Születési név: Inoeska Konstantine Dimitra Nyecsajev
Név: Ingrid Gorbachov
Becenév: Grid, Ina, Gorbachov
Kor: 26
Születése hely, idő: 1987-08-16 / Oroszország - Volkhov  
Tartózkodási hely: Usa – Nevada – Las Vegas
Csoport: fejvadász
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Biszexuális (mármint egyszer kipróbáltam milyen nővel, de maradnék a pasiknál, ha lehet)

Jellem: Afféle csendes gyilkos vagyok. Nem vagyok híve a hosszú körmondatoknak, tehát általában röviden és tömören válaszolok, ha kérdeznek. Ha nem kérdeznek, akkor pedig inkább magamban elmélkedek. Az évek során már megtanultam, hogy egyáltalán nem okos dolog akárkiben megbízni, szóval a bizalom nálam elég nehezen megy. Még, amikor a másik azt hiszi, hogy sikerült a bizalmamba férkőznie, az én kis fejecskémben akkor is kérdések kavarognak arról, vajon miféle szándékkal közeledik az illető.
Munkámból és múltamból kifolyólag kissé kiütköztek már rajtam a paranoia tünetei. Mindenkiben az ellenséget látom, mindenhol azt figyelem, ki akar épp végezni velem vagy, hogy mikor tör elő valahonnan a múltam és rángat vissza Oroszországba, hogy a fejemet vegyék.
Ez a paranoia kiütközik a kapcsolatok terén is. Egyszer voltam eddig talán szerelmes, de miután végig kellett néznem a férfi halálát, eldöntöttem, hogy többé nem engedem, hogy az ostoba és gyerekes érzelmek eluralkodjanak fölöttem. A munkám miatt nem szabad olyan embereket gyűjtenem magam köré, akik átlal aztán csapdába csalhat bárki, ezért is vagyok amolyan magányos farkas.
Vannak néha dühkitöréseim, ami az általam párszor meglátogatott pszichológus szerint a „munkahelyi stressznek” és a „gyerekkori sérelmeknek” köszönhetőek. Erről viszont később. Addig is maradjunk annyiban, hogy néha elkap a gépszíj, akkor pedig képes vagyok őrültségekre.
Komoly vagyok az esetek többségében és, csak olyan emberek közelében engedem meg magamnak a viccelődést, akik már némiképp bizonyították, hogy nem a véremre szomjaznak. Más esetben a poénkodás nálam stressz helyzetben jelenik meg, tehát, ha épp szorul a hurok a nyakam körül, akkor hajlamos vagyok elsütni pár elképesztően idióta poént. Egyébiránt ritkán látni vigyort a képemen. „A nevetést, csak a nyugodt és elégedett emberek engedhetik meg maguknak”- mondta mindig az apám, én pedig hűen vallom ezt. Ha majd egyszer lesz időm és okom mosolyogni, akkor hosszabban megteszem, addig viszont maradnak az apró örömök, amíg még élek.
A munkám terén hidegvérű vagyok. Megtanultam már, hogy kell uralkodni magamon és, hogy nem szabad tökölni, mert könnyen ott hagyhatom a fogam. Mindegy, hogy családos politikus, gazdag üzletember, drogcsempész avagy milliárdos az, akit meg kell ölnöm. Felőlem vidéki orvos is lehet. Ha a listámon van és pénzt ígérnek érte, akkor megölöm. Nincs mese. Nincs happy end.


Külső: 178 magas vagyok, amit azt hiszem, az apámtól örökölhettem, mivel a spanyol származású anyám igen csak alig verdeste a 160-at. Az apám ezzel szemben ízig-vérig orosz, majd' két méteres vadbarom volt. A szemeim tengerkékek, hajam hosszú, szőkésbarna, hullámos, arcom kissé szögletes. Egyedül telt ajkaim és macskaszemeim árulkodnak arról, hogy nem vagyok teljesen orosz vérű, valamint a kissé kreolos bőröm. Legalábbis nálunk, odahaza, orosz földön ez kreolnak számított. A szám jobb szeglete fölött egy szépségpötty virít, ami még csábítóbbá teszi telt ajkaimat. Legalábbis, a pasiknak eddig bejött. Testem szálkásan izmos, amit csupán a kondinak köszönhetek. Ha nem gyúrnék egy héten legalább háromszor, valószínűleg egy csontkollekció lennék és még annyi formám sem lenne, ami így van. Sosem voltam valami nagy darab.
Imádom a magassarkú csizmákat, a bőrnadrágot és a hasvillantós topokat. Hidegebb időben -bár Amerikában számomra ilyen még nem nagyon volt- bőrkabáttal egészítem ki az öltözékem és máris elég méltónak érzem magam ahhoz, hogy felüljek a fekete Kawasaki-ra, amit még 19 évesen vettem. Szóval, ha egy teljesen feketébe öltözött bőrnacis szőkésbarna hajú nőt látsz elsuhanni melletted 180-nal az utcán... akkor az nagy eséllyel én vagyok.
Testemet több apró tetoválás dísziti, melyeket mindig akkor varrattam, amikor épp elkapott a hangulat. Nem szoktam halogatni a döntéseket. Ha valami eszembe jut, azonnal megteszem és nem tétovázok. A gondolkodás az ember legnagyobb büntetése.

Előtörténet: Volkhov városában születtem 1987-ben. Akkortájt apám még, csak helyi rosszfiú volt, egészen fiatalka, anyám pedig egy bevándorolt család legkisebb lánykája. A rosszfiú gyorsan elcsavarta a lány fejét, nem beszélve apámról, akit a spanyol születésű nőszemély gyorsan megbabonázott. Így történt, hogy világra jöttömkor egy 21 éves fiatal srác és egy 17 éves lányka pislogott rám.
Gyerekkorom... mondhatni volt, de nem igazán emlékszem sok mindenre. Valószínűleg azért, mert unalmas volt. Ami megmaradt bennem az az, hogy általában csak az anyámat láttam. Apa késő estig dolgozott és korán reggel ment, végül egy nap aztán kijelentette, hogy elköltözünk. Ekkor voltam 4 éves körüli kis szőke, kék szemű leányzó, aki még mit sem sejtett az apja őrült természetéről és piszkos ügyeiről. Akarom mondani, ekkoriban még teljesen normális apa volt.
Szentpétervárra költözünk és ott változott meg minden. Apa nyitott egy lebujt, ahol az alvilág legsötétebb figurái tengették napjaikat valamint kötötték üzleteiket, köztük az apámmal is. Anya persze tudott mindenről és nem is hadakozott az ellen, hogy egyre jobb módunk lett, egyre több lett a vagyonunk és egyre szebb ruhákba öltöztette a férje. Miért is ellenkezett volna? Arra azonban egyikőjük sem gondolt, hogy egyszer még nagyon csúnyán megjárják.
Az elemi iskolát ott jártam ki, majd gimnáziumba kerültem. Mit ne mondjak, igen jó tanuló voltam és terveim közt szerepelt, hogy egyszer majd beutazom a világot. Rajongtam a történelemért és mindenről mindent tudni akartam. Minden helyet meg akartam nézni, amiről írtak a könyvek. Szóval igazi kis okostojás voltam. Egészen addig, míg egy este apám le nem ültetett a konyhában beszélgetni.
Valójában arról mesélt, milyen jövőt szán nekem. 16 éves fejjel, hatalmas álmokkal igazán nem volt kecsegtető számomra az ötlet, hogy egy lebuj vezetője legyek és a maffiával kössek üzleteket. Egyáltalán nem tetszett és ennek hangot is adtam, de apám piszkosul megvert. Nem láttam még előtte ennyire elmebetegnek.
A beszélgetés majdnem mindennap lezajlott, én pedig minden nap a padlón kötöttem ki vérző szájjal, kék-zöld-lila foltokkal vagy épp megrepedt bordákkal. Az anyám nem szólt soha semmit. Pedig mindent hallott.
Egy nap aztán, mikor a városban kóboroltam épp csak, hogy ne kelljen otthon lennem, egy srác tapadt rám. Eleinte csak beszólogatott, de mikor az egyik sikátorba rángatott és a falnak passzírozott, éreztem, hogy tennem kell valamit. Egyedül az volt a szerencsém, hogy a késem, amit még apámtól loptam el az irodából -gyönyörű szép kés volt csodás motívumokkal a pengéjén- a csizmámban lapult. Félelemtől reszketve -inkább az idegtől reszkettem, de piszok jó színész voltam már akkor is-, azt ajánlottam a srácnak, hogy ott a helyszínen eleget teszek a kérésének, ami persze rohadtul tetszett neki. Nem kellett sokat könyörögnöm, hogy lehúzza a gatyáját én pedig letérdelhessek elé, és ez tökéletes pillanat volt ahhoz, hogy elő szedjem a késem, felpattanjak és azonnal elvágjam a torkát. Ez azonban nem volt halálos sérülés, így biztos, ami biztos, a szívébe döftem a kést.
Egy pillanat alatt meghalt, én pedig rezzenéstelen arccal törölgettem meg a pengét, majd csendben elsétáltam, mint aki jól végezte a dolgát. Életemben akkor fordult először elő velem, hogy elborult az agyam és dühömben olyat tettem, amire azt hittem, képtelen lennék.
Késő éjjel értem haza. A pólóm véres volt s csupán a kabát takarta kicsit, de otthon már nem volt mit takargatnom. Leültem az apámhoz a konyhába és elmeséltem neki, mi történt. Szinte kivirult az arca, mikor meghallotta, hogy épp most gyilkoltam meg valakit én pedig az undoron kívül nem sokat éreztem iránta.
Emlékszem, magamban azt kívántam, bárcsak ők is megdöglenének mindketten.
Három évvel később teljesült a kívánságom. Igaz, nem úgy, ahogy elképzeltem, mivel felrobbant a kocsijuk, de így is megfelelt. Semmi bánatot nem éreztem, csak azt, hogy piszkosul jól vagyok és a magam ura lehetek. Ekkor én már a maffiának dolgoztam.
A szerencsétlen idióta apámnak köszönhetően, a házban az összes zugot ismertem, ahol el volt rejtve a pénz, a széf kódját pedig nem volt nehéz kitalálnom, így aztán felmarkoltam minden értéket, fogtam az egyik Jeep-et és elhúztam a csíkot. Ekkor még nem olyan messzire. Szerettem azt a várost. Minden emlékem oda kötött, tehát az volt a tervem, hogy maradok, de mikor meghallottam, hogy a maffia engem keres, mert apa valami pénzzel tartozott nekik, le kellett lépnem. Az a bizonyos veréb, aki mindezt csiripelte segített nekem kijutni az országból és eltűnnöm úgy, hogy azóta sem tudják, hol keressenek. Ő volt a nagybátyám, akiről később kiderült, megölték.
Mire Amerikába értem, már nem volt semmi, ami Oroszországhoz köthetett volna. Rádöbbentem, hogy ideje a saját utamat járnom, a saját történetemet írni, és ezt nem is tehettem volna jobban mint, hogy kihasználom a tehetségem és az érzelem mentességem. Azt sikerült belőlem kiölnie az apámnak, amiért hálás vagyok neki a mai napig. Egyetlen egyszer esett meg velem, hogy beleszerettem valakibe, de ahogy említettem, nem volt hosszú életű se a tag, se a kapcsolat.
Jelenleg Las Vegasban vagyok, mint szabadúszó. Kapom a megbízásokat, ölök, akit ölni kell és ennyi. Több tervem egyelőre nincs is.[/color]