2évvel korábban...
Minél előbb magam mögött akartam hagyni ezt a helyet. Azt sem tudtam már, hogy miért maradtam a nevelőapámmal anyukám halála után. Hiszen oly mindegy hány évig éltünk egy fedél alatt, ő csak egy idegen, akivel anya a válását követő évben jött össze. Kettejük között mindig is túl gyorsan történtek az események és ennek előbb anyám itta meg a levét, most pedig én. A férfi ideges volt, amiért anyám mindenét rám hagyta és ő róla megfeledkezett. Gondolom ezért váltam én a célpontjává.

Próbáltam kikapcsolni az agyamat, az érzéseimet, a fájdalmat. Egyetlen egy dologba kapaszkodtam, abba, hogy hamarosan vége lesz. A történtek után amilyen gyorsan csak tudtam, bezárkóztam a fürdőszobába. A fürdőszivacsommal olyan erősen dörzsöltem a testem, amennyire bírtam, hogy lemossam magamról az összes mocskot, ami az éjszaka folyamán rám tapadt. Megtörten, zokogva álltam a zuhany alatt, levegőért kapkodva és azért imádkoztam, hogy kapjak egy jelet, ami megmutatja nekem, mihez kezdjek. Tiszta ruhába öltözve, de még vizes hajjal álltam meg a hálószobájának ajtajában. Láttam, ahogy a tv-t kapcsolgatja és cigifüsttel tölti meg a szobát. Ahogy az ágyra pillantottam, s megláttam, hogy ugyanolyan állapotban van, mint amilyen alig fél órával ezelőtté vált, elfogott a hányinger. Mély levegőt véve, türtőztetve magamat indultam el a saját szobámba. Az ajtót bezárva magam mögött, előhúztam a bőröndömet az ágyam alól és belepakoltam a legfontosabb dolgaimat. Mikor mindezzel végeztem az erkélyemre kisétálva, ledobtam föntről a csomagomat és lemásztam a lugason keresztül. Közben hálát adtam az égnek, hogy kiköltöztünk Jersey-be és mindezt a mutatványt nem Manhattanben kell végrehajtanom. Már majdnem a kerítés túloldalán voltam, amikor hátrapillantva megláttam a nyitott garázsajtót. Nem törődtem a következményekkel, befutottam a kis épületbe s megálltam a vérvörös Mustang előtt. Amit olyan nehezen csikart ki anyámból, amit olyan édesen dédelgetett... Táskámat a földre dobtam, levettem az egyetlen benzines kannát, amit találtam és kevés tartalmát  a kocsi első ülésére öntöttem. Előhúztam farmer zsebemből az öngyújtómat és meggyújtva azt is bedobtam a kocsiba. Néztem, ahogy kigyulladt, s a lángok egyre magasabbra csaptak. Aztán eltűntem, mintha soha nem is tartoztam volna ehhez a helyhez.

Napjainkban
A vér szerinti apám, aki életem első tíz évében volt jelen, tárt karokkal fogadott Los Angelesben, mikor váratlanul betoppantam hozzá. Nem mondom azt, hogy nem szerettem, ahogy minden reggel az óceán mellett sétálhattam, ahogy a nap melegen simogatta a bőrömet. Viszont nem tudtam ott maradni. Éjjel rémálmok gyötörtek, amiknek köszönhetően mindig vízben úszva, sikoltozva riadtam fel, esélyt sem adva édesapám második családjának a pihenésre. Hiába vitt el mindenféle pszichiáterhez és írattatott fel velük nyugtatókat, nem segítettek. Tőle is el akartam menekülni, de végül segítséget kértem. Kértem, hogy küldjön el valamelyik éttermébe, ahol hasznomat tudná venni. Mindent, amit anyukámtól örököltem, óvón egy bankszámlán helyeztem el, ugyanis dolgoznom kellett. El kellett terelnem a figyelmemet, mert ha csak a négy fal közé zárva éltem volna az életemet, akkor még jobban becsavarodtam volna, ehhez kétség sem fér. Így kötöttem ki Las Vegasban.
Ültető-recepciósként kezdtem a pályafutásomat apukám éttermében, s mindaddig ott is voltam, míg a szálloda, amelyben az étterem is volt, fel nem figyelt rám. Persze ennek köszönhető volt az is, hogy jó kapcsolatot ápoltam a tulajdonos hatéves kislányával, Kaya-val. A szállodában recepciósként kezdtem, majd egyre jobban érdekelni kezdett a biztonságiak munkája, így további képzések után átkerültem az ő részlegükbe. Onnantól kezdve talán mondhatjuk azt is, hogy biztonságban éreztem magam. Kamerák százait figyelhettem, menekülési terveket készíthettem, mindenhova bejutást biztosítottak a számomra, így úgy megismerhettem az egész szállodát, mint a saját tenyeremet. Ez pedig valóban adott egy kis megnyugvást. De mégsem érzem magam egésznek. Mintha egy olyan testben élnék, ami nem is az enyém. Másra vágyom, s nem arra, hogy a biztonságiak főnökétől egy nap majd átvehessem a stafétabotot.
Imádok festeni. Ha valaki biztosítana arról, hogy a napi huszonnégy órás festegetésbe nem őrülnék bele, akkor otthon lennék, a lakásomon és festenék. Az egyik képem egyébként a szálloda halljában is megtalálható, a neve: Csendélet egy rózsacsokorról. És ezt minek köszönhetem? Ajándékba festettem Kaya-nak, ő megmutatta az apukájának, másnap pedig mikor dolgozni jöttem a folyosón a képembe vigyorgott a saját munkám. Mennyei érzés volt, nem tagadom, de a "művész" nevét a kép mellől biztonsági okokból eltávolíttattam.
Ezzel az egész paranoiával sajnos sose tudok majd megbékélni, sosem fog elmúlni. A festésnél jobban csak énekelni szeretek, egészen eddig is a zene segített át a fájdalmakon. De ahelyett, hogy elmennék valami tehetségkutatókba, keresem azokat a füstös bárokat, karaoke-esteket, ahol senki sem ismerhet fel. Pontosabban az az egy valaki nem ismerhet fel. A nevelőapám ugyanis a nyomomban van, hiszen minden áldott nap érkezik tőle egy üzenetem. Direkt nem változtattam meg az e-mailcímemet, mivel tudni akartam, miben mesterkedik. Azok után amit velem tett, hogy megvert és megerőszakolt, még mindig ő van felháborodva. Kár, hogy nem fogja a fel, hogyha engem megöl, attól még nem kapja meg anyám pénzét.
De nem menekülök tovább, itt, Vegasban pillanatnyilag megvan mindenem. Ha pedig megtalál, akkor nem fogok elfutni. Túl sokáig bujkáltam, még ma is azt teszem, de megfogadom magamnak, hogy nem leszek többé ennyire gyáva. Jöjjön, próbáljon megölni, majd meglátjuk melyikünk kerül ki vesztesként a párbajból...