1992 nyarán láttam meg először a napvilágot a francia fővárosban, Párizsban. A szüleim legkisebb gyermekként igyekeztek mindenben a kedvemre tenni, elhalmoztak minden jóval. Anyukám egészen a harmadik születésnapomig nem mozdult el mellőlem, mindig ott volt, ha szükségem volt valamire, amiért mai napig hálával tartozom neki. Van egy  bátyám, aki három évvel idősebb nálam, ami nem túl nagy korkülönbség, de éppen elég ahhoz, hogy semmiben sem értsünk egyet. Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán olyan nap, mikor nem szekáltuk egymást valamivel. Az egyetlen közös tulajdonságunk talán az, hogy mindketten sportőrültek vagyunk, csak épp más-más ágon érünk el kiemelkedő helyezéseket. Míg ő jobban kedveli a focit és a kosárlabdát, én az íjászatot és a boxolást preferálom.
Az iskolában örökmozgóként néha meggyűlt a bajom a tanulással. Egyszerüen képtelen voltam egy helyben maradni, pláne tavasszal, mikor odakint olyan szépen sütött a nap.. Ha tehettem volna, inkább játszok odakint a szomszéd gyerekekkel, minthogy a füzet előtt gubbasszak.
A középiskoláig franciahonban éltünk a családdal egészen addig, amíg egy napon apunak fel nem ajánlottak egy állást az Államokban. Akkor, ott el kellett döntenünk bratyóval és anyuval, hogy vele tartunk-e vagy maradunk. Mivel közel álltunk egymáshoz, annál maradtunk, hogy mi is kiköltözünk vele együtt. Az érettségi diplomámat már a Vegas-i gimiben szereztem meg. Barátságos természetem miatt egyáltalán nem volt gondom a beilleszkedéssel. Ott ismertem meg a jelenlegi legjobb barátnőmet, Jennyt is, akivel azóta is sülve-főve együtt vagyunk.
A végzős év lejártával mindkettőnknek el kellett dönteni, hogy merre induljunk tovább. Jenny annál maradt, hogy halaszt egy évet és addig dolgozik, míg engem a drága családtagjaim egyesével próbáltak rábírni arra a szakmára, ami szerintük a legideálisabb a számomra. A probléma azonban ott kezdődött, hogy anyu az orvosira terelgetett, apu a jogász pályára, míg a bátyám fejvadásznak szánt. Nekem meg fogalmam sem volt arról, hogy mivel akarok foglalkozni az életem hátralevő részében. Egy hét folytonos nyaggatás után végül úgy döntöttem, hogy mindegyikük kap egy lehetőséget arra, hogy bebizonyítja, az a szakma a legideálisabb a számomra, amire ő terelget. Anyu beszélt egy ismerősének ismerősével, majd elvitt engem a korházba, hogy beszéljek egy végzős orvosis hallgatóval, abban bízva, hogy ő meg tud győzni. Sikertelenül. Apu is ugyanígy tett. Az ügyvédi pálya kicsit jobban vonzott, mint az orvosi, de még mindig nem eléggé.. aztán a bátyám következett, aki anyuval és apuval ellentétben megbízott engem egy feladattal. Adott nekem egy nevet és egy képet, amiből nekem minél több mindent ki kellett derítenem az illetőről. Nos, a facebook és a google a barátunk alapon egyszer őket hívtam segítségül. Igaznak bizonyult a mondás, miszerint manapság már akinek nincsen facebook fiókja, az nem is létezik. Bár, sok infóra nem leltem a közösségi oldalakon, azonban az ismerősi körének hála fel tudtam keresni néhány "barátját". Emberről emberre jártam, mindenkinek ugyanazt a maszlagot állítva, miszerint a srác felcsinált és közölni szeretném vele személyesen az örömhírt. Improvizálnom kellett és jobb ötlet nem jutott az eszembe.. Kemény két napba tellett, amíg rábukkantam. Mintha a föld nyelte volna el, a telefonja, amit kaptam nem volt aktív, illetve senki sem látta az utóbbi két napban. Aztán kiderült, hogy az egész csak színjáték volt és arra ment ki a dolog, hogy kinyomozzam a pontos tartózkodási helyét. Én meg átmentem a teszten! Az az izgalom, az adrenalin amit éreztem a kutatás közben.. felülmúlhatatan élményt nyújtott.  Akkor döbbentem rá, hogy a fejvadász szakma a nekem való! A bátyám rendőrként dolgozott, így ismert egy híres ügynökséget, ahová a sikeres eredényem miatt fel is vettek. Azóta megtörtént az első igazi sikerélményem is, mikor két másik társammal együtt elfogtunk egy Augustin Lockwood nevű hirhedt ex fegyencet.