Név: Joshua Murphy
Becenév: Josh, Dr.Murphy
Kor: 32
Születése hely, idő: 1981-07-08 / USA - Florida-Jacksonville  
Tartózkodási hely: LV
Csoport: orvos (traumatológus főorvos)
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: A betegeket megnyugtatja, ha egy mosolygós, kedves kezelőorvost kapnak, akinek a kezei között biztonságban érezhetik magukat, és aki empátiát mutat az irányukba, ugyanakkor eléggé komolyan és képzetten végzi a munkáját ahhoz, hogy képesek legyenek a dokiban feltétel nélkül megbízni. Az orvosi egyetemen az első dolog, amit belénk vernek, az az, hogy hogyan is szokás viselkedni a betegekkel. Persze, ahogy az évek telnek, és egyre közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos "kiégési-szindrómához", úgy egyre többet felejtünk abból, amit az egyetemen is tanultunk -a dolgok etikai és kommunikációs részéből legalábbis biztos-, és már figyelmen kívül hagyjuk, hogy milyen hangnemet ütünk meg azzal a szerencsétlen emberrel szemben, aki éppen sokkos állapotban könyörög az életéért és a leszakadt lábának a visszavarrásáért a sürgősségin. Az ilyen, és ehhez hasonló krízis helyzetekben a civil agyunk átvált a képzett orvoséba, és nincs más, csak az ösztönök és az adrenalin, ami az eset megoldására ösztökél minket.
Ha őszinte akarok lenni, már azóta Burnout-szindrómában szenvedek, hogy felvettek az egyetem orvosi karára, mégis -minden reggel, amikor felkelek és eszembe jut, hogy be kell mennem, mert várnak a betegeim, és az osztálynak szüksége van rám, képes vagyok magamra ölteni a jól ismert álcámat, és mosolyogva végig csinálni a viziteket, és ugyanebben a nyájas, tipikus "orvos" stílusban megvizsgálni az összes betegemet. Amikor aztán egy hosszú műszak után leveszem a fehér orvosi köpenyt, és amikor már újra csak a magánéletem van, akkor aztán előbújik a szög a zsákból, és nem vágyom semmire, csak a jól ismert magányra, egy üveg Skót whiskyre és egy random nőre, aki egy éjszaka erejéig felmelegíti az ágyamat, hogy ne érezzem annyira üresnek és jelentéktelen balfasznak magam, mint amilyen vagyok...

Külső: Mit is mondhatnék? Ha most elkezdeném fényezni magam, az elég sokat görbítene a valóságon, és azzal egyáltalán nem lennék hű magamhoz. Nos, mit szeretnél tudni? Lássuk csak!
Fekete haj, a nők többsége szerint irigylése méltóan kék szemek -szerintem nem különlegesebbek semmivel sem más ember szemétől-, az irigylésre méltóan kék szemek alatt méretes lila karikák, amik az állandó ébrenlétemről és kialvatlanságomról tanúskodna. Nem mondanám magam egy Góliátszerű égimeszelőnek. A férfiak átlagmagasságával rendelkezem. Munkában az öltözékem nem áll másból, mint ingből, nyakkendőből, valamilyen nadrágból -amit éppen kirángatok a szekrényből nagy életuntságomban-, és persze az elvárt, és megszokott fehér, orvosi köpenyből. Civilben már azért egy kicsit más a helyzet. Amikor éppen nincs munka, szeretek lazábban, kényelmesebben öltözni. Semmi ing, nyakkendő, élére vasalt nadrág! Herótom van tőlük!

Előtörténet:
-Ez volt az első, hogy fizettél a szexszért? - Harsányan felnevettem Miss.Hogyishívják hatalmas implantátumú kérdésén, a fejemet pedig lazán hátraengedtem, hogy egy tompa koppanással érhesse el a kemény, mégis kopottas, lepattogzott festékű ágytámlát.
Ekkor voltam hajlandó először ránézni a mellettem heverésző, és értetlen Bambi szemeket rám meresztő dögös vörösre, akire még jóindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy természetes, vagy éppen szép. Az összes szakmabeli nő mind egytől egyig ugyanúgy néz ki. Nincs közöttük különbség. Egy tonna smink, alapozó meg mindenféle női pipere szarság, amitől csak ocsmányabbul néznek ki, mégis kapósak, mert az ember tudatalattija valahogy dögösnek és vonzónak találja őket.
-Jaj, ne vágj már ilyen fejet! Nézz már rám. Egyedül élek, facér vagyok, az életem nagy részét a melóhelyen töltöm, haza is csak aludni és enni járok. Ilyen ingázó életvitel mellett lehetetlen, hogy legyen egy csajom, aki minden este ébren vár itthon egy szál csöcsben, készen arra, hogy megkeféljem mielőtt kidőlhetnék a következő műszak előtt. - Nem hazudtam, igazából teljesen fölösleges is lett volna. Na persze, majd pont egy nyolc általánost(se) végzett prosti előtt fogok szégyenkezni az életemről?! Jó eséllyel többet úgysem látjuk egymást, és különben sem hiszem, hogy tudnék bármiféle olyan új dologgal előállni, amit már ne hallott volna ezerszer az eddigi ügyfeleitől. A fejemet teszem rá, hogy nálam sokkal problémásabb ipsékkel is összehozta már az élet a munkája során! Tehát, egy szó, mint száz, nincs miért aggódnom, vagy éppen szégyenkeznem.
-Biztos nagyon rossz lehet neked... - Újra nevetnem kellett, és meg is tettem, mire megint az az értetlen arckifejezés érkezett csak válaszul, ami normál esetben akár még idegesített is volna, de addigra már volt annyi whisky bennem, hogy ne foglalkozzak ilyen és ehhez hasonló apróbb, jelentéktelen koszos kis részletekkel.
Helyette csak újra meghúztam drága barátomat, Jacket -persze, csak azután, hogy végre sikerült megemberelnem magam és abbahagynom az idióta röhögést-, és a második korttyal együtt egy szem valamit is -amit éppen akkor találtam a megannyi piros, rózsaszín, fehér, kék pirula mellett a rozoga, szent lélek által tartott éjjeliszekrényemen-, leküldtem, majd újra öblögettem, végül az üveget egyszerűen csak a csaj fedetlen, meztelen ölébe ejtettem, és vettem a fáradtságot, hogy féloldalasan felé forduljak, egyik kezemmel megtámasztva a fejemet, másikkal félig altestemre húzva a gyűrött fehér lepedőt.
-Már egészen hozzászoktam az állandó egyedülléthez mióta a nőm otthagyott az oltár előtt. De annak lassan már hat éve... - Talán csak a whisky és bogyó kombó késztetett arra, hogy egy csipetet kitárulkozzam neki a velejéig elcseszett magánéletemről, mégse zavart. Csak feküdtem ott mellette, és miközben be nem állt a pofám, idétlen mintákat rajzolgattam ujjbegyemmel az alattunk gyűrődött lepedőre.
Valóban hat éve, hogy Janice meglépett mielőtt még kimondhatta volna azt a bizonyos "igent", de igazából egyáltalán nem hibáztattam érte. Sőt, valahol mélyen, legbelül még egyet is értettem a döntésével, és egy pár év után már arra a szintre is eljutottam, hogy lebontsam a megbántott, sértett önbecsülésű férfi falait, és hogy képes legyek azt mondani, hogy jól döntött. Mellettem nem lett volna éppen fényes élete. Állandóan dolgozom, és ha éppen nem életet mentek, akkor úgy vedelek, mint egy kiszáradt gödény, amikor végre vizet talált a sivatagban. A kórházból beszerzett dugi bogyókról meg inkább nem is beszélnék! Egy a lényeg, Janice gyereket szeretett volna és egy olyan családot, mint amilyenekkel a kertvárosban is találkozhat az ember dögivel. Én nem tudtam volna mindezt megadni neki. Az általa elképzelt normális élet túlságosan is meghaladta a képességeimet.
-Oh, sajnálom, baby! - Nem élvezetből hunytam be a szemeimet, amikor megéreztem a kollagéntől duzzadozó ajkait a nyakamon játszadozni. Ez már inkább amolyan berögződött, ösztönös reakció volt részemről, akárcsak az a mozdulat, amivel az ölében árválkodó üvegért nyúltam. Egyik kezemet átvetettem a vállán, hogy ujjaimmal füstszagú, kócos hajába tudjak marni valahol a tarkóján, míg másikkal bőszen egy újabb kortyot küldtem le kiszáradt torkomon.
-Ne sajnáld! - Vetettem oda neki félvállról, és továbbra sem voltam hajlandó kinyitni a szemeimet, helyette inkább rövidesen a hátamra fordultam, lejjebb csúsztam a párnák végeláthatatlan, fehér tengerében, egyik térdemet kényelmesen felhúztam, és a whiskyt egy istenes szálra cseréltem, miközben szórakozottan csavargattam a csaj egyik lehetetlenül göndör tincsét mutatóujjamra, ő pedig -mintha mindezt amolyan engedélynek vette volna-, lejjebb csúszott a nyakamról, és újonnan már a mellkasomon feszülő bőrt csipkedte a cigitől és piától sárgálló fogaival.
-Miért... lettél pont orvos? Miért nem választottál valami olyan munkát, ahol nők közelében lehetsz?
-Nem én választottam. Az apám bűne, hogy a nyugdíjas évekig a kiégett traumatológus-főorvost kell játszanom. - Játszi könnyedséggel beszéltem, mégis sokkal több dolog bújt meg ennek az egésznek a hátterében. A Vörös talán azt gondolhatta -a hangnememből legalábbis-, hogy utáltam azért az apámat, mert olyanba kényszerített bele, amit magamtól soha nem választottam volna magamnak. Mégis igaza volt. Mindenben, amit az évek során elkövetett a nevelésemben azért, hogy nekem a lehető legjobb legyen, és hogy ne végezzem én is holmi lecsúszott mosogatóként az egyik étteremben, ahogy ő is tette. Ahogy az egyetemen egyre több mindent megtudtam az emberi test működéséről és felépítéséről, és ahogy szépen lassan egyre magasabbra törtem a kórházban, egészen megkedveltem ezt az egész orvososdit, mígnem egy "szép" napon -a sors fintora-, nem más, mint az apám került a vizsgálóágyra egy autóbalesetnek hála, és én nem tudtam megmenteni. Feladtam az életéért folyó küzdelmet.
-Na, és a pia és a bogyók? Azok is az apád meg a volt nőd miatt vannak? Nem félsz, hogy egyszer lebuksz, vagy bakizol miattuk, és kiteszik a szűrödet? - Valamikor ekkor voltam hajlandó annyi idő után először kinyitni a szemeimet, amivel együtt a csajt is lelöktem magamról a kelleténél is durvábban.
-Mi vagy te, pszichológus? Nem azért fizetlek, hogy áskálódj a magánéletemben! - A durva, kíméletlen hangnemem -és az arckifejezésem-, hamarosan egy sokkal türelmesebb, kedvesebb fajtába váltott, ahogy egy mosollyal kisimítottam néhány kósza tincset az arcából, majd a karjánál fogva magamra húztam...