Egész nap ezzel a rohadt kisággyal szenvedtem! Miért nem képesek ezek egy rendes leírást adni mellé?! Nem olcsón megvettem, erre már órák óta itt ülök a földön és... kirakózok egy kínai leírás alapján! Mondhatom, tényleg rohadt jó program! Még a betűkkel elboldogultam. Azokat könnyű volt kivágni és felragasztani, de ez... Ez már túl sok nekem!
Újra magam elé veszem a leírást, de csak nem leszek okosabb. Hiába bámulom a képeket és nézek végig a földön heverő darabokon, nem haladok semmire. Félreteszem a segédletet - ki a franc adta ezt a nevet?! -, majd saját fejből próbálok rájönni a megoldásra. Így valamivel már kevésbé kiláthatatlan a helyzet. Örömtáncot tudnék járni, amikor több faragasztó marad a fán, mint a kezemen és két összeillő darabot tart össze. Ez egy kicsit dob az önbizalmamon, de azon nem segít, hogy késésben vagyok. Szerettem volna, ha kész leszek, mire ő hazaér. Úgyhogy muszáj belehúznom.
- Csak érezném az ujjaimat a sok ragasztó alatt....! - motyogom az orrom alatt, majd újra beletemetkezek az összerakásba.
Perceken belül még két darabot sikerül összeilleszteni, majd ezt az előző kettővel. Viszont amint elengedem őket, már dől is az egész. Mintha semmit nem csináltam volna.
- Feladom! - mondom a kiságy darabjainak, majd végigfekszek a földön.
Az első pillanatban a plafont bámulom és az ott virító apró csillagokat, majd elvándorol a tekintetem és látom, hogy valaki áll az ajtóban. Úgy ülök fel, mintha áramütés ért volna.
- Még nem szabadna itt lenned! Még nem vagyok kész! - állok talpra és próbálom eltakarni a gyerekszoba közepén uralkodó káoszt. Több - de inkább kevesebb - sikerrel.
- Meglepetés lett volna - mondom kicsit csalódottan, majd egy apró mosolyt erőltetek magamra. Csak egy kis félmosoly, de ennyire futja.
Eléggé szégyellem magam előtte azért az egész "hidegháborúért", ami közöttünk megy az utóbbi pár napban. Na meg azért is, mert ezzel a rohadt kisággyal nem tudok megbirkózni, bármennyire is próbálom.

Értem én, hogy ő így is meglepődött, de akkor sem így terveztem. Nem akartam, hogy beállítson akkor, amikor a legnagyobb kupi közepén szenvedek. De most már ugye teljesen mindegy. A szavai után próbálok egy apró mosolyt erőltetni, hogy elhiggye, beletörődtem, így is jól sült el a dolog. Még ha nem így terveztem, akkor is.
- Előbb ragasztó kell a kis részeknek... vagy legalábbis... valami olyasmit mutat a könyv - magyarázom, de belátom, hogy felesleges kínlódni ezzel a módszerrel.
Megpróbáltam kitalálni a szuper leírásból, hogy hogy fog ez az egész egyben maradni, de nem jött be. Nem tudom, miért ragaszkodok még mindig egy-két részlethez. Baromság. Következőleg, ha pár perc múlva újra nekifutok, csak a saját fejemre fogok hagyatkozni, nem holmi összeszerelési útmutatóra.
- Tudom, hogy azt tervezed, hogy majd más megcsinálja, de nem. Én fogom megcsinálni! - jelentem ki makacsul és még egy pillantás vetek a káoszra a hátam mögött uralkodik.
Ezt most nem fogom félbehagyni. Nem engedem, hogy valami beképzelt "szakember" megcsinálja helyettem a fiam kiságyát. Én leszek az, aki még pár órát - napot - szenved vele és befejezi.
- Ha pihenőt tartok, soha nem leszek kész - kezdek valamiféle kifogást gyártani, de aztán mégis utána indulok. Egyszer úgyis muszáj lesz rendesen beszélnünk.
Már pár napja eldöntöttem, hogy mit akarok, mégis húztam az időt és nem közöltem vele. Most sem igazán akarok belevágni. Majd ha kész van minden. Fogalmam sincs miért húzom ennyire az időt, de ezt teszem. Vagyis tettem eddig. Most engedelmesen megyek utána és fejben már össze is szedtem a gondolataimat és minden magyarázatot, meggyőző okot, amire szükség lehet.
- Hunter. Az apróságé. A fiam neve. Ez lesz - vágok a közepébe a dolgoknak. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt követően jelentet rendez, miszerint ezt meg kellett volna vele beszélnem, de nem érdekel. Ez lesz az apróság neve és kész.
Csak ebben az adandó pár másodpercben nyúlok a limonádéért és egy szuszra kiürítem a poharat. Mit ne mondjak, valami alkoholnak jobban örültem volna - az több kitartást adna -, de azért ez is egész finom.
- Arra pedig már ha jól sejtem magadtól is rájöttél, hogy hogy döntöttem. Maradok. Mellettetek - bólintok aprót. Ezt persze nehezebb volt vele közölni. Nem tudom, miért. Érzem, hogy jól döntöttem, ez a jó választás. Még ha nem is a könnyebb.
Jól tudom, hogy ezzel változik meg véglegesen minden körülöttem.

A feszültség ellenére, ami az eddigi sikertelenség miatt bennem van, könnyedén elmosolyodok. Én vagyok a férfi. Még szép, hogy én vagyok! Ez pedig felettébb tetszik, hogy beismeri. Csak tudnám, miért? Az viszont biztos, hogy nem kell olyan sokáig győzködnie arról, hogy tartsak egy kis szünetet. Talán jót fog tenni. Persze azt nem ismerem be, hogy igaza van akármiben is. Fene se tudja, honnan jött most ez a nagy büszkeség, de itt van és egyetlen szó nélkül, de egy apró mosollyal lépkedek utána, miközben legalább a nagyja ragasztót próbálom lekaparni a kezeimről.
- Ma estére kész leszek vele - nézek vissza még egy pillanatra, ahogy behajtom az ajtót, hogy magam mögött hagyjam az ott uralkodó káoszt.
Ezután már minden figyelmem az övé... és persze a nagy pohár limonádéé, ami elém kerül. Valami erősebbnek jobban örülnék, de ez is piszkosul jól esik. Jó lenne kapásból újratölteni, de mégsem teszem. Helyette beszélni kezdek. Először is válaszolok a kérdésére. Arra számítok, hogy balhét csap, kiabál majd, kikéri magának az egészet, miszerint talán meg kellett volna vele beszélnem, mielőtt döntök. De semmi ilyesmi nem történik. Meglepő, de nagyon is tetszik a fordulat. Látszik is az arcomon, ahogy nagy, büszke mosollyal nézek rá, ahogy az aprósághoz beszél. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a látvány ennyire fel tudja húzni a kedvem.
- Azt hittem, veszekedni fogsz velem, amiért nem kértem ki a te véleményed is... - jegyzem meg mégis kissé gyanakodva. Amolyan "hol itt a csapda" jelleggel nézek rá. Vajon mi történt, amiről nem tudok, és amiért most ilyen "kezelhető"?
- Csak egy másik kiskölykök hívnak így, aki... mondjuk úgy, hogy mögöttem próbált elbújni az anyja haragja elől. Én is bujkáltam párszor idegenek háta mögött, mikor valami rosszat csináltam. Bár soha nem vált be a dolog - vigyorgok az emléken. Nem egyszer kaptam még nagyobbat azért, mert próbáltam megúszni a büntetést. De ha nem próbálkoztam volna, az még rosszabb lett volna. Nekem.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mi rosszat csinált... - gondolkozok el, de aztán megrázom a fejem. Nem valószínű, hogy meg fogom tudni, de végül is nem olyan fontos.
Azt most sokkal fontosabbnak érzem, hogy ha már így belelendültem az úgymond vallomásokba, folytassam és essek túl a nehezén. Mikor kimondom a szavakat, sokkal könnyebben jönnek, mint vártam. Tudom, hogy jól döntöttem. Talán ezért megy olyan könnyedén.
- Ugye tudod, hogy a "kettesben lehetünk" nálam egy kicsit többet jelent, mint nálad? - húzódik vigyorra a szám és fogom meg a kezét, mielőtt elhúzhatná a szavaim hallatán.
- Jó, tudom, nincs szex, de akkor is... - szelídül a vigyorom mosolygássá. Valahol persze reménykedek abban, hogy most az egyszer megadja magát nekem. Annak ellenére, hogy elég egyértelműen kijelentette, hogy ilyenben ne bízzak.
- Akkor szent a béke? Kaphatok egy csókot? - kérdezem megsürgetve a dolgot, és már újra vigyorgok.
Választ sem várva állok is fel, hogy elé kerüljek és meg tudjam csókolni. Rohadtul hiányzott. El sem tudja képzelni, hogy mennyire. De bármennyire is próbálom tagadni, nem jött rosszul ez a kis idő. Egy kis szabadság. Amolyan utolsó, ha jól sejtem. Most legalább biztosabb vagyok magamban és a döntésemben, mint eddig bármikor.
- Szeretlek, bébi - közlöm vele, ahogy csak azért is a füléhez térek át és egy pár pillanatig kényeztem.
Tényleg egy életre rossz fiú maradok! Nem bírok magammal és minden megállapodás ellenére próbálom ágyba vinni. Csak remélhetem, hogy az a legrosszabb forgatókönyv, hogy leállít.

Nem akarom egy hét vagy egy hónap múlva befejezni a kiságyat. Ma akarom. Az a határidő, amit magamnak szabtam ki, ma éjfélre szól. Úgyhogy kész leszek vele. Ha eddig kételkedtem is abban, hogy menni fog eltűnik, amikor ő megjelenik és mond pár szót, ami bőven dob az önbizalmamon.
- Kész leszek vele még ma - ismétlem újra. Nem vagyok hajlandó addig lefeküdni aludni, amíg meg nem csinálom. Ez amolyan első lépés az igazi apaság felé és én nem fogom későbbre tolni. Nem ám!
Az asztalnál ülve mégis elfeledkezek a még félkésznek sem mondható kiságyról. Hiába terveztem, hogy csak egy perc pihenőt tartok, aztán sietek vissza, hamar kimegy az egész a fejemből. Csak ő van, a szavak és nem utolsó sorban a hideg limonádé!
- Ez még kérdés? - csodálkozok el. - Az én fiam! Még szép, hogy rossz lesz! Arról már ne is beszéljünk, hogy ha hozzáadjuk a te makacsságodat... meggyűlik majd vele a bajunk - mondom, de az egészhez akkor vigyort vágok, ha az csak na.
Annyira élvezem az egészet, hogy fel sem tűnik, most először vagyok arra büszke, hogy az enyém az apróság. Most először nem félek attól, hogy valami baj lesz vele. Nekünk lesz vele bajunk, mert kész ördögfióka lesz. Többet fogunk bejárni az óvodába meg iskolába miatta, mint gondoljuk. De neki nem lesz semmi baja. Ebben most már biztos vagyok.
- Ezt el is várom! - húzódik vigyorra a szám. Most elég még a gondolat ahhoz, hogy az őrület határára kerüljek.
Amikor megfogom a kezét és békét kötünk, az egész testemben érzem a vágy felcsapó lángjait. Ilyenkor eddig mindig egymásnak estünk, most viszont tudom, hogy nem fog megtörténni. Mégis, mit csinálok? Az a legkevesebb, hogy megcsókolom, amire ő nagyon is hevesen reagál. De áttérek a füléhez. Tudom, hogy mennyire imádja és azt is, hogyha egy kis esélyem van arra, hogy ágyba vigyem, ezzel meg tudom győzni, hogy a jó döntést hozza.
- Nem szórakozok - suttogom a fülénél, aprót harapva. Oké, tényleg szórakozok, de úgy mennyivel szebben hangzik már, hogy csak feszegetem a határokat?
Mert tényleg ezt teszem. Csak kicsit harapok, csak apró csókokkal halmozom, amíg le nem állít. De ez nem történik meg. Persze ha úgy vesszük, kérlel, hogy álljak le, de a teste és a forró csókja az ellenkezőjéről győz meg.
- Az ígéret nem elég... - közlöm vele két csók között és lassan, de magabiztosan indul meg a kezem, hogy megtaláljam a bejáratot a ruhája alá.
- Kérlek, bébi! - fogom szinte könyörgőre, miközben egyre gyorsul a légzésem, ahogy érzem a csupasz bőrt az ujjaim alatt. - Fogalmad sincs, mennyire szenvedek... kérlek! Szerelmem...

Annyira hiányzott! Csak most jövök rá, hogy mennyire üres volt minden az utóbbi napokban. Hiányzott a nevetése, a tekintete, minden, ami ő! Most viszont egyszerre nyertem vissza mindent és ehhez csak az kellett, hogy végleg elhatározzam magam, akarom őket. A szerelmem és a fiam. Tudom, hogy bármilyen nehéz is volt, a jó döntést hoztam meg. Ha az ellenkezőjét tettem volna és menekülőre fogom... ha a szabadságom választom, minden percben bánni fogom. Hiszen eddig éveken át ezt akartam, nem? Ott lenni valaki mellett, akinek szüksége van rám... és nekem rá.
- Jó, igaz. Én is tudok makacs lenni... meg őrült... - adok neki igazat, majd felcsúszik egy sokat sejtető mosoly az arcomra. - De pont ezért szeretsz annyira!
Még ha nem is ismétli minden percben, hogy mennyire szeret, én tudom és ennyivel be is érem. Azt persze egyáltalán nem bánom, hogy az a nagy makacssága ellenére odaenged magához és így lehetőségem nyílik arra, hogy egy kicsit megkínozzam. Egy vad csók után már át is térek a fülére. Ha van esélyem arra, hogy levegyem a lábáról és elérjem, hogy a tilalommal kapcsolatban meggondolja magát, akkor arra ez az egyetlen út.
Ha nem lenne jobb dolga a kezemnek, még mindig az övét szorongatnám és soha többet nem engedném el. De most minden figyelmemet az köti le, hogy az őrületbe kergessem és engedjen nekem. Megőrülök, hogy ennyi idő után végre megkaphassam. El nem tudja képzelni, hogy mekkora szenvedést okozott azzal, hogy kijelentette, nincs szex. Fogalma sincs róla, hogy erre nekem pont úgy szükségem van, mint a levegőre és most, hogy kibékültünk, itt az ideje, hogy ő is engedjen egy kicsit. Képes vagyok könyörgőre fogni. Tényleg szükségem van rá!
Amikor megérzem az ujjait a hajamba túrni és a nevem elhangzik, már tudom, hogy nyertem. Hiába mond mást, a testén érzem, hogy engem akar. Egyetlen szó nélkül indulok utána, amikor megkapom azt a bizonyos zöld jelzést. Azt hiszem, csodás estének nézünk elébe. A kiságy megvár. Fontosabb dolgom van.