Soha életemben nem éreztem még magam annyira mocskosnak, kiszolgáltatottnak és üresnek, mint most, ezekben a pillanatokban, ahogy a luxusmotel elnöki lakosztályának fürdőszobájában ücsörgök a kád szélén, mögöttem csobog a víz, mely szép lassacskán megtölti a fehér porcelánt, habzik akár a tenger, s minduntalan arra emlékeztet mit is követtem el az utóbbi néhány órában. Eladtam magam, a testem és a lelkem, néhány koszos bankjegyért egy vadidegennek, hogy ki tudjam fizetni a negyedévi tandíjamat az egyetemen, és folytathassam a színjátékot mindenki előtt arról, hogy az ég egy adta világon minden a legeslegnagyobb rendben van körülöttem, nem szorulok segítségre. Pedig ha tudnák, valójában mekkora bajban is vagyok… Reszketek akár a nyárfalevél, ahogy leperegnek előttem az elmúlt néhány óra eseményei, újra magamon érzem annak a szivartól bűzlő, mocskos szemétládának minden egyes érintését, azt, ahogy durván mozgott bennem, ügyet sem vetve arra, hogy nekem ezzel fájdalmat okozott, hogy szívem szerint lelöktem volna az ágyról, és messzire szaladtam volna. Hányinger fog el, ahogy eszembe jut hányszor próbált meg megcsókolni, milyen szorosan fonta körém az ujjait, vagy markolt bele a hajamba, hogy aztán olyan dolgokra kényszerítsen, amiket azelőtt sosem tettem volna meg. Rosszul vagyok, ráz a hideg, a testem pedig erőtlen, gyenge, megviselt. Képtelen vagyok végig nézni magamon, talán nem is szükséges. Tudom, hogy itt - ott vörös - lila foltok tarkítanak, az a vadállat nem fogta vissza magát, csak azzal volt elfoglalva, hogy kiélje rajtam a mocskos vágyait, majd amikor végzett, elégedetten elfeküdt az ágyban és rágyújtott egy újabb bűzrúdra. Nem érdekelte mi van velem, egyszerűen csak felém hajított néhány bankjegyet, én pedig elhagytam a szobát és ide menekültem, a fürdőszoba biztonságába, távol tőle, a hálószobától és a vétkemtől.

Forró könnycseppek milliói gördültek végig az arcomon, miközben remegő kézzel nyúltam a mobiltelefonom után, mely a táskámban pihent. Néhány pillanatig hallgatóztam, megüti e a fülemet valami mozgásra utaló nesz, apró zaj odakintről, ám a csobogó víz, ha volt is ilyen, akkor is elnyomta, mivel nem hallottam semmit. Fogalmam sincs arról, hogy a férfi odakint van e még, vagy a szivarja után felöltözött és elment, ám egy biztos, én még képtelen vagyok erre. Zaklatottan kezdtem böngészni a telefonkönyvemben, keresve - kutatva az egyetlen személy száma után, akihez még, bár nem szívesen, de talán fordulhatok, a bátyámét, aki gyermekkorunkban annyiszor megvédett és vigyázott rám, oltalmazott az ágy alatt nyüzsgő szörnyektől kezdve, egészen a bunkó pasikig, minden rossztól. Néhány perccel később végül meg is találtam, majd félretéve minden maradék önérzetemet, porig alázva, elgyötörten, reszketve nyomtam le a hívás gombot, és emeltem a telefont a fülemhez. Kár volt, pillanatokkal később ugyanis kis híján a padlón végezte, ahogy az üzenetrögzítő hangja megütötte a fülemet.
- Lionel Bloomot hívtad, aki most épp nem ér rá. Ha fontos, a sípszó után hagyj üzenetet, és amint tehetem, visszahívlak. - ám a jelzést már nem vártam meg, azonnal ki is nyomtam, majd lecsúszva a kád tövébe összekuporodtam és még jobban elfogott a sírás.
- Miért nem vagy itt soha Lio, amikor szükségem lenne rád? Miért?