Csak ülök a székben, bámulok magam elé és próbálom visszaidézni, hogy mi az istent csináltam én előző este, amiért ennyire hasogat a fejem. Nem igazán sikerül… viszont össze kell szedned magad Lia, mert ha ezek meglátják rajtad, hogy másnapos vagy, szétszednek apró darabokra. Nagy nehezen felállok a fotelból, elmászok a konyháig, ahol nem is egy, rögtön három pohár víz lecsúszik. Az a rohadt dehidratáltság. Még jó, hogy a gyomrom nincs kikészülve és nem fogok a naaagy, családi ebédről a mosdó felé rohanni, mint valami őrült. Még a végén azt hinnék, hogy megint visszaestem. Bár azt diszkréten csináltam, sose feltűnően, de amilyen paranoid szüleim és rokonaim vannak, azt hinnék, hogy majd látványos rohanással indulok hánytatni magam. Ugyan… annál én okosabb voltam. Nem is tudták volna meg, ha nem esek össze az érettségim átvételekor. De hát rosszul időzítettem… mindenki követ el ugyebár hibákat.
- Mikor fogod végre elhozni a barátodat hozzánk? – Szólal meg egy éles  hang a hátam mögött, amire először is összerezzenek, másrészt, jesszusom a fejem, kiabáljon máshol, ne a közvetlen közelemben. Egy pillanatra megszorítom a konyhapultot, majd engedek egy újabb pohár vizet, szám elé emelem, ezzel is időt nyerve magamnak.
- Majd ha kevésbé lesztek szőrszál hasogatóak… Azt is csak azért mondtam el, hogy létezik, mert untam már, hogy azzal zaklattok, majd vénlány leszek… Mintha mindenkinek 20 évesen kéne férjhez mennie és gyereket szülnie egy boldog kis kertvárosi házba. – Nagy levegőt veszek és mielőtt még megszólalhatna, visszasétálok a nappaliba, ahol ugyan zaj van és tömeg, de ott legalább nem csinálhat még anyám se jelenetet. Persze… majd pont ide fogok bárkit is hozni. Kedves emberek, de élve felfalnának akárkit, aki nem valami gazdag, unalmas barom, mint akiket rám akartak erőltetni.
A vizet leteszem az egyik dohányzóasztalra és inkább a likőrös asztalhoz és kinyitom az első üveget, ami a kezembe akad. Ahogy megérzem az alkohol illatát, hirtelen hasít be egy-két dolog a fejembe. Talán kicsit túl gyorsan is.
Valami házibuliba igyekeztünk… valamin kitört a vita azt hiszem, és talán még egy poharat is összetörtem. Ó igen, most már biztosan emlékszem, a falhoz vágtam, tele valami olcsó whiskey-vel. Azért a piáért biztosan nem kár… a pohár meg, pótolható dolog. Nem szabad kihozni a sodromból, úgy hiszem.
Elmosolyodok és közben kitöltöm az italt, majd felpillantok a rokonságra. Mivel senki se figyel, kihasználom az alkalmat, hogy kisurranjak a hátsó kertbe. Farmerem zsebéből előhalászok egy kis dobozt, abból pedig egy aprócska, megannyi örömmel teli cigerettát.
Leülök a fűbe, belehúzok az italba és meggyújtom, hátradöntött fej, becsukott szem és nagy levegő… bent tart… és kifúj, én pedig máris érzem, hogy eltűnik a feszültségem.
Emlékszem arra is, hogy az este azért sokkal jobban folytatódott… sőt, a házigazda pár szobáját is felavattuk. Na igen, pont ez az, amiért sose tudnám azt mondani, hogy inkább leszek egyedül, mintsem vele… Hiába akarom megölni egyik pillanatban, a másikban már ez van. Olyan nekem, mint a drog… függőséget okoz és tudom, hogy néha rossz, tudom, hogy nem mindig tökéletes, olykor jön a fejfájás, a hányinger, de mégis újra és újra akarom a kezembe azt az apróságot, ahogy őt is akarom mindig. Oh istene, mennyire imádom néha felpofozni… Ahogy mondtam már, szeretek ragaszkodni dolgokhoz, így személyekhez is… mégmaganka is hazudok sokszor, vele kapcsolatban. El akarom hitetni magammal, hogy minden tökéletes. Gondolhatod, sőt, drága… még mondhatod is, hogy hülye vagyok, ettől még így érzek és nem, kicsit se érdekel a véleménye senkinek. Az én életem, az én döntéseim, ha elrontom, hát az én bajom lesz…
Persze a szüleim, sőt ez az egész bagázs rimánkodott, amikor közöltem, hogy nem maradok itt, hanem elköltözök a barátnőmmel Las Vegasba, találtam is ott helyet, ahol dolgozhatok, szóval közöltem, hogy a pénzük se kell… de hát, az egyetlen kicsi lányukat nem fogják majd szegényen hagyni, hát milyen kép az a családról? Ők úgy gondolják, hogy szép, tisztességes életet élek ott… hát, amiről nem tudnak, az ugyebár nem fáj nekik…
Miután elszívtam, a csikket elnyomom és visszarakom a dobozba, nehogy megtalálja valamelyik sasszem. Lenne abból katasztrófa, azt hiszem. Egy ideig még ülök a fűben, majd felállok, megiszom a maradékot a poharamból és telefonom után nyúlok, hogy írjak valami semmit mondó sms-t Marco-nak, miközben visszamegyek az örültek házába. Szurkolni ér, hogy ne aggassanak rám kényszerzubbonyt.