A fehér porcelántányér valahol a seggfej nevelőapám kemény, ürességtől kongó kopasz golyó fején tört ripityára. Részemről ez volt az a bizonyos végszó, amivel lezártam az egész napon át tartó őrjöngést, és amivel elkövettem életem első személyi sértését.
Lehet, hogy az anyám egy vén, drogos ribanc, és talán egy kicsit utálom is azért, mert a tizenkilenc év alatt egyszer sem viselkedett anyához méltóan, de ettől még az anyám, és nem tolerálom, ha a faszfej férje, vagy bárki más árt neki! Tehát, egy szó, mint száz: Üdvözöllek a harmonikus, békességben és szeretetben élő kis családomban, ahol karácsonykor az ünnepi fogás soha nem tesz túl a félig odaégett melegszendvicsen, és ahol csodaszámba vehető, ha egy órán keresztül kuss van, és az elcseszett szüleid ordítása helyett csak a rozsdás csap idegtépázó csöpögését, és a csótányok -meg ki tudja még, hogy milyen bérlőink vannak ezeken a dögökön kívül-, sercegését hallod a hűtő alól. Nem valami jómódú életszínvonal a miénk, de azt gondolom, hogy annál, hogy a csatornaelvezető mellett csöveljünk a híd alatt, sokkal jobb! A röpke tizenkilenc évem alatt volt elég időm hozzászokni, hogy nincs saját szobám, ahova elmenekülhetek, és aminek a fala ki van plakátolva Marilyn Monroe-s, és Sex Pistols-os poszterekkel. Továbbá azt is megszoktam már, hogy nincs saját ruhásszekrényem, fésülködőasztalom és kényelmes ágyam se, amin jót lehet aludni és szexelni. Nekem csak a konyhának nevezett kis egérlyuk jutott egy szétnyitható, szakadt vászonággyal, a hűtő éjjeli zúgásával, a csap csöpögésével, a bogarak sercegésével, és a huzattal, ami a rosszul zárható ablakok résein szokott befújni. Anyám és a bikája persze külön hálószobában vannak, ami -ha jobban belegondolok- nem is zavar. Inkább alszok a konyhában, mint egy szobába velük. Tizennégy éves koromig bőven elég volt, köszönöm szépen! Szerintem annak is köszönhető, hogy már tizenöt évesen úgy akrobatáztam az ágyban, mint egy díjnyertes pornószínésznő. De, hogy valami kevésbé extrémmel is szolgáljak ebből a korszakomból: a pubertás kezdetén jöttem csak rá, hogy mennyire kurvásul el van baszva körülöttem minden, és hogy nekem valahol van egy drága jó édes apukám, aki talán mostanra már eléggé felnőtt és értelmes gondolkodású emberré vált ahhoz, hogy a tizenkilenc évvel ezelőtt született lányát -akinek még a létezéséről sem tud-, felvállalja. De, hogy miért nem Ő él velünk? Hát ez az, amire még én sem tudom a választ. Mindössze annyi sütnivalóm van ezzel az egésszel kapcsolatban, amit anya pár évvel ezelőtt -egy józan pillanatában-, elpofázott nekem. Az egész sztori olyan, mint valami elcseszett romantikus dráma film, ami a sablonossága miatt nem érdemel mást csak Aranymálna díjat.
Anyám alig volt tizenhat, amikor valami gimis bulin egymásba botlottak a feltételezett faterommal, akinek már akkor se volt túl jó híre a rendőrségen meg úgy igazából sehol máshol sem. Persze anyám izgalmasnak találta a fickót a bűnös sztorijaival, a titokzatosságával és azzal a kőbunkó balfasz stílusával együtt, amit képviselt. Mondott még valamit arról is, hogy mennyire dögös volt, de ez már csak körítés. Lényeg a lényeg, hogy a fater hamar bekéredzkedett anyám bugyijába, aki szentül hitte, hogy happy end lesz a dolog vége. A számításai azonban kudarcot vallottak, apám két puszival elköszönt tőle, ő meg egyedül maradt, és ha egy törött szív még nem lenne épp elég, megnyerte mellé a Jokert is: úgy teherbe esett, ahogy csak lehet! Az nagyanyámék persze kitértek a hitükből, anyám pedig csak egyetlen egy emberre támaszkodhatott, aki történetesen az én kujon, felelőtlen apám bátyja volt. A pacák némi pénzzel és lelki támasszal kisegítette a mutert a gödörből, de miután megszülettem, szőrén szálán eltűnt. Valami olyat is mondott anyám, hogy a fickó szerelmes volt belé, de nem tudott volna úgy élni, hogy az öcsikéje gyerekét kell nevelnie... Barom! Tehát anyám végleg egyedül és támasz nélkül maradt egy egyszobás kis garzonlakásban, amit a sztriptízbárban összekapargatott lóvéból tartott fent. Azt hitte soha nem kerül ki ebből a nyomorult mókuskerékből, de mikor egyik este a főnöke fizetett neki egy öltáncot, minden megváltozott. Onnantól kezdve az események nagyon felgyorsultak, és mire kettőt pislogott, addigra már egy gazdag, puccos drogbáró felesége volt, aki úgy szórta a pénzét, mint bolond a lisztet. Végre fényűző életet élhettünk, de mintha a karmának feltett szándéka lenne, hogy mindig minket baszogasson, az egész nem tartott tovább két évnél. A golyófej, a nevelőapám minden pénzünket elherdálta, és visszakerültünk a legalja anyagi háttérrel rendelkezők köreibe. Azt hiszem, hogy ezek után nem meglepő, hogy változtatni akarok. Ennél a nyomortelepnél bármi jobb lenne, és ha soha nem próbálom meg felkeresni George Andrew Goodwint -aki elvileg az apám-, akkor soha nem tudhatom meg a miértjeimre a válaszokat, és baszhatom, hogy bármikor elkezdhetek normális életet élni. Persze, ha meg is találom a fickót, és mondjuk elhajt a búsba, akkor sem fogok összeroppanni. Eddig is megvoltam nélküle, ezután is megleszek! Ott vannak a haverok, a banda, a fű, szex és a pia. Kell ennél több?