Max & Jenni

- Én viszont mindezzel szemben tehetetlen érzem magam, mert az vagyok és ez benne a legrosszabb, hogy semmit sem tehetek ellene. Próbálom megérteni, de attól még nem lesz könnyebb elviselni... - Oké, most már nem csak belőlem törnek ki bizonyos dolgok, de azt hiszem szükségünk volt már rá, hogy ne csak rágódjunk rajta, de ki is mondjuk lesz ami lesz alapon. Őszintén szólva fogalmam sincs, magam sem tudom mi váltotta ezt ki belőlem, úgy minden. Most tört a felszínre. Én pedig nem akartam már akadályt szabni neki. Ha jelent mindez számára valamit, akkor nem bánom, megérte, ha viszont nem, akkor úgyis mindegy, nem számít.
- Hagynom kellene? - Halkult el a hangom. Nem, nem akarom hagyni, de ha sosem fog működni, ha egyáltalán nem lesz képes rá, kétségek nélkül szeretni, akkor előbb-utóbb ezzel nekem is szembe kell néznem és akkor inkább előbb, mint utóbb, mert azt már nem viselném el, ha ennél is jobban fájna, már pedig biztosa veszem, hogy tudna ennél jobban fájni.
- Nem olyan mindegy? Így is-úgy is elakartam mondani, csak a megfelelő alkalmat kerestem rá, ami nem most lett volna, de így alakult és úgy összességében minden. - Talán többek között az is, hogy magamon kívül senkivel sem beszélem meg. Igen, még Genevieve sem tud mindenről, látja persze, hogy mi a helyzet velem, velünk, de őszintén szólva nem is akarok erről mással beszélni. Nem szeretek az érzéseimről beszélni. Butaság ez is. Tudom, de amint látom nem vagyok vele egyedül.
- Hát jelenleg mindennek érzem magam, csak épp csodálatosnak nem, inkább csak... Semminek és üresnek. - Hajtottam le a fejem hasonlóképp. Vágyaim... Nem tudom nekem vannak-e még olyanjaim. Ez tényleg egy nagyon jó kérdés. Talán vannak, csak jobb szeretném inkább eltemetni azokat jó mélyre, hogy ne keljen annyit gondolnom rájuk. Az egyetlen vágyom... Az amit lehet sosem fogok megkapni, mégis reménytelenül beleszerettem. Ezek után mondja meg nekem valaki mi a fenéhez kezdjek.
- Időnk az van. Csak ne kelts bennem hamis ábrándokat, jó? - És még annyi minden lenne, amit elmondanék, de annyira nem látom értelmét. Elmondhatnám, hogy sosem csak egy barát volt, hogy nem tudok az lenni neki, várni tudok, de a barátja lenni... Azt nem hiszem, hogy menne. Önmagam csapnám csak be vele, azt pedig nem akarom.
- Nem akarom magam becsapni. - Fogalmam sincs mennyire időre... Ez cseng most a fülemben. Miért olyan nehéz ez? Homlokom az állának döntöttem, úgy éreztem ez az a pillanat, amit mélyen magamba kell szívnom. Úgy szeretnék most csak így maradni. Pont így, pont most. Ez az a pillanat, amikor itt vagyunk egymás karjaiban, mégis olyan, annyira messze érzem magamtól, mégsem tudom, nem akarom elengedni.