Név: Willhelmine Nancy Wallenberg ~ Billie Smiley
Becenév: Billie. Önkéntesen képtelen lennék együtt élni a nevemmel. Mármint. Na, ugyan melyik szívtelen szülő szívatja meg ennyire a lányát?
Kor: 25
Születése hely, idő: 1988-október - 10 / Arizona - Mesa
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Szeretek egyedül lenni, szeretek a magam dolgával foglalkozni, szeretem a jazz-t, bizonyos szinten a szüleimet is kedvelem, sőt barátaim is vannak. Zömét csak ismerősnek nevezhetjük, mert nem szeretem a zsákbamacskát, a bizalmam sosem bocsájtom áruba. Nincsenek elvárásaim, senkivel szemben, és én is ugyanezt kérem. Őszinte ember vagyok, nem mutatok többet, mint amit adhatok, nem ringatok másokat hamis illúziókba. Tudom milyen kiábrándulni, és bár nem vagyok egy filantróp személyiség, azért szeretném megelőzni ezt, még mielőtt túl nagy terhet akarnának a hátamra pakolni, indokolatlanul. Nehezen fogadom el az emberek szeretetét, közvetlenségét, de mégsem utasítom el, csak időre van szükségem, ennyi. Ezt pedig gúnyos megjegyzésekkel, és iróniával szerzem meg magamnak.
Mindenről van véleményem, és az alaptermészetem is őszinte (néha zsigerbemaróan is), de nem tartom elsődleges célomnak, hogy mindenkit beavassak a gondolataimba, vagy hangot adjak aggodalmaimnak, problémáimnak, nézeteimnek. Tudom, hogy néha bajba sodornának, ebből adódóan önállóan igyekszem megoldani a gondjaimat, általában sikerrel. Azonban önfejű vagyok. Szörnyen makacs, nyakas, keress magadnak egy szinonimát de a lényegen nem változtat. Megyek a saját orrom után.
És még, mielőtt a szememre vetnéd, hogy savanyú kóró vagyok, leszögezem, hogy nem. Könnyű mosolyt csalni az arcomra, egyedül a munkában nem ismerek tréfát. Meg persze az önvédelemben, de ez egy más kérdés. Akiket megkedveltem, nem engedem el. Ők számíthatnak rám, mert hűséges vagyok, és bár nehezen kezelem mások érzelmeit, és pocsék tanácsokat adok, azért valahogy mindig támaszkodhatnak rám az emberek. Pontosabban az a két vagy három személy.
Magabiztosnak tűnök, de korántsem vagyok az. Bősz gyakorlója vagyok a cinizmusnak és a gúnynak, valamint az önkritikám átlagon felüli, nem vagyok túlzottan jó véleménnyel magamról. Inkább mondom magam pesszimistának, és világvége pártinak, mint optimistának. Viszont van humorom. Kicsit sötét, kicsit akasztófa, de attól még van, és ha mást nem, hát engem megnevettet.

Külső: 163 centi. Összesen ennyit kapott belőlem a nagy világ. Szőke hajat, világos bőrt, kék szemeket. Bájos, fiatalos arcot. Alkatom karcsú, de nőies, és erős, nem kell félteni, bár nem szeretem az erőm fitogtatni. Egyrészt, hogy nézne már ki, másrészt szeretek meglepetést okozni. A kényelmes viseletet részesítem előnyben, de ezt nem kell slamposnak felfogni. Csak módjával.

Előtörténet:

Harmadikban, egyszer megszöktem otthonról. Igazából nem egyszer, de abban az évben ez volt a legszebb megmozdulásom. Egy vándorcirkuszba álltam be. De túlzok, hiszen két napnál tovább nem tartott a karrierem.
Előző este szépen összekészítettem mindent. Zseblámpa, egy plüssnyúl, biztos ami tuti alapon, gumicukor és egy alma. Megvártam, amíg mindenki elalszik. Még a hatalmas birtok, házőrzője Connie is. Connie egy pocakos, ötvenes évei végét taposó afroamerikai volt. A kaviccsal szórt út legvégén lévő portásbódéban ücsörgött naphosszat és gombokat nyomkodott aszerint ki jöhet be, vagy ki nem a kovácsoltvas kapun. Estére egy fiatal, és lusta srác váltotta a műszakot, de Connie jó emberismerő volt, gyakran a körmére nézett. Hajnali háromig.
Az ágyamon ücsörögve vártam, hogy az óra elüsse a várva várt percet.
Negyed négykor, pandás táskámmal a hátamon osontam le a hosszú lépcsősoron. A kijárat előtt megtorpantam. Visszaszaladtam a konyhába pár csokis kekszért és már ott sem voltam.
A városba érkező vándorcirkusz épp csomagolt. Úgy tűnt akkor, hogy sosem alszanak. Sosem vonzott a világuk, sosem akartam kötéltáncos, vagy balerina lenni, de kapóra jöttek, hisz utazni akartam, messze New Yorktól, messze a nevelőszüleimtől.
Felmásztam hát az egyik kocsiba, és vártam.
Következő este találtak rám, az egyik teherautóban kucorogva. A következő órák kínkeserves vallatással teltek. Az emberek, a rendőrök eleinte próbáltak a lelkemre beszélni, könyörögni, zsarolni, kiabálni, majd ismét kedvesen, dédelgetve kiszedni belőlem, hogy ki vagyok, mi a nevem, kik a szüleim. De nem szóltam.
Végül a nevelőszülők bejelentését megtalálva hazaküldtek. Tiltakoztam, ügyvédért kiáltottam, ahogy a filmekben szokták, valahányszor az elítéltet börtönbe cibálják. De csak nevettek.
Persze abban a kacsalábon forgó palotában mindenki odáig volt, hogy előkerültem. Senki nem szidott, csak örültek. Boldogok voltak és mosolyogtak. Még Connie is.
Ezután még rengeteg próbám volt, de ez volt az igazi, az első.

Tulajdonképpen senki nem értette miért küzdök ellenük. Talán én magam sem, de egyáltalán nem éreztem otthonomnak azt a helyet. Nem, nem kívánkoztam vissza az árvaház piszkos falú, koszos világába, de nem tetszett az egész. Pedig a nő és a férfi aki magához vett, kifejezetten kedves volt. És gazdag. Rettenetesen. Elkényeztethettek volna, de nem hagytam magam. Végig valami álnok csapdának gondoltam az egész felhajtást. Az ajándékokat a szülinapokra, karácsonyra, a közös ebédeket és vacsorákat, a néhai esti meséket is. Mindig adtak, de sosem kértem. Tartottam attól, hogy minden falatért, minden csecsebecsért, amit kapok, hatalmas árat számítanak fel nekem és mindent egy szálig vissza kell fizetnem.
Mr és Mrs Wallenbergnek is hosszú évekbe telt, amíg megnyugtattak. Voltak pillanataink, de még mielőtt nagyon összeszoktunk volna, ismét meglógtam. Tizennyolc voltam. Éretlen bakfis, mondhatni rémesen ügyetlen. Erre már a legelső próbám alkalmával is fény derült. Szerencse, hogy vele, és nem mással futottam össze aznap.
Az éjszaka közepén járunk, hogy melyik városban, egyáltalán nem lényeges. Egy néptelen, sötét utca a színtér, még mindig én vagyok a főszereplő (hátha megunnád), meg egy gyönyörű, gyönyörű autó…
Nesztelenül feszegettem a zárat. Sosem hittem a feszítővas történetében, de most tettem egy kivételt. Sejtettem, hogy a hajcsat itt nem fog beválni. És lám, tényleg. Eksztatikus mosoly kúszott az ajkamra, mikor az ajtó megadta magát és kitárult. Alig tudtam megállni, hogy ne egy plázamacskás kuncogást hallatva vessem be magam a volán mögé. Szépen halkan huppantam le, és hülyemód, de ösztönből csaptam be magam után az ajtót. A zaj végigsöpört az utcán, de talán ez még nem keltette volna fel a tulajt. De aztán beindult a riasztó is, ehhez csatlakozott pár idegen kutya eszeveszett csaholása és egymásután gyúltak fel a házakban a lámpák, elöntve mézsárga fénnyel az utcát. Homlokom a kormánynak nyomtam. Nem hiszem el, hogy elsőre cseszem el a dolgokat.
Hitetlenül bámultam a térdeim, és nem moccantam még akkor sem, amikor egy idegen arc bámult be az ablakon. Nem volt túlságosan elragadtatva tőlem és a fennálló helyzettől. Ám ami a legmeglepőbb, mégsem hívta ki a zsarukat. Sőt…

Billie N. Smiley!
Nos azt kell, hogy mondjam sok mindenre számítottam, de erre aztán végképp nem. Sikerült felkeltened az érdeklődésemet és már nagyon várom, hogy azok a bizonyos dolgok is kiderüljenek. Mivel történetedben mindent rendben találtam, azért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Innentől kezdve már csak annyi dolgod van, hogy elfoglald a játékteret!