Név: Loreleine Withmore
Becenév: Lori, Reini
Kor: 18
Születése hely, idő: 1995.08.08. / USA - Jacksonville  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: városlakó
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Kedves, barátkozós típus vagyok, aki mindig szeret új emberekkel megismerkedni. Szeretek vidám lenni, élni az életem, mindezt úgy összeegyeztetve, hogy bulizni is tudjak, de a suliban is jó legyek. Nem szeretem, ha hazudnak nekem, bizonyos dolgokkal könnyen meg lehet bántani, s olykor talán túlzottan is haragtartó tudok lenni. Bár általában azért visszafogottabb vagyok, engem is ki lehet hozni a sodromból, tudok fújtató vadmacska lenni, ha kell. Ami a hobbijaimat illeti, szeretek olvasni, táncolni, festegetni, aerobikozni, ami viszont talán a legjobban leköt, az a fényképezés. Bár konkrétan még nem döntöttem el, de könnyen lehet, hogy a gimi után is majd ezzel akarok komolyabban foglalkozni, mert úgy érzem, elég jól megy, de biztos vagyok benne, hogy lenne mit tanulnom róla, utána pedig sokféle munkát szerezhetnék vele.

Külső: Sosem voltam egy óriás alkat, jelenleg 168 cm magas vagyok. Szerencsére ma már sikerül jobban kitűnnöm a tömegből, hála annak, hogy az elmúlt pár év során észrevehetően kibimbóztam, s nőiessé is váltam. Szőkésbarna, hosszú hajam van, amit hullámok egészítenek ki, de leginkább csak közvetlenül a váll fölöttől indulva. Szeretem, hogy ilyen kis hullámos, úgy érzem ez is hozzájárul ahhoz, hogy jól nézzek ki, ritkán szoktam csak kiegyenesíteni. Szemeim sötétbarnák, s mivel jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, általában csak minimálisan szoktam sminkelni. Ami az öltözködést illeti, sosem voltam az a fajta, aki az éppen aktuális trendet követi, nem rajongok a divatért. Azt hordom, amiben jól érzem magam, akkor is, ha ez éppen egy szexi top vagy egy kissé fiúsabb felső. Talán ennek is köszönhető, hogy sokféle barátom van, de abból a bizonyos felső körből kimaradok, amit néhány gazdag lány képvisel, de nem is vágyok közéjük. Nem szeretem a képmutatást, inkább maradok, aki vagyok, azokkal, akikkel jól érzem magam.

Előtörténet: Az én történetem 1995. augusztus 8-án kezdődött, nem éppen szokványos módon. Az egyik Jacksonville-i kórházban láttam meg a napvilágot a Ware család második gyermekeként, két évvel nővérem, Amy születése után. Sajnos a szülés közben azonban komplikációk léptek fel, az édesanyám agyában elpattant egy ér, amibe perceken belül belehalt. Ha mindettől még nem lenne elég sötét születésem története, hát attól már mindenképp azzá válik, hogy édesapám engem okolt, amiért felesége, az anyukám meghalt, s olyannyira megharagudott rám, hogy eldobott magától, ott hagyott a kórházban árván, elhagyottként, gyámoltalanul. Nem tudta megbocsájtani, hogy egy csecsemő miatt elment az a nő, akit szeretett, akivel az életét tervezte, s mivel már volt egy lánya, velem nem foglalkozott, én is meghaltam számára, sőt, meg sem születtem. A kórház nagy bajban volt, hogy mihez is kezdjen velem, mindenképp árvaház várt rám ezek után, de ahhoz még túl kicsi voltam, még náluk kellett maradnom egy ideig. Pár nap múlva azonban egy újabb nőt hoztak be a kórház szülészetére, s az, ami neki a legnagyobb szerencsétlensége lett, az lett az én legnagyobb szerencsém.
A Withmore házaspár épp családot készült alapítani, Lionel és Victoria az első gyermeküket várták. Mivel Victoria csak a hónap végére volt kiírva, úgy döntöttek, a gyerek születése előtt még kiruccannak egy kicsit, hisz a következő hónapok, évek úgyis a gyereknevelésről fognak szólni elsősorban. Kocsiba pattantak hát, majd elindultak Rhode Island-i otthonukból, hogy Floridában pihenjék ki előre az elkövetkező időszakot. Az utazás jól is telt, nagyon jól érezték magukat, ám a visszaúton Victoriánál beindult a szülés. Nem lehetett válogatni, hogy mikor és hol fog szülni az asszony, így Lionel azonnal a legközelebbi kórházhoz hajtott... Jacksonville-be. Amint beértek, az orvosok azonnal kezelésbe vették a nőt, aki nem értette, hogy történhet mindez, hisz még majd’ 1 hónapja lenne vissza. Az orvosok nyugtatták, hogy néha elő szokott fordulni az ilyesmi, nem kell aggódnia. Ám a vizsgálatok sajnos más eredményt mutattak. Victoria méhében idő közben valamitől elhunyt a csecsemő, valószínűleg a köldökzsinór fojtotta meg, a testében beinduló folyamat pedig nem a szülés volt, hanem ezt a halott testet akarta csupán kibocsájtani a szervezete. Az orvosok azonnal a műtőbe vitték, ahol eltávolították a halott magzatot az anyából, azonban szegény nő kálváriája itt még nem ért véget. Kiderült, hogy méhét is azonnal ki kell pakolni, különben ő is meghalhat. Így a történtek nem csak gyermeke elvesztését okozták, de egyúttal elvették a lehetőséget attól, hogy később saját gyereke lehessen. A házaspár összerogyott a hírek hallatán, minden eddigi tervezgetésük, a családalapítás dugába dőlt. Az egyik ápolónő viszont, aki ott volt mind Victoriánál, mind az én születésemnél, gondolt egy merészet, s két nappal később besétált a családhoz velem a karjaiban. Elmesélte nekik a történetemet, hogy én az édesanyámat vesztettem el a szülés alatt, míg Victoria a gyermekét... aki történetesen épp kislány lett volna. Lionelék nagyon meghatódtak ezen, s a Sors kezének gondolták mindezt, úgy érezték, ennek hála kaptak most egy második esélyt, hogy mégiscsak legyen gyermekük. Magukhoz vettek, s attól a naptól kezdve a sajátjukként neveltek, végig úgy is tekintettek rám, mintha én valóban az ő közös gyermekük lennék. Így kaptam meg végre én is a nevem: Loreleine... Loreileine Withmore. Pár nap múlva, mikor Victoria állapota már elég stabil volt, kiengedtek minket a kórházból, így tértünk haza immár hárman a Rhode Island-i házba. Persze az ismerősök rögtön rácsodálkoztak, hogy máris megszülettem, hisz Lionel és Victoria csak kikapcsolódni mentek, s egy kislánnyal tértek haza. Ó, ha tudták volna az igazi történetet... De nem tudták. Soha, senkinek nem mondták el, hogy saját gyermekük valójában meghalt, engem, a kis eldobott árvát pedig magukhoz vettek. Éppen ezért minderről jómagam sem tudok semmit, nekem mindig is ők voltak a szüleim, én pedig egy igazi Withmore vagyok.
Az életünk ettől kezdve egyébként teljesen normálisan alakult. Ahogy nőttem, úgy jártam oviba, majd aztán általános iskolába. Kiskoromban nem voltam még valami szép, de azért rút kiskacsa sem. Valahogy mégis úgy alakult, hogy inkább csak fiú barátaim voltak, de velük is csak haverok voltunk, semmi több. A jegyeim mindig is jók voltak, ami nagyban köszönhető szüleimnek, hisz sokat foglalkoztak velem. Apukám egyébként író, s bár nem olyan ismert név, mint Stephen King vagy Rowling, de én azért nagyon szeretem a könyveit. Anyukám irodalom és nyelvtan tanár a helyi gimiben, így mindig odafigyeltek rá, hogy sokat olvassak, bár erre nem kellett nagyon ösztökélni, ment az magától. Emlékszem, mennyit nevettünk még ekkoriban, mikor anyum leellenőrizte a házijaimat, és aláhúzogatta a helyesírási hibákat... majd ugyanezt megtette az apu által írt könyvek piszkozataival is. Szóval a kislánykorom boldogan és vidáman telt, még akkor is, ha nem tartoztam a legnépszerűbb emberkék közé. Mindez akkor változott meg, mikor 14 éves korom körül egy levelet kaptunk, hogy apu egyik rokona meghalt, s ránk hagyta a házát: Las Vegasban! El se akartunk hinni, hogy mindez komoly, de némi telefonálgatás után kiderült, hogy valóban így van. Úgy döntöttünk, élünk a lehetőséggel, hisz apunak egy kiugrási lehetőség, hogy egy nagyvárosba kerül, anyu pedig máshol is tud tanítani. Ráadásul én is még épp a továbbtanulás előtt álltam. Így hát összecsomagoltunk, és irány Vegas! Az új házunk nem egy óriási villa, de mégis hamar munkát kellett szerezni a szüleimnek, ha nem akartunk pénz nélkül maradni. Szerencsére anyu hamar kapott állást az egyik gimiben, míg én egy másikba nyertem felvételt. Apu még vár a nagy kiadóra, de azért itt is talált magának munkaadót az egyik művével, így hamarosan ismét beindult az életünk. Ekkortájt már én is kezdtem egyre jobban kibontakozni, megmutatkozott az a szépségem, amit a valódi, modell anyukámtól örököltem. Új ismerősöket, barátokat szereztem, immár a csajokkal is jól elvoltam, a srácok közül pedig egyre több akart már több lenni, mint csak egy haver. Eleinte furcsa volt ez a változás, de jó érzés, hogy egyre többen vesznek észre, egyre többen figyelnek meg maguknak. Jól esnek a bókok a fiúktól, de nagyon örülök, hogy lány barátaim is lettek. S ennek köszönhetően derült ki valami, amiről korábban nem tudtam... titkon a lányok is vonzanak valamennyire, igaz, ilyen téren nem mondanám magam túl tapasztaltnak, egyik nemmel sem.
A gimi tehát még jobban telik, mint ahogy az általános suli, s bár eleinte fájt elszakadnom a régi ismerősöktől, de teljesen nem szakadt meg velük a kapcsolat, itt pedig még több barátot szereztem magamnak, s úgy érzem, igazán jól alakul az életem. Egyelőre még nem foglalkozok túlzottan azzal, hogy mi lesz majd, ha kijárom a sulit, még van vissza két évem, pillanatnyilag a mának élek, élvezem, hogy fiatal vagyok, tanulok, bulizok, a barátaimmal vagyok, s élvezem, hogy mindezt ebben az élettől nyüzsgő nagyvárosban, Las Vegasban tehetem.