Valóban akadnak olyan napok, mikor még a létező legaktívabb életet élő ember is csak a nyugalomra, a békére és a csendre vágyik. Na persze nem kezdünk egy jin-jangról beszélni, mert odáig még nem süllyedtem. De ha arról van szó, hogy besötétített szobában értékeljem át az életemet egy csodálatos nővel az oldalamon, akkor azt persze nem utasítanám vissza semmi pénzért. Egy kis lazulás, egy kis beszélgetés, csend és némaság. Nem is kívánhatnék jobbat. Az idő már javában este felé jár. Nagyjából reggel hagytuk abba az esti, közös kis aktusunkat - a beszűrődő fénynek hála legalábbis reggelnek ítéltem meg az időt - és onnantól kezdve egészen mostanáig csak aludtunk. És nem vagyunk restek ezt kihasználni, egyszer nekünk is kijár, ugye?
Már megszoktam, hogy egy-egy szex után Jasmine nincs mellettem, s utána pár óráig nem is találom. Vagy ha mégis, akkor se úgy viselkedik, ahogy az nekem tetszene. Most viszont még mindig itt van, háton fekve elterülve mellettem az őt, habként körülvevő fehér paplantömegben, mi csak a combja és a köldöke közötti részét takarja. Sötét haja fátyolként vonja körbe az arcát. Mellei markolni való halmokként domborodnak a helyükön - haha! - s rózsái hála a néha besüvítő hűvösebb szélnek, megfeszülnek, s egész picire, keményre zsugorodnak. Ez a nő, így is ugyan olyan gyönyörű, mint éberen, csillogó szemekkel. Nem is csodálom, hogy csak nagyon nehezen tudok megélni mellette úgy, hogy ne akarjam minden egyes alkalommal a tudtára hozni, hogy mennyire szeretem és odáig vagyok érte. Úgy érzem nem tudná elviselni a gondolatot, hogy így kelljen élnie mellettem.
Kék szememet a plafonra biggyesztve, némi csüggedtséggel kezdem el azt fürkészni.
Olykor elérhetetlennek, ridegnek és távolinak tűnik, másszor pedig úgy érzem, hogy teljesen, megmásíthatatlanul betudnám kebelezni, magamhoz tudnám láncolni, ő pedig hagyná ezt csak, hogy engem boldoggá tegyen. De kezdem érezni, hogy ezt csak a vágyakozás mondatja velem, mert ez nem Jasre vallana.
Kíváncsi pislogással fordulok az oldalamra, hogy láthassam őt. Néha motyog valamit, sóhajtozik, vagy megdörgöli a szemét. Ilyenkor tényleg békés és nyugodt. Szeretetreméltó. Mint az a fiatal lány, akibe régen szerelmes voltam. Mi van mi velünk? Mi van közöttünk?... már semmit se érte.

Ha észnél lennék, menekülőre fognám és már itt se lennék. Ha észnél lennék már nem itt járnék és nem engedtem volna hónapokkal ez előtt, hogy Jas hozzám költözzön. De mégis olyan normálisnak, olyan hétköznapinak és mindennapinak tűnt, hogy nem tudtam megválni tőle és azt mondani, hagyjon békén, takarodjon el és ne foglalkozzon velem, ne is várjon tőlem semmit. Nem tudtam megtenni. Mintha már akkor függtem volna tőle és kötődtem volna hozzá. Kegyetlen érzés tud lenni főleg akkor, ha az illető nem viszonozza.
Aztán később már csak arra volt szükségem, hogy jól összevesszek vele, teleigyam a bendőmet töménnyel és jól bevalljam neki, hogy mit is érzek valójában. Lehet, hogy normális esetben nem tettem volna meg, de ki beszél itt arról, hogy normális esetek mindig vannak? Nálunk gyakorlatilag soha nem lehet erre számítani. Csak a veszekedés, kiabálás és felesleges acsarkodás, olyan szinteken, amit még a kutyák is bőszen kerülnek.
Csak azután szólal meg, hogy már hosszú percek óta fürkészem az arcát, melleit, puha, bársonyos bőrét. Már épp hozzáérnék az említett felülethez, mikor meglepetten rántom vissza kezemet hála hangjának. Sunyi vigyorral forgatom meg a szemeimet.
- Elnézésedet kérem - nyögöm mosolyogva, mi azzal a mozdulattal ahogy elfordul tőlem, le is olvad az arcomról. Ezt a rideg nőszemélyt... ohh, áhá!
Amint csípőmnél megérzem kerek, formás fenekét, kezem rögtön az oldalára siklik a paplanja alatt. Ujjaim a combjánál állapodnak meg és kezdi bőszen cirógatni.
- Akkor már mehetsz is csinálni valamit... - súgom a fülébe, bár a hanglejtésemből érezheti, hogy koránt se gondolom komolyan, épp ezért folytatom.
- Mit ennél? Fogalmam sincs, hogy mi van itthon, de azért mond, hátha találok valamit, vagy legalább olyat, ami megközelíti. Ja, és ha lehet ne valami zsírosat mondj, mert estére nem szokás azt enni - enyhe célzás arra, hogy mennyi az idő. Együtt még egy teljes napot se "mulattunk" át. Hát, úgy néz ki, hogy ennek pótlásának most jött el az ideje.
Kezemet felcsúsztatom a melleihez, melyekre rámarkolva, rögtön fel is ülök, hogy belebújva egy tiszta, a székre kipakolt boxerbe nyújtózhassak egyet amint felpattanok.
Remélem a kutyák se menetek még világgá, amiért nem kaptak tőlem kaját.

Lehet, hogy néhány pasit fel tud villanyozni a vadmacska lényével, de engem egyre inkább kifáraszt és a türelmemet próbálgatja vele, ami manapság elég véges. Az FBI-nál is összejöttek a dolgok, így kénytelen voltam a védencemet leadni egy olyan társamnak, akiről azt se tudom, hogy mi fán terem. Jó, nem mondom, hogy rosszabb lesz nálam, mert szegény lánnyal tényleg tudtam sokat foglalkozni. Első ízben a franciák miatt, másod körben pedig a jelenlegi helyzetemnek hála. Azzal, amit Jassel csinálunk, és az, amire az FBI-os fejesek felszólítottak. És nem a helyiek, nem itt a Vegasiak. Sokkal inkább azok, akik ott ücsörögnek Washington D.C-ben. Alig, hogy lejárt a betegszabim három hete, már mehettem vissza a terepre, hogy tegyem a dolgomat. Persze ebben nincs semmi rossz, ennek élek, ez a feladatom, hivatásom. És nem is bírtam a gondolattal, hogy egész nap itthon növesztettem a seggemet. De addig legalább volt időm átértékelni az életemet és megbeszélni az igazgatóval, hogy Averyt adja át másnak, mert nekem nincs elég időm arra, hogy foglalkozzak vele, ő pedig megérdemel egy jó tanárt maga mellé.
- Na... amíg nem ismered a ciánt, addig nincs semmi baj, jó? De nem bánom, akkor enyém a fakanál megint - drámai hangnememet nem félek elfedni, sőt, még rá is játszok egy kicsit, mert nekem is megengedett.
- Jól van, jól van! Majd megcsinálod őket máskor - búgok a fülébe mikor felmorran, s egy kis nyugalomra intem miközben rámarkolok formás melleire. Nem szeretem a hangulatingadozásait, így a kirohanásait se. Ma nem fogunk veszekedni, vagy túl hangos, erőteljes hangnemet megütni. Ma nyugalom van!
Kis híján megfulladok, mikor Timet kezdi el emlegetni.
- Sajnálom, de vele most nem tudok szolgálni. De majd a közeljövőben ha gondolod akkor tálcán kínálom a fejét. Így megfelel? Vaagy inkább maradjunk annyiban, hogy magad szeretnéd ezt a piszkos munkát elvégezni? - biccentem félre a fejem, miközben nyújtózkodva elindulok az ajtó felé egészen addig, míg ő maga is fel nem öltözik az én pólómba, és elém nem vág. Lágy bizsergés fut végig a testemen érintésének hatására, én pedig nem vagyok rest megpaskolni apró fenekét, hogy aztán el is indulhassak a nyomában a konyha felé.
- Ne lepődj meg rajta... de tulajdonképpen miért is? Milyen témában? - veszem ki a kezéből a dobozt, hogy én is kortyolhassak egyet, de alig, hogy a számhoz emelem már adom is vissza neki, hogy feltépve a hűtő ajtaját, kereshessek valami rágni valót. Vagy legalábbis olyat, amiből kaja lehet pár percen belül.
- Nem mellesleg üres a hűtő, el kellene majd menni bevásárolni, ami - emelem rá a tekintetemet - gondolom megint az én feladatom lesz - vonom le a következtetést már csak az arckifejezése láttán. Ejj ejj... visszamegyünk az őskorba, mikor a férfiak gyűjtötték az ételt. De a mi esetünkben annyi a változtatás, hogy én is főzöm meg azokat.