Név: Bonnie Susan Martens
Becenév: Bonnie, Bones, Martens
Kor: 24
Születése hely, idő: 1989-június- 19 / USA - Boston
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: ] Nem vagyok könnyen megfejthető ember. Nem keresem különösebben mások társaságát, így barátokban sem bővelkedem, de ez nem panasz. Egy ujjamon megtudnám számolni hány ember érdemelte ki a bizalmam, éppen ezért én magam is nehezen fogadom el, ha valaki más fordul hozzám pozitívan, bizalommal. Jellemző rám egy bizonyos távolságtartás, gyanakvó magatartás, bár ezeket elég ügyesen bújtatom el, tehát nem túl feltűnőek azok a falak, amiket magam köré emeltem.
Viszont ha nem is nyílt, de társaságkedvelő az vagyok. Nagyon makacs, nagyon indulatos, hihetetlen gyorsan felhúzom magam mindenen, de könnyen le is nyugszom. Túl sokat gondolkodok, vagy éppen semennyit. A végletek embere vagyok, szeszélyes. Nagyon tudok szeretni. Ha valaki kiérdemelte a bizalmam, mert nehéz feladat, ahhoz nagyon ragaszkodom. Félek a saját érzéseimtől, nem merek magammal őszinte lenni. Másokkal igen. Általában könnyen veszem a dolgokat, egy vállrándítással túllépek mindenen. Könnyen alkalmazkodom, szeretem az új dolgokat, a kalandokat. Nyughatatlan vagyok, könnyen lelkesedek. Paradoxonok halmaza, tudom. De ez van.

Külső: 164 magas vagyok. Alakom nőies, nem az a kifejezett hurkapálca vékonyságú, elöl deszka, hátul léc típus, inkább a nőiesen karcsú, telt idomokkal rendelkező fajta. Hajam világos szőke, hosszú, többnyire összefogom, hogy ne akadályozzon. A szemeim egészen sötétek, barnák. Szeretem a kényelmes holmikat, de nem vagyok topis, így a nőiesebb darabok közül válogatok.

Előtörténet: Mesélhetnék a gyerekkoromról. Hogy szigorú, komoly családban születtem, hogy apám rendőr volt, és nem tűrte az engedetlenséget, a pontatlanságot és hogy precizitásának gyakran mi ittuk meg a levét. Mi. Anya, a bátyám, és én. Aztán már csak ketten. Végül, egyedül én.
Azon túl, hogy kamaszkoromban apám a testvéremmel együtt katonaiskolába íratott, és csurira levágták a hajam, nagyobb trauma nem is ért. Persze akkor még a macskám halálát igen nagy veszteségnek könyveltem el, de most homokszem a sivatagban.
A katonai iskolát egyetlen évig bírtam. Aztán rossz magaviseletért kicsaptak. Visszamehettem az állami közintézmény nyugodtnak nem éppen említhető berkeibe.
Tizenhat éves voltam, a bátyám érettségizni készült, szabadulni a földi pokolból. Ő ezt egészen máshogy képzelte mint mi. Február legvégén döntött úgy, hogy mindennek véget vet. Felkötötte magát, és mire megtalálták, késő volt, a mentősök csak a halál időpontját állapították meg. Apám nem volt kegyetlen ember. Ez az eset megrázta, a szigor ellenére is szerethető ember volt. Tristan búcsúüzenetében nem említette miért döntött így. Megtette és kész. Mi pedig itt maradtunk. Hárman.
Én próbáltam úgy ahogy visszarázódni a mindennapokba, de egyre kevésbé éreztem magamhoz közel a többi embert. A barátaim társaságát kerültem, jobban szerettem egyedül ücsörögni, buszozni, sétálni, akármit csinálni, csak nem a sajnálkozó arcokkal újratalálkozni.
Apu a munkájába vetette magát, de igyekezett több időt tölteni velünk.
Anyu pedig lebetegedett. Egyre rosszabb lett az állapota, az orvosok sem tudtak mit mondani. Segíteni pláne. Sajnálkozva ingatták a fejüket, és azt mondták: nem jósok.
Egy évre rá, az Ő temetésén hallgattuk a pap gyászbeszédét.
Ezután ha lehet még inkább elzárkóztam, már pszichológushoz is elküldtek, persze nem segített a dolog, de szívesen jártam. Apuval rengeteg időt töltöttünk együtt.
Annak ellenére persze, hogy én kezdtem felfedezni az éjszakában rejlő lehetőségeket. És mit tesz egy becsületes, jó rendőr, aki lányos apuka? Megtanítja, hogyan védje meg magát az egy szem pici hercegnője. Nem, a paprikaspray, meg a pár karatefogás nem volt elég.
A lő pályára mentünk. Új hobbim lett. És élveztem.
Érettségi, pályaválasztás. Nem volt kérdéses, hová akarok menni. Becsatlakoztam a családi hagyományba, a Martensek generációk óta rendőrként szolgálták a közjót, én sem maradhatok ki. Az öregem büszke volt rám. Én is magamra. Kezdtem újra beilleszkedni. Úgy éreztem, egyenesbe jöttem. Lettek barátaim, normálisak, olyanok akik fikracnyit se tudtak rólam olyanok akik bár tudták honnan szalajtottak, nem érdekelte őket.
Aztán történt egy baleset. Lesérültem. Nem, semmi komoly. Csupán az ösztöndíjam és a helyem ugrott az egyetemen.
De nem estem kétségbe. Hamar felgyógyultam, és más munka után fordultam. Apu mindenben támogatott, de már koros volt, szóval neki is segítenem kellett.
Hogy-hogy nem, mint mentő opcióként ajánlották a fejvadász szakmát. Szakma ez? Igen. Majdnem jobb mint a rendőri. Nem véd és nem korlátoz a jelvény. És jobban is keresek. Igaz, néha illegális eszközökhöz kell nyúlni, de ezeket könnyen el lehet tusolni. Meg aztán a cél szentesíti az eszközt.
Minden tökéletesen alakult. Amíg a sors közbe nem szólt egy fafejű bolond képében.
Iszogattam. Megbízómra vártam egy ír kocsmában, de őt kaptam. Nem mondom. Vonzó férfi volt, igazán. Beszélgettünk, egész jól megvoltunk. Ez kb egyetlen estéig tartott. Nem, nem feküdtünk le.
Aztán kiderült, hogy a csávót nagy értékű festmények eltulajdonításáért körözik. Kapcsolatunk egészen átalakult, én vadásztam rá, ő pedig roppant elmés módon megszökött előlem. De az a szikra mindig is ott volt. Néha nem hagyott aludni.
Bosszantó volt, nevetséges is kicsit, de a munkámat akkor élveztem a legjobban, amikor minduntalan összefutottunk. Flörtöltünk. De nem csavarta el a fejem. Ahhoz több kell, mint pár ügyes trükk a zárakkal, meg az olajfestményekkel.
Egyik alkalommal, minden a lehető legrosszabbul sült el. Fülest kaptam, hogy Holden mikor és honnan próbál meglovasítani valamit, tehát mint jó fejvadász úgy gondoltam, kellő felkészüléssel meglephetem és elkaphatom.
Azonban hiba csúszott a gépezetbe. Valami másik tolvaj is megpróbálta ellopni ugyanazt a képet, szó-szót követett, végül villant a pisztoly, lövés dördült, Holden meg ott készült elvérezni a karjaim között. Máig sem tudom miért, de valami hülye ötlettől vezérelve úgy döntöttem, talán jó ötlet észrevétlenül, mielőtt a zsaruk kiérnek a kocsimba rejteni és elfurikázni egy kórházba…
Aha. Nem voltunk elég gyorsak, a rendőrök megláttak és bűnrészesnek könyveltek el. Engem! Tisztázni esély sem volt a történteket. Meg sem próbáltam, hogy őszinte legyek.
Mérgemet viszont örömmel töltöm ki szerencsétlen, lábadozó félben pihengető Holdenen. Hogy lehet valaki ennyire…áh..

Bonnie Martens!
Neked is sikerült letérned a helyes útról, elég volt egyetlen hiba ahhoz, hogy átkerülj arra a bizonyos "sötét oldalra". Történeted tetszett és mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Bonnie, irány a játéktér!