Név: Jennifer Grent
Becenév: Jenny, Jenna, dr.Grent
Kor: 23 éves
Születése hely, idő: 1991. január 19. - USA, New Haven
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Orvos
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Szeretek az embereknek örömet okozni. Szeretek életeket menteni. Szeretem, ha úgy mennek a dolgok, ahogy azt én akarom. Szeretem kézben tartani az életemet. Kedves vagyok, legalábbis ezt szokták mondani. Én nem tudom nagyon magamat így jellemezni. Úgy érzem, hogy néha túl merev vagyok, de jó társaságban mindig nagyon vidám vagyok. A munkán kívül sokkal jobb fej vagyok és sokkal inkább fiatalabbnak érzem magam. Ha a munkámról van szó, akkor komoly vagyok és összeszedett. Ha egy betegem életét veszti, nem vagyok a legjobb passzban. Nem szeretem közölni az emberekkel, hogy rákjuk van, mert akkor én is átérzem azt, amit ők: félelmet, szomorúságot, magányt.
Nem szeretem magamat nézegetni a tükörben. Szabadidőmben nem éppen a ruhavásárlás, a manikűrözés vagy a pasizás tevékenységeket űzöm. Szeretek olvasni. Nagyjából bármit, amit bekötöttek, könyvből van és betűket tartalmaz. Ha azt kéne mondanom, hogy milyen vagyok, akkor ezt mondanám: érzékeny, romantikus. Szeretem a romantikus filmeket, mert szeretem a jó befejezéseket.
Realista vagyok. És úgy vélem, hogy nincs olyan, hogy véletlen. Nem hiszek az olyan dolgokban, ami nem a tudományon alapul. De ezt persze nem szoktam megmondani szemtől-szembe az embereknek. Mindenki abban hisz, amiben szeretne.
Szeretek másokkal törődni, éppen ezért is lettem onkológus. Ha életet menthetek, annak csak örülni tudok.
Nem szoktam ítélkezni. Mindenki ember. És mindenki olyan, amilyen. Ezt el kell fogadni.

Külső: Körülbelül 170 centi magas vagyok. Vékonynak szoktak nevezni, de az alkatom éppen megfelel a magasságomhoz. Hosszú, szőkés vöröses hajam van és kék, de majdhogynem már szürkés szemem. Ovális arcom van, nagyon kevés bőrhibával. Én mindig találok valami kivetést magamon. Orrom pisze, szép formájú. A füleknek nevezett hallásra alkalmas testrészeim a helyén vannak és tökéletesen működő képesek. Vállaim íveltek, szépek. Bőröm egészséges, szinte hófehér, de ez csak azért van, mert nem szoktam nagyon napozni. Melleim átlag méretűek. Nem nevezném őket nagyoknak. Nincs semmi elváltozás a testemen, nincs lúdtalpam, se bokasüllyedésem. Általában ruhát szoktam hordani, ami a térdemig ér. A kedvencem a kis fehér, fekete pöttyös. Télen fekete kabátot szoktam hordani, farmerral. A munkahelyen orvosi köpenyt hordok, fehér blúzzal és vékony nadrággal. Ékszert nem nagyon szeretek hordani. Az egyetlen egy, amihez hozzánőttem az az ezüst karikagyűrű amit egy láncon hordok a nyakamban. Hajamat összekötve nem szeretem hordani, csak a munkahelyemen. Nincs se szemüvegem, se fogszabályzóm. A tetoválást a munkám miatt is szörnyűnek tartom úgy, ahogy a piercinget is. Szóval egész átlagos vagyok.

Előtörténet: Hideg, csípős este volt. Tücskök ciripeltek és a távolban kutyák ugattak. A romos, mohás sírkövek között sétáltam. Kikerültem a gyökereket, nehogy még elessek. Megnéztem egyes sírfeliratokat, amelyek érdekesnek tűntek. Bár nem értem, hogy miért, de mindig is vonzott ez a hely. A temetők. A sírok. A földbe ásott hullák, amik már bomladoztak, foszlottak, majd a föld részesei lettek. A halott végtagok, a csontok. Nem fordult fel a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy odalent egy régvolt emberi lény ott oszladozik, kukacok és férgek mászkálnak a testben, majd a szöveteket felfalják a csúszó mászók. Ahogy ott sétáltam a ködös, nedves és koszos temetőben szembe jutott az életem, képek villantak fel a gyerekkoromból:
1991-ben születtem New Havenben. A szüleim nagyon örültek nekem. Először nem akartam felsírni, ezért az orvos egy nagyot csapott rám. Persze az hatott is és rögtön felbőgtem.
Édesapám és édesanyám jól neveltek. Nagyon szerettem őket. Vigyáztak, hogy ne essen bajom, ne vágjam meg magam, ne legyek szomorú. Egy egyszerű kis óvodába jártam, hasonlóan átlagos kölykök közé. Mivel a szüleim gazdagék voltak, így nagyjából mindent megkaptam. Azt sem értem, hogy lehet, hogy nem lettem egy elkényeztetett kis liba. Már azóta érdekelnek a könyvek, amióta apukám felolvasott nekem este. Az első történet, amit hallottam az az Alice Csodaországban volt. Rögtön magával ragadott a történet. A képek, a betűk, bár még azt sem tudtam, hogy mik is azok.
Mikor jött az iskola ideje el költöztünk Las Vegasba. Amikor az iskolába kerültem, már rég tudtam olvasni. Túlszárnyaltam a többieket, amitől a szüleim nagyon büszkék voltak rám. Jó jegyeket kaptam, barátkoztam, jól viselkedtem. A szüleim álom gyereke voltam. Aztán amikor betöltöttem a hat éves kort, megszületett az öcsém, Peter. Örültem, hogy volt egy testvérem. Minden úgy ment, ahogy annak lennie kellett.
Aztán bekerültem a gimibe és kiderült, hogy Peter nem éppen a legjobb gyerek a világon. Hiperaktív, rossz tanuló, de a legkedvesebb ember a világon. Szoros kapcsolatot ápoltunk és persze nagyon szerettük egymást.
Amikor leérettségiztem anyukám életét vesztette. Peter még csak tizenkét éves volt. Apa összeomlott, de tovább nevelt minket. Mutatta az utat, támaszt adott. Amikor felvettek a Yale-re apa kijelentette, hogy megnősül. A nő kedves volt és nagyon jószívű. Apa megérdemelte őt, ahogy a nő is apát. Én könnyű szívvel indultam el az egyetemre és tettem le a diplomát. Miután visszajöttem Las Vegasba apa és a felesége már nagyon jól elvoltak. Peter javított a jegyein és felvették egy rendes gimnáziumba. Munkát kaptam a kórházban és azóta is jól elélek. Apa és a neje elköltöztek Los Angelesbe. Peter is velük ment. Nem szoktak látogatni, de néha telefonon beszélgetünk. Jól elvagyok.
Ahogy elmosolyodtam, tovább mentem a temetőben. Majd egy egészen újnak látszó, szépen kifaragott sírkő elé léptem. Megálltam. Leguggoltam, hogy lesöpörjem a száraz faleveleket és a koszt a sírról. A kezemben lévő rózsacsokrot, mely helyenként már elszáradt szépen elrendeztem rajta. Felálltam, majd elköszöntem:
- Szia anya!
Elindultam, hogy még éjfél előtt hazaérjek. A hold fénye bevilágította a temetőt. Egészen melankólikus, gótikus hangulatot teremtve.

Köszöntem Adminbá!