-Megadom a pénzt, megadom! Holnapra meglesz, ígérem!
-Az ígéreteiddel már tele van a padlás, nem gondolod, Hank? - Ívelt szemöldököm rezzenéstelenül a homlokomra ugrott, ezzel még ridegebb, ugyanakkor elszántabb külsőt kölcsönözve arcomnak, ahogy a székhez kiláncolt pasast figyeltem, akinek akkorra három ujján már az elhagyott, retkes ódon gyárépület kiéhezett, bolhás patkányai hadakoztak egymással. A fogai mindent túlharsogó visszhangként pattantak vissza az omladozó penészes falakról. Egyértelműen szarrá akart fagyni, ahogy meztelen testére újra és újra ráömlött a feje fölé aggatott vödör jeges tartalma.
-Három gyerekem van, a feleségem rákos...
-Tudjuk Hank, tudjuk! - Vágtam a fejéhez a szavakat játszi könnyedséggel, és olyan földöntúli nyugalommal, hogy még nekem is nehezemre esett elhinnem, hogy azok az én szavaim voltak. Mintha még valami megjátszott együttérzés is társult volna hangomhoz. Aztán hirtelen -mint derült égből villámcsapás-, a feszültség elektromos áramként kezdett el pattogni az érfalaimon, és robbantam!
-Elloptad a pénzem te szarházi! - Kitörtem, akárcsak az Etna, és úgy hőzöngtem, ordítottam, mint egy veszett dög. A szemeim szikrákat hánytak, és már csak arra tudtam gondolni, hogy végre túl legyek ezen az egészen. Akkorra már biztos voltam abban, hogy a pasi nem fog beszélni, és hogy már az engem illető lóvét is tutira elherdálta olyan fölösleges szarságokra, mint amikre általában a milliomos brókerek költeni szoktak, hogy felvághassanak és telibe köphessék a pórnépet.
-Csináld Billy! - Hangom lemondó sóhajként érte el a magammal hozott négy emberem közül a végrehajtómat, és ezzel nagyjából már sarkon is fordultam.
-Ne, Blake! Ne hagyj itt, csak egy hét... még egy hetet adj és kiperkálom az utolsó centig. - Bőrkesztyűbe bújtatott kezemmel adiost intettem valahova a hátam mögé a széken vergődő Hanknek, akinek pár másodperc elteltével már csak a velőtrázó kislányos sikolyát hallottam. Egyértelmű volt, hogy az a rozsdás harapófogó, ami addig az ujjait mardosta le a helyéről, akkor éppen a szentül őrzött golyóit vette célba. Ritkák az olyan alkalmak, amikor az örök vadászmezőkre küldöm az ellenséget. Némelyik féregnek az túl kegyes büntetés, én pedig nem érem be ennyivel!
A fekete bőrkesztyűim valahol az utcai csatornában végezték, majd a fuvarom percre pontosan leparkolt a romos épület előtti járdaszegélyen, én pedig elégedetlenül távozhattam...




Egy hónapjába telt a srácoknak előhívogatni a szuper biztos kis egérlyukából azt a csalót, ennek ellenére mégsem jártunk szerencsével, ez pedig újabb veszteséget jelent az üzletnek.
Hogy baszódjon meg!
A bennem tomboló méreg ellenére odafigyelek, hogy minél halkabban nyissak ajtót magamnak, ezzel elkerülve egy félálomban lévő morgós grizzly medvét, és egy olyan vallatást is egyaránt, amire most legalább annyi szükségem van, mint AIDS-es embernek az influenza szezonra!
Amilyen halkan robbantam be a lakásba, olyan halkan is rakom be magam mögött az ajtót, noha mondanom se kell, hogy egy minimális nyikorgást még így sem sikerült teljes egészében elkerülnöm, de ez mégis ki nem szarja le, ameddig nem egy atombomba robbanásról van szó?! A térdemig érő fekete bőrdzsekimet azonnal a fogasra akasztom, így már némileg kényelmesebben járhatok-kelhetek az egyszerű fekete csőfarmeromban és a szintúgy semmi csicsa fekete pólómban. Mielőtt elvonulnék a szobámba, hogy aztán álmatlanul forgolódva, a plafont nézve azon törjem az agyam, hogy hol a picsába rontom el mostanság újra és újra, teszek egy gyors és nesztelen kitérőt a konyhába, ahol... nos, kétségkívül az első szag, ami megcsapja az orromat az nem más, mint a friss popcorn vajas aromája. Értetlenkedve vetülnek szemeim a fali órára, ami hajnali tököm tudja, hogy mennyit mutat, aztán elkönyvelve az egészet lényegtelen semmiségnek, kikapok a frigóból egy üveg sört, ezt követően pedig próbálok zajtalanul eljutni a szobámig. Ahogy felfelé haladok, többször is megnyikordulnak súlyom alatt a lépcsőfokok, amikre el is káromkodom magam, ám a Deetz szobájából kiszűrődő tévé zaja, és a frissen sütött pattogatott kukorica szaga hirtelen sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint bármi más. Nem szokásom őt ilyentájt zavarni -az csak tizenöt éves korunkig volt "menő"-, most mégis leküzdhetetlennek érzem a vágyat, hogy odamenjek az ajtajához, és egy kopogást követően már mellette legyek az ágyában, és vele együtt nézzem a meccset. Egyszerűen csak kell valami -ez esetben valaki-, aki elűzi a gondolataimat. Néhány mélyről jövő sóhaj után végül csak dűlőre jutok, és olyan közel lépek a szobaajtajához, mint ahogy még soha nem tettem. Pár koppintás a fán, és ha engedélyt kapok rá, már nyitok is be.
-WOW a Knight játszik? - Szólalok meg úgy, mint egy marha nagy foci drukker, pedig mindez nem több puszta kertelésnél.
-Mennyi esélyem van arra, hogy én is csatlakozzak és úgy káromkodjak, mint egy kocsis, ha mellé lőnek? - Térek rá végül némi habozást követően a lényegre, és talán még valami mosollyal rokonságban álló grimaszt is sikerül az arcomra festeni, ahogy meglengetem arcom előtt az üveget.

-Tudok egy jobbat! Neked kell kitalálni, hogy vajon melyik hol van. - Kacsintok rá egy játékos, jó kedélyű kuncogással, ami után hamarosan már csak az eddigi nevetésemnek a végterméke marad meg az arcomon, ami nagyjából ki is merül egy zavarodott mosolyban, és valamiféle gyermeteg, szégyenlős pírben. Talán mégsem olyan jó ötlet, ha ilyen ajánlatokkal állok elő. Abból csak félreérthető helyzetek születhetnének, és én nem merem az éppen csak összerakosgatott barátságunkat veszélyeztetni azzal, hogy egy óvatlan pillanatban engedek a vágyaimnak, és hogy véletlen valami olyat teszek, ami jóóóval túlhaladja a barátság határait.
-Ki tudja? Te még talán tisztázni tudnád a neved valami menő ügyvéddel, elhagyhatnád Amerikát és valahol Európában új életet kezdhetnél egy olyan nő mellett, aki nem tud a múltadról, vagy ha mégis, nem az alapján ítél meg, hogy ki voltál, és hogy miket követtél el. - Hirtelen nem tudom hova tenni ezt a jótét lélek dumát. Azt sem tudom, hogy miért látom el őt ilyen, a jövőjére vonatkozó jó tanácsokkal, amikor legbelül, önző mód egyértelműen azt akarom, hogy itt maradjon, és hogy újra csak én legyek neki, mint ahogy az az intézetben is volt, amikor csak egymásra támaszkodhattunk. Nem volt szükségünk még egy harmadik, negyedik, huszadik személyre ahhoz, hogy támogatni tudjuk egymást, mint ahogy most sincs szükség plusz főre ahhoz, hogy kölcsönösen a halálba kergessük a másikat azokkal a jól bevált módszerekkel, amikkel régen is tettük mindig, amikor ránk jött az öt perc, és hirtelen megőrültünk. Ő tudja, hogy a csikizés a gyengém, mint ahogy én is tisztában vagyok az ő gyenge pontjaival, amiket nem félek felhasználni ellene, így percek kérdése, és máris átveszem a domina szerepet, ahogy a hátára döntöm, és rátelepszem, ami -mint később kiderül-, újabb félreértelmezhető szituációkat szül.
Olyan vészesen közel kerülök hozzá, hogy minden lélegzet vételét érzem visszacsapódni felforrósodott bőrömről. A testem bizseregni kezd, ezzel egyértelmű jeleket küldve az agyamnak, ami már tudja, hogy mit kéne tennem, mégis ellenállok. Pedig már szinte csak mikrómilliméterek azok, amik elválasztják szomjas ajkaimat az övéitől. Csak egy kicsit kellene mozdulnom ahhoz, hogy megízlelhessem, hogy csillapíthassam a szomjam, mégsem cselekszem. Csak a szívem vált az eddigieknél is gyorsabb iramba, ahogy általa közelebb kerülünk egymáshoz. A szemeim ekkor már csukva, kiszáradt torkomból pedig valamiféle vágyakozó, mégis halk nyögés szakad fel, ahogy elképzelem az egész jelenetet, ami helyett az utolsó pillanatban valami egészen más dolog történik, és mire felfoghatnám a szavait, addigra már a takaró engem ölelő rabságát élvezhetem, nem sokkal fölöttem pedig Deetz vigyorog le rám győzelemittasan, a háttérzajt pedig ekkor már a meccs közvetítőjének fülsértő ordítása adja. Kíváncsian emelem meg a fejem a tévé felé, majd nagy nevetéssel vissza is ejtem azt a takarók közé.
-Legalább nyertek, és ez a lényeg, nem? Meg különben is, baszd meg! - Bokszolok bele igen csak jókedvűen, izomból a vállába, ahogy kihámozom magam a takarókból -amikbe már beleivódott Deetz jellegzetes illata, amit egész nap el tudnék viselni-, és egyik térdemet felhúzva, kezeimet a tarkómon kulcsolva össze, ismételten elnyúlok mellette.
-Le akarsz itatni? - Emelek egyet ismét a fejemen, ahogy összeráncolt szemöldökkel felé tekintgetek, de a hátán kívül mást nem igazán látok. Ekkor jön a hirtelen gondolat, hogy talán most revanzsot vehetnék az előbbiért.
-Sose figyelsz a környezetedre! - Élek az ő, nem is olyan rég kimondott szavaival, ahogy már a hátán fekszem, szavaim pedig búgón, és halkan a füle mellett hagyják el a számat.
-És most mi lesz? - Kíváncsiskodom pajkosan, ahogy kezeimmel -innen hátulról, továbbra is teljes testemmel a hátán henyélve-, átölelem a nyakát, és hirtelen felindultságból adok egy puszit az arcára.
-Egyébként, már akartam kérdezni, hogy: Mi a rák ez a haj?! Tök kopasz vagy! Hova tűntek a szőke tincsek? - Dörzsölöm meg egyik tenyeremmel a feje búbját. Igazából totál mindegy. Ez is ugyanolyan jól áll neki!