Név: Fredo Merone
Becenév: Freddie
Kor: 32
Születése hely, idő: Philadelphia, olasz negyed, 1981.08.23
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: ex elítélt
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Mit is mondjak magamról? Ahol én felnőttem, az utcán erősnek, macsóknak kell lenni, voltam én katona is vagy két évig, de megmaradtam amolyan segítőkész alaknak, aki mindig is voltam. Viszont a sitten nem lehet viccelődni, ott fenyegetőzni kell, rendíthetetlennek, és amikor szabadultam, akkor pedig azért nem adtam fel ezt az álarcot, mert így is vannak bizonyos elvárások felém, pedig én aztán szeretnék magam mögött hagyni mindent. Már csak az anyám van nekem, nem kéne veszélybe sodorni, viszont élném már a saját életemet. Hajlamos vagyok viccet csinálni komoly helyzetekből, nem cinikusan, hanem irónikusan, mert őszintén valljuk be, teszek már a körülményekre, és hogy mi is lesz velem. Összességében segítőkész vagyok, és sokat dilemmázok azon, hogyan is húzhatnám ki a nyakamat ebből a jelenlegi hurokból.

Külső: Eredetileg akár szőke hercegnek is mondhattak volna, mert világos a hajam, és amolyan babás, mosolygós arcom van, igazi sármos stílusban, amin a sportélet sem változtatott. Ám amikor börtönbe kerültem, ott mások voltak a szabályok, komollyá váltam, hiszen csak így maradhattam életben. Ott nem volt helye a lazáskodásnak, ráncaim elmélyültek, nevetésem szépen eltűnt, és a macsóság rideg álarca lett a sajátom. Állandóvá vált a borostám, nem ritkán még szakált is növesztettem, amitől ápolatlan lett a kinézetem. Kezdeti egy tetoválásomat háromra növeltem, de ami a lényeg, hogy a mellkasomon és a bal vállamon egy kitárt szárnyú sas foglal helyet, amolyan szabadságszimbólum. A hajam már csaknem válig ér, bár már kint vagyok, megszoktam, hogy nem vasalt öltönyben vagyok. Meg hát egy bunyós azért nem egy olyan, akire anyu előtt büszke lennél, nemigaz?

Előtörténet: Phili ócska, lepuszult negyedében láttam napvilágot egy sokgyermekes olasz család sokadik gyermekeként. Hamar kiderült, ha érvényesülni akarok, akkor azt csak más levetett gönceiben tehetem meg, és a maradék kaja juthat nekem. Míg valakinél ez agressziót vált ki, én megmaradtam annak a kedves gyereknek, aki voltam, valamilyen belső indíttatásból. Sikeresen kibuktam a középiskolából, egyszerűen nem kötött le, nincsen fejem hozzá. Miután szolgáltam egy évet a haditengerészetnél, jó kiállásom miatt a sport felé fordultam. Sosem voltam annyira becsvágyó, hogy igazán versenyző legyek, így a boxban inkább csak másoknak voltam az ezdőtársa, felkészítője, jobban szerettem egy edző mögött ücsörögni a stopperrel, tartani a boxzsákot, mint hogy nekem üssék szét a fejemet. Nagyon szépen megtanultam védekezni, de technikásnak lenni, ám igazi nagy harcos sosem lettem, az orromat sem törték be soha. Csak ez érdekelt, úgyhogy még a huszas éveim közepén is lyukas volt a zsebem, mert amit segédmunkásként kaptam, hát az semmire nem volt elég. A tesóim gyorsan kirepültek, én pedig néhány évnyi csavargás után visszataláltam anyámhoz, segítettem öreg napjain. Aztán az egyik napon, amikor hazafelé pár suhanc megtámadta, felfigyeltem a haddelhadra, és odasiettem. Az egyik kést rántott, én pedig ösztönösen anyámat védtem, ahogyan ütöttem. A három elfutott, akit leütöttem, a földön maradt. Kihívtam a rendőrséget, akik azonnal előállítottak. A szerencsétlen baromnak feltoltam az orrcsontját az agyába, azonnal meghalt. Mivel sosem küzdöttem élesben, nem tudtam, hogy ilyen erős is lehetek. Ügyvédem nem volt, hát kirendeltek egyet. Azt javasolta, hogy hivatkozzak jogos önvédelemre, és valljam magam bűnösnek, megúszom,  két évvel. Jó magaviselettel leülök másfélet valami FBI üdülőtelepen, ahol még konditerem is van. Hát nem így történt. A bíró azt mondta, hogy hivatásos sportolóként rám másféle törvények vonatkoznak, a küzdősporttal ölni lehet, nyolc évet kaptam a szigorított fegyházban a visszaeső gyilkosok között. Csoda, hogy anyám nem kapott infarktust. Bent minden más lett. A laza, mindenre szarós stílust elfelejtetthettem. Ha nem voltam képes bárkit a falhoz kenni, akkor már megkéseltek volna másnap. Vagy megerőszakolnak. Azért megtaláltam a lehetőséget az érvényesülésre. Vagy az talált meg engem? A sitten illegális boxmeccsek folytak, és miután rólam tudták, hogy kint boxoltam, bevettek a buliba, mint edzőt. Nem is volt más dolgom, mint úgy intézni, hogy az nyerjen, akire a nagykutyák fogadtak. Az alvilág helyi ura, Timothy Valentino ezen rengeteget kaszált, és mindig tudatta velem, hogy hol a helyem, ha netán ki akarnék szállni. Mint például anyámat majdnem egy autó alá lökte valaki, amikor ment volna át a zebrán. Akkor már tudtam, hogy le fogom buktatni ezt az embert, de az még jó sokára lesz. A nyolc év csigalassúsággal telt, csak megszoktam hát az ottani életet, még haverokat is szereztem, néhányukkal kint is tartottam a kapcsolatot. Valentino a szervezett bűnözés pápája, a sittestársaim már kint is neki dolgoztak. Én azonban meghúztam a határt, közöltem vele, hogy semmivel sem tud zsarolni, mert nem ér vele semmit, ha megölet. Úgyhogy az apámtól örökölt filléreket egy ezdőterem megvásárlásába fektettem. A penész eszi, és rohadnak a falak, de az enyém. Néhány gyerekkori spanommal kifestettük, most egész emberinek tűnik. Alig kérek pénzt bárkitől, aki ott edz, de végülis ez nekem afféle hobbi, életstílus. Edző nem vagyok, a saját placcomon még a vízesvödröket is én hurcolom a jövő bajnokainak, de egyszer ki tudja, hátha valakiben meglátom a potenciált.