Név: Lilybell Yoon
Becenév: Bell, Lily
Kor: 25
Születése hely, idő: 1988. január 28. / Egyesült Királyság – London
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Bérgyilkos érzelmekkel? Igen, lehetséges. Én is ugyanúgy szeretek nevetni és szórakozni a barátaimmal. Makacsul ellenállok, ha valami nem úgy van, ahogy nekem tetszik, de ugyanakkor a szabályokat betartom. Képes vagyok szeretni, néha sírok, olykor félek, mint bárki más. Alkalmanként szeretek távol lenni az emberektől és elmélkedni. Az már más téma, hogy a munkám során igyekszem hidegvérűen és könyörtelenül dolgozni. Nem én választottam ezt az utat, de alkalmazkodnom kell a nekem kiosztott kártyákhoz.

Külső:Azt hiszem, nincs sok okom elégedetlenkedni amiatt, amit a tükörben látok: egy deka felesleg sincs rajtam. Alkatom nőies, de látszik rajta, hogy edzem magam. Olyan 173 cm magas lehetek, úgy vélem, ezzel tökéletesen az átlagmagasságúak közé tartozok. Hajam rövid, bizonyos megfontolások alapján gyakran változtatok hajszínt, ezt néha parókával, néha festéssel érem el. Szemeim feketék, amiket előszerettel emelek ki, kissé erős sminkkel. Öltözködésem változatos, azonban a hátamat borító sebek miatt elkerülöm a hátul kivágott ruhadarabokat. A fent említett testrészemet megannyi kisebb – nagyobb heg borítja, amiket szívem szerint eltüntetném őket, de ez nem lehetséges. Legalább emlékeztetnek bizonyos dolgokra.

Előtörténet:
Tavasz.
Az újjászületés, az élet kezdetének jelképe.
Ezzel ellentétben én nekem az első emlékem ehhez az évszakhoz egy temetési szertartás. Nem nagyon értettem, hogy a pap miről beszél, 4 éves fejemmel nem tudok sokat felfogni belőle. Szememet hol a két fehér koporsóra, hol az ekkor 7 éves bátyámra szegezem.
- Anya, meg apa mikor jönnek vissza? – suttogom neki.
- Már nem jönnek vissza, sose – motyogja. Nem tudtam elképzelni, hogy miért. Nem szeretnek minket? Valami rosszat csináltam? Azt akarom, hogy visszajöjjenek!
A ceremóniának vége, az emberek elkezdenek távolodni a sírtól. Kedvenc babámat magamhoz szorítom. Egy fekete ruhás nő lép mellénk. Nem figyeltem rá teljesen, a két sírkövet bámulom. Anya meg apa alattuk van, és alszanak. Mikor ébrednek fel? A nő valami gyámhivataltól jött. Az mi? Mellette egy idős férfi áll. A nagyapánk. A nő azt mondja, hogy mostantól ő fog ránk vigyázni.
A tavasz valami újnak is a kezdete…

Nyár.
Tűz, lobbanékonyság, ösztönösség.
Testemet verejték borítja, zihálok. Négykézláb vagyok, szívem szerint összeesnék, de azt nem engedhetem meg. Gyengének érzem magam, mint egy rongybaba. Minden porcikám sajog, érzem, ahogy a hátamon újabb sebek keletkeznek és a régiekből is a vér kezd szivárogni. Elég! Így jár az, aki ellenáll a nagyapámnak, aki mellesleg alvilági körökben eléggé elismert. És minket is hasonló útra akar terelni.
- Megtanultad a leckét, vagy akarsz még harcolni? – köpi az edzőm. Ja, teljesen fair, hogy én csak a saját testemet, meg az eddig elsajátított tudást használhatom fel, míg ő egy kemény pálcával harcol. Csak lennének egyenlőek a feltételek, na ott megnézném mi lenne az eredmény.
- Igen! – kiáltom rekedtes hangon.
Más 16 éves a nyarát önfeledt bulizással tölti a nyári szünetét, a szerelmet és más egyéb badarságokat hajkurászva. Pont mint az osztálytársaimnak nevezett libák, abban a puccos magán, elit leányiskolában…. Ha lehetne sem akarnék olyan lenni, mint ők. Én jobb vagyok, nekem jobbnak kell lennem Náluk. Inkább verés, mintsem, hogy olyan bugyuta plázacica legyek. Én jobb leszek, mint Bárki más. A nagyapám, az edzőim, mindenki ezt veri a fejembe.
A nyár a kiapadhatatlan energiaforrás jelképeként is szokták használni. Ez az energia leszek én, ami megállíthatatlanul megy előre a céljáért.

Ősz.
Öregedés. Idő előrehaladása.
Idén töltöttem be a 18 – at. Hivatalosan is felnőtt lettem, már nem lehetne csak úgy parancsokkal irányítani. De én még is ezt teszem. Mint egy bábú, ki azoktól függ, akiknek a kezében vannak a játék madzagjai. Nem tehetek mást, hagyom, hogy játszanak velem, majd eldobjanak. Pont, mint most. Tegnap szépen táncoltam az irányításukra, most pedig a sarokban vagyok egyedül.
Az este megöltem… egy embert. Vajon volt családja, aki innentől hiába várja haza? Fog hiányozni valakinek? Milyen gyorsan fog feltűnni a világnak az eltűnése? Ő volt az első embert, akit meg kellett ölnöm parancsra. Egyszerűen csak lőttem, mikor arra utasítottak.
Jelenleg az ágyamon ülök, mint egy eldobott baba. Üveges szemeimmel nézek a semmibe és várom, hogy újra játszani fognak velem. Tudom, hogy a szobám makulátlan, de mindenhol, a falakon, a bútorokon és magam is vért látok.
Az ősz jelképezheti a pusztulást is. Én mekkora pusztítással fogok magam után hagyni?

Tél.
Halál, elmúlás.
Szokatlan számomra a las vegasi tél. Furcsa, hogy nincs mindenhol térdig érő hő, mint odahaza. De legalább nem kell a motoromat a garázsban pihentetni. Nem mintha, az autóval való száguldást nem élvezném annyira, de bizonyos helyzetekben előnyösebb. Ilyen például a munkám. Amiben mostanra az emberek megölése a természetes része lett. A baba még mindig a zsinórokon lóg, de már vágja azokat. 25 évesen már illő is lenne. Nem érdekel milyen szankciót kapok, de ha valamit nem akarok, akkor azt nem csinálom meg. A mostani küldetésemet sem vállaltam el nagy örömmel. Aztán rájöttem: itt nem lesz senki velem, aki figyelhetné, hogy mit csinálok. A magam ura leszek mindaddig, amíg meg nem ölöm a delikvenst. Az pedig még ráér… elég nagy egy város, sok ismeretlennel, így nem tudnék könnyen rátalálni.
A tél valaminek a végét jelképezheti, de minden véget valami új követ…

Lilybell Yoon!
Azt kell, hogy mondjam nagyon ötletes és kreatív történetet olvashattam! Tetszett és mivel mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Lily irány a játéktér!