Mexico, 2002. júniusa; áram nélkül maradt szórakozóhely - elfajult állapotok

- Elég ebből, nem vagyunk állato… – kiált fel indulatosan, megelégelve a visszataszító, emberhez méltatlan viselkedést, és végigcikázik fejében az elhatározás, hogy most azonnal odacsap az erőszakoskodók közé, lesz, ami lesz, ám végül elharapja a mondatát. Valami ide nem illő hangot fedez fel, persze lehet, hogy csak a képzelete játszik vele. Mintha összekoccant volna két kemény anyag... vagy épp hogy szétfeszítették őket? Esélye sincs utánajárni a dolognak, mert a tömeg egy emberként iramodik meg, és sodorja őt a falhoz. Kizárt, hogy eddig is ilyen sokan lettek volna bezárva az egyre szűkebbé váló helyiségbe! Lehetetlen… mintha megbabonázták volna az embereket, úgy rohannak a vélt kijárat felé a pislákoló fényekben, de mindazok, akik nem voltak elég gyorsak, most egymást tiporva tülekednek előrébb. Paloma a tömeg és a fal közé szorult, előbb fájdalmas ütést érzett a gyomránál, aztán rögtön átjárta reszkető testét a hűvös és masszív fal érintése. Arctalanok préselik őt a falhoz, valakinek a könyöke a szegycsontjába vág, de senki sem törődik most ezzel. Paloma szemében összefut a könny, és levegőt is igen rég vett már...
- Elég legyen! – szakad ki belőle az utolsó korty erejével, és kétségbeesésében mindkét öklével vaktában előrevág. Érzi, hogy eltalál valamit, összekarmolja, taszítja magától, csak szabaduljon már a nyomástól, hagyják végre békén! Mégiscsak állatok ezek… ilyen, mikor az ember elveszti a fejét... és megőrül a homályban.

Hosszú percek óta viaskodik az áramló tömeggel, és maga sem veszi észre, hogy beszippantotta az áradat, pedig minden igyekezetével azon volt, hogy ezt elkerülje. Már rég eltávolodott attól a kis falszakasztól, amit még önként vett birtokába. Persze ilyen helyzetben lehetetlen, hogy az ember még a lába elé is figyeljen (főleg, ha egy-két könyök váj a mellkasába), így történhetnek olyan balesetek, amikor akaratlanul tönkreteszünk valamit. Mondjuk egy korsót, ami a földön hever, teli... folyadékkal. Paloma csak a jellegzetes csörgésből állapítja meg, mibe rúgott az előbb – s a korsó súlyából ítélve valóban lötyögött benne valami, amit ugyan a nagy sötétben nem lát, de talán nem is baj, hogy szétcsordogált a földön.
Nem így gondolja viszont a dühödt emberhad. Egyszerre zúdulnak fel, furcsamód mindenkinek nyilvánvaló, hol keressék a bűnöst, aki megvonta tőlük a 'vízforrást', és mintha már a bosszút tervezgetnék, úgy sereglenek megint össze. Aztán kiválik a tömegből néhány megtermett asszonyság, akik látszólag önkényesen magukra aggatták a vezér címét.

Remek, mit pattog nekem ez a pár paraszt? Hát kellett magukkal sodorni a korsójukhoz...

De már nincs mit tenni, ezzel a gonddal bizony szembe kell nézni. A testi erő az előny, mint az állatvilágban... amikor farkastörvények lépnek életbe.
- Na-na, ne essünk egymásnak, annak nem lenne... - hátrál, összehúzza magát olyan kicsire és jelentéktelenre, amilyenre csak tudja - semmi - de a tömeg köréje záródik, mint legrosszabb rémálmaiban - értelme... - utolsó szavai szinte cincogássá fakulnak a meredek események sodrában, és megint a háta mögött érzi a hideg falat. Most azonban távol van mindenféle fényforrástól, nem is figyeli már, miféle eszeveszett sötétség borul rá, minden megtett apró lépéssel. Fokozatosan kialvó modern világítások, és szikrázó kábelek sorai; fullasztó, elhasznált levegő lengi körbe e különös állapotokat... mert immár teljes a káosz.
Ekkor hangos robaj tör ki a tetőtér felől, mire mindenki rémült sikítozásba kezd. Paloma ezt a pillanatot használja ki arra, hogy meneküljön. Szégyen a futás, de kit érdekel. Lehajol, egyik kezét maga előtt tartja, hogy hárítsa az esetlegesen betaláló ütéseket vagy bármiféle támadást, a másikkal pedig a falat tapogatja, mintegy irányjelzőként használva azt. Így akad meg a keze valakinek a hajában, de még mielőtt bármit is kérdezhetne, megragadja a hozzá tartozó vállát, és határozottan ellöki az útjából. Nem tudhatja, hogy kit lökött meg, de az ösztöne azt súgja, mégiscsak jobb, ha a saját bőrét menti. Palomát nem fogja összeroppantani a lelkiismeret, sosem kellett a szomszédba mennie egy kis önzésért. És most még tétje is van.
Igyekszik közel kerülni a még küzdő lámpák fényköréhez, de mégis biztonságos távolságra marad tőle, okosabb, ha nem hívja fel többször magára a figyelmet. Az iménti ordítozók közül ismer fel egy régi ismerőst, akit éppen laposra tapos az egyik menekülő. Megrémíti ez a nyers brutalitás, de hát mit is tehetne most? A szó itt már nem segít, egyéb eszköze pedig... tulajdonképpen nincs.
Érzi, ahogy sav kering az ereiben.
Íme a labirintus, melynek úgy tűnik, többé nincsen kijárata.

Arizona, 2004. márciusa; Levél-és Okirattár

- Bocs, nem tudod, hol van Mr – a lány villámgyorsan lepillant a kezében tartott jegyzetekre – Carlsson, a könyvtáros?
- Azt mondják, beteg – hangzik az igen egykedvű válasz egy bozontos hajú fiútól. Jó ég, bele ne haljon az unalomba ez az Istenadta furkászképű! Biztos nem önszántából van itt.
- És hol a helyettese? – kérdi türelmetlenül.
- Látod az L polc előtt álló fickót? Őt zaklasd.
Paloma köszönésre se méltatja az alakot, de lesújtó pillantását sajnos már nem tudja bevinni, mert a flegma srác azonnal sarkon fordul, és kicipel magával vagy féltonnányi aktát. Szóval a fickó a fura, lila dossziéval? Remek. Akkor őt fogja kérdőre vonni.
- Üdv. Lenne itt valami, amire sehogyan sem tudok rájönni, pedig nagyon érdekelne a téma. Ezek az újságok tavalyiak – levágja a legközelebbi asztalra a papírjait, már amennyi üres felület adódik –, ezekben azt írják, hogy Anton professzornak kinéz az életműdíj és pályázhatna akár a kutatásait alapul véve… – újabb kupac iratot dob a többire. – Ezekben pedig leközölték a gyászjelentését, meg hogy posztumusz birtokosává vált mindenféle kiejthetetlen nevű díjnak.
Az újságok fölé hajol, háta mögé söpri előrehulló haját, s keresgélni kezd a legfölső lapban, végül egy sorra mutat, de úgy, mintha át akarná bökni az ujjával a papírt.
- Június tizenharmadikán halt meg, legalábbis a szakértő orvosok szerint – és mint aki soha nem akarná befejezni, egy utolsó papírlapot hajtogat elő a zsebéből, előbb diadalmasan meglobogtatja a férfi előtt, végül akkurátusan kisimítja a torony tetején. – Látja ezt? Ez itt Anton professzor felmondó kérelme. Hoppá-hoppá, a dátum. Hát nem különös? Tán visszatért a szelleme, hogy hivatalosítsa a felmondását? Micsoda szerencse, így az utódjának legalább nem kell tartania attól, hogy miatta kísért még mindig itt.
A férfi felszaladó szemöldökei jelzik pillanatnyi döbbenetét és meglepetését. Szája résnyire kinyílik azzal a szent szándékkal, hogy véget vet a kéretlen információözönnek, de látszólag meggondolja magát. Miért prédikál ez a nő neki Anton professzor távozásának rejtélyes körülményeiről?
Mint aki az évszázad összeesküvéséről rántotta le a leplet, olyan elégedetten áll Paloma a dossziés férfi előtt, aki még mindig igyekszik feldolgozni a jég-szilárd tényeket. Hiába, a dátum nem hazudik, és a papír is eredetinek tűnik. E szerint a professzor felmondása június huszonhetedikén érkezett a titkárságra, saját kézjeggyel és hitelesítő pecsétekkel ellátva. Pontosan két héttel a halála után.
- És kérem, ne mondja azt, hogy az újságok mindenfélét összehordanak, mert kilenc lap egyszerre nem tévedhet, gyászjelentéssel pedig senki sem viccelődik. Szóval szeretnék felvilágosítást kérni. Mi történt Anton professzorral? Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy hol van most? – a lány alig érzékelhetően, de egy-két lépést tesz a helyettesnek vélt pasas felé, és a hatás fokozásáért leheletnyit előbbre is hajol, mintha csak vallatná a szerencsétlent. Ideugrott a semmiből, egy félerdőnyi papírral dobálózik és mindenféle sötét rejtélyt sejt a háttérben meghúzódni. Ennek tetejében még úgy is bámul az ismeretlen, lila dossziés férfire, mint éhes ragadozó a prédájára. - Mert nem a föld alatt, az egyszer biztos.
- Netán engem gyanúsít, kisasszony? – kérdi a férfi élesen, belefúrva tekintetét ebbe a követelőző, lázasan csillogó szempárba.
- Nem, viszont...
- Sajnos ki kell ábrándítanom nagyszerű illúzióiból, ugyanis semmi közöm az elődöm halálához vagy eltűnéséhez, vagy... amiket itt összehord. És főleg nem nyilatkozom. – veti még oda ezt a megjegyzést, miközben tovább lapozgatja az iratokat, csekély érdeklődést mutatva a lány felé. - Újságírók...
Az utolsó szava mosolyt csal Paloma arcára. Újságíró...