do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Hideki Senji  21.02.13 21:18 | |
| Név: Hideki Senji Becenév: HydeKor: 20 Születése hely, idő:1993-január- 10. / Japán /Tokio Tartózkodási hely:Las Vegas Csoport: VandálAnyagi háttér:Középosztály Szexualitás: Heteroszexuális Jellem: Nehezen foglak megszeretni. Bárki vagy, bárhol, bármikor teperned kell és ez talán fordítva is érvényes. Mostanában akadnak kiscsajok, akiknek ez tetszik. Japán vagyok, tehát jöjjön a magyarázat: Vannak azok a karakterek mangákban, animékben, akik szólnak két szót, az is sértés, mogorván lekoptatnak mindenkit, mégis ők lesznek a jó fejek. Senki nem érti miért, hogyan, de nagyjából ilyen vagyok én is. Talán többet beszélek mint azok és nem csak játszom az eszem, tényleg okos vagyok, de csak annyi az egész, hogy jó a memóriám. Nem kérkedem vele, egyszerűen csak mindent száz százalékosra írtam a suliban. Ezért azt hiszik marha titokzatos vagyok, kész rejtély. Nem cáfolom... Ha beszélek általában ironizálok, beszólok és odavágok, pedig nem vagyok egy nagy darab fickó. Kicsit vadnak és durvának tartanak, egyedül a gitárom érdekel. Bulizni nem nagyon járok, de erősen dohányzom. Inni nem szoktam és nehezemre esik nem lenézni az embereket. Viszont, aki egyszer elfogad, megszeret, felkutatja a lelkem és rájön, hogy létezik nem bánja meg. Nem szeretek unatkozni, úgyhogy mindig kitalálok valamit, általában valami rosszat, de az ember erre csak akkor jön rá, ha már nyakig benne van. Nehezen megközelíthető vagyok, de nem lehetetlen megszelídíteni, csak elég bátornak kell lenni, hisz ahogy a mondás tartja: a gyáva állatok csordában járnak, az oroszlán egyedül jár a sivatagban. Külső:Középmagas vagyok, japánhoz képest égimeszelő, egyébként teljesen átlagos. Hosszú hajam fekete, hülye lennék összefogni. Szemem barna, mandula, már említettem, hogy nem vagyok európai származású. Az arcom szerintem átlagos, nem valami szőrös és férfias ez is azért van, mert japán vagyok mint már említettem, ennek minden átkával együtt. Feketét hordok, mindig. Szeretem a kiegészítőket, rocker láncokat, csüngőket, cipőm általában acélbetétes bakancs. Nagyon egyhangúan öltözöm, de már messziről feketéllek. Előtörténet:
Utálok magamról beszélni, nem szoktam, úgyhogy rám ragasztottak egy jó nagy bélyeget. Jobb esetben: Titokzatos Rosszabban: Nincs élete
De van és volt, főleg volt, most kevésbé. Most be vagyok zárva egy iskolába, próbálom túlélni, de nem vagyok hajlandó jó képet vágni a dologhoz. Utálom, ha bezárnak, vagy azt kell csinálnom, mint a többinek, nekem ugyanis teljesen más terveim voltak.
Egy Tokió melletti kisvárosban születtem, talán úgy fordíthatnám " a fenyők földje" Takamatsu Toshitsugu egyenesági leszármazottja vagyok, ami azért különleges, mert ő volt az utolsó igazi (vér szerinti), élő nindzsa, aki a bujinkan harcművészeti stílust tesztelte, modernizálta. Mikor megszülettem már eldőlt, hogy bujinkant fogok tanulni, mégpedig Masaaki Hatsumi mestertől a Togakure Ryu Ninpo iskolában. Nekem ez sosem volt furcsa, vagy különleges, egész gyermekkoromban erre készültem, mindent elolvastam a témában. Komoly gyerek voltam, testben és lélekben készültem a saját ninja utamra, merthogy fontos tudni a bujinkan stílus hivatalos neve ninpo taijutsu, de legtöbbször egyszerűen ninjutsu-nak hívjuk. Sokat mászkáltam a hegyekben, csavarogtam erdőkben, hobbim maga a természet volt. Jó eszű gyerek voltam, nagyon korán kezdett el foglalkoztatni a vallás (buddhizmus) az élet nagy kérdései. Gondolkodásom teljesen meghatározta Buddha és a harcművészet által teljes embernek érezhettem magam, sőt boldog voltam. Ez nagy szó, még nem volt elrontva semmi. Mikor az élet teljes és minden rendben, azt hiszed állandó lesz, hogy soha semmi olyan nem történhet, ami innen kizökkenthetne, kiragadhatna. Még gyerek voltam... Beiratkoztam az iskolába és hamarosan a legelhivatottabb, legjobb harcművész lettem. Engem ez érdekelt, erre tettem fel mindent. Teljesen kiegyensúlyozott, komoly, megbízható voltam, tökéletes ellentéte jelenkori önmagamnak. 11 éves mútam, mikor húgom született, Hagumi az élet még elképesztőbb lett vele, én egyre emberibb formát öltöttem, hamar izmosodtam, szálkásodtam. Iskolába 12 éves koromtól Tokióba kellett járnom, a város kicsit kizökkentett, de magabiztos voltam a harcművészetnek hála "ninjának" becéztek, kicsit mindenki félt tőlem. Mindenki, aki tudta mit tanulok és hogy milyen jó vagyok benne. Ugyanakkor kezdtem egyre menőbbé válni, a lányok számára világossá vált, hogy mellettem biztonságban vannak, elkezdték a társaságomat keresni, de én ninja pap akartam lenni, egyszerűen nem érdekelt a szerelem. Se a szerelem se a barátok, mindenki hülye és gyerekes volt hozzám képest, túl korán értem. Imádtam a húgomat, naphosszat vele játszottam, szabadidőmben pedig régi japán tanításokat olvastam és állandóan küzdöttem. Csak szépen, megfontoltan, először legyőztem az idősebb diákokat, majd a mesterem is. Elérkeztem életem csúcspontjára, minden tökéletes volt, mindenki csodált, soha nem hittem volna, hogy érhet valami, bármi rossz az életben.
16 éves voltam, amikor megtámadtak minket, tulajdonképpen az egész a mesteremnek köszönhető, neki volt valakivel egy régi, rendezetlen tartozása. Tíz férfi volt, én azonnal az iskolába siettem segíteni, nagyon képzettek voltak, de álltam a sarat. Anyám otthon maradt Hagumival, apám nem volt otthon, a húgom kiszaladt a hátsó kertbe, valami zajt hallott, azt hitte én jövök... Mire hazaértem már mindketten őt siratták, a porban hevert, összetaposva, vérbe fagyva, a hajszálai szanaszét hevertek. Soha nem felejtem el... Pedig úgy mentem haza, hogy megmentettem a mesterem, igaz, hogy eltörték a karom, de úgy harcoltam mint még soha és biztos voltam benne, hogy soha nem jönnek vissza. Apám nem tudott megállítani, még épp elértem őket, a gyilkos kemény volt és én... nem voltam magamnál. Baleset volt, a férfi rosszul esett én pedig olyan helyre ütöttem, amiből aztán már nem tudott felállni. Nem halt meg azonnal, otthagytam, a sérülései végeztek vele. Apám kibulizta, hogy ne ítéljenek el, felmentettek önvédelemmel és...kezdhettünk új életet. Mindenki engem hibáztatott és hibáztat azóta is, mindig. El kellett jönnünk Japánból. Apám jól menő ügyvéd, kapott állást New Yorkban, engem pedig bedugtak egy elit iskola szabálymániás falai közé. Tudtam, hogy ez büntetés, ott kell vezekelnem és hogy sosem futhatok el az elől, amit tettem... Azóta vagyok csak árnyék, egy régmúlt ködfoszlány, valami ami épphogy csak létezik. Tulajdonképpen mindent elveszettem, a friss levegőt, a természetet, a vallásomat, hisz nyilvánvaló, hogy ezek után földigilisztaként fogok újjá születni... Elvesztettem Hagumit, akit a legjobban szerettem és önmagam, akiben mindig hittem. Cserbenhagytam azt az embert puszta bosszúból, valahol igazságot szolgáltattam és valahol elítéltettem. A zenével csak nem rég kezdtem el foglalkozni, a harmónia helyett a lázadás vált fő hobbimmá a kiegyensúlyozottság helyett a káosz lett útitársam. Nehezen engedem magamhoz közel az embereket, ezeket nem tudnám bevallani nekik, úgyhogy igen, talán titokzatos vagyok. Talán van okom annak lenni... Azóta börtön lett a világ, ahol tölthetem az életfogytig tartó büntetésem, be vagyok zárva a saját lelkiismeretembe.
|
|
Kezdőlap 
Igen, ez azért van, mert karialkotásnál véletlen rákliktelkem erre a ninjás dologra és tényleg létezik ilyen szóval utánajártam és gondoltam akkor belerakom, ha már a sors így elém tolta