hogy meggondolatlanul fog kiröpíteni a lakásából, amit igazából meg is értek.
-Hát... talán igen... - Szívesen hozzátenném még, hogy ennek nem ő az oka, hanem én magam, és a bizonytalanságom, az hogy még magamban sem bízok eléggé, és hogy soha nem tudtam igazán dűlőre jutni az érzéseimmel. Néha nem csak úgy viselkedem, de úgy is érzem magam, mint egy érzelmek nélkül beprogramozott robot. Ahogy csalódottnak hangzó szavait végig hallgatom, bocsánatkérően nézek fel a szemeibe.
-Jó éjt! - Végül csak ennyire futja, és már fekszem is az oldalamra fordulva, valósággal összegubózódva a takaró alatt. Agyam folyamatosan az iménti szavakon kattog. Egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni, és becsukni a szemeimet. Testem összerándul, ahogy váratlanul megérzek egy újabb takarót rám simulni. A késztetés, hogy nézzek hátra a vállam felett rá, megvan, a testem valahogy mégsem akar engedelmeskedik az agyamnak, ezért inkább nem mozdulok továbbra sem, hanem újra elmerülök gondolataim sokaságában. Az idő lassan telik, mégis fogadni mernék rá, hogy legalább már fél óra is eltelt ebbe a csendbe burkolózva, amit hamarosan valami furcsa, már jól ismert surranó hang szakít ketté. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lehet az, az ösztöneim mégis arra kényszerítenek, hogy járjak a dolgok végére. Az egy pillanatra becsukott szemeim rögvest felpattannak, és csak óvatosan fordulok meg, hogy szembe kerülhessek Daviddel, ezzel együtt nem csak vele, hanem a... rugóskésével is...
-David... - Suttogom idegesen, miközben megállapítom, hogy valahol az alvás és ébrenlét állapotában van. Ha most ténylegesen is felkeltem, lehet hogy én leszek a következő áldozata annak a késnek. Börtönőr vagyok, számtalan hasonló problémával kellett már szembe néznem, most mégis tehetetlennek érzem magam. Kijjebb húzódva a matrac széléhez, ülök fel, és indítom meg egyik kezem nagyot nyelve a kés felé, hogy valahogy megkaparinthassam, ha erre van egyáltalán esély...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 23.12.12 23:47

Körülöttem minden homályos. Már látok valamit, nincs vaksötét, de... Cseszettül homályos! Nem sokat látni, de tudom, hogy nem engedélyezhetek magamnak egyetlen pislogást sem, mert akkor lehet, hogy elszalasztom a pillanatot, amikor cselekednem kellene. Nem lankadhat a figyelmem. Nem tehetem, hogy másfelé figyelek. A véremet perzselő félelem és az időközben a kezembe került nem éppen kis rugós kés segít észnél maradni, miközben állok a fal mellett, remegő kézzel és homályos látással. Tudom, hogy van előttem valaki, és azt is tudom, hogy valami nagyon nincs rendben. Van valami apró részlet, ami hibádzik, de nem tudok rájönni, mi az! Az agyam nem képes úgy gondolkodni, mint bármikor máskor. Ahogy saját magamat láttam a gyerekkori énembe szorulva, úgy vette át az agyam helyét is az a gondolkodásmód. Viszont a sikolyok és nyöszörgések megmaradtak. Még mindig mögülem szólnak és én még mindig nem tudok megfordulni.
Markolom a kést, de annyira, hogy az már szinte fáj. Csak később jövök rá, hogy azért fáj, mert a nyeléről kissé feljebb csúszott a kezem és a penge mélyed a bőröm egy kis részébe. Nem számít, nem érdekel. Főleg akkor nem, amikor halkan és kissé visszhangozva meg nem hallom a nevemet. A hang gazdáját nem tudom beazonosítani. Oldalra kapom a fejem. Valahogy az új hang... a nevem... segít mozdulni. Úgy hallom, hogy nyílik mögöttem az ajtó, de világosság nem szűrődik be rajta. Egész gyorsan megállapítom, hogy semmi nem változott.
- Nem engedem... nem lehet... - nyögöm magam elé a szavakat, miközben még mélyebbre váj a kés pengéje a kezemben. A kezem újult erővel kezd remegni és kénytelen vagyok feladni. - Apa... - nyögöm ki még utoljára egészen halkan, de a hangom elcsuklik. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy sírok.
Aztán meglátom. Csak egy homályos folt, de látom a felém közeledő kezet. Pont, mint a valóságban is történt, amikor megjelentek a rendőrök és kitépték a kezemből a pisztolyt. Egyre furcsábbá válik az egész helyzet. Tudom, hogy mi volt évekkel ezelőtt - legalábbis részben -, és azzal is tisztában vagyok, hogy most valami más... valami... Egy hatalmas üvöltéssel hajítom el a kést csak úgy. Előre. És nézem, ahogy a homályban eltűnik. Azt viszont hallom, hogy beleáll a falba. Én pedig miközben újabb kiáltáshoz szívom magamba a levegőt, hátrálni kezdek, amíg neki nem ütközök valaminek. Aztán kiszakad még egy üvöltés és a fal mentén lecsúszok, teljesen kicsire húzva össze magam. A lábaim felhúzva, átkarolva a két kezemmel, a fejem pedig lehajtva, miközben kinyílik a szemem és teljesen tehetetlenül bámulom a saját térdemet. Még mindig a félig álomban átélt félelem munkálkodik bennem. Túl erős az érzés és semmi más nem fér a fejembe, csak a félelem és az a furcsa düh, ami kezd befurakodni és azt sugallja, hogy mindenki menjen a közelemből. Hagyjanak békén! Csak az apámat akarom! Hogy jól legyen és azt mondja az egész... minden, amit láttam, egy elb*szott színdarab. Sweeney Todd, vagy tudom is én...! Csak ő mondja azt, hogy mindenen rendben lesz...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 24.12.12 1:00

Ahogy lehajtom a fejem a párnára, máris tudom, hogy nem fogok tudni elaludni. A gondolataim nem hagynak. Úgy ostromolják az agyamat, mintha legalábbis ezzel akarnának bosszút állni azért, mert olyan elutasító voltam megint Daviddel, na és persze kegyetlen is. Nem tudom, hogy mit vártam, és hogy egyáltalán ő miben reménykedett. Én azt hittem, hogy ez csak valami véletlen kis kaland volt a részünkről, egy... békülő szex, ahogy azt nem rég neveztük, most pedig hirtelen kiderül, hogy ő még sokkal többet is eltudna képzelni? Egyik kezemmel benyúlok a párna alá, de mivel az álom továbbra sem akar rám találni, és nem tudom elviselni a gondolataimat, lassan mardosni kezdem körmeimmel a párnahuzatot, egészen addig, ameddig furcsa, rossz érzésekkel eltöltő neszezésekre nem leszek figyelmes valahonnan magam mellől. Szinte hallom, amint a rugós kés kipattan, arra várva, hogy a pengéjére vér kerülhessen. A hátborzongató gondolatra egy pillanat alatt bekapcsolnak az ösztöneim, és máris szembe fordulok Daviddel. Ekkor aztán beigazolódik eddigi gyanúm. Óvatosan mozgok mellette, minden hirtelen mozdulatot mellőzök, szemeimet zavartan és idegesen kezdve el járatni üres íriszei és a kés között, ami nem mozdul. Olyan, mintha alvajáró lenne, az alvajárókat pedig nem tanácsos felkelteni.
-David, ébredj föl! - Szólok az előzőnél hangosabb, erőteljesebb hangon, mire mocorogni kezd. Kezemet ekkor elrántom mielőtt még egy félre sikerült mozdulatnak köszönhetően belém döfhetné, aztán hirtelen az események felgyorsulnak, és nekem pislogni sincs időm, a kés máris röpülni kezd előre a vakvilágba, ameddig bele nem áll a falba. Akár én is lehettem volna az, akit eltalál.
-Ébredj föl! Álmodsz! Ez csak egy rossz álom! - Próbálom túlharsogni a kétségbeesésben kiabált, számomra teljesen érthetetlen szavait, miközben lassan felemelkedik a matracról. Én is követem a mozdulatát, ha esetleg lépnem kellene. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában! Aztán... hirtelen egy kínkeserves ordítás, ami az összes vért megfagyassz az ereimben, és akármennyire is szeretnék mozdulni, csak állok a matrac mellett tehetetlenül, megrökönyödött testtel, csillogó szemekkel őt nézve, ahogy lassan leereszkedik a fal mentén a hideg földre. Most látom csak igazán, hogy menyire elveszett. A következő ordításra összepréselem az ajkaimat, és behunyt szemekkel lehajtom a fejem, így szedve magam össze, és guggolva le mellé, mikor fejét a térdeire hajtja.
-Nézz rám! - Mondom határozottan, miközben próbálom megemelni a fejét.. Ha mindez sikerül, és engedi is, egyik kezemmel közrefogom az állát, és nem engedem, hogy elfordíthassa a fejét.
-Nincs semmi baj! Rosszat álmodtál. - Mondom továbbra is ugyanazokat a szavakat, miközben meglátom a vért csorogni a tenyeréből. Mégse nyúlok hozzá. Ameddig nem győződöm meg arról, hogy már tényleg magánál van, nem fogok nővérkét játszani. Kezem -ami eddig az állát fogta-, most felcsúszik a hajába és kisöpri a tincseket a szemeiből.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 24.12.12 11:54

...

Nem tudom eldönteni, hogy mi tartozik az álmomhoz. Nem tudom, hogy mi a valóság... és mi van a kettő között. Melyek azok a képek, amiket csak az őrült agyam kreál? Egy kis idő múlva, már nem is próbálom megfejteni, csak azt akarom, hogy az egésznek vége legyen. Csak... legyen... vége! Előre-hátra ringatom magam, és ki akarok zárni mindent magam körül. Mindent... teljesen mindegy, hogy a valóságba tartoznak-e, vagy sem. Mégis hamar fel kell adnom. Szavakat hallok, de egyik sem ismerős számomra. Egyszerűen... nem értem őket. Túl hangosan zúg a fejem, túlzottan fáj... valamit. Újra megpróbálom szétválasztani a két világot. Próbálom eldönteni, hogy a hangok, amiket hallok, hova tartoznak. Valóságág, vagy a fejemben hallom.
Nem igazán járok sikerrel. Még mindig nem tudom szétválasztani a két világot, bármennyire is szeretném. Így azt sem tudom eldönteni, hogy az érintés hova tartozik. Érzem a kényszert, hogy felemeljem a fejem, de félek. Annyira, hogy újra kezdi elnyelni a dühömet. Amikor már kénytelen vagyok megadni magam és felemelni a fejem, gondolkodás nélkül törlöm végig az arcomat a véres kezemmel, amitől valószínűleg úgy nézhetek ki, mint az emlékeimben - álmomban? - apám. Mégis úgy vagyok vele, hogy inkább legyen az arcomon a saját vérem, minthogy bárki is akár a nyomát meglássa a könnyeimnek!
Amint sikerül pislognom és nem remegni a kicseszett félelemtől, már kezd kitisztulni a látásom. Már nem látok homályosan, mégis szükségem van pár pillanatra, hogy leessen, hol is vagyok és kivel. Úgy jutnak az eszembe az előző pár óra - sőt az egész nap! - eseményei, mintha valami lassított felvételt néznék. Addig, amíg a film le nem pörög a szemeim előtt, nem ismerem fel, hogy ki van előttem. Addig a pár röpke pillanatig ő csak egy idegen, akit el kellene toljak magamtól. Valami mégis azt súgja, hogy ne tegyem... igaz mást sem teszek csak nézek ki a fejemből.
Rosszat álmodtam? - szűrődnek be a szavak. Nem, tudom jól, hogy nem álom volt. Legalábbis nem teljesen. Jól tudom, hogy ezek nagy része emlék, de nem mondom. Egy árva szót sem szólok, amíg nem vagyok benne biztos, hogy ez most tényleg a valóság és... emlékszek. Mindenre, ami pár perce történt. Képes vagyok szétválasztani az egész bennem tomboló kavalkádot. Hogy mi az első dolog, ami eszembe jut? A kés. Tudom, hogy a kezemben szorongattam és azt is, hogy... akár használhattam is... véletlen...
- Kérlek mond... hogy nem bántottalak! - mondom kétségbeesetten, de a hangom valahogy nem az igazi. Még mindig ott vibrál benne a félelem, de próbálok nem törődni ezzel és olyan szorosan ölelem magamhoz, ahogy csak tudom. Nem érdekel, hogy mit mondott alvás előtt, vagy... Nem számít, csak az, hogy megtudjam, bántottam-e. Az eszembe sem jut, hogyha bántottam, talán félhet tőlem. Most nem... tudnom kell...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 24.12.12 13:24

...


Jól tudom, hogy ajánlott nem felkelteni egy alvajárót, de azt mégse hagyhatom, hogy addig fajuljanak a dolgok, ameddig kárt nem tesz magában, valami tárgyban, ami itt van, vagy esetleg bennem.
Ahogy egyre hangosabban szólítgatom, lassan rájövök, hogy semmi értelme, és hogy ez nem is alvajáróság, hanem valami... valami egészen más, valami sokkal súlyosabb. Már abban sem vagyok biztos, hogy pusztán csak álmodja az egészet. A dolog kezd hasonlítani valamiféle ördögi, horrorisztikus hallucinációhoz, amiből -a jelek szerint-, egyáltalán nem tud kiszakadni. Ha a börtönbe nem lett volna már dolgom elég hasonló esettel, most biztos, hogy már nyúlnék a telefonhoz, hogy orvost hívjak, ami talán csak még inkább rontana a helyzeten, tekintettel arra, hogy tudom, hogy mennyire ki nem állhatja őket. Szóval, marad a az eddigi elképzelés. Elkobozom tőle a kést -ha tudom, és nem kezd el vele ijedtében hadonászni-, és megpróbálom a lehető legjobb és leghatásosabb módszerekkel észhez téríteni. Azt hiszem, hogy jó nagy adag nyugtatóra is szükség lesz...
Már éppen kapnék a kés után, hogy megelőzhessem, és kikaphassam a kezéből, de túl lassú vagyok. Még a szívem is kihagyott egy ütemet, amikor a kés röpülni kezdett a sötétben. Csak pár másodperc az, amit rászánok a teljes megnyugvásomra, és már guggolok is le mellé, hogy "felébresszem". A visszazökkenése hamarabb megtörténik, mint hittem volna. Így legalább nem kellett olyan kegyetlen módszereket alkalmazni, mint amilyeneket odabent is szoktunk a börtönben.
-Hé, nyugodj meg, jó? Vegyél mély levegőt... - Utasítom higgadtan, és mikor látom, hogy az arcához nyúl, megállítom a kezét, de sajnos túl későn, így a tenyeréből kiserkenő vért akaratlanul is szétkeni az arcán. Óvatosan nyúlok csuklójáért, hogy lefejthessem kezét az arcáról.
-Nem bántottál. Jól vagyok... - Suttogom a füle mellett, mozdulatlanul térdelve előtte, miközben ragaszkodóan, szorosan ölel. Mintha nálam keresne menedéket. Újra egy gyámoltalan kisfiú lett, aki egyedül van a világban, és én tudom, hogy vigyáznom kell rá! Csak rövid idő után adom át magam teljesen az érzésnek, és ölelem át én is, kezeimet tarkóján a hajába fúrva.
-Te viszont megsérültél... - Bontakozom ki az ölelésből végül, majd felsegítem, és egyenesen a matracig támogatom, ahol leültetve, rögtön betakarom, és magamhoz húzom a sporttáskámat, amiben éppen elég kötszer van ahhoz -az edzések és meccsek miatt mindig kell, hogy legyen magamnál-, hogy legalább bekötözni be tudjam a vágást.
-Megengeded? - Kérdezem, és ha rábólint, először egy darab gézlapra öntök a megmaradt vizemből egy kicsit, letörlöm az arcát, majd a kezét is, olyan óvatosan ahogy csak tudom, néha fel-felnézve azokba a zaklatott szemekbe.
-Nem foglak faggatni, ha nem akarod. - Szólalok meg végül, majd elkezdem lekenni a vágást betadin oldattal.
-De a gyógyszerre most azt hiszem szükséged lesz. - Állok meg minden eddigi tettemben, és komolyan felnézek a szemeibe.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 24.12.12 17:57

Minden tartalék erőmre szükségem van, hogy halljam a válaszát és a szavak el is jussanak az agyamig, miközben a fejem fájdalmasan lüktet. Egy pillanatig csökken a csak általam hallott dübögés. Jól van... jól... nem bántottam... - ismételgeti a fejem, miközben én csak bámulok magam előtt egy pontot egészen addig, amíg ki nem bújik az ölelésemből. Ekkor úgy igyekszem ülni, ahogy eddig. Egy részem megnyugodott és teljesen észnél vagyok, attól eltekintve, hogy még mindig nem az igazi minden. Mintha egy pokoli esti után most "élvezném" az édes másnaposságot.
Talán ezért nem fogom fel a szavait, csak annyira nehezen. Miközben ő beszél, nézek rá, de késleltetve értek meg mindent. Megsérültem? - döntöm kissé oldalra a fejemet. Nem hiszem, hogy jól értettem amit mondott. De ő nem ismétli meg, nem mond mást én pedig ekkor nézek csak le a lüktető kezemre. Úgy csodálkozok rá a vágásra és a vérre, mintha soha nem láttam volna sérülést magamon. Valami bizarr módon ezen a megállapításon elmosolyodok. Még talán akkor is ott a hülye vigyor az arcomon, amikor a matracon találom magam. Azt hiszem itt az ideje, hogy helyesbítsek az előbbi megállapításomon, miszerint észnél vagyok. Nem, nem vagyok, mivel úgy tűnik kimaradnak részek. Mint például az is, hogy hogy kerültem át a matracomra.
Ott ülve viszont van annyi lélekjelenlétem, hogy ökölbe szorítsam a kezem, majd újra kinyissam, miközben az ujjaimat mozgatom. Átteszem őket egymáson, majd kiegyenesítem őket. Másnak ez úgy tűnhet, mint amit egy újszülött csinál, amikor felfedezi a saját kezét, nekem viszont eltereli a figyelmem és segít semmire nem gondolni. Csak akkor hagyom abban, amikor felnézve újra magam előtt látom őt. Pislogok párat, majd mindenféle válasz helyett csak felé nyújtom a kezem, ami elég csúnyán vérzik. Végül kissé értetlenül ejtem le, amikor ne a tenyerembe nyomja a gézlapot, hanem az arcomhoz közelít vele. Persze nem ellenkezek. Egy árva szót sem szólok, pedig belül kiabálok. Egy elnyomott részem tiltakozik, hogy ne engedjem! Ne hagyjam, hogy már megint gondoskodjon rólam! Mégsem vagyok képes beszélni és kimondani, hogy hagyjon békén.
- Az... jó lenne. Mert nem... nem fogok beszélni - nyögöm nagy nehezen a szavakat. Nem tudom, miért jönnek ilyen kicseszett nehezen. Olyan, mintha lenne egy akadály a fejem és a szám között, ami nem engedné, hogy beszéljek. A szemközti falat viszont minden gond nélkül tudom bámulni. Sőt, oldalra is tudok nézni, ahol a kevés fényben megcsillan a falba állt kés pengéje.
Fogalmam sincs, mikor került a kezembe. Mikor lett vége az "ártatlan" álomnak és mikor jött a valóság, amikor is előszedtem a végső esetre tartogatott késem. Nem tudom, de nem is tudok most ezen gondolkodni. Örülök, hogy pillanatnyilag jelennel meg tudok birkózni és nem érzem úgy, hogy remegek a múlt félelmeitől.
A gyógyszer hallatán felemelem a fejem és most először nézek a szemeibe azután, hogy... visszatértem a valóságba. Aztán szép lassan megrázom a fejem, majd az asztal felé pillantok. A fiókban, ahonnan kivette az öngyújtót - ó, mintha az ezer éve lett volna! -, ott hever a gyógyszeres dobozom. Üresen. Jobb ötlet híján, amíg leellenőrzi, vagy káromkodik, vagy tudom is én, hogy mit fog csinálni és elhúzom a kezem én pedig a falnak dőlök. Továbbra is csak nézek magam elé, és próbálom magam rávenni, hogy küldjem el. Nagyon ideje lenne már, hogy menjen. És hogy ne váljak a szemében még őrültebbnek.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 24.12.12 23:39

Ahogy felnézve rá látom arcán a zavarodottsággal vegyített egyértelmű zaklatottságot, hirtelen kigyullad a kis fényt adó égő a fejemben, és egy szempillantás alatt tisztává válik a dolog, az amit ma mondott. Már tudom, hogy mire értette, amikor az edzőteremben azt mondta, hogy valami odabent -pontosabban a fejében-, nincs rendben, és így már azt hiszem, hogy a gyógyszer szedése is indokolt. Azt mindenesetre sajnálom, hogy nem akartam hinni neki, és hogy így kellett megtudnom, hogy tényleg szüksége van azokra a gyógyszerekre. Kivételes alkalom, hogy hagyom, hogy öleljen. Egyszerűen csak ezt diktálták az ösztönök, és tudom, hogy azért teszi, mert tudnia kell, éreznie, hogy már elmúlt az általa látott veszély, és hogy én menedékként szolgálhatok a számára. Gerinctelenség lenne részemről, ha most ellökném magamtól. Mindez a kis gesztus azonban nem tart túl sokáig. Pillanatokon belül már azon vagyok, hogy átsegítsem a matracra. Azt hiszem, hogy egyáltalán nincs tisztában azzal még most sem, hogy mi történik vele, körülötte. Látom a vigyort az arcán, ami egyszerre rémít meg, és keserít is el.
-Most már jól leszel. - Suttogom biztatóan, próbálva elkapni azokat az üveges, teljesen üres szemeket, ez azonban sokkal nehezebbnek bizonyul, mint hittem volna. Vagy csak azért, mert még mindig az imént történtek hatása alatt állok? Nem lényeg! Az viszont most annál is inkább, hogy végre helyre hozhassam a kezét, és hogy megkaphassa a szükséges gyógyszert. Tenyerének kötözése közben néha meg-megállok, leginkább akkor, amikor néha feszültséget tapasztalok tartásán egy egy mozdulatom közben. Ennek ellenére egész jól tűri, és meglepően hamar sikerül végeznem is a dolgok macerásabb részével. Sérült, és immáron bekötözött kezét tenyérrel felfelé helyezem rá a combjára, ujjaimmal elkezdve aprócska köröket írogatni a tenyerén, igyekezve nem fájdalmat okozni neki. Nem tudok okot arra, hogy mindezt miért teszem. Talán csak azért, hogy megnyugtassam.
-Teljesen megértelek! - Nézek fel a szemeibe, lassan el is engedve a kezét. Az ezt követő percek hallgatásba burkolózva telnek, zöldjeimet egy pillanatra sem szakítva el íriszeiről. Tudatni akarom vele, hogy itt leszek, és hogy nem kell félnie attól, hogy cserben hagyom, úgy ahogy azt már annyian megtették vele.
-Na, jó... gyógyszer... - Rázom meg végül egy kicsit a fejem, így szakítva ki magam az elmélkedéseim hadából, majd megindulok a fiók felé, amerre az előbb is biccentett. Nem kell sokat kutakodnom benne, hogy megtaláljam a kis fiolát, amiben... abszolút semmi nincs. Üres. Tökre... üres...
-B*a meg... - Szűröm a fogaim között, a kelleténél is idegesebben csapva le a kis dobozt az asztalra, aztán hirtelen belém hasít a felismerés, hogy talán nem kéne mellette ilyen hirtelen megnyilvánulásokat tennem. Igen, ez határozottan jó ötlet! Ezért is veszek néhány mély lélegzetet, majd fordulok vissza a matrac felé, lassan vissza is mászva hozzá egy takaróval, amit ráterítek, majd a biztonságkedvéért, követi még egy...
-Szeretnél lefeküdni? - Érdeklődöm, majd kérés nélkül elkezdek rendezkedni, hogy ha ezt a lehetőséget választaná, akkor felrázott párnára tudjon feküdni. Csak hosszú néma percek után jut el a tudatomig, hogy már megint úgy viselkedem, mint egy aggodalmaskodó, gondoskodó anyatigris... és ő ezt mindennél jobban utálja... Az éppen a kezemben tartott kispárna hirtelen esik ki a kezemből, és idegesen hajamba túrok.
-Menjek inkább el? Megértem, ha egyedül akarsz maradni és nincs szükséged senkire. - Dörzsölöm meg idegesen a nyakam, mélyet sóhajtva, valamiféle válaszra várva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 25.12.12 18:45

Nm tudom, végül mi segít észhez térni. Talán a köröző mozdulatai a tenyeremen, amit a kötéstől nem érzek, de látok. Vagy talán az a belső késztetés, ami azt sugallja, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy gyerek, aki ha rosszat álmodik, sírva rohan a védelmező karokba. A lényeg, hogy percek múltán egészen jól összekapom magam és ideiglenesen mindent elzárok az agyam hátsó részébe a démonjaim mellé. Nem fogok most nekiállni elemezgetni a történteket. Nem fogok azon aggódni, hogy most miért jött ez az egész elő, mikor már hónapok óta nyugtom volt. Nem fogok... semmit csinálni, csak szépen elfelejteni, kitörölni az egészet, egy virtuális törlés gombbal. Már szinte látom magam előtt, ahogy megsemmisülnek, amikor Roxy nem éppen nyugodt hangja visszaránt a jelenbe. A falnak döntve fordítom kicsit a fejem, hogy lássam őt. Azt hiszem újra mosolygok.
- Meg leszek nélküle - mondom, de a hangom inkább csak suttogás. Mintha túl sok erőt vett volna el belőlem a kirohanásom. De ez a legkevesebb. A fejem már rendben van és ez a lényeg.
A következő kérdésére csak a fejemet rázom, de ő már nem foglalkozik velem, csak önkéntesen pakolászni kezd. Nincs elég akaraterőm ahhoz, hogy megállítsam, és közöljem vele, hogy ne akarjon ennyire gondoskodni rólam. De tekintve, hogy most nem idegesít a dolog, nem olyan lényeg. Bármennyire is mindent meg fogok tenni a továbbiakban, hogy ne aludjak el, még jól jöhet egy-egy felrázott párna. Ha más nem, a következő estén biztosan.
- Hogy? - kérdezek vissza és fordítom felé a fejem. Észre sem vettem, hogy amíg ő pakolt, én újra a falba állt kért kezdtem nézni. Nem úgy, mint aki azon gondolkodik, hogy az vajon hogy került oda, hanem... csak mint valami, ami nem ott van, ahol lennie kell. Mégis most minden figyelmem a kés helyett az előttem lévő Roxyra irányítom. - Egyedül akarok maradni és nincs szükségem senkire - ismétlem a szavait. Részben azért, mert tényleg így van, részben azért, hogy teszteljem a saját fejem, miszerint vissza tudom mondani a hallottakat. - De maradj - teszem hozzá mielőtt fordulna és magamra hagyna. - Feltéve, ha... nem akarsz menni, mert félsz tőlem... vagy az eddiginél is őrültebbnek nézel, vagy... - nem tudok több okot felhozni, ezért csak vállat vonok, miközben újra a késre szegeződik a pillantásom.
A következő percben, nem várva meg, hogy végül marad vagy sem, már szedem is le magamról a takarókat és a fal mentél - biztos, ami biztos -, odalépek a késhez. Először a sérült kezemmel markolom meg a nyelét, de rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Lehet, hogy bal kezes vagyok, de úgy tűnik, nem egyhamar fogom újra használni. Úgyhogy kézcsere és jobb kézzel próbálom meg kiszedni a falból, ami csak egy nagy adag festék és törmelékanyaggal együtt jön ki.
- Oké... - nyugtázom magamban a dolgot és összecsukva a kést, az egyik megigazított párna alá rejtem, és visszaülök az előbbi helyemre.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 25.12.12 21:18

Csak tudnám, hogy hogy a jó büdös francba segíthetnék neki!? És most még a gyógyszerek is. Eredménytelen keresés után térek vissza hozzá a matracra, és kezdem el rendbe tenni körülötte a dolgokat -úgy viselkedve, akárcsak Teréz Anya, ami egyáltalán nem jellemző rám, örülök, ha magamról gondoskodom, nemhogy még másokról is nekem kelljen-, hogy ezzel is elterelhessem a gondolataimat a nem rég látott kiborulásáról, és hogy ne kelljen kínos csendbe burkolózva ülnünk egymással szembe, és nézni, mint borjú az új kapura. Azt semmiképpen se akarnám, ha tudná, és leolvasná az arcomról, hogy most igen is sajnálom! Tudom, hogy milyen rohadtul mocskos érzés az, ha valaki szánakozóan néz rád, és tudod, hogy sajnál... Legközelebb csak akkor nézek fel komolyan a szemeibe, amikor kérdést intézek felé. Ameddig hezitál a válaszon, észre se veszem ,hogy idegesen kezdek el malmozni az ujjaimmal. Mintha olyan sokat számítana, hogy hazaküld-e, vagy sem!
-Inkább csak attól félek, hogy ha elmegyek, kárt teszel magadban. Nem akarom holnap azt hallani a reggeli friss hírekben, hogy saját magadon próbáltad ki azt, hogy milyen is Hasfelmetsző Jacknek lenni. - Bumm... Ezt a "poént" sem pont most kellett volna bejátszanom. Jellemző, mindig a lehető legjobbkor időzítek. Ezek után azt hiszem, hogy már tényleg teljesen indokolttá vált az elmenetelem. Egy cifra káromkodással túrok bele a hajamba, és állok fel a matracról, elkezdve keresni a ruháimat. Először a kopott farmeromat találom meg, amit rögtön magamra is kapok, ám még mielőtt begombolhatnám, türelmetlen dörömbölés hallatszik fel az ajtó felől. Kérdőn kapom fejem David felé, aztán pár perc késedelemmel meghallom az ismerős hangon csengő "Rendőrség, kinyitni!" felszólítást is.
-Mi a p*csa? - Bukik ki belőlem összeráncolt szemöldökkel, és mivel tudom, hogy nem jó dolog ujjat húzni a rendőreivel, ezért odamegyek az ajtóhoz, és résnyire kinyitom.
-Roxanne! - Dörmögi Simon, hangjában némi megkönnyebbüléssel, majd belöki az ajtót és átlépi a küszöböt.
-Simon?! Mit keresel itt? Hogy... hogy találtál meg? Követtél? - Teszem fel értetlenkedő kérdéseimet, próbálva takarni elől Davidet, ám mikor egy rövid terepszemle után félre tol az útból, már sejtem, hogy itt még gondok lehetnek.
-Ez meg ki? És mit keresel ezen a lepratelepen? - Tör magának utat beljebb a szobába, fintorgó arccal kezdve el méregetni Davet.
-Simon, nagyon kedves vagy, hogy meglátogattál, de szerintem mehetsz is. - Köszörülöm meg a torkom, ismét beállva elé, mire ő megint csak félre lök, és célirányosan indul el a matrac irányába.
-Beszedett valamit? Szívott? Bántott téged? És... mi ez a...? Hogy nézel ki? - Kezdi el értetlenül kapkodni kettőnk közt a fejét, míg nem végül szemei megállapodnak Daviden.
-Azt hiszem, hogy ehhez semmi közöd! Mint ahogy ahhoz sincs jogod, hogy csak így beronts ide! - Emelem fel a hangom ökölbe szorult kezekkel.
-Szolgálatban vagyok! - Ellenkezik, és a következő pillanatban -még pislogni sem volt időm-, már meg is ragadja Davet a karjánál fogva, így rántva fel a matracról.
-Nem csinált semmit!
-Igen? Akkor miért néz ki így?
-Mert... azért mert... - Azt semmiképpen sem mondhatom el neki, hogy beteg és gyógyszereket szed, de ha azt mondom, hogy drogozott, akkor.. Nos, elérkezett az a pillanat, amikor már egyszerűen nem tudok ésszerű magyarázatot adni. Csak állok letaglózva kettejükkel szemben, amolyan "találj ki valamit de gyorsan"-, pillantást vetve Davidra.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 25.12.12 23:12

Furcsa. Nem érzek semmit. Pedig látom, hogy veszi a ruháját, ami után valószínűleg az következik, hogy magamra hagy. Éreznem kellett volna valamit! Vagy... tenni... mondani... de semmi nem volt, semmit nem tettem, csak ültem ott, néha oldalra pillantva a párna alá rejtett késre és... ennyi. Egyetlen szó nélkül hagytam volna kisétálni, ha nem hangzik fel a kopogás. Ami persze inkább dörömbölésnek hangzik. Először ösztönből a csövek felé fordítom a fejem. Úgy vagyok vele, hogy valami nem stimmel velük, ha ilyen hangot adnak ki. Csak akkor esik le, hogy ez az ajtó, amikor meghallom a kiabálást és látom, hogy Roxy odalép, hogy kinyissa.
Először nem látom, hogy ki lép be. Kész vagyok azt hinni, hogy csak képzeltem a kiabáló hangot. Hogy újra szórakozni kezd velem a fejem. De aztán már látom a belépő rendőrt és kezdem elhinni, hogy ez a valóság. Nem csúsztam vissza és nem játszik velem a fejem. Mégsem mozdulok. Nem mondok egy rohadt szót sem, de belül kiabálok. Mi a fenét csináltam?! Nem kérdéses, hogy valamit tettem, csak nem tudom, hogy mit. Ahogy azt sem tudom, hogy miért szemezek folyamatosan a párnával, ami a kést rejti. Hiszen nem akarom megtámadni, nem igaz? Nem vagyok gyilkos és mivel nem csináltam semmit, csak beszélnem kell és perceken belül minden rendben lesz! Mégsem bírom elszakítani a tekintetem egészen addig, amíg nem érzem a karomra kulcsolódó kezet. Nem ellenkezek, de mielőtt felállok, ösztönből nyúlok a késem felé. Nem tudom, mit csinálok. Nem tudom, miért. Azt hiszem, csak annyi a szerencsém, hogy nem vagyok elég gyors és nem kaparintom meg. A párna részben továbbra is takarja, de a vége kilétszik. Annyi baj legyen...
Túl lassan fogom fel a következő eseményeket. Mégis érzem magamon Roxy pillantását és kényszerítem magam, hogy erőt gyűjtsek és az első adandó alkalommal kihúzom a zsaru szorításából a kezem. Persze nem mozdulok mellőle, de nem akarok máris bilincset érezni a csuklómon.
- Nem csináltam semmit - mondom el a már elnyűttnek számító mondatot. Csak ezután jut el a tudatomig, hogy most valami kifogást kellene kitalálnom. Hogy miért viselkedek... őrülten. Bármekkora is a kényszer, nem jut semmi az eszembe. Egyszerűen nincs logikus magyarázatom. Nem... tudok... semmit! Aztán mégis előállok valamivel. Muszáj!
- Egy halálhír után nem mosolyog az ember! - mondom és nem is kell sok idő, hogy túlzottan beleéljem magam. Könnyen el tudom képzelni, hiszen még mindig ott van a fejem mélyén az emlék, amin elég egy kicsit változtatni és máris elhiszem, hogy meghalt az apám. - Inkább... ingerült, dühös... és szeretne b*szottul egyedül lenni! - beszélek, de körbenézve hamar rájövök, hogy valószínűleg kiabálok. Az idegeim pattanásig feszülnek és a kezem ökölbe szorul. Kész vagyok ütni. Vagy vágni, ha a kés a kezembe kerül. Nagyon nehéz visszafogni magam. A zsaru helyett Roxy-t nézem. Nem tudom, mit várok tőle. Talán csak annyit, hogy lássam a tekintetét.
- Nem tudom, mit akar... - beszélek az egyenruháshoz, de még mindig Roxyn a tekintetem. - de nem csináltam semmit. Ha lehetne... - szakítom el végre a tekintetem, és amint nem látom azokat a szemeket, újra dühössé és feszültté válok. Mégis folytatom, ezzel kockáztatva, hogy teljesen elveszítem a fejem. - Roxy viszont jó helyen van itt. Velem marad és... nem lesz semmi baja! - biztosítom a zsarut és csak remélem, hogy tényleg így lesz. Bármennyire is nem tudatosan, de kezdem megérteni, hogy nem miattam jött a rendőr.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 26.12.12 12:03

Nem várok sokáig azzal, hogy elkezdjem az öltözködést, utána pedig lelépjek. Valószínűleg így lesz neki a legjobb, bár azért még mindig akadnak kételyeim a dologgal kapcsolatban. Folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, hogy rátör egy újabb ilyen... roham, és kárt tesz magában. Hiszen láthattam már nem egyszer, hogy mivel jár egy ilyen. Az illető szinte teljes önkívületbe esik, és olyan borzalmakat él át az elméje által, amikről azt hiszi, hogy valósak... innentől kezdve pedig nem tartom kizártnak a tudatlanul elkövetett öngyilkosságot sem. Talán, ha azt a kést valahogy elkobozhatnám tőle... de nem! Nem tehetem ezt vele! Mint ahogy azt sem, hogy mellette maradok, amikor tisztán és érthetően megmondta, hogy egyedül akar lenni. Már éppen gombolnám be a nadrágomat, amikor meghallom a vészjósló dörömbölést az ajtó túloldaláról. Normális esetben -ha nem hallanám meg Simon hangját-, nem nyitnék ajtót. Egy rendőrrel szemben azonban nincs esélyem. Azért nem ér el mindenhova a kezem... Kénytelen vagyok kinyitni, hogy beengedjem, ám mielőtt még kitalálhatnék egy hihető kifogást, és eltudnám hitetni vele, hogy senkinek nincs semmi baja, ő már be is robban a szobába. Hirtelen felülmúlhatatlan düh kezdi el mardosni az ereimet, és a hang -ami azt mondatja velem, hogy verjem ki a fogát, rugdossam seggbe és csavarjam le a tökeit a helyéről-, csak egyre hangosabb lesz a fejemben, mégsem teszek semmi meggondolatlant. Még a végén bevisznek testi sértés vádjával. A húr utolsó szálai egyenként kezdenek el elpattanni, amikor erőszakosan felrángatja a matracról Davidet.
Gyenge magyarázat, nem gondolod, pajti? - Fordul Dave felé egy bosszantóan undorító, arrogáns vigyorral. Teljesen olyan, mintha élvezné, hogy így megszégyenítheti.
-Van két perced arra, hogy hihető választ adj. Óra, indul!
-Simon! - Förmedek rá szikrákat szóró szemekkel, és ameddig ő felém fordítja a fejét -higgadtan farkasszemet nézve velem-, addig David kihasználja az alkalmat, és kirántja kezét a szorításából.
-Halálhír, mi? És gondolom azzal a késsel valamiféle bizarr vérszerződést kötöttetek Roxyval, eltaláltam? - Horkan fel ismételten. Jól szórakozik, egyértelműen látszik rajta, nekem pedig sajnos most lett elegem! Nem gondolva bele a következményekbe, indulok el felé. Ha szarvam lenne, képes lennék még fel is öklelni vele!
-Te tahó! - Szakad ki belőlem, miközben vállánál fogva magam felé fordítom, és még mielőtt védekezhetne, bemosok neki egy szép íveset. Az orrából rögtön folyni kezd a vér, akárcsak a szájából.
-Ugye... tisztában vagy vele, hogy megütöttél egy... rendőrt? - Kérdezi szakadozottan beszélve, kezével igyekezve felfogni az orrából megállás nélkül ömlő vért.
-Igen, és képzeld, még jól is esett! - Köpöm idegesen, továbbra is ökölbe feszült kezekkel, készen arra, hogy bármikor újra megtegyem, ha szükséges lenne.
-És azt is tudod, hogy most be kell vigyelek, igaz?
-Mi van? Simon, az unokatestvéred vagyok!
-És az unokatestvéremre is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bárki másra. - Hangja olyan halálosan komolyan cseng, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Talán ez az oka annak, hogy észre se vettem, hogy rákattintotta a bilincset a csuklómra. Szóval ilyen elítéltnek lenni... Szeretnék ellenkezni, piszkosul, de nem tehetem meg, hogy tovább rontsak a helyzetemen. Ezért csak bűntudatot keltő szemekkel nézek bele Simon sötéten, bosszútól izzó tekintetébe, szabad kezemmel -amit nem fog közre bilincs-, rámarkolva Dave csuklójára.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 26.12.12 17:01

Nem fogom fel teljesen, hogy mi történik. Vagy az események pörögnek túl gyorsan, vagy a felfogásom túl lassú. Azt viszont tudom, hogy nem tetszik, ami történik. Csak fél szemmel látom, a kevés fényben megcsillanó bilincset, majd hallom, hogy Roxynak a csuklójára csapódik. Oké, én itt szakadok el teljesen a valóságtól és engedem, hogy az ösztöneim irányítsanak. Nem tudom, mit keres itt a zsaru, mi oka van kérdezősködni és gyanúsítgatni, azt viszont tudom, hogy most adok neki okot.
Nem törődve semmivel, nem gondolva következményekre, nyúlok a késemért, aminek a vége már így is kilátszik a párna alól. Nem sokszor használtam eddig, mióta megvettem, de most fogom, ebben biztos vagyok. Minden bűntudat nélkül. A pillanat tört része alatt fonódik a sérült kezem a kés markolatára és már ki is pattan a penge. Tudom, hogy most üvöltenem kellene a fájdalomtól, ami a szorításra végigárad az egész karomban a tenyeremben lévő vágástól indulva, de én csak tompa fájdalmat érzek. Minden mást elnyom a haragom. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy okot adjak a zsarunak, hogy itt legyen... és ha bárkit le akar tartóztatni és sittre vágni, az inkább én legyek.
Amikor először lendül meg a kezem, komor arcot vágok, miközben teljes erőből szorítom össze a fogaimat. Furcsa módon inkább érzem a mozdulatban, hogy a kés pengéje húsba vág, mint látnám. Nem tudom, milyen részt találtam telibe, de mit számít? A penge véres és a zsaru üvölt. Más nem igazán számít. Mielőtt újra vághatnék, elvigyorodok. Furcsa, mélyről jövő vigyor ez és olyan felszabadult boldogságot érzek, mint még soha. Amikor először volt a kezembe a fegyver és készültem megvédeni azt, aki szeretek, remegtem a félelemtől, most viszont... Semmi félelem nincs bennem. Már abban sem vagyok biztos, hogy ideges vagyok... már inkább élvezem.
Mégis elhajítom a kést. Nem vagyok hajlandó tovább azzal dolgozni. Nem. Az ökleimben még mindig jobban bízok, mint egy darab acélban. Akkor is, ha talán az volt az egyetlen előnyöm. Viszont mielőtt üthetnék, én kapok egy nagyot. Csakhogy nem ököllel, hanem valami annál keményebbel. Csak tippelni tudok, hogy egy gumibot csapódott az oldalamhoz, amitől egy pillanatra kiszorul a tüdőmből a levegő, de fájdalom...? Nem még mindig nincs nyoma. Bárhogy is értem el ezt, hogy nem érezzem, baromi jól jön és hálás vagyok érte. Így amint egy cseppnyi levegőhöz jutok, már ütésre kész vagyok. Semmi nincs körülöttem, csak a zsarut látom magam előtt. Azt sem tudom, hogy Roxy hol van. Próbál vajon leállítani? Beszél hozzám? Esetleg a rendőr kiabál és fenyegetőzik? Nem tudom és egyáltalán nem is érdekel. Csak ütök és... valahogy a földön találom magam. Valószínűleg kiesik pár másodperc vagy perc és amint magamnál vagyok, a félig a földön, félig a matracomon fekszek, miközben a zsaru felettem, a két kezemet oldalra szorítja. Az egyikben újra a kést markolom. Hogy került oda?! Hiszen eldobtam, nem? Hiszen nem vagyok gyilkos, nem akartam megölni, csak okot adni neki, hogy itt legyen.
Nem sokáig bírom szorítani a kés markolatát. Hamar eltűnik az erő az egész karomból és lezsibbad. Ekkor kezdem érezni a fájdalmat. Az kezemben a lüktetést, az oldalamba hasító, robbanás közelihez hasonlító érzést... Legszívesebben oldalra fordulnák és összegörnyednék, de nem tudok, mivel a zsaru alatt fekszek kiterítve... és elégedetten mosolygok. Főleg akkor, amikor meglátom, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy lefogjon. Tekintve, hogy a karját borító ruhát átáztatta a vér.
- Most akkor bevisz? - kérdezem megküzdve minden egyes szóval. - Kénytelen, nem igaz? Hiszen... - nem bírok tovább beszélni, elfog a köhögés. Oké, úgy tűnik, nemcsak az oldalam kapott be egy ütést, hanem valamikor a mellkasom is.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 26.12.12 20:50

Simon érkezése mellett arra se igazán voltam felkészülve, hogy ilyen primitív, kicsinyes módon fog viselkedni, és porig fogja majd alázni Davidet, és ezek mellé még vádaskodni is elkezd majd. Azt hiszem, hogy most csak még jobban bánom, hogy nem vágtam bele még egyszer a rendőrképzőbe. Elkél a mai zsaruk között egy olyan, aki tényleg igazságosan ítél, és minden bűnözővel egyformán bánik, nem tesz kivételeket... Simonnak túlságosan is a fejébe szállt a dicsősége, és a múltkori előreléptetése is, amit a család együtt ünnepelt, és amiről idő előtt leléptem, mellőzve mindenféle gratulációt és egyéb érzelgősséget. Egyszóval, minden olyan dolgot, amit normális ember egy ilyen örömhír hallatán tenni szokott. De ez most miért is lényeg? Ahelyett, hogy tovább elmélkednék, inkább cselekszem. Miután az agyam már a kellő, maximális hőmérsékletre forrósodott, fejvesztve, meggondolatlanul rohanok neki Simonnak, aki akkorát kap, hogy az orr és szájvérzés mellé még hátrébb is tántorodott egy vagy két lépéssel. A hirtelen, és éles fordulat csak ezután következik be. Nem tudom elhinni, hogy ez a sz*házi bájgúnár -aki történetesen a rokonom, bár letagadom-, képes volt megbilincselni egy "kis maflás" miatt. Puhány idióta, aki összetojta magát, mert legalább hetekre megfosztottam ezzel az ütésemmel a mindig tökéletes sármjától, amivel az ágyába hódítja a jött-ment nőket. Szegény, vajon hogy fogja bírni kefélés nélkül? Ilyen pofával még egy prosti se lenne képes lefeküdni vele, akkor sem, ha komoly árat ajánlana fel érte cserébe.
-Nem teheted ezt velem! Tényleg azt akarod, hogy elveszítsem az állásomat? Te fogod ezek után eltartani a leszázalékolt, rokkant szüleimet? - Kezdem el rángatni teljes erőmből a kezemet, amivel csak annyit érek el, hogy erősebben kezdi el szorítani a könyökömet, és a bilincs s dörzsölni kezdi a csuklómat, amire fel is szisszenek, és a tekintetem is a fém felé irányul Simonról, miközben Davidről továbbra sem feledkezve meg, markolom a csuklóját tovább, egészen addig a percig, ameddig... ameddig nem lendül előre, marokra fogva a... kését!
-David ne! - Kiáltok rá, ellépve a kés útjából, ezzel megadva a lehetőséget neki, hogy a penge abba szúródjon bele, akinek eredetileg is szánta. A dolgok aztán lassított felvétel szerűen haladnak tovább. Simon fájdalmasan felordít, zihálva a karjához kap. Még látom Dave próbálkozását, de Simon megelőzi, és egy hatalmasat bemos neki, ami által egy újabb ordítás hagyja el a torkomat, amit talán nem is lehetett hallani, csak a fejemben született meg.
-Hagyd már! - Zihálom, amikor Simon ráveti magát Davidre, és lefogja.
-Hagyd békén! - Ragadom meg szabad kezemmel Simon haját, és kezem el hátra fele húzni a fejét. Egy kézzel többet sajnos nem tudok tenni ennél. Erre azonban úgy tűnik, hogy hamarabb felfigyelt, mint kiabálásaimra. Beleöklelve még egy utolsót David mellkasába -amit már így is elég sok ütés ért csak a ma estén-, zihálva, vérző karral feltápászkodik, hogy farkasszemet nézhessen velem. Látom, ahogy emeli a kezét, hogy megbökjön vele, én azonban elkapom a csuklóját.
-Húzz innen! - Szótagolom jól érthetően.
-Nem fogja megúszni a kis csicska! Szerencséd te kis köcsög, hogy nem vagyok szolgálatban! - Ordít rá, majd újra felém fordul, állva a tekintetemet.
-Szedd le, utána pedig menj el szépen a sebeidet nyalogatni! - Parancsolom a szemeibe, majd tompán meghallom, ahogy kattan a bilincs, ő pedig -még ilyen állapotban is-, felszegett állal megindul az ajtó felé, kíméletlenül vágva be azt maga mögött. Az ajtóval szemben állva, Davenak háttal, nézem a vakolat helyét, ami lepotyogott a falról, miközben próbálom légzésemet és szívverésemet is normalizálni. Csak ezután fordulok vissza hozzá, de egy tapodtat sem mozdulok. Vegyes érzelmek és gondolatok kavarognak bennem. Szívesen odamennék hozzá, hogy megkérdezzem jól van-e, és hogy tudok-e segíteni, ugyanakkor bennem van a késztetést, a vágy, hogy nem foglalkozva semmivel, teperjem le, mert.. hát.. tudat alatt nagyon is... mm... felizgatott az a tett, amit most elkövetett, és amivel veszélybe sodorta magát. Mindezt a szemeimből is kiolvashatja.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása 26.12.12 21:58

Mozdulatlanul fekszek kiterülve, csak a mellkasom emelkedik és süllyed szinte őrült tempóban. Még akkor sem mozdulok, amikor megszűnik a leszorítás és már fel tudnék ülni. Vigyorgok, mint valami őrült, de próbálom visszafogni magam. Most, hogy elmúlt az a furcsa élvezet és érzem a fájdalmat, nem akarok nagyobb bajt. A plafont bámulva hallgatom az elhangzó szavakat. Csak akkor fordítom oldalra a fejem, már teljesen komoly arcot vágva, amikor újra hallom a bilincs kattanását, majd az ajtó csapódását. Egyáltalán nem érdekelnek a fenyegetések, elégedett vagyok magammal, attól eltekintve, hogy milyen jó érzés volt a vérét ontani. Arra nem akarok gondolni. Arra nem vagyok büszke. Nem tudom, miért éreztem azt, de idővel biztos vagyok benne, hogy meg fogom magam győzni, miszerint nem élveztem!
- Veszett jó érzés volt! - vigyorgok újra, megcáfolva a saját elhatározásom. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam és a hátam a falnak döntöm. A fájdalom ellenére teljesen jól érzem magam. Mintha hosszú órákat aludtam volna és teljesen kipihenten ébredtem volna pár perccel ezelőtt.
A nagy mosoly csak akkor fagy le az arcomról, amikor a kezemből kiejtett késre téved a tekintetem. Elég csúnyán véres, de furcsa módon... nem érzem azt a bűntudatot, amit ilyenkor kellene. Még mindig nem. Azt hiszem, kicsit megrémiszt a dolog, de igyekszem nem foglalkozni ezzel. Csak a ruhámba törlöm a pengén lévő vért és azt tervezem, hogy a párnákra dobom. Vagy elhajítom a szemközti sarokba. Mégsem teszem meg végül. Ott marad a kezemben és azzal játszok, hogy kinyitom és újra összecsukom. Miközben ezzel szórakozok, a tekintetem elvonja valami más. Persze továbbra sem állok le, de minden figyelmem Roxyra irányítom. Nem kell sok, hogy ő is rám emelje a tekintetét. Nem mernék rá megesküdni, hogy meg tudom állapítani, mit látok a szemeiben. Pedig tényleg próbálom kiolvasni, de nem akar sikerülni. Mégis valami csillog bennük, csak... talán nem akarom elhinni, hogy mi.
- Rendben vagy? - adom fel végül, hogy megfejtsem a tekintetét. - Azt hiszem az előbb kicsit elveszettem a fejem - bámulok egy hosszú pillanatig magam elé és a késre, majd újra felemelem a tekintetem. - De most már teljesen jól vagyok - mondom, mivel a másik verzió, ami a fejemben jár, miszerint "Nem kell félned tőlem. Téged nem bántalak", túl nyálas. Még gondolatban is, nemhogy hangosan kimondva!
- Szóval... az a seggfej a rokonod? - kérdezem végül oldalra biccentett fejjel. Nem tudom, hogy várok-e tényleg választ. Hiszen hallottam, amikor azt mondta, hogy unokatestévre, de most semmiben sem vagyok biztos. - És még azt hittem, hogy csak nekem van elcseszett családom - jelenik meg valami furcsa mosoly az arcomon és csak később kapok észbe, hogy talán ezt azért mégsem kellett volna. - Mármint... - túrok bele az ép kezemmel a hajamba. - Nem úgy értem... szóval... bocs - nézek fel rá újra és mivel jobb nem jut eszembe, amivel kiengesztelhetném, így kitárom a két kezem és kérlelve nézek rá. Nem kell megszólalnom ahhoz, hogy tudja, azt várom, hogy idejöjjön mellém és hozzám bújjon.
- Csak baráti szinten. Hiszen kettőnk között nem változott semmi - szólalok meg mégis, de a mostani mosolyom már csak színlelt. - Persze, ha menni akarsz és nem szeretnél a közelemben lenni... - teszem hozzá és most már képtelen vagyok tartani a hamis mosolyt.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Sponsored content



TémanyitásTárgy: Re: Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Vissza az elejére Go down

Dave&Roxy - edzőterem folytatása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Similar topics

-
» Elhagyatott edzőterem
» Edzőterem
» Önvédelmi edzőterem
» Edzőterem
» Edzőterem

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Egyéb :: Archívum :: Wormwood Hotel - David pince lakása-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához