Tudod milyen érzés egy sötét verem alján találni magad? Iszonyatos. Mégis becsukod szemed, reménykedsz hogy ha ismét kinyitod mást fogsz látni, de ragaszkodsz a sötétséghez. Megszoktad, ezért vágysz rá. Azt hiszed képes vagy uralni, de valójában a sötétség rég legyőzött. Egyszerűen félsz a világosságtól, képtelen vagy szembesülni a valósággal, ezért a sötét lukból is képtelen vagy kikecmeregni.
Nevetek de sírni volna kedvem. Olyan embereket szeretek akiket gyűlölnöm kellene és azokat akiket gyűlölök szeretni.

Sikítottam, féltem! Sőt, ha ez még nem lett volna elég még a hideg is rázott. Apró verejtékcseppek gördültek lefelé homlokomról, amit egy gyors kézmozdulattal töröltem le. Eddig zihálva jutottam levegőhöz, de most valami megváltozott, mintha hatalmas súly nehezedne mellkasomra, egyre nehezebben tudok levegővételhez jutni. Pánikszerű tünetek törtek rám. Úgy markoltam bele a lepedőbe, mintha csak az életem múlott volna rajta. A fekete szatén anyag egyre gyűröttebb és gyűröttebb lett, próbáltam magam ülő helyzetbe kényszeríteni mindezek ellenére. Félig meddig sikerrel jártam, mikor úgy éreztem még egy mozdulat és az lesz az utolsó. Szobámba éppen hogy bevilágított az utcai lámpa fénye, ezzel sejtelmes árnyakat adva minden egyes tárgynak, ami csak bent található. Félhomály uralkodott mégis könnybe lábadt szemekkel néztem a szoba legtávolabbi pontját. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, de képtelen voltam megmozdulni, vagy felsikítani. Milyen ironikus, rémálmomból keltem fel, hogy bele csöppenjek ebbe a valódi rettenetbe, ami színtiszta valóság. Mit is szoktak mondani? Az ember szeme előtt halálakor lepereg az egész élete? Előttem nem pergett semmi sem, de egyre elevenebben tombolt bennem az élni akarás. Jól tudtam, hogy azzal nem érek el semmit, hogy sírdogálok, de mégsem kellhettem csak úgy fel az ágyról kisétálva, jobban mondva vadul menekülve. Biztosan megállítana, bántana, és ki tudja, még miféle szándékai vannak velem. Miért én? De, ami most leginkább foglalkoztatott, hogy miért nem tesz semmit? Persze nem kell semmit sem tennie, már attól halálra vagyok rémülve, hogy ott áll és engem figyel. Csak úgy cikáztak fejemben a gondolatok, szívem őrülten vert mellkasomban, amikor úgy hallottam megmozdult. Nem vettem észre, hogy közelebb jött volna hozzám, de azt biztosan hallottam, hogy irányából nesz hallatszott. Úgy éreztem kiszökött belőlem minden erő, még remegni is elfelejtettem nagy ijedségemben. Nem várhattam tovább! Nem várhattam meg, hogy közelebb kerüljön hozzám akár egy lépést is! Mégsem tudtam moccanni sem, eddig csak állt és csendben nézett, de hirtelen megindult felém rám vetette magát és hirtelen felkeltem. Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek valójában csak álmodtam. Már megint ugyanazt, napról napra csak ezt álmodom, mindig ugyan ott szakad vége, én pedig felkelve újra az elvonón lévő szobámba találom magam.