Név: Timothy Valentino Mathers
Becenév: Mr. Mathers, aki elég bátor... annak Tim
Kor: 39, illetve, nemsokára 40
Születése hely, idő: 1973. 09. 22. - Amerika, Aurora, Colorado
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Akik ismernek, manipulatívnak, agresszívnek, és kiszámíthatatlannak tart. De nem vagyok forrófejű. Inkább az erős, irányítói kéz és az ahhoz tartozó megfontoltság az, ami engem jellemez. Nem mondanám szendének magam, a világ kegyetlen, nemes egyszerűségű naivitás volna ezt nem elfogadni.

Külső: Sötét barna hajamhoz kék szemek párosulnak. 186 centiméter magas vagyok, izmosabb alkattal, hiszen szeretem, ha megadják nekem a kellő tiszteletet, szóval erre mindig is adtam. Szeretem a borostámat, így eléggé jellemez is engem. Kérdezz csak meg másokat!

Előtörténet: Az embernek több oldala is van. Éppen ezért olyan kiismerhetetlen. Az pedig már csak rajtunk múlik, mennyit mutatunk meg ezekből az oldalakból. Így lehet másokat is könnyedén manipulálni. Ezeket a dolgokat már korán megtanultam. Mivel jórészt az utcák neveltek, és már korai gyermeki éveimben megismerkedtem a város rideg betontömbjeivel, és sötét sikátorainak társaságával, elég fogékonnyá váltam az ilyesfajta ismeretekre. Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor a bátyámat megölték a szemem láttára a nyílt utcán, hidegvérrel. Akkor döbbentem rá, hogy vannak, akik egyszerűen nem többek puszta állatoknál, akik embereknek mutatják magukat, és mint olyanok, nem érdemelnek kegyelmet. A bátyám dílerkedett, kénytelen volt, hogy valahogyan a felszínen maradhasson a családunk. Anyám lelépett nem sokkal azután, hogy egy Aurora nevű kisvárosból Vegas-ba költöztünk. Apám, aki jól fizetett vállalkozóként dolgozott, teljesen magába roskadt ettől. Az a szutykos ribanc, akinek szeretője is volt, mindenéből kiforgatta, éppen csak a lakás maradt meg nekünk. Az sem volt egy nagy, ötcsillagos villa, de elvoltunk. Csak hát… anyám távozása után minden kezdett szépen, lassan a feje tetejére állni. Apám az ivási szokásai miatt már a munkahelyén is gondba került, szóval csak idő kérdése volt, hogy kirúgják. Nem is nagyon járt már haza azután, mi pedig nem tudtuk, merre is járhat olyankor, amikor épp nem otthon alszik, miután hajnalok hajnalán végre megérkezik. Már csak azért sem, mert ha bármelyikünk is erről próbálta kérdezni, amikor hazajött, könnyedén vált ingerültté, olyankor pedig jobb volt nem piszkálni. Emlékszem, emiatt sokat is veszekedett a bátyámmal, sokszor nagyon csúnya vitáik is voltak. De az én testvérem soha nem akarta, hogy belefolyjak, mindig a tanulással jött, és azzal, hogy inkább az iskolával foglalkozzak. Persze mindig azzal nyugtatgatott, hogy ezek a hullámvölgyek, meg a viták mind a pia miatt vannak, de majd minden rendben lesz. Csak, hogy engem nem érdekelt az iskola, ahogy az sem, mit gondolnak emiatt rólam a többiek. Nem érdekelt mások véleménye már akkoriban sem. Aztán, ahogyan az ilyenkor várható, újra beütött a crach. A bátyám is egyre több időt kezdett tölteni az utcákon. Én pedig olykor-olykor vele tartottam. Ő úgy fogalmazott, azért, mert úgy könnyebben tudja rajtam tartani a szemét. Hogy vigyázzon rám. Akkoriban apánk szinte már egyáltalán nem járt haza, így aztán a bátyámmal egymásra voltunk utalva. Együtt maradtunk, de ő sosem hagyott ott. Foglalkozott velem, enni adott. Ő otthagyta az iskolát, és igyekezett elkövetni mindent, hogy én semmiben se szenvedhessek hiányt. De egyedül nem igazán akart otthon hagyni, így hát vele mentem néha esténként. Érdekes, mennyi különleges emberrel ismerkedhetsz meg, ha a jó helyen vagy, a jó időben. A srácoknak, akiknek a bátyám adott el anyagot, tetszett, hogy ez ilyen kissrác is van a társaságukban, mint én. A tesóm úgy fogalmazta meg, nem árt, ha látnak egy ártatlan arcot is. Annak nagyobb a vonzása. Plusz, aki a bátyám haverja volt, az az enyém is. Persze ez egy gyerek szempontjából nyilván nevetségesen hangozhat, de nem volt az. Úgy vigyáztak rám, mint a tulajdon testvéreim, és azonnal ellátták a baját annak, akik megpróbáltak a közelembe jönni, vagy beszóltak nekem valamit. De aztán egy este minden elromlott. A szokásos helyünkön már vártak ránk. Nem ismertem őket, csak az egyiküket ismertem fel, amikor kiszállt egy ott parkoló, természetesen sötétített ablakú autóból. Az apám volt az. Akkor esett csak le, hogy a drága apánk maga is elég érdekes társaságba került, és elég különös környezetekben kezdett mozogni azok után, hogy megszűnt a hivatalos munkaviszonya. Vagy talán már addig is erről volt szó, csak túl vak voltam, hogy felnyíljon a szemem? Mindenesetre a bátyám és ő újra vitázni kezdtek. De a testvérem nem akarta, hogy ott maradjak. Elküldött két haverjával. Azok gondolkodás nélkül ragadtak karon és visszafelé kezdtek vonszolni. Még hallottam apám következő mondatát: „Senki sem veszélyeztetheti a családot.” Mire legközelebb hátranéztem, a bátyám térdre rogyott, majd elfeküdt az aszfalton. Egy kés állt ki a mellkasából. Tudom, sírni kezdtem. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor könnyek hagyták el a szemeimet. A fények összemosódtak könnyes szemeim előtt, de azt éreztem, hogy a srác, aki addig a karomat fogta, felkapott, és rohanni kezdett velem. Hamarosan egy autóban ültünk, és valami ismeretlen helyre vittek. Ott többen is voltak, többnyire feketék, de nagyon jó srácok. Azt mondták, ott biztonságban leszek, és így is volt. Nem hagyták, hogy bántsanak. Lassan pedig tanulni kezdtem, hogy én se hagyjam. A srácok próbáltak kitanítani az önvédelemre, és egyéb praktikákra, amikkel elérhetném, hogy ne legyek másnak a bokszzsákja. Talán ezért is volt, hogy már senkivel sem törődtem a középiskolában. A „nagyfiúk” persze megpróbáltak maguknak kipécézni, de nem voltam már többé gyerek. Így hát nem is hagytam magam aképpen kezelni. Kiálltam az igazamét, a sarkamra álltam, és szépen lassan kivívtam az osztály, majd az iskolában a diákok tiszteletét. Barátaim nem igazán voltak, sosem engedtem meg magamnak efféle luxust. De voltak srácok, akik csodáltak, és az ő követésük sosem jött igazán rosszul. Hamarosan egy szép kis banda kerekedett ki körülöttem. De az én családom mindig is azok a srácok maradtak, akik megvédtek, mikor kellett. Ezért valami viszonozni is akartam. Beálltam a drogkereskedelmi bizniszükbe tizenhét évesen, és hamarosan egyre több tapasztalatot kezdtem szerezni az ilyesmikben. Már fegyverek árulásával is kezdtünk üzletelni, és a kapcsolati hálók kezdtek egyre mélyebbre nyúlni. Élveztem, hogy bármit megkaphatok, ha pénzem van, márpedig abban nem volt hiány, ugyanis a srácok a részesedésből sem hagytak ki, miután részt kezdtem venni a balhéikban. Persze volt néhány forró helyzetünk, de mindig kivágtam magunkat a hidegvéremmel, és az irányításmániámmal, amik miatt mindig is mondták a többiek, hogy egyszer király feje lennék a bandának. Csak persze addig nem akarták hagyni a legfiatalabb tagjukat vezető pozícióra ültetni. Ugyanakkor viszont terjeszkedni is akartak, ehhez pedig ki kellett vonni a forgalomból egy rivális bandát. Mivel ez már a nagy betűs élet volt, nem akartuk elsietni a dolgot, hiszen a maffia hálói bárhová elérhettek, és el is értek. Akkor kezdtem egyre feljebb araszolni a ranglétrán, amikor ők felfigyeltek rám. Hogyan értem ezt el? A támadással, amit a másik banda ellen intéztünk. Több maffiózó is megfordult már ott, nem volt kérdéses, hogy a mi relatíve kicsi bandánkat szétzúzzák abban a raktárban, ahol a találkozó volt, hogy „megtárgyaljuk” a továbbiakat. Én viszont nem tudtam leállni, és úgy öltem a rohadékokat, mint hentes a disznókat szokta a vágóhídon. Semmi sem állíthatott meg, mert a banda tagjai között megláttam őt. Az apámat. Bosszút akartam. Bosszút állni a bátyámért, azért a srácért, akinek a kisujja is többet ért nála. Már csak páran maradtak, én pedig keresztüllőttem a fater bal lábát. A golyó úgy hatolt át a combja húsán, mint ahogy a kés siklik át a vajon. Úgy négy fegyver csöve szegeződhetett rám abban a pillanatban. De egy hang megállította őket. Az ő utasítására letették a fegyvert. Nem ismertem a férfit, aki mögöttem állt, de soha nem fogom elfelejteni a szavait, amiket akkor mondott: „Bizonyítsd, hogy méltó tulajdonosa vagy az életnek, nem pedig csak egy gyáva, gyenge pór, aki megfutamodik a cselekedetek szellőjétől!” Apám kérlelőn nézett rám. Azért maradt meg annyira ez a kép bennem, mert az öreg soha életében nem tett így. Szóval lassan leengedtem a pisztolyt. Egy revolver. Még most is érzem a fogását, pedig már régen nem azt a stukkert használom. A földre ejtettem kezemből a fegyvert, majd kezemben hamarosan villant a zsebemből sebesen előkapott kés. A földön heverő őszes hajú, megtörtnek látszó öregúrhoz léptem, kinek arcán lecsordultak az első könnycseppek. Mintha eggyé váltak volna… ő meg a kés. Összeolvadtak, amint a mellkasába mélyesztettem a hideg, kérlelhetetlen pengét. Kezei a csuklómra szorultak, majd pár másodperccel később elernyedtek, mikor tüdejét elhagyta az utolsó hörgés, egy időben szíve végső dobbanásával. Élettelen teste megadóan ernyedt a padlóra. Megkövülten bámultam, mikor megéreztem a vállamon a mögöttem álló figura kezét. A kezet, mely nem csak onnan vezetett el, de bevezetett a vegasi maffia és az élet valós oldalának rejtelmeibe. Mint fiát, tartott maga mellett. Csak most, idősebb fejjel értettem meg, miért. Öreg volt, és beteg. Utód kellett neki, én pedig őrá emlékeztettem, amikor még fiatal volt, és erős. Ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok. Húsz évvel később, a fiatal, zöldfülű srácból vált az, akinek mára a kezében, sőt, a zsebében van a város javarésze, vezetőként pedig nem engedhetek meg engedetlenséget vagy lazaságot a birodalmamban. Persze… mindig vannak csúszások, botlások. Főleg az ellenkező nem részéről. Ilyennek tudom be a Kelsey-vel és a Michelle-lel kapcsolatos kudarcaimat is. Jóllehet kettőből egyet már elrendeztem. MIchelle-en rajta tudom tartani a szemem, révén már elégtételt vettem azért a korábbi húzásáért, aminek sebhelyét azóta is viselem a bordámnál. Csakhogy engem nem lehet olyan könnyen kiirtani, ezt pedig neki is megtanítottam. Méghozzá kemény kézzel. Azóta okos kislány, és nem próbál meg olyasmit tenni, amiről tudja, hogy nekem nem tetszene, de azért néha nem árt emlékeztetni. Nehogy még túlságosan magabiztossá váljon. Kelsey… nos, igen, te egy kényes, és egyelőre sajnos egy bosszantóan elrendezetlen ügy vagy az életemben, de meg kell értened… nem engedhetem, hogy az is maradj. A húgod már a markomban van, most pedig te jössz! Túl sok minden forogna kockán azzal, ha életben hagynálak, még ha egykor kimondottan kedveltelek is. De sebaj… mint ahogy megtanultam, és te is megfogod: Senki sem veszélyeztetheti a családot!