Név: Marlene Dalilah Everett
Becenév: Mar, Marie;
Kor: 26
Születése hely, idő: 1987-08-25 / Las Vegas - Amerikai Egyesült Államok
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Városlakó
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Úgy gondolom, megoszlik a vélemény rólam, ahogy minden más emberről is a világban. Míg a beosztottaim többsége irigy rám, addig a feletteseim többsége lekicsinylő velem szemben. Akadnak persze vetélytársaim is, akik próbálnak kitúrni jelenlegi pozíciómból és vannak, akik természetükből fakadóan nem képesek együttműködni és dolgozni velem. Viszont a barátaim szeretnek és csak ez számít. A barátaim is a családom jelent számomra mindent, ezért próbálom szűrni az érdekhajhász embereket, akik ha baj van, aligha szaladnának segítségemre.
Anyu szerint intelligens és okos vagyok. Fogalmam sincs, hogy ezt azért mondja-e, mert az érettségi idején minden tételt tudtam és az öt év alatt aligha volt olyan óra, amelyre nem készültem volna száz százalékosan, vagy azért, mert természetemből fakadóan olyan az agyam, mint a szivacs. Igen, könnyen jegyzem meg a friss információt, amit állítólag anyutól örököltem. Néha nem vagyok benne olyan biztos.
Apu szerint nincs humorérzékem. Először sértésnek vettem, aztán anyától magyarázatot kaptam, hogy apa magára alapoz, merthogy neki sincs. Szerinte ezt tőle, az eszemet pedig anyától örököltem. A szüleim kényszeresen próbálnak mindenre magyarázatot találni, ezért szükséges az öröklődött tulajdonságokat is átvenni, hogy valamihez hozzákapcsolhassák és semmi se maradjon rejtély számukra. Nem szeretik a rejtélyeket.
Amit nagyon jó, sőt fontos tudni rólam, hogy abszolúte lojális vagyok azokhoz, akik rendesek velem és közel állnak hozzám. Emellett nem szívlelem a nagyképű, sznob alakokat, akiket ha megvennénk annyiért, amennyit érnek és eladnánk annyiért, amennyit képzelnek magukról, akkor multimilliárdosok lennénk.

Külső: Hosszú, lapockámig érő gesztenye színű hajam van, amit olykor loknikba rendezve, olykor pedig lófarokban hordok. Utóbbit valamivel jobban szeretem, mert kényelmesebb és kevesebb munkát igényel reggelente. Így is mindig mindenhonnan késésben vagyok, pláne ha még a hajammal kellene babrálnom. Szemeim egy árnyalatnyival sötétebbek a hajamnál, arcom tónusa világosabb az átlag emberekénél, ami nem tudom, hogy örömömre vagy bánatomra van-e. Próbálom bebeszélni magamnak, hogy örülök neki, mert a barnítót meg utálom.
Vékony vagyok, olyan vékony, mint anya és régen emiatt egészségtelennek is tűntem. Oké, talán többet kellene ennem, de a munka annyira lefoglal, hogy még arra sincs időm. Régebben próbáltam áttérni a vegetáriánus étkezésre, de nem ment. A szívem a hamburgerhez és a hot-doghoz húz. Mostanra már nem vagyok csont és bőr típus, de könnyen visszaeshetnék szerintem. Nem akarok. Muszáj mindig elegendő kalóriához és zsírhoz juttatni a szervezetemet. Ruhák terén nem vagyok túl válogatós, mindig is Steph volt az kettőnk közül, aki jártas volt a divatban és akihez olykor stílustanácsadásra jártam. Ha rajtam múlna minden nap valami szép kosztümben jelennék meg, nem pedig olyasvalamiben, ami természetesebbnek és talán... hm dögösebbnek hat. Nekem már elég dögös tud lenni egy farmer is valami szép trikóval. Na jó, inkább hagyjuk az ízlésemet.

Előtörténet:
Anya mellett feküdni és nézni, ahogy elpárolog belőle az erő, borzalmas. Csak fogom a kezét, ezt az élettelen, mozdulatlan kezét és arra gondolok, hogy már nem fog többet kirakósozni velem és bújócskázni sem, ahogy a kedvenc tortámat sem fogja megsütni egyik szülinapomra sem. Miért? Olyan jó lenne választ kapni vagy csak tudni magamtól az okát. Szeretném, ha kézenfekvő lenne, hogy miért épp ő volt rosszkor és rossz helyen. Persze, tudom, hogy nem hallott.
Anya nem tud meghalni.
De megbénult, méghozzá mellkastól lefelé és sosem lesz már olyan teljes élete, mint amilyen még nekem vagy a nővéremnek lehet. Apa nem tudom mióta alszik velünk szemben a fotelban, de nincs merszem felkelteni. Folyton arra gondolok, hogy azért szedi a bogyóit, mert úgy könnyebben álomba merül. Oda menekül, hogy távol legyen a szörnyű valóságtól, amiben a felesége többé már nem tud normális emberként élni, nem tudja kielégíteni az igényeit, nem tudja őt ellátni és nem tud vele különösképp foglalkozni.
Csak tizenhárom vagyok, de még én is tudom, hogy ettől függetlenül is lehet szeretni egy embert. A sajnálat az, ami nem fog belőlem elszivárogni soha.

Fél órával később nagyokat pislogva ocsúdok fel az ágyról. A szívem hevesen dobog, látom, hogy anya még mindig nem mozdult meg és látom, hogy apa is csak pozíciót váltott, de nem ébredt fel. Diane viszont tágra nyílt szemekkel ül velem szemben és szorítja anya másik kezét. Szinte fehérek az ujjai.
- Nagyon siettem, Mar - súgja és beszívja alsó ajkát, de nem néz rám. Annyira szeretném, hogy rám nézzen a nővérem és megnyugtasson, hogy minden rendben lesz. De nem teszi.
- Tudom - gyorsan megdörzsölöm a szememet, hogy ne szökjön ki egy kósza könnycsepp se.
Diane már tizennyolc éves. Dolgozik. Nincs annyi szabadideje, mint nekem és általában otthon sem tölt el túl sok időt. Mindig a munkahelyén van, mellette pedig próbál tanulni, hogy egy jó főiskolára kerülhessen be. Ennek a családnak mindig fontosak volt a tanulmányok, az ész, a műveltség és az intelligencia. Diane szerencsés, mert ő még nálam is könnyebben tanult, emellett szorgalmas és kitartó is. Anya mindig vele példálózott.
- Szeretlek - azt hittem nekem mondja, de rájöttem, hogy anyának szólt, mikor a kezéhez hajolt és finoman megpuszilta.
Hát, persze. Diane sosem mondta még nekem, hogy szeret.

David Geddes hangja tölti meg a büfé területét, majd szép lassan a folyosókat is. Nem tudtam, hogy valaha hallani fogom még a Run, Joey, run című számot, de kellemes bizsergés szalad végig karomon, mikor mégis szembetalálkozok vele. Apa mindig ezt a dalt hallgatta, miközben a kocsit bütykölte a garázsban és képes volt egymás után százszor is lejátszani. Az ötödik körtől kezdve pedig már ő maga hangosabban énekelt a lejátszónál.
- Steph! - integetek barátnőmnek és így kénytelen vagyok a magasba emelni a papírpoharat is, amin a Starbucks emblémája díszeleg. Még forró, suli előtt beugrottam érte, mert tudom, hogy Stephanie is odáig van a fekete nedűért.
Nem tudom, hogy kibírnám-e a középiskola utolsó évét, ha ő nem lenne itt velem. Diane New Yorkba utazott, hogy a Columbián tanulhasson. Ő nem gondolta volna, hogy felveszik, én viszont végig tudtam. Diane okos lány és talpraesett - miért ne sikerült volna neki? Azonban mióta a Columbia hallgatója, még kevesebbet látjuk őt, havonta maximum kétszer és én nem győzök mindig kitalálni valamit anyának, akinek nem mondhatom meg, hogy a nővérem egyszerűen csak nem szeretne hazajönni, mert egy: drága a buszút; kettő: jól érzi fent magát a barátaival. Anya összeomlana és így is elég nehéz neki. Annyi szerencsém van, hogy apa mellette áll és ugyanúgy szereti, ahogy a baleset előtt. Ez az, amit nem hittem volna.
- Jaj, ez most életmentő - Steph kiveszi a kezemből a kávét, mire én is mosolyogva iszok az enyémből. Enélkül tényleg aligha indulhatna el a reggel és valójában a nap bármelyik szakaszában képes vagyok meginni. Mindig jól esik.
Elindulunk a folyosókon, bár egy "kereszteződésnél" elválnak útjaink. Míg Stephanie az orvosi pálya iránt érdeklődik igen lelkesen, addig engem az újságírás nyűgöz le, ezáltal az ő biosz-kémia órái nem igazán férnek meg az én magyar és történelem óráim mellett. A napokban mindketten többet tanulunk, mert nyakunkon az érettségi. Én személy szerint nagyon izgulok és ha fel is készülök száz százalékosan, akkor is úgy fogom érezni, hogy valami még nem oké, valamit el fogok rontani.
Ilyenkor van szükségem általában Stephre, aki sikeresen a fejembe beszéli, hogy igenis menni fog. Néha még el is hiszem...

És már megint itt van. Megkövülten állok az ajtóban, nézem, ahogy az esők eláztatják az arcát, a haját, a ruháját és lassacskán már mindenéből csurog a víz. Megfogom a karját és berántom a házba, de azonnal ajkaimra biggyesztem mutatóujjamat, miszerint maradjon csendben, mert a lakótársam meghallja. Carla kedves lány, de nem szereti, ha idegenek tartózkodnak az otthonában, főleg ha azok az idegenek férfiak. Nem szereti a férfiakat, mióta a vőlegénye ott hagyta az oltárnál.
- Miért jöttél? - felvonom a szemöldökömet, akaratlanul is megállapodik tekintetem az arcán feltűnő gödröcskéken, amiket mindig látni, ha mosolyog. Cole imád mosolyogni.
- Ezt múltkor bent hagytad - meglóbálja arcom előtt a kis medált, amit még anyától kaptam. Azonnal elveszem tőle és a kezemben szorongatva, homlokráncolva várok. Nem tudom, mire - Add ide, segítek! - azzal ellentmondást nem tűrően kapja ki kezemből az aprócska tárgyat és mögém lép, majd a nyakamba akasztja.
Cole az a fajta férfi, aki lenyűgöz, ugyanakkor egyetlen megszólalásával képes romba dönteni a róla alkotott képet. Arrogáns. Megalomániás. Emellett akárcsak a legtöbb férfi, imád hazudni. Legszívesebben képen törölném minden alkalommal, mikor szenvtelenül megbámul, de nem teszem, mert tudok uralkodni az indulataimon és mert tudom, hogy semmi közöm hozzá, nem érdemes vele foglalkoznom.
Libabőrös lesz a karom, mikor tenyere a derekamra siklik, ajkai pedig nyakamat súrolják. A levegő sípolva szalad ki ajkaim közül és szinte nekisimulok kemény, izmos mellkasának. Kezem a kézfejére csúszik és életemben először a bűvkörébe kerülök. Félő, hogy ha akarna, bármit megkaphatna tőlem, akárcsak a többi lánytól és bármennyire szeretnék józan maradni a közelében, nem megy. Egyszerűen nem megy. Szükségem van Stephaniere. Tanácsokat akarok. Tőle. A legjobb barátnőmtől. De mindenekelőtt, szeretnék öt lépés távolságot Cole és köztem. Túl közel van, túl nehéz ellenállni.
- Zavarok? - Carla hangja zavar meg minket, Cole pedig felé fordul ugyan, de kezeit még mindig derekamon pihenteti.
Lehámozom magamról az enyémnél jóval nagyobb mancsait, aztán ellépek tőle és a hátára tapasztva tenyeremet kezdem kifelé tolni az ajtón.
- Nem, bocsi. Csak le kellett adnom egy cikket még ma és Cole készségesen vállalta, hogy beviszi nekem. Hát nem aranyos? - mosolygok Carlara és már bent sem vagyunk a szobában.
- De hát nem is volt nála semmi... - hallom hátam mögül a morgást, de nem figyelek már rá.
A legfontosabb feladatom most a lakáson kívül tudni Cole-t, ami másodperceken belül be is következik. Annak fejében, hogy egy vacsorát ígérek neki.