Nem mondhatnám, hogy utáltam csinálni a munkámat, mert ez nem lenne igaz. Sőt, igazából nagyon szerettem, hiszen jó voltam belőle. Legalább ezen a területen brillíroztam, ha arra volt szükség. Voltak azonban olyan pillanatok is, amiket nagyon nehezen viseltem. Példának okáért ez a mostani is, amikor úgy hozta az élet, hogy ki kellett csípnem magam. Alapvetően elítéltem és semmibe néztem azokat a nőket, akik úgy jártak-keltek a nagyvilágban, mint ahogyan most én festettem. Szerintem akkor sem sikerült volna közönségesebben és kihívóbban felöltöznöm, ha akartam volna. Természetesen nem akartam, nekem már ez is túl sok volt, de a mai világban soha nem lehetett tudni, hogy mi az a gönc, amiben könnyebb elvegyülni a gazdagabb társaságokban. A nők az ilyen helyeken mindig kipakolták mindenüket közszemlére.
Nem kell ám aggódni, nem vagyok erkölcscsősz, sőt, még szégyellősnek sem mondanám magamat. Egészen egyszerűen feszélyezett, hogy nem csak az látott majdnem pucéron, akit én akartam. A magas sarkú borzadályról, ami a lábamon volt, már nem is beszélve. Nem értettem soha, hogy miért szeretik ezzel sanyargatni magukat az ostoba libák. Rendben, azt elismerem, hogy észbontóan szexi lábakat varázsolt még nekem is – nem mintha amúgy nem lennének azok! -, de valahogy mégsem voltam olyan magabiztos, mint a kedvenc, ütött-kopott bakancsomban. Ebben akaratlanul is úgy illegettem magam, mint valami üresfejű modell. Ó, hogy egy kicsit sarkalatosan gondolkoznék ezzel kapcsolatban? Még az is előfordulhat…
Gondolataim kissé talán elkalandoztak, de nem is volt ez olyan nagy probléma, tekintve a mostani helyzetemet. Meg kellett játszanom az oldott, szórakozni vágyó libát, miközben legszívesebben belevertem volna a sok gazdag fejet valamelyik pókerasztal sarkába. Igen, azt hiszem, hogy most leginkább ehhez lett volna kedvem, így amikor ez a gondolat megfogant bennem, ajkaimon is megjelent egy ábrándos mosoly, mintha csak valamelyik ficsúr keltette volna fel az érdeklődésemet, vagy legalábbis be lennék tépve. Természetesen egyik veszély sem állt fent.
Egyik lábamról a másikra álltam át, csípőmmel lazán dőltem neki az egyik pult mellett álló széknek. Valószínűleg külső szemlélő számára ez egy csábos testtartás lehetett, én azonban csak azért próbáltam felvenni ilyen pózt, hogy annyival kevesebb ideig kelljen lábujjhegyen állnom a cipőben. Máris kezdett fájni a lábam, ráadásul akadályozott a szabad mozgásban, ha esetleg eldurvulnának a dolgok. És hogy valójában miért is jöttem ma ide, és szenvedem végig az estét? Ennek a magyarázata egészen egyszerű. Az egyik pasas, aki itt lesz ma valószínűleg, valahogy elfelejtett bemenni a tárgyalására, a rendőrség pedig erősen próbálta megtalálni, de állandóan falakba ütköztek. Nos, itt jövök a képbe én, mint a csinos pofika, aki csak látszatra olyan puha és édes, mint a vattacukor. Bár, szerintem az összképet erősen rontotta a tekintetemből áradó megvetés és indulat. Azért reméltem, hogy nem sok embernek tűnik fel. Ciki lett volna, és az ipse közelébe sem tudnék olyan könnyedén kerülni. Még szerencse, hogy volt egy régi ismerősöm, aki tartozott nekem, és így bejuthattam a segítségével erre a kis összejövetelre.