Hol is kezdjem? Mindenki másnak hisz, mint aki valójában vagyok. Azt hiszik, hogy egy elkényeztetett kis csitri vagyok. Apuci kislánya. Ami igaz is, részben. Megszoktam már a luxust, és nem szívesen mondok le róla, ha egy mód van rá. Képes vagyok kiverni a hisztit bármilyen kicsinyes dolog miatt, ugyanakkor ez a hiszti csak a látszat kedvéért van. Mondhatni, hogy a királylány külső csak a máz, és ami alatt van… Nos, az sokkal több, sokkal összetettebb.
Nem szeretem, ha kiismernek, így nem sokat fogok elárulni magamról. Elég annyi, hogy imádom manipulálni, átverni és kihasználni az embereket. Valljuk be, nem vagyok egy jótét lélek. Soha nem is voltam. Mások szenvedésében lelek örömöt, ez van. A sok-sok ruha, cipő, és drága ékszer, amiket kaptam eddigi életem során, mostanra már unalmassá váltak. Viszont egy ember érzéseivel, vagy mondok jobbat; az életével játszadozni… Na, az már valami!
Öltem már embert, ezért is lettem elítélve. Nem tervezett, hirtelen felindulásból tett emberölés volt. Most azt kéne mondanom, hogy jaj de megbántam, ugye? Pedig nem, kicsit sem bánom. Sőt, még élveztem is. Persze ezzel inkább nem dicsekszem mások előtt. Nem illik. Márpedig engem apukám úrinőnek nevelt.
Tehát mondhatjuk, hogy összességében nem vagyok százas. Kicsit sem. De hogy teljesen kiismerj? Képtelenség. Eddig még nekem sem sikerült teljesen kiismernem magamat, miből gondolod, hogy neked majd menni fog?

Tökéletes. És ezzel el is mondtam mindent. Na jó, egy kis részletezésbe talán még nem fogok belehalni. Kezdjük azzal, hogy modell vagyok. Így értelemszerűen karcsú testtel áldott meg a sors, továbbá hosszú lábakkal, és formás idomokkal.
Szőke loknijaim a derekamat verdesik, miközben lágyan ringatózó csípővel lépdelek. A kifutón. Imádom a magassarkú cipőket, ha tehetem, csak ezt hordok. Nem vetem meg a kivágott ruhákat sem, de azért általában próbálom visszafogni magam, hogy úrinőhöz méltón ne villantsak meg mindent, amit lehet. Majd csak az ágyban. De ez már egy másik fejezet…

Lehunyt szemmel szívtam magamba az égett hús fenséges szagát. Mélyen a tüdőmbe szippantottam a füsttel együtt, amit ugyan a szervezetem nem szívesen fogadott magába, én viszont annál inkább. A világ lángba borult körülöttem. Az emberek őrült táncot járva küzdöttek az életükért, mind hiába. Az ő sorsuk már eldőlt. Én döntöttem felettük. És a pusztító tűz. Sosem tudtam szavakba önteni, hogy milyen ez nekem. Mintha a Mennyországot egy egészen más oldaláról közelítenénk meg. S ott álltam én, a káosz közepén, mint a Pokol legújabb királynője.
Azóta sem bánom, hogy megtettem. Három ember halála szárad a lelkemen, én mégis kielégülést érzek, mikor arra a percre gondolok, amikor is megtörtént az eset. Amikor benzinnel végiglocsoltam a szobát, beleértve az ott tartózkodó embereket is. Egy férfi, két nő. A férfi, az én vőlegényem, Lucas. És két ismeretlen nő, akikkel rajta kaptam. Hogy mennyire éreztem magam megalázva? Nem tudnám szavakba önteni. De úgy vélem, hogy a tetteim mindent elárulnak. Elborult az agyam, benzinhez nyúltam, majd rájuk gyújtottam az egész kócerájt. Legalábbis így gondolják a nagyok a bíróságon. Az igazság azonban az, hogy először a hűtlen pasimat és a nőit gyújtottam fel, és csak azután jött a lakás. Őrült egy nőszemély vagyok, nemde? Talán az a legőrültebb az egészben, hogy nem bánom. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok szánni őket. Megérdemelték.
Egyébként ez a hajlam mindig is bennem élt. Egyszer kisebb koromban is tűz gyúlt az otthonunkban, aminek én voltam az okozója. Már akkor is beteges vonzalmat éreztem a tűz iránt, csak akkor még nem voltam tisztában a lángok pusztító erejével. Abba a tűzvészbe a házvezetőnőnk halt bele, akit… szántam? Nem, nem szántam. Hiányzott, mint házvezetőnő, de a gyásszal nem tudtam azonosulni. Igazából sosem tudtam, még a saját anyám halálakor sem. Ez van, ilyen vagyok. Persze, ahogy a mondás tartja; mindennek oka van. Az én életemben is megvannak az okok, csakhogy ez senkit sem érdekel. Ami azt illeti, még engem sem. Az a lényeg, hogy a bíróságon bűnösnek ítéltek, és mint az várható is volt, börtönbe kerültem. Tizenöt évet kaptam, ami kifejezetten enyhe ítéletnek számít, elvégre három embert öltem meg brutális módon. Még „mázli”, hogy az apám a helyi maffia tagja, így a kapcsolatainak köszönhetően a letöltendő éveimnek a száma ilyen csekélyre sikeredett.  
A börtönélet… Mit is mondhatnék róla? Borzasztó, úgy ahogy van. Ezen nincs mit ragozni. Már egy éve rohadok a sitten, és érzem, hogy kezdek becsavarodni a bezártságtól. Nem nekem való ez a hely, de nagyon nem.
Igen, tegyétek csak fel nyugodtan a kérdést még egyszer; megbántam?
Nem, még mindig nem bántam meg. A lelkiismeretem patyolattiszta.