Az anya
„Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.” – Victor Hugo

Reszketeg sóhajt hagyta el ajkaimat, amint a doktor úr a tények közlése után egy biztató öleléssel hagyott magamra a hatalmas üvegablak előtt állva, ahonnan egyetlen kisfiam boldog mosollyal integetett nekem, s én pedig vissza azonban egy fájdalmas mosolynál nem tudtam többet kipréselni magamból. Kezeimmel szorosan öleltem át magam, így talán kevésbé éreztem magam egyedül, hiszen nincs olyan férfi, aki vigasztalóan ölelne át, eme fájdalmas percekben, hogy átsegíthessen ezeken a nehéz időkön, azonban a szerelem számomra csak múló ábránd, amely fölösleges reményekkel táplálja, amúgy is sajgó szívemet. Végtagjaimat nehéznek éreztem, fölösleges tehernek, amelyeket vasmarokkal szorított a béklyó, s ezek az évek elteltével sem engedtek szorításukon, csupán felsebezte puha bőrömet, szemeim fájtak az éjjel-napos sírástól, s ezt még az alapozó és a szemfesték sem tudta elrejteni, inkább csak rontott a helyzeten, ahogy elmaszatolódott a sok könnytől, fejem pedig lüktetett ezek eredményeként.
– Anyuci – fiam hangja szinte szívütésként ért, hiszen gyenge volt, s kimerült a napi vizsgálatoktól, amelyeken legalább heti egyszer át kellett esnie – nézd, mit kaptam a doktor bácsitól – felmutatott egy barna plüssmackót, aminek ugyan egyik füle le volt szakadva, de úgy látszott, hogy Louis-t ezt nem igazán zavarta, hiszen ritkán engedhetem meg magamnak, hogy bármit is hozzak valamit, s valójában a doktor úr egy aranyat érő ember volt, legalább is, amennyire én ismertem meg az elmúlt hetek során.
– Nagyon szép mackó – simítottam végig az arcán, ezt követve pedig a szék mellé ültem, ami a betegágy mellé volt kihelyezve. Egy kissé összehúztam magamon a pulóvert, amely legalább két számmal volt nagyobb, mint amelyet viselnem kellene. – Mit szeretnél ma? Meséljek esti mesét vagy inkább dúdoljak valamit? – Az elmúlt napokban mindig azt szerette volna, hogy dúdoljak neki, mindig megtettem, amit csak megtudtam meg tettem érte, akár erőn felül is teljesítve.
– Az esti mesét – felelte gyorsan, majd rendes kisgyerekként helyezkedett el az ágyban, szorosan magához ölelve a mackót, szemeim könnybe lábadtak.
Rettegtem attól a naptól, amikor…
– Elmeséled újra a Kis herceget? – Kérdezte csöndesen, reménykedő kék szemeinek, ha akartam sem tudtam volna ellent mondani
– Természetesen – minden szava szent volt számomra, hiszen jelenleg még annak is örültem, hogy él egyáltalán, hiszen az orvosok már csak pár hetet jósolnak számára – szerencsére néhány héttel ezelőtt is hasonlóképpen álltak hozzá.
A mese befejeztével csöndesen álltam fel, s csak az után voltam hajlandó távozni, miután egy gyors búcsú puszit csókoltam a homlokára. Egy ideig még az ajtóból meredtem rá, aztán elindultam, hiszen az óra már fél tizenkettőt mutatott, s a munkaidőm már legalább fél órája elkezdődött, a főnök ezt pedig ennek ellenére sem nézi jó szemmel.

A céda
"Nincs olyan megalázás, amit egy céda meg ne érdemelne." – Gabriel García Márquez

A lila selyem köntös könnyedén adta meg magát a férfi erőszakos rántásának, amellyel lerántotta rólam a vékony anyagot, amaz pedig tollpiheként hullott a lábamhoz, már egy ideje nem zavart, hogy testemet áruba bocsájtom pénzkereset céljából, azonban mind a mai napig úgy éreztem, mintha csak egy húsdarab lennék a hentes bódéján, s a gazdag tehetős asszonyok pedig kedvükre válogathattak.
Kezdetben még összerándultam, ahogy a férfiak érdes kezei végigsimítottak testemen, azonban mára már nem zavart, mindennapossá vált, próbáltam ellazítani a testemet, noha tudtam, hogy a képek a fejemben csupán remények, amelyek tönkre porrá zúzzák életemet, mára már nem tiltakoztam, ha valaki ki akarja tépni a szívemet a helyéről, minden alkalommal az történik, minden átkozott alkalommal! A férfi kéjesen a fülembe súgott valamit, miután durván arrébb lökött, hogy körbe járhasson, alaposabban is szemügyre véve minden porcikámat, nem ért hozzám, egyelőre. Úgy tettem, ahogyan kért, óvatosan gyöngéden vetkőztettem le, lassan csigázva fel érzékeit, amelyet már éreztem is nadrágja alatt, ma este szerencsém volt, hiszen nem egy olyan férfi jött, aki hatalmas méretekkel rendelkezik, így kevésbé fog fájni, ugyanis mindegyik csak a saját vágyaira koncentrált – miért is lepődöm meg? Hiszen prostituált vagyok! Hangja tompán visszhangzott a fejemben, miközben kieresztettem a nadrágjában megbúvó szörnyeteget, kezemet finoman mozgattam rajta, késése s óhaja szerint egyre gyorsabban, erőszakos mozdulattal fordította arcomat felé, majd dárdáját durván a számba döfte… Undorodtam, szemeim könnyel teltek meg, azonban sűrűn pislogva eltüntettem őket, nyelvemet finoman jártattam a rúdján, s mikor hímtagját lenyomta a torkomon fuldoklani kezdtem, igyekeztem az orromon lélegezni, megnyugtatva magamat, hogy minden rendben lesz – persze, újonnan is csak fölösleges hitegetés volt, amellyel segíteni akartam szánalmas életemet.
Felrántott, majd megfordított, aztán pedig keményen belém döfött, nem élveztem, ahogy fallosza ki-be járkált nőiességemben, hiszen feszített az érzés, az ágy szélébe kapaszkodva, imádkoztam azért, hogy túléljem az este további részét. Nem tettem mást, csak imádkoztam, halott reményekért.
Végtelennek tűnő idő elteltével, vége szakadt mindennek, könnyes szemekkel pillantottam az órára, lejárt az idő, elmegy.
– Legközelebb is jövök, édesem – suttogta nyájas hangon, hallottam, ahogy a pénzt az asztalra dobja.
– Alig várom, hogy újra örömöd leld bennem – suttogtam monoton hangon, szinte reflexszerűen, hiszen tudtam, hogy tennem kell azért, hogy visszajöjjön, ugyan nem szokott itt rengeteg pénzt hagyni, azonban a kuncsaft az kuncsaft, s kifizeti a kötelező összeget, amelyet megkívánok tőle, noha megtehetné, hogy többet fizet, azonban az ilyen alávaló férgektől nem várhatok többet. Sóher alak az összes!
Fájdalmas mozdulattal keltem fel az ágyról, fogalmam sincsen, hogy miként kerültem ide, azonban a következő vendég hamar megérkezik. Odasétáltam az éjjeliszekrényhez, amelyből elővettem egy gyógyszert, nem akartam egy újabb gyermeket szülni, hiszen Louis is egy ilyen senki félétől van, aki nem tart rá igényt, s még csak segíteni sem segít...
Majd pedig a bilincsért és a korbácsért nyúltam, ugyan ez a vendég a finomabbik fajtából való volt, a következő már nem ismeri a kegyelmet.

A gyilkos
"A gyilkosok nagyon is hasonlítanak a hétköznapi emberekhez, és úgy is viselkednek. Kedvesek, csendesek, jó modorúak, és gyakran igen értelmesek." – Agatha Christie

– Annyira sajnálom – suttogtam halkan bele a levegőbe, hangom szaggatott volt, kezem remegett, ahogy a vörös hajú luvnyára szegeztem a nehéz fémet, majd feszesen meghúztam a ravaszt, egy pillanat erejéig elmosolyodtam, ahogy a golyó keresztül hatolt a nő fején, majd holtan esett az ágyra, mire a férjem – pontosabban már csak az ex férjem – ordibálva dobálja le magáról az élettelen testet, majd élesztgetni kezdi. Ábrándozva bámulom a jelenetet, miközben felteszem magamnak azon kérdéseket, hogy vajon értem is így sírna, hogy az én életemért is ilyen megalázóan könyörögne? Reszketeg mosolyra húzva az ajkaimat, megrázom a fejemet, hiszen ha nem is merem kimondani magamban sem a választ, szívem legmélyén tisztában vagyok vele. Soha nem szeretett, ha szeretett volna, figyelt volna rám, valamint nem csalt volna meg, pedig én figyelmeztettem, hogy ennek rossz vége lesz. Jeleztem neki! Még csak komolyan sem vett!
Dühösen emeltem fel a fegyvert, de igazából nem éreztem, hogy így kellene véget érnie, sokkal inkább szerettem volna az egyik életlen konyhakést a testébe mártani, akkor legalább fájt volna neki is, mint ahogy nekem fájt! Elégtételt akartam, hogy mennyi csalódást és fájdalmat okozott számomra az elmúlt pár évben, utcanőként többnek éreztem magam, hiába voltam a felesége, mégis rosszabb volt, tán már meg kellett volna tanulnom, hogy a gyermekmesék csupán hitegetések, hogy egy ideig távol tartsuk magunkat a gonosz világtól...
Lassan emeltem fel a pisztolyt, a hangok követelték, hogy tegyem meg, megakartam szabadulni tőlük, valahol hiába éreztem, hogy ez nem helyes. Nem szabad annak lennie, de mégis a tomboló kis zizegő hang erősebbnek bizonyult mint én... Szinte éreztem, ahogyan a képembe nevet...
Véletlenül húztam meg a ravaszt, ami elsült...
... meghalt a férjem, de nem lett jobb...
... rosszabb lett... minden.
Odakúsztam hozzá.
– Szeretettelek – suttogtam elhaló hangon, miközben fejemet a mellkasára fektettem, összehúztam magam és szorosan bújtam hozzá, ha gyengén is, de még élt.
– Én soha... – nyögte, de nem akartam meghallani, másra sem vágytam jobban, csak arra, hogy szeressen valaki, hogy... hogy igaz szívből.
Olyan nagy kérés ez?
S megérte nekem, hogy megöljem?