Név: Laura Blake
Becenév: Lau, Tündérke, de a Papámnak Hercegnő
Kor: 6
Születése hely, idő: 2007-május- 14 / Ezt sajnos még nem tanultam meg.  
Tartózkodási hely: Jelenleg, még oviban…de ősztől már iskolás nagylány leszek! Ooo...Las Vegas ban lakom, a Mamámmal, és a Papámmal.
Csoport: Városlakó
Anyagi háttér:Középosztály
Szexualitás: Hát… a Macimat szeretem… az minek számít?

Jellem: Hát, a mamám azt mondja, nagyon kedves vagyok, és szófogadó! Sosem hisztizek a boltban bevásárlás közben. Bizony! Jó kislány szoktam lenni, és szeretek olvasni, de még nem tudok ám annyira. Anya azt mondja, nálam jobb kislányt nem is kívánhatna magának! Mikor meglátogatunk valakit, mindig okosan várok mielőtt hozzányúlok valamihez. Megkérdezem szabad e. Én még nem tudom mi az a jellem…de ha elmondod nekem, megjegyzem ígérem!

Külső: Nagyon kicsi vagyok, hiszen még csak most lettem 6 éves! Tudod!? De azt tudom, hogy hosszú szőke hajam van, és barna szemeim. Szeretem a rózsaszín dolgokat, és a farmert. De sok szoknyám is van ám! És képzeld! Néha az anyukám befonja a hajamat két copfba is ám! Bizony!

Előtörténet: A konyhában üldögéltem a nagy széken, miközben a lábam lóbáztam, mikor meghallottam, hogy anya megint apával kiabál. Szomorúan lehajtottam fejem, majd valahogy leügyeskedtem magam a székről, és bementem a konyhába.
Csendesen megálltam az ajtóban, és csak figyeltem őket, miközben nagyon csúnya szavakat vágtak egymás fejéhez. Összevontam szemöldököm, durcásan összehúztam számat, majd hangosan toppantottam egyet.
-Azt hiszem, most nektek kell a sarokba állni!- ingattam meg fejem, majd mikor anya odajött hozzám, és letérdelt elém, kezeim leengedtem magam mellé.
-Jajj Kicsikém! Ne haragudj! Anya és Apa csak…
-Ez az… találj ki még valamit, amivel szédítheted… hiszen kicsi még… úgy sem érti…- apa csúnyán nézett anyára, majd odajött felkapott, és felvitt az emeletre. Átkaroltam nyakát, mikor leültünk az ágyamra. Nagyokat pislogva néztem rá, majd megsimogattam az arcát. Szegénykém nagyon szomorú volt, pedig ő mindig mosolyogni szokott! Bizony!
-Miért vagy szomorú apa?- kérdeztem nagyokat pislogva, miközben leültetett maga mellé, így felvettem a macimat, és a fülét kezdtem piszkálni.
-A Mami kicsit mérges rám, amiért megint sokáig kell dolgoznom holnap. –megcirógatta fejem, majd adott nekem egy puszit, felkelt, és kiment a szobámból.
Vettem egy nagyobb levegőt, lehajtottam fejem, majd leszálltam az ágyamról, és a kis asztalomhoz ültem, hogy rajzolgassak, de ismét veszekedés hangjai ütötték meg fülem.
Vajon a felnőttek miért veszekednek mindig? Miért kell ezt csinálniuk? Nem értem! Nekem ez az egész túlságosan bonyolult.
Lassan felkeltem, kinyitottam szobám ajtaját, és kisétáltam a hátsó udvarba, hol felmásztam a fára, hol a faházam volt, mit Apa csinált nekem. Leültem a közepére, és az ablakkeretre támaszkodva a szép színekben játszó felhőket figyeltem.
Vajon mit nem akarnak elmondani nekem? Vajon min veszekednek mostanában ilyen sokat? Vajon az én hibám, hogy ilyen csúnyán beszélnek egymással?


Reggel varázslat történt!! A faházban aludtam el, és még is az ágyamban ébredtem fel. Vajon hogy kerültem oda?!
Miközben szemem dörzsölgetve kikászálódtam az ágyacskámból, apa halk hangja ütötte meg fülem.
-Liza… kérlek… el kell mondanunk neki… elég nagy már! Nem élhet hazugságban!
-Még túl kicsi hogy megtudja Boby… kérlek… még pár évet várjunk vele…
-Pár év… Édesem…ha sokáig várunk megutál minket…de most…most még talán nem ez történne.
Hirtelen csend lett. Léptek ropogása hallatszott. Szívem a torkomba dobbant, miközben visszamásztam ágyamba, és úgy tettem mintha még aludnék. Apa lépett oda hozzám, és adott egy puszit.
-Tudnia kell, hogy örökbe fogadtuk… ismernie kell az igazi anyját…- anya nem felelt neki, és én is csak feküdtem ott csendben. Nem mertem megszólalni. De vajon mit jelent az, hogy örökbe fogadni?  Olyan, amit a kóbor cicával csináltunk? Nem értem… vajon mi lehet az?